Tucatnyi szeretője volt, de aki kiesett a kegyeiből annak az életéért kellett aggódnia. Valeria Messalina neve mind a mai napig összekapcsolódik az erkölcstelenséggel és a kegyetlenséggel. Milyen gonosz volt valójában a római császárné?

 Messalina megvárta, míg a férje Claudius császár elalszik. Akkor halkan felkelt, fekete haját szőke paróka alá rejtette és elment a bordélyba, ahol bearanyozott mellekkel odaadta magát a férfi vendégeknek. Amikor a kétes hírű intézmény a reggeli órákban bezárt szomorúan tért haza a palotába – írta a római szerző Juvenalis, akinek az éjszakai életről ezt a beszámolót köszönhetjük. Amikor az írásmű született a „kielégíthetetlen nőszemély” már több évtizede halott volt, a szerző nem is találkozott vele. A művét az író a férfi fantázia összes kellékével kiszínezhette így rombolva le Valeria Messalina (Kru.18 – Kru.48) jó hírnevét. De ezt más is megtette. Az idősebb Plinius például leírta, hogy a császárné fogadást kötött egy ismert prostituálttal, hogy 24 óra alatt 25 férfit tesz boldoggá. A fogadást megnyerte. Egy évszázaddal Juvenalis után Cassius Dio római történetíró azt állította, hogy a császárné arra kényszerített asszonyokat, hogy férjük jelenlétében feküdjenek le más férfiakkal. A mit sem sejtő hitveseket pedig rabszolganőkkel küldte ágyba. Szerzők generációi örökítették meg úgy Messalinát, mint a történelem legnagyobb nimfománját. A neve a hiúság, az erkölcstelenség és a kegyetlen intrika szinonimája lett. A legtöbb róla szóló történet lejáratási céllal született. Főleg Juvenalis és Cassius Dio történeteit nem szabad kézpénznek venni. Ugyanakkor Messalina nem volt szent sem. Sok afférja volt, számtalan orgiát rendezett és az ellenfeleit összeesküvésekkel és manipulációkkal állította félre az útjából. De ezzel nem volt egyedül. A római elit köreiben az erkölcstelen szörnyűségek, a botrányok és intrikák nem voltak ritkaságok. Az, hogy Messalina esetében hol van az igazság és hol kezdődik a legenda nehéz megmondani. Amit biztosan tudunk, hogy Kru. 18 körül született és Kru.38, vagy 39-ben ment feleségül a 30 éves kétszeresen elvált Claudiushoz. A férfi ekkor konzul volt és reménykedve az unokaöccsében, az akkori császárban, Caligulában nagy karriert akart befutni. Messalinával kötött házasságával, aki Augustus császár nővérének Octaviának leszármazottja volt úgy gondolta ezt a célt elérheti. Azt, hogy egyszer császár lesz senki sem gondolta. Sem a származása, sem pedig szellemi képességei alapján nem volt erre predesztinálva. Kru. 41-ben, amikor Caligulát megölték meglepetésszerűen őt választották császárnak. Mennyire vett részt unkaöccse elleni merényletben nem tisztázott, de az biztos tudott róla.

Kru. 38/39-ben Messalina világra hozta leánygyermekét Octaviát, 41-ben pedig fiát Britannicust. Ő volt kijelölve trónörökösnek, ami Caligula példáját tekintve nem volt életbiztosítás. Jó pár gyilkosságot, amit Messalina nevéhez kötnek azért követte el, hogy fia utódlását biztosítsa. Ebben az időben tényleg úgy tűnt, hogy hatalmi megfontolásokból hullákon gázolt keresztül. A történeti leírások szerint trükkel és átveréssel vette rá férjét, hogy férfiakat végeztessen ki minden nemű vizsgálat nélkül, olyanokat, akik útjában álltak, vagy egyszerűen nem voltak számára szimpatikusak. Az áldozatok között voltak olyanok is, akik megtagadták a vele való szexuális kapcsolatot. Kétségtelen Messalina sok ellenséget szerzett magának, ami hozzá járult a későbbi őt lejárató beszámolókhoz. Az ellenségeihez tartozott a híres filozófus Seneca is, akit intrikáival száműzetésbe küldetett, előtte pedig majdnem kivégeztetett. A fő célpont nem ő volt eredetileg, hanem Julia Livilla, Caligula ifjabb leánytestvére. Cassius Dio azt írta féltékeny volt a szépségére. De inkább a rokonsági kapcsolata miatt volt a császár unokahúga veszélyben. Amikor Livilla Kru. 43-ben kapcsolatot létesített Senecával mindkettőjüket házasságtörés vádjával elítélték. Livillát a Tirén tenger egyik szigetére, Senecát pedig Korzikára száműzték. Nyolc évet töltött Seneca a szigeten és nem véletlen, hogy Messalinát kritizáló írásai ebben az időben keleteztek. Visszatérően támadta a császárnét és a művei hozzájárultak ahhoz, hogy Messalinát az utókor intrikusnak és nimfomániásnak lássa. Az ókori szerzők szerették az írásaik szereplőit fekete fehér színben feltűntetni, nem nagyon törődve az árnyalatokkal. Nem mellesleg előszeretettel használtak fel korabeli pletykákat és anekdotákat, legtöbbször meghatározott céllal. A laza erkölcsiség vádját szívesen alkalmazták a lejáratáshoz, így megkérdőjelezve a célszemély alkalmasságát a hatalomra és hajlandóságát a visszaélésekre.

Messalina befolyása nagy volt Claudius császárra, ami ebben az időben nem számított példanélkülinek. Mindaddig tolerálták ezt, amíg a nő a háttérben maradt és a férfi hozta meg a döntést. A császár közvetlen környezete egyébként igyekezett jóban lenni Messalinával. A legbefolyásosabb szenátor Lucius Vittelius jól megértette ezt és különös módon mindent megtett, hogy a császárnő szimpátiáját biztosítsa. A tunikája és a tógája között mindig ott volt Messalina cipője, amit alkalmanként előhúzott, hogy megcsókolja. Messalina kegyetlenségének példájaként az ókori történetírók gyakran emlegették fel Appius Junius Silanus példáját. Ő Hispania provinciát igazgatta mindaddig, míg Claudius Kru. 41-ben Rómába hozatta és tanácsadójának tette meg, valamint elvetette vele felségül Messalina anyját. Mivel érdemelte ki a császárné haragját nem tisztázott. Dio szerint nem akart vele lefeküdni. Ezért bosszút forralt és ebben szövetségesre lelt Narcissusban a hírszolgálat vezetőjében. Narcissus egy reggel Kru. 42-ben elmesélte a császárnak, hogy azt álmodta, hogy Silanus meg akarja ölni. A „véletlenül” szintén jelenlevő Messalina azt mondta férjének neki már többször volt hasonló rémálma. Ebben a pillanatban jelentette be az őr, hogy Silanus megérkezett. Egyébként a császár rendelte magához. Ennek ellenére Silanus hirtelen megjelenése lett a bizonyíték a gyilkossági szándékra. A császár elfogatta és kivégeztette. A következő években még jó pár gyilkosság száradt Messalina lelkén. De ezekkel már túlfeszítette a húrt.

Az antik források szerint Messalinának viszonya volt Gaius Julius Polybiussal a közigazgatás vezetőjével. Amikor ennek vége szakadt a császárné férjénél feljelentette volt szeretőjét. Visszaéléssel vádolta. A szerencsétlen férfit kivégezték. Ettől megijedve, hogy a következő áldozatok ők lesznek Narcissus és Marcus Antonius Pallas, aki szintén befolyásos hivatalnok volt preventív csapásra készültek. Amikor Messalina nyílt viszonyt kezdett Gaius Silius szenátorral úgy gondolták eljött az idejük. Siliust, aki a legszebb férfi volt Rómában Messalina rábeszélte a válásra. De a férfi is megkérte a nőt, hogy ő is váljon el. Több forrás is beszámol arról, hogy esküvőt is tartottak, holott Messalina még házas volt. A történészek ma is vitatkoznak, hogy mi húzódott meg az esemény hátterében. Esetleg Claudius hatalmát akarták megdönteni? Tacitus azt írja Silius hajlandó volt az ekkor hétéves Britanicust adoptálni, ezzel is biztosítva az utódlását. Végül is Claudius már régóta szemet vetett Agrippinára, akinek a fia Nero megelőzhette volna a császári hatalomért vívott versenyben Britanicust. Ezen teória ellen szól, hogy az esküvőt eltitkolták és nem került elő a császár megbuktatásáról szóló terv. Lehet, hogy tényleg szerették egymást? Messalina pedig bebiztosította magát? Bárhogy is történt Narcissus értesítette a vidéken tartózkodó császárt. És, hogy a vádat jobban alátámassza magával vitt egy listát Messalina szeretőinek nevével. Puccsról beszélt és kérte a császárt vesse be a testőri gárdáját az összeesküvők ellen. Amikor ezt Messalina megtudta, fogta két gyerekét Octaviát és Britanicust és Claudiushoz sietett, hogy kegyelemért esedezzen. De a találkozót Narcissusnak sikerült megakadályoznia. Hazafelé tartva a császár kivégeztette Siliust és embereit. Most már csak felesége változatát akarta hallani és palotájába rendelte. Narcissusnak ismét sikerült közbelépnie és megakadályoznia, hogy Caludius megbocsásson. Kiadta a parancsot Messalina megölésére, valószínűleg a császár tudtával. A katonák a luculusi kertben találtak rá a nőre. Messalina megpróbált öngyilkos lenni, de túlságosan remegett a keze. Egy tribunus döfte le egy tőrrel. Tacitus azt írta, amikor Claudius értesült neje haláláról, teljesen hidegen hagyta. Tovább folytatta az ivászatot.                                      

Két kisméretű szövetdarab. Az egyik melltartóként a másik nadrágként szolgál. Ez a páros többet mutat, mint amit eltakar. Amikor megjelent a divatbemutatók kifutóin nagyobbat robbant, mint az atombomba.

A tömeg várakozóan nézett a kifutóra. A fotósok türelmetlenül tartották újaikat a gépeik exponáló gombján. A riporterek összesúgtak egymás között, talán a következő lesz? Egy új lány jelent meg kifutón, villantak a vakuk, de semmi különös csak egy újabb manöken, szokásos fürdőruhában. Még pár perc a fináléig és jön a szenzáció. Louis Réard izgatott volt. A színpad mögött állt és a sajtó képviselőit figyelte. 1946 július 5-ét mutattak a naptárak. A helyszín a párizsi „Molitor” fürdő. Nem sokára egy lány jön, aki bemutatja a találmányát, egy forradalmian új modellt. Új és provokatív, annyira, hogy a manökenek nem is vállalták, hogy felveszik. Féltették a jó hírüket. Csak egy sztriptíz táncosnő volt hajlandó bemutatni, név szerint Micheline Bernardini. Amikor az illető hölgy megjelent a kifutón vadul villogni kezdtek a vakuk. Senki sem akart lemaradni róla. Meghökkenés futott végig a nézőkön. A táncosnőn ugyanis alig volt valami. Két szövetdarab, amelyeket viselt alig takartak valamit. Melltartónak és nadrágnak is túlzás volt őket nevezni. Mégis rövidesen a megdöbbenést keltő ruhadarab nevét, megismerte a világ. Az elnevezését egy atombomba kísérleti helyéről kapta, mert akkorát szólt, mint egy nukleáris robbanás. Ez lett a bikini. Alig volt olyan ruhadarab, amely ilyen felháborodást váltott ki. Talán majd a miniszoknya két évtized múlva. Betiltották, divatlapok ignorálták, de ugyanakkor a nyárspolgárság, a korlátoltság elleni harc szimbólumának számított. Színésznők viselték szívesen, hogy felhívják magukra a figyelmet. 1946-ban újdonságnak tűnt, pedig nem volt az. Első ismert ábrázolása 1600 évvel korábbról származik a római korból. Egy Szicíliában található villa mozaikpadlóján futnak, ugrálnak, diszkoszszerű tárgyat dobnak el azok a lányok, akik két részes igencsak apróra sikerült fürdőruhában örökítettek meg. A tíz bikinis lány Villa Romana del Casaleben láthatók egy hegyi kisvárosban Piazza Armerinaban. Hogy pontosan kik ők mai napig vitatkoznak róla a kutatók. Sportolók, vagy prostituáltak nehéz megállapítani. Ugyan a klasszikus Görögországban a sportolónők hordtak kétrészes ruhát, de a melltartójuk kísértetiesen hasonlít a mai bikinikre ilyet pedig erkölcsös római nő nem hordott. A női mell már akkor is nagyon erotikusnak számított. Látványa csak a férjek számára volt fenntartva. Éppen ezért a Kr.u 4. században élt háztulajdonos nagy valószínűség szerint szórakozó könnyűvérű lányokat örökített meg az utókornak. A római kor magasan fejlett fürdőkultúrával rendelkezett.  Termál és gőzfürdő, masszás és könyvtár volt a fürdőkben és szigorú nemi elkülönítés. A férfiak ágyékkötőben a nők kis nadrágban mentek a vízbe.    

Csak a középkortól fürdöttek együtt a nők és a férfiak. A nők egy a nyakuknál rögzítettet fürdőlepedőt hordtak, amely ha bementek a vízbe a felszínen lebegett és így eltakarva a testük látványát. A férfiak gyakorlatilag meztelenül fürödtek, csak egy kis háromszög alakú nadrágot viseltek. Néha viszont azt sem, ebből aztán feljelentés és büntetés lett. 1506-tól szigorúan előírták, a nők csak fürdőlepedőben fürödhetnek. Ennek ellenére az egyház néhány képviselője még ezt is túl megengedőnek tartotta. „Nincs annál izgatóbb, mikor a teljes virágzásában levő vízben álló fiatal lány fürdőlepedője fellebben és láthatóvá válik teljes szépsége.” – írta 1417-ben egy fürdőbeli tapasztalatáról Aargauba látogató a pápai titkár Gian-Francesco Bracciolini. Minden esetre ekkor az emberek fürdőházakba jártak, a tengerben nem mertek megmártózni. Túl viharos és hullámos volt és így nem biztonságos. A 17. századig kizárólag halászok és tengerészek mentek be a tengerbe. Ez csak a felvilágosodással változott meg. A 18. században egy angol orvos Richard Russell érdekes felfedezést tett. Feltűnt neki, hogy a tengerparton élő emberek egészségesebbek, mint a szárazföld belsejében élők. Elkezdte a betegeit tengervízzel kezelni. Ebből nem csak új terápia született, hanem új trend is: a tenger melletti üdülés. Az első fürdőhelyek 1780-ban nyitottak Brightonban és Hastingsben. Aki megtehette a tengerhez ment pihenni. Ahogy a strandolás divatba jött, felmerült a kérdés mit szabad viselni a fürdőhelyen? Kezdetben a nők olyan ruhákat hordtak, mint a nagyvárosban. Hosszú bő ruhát, fűzővel. Hozzá még ráadásul mellényt, kalapot és övet is. A nagy melegben pedig sötét színű bokáig érő fürdőtrikót. Végül is a női viseletnek illendőnek és mindent eltakarónak kellett lennie. A nőknek nem szabadott az erkölcsösségüket levetkezni a strandon sem. Hollandiában például a fürdőmester minden alkalommal, amikor fürdővendégek voltak a parton zászlót húzott fel, hogy az arra sétálók ne lepődjenek meg. Pedig meztelenségről szó sem volt, sőt úszásról sem. A fürdőzők maximum a lábukat áztatták a vízben. A sport egyébként is illetlennek számított a nőknek, a víz pedig hűvösnek.         

A férfiaknak könnyebb dolguk volt. Hosszú szárú nadrágban, vagy akár meztelenül is fürödhettek. Ez utóbbi esetben persze távol a nőktől. 1860-tól viszont kénytelenek voltak ők is az elősírások előtt meghajolni. Egyrészes, csíkos, térdig érő fürdőmezt kellett viselniük. Mindezeket természetesen szigorú felügyelet mellett. Nem lehetett például csak úgy a tengerbe berohanni. Fakabinokban kellett átöltözni és volt, hogy úgynevezett fürdő kocsikban lehetett csak a tengerbe menni. A vízbe csak megfelelő távolságban lehetett bele lépni, messze a kíváncsi tekintetektől. A strand szigorúan női és férfi részre volt osztva, de gyakran a különböző társadalmi osztályok tagjai is elkülönültek egymástól. Csak a 20. század elején jelentek meg a családi strandok. A nők ekkor már megmutathatták a hajukat és a csupasz lábukat. Rövid ujjú fürdőruhát viselhettek térdig érő szoknyával, vagy nadrággal. A fürdőruha anyaga viszont nem lehetett átlátszó, vagy világos színű. Ekkor még a fürdőzés a gazdagok kiváltsága volt, nem az átlagembereké. A 19. századtól a felsőbb osztályok kedvelt üdülőhelye a Földközi tenger lett. De a 20 században az alsóbb osztályoknak is fokozatosan létesültek fürdőhelyek. Például Németországba a berlini munkások fürdőhelyévé vált a Wannsee. A koedukált fürdőhelyek elszaporodásával együtt az előírások is megengedőbb lettek. A divattervezők is reagáltak a megváltozott helyzetre. Szűk, újnélküli fürdőruhák jelenetek meg. A hölgyek egyre inkább kezdték elfeledni a fűzőt. Flörtölni és menyasszonyt is lehetett a strandokon keresni. Egy 1904-es karikatúrán az anya így szól a lányához: „Ne ugorj még a vízbe! Épp itt jön egy báró.” A nőknél a fürdőruha megváltozása azért is volt fontos, mert már nem csak a lábukat akarták áztatni, hanem úszni is akartak. A húszas években aztán újabb változások jöttek. A nőknél megjelentek a kétrészes fürdőruhák, a férfiaknál pedig a rövidebb nadrágok. A harmincas évek új divatja lett a napozás. Kezdett divatba jönni a barnára sült bőrszín. Eddig ezt mélységesen lenézték, ugyanis a szegény emberek tulajdonságának tartották, akik sokat dolgoznak a tűző napon. Most viszont mindenki barna akart lenni. 

Coco Chanel a híres divattervező volt az első, aki a nyaralásáról barnára sülve tért haza, amit szeretőjével, Westminster hercegével töltött. Az eredményes napozáshoz viszont kevesebb ruha kellett. Elől és hátul is mélyebbek lettek a dekoltázsok. A gumi alkalmazása jobban hozzá simította a fürdőruhát a női viselőjének testéhez. Mivel a ruhadarab kiemelte a női test előnyeit, egyre fontosabb lett a formás alak. A második világháború után viszont alapanyag hiány lépett fel. Ekkor a legtöbb embereknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a fürdőruhával törődjenek. Csak Louis Réardot zavarta ez a helyzet. Azon gondolkodott, hogy ha fürdőruhák egyre kisebbek lesznek, miért nem lehetnének a lehető legkisebbek. Réard a világ legapróbb fürdőruháját akarta piacra vinni. Olyat, aminek a megjelenése akkorát szól, mint egy bomba. Már csak az új ruhadarab neve hiányzott. 1946 július elsején egy amerikai B29-es bombázó atombombát dobott a Bikini atollra. Az egész világ a Csendes óceán nyugati részére figyelt. Mivel Réard a két szenzációt össze akarta kapcsolni az új fürdőruháját bikininek nevezte el.  

A forradalmian új fürdőruha bemutatóját sem bízta a véletlenre Réard. A Molitor fürdőben szépségversenyt rendezett, amelyre sok fotós eljött. A bikiniről készült képek bejárták a világot, de a világ még nem volt felkészülve ilyen minimális méretű fürdőruhára. Döbbenetet váltott ki a megjelenése. Spanyolországban, Franciaországban és Belgiumban megtiltották a viselését. Brazíliában anti-bikini liga alakult. A két híres divat magazin Vogue és az Elle 1951-ben óvott a ruhadarab viselésétől, mondván a viselése olcsó lokálok hangulatát idézi. Egy bikinit viselő lány pont az ellenkezője volt az ötvenes évek női ideáljának, aki mindig kifogástalanul öltözött, például főzéskor, a kerti partin vagy az úszómedence mellett. A bikinit szinte teljesen elfeledték. 1956-ban tűnt fel ismét méghozzá Brigitte Bardot viselte sokakat a mozik pénztárához vonzva. BB nem csak filmsztár volt, hanem női ideál, aki mindent megtestesített, ami az 50-es évek női típusának ellenkezője volt. Az öntudatos lányt szimbolizálta, aki nem mellesleg bikinit hord. Az Egyesült Államokban is egyre több színésznő kezdte viselni a kétrészes fürdőruhát a kamerák előtt. Közéjük tartozott Rita Hayworth, Ava Gardner, Marilyn Monroe. 1957-ben a kor szex szimbólumát Jane Mansfieldet fotózta le a LIFE magazin bikiniben. De a csúcsot 1962-es James Bond film jelentette, amelyben Ursula Andress a tenger habjai közül, mint egy istennő jött ki, természetesen bikiniben. A hatvanas évek sok szempontból változásokat hozott. Európában és Amerikában egyre népszerűbb lett az üdülés, főleg a tengerpartokon. Ehhez jött még a szexuális forradalom. E kettő dologhoz mi passzolt volna jobban, mint a bikini? A modern nőnek ekkor már két ruhadarab nem hiányozhatott a ruhásszekrényéből: a mini szoknya és a bikini.            

A 70-es évekre a divat fokozatosan elvált a moráltól és egyre inkább a nyárspolgárság és a mindenhez való alkalmazkodással szemben lépett fel. A feministák eldobták a „nőies szemetet” maguktól, mint a magas sarkú cipő, vagy a bikini felső. A strandokon hódítani kezdett a „felül semmi” divatja, a monokini. Ebben az időben tűnt fel a Copacabanán a tanga és indult világhódító útjára. Mivel a fürdőruhák egyre többet mutatnak, fontos lett a formás test. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek őrülete lett a fitnesz, amelynek élharcosa az amerikai színésznő Jane Fonda volt. Egy televízió sorozat sem emelte ki jobban a sportos, erotikus test látványát, mint a „Baywatch”. A bikini a divatbemutatókon már nem a botrányt jelenti, hanem a csúcspontot. Hosszú út vezetett idáig. Louis Réard 1946-ban még vihart kavart új ruhadarabjával, ami mára már megszokott női viselet lett.    

New York leghíresebb szállodája egy családi viszályból született. Hírnevének a Titanic katasztrófája épp úgy nem tudott ártani, mint Empire State Building építése miatti átköltözés.

 Árnyékban kell élnie! A dinasztia annak az ágának, amely arra vetemedett, hogy a valódi Astoroknak tartsa magát. Tizenhárom emelet elég lesz, hogy beárnyékolja a nagynéni és fiának IV. John Jacob Astor házát. Ez járt William Waldorf Astor fejében, amikor az Ötödik sugárút és a 33. utca sarkán álló házát lebontatta, hogy a város legelegánsabb hotelét felépítesse. A szállodának mindenek előtt magasnak kell lennie. A viszály azért keletkezett, mert a nagynéni Caroline Webster Schermerhorn Astor és hitvese William Backhouse Astor, Jr. a new yorki bálok és szalonok koronázatlan királyának címére törtek, a nagynéni ráadásul az Astor Klán First Ladyének tartotta magát. Ezt még a vizitkártyáján is kifejezésre jutatta, amire az nyomtatta „Mrs Astor” ezzel beárnyékolva Mary Dahlgren Paul, a családfő William Waldorf Astor feleségének hírnevét, akit egyedül a „Mrs Astror” megszólítás megilletett. Ezt a férj nem hagyhatta és beszállt a „kártyák háborújába” és feleségének vizitkártyájára szintén a „Mrs Astor” megszólítást nyomtatta. Az egész new yorki társasági élet a viszályról beszélt. Az Astorok a new yorki sajtó legkedveltebb témáihoz tartoztak a 19. század végén. Nem véletlenül. A metropolisz öt százaléka a tulajdonuk volt. Már az apa és a nagyapa arról vitatkozott, hogy miképp támogassák Lincoln unionista csapatait a polgárháborúban, és ez hogyan hat az üzletre. Az elsőszülöttség mindig fontos kérdés volt, és most is csak erősítette a viszályt. Ennek ellenére az Astorok jól megéltek abból a vagyonból, amit a dinasztiaalapító Johann Jacob 1848 március 29-i halálakor, mint Amerika leggazdagabb embere rájuk hagyott.

Johann Jacob egy hentes fia volt. Egy tizenkét gyermekes család hatodik gyerekeként jött világra a németországi Walldorf településen. Félárvaként nőtt fel, de úgy tartotta az élet többet tartogat számára, mint a disznók visítása, amikor levágják őket, vagy az atyai pofonok, amit a vendéglőből részegen hazatérő apja osztott ki gyermekeinek. Hhamar felismerte, hogy a jövő nem sok jót hozhat neki a 900 lakosú Walldorfban. Idősebb bátyjai utat mutattak. Georg Londonba, Heinrich New Yorkban próbált szerencsét, mint hentes. Leveleikben a szegényes küszködésüket a korlátlan lehetőségként mutatták be. Johann Jacob számára ezekből az tűnt ki, hogy szorgalommal és kitartással messzire lehet jutni. 1779-ben, amikor utazását megkezdte ez az elgondolás lett vezérlő csillaga. Ez járt a fejében, amikor bátyja Londonban segített neki, csakúgy mint 1783-ban, amikor a  „North Carolina” nevű hajó fedélzetére lépett és elindult Amerika felé. Csomagja kevés volt, de tanácsokból annál több. Egy szőrmekereskedő azt ajánlotta, hogy kereskedjen állatbőrökkel, amiket a bennszülöttektől olcsón meg lehet venni. New York volt az úti célja, ahol sütőipari termékekkel kezdte a kereskedést, majd 1802-ben kapcsolódott be a szőrmekereskedelembe. Számos utazást tett nyugatra és északra, ahol alkoholért, olcsó ékszerekért és szövetért vásárolt szőrméket és bőröket az őslakosoktól. Az amerikai piac mellett árukat szállított Londonba és Kínába. A hajói nagy fehér zászlóval rajta „A” betűvel közlekedtek és Kínából visszaúton teát, porcelánt és ópiumot szállítottak. A tetemes hasznát Johann Jacob New Yorkban telekvásárlásra fordította, mert hitt benne, hogy a városa növekedni fog. 1834-ben az „Astor House” megéptítette első luxus szállodáját 300 szobával, mogyorófa borítással és 17 fürdővel, bennük ingyen szappannal. Az alkalmazottak gondoskodtak a vendégek ruháiról és cipőiről. Szolgáltatások, mint borbélyok és szabók a földszinten béreltek maguknak helyet.  Johann Jacob előszeretettel vásárolt saroktelkeket és az ingatlanjait gyakran bérbe adta.

1893 március 24-én nyitotta meg William Waldorf Astor a Hotel »Waldorfot«. 400 minden luxussal felszerelt szobával, antik bútorokkal, szobaszervizzel és a kor csodájával, az elektromos árammal. Minden lakosztályhoz külön fürdőszoba tartozott. Hatalmas bártermével a new yorki High Society-t szolgálta, na meg a szállóvendégeket. A kísérő nélküli hölgyekre is gondoltak, őnekik partnert biztosítottak. Négy évvel a »Waldorf« megnyitása után jött az »Astoria«. A legenda szerint John Jacob egy marhaistállót akart építeni, hogy a »Waldorf«  vendégeit elkergesse. De észhez térítették és egy 17 emeletes komplexumot, négy emelettel magasabb épületet húzott fel, mint Williamé volt. 1897-től a szálló már vendégeket is fogadott» Astoria« néven. A két rokon elásta a csatabárdot és a két épület összekötötte egy 100 méter hosszú folyosóval. A »Peacock Alley« olyanak tűnt, mint egy promenád, ahol a társadalom elitje mutathatta meg magát. 1912-ben tragédia rázta meg a családot. IV. John Jacob Astor a Titanic leghíresebb áldozata lett. A terhes felesége Madeleine túlélte a katasztrófát. Az örökség az első házasságból született fiára, Vincentre szállt, aki bezártatta a Waldorf Astoriát, hogy az Empire State Buildingnek helyet csináljanak. A nagy gazdasági világválság idején építettek egy új Waldorf Astoriát. A szálló 1931 október elsején nyílt meg a »301 Park Avenue« -n. 42 emeletével, 1000 szobával a kora legnagyobb szállodája lett. Art-Deco stílusával történelmet írt. A két tornya, amely a 28. emelettől a 42-ig tart, gyakorlatilag hotel a hotelban. 500 apartmant tartalmaz, ahol a lakók hosszabb ideig is élhetnek. A szálloda egyik híressége a Waldorf saláta, amelyet a hotel egykori séfje Oscar Tschirky talált ki. Az MGM stúdió itt forgatta az első filmgyáron kívül készült filmjét 1945-ben. Nyikita Hruscsov 1959-ben itt szorult be a liftbe, egy technikai malőr miatt. Franklin D. Roosevelt titkos utazásai idején használta a szálloda saját peronját a Grand Central Station pályaudvaron, amelyet alagút kötött össze a hotellal. Minden amerikai elnök hátrahagyott valami emléket. John F. Kennedy például egy hintaszéket. A Muppet Show-t is megihlette a patinás szálló, amelyben Waldorf és barátja Statler egy páholyban ülve mindig valamit hozzáfűznek az előadáshoz. Waldorf feleségét egyébként Astoriának hívják. A szállodának mind a mai napig klasszikus hangulata van. A hotelt 1972-ben a Hilton család vásárolta meg, 2014-ben pedig egy kínai biztosító társaság ajánlott érte 1,95 milliárd dollárt.   

Franciaország második világháborús amerikai felszabadításának van egy sötét fejezete, amiről ritkán esik szó. Az amerikai katonák sok francia nővel szembeni erőszakos cselekedeteiről.

A felszabadítók sokat ittak és lármáztak. Jeepjeikkel száguldoztak, verekedtek és fosztogattak. A legrosszabb az volt, hogy megőrültek a francia nőkért. Szeretkezni akartak ingyen, vagy pénzért, akár erőszak árán. Amikor 1944 június 6-án az amerikai csapatok Normandiánál partra szálltak a franciák négyévnyi német megszállás után örömmámorban üdvözölték őket. De néhány hónap múlva ez megváltozott. Már 1944 késő nyarán Normandiában az asszonyok amerikai katonák által elkövetett tömeges erőszakról panaszkodtak. Félelem kezdett elterjedni és vele együtt egy keserű vicc is: „A németek idején a férfiaknak kellett bujkálniuk, most a nőknek”. Az Omaha Beachen a „férfi vágy cunamija tört be Franciaországba” írja az amerikai történész professzor Mary Louise Roberts a „What Soldiers Do” című könyvében. Ebben a művében a szerző az amerikai katonákról kialakult idealizált hősi képet árnyalja. Ugyan a háborúban mindegyik hadsereg katonája erőszakolt meg nőket, de az amerikaiakról eddig kevés szó esett. A történelemtudomány az amerikai katonák ilyen irányú cselekedetteivel nem igen foglalkozott. Az Egyesült Államokban csak úgy, mint Franciaországban ez a téma tabunak számított. Roberts szerint az amerikai propaganda a katonáknak a franciaországi harcokat nem felszabadító küzdelemnek ábrázolta, hanem egy erotikus kalandnak. Franciaország „egy hatalmas bordélyház” fantáziált annak idején az amerikai „LIFE” magazin, amelyben „40 millió hedonista lakik”. Az amerikai nyilvánosságban olyan Franciaország kép élt, amely egy szerelmi történet a felszabadító amerikai katonák és a francia nők között. A franciák ezzel szemben az amerikaiak erkölcstelen viselkedését újabb megaláztatásként élték meg a németek legyőzése után. Ugyan Franciaország a győztes hatalmakhoz tartozott, de az amerikaiak mellett nem igen volt beleszólása a dolgokba. A szex a felszabadítók és a helyiek viszonyának egy meghatározó témája volt. A prostitúció miatt mindig viszály alakult ki az amerikai hadsereg és a francia hatóságok között. Drámai jelentések születtek 1945 nyarán La Havre kikötővárosban, ahol a hazatérő katonák szinte lerohanták a helyi nyilvánosházakat. Pierre Voisin polgármester levélben emelt panaszt a regionális parancsnoknál Weed ezredesnél: a polgárok nem tudnak a parkban sétálni, vagy a temetőt felkeresni anélkül, hogy ne ütköznének amerikai katonákba, akik prostituáltakkal szórakoznak. Nap, mint nap játszódnak le olyan jelenetek, amelyek a jó erkölcsbe ütköznek – írta Voisin. Ez nem csak botrányos, hanem elfogadhatatlan is, hogy mindezek az ifjúság szeme előtt zajlanak. A polgármester azt követelte, hogy az amerikaiak a városon kívül hozzanak létre bordélyházakat. Ezzel nem csak a diszkréciót biztosítanák, hanem a nemi betegségek elterjedését is megakadályoznák.  Sok katonai vezető nem vette komolyan a franciák panaszait – állítja Roberts – mert úgy tartották az ilyen dolgok a franciáknál hétköznapi dolgok. De La Havre polgárai nem csak a prostituáltak miatt emeltek panaszt városi elöljárójuknál. „Megtámadnak minket az utcán, kirabolnak és az úton a járműveikkel elütnek bennünket. Otthonainkat is kifosztják” – írták 1945 októberében. „Ez egy rémes hadsereg, banditák egyenruhában” – tették még hozzá. Hasonló panaszok egész Franciaországban születtek. Rendőrségi jelentésekben olvashatunk rablásokról, nők elleni erőszakról. Bretagnéban összetörtek amerikai katonák egy bárt, mert kifogyott a konyak. Marseilleben napirenden voltak az asszonyok megerőszakolásai. Rouenban egy katona fegyverrel rohant be az egyik házba és szexet követelt. A nők elleni erőszakot az amerikai katonai hatóságok komolyan vették, kivizsgálták, de az esetek többségében színes bőrű katonákat ítélek el. Igaz a franciák is őket jelentették fel elsősorban, volt, hogy alaptalanul. Egy kis rasszizmusért ők sem mentek a szomszédba. A fehér katonák Roberts szerint az esetek nagy részét megúszták. A mély csalódását La Havréban egy kávéház tulajdonos így fejezte ki: „Barátokat vártunk, ehelyett meg nem értést,arroganciát és rossz viselkedést kaptunk, nagyképű megszállókat.”            

 A Pin Up műfaj szexista? Igen! De ennél azért több. Történészek kimutatták, hogy a lenge öltözetben ábrázolt hölgyek képei a női egyenjogúságért folytatott harccal is kapcsolatban vannak.

 Az éjszaka közepén egy őrmester közeledett az amerikai légierő B17-es bombázójához. Amit csinálni akar az tilos, tehát gyorsan kellett cselekednie. De az őrmester rutinos. A repülőgép orrához ment és rajzolni kezdett. Gyors mozdulatokkal a gép két oldalán felvázolt egy-egy hosszú lábú, magas sarkú cipőt viselő nőt, szellős vörös illetve kék színű fürdőruhában, csillogó szőkés barna hajjal, aki éppen telefonál. A szép Pin Up lányról kapta a repülő a nevét: Memphis Bell, tíz amerikai katona védőangyala. Ha a repülőgép az orrát magasba emeli és a náci Németország irányába repül bevetésre, a csinos telefonos kisasszony mindig velük lesz. Az úgynevezett „Nose Art”, amellyel a repülőgépek orrát félmeztelen lányokkal díszítették az amerikai Pin Up művészetből nőtt ki és érthető ok miatt lett olyan népszerű. Ha már a világ egy siralomvölgy és háborúba kell vonulni, akkor legalább legyen valamiért érdemes élni, életben maradni. Ezért tűzték az amerikai katonák a kedvenc Pin Up lányaik képét a sisakjuk mellé, tették zubbonyuk zsebébe, vagy az ágyuk fölé a falra.

A lányokat ábrázoló festmények divatja a második világháború idején érte el a csúcspontját. Nem csak a repülőgépek orrán és a katonák szekrényein jelentek meg a hiányos öltözetű hölgyek, hanem minden árun, amit el akartak adni: gyufás és sörös dobozokon, kekszcsomagokon, szerszámokon, konzerveken. A lányok kasszasikert jelentettek. Ezt az újságok és a naptárak kiadói is felismerték. Sőt ők már sokkal korábban, a 19. század második felében. 1887-ben a bostoni festő Charlie Dana Gibson az akkor még fiatal LIFE magazint illusztrálta. Egy érzéki képe, amely egy lányt virágkehelyben ábrázolta a címlapra került és még sok Gibson lány előfutára lett. A képei izgatóan újak voltak és a nőknek mindig ugyanazt a típusát mutatták: hosszúlábú, őszinte tekintetű, laza sötét hajú, egyszerre vonzó és öntudatos kinézetűek. Ezek a fajta nők mindig magukra vonták a férfiak tekintetét, anélkül, hogy házassági ajánlatot vártak volna. Ugyan a bostoni festő képei még messze voltak a később Pin Up lányok sikerétől, de ugyanakkor felkeltették más újságok érdeklődését. Másolni kezdték és saját képeket jelentettek meg. A közép nyugaton a naptárkiadó Brown & Bigelow nevű cég felismerte a benne rejlő lehetőséget. Rájött, hogy nem tudja eladni termékeit lovakkal, vagy George Washingtonnal. Ellenben lazán öltözött hölgyekkel már jobb eladási számokat produkál.

A 19. század utolsó évtizedében egyre jobban terjedt a szüfrazsettek mozgalma, ami a nőknek választójogot követelt. Azt akarták, hogy a nők sportolhassanak és nadrágot hordhassanak, vagy pénzt kereshessenek. Nem véletlen, hogy a Pin Up kultusz a női emancipációval együtt indult. Sőt vannak olyan vélemények, hogy a Pin Up a nő jogokért való küzdelem nélkül nem is aratott volna sikert. De mi közel lehet egy olyan művészetnek, amely a nőket erotikus pózokban ábrázolja a nők egyenjogúságáért vívott harchoz? Talán az, hogy a Pin Up lányok érdekes, izgalmas dolgokat csinálnak. Olyanokat, amelyeket a korabeli tisztességes nők nem. Vízisíelnek, motoroznak, kabriók volánjánál ülnek és mindig jókedvűek. A Pin Up műfaj az első csúcspontját a harmincas években érte el. Velük a magazinok hatalmas tömegeket vonzottak az újságos kioszkokhoz. Divat és filmes képes újságok foglalkoztattak Pin Up művészeket, amelyeknek megvolt a sajátos stílusuk. George Petty volt a legprominensebb leányrajzoló, aki vékony barna szemű, excentrikus cipőket viselő nőket vitt vászonra. Ő volt az, aki a „Memphis Bell” alakját 1941-ben a légierő katonáinak adományozta. Egy másik művész Art Fraham volt, akinek modelljei minden helyzetben elvesztették kicsiny nadrágjukat. Egyébként a „kisasszony a bajban” mindig vezető motívuma volt a Pin Up műfajának. Például a szépség a kerítésen átmászva a rövid kis szoknyája fennakad a szögesdróton láthatóvá téve a formás idomait. Az ilyen történet rámutat a műfaj lényegére: erotikus, de ártatlan, a lányokból sok látató, de ezt sohasem obszcén módon tevő. A képek nézői sohasem láthatnak nemi szervet, vagy ordenáré pózt. Különben is ezek már más műfajhoz tartoznak, nem a Pin Uphoz.

Pontosan ezt tartotta az ötvenes évek elején unalmasnak egy férfi, akit Hugh Hefner hívtak. Egy időben az „Esquire” magazin munkatársa volt, amelynél a legnevesebb Pin Up művészek dolgoztak. Hefner valami újat akart, botrányosat. 1953-ban megalapította a „Playboy” magazint, benne erotikus fotókkal. Ezeket egyrészt olcsóbb volt előállítani. Híres Pin Up festők, mint George Petty, vagy Gil Elvgren egy-egy művükért 2000 dollárt is elkértek, de a fotók csak 25 dollárba kerültek. Másrészt a fotókon a lányok meztelenek voltak. A „Playboy” első kiadása 50 ezer példányba kelt el. Ez az ártatlan erotikát nyújtó Pin Up művészet végének a kezdetét jelentette. Érzékelhető volt ez a középnyugati naptárkiadónál Brown & Bigelownál is. 1954-ben a sláger már a cserkészetről szóló naptáruk volt.