Vlagyimir Putyin orosz elnök szerint önálló ukrán állam nem létezett. Ez egyrészt nem igaz, másrészt, hogy tartós szuverén Ukrajna csak a huszadik század végén jött létre az az oroszoknak is köszönhető. 

 Ukrajna nagy ország. 603 700 km². Nagyobb, mint Franciaország. Viszont sokkal egyhangúbb természeti környezettel rendelkezik, mint a nyugat európai társa. Ha autóval utazunk keresztül rajta, mondjuk Csaptól Lviv felé Kijeven és Harkovon (Harkiv) át Oroszországig, és kiérünk a Kárpátokból rendkívül unalmassá válik a táj. Főleg ha a nagy Kelet európai síkságon megyünk keresztül. Ukrajnának ez a táj a végzete. Lényegében nincs természetes, jól védhető határa. Sokan ezzel magyarázzák, miért nem sikerült az ukránoknak a huszadik századig tartós szuverén államot létre hozniuk. Ukrajna oroszul és lengyelül egyaránt határvidéket jelent. A területéért hosszú ideig nagyhatalmak harcoltak. Egyik része az Orosz Birodalomhoz a másik pedig Lengyelországhoz tartozott, amely mint a Lengyel- Litván Unió örökölte meg a területet a Litván Nagyhercegségtől. A lengyelek mindig elismerték az ukránok nyelvi és kulturális különállását, már a vallási különbségek miatt is, míg az oroszok erre nem voltak hajlandók. Ugyan ők is látták a különbségeket ennek ellenére területet Kis Oroszországnak, vagy Dél Oroszországnak nevezték. Miközben a lengyelek és az oroszok elismertek bizonyos különbségeket egyre nem voltak hajlandók: az ukránt, mint önálló nemzetet elfogadni. Az oroszok úgy kezelték az ukrán nyelvet, mint az orosz egyik dialektusát. Függetlenül attól, hogy a szomszédjaik mit gondoltak róla, kialakult egy saját önálló ukrán identitás. Ezt az identitás viszont területileg megosztott volt, olyannyira, hogy ennek hatása mind a mai napig érezhető. A keleti régiók hosszú ideig az orosz cár uralma alá tartoztak, míg a nyugati a tizennyolcadik század végéig Lengyelországhoz, ennek felosztása után a Habsburg Császársághoz, majd az Osztrák Magyar Monarchiához. A nyugati részen, amelyhez Galícia, Podólia és Volhónia tartozott az ortodoxok mellett római és görög katolikus vallásúak is éltek. Ezen a vidéken mind a mai napig jobban tapasztalható a nyugati hatás. Ennek a példája a mai ukrán nacionalizmus központja Lemberg, Lvov, Lviv városa, ahol az Osztrák Magyar Monarchia hangulata ma is érezhető. A különbségek ellenére egy valami tartotta egyben az ukrán nemzetet, az pedig a nyelv volt. Az írásban a cirill betűket használják, de ez eltér az orosztól, többek között abban, hogy az ukrán több betűt használ. Cirill abc alkalmazása a lengyelek ellenében is hasznos volt. A latin abc-vel szemben segített megtartani a nyelvi különállást. Az ukrán nyelvet a történelem során inkább a falvakban beszélték, míg a városokban és az értelmiség körében az oroszt, a lengyelt, a németet és a jiddist használták. Ez utóbbit, azért mert a mai Ukrajna területén jelentős számban éltek zsidók is. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az ukrán nemzeti öntudatra ébredés „paraszti” jellegű volt. Ennek a mozgalomnak volt jeles tagja az 1814-ben született Tarasz Sevcsenko költő. Az orosz és az osztrák magyar monarchiák között megosztva élő ukránoknak eltérő nehézségekkel kellett szembe nézniük a nemzeti öntudatra ébredésük során. A cári hatalom az erőre kapó ukrán mozgalmakban Oroszország egységét veszélyeztető jelenséget látott. Ellenük vívott harcban elsődleges célpont a nyelv volt, amit továbbra sem ismertek el önállónak, hanem csak az orosz egy dialektusának. A megkülönböztetés következménye volt, hogy a hivatali és az értelmiségi pályákon csak az orosszal lehetett előrejutni. Ráadásul az ukrán nemzeti mozgalmakat ott akadályozták ahol tudták. II. Sándor cár például 1876-ban betiltotta az ukrán nyelv használatát folyóiratokban, könyvekben, színházakban. A tiltás 1905-ös forradalomig tartott. II. Miklós cár a lázadások hatására újra engedélyezte az ukrán nyelv használatát. Az Osztrák Magyar Monarchiában jobb sorsa volt az ukránoknak. A Monarchiában nagyobb autonómiával és szabadsággal rendelkeztek, mint Oroszországban. Kulturális egyesületük (Proszvita) és saját pártjuk (az Ukrán Nemzeti Demokrata Párt) lehetett. Ez utóbbi képviselőket küldhetett a bécsi parlamentbe. Az első világháborúban a front mindkét oldalán harcoltak ukránok. A cár hadseregében három millió, az Osztrák Magyar Monarchiáéban pedig kétszázötvenezer ukrán szolgált.

Ukrajna életében az 1917 februári forradalom jelentős változást hozott. A Szovjetunió 1922 december 30-i létrehozásáig, amelynek Ukrajna egyik „alapító” köztársasága volt az ukránok helyzete többször változott. Ebben az öt évben leginkább a polgárháborús harcok okoztak sok szenvedést, de ekkor teremtődött meg az önálló ukrán állam lehetősége is, ugyan csak rövid időre. Ez az egykori cárok által uralt területre volt igaz, hiszen Nyugat Ukrajna, az egykori Habsburg területek nagy része 1919 és 1939 között az újra függetlenné váló Lengyelországhoz került. Egyébként az első világháborút lezáró békerendszer nem foglalkozott az önálló ukrán állam létrehozásával. A függetlenségi mozgalmak először Oroszországon belül képzelték el a szabadságot. A jelszavuk is az volt „Szabad Ukrajnát, szabad Oroszországban”. Létre hozták a Nemzeti Tanácsot a Központi Radát, amely igényt tartott Ukrajna irányítására. Ennek elnökévé Mihajlo Hrusevszkij történészt választották. A Rada úgynevezett „Univerzálékat” vagyis széles nyilvánosság számára szóló kiáltványokat bocsátott ki, többek között a földosztásról. 1917 novemberében adták ki a harmadik Univerzálét a független Ukrán Népköztársaság létrehozásáról, illetve alkotmányozó nemzetgyűlés választásáról. A függetlenség 1918  január 18-i kikiáltása után az Ukrán Népköztársaság széles körben elismertette magát, mind az ANTANT, mind a Központi Hatalmak országai között. Például az Egyesült Államok küldött diplomatát Kijevbe és Budapesten is volt ukrán diplomáciai képviselet. Csakhogy az 1917 októberében puccsal Oroszországban hatalomra került bolsevikok nem nézték jó szemmel a független Ukrajna létét. Lenin és a bolsevik társai ugyanis a cári Oroszországban szocializálódtak. Számukra Ukrajna Oroszország részének számított. Lenin 1918 januárjában kiadta a parancsot Ukrajna megtámadására. A háborús kaland csak pár hétig tartott, mivel megérkeztek a német és az osztrák magyar csapatok. Ezt követő években ukrán területen több ember is magához ragadta a hatalmat. A németek például, ahelyett, hogy a Központi Radát támogatták volna egy ukrán tábornokot hoztak helyzetbe Pavlo Szkoropadszkijt, aki felvette a hetman címet és visszahozta a cári törvényeket. Vele szemben lépett fel a szociáldemokrata Szimon Petluja egyik paramilitáris csoport vezetője. Direktóriumot hozott létre, és amikor a németek visszavonultak Kijevet ostrom alá vette, ahova 1918 december 14-én be is vonult. Petluja nem tudta megszilárdítani hatalmát, bár volt egy erősége a paraszthadserege. Kijeven kívül kevés területet tartott ellenőrzése alatt. A bolsevikok ugyanakkor nem mondtak le Ukrajnáról. Olyan vidékeken, ahol oroszok voltak többségben például Donyeck- Krivoj Rogban, Odesszában, Don vidékén, Moszkva által támogatott mini államokat hoztak létre. Miután Kijevben sikertelenül puccsal próbálkoztak, a főleg oroszok által lakott Harkovban megszerveztek egy ukrán Központi Végrehajtó Bizottságot és Harkovot tették meg Ukrajna fővárosának. A bolsevikok kétkulacsos játékot műveltek. Sohasem gondolkoztak független Ukrajnában. 1918 november 18-án megalakították az ukrajnai forradalmi bizottságot, rá tíz napra az Ukrajna Ideiglenes Forradalmi Kormányát, amit egy bolgár irányított. A Vörös Hadsereg pontosan akkor kezdték meg a támadásukat Ukrajna ellen, amikor Moszkva tárgyalni kezdett a Petluja vezette Direktóriummal. Mikor Petluja tiltakozott ez ellen, Csicserin szovjet külügyminiszter azt mondta Moszkvának semmi köze az Ukrajnában előrenyomuló csapatokhoz. Azt a „teljesen független” ukrán szovjet kormány irányítja. 1919 januárjában a Vörös Hadsereg másodszor is elfoglalta Kijevet. Ezúttal hat hónapra. A bolsevikok hadserege nem csak elfoglalt területeket, hanem a parasztoktól rekvirált terményeket és állatokat is. Az ukrán parasztság ízelítőt kapott abból, ami még jó párszor osztályrésze lesz. Ekkor még lázadással védekezett. Parasztokból álló szabadcsapatok szerveződtek. A leghírhedtebb vezetőjüket Nyesztor Mahnónak hívták. Ukrajnában, mint az egész egykori cári birodalomban abszolút anarchia uralkodott. Területén Gyenyikin fehér hadserege éppúgy harcolt, mint a bolsevikok Vörös Hadserege, Petluja katonái, vagy különbözőző főként parasztokból verbuvált partizán egységek. Ha ez nem volt elég 1920 tavaszán a lengyelek az ukránokkal összefogva háborút indítottak a bolsevikok ellen. Petluja Pilsudski lengyel vezetővel fogott össze, aki egy erős Ukrajnában volt érdekelt országa és a bolsevikok között. A háború változékony hadiszerencsét hozott a szemben álló feleknek. Május 7-én a lengyelek elfoglalták Kijevet, majd a Vörös Hadsereg visszaszorította őket egész Varsóig, ahol a lengyelek a „visztulai csodának” nevezett ütközetben megverték a bolsevikokat. A lengyelek benyomultak Ukrajnába, de az önálló ukrán államot nem sikerült létrehozni. A lengyelek előbb tűzszünetet kötöttek a bolsevikokkal később pedig békét kijelölve a lengyel szovjet határt. A fehér hadsereg maradékát pedig evakuálták a Krímből. 1921 folyamán a vörösök a saját békéjüket erőszakolták rá Ukrajnára. És ezt szó szerint kell érteni.                        

Ez a béke két rettenetes időszakot hozott magával: az éhezés korszakát a húszas és harmincas évek elején. De hogyan fordulhatott elő ez a helyzet Európa egyik legjobb termőföldjével rendelkező régiójában? Mindkét esetben az ember volt a fő felelős, pontosabban a szovjet vezetés, Lenin és Sztálin. Ugyan mindkét esetben az időjárás is közrejátszott, de ez még nem idézte volna elő ezt a humanitárius katasztrófát, ha a kegyetlen politikai hatalom nem avatkozik közbe. Az 1921-es éhezést főleg az erőszakos rekvirálások idézték elő, amivel a városok lakosainak akartak élelmiszert szerezni. A polgárháborús viszonyok miatt ugyanis nagyon rossz volt az ellátás. Az éhezés olyan mértéket ért el, hogy a bolsevista hatalom kénytelen volt külföldi segélyekért folyamodni. Felállították az „Összorosz Éhinség Bizottságát”. Az azonnali segély legfontosabb forrása azonban az „American Relief Administration (ARA) volt, amelyet Herbert Hoover amerikai elnök alapított és 1918 végén valamint 1919 elején sikeresen osztott szét élelmiszert és gyógyszert Európában. Ezt a munkát terjesztették ki a szovjetek által uralt vidékekre. 1922 nyarán az amerikaiak már 11 millió embert etettek miden nap. Az ARA emberei felfigyeltek arra, hogy Lenin különböző módon kezeli az orosz és az ukrán területeket. A moszkvai hatóságok kezdetben tagadták, hogy Ukrajnának szüksége lenne élelmiszerre. Csak 1922 januárjában engedték be az amerikai segélyszervezetet ukrán területre, amikor már olyan katasztrofális volt a helyzet, hogy nem lehetett tovább tagadni. A szovjet vezetés cinizmusára jellemző, hogy az élelmiszerhiány ideje alatt is exportált gabonát, hogy ipari eszközökhöz és valutához jusson. De ugyanez volt a helyzet tíz évvel később is. Az 1932-33-as éhezés ugyan az egész Szovjetuniót sújtotta, de a legsúlyosabb helyzet Ukrajnában alakult ki. Csak Kijev és környékén 1 110 800 ember halt éhen a lakosok 20%-a, Harkov és környékén pedig 1 037 600 fő, az itt élők 18,8%-a. Ebben az éhezésben az erőszakos kollektivizálás és az erőltetett iparosítás játszott döntő szerepet. Ugyanis ebben az időben a parasztoktól elrabolt terményt exportálták, hogy az ipart kiépítsék és korszerűsítsék. Ez a Szovjetunióban 5 millió, egyedül Ukrajnában 3 millió ember életébe került. Nem véletlen, hogy az ukránok ezt az időszakot tudatos népirtásnak tartják mai napig, és az sem véletlen, hogy amikor 1941 nyarán a németek megtámadták a Szovjetuniót az ukrajnai lakosok egy része – igaz rövid ideig -, de felszabadítókat látott a németekben. Ma az oroszok által elátkozott Sztyepán Bandera és a partizán mozgalmának sikere a második világháború alatt és rövid ideig után is ezeknek az éveknek az emlékének is köszönhető. A második világháború azonban területi nyereséget is hozott Ukrajnának. Lengyelország nyugatra tolásával jelentős területekhez jutottak nyugati szomszédjától. Lakosságcserének  nevezett etnikai tisztogatásnak következményeként nagyszámú lengyeltől szabadultak meg. Igaz Lengyelországból is üldöztek el ukránokat. Ami minket illett tőlünk Kárpátalját vették el Sztálinék, mint „ősi ukrán földet”. Az itt élő ruszinokat pedig ukránnak minősítették. Itt meg kell jegyezni, hogy 1939 márciusában Kárpátalján már volt egy kísérlet, amely német segítséggel egy önálló ukrán államocskát akart volna létrehozni Huszt központtal, de ezt a magyar haderő megakadályozta. Az ukránok ezt azóta is sérelmezik, a kísérlet vezetőjét Volosin Ágostont pedig nemzeti hősnek tartják. Ugyanúgy, mint azokat az úgynevezett szics gárdistákkal, akik megpróbálták megállítani a magyarokat sikertelenül.

Mint láthatjuk Ukrajna története tipikus kelet európai történet. Tele veszteséggel és szenvedéssel. Ugyan egy ötven milliós népről beszélünk, de ennek a népnek a saját ország létrehozására való törekvését a szomszédos nagyhatalmak – főleg az oroszok – sokáig megakadályozták. Ma önálló állam, de határvidék jellege megmaradt. A nagyhatalmak ugyanúgy harcolnak a felette gyakorolandó befolyásért, mint sok száz évvel ezelőtt. Most viszont Európa és ezen belül Lengyelországnak és nekünk Magyarországnak is érdeke egy független Ukrajna létezése, legalább azért, hogy az oroszokat távol tartsák tőlünk. Hiszen 1848/49-es és az 1956-os forradalmak és szabadságharcok megmutatták kelet felől ritkán jönnek jó dolgok hadseregek segítségével.