Sztálinnal nem lehetséges tartós béke, figyelmeztettek nyugati diplomaták már 1945 előtt. A történelem őket igazolta.

 Az általános vélekedés szerint a hidegháború 1945-ben kezdődött. A náci Németország legyőzése után a demokratikus országok élén álló Egyesült Államok kibékíthetetlen viszályba került a kommunista világot uraló Szovjetunióval. Valójában a konfliktus gyökerei sokkal korábbra nyúlnak. Azok a magas rangú angol és amerikai diplomaták, akik a második világháború idején Moszkvában szolgáltak már előre látták, hogy a világháború után nem lehet majd együtt működni a szovjetekkel. A Szovjetunió összeomlása után megnyíló archívumok egyértelműnek bizonyították, hogy a sztálini politika nem hagyott más lehetőséget, mint az éles szembenállást. Ez azoknak a diplomatáknak a figyelmeztetéseit igazolta, akik a második világháború idején már felhívták a figyelmet az elkövetkezendő kelet nyugati viszályra. Ezek közé tartoztak a moszkvai amerikai nagykövet William Averell Harriman és munkatársa George Frost Kennan, a Pentagon a Vörös Hadsereghez küldött összekötőtisztje John Deane tábornok, angol részről pedig Frank Roberts, aki 1945 februárjától dolgozott a szovjet főváros brit követségén.

Az első figyelmeztető közjáték 1944 júniusában zajlott le. A hónap közepe óta az amerikaiak az ukrajnai Poltavában légitámaszpontot üzemeltettek. Az Itáliában felszálló bombázógépeiket itt tankolták fel és látták el munícióval. Június 21-én a német Luftwaffe a környéket támadta, de az amerikaiak nem tudtak közbelépni. Az amerikai vadászgépek ugyanis nem kaptak felszállási engedélyt a szovjetektől. De ugyanakkor a szovjetek sem akadályozták a támadást. Nem sokkal később 1944 augusztusában, a varsói felkelés idején Poltava ismét szovjet amerikai nézeteltérésnek lett a terepe. Sztálin megtiltotta azoknak az amerikai gépek leszállását, amelyek a lengyel felkelőknek akartak utánpótlást szállítani. Csak akkor engedélyezték, amikor már késő volt, a felkelés elbukott. A szovjet vezetés ugyanis fel akarta számolni a németek ellen harcoló lengyel Honi Hadsereget, hogy kommunista kádereik előtt szabaddá tegye az utat. Franklin Delano Roosevelt nem tiltakozott, mivel nem akarta a szovjeteket felhergelni. Harriman moszkvai amerikai követ felháborodottan táviratozott Washingtonba: „Kétségbeejtő, ha egy ország erőszakkal akarja határait kiterjeszteni.” John F. Kennan a nagykövet munkatársa erre az időre visszatekintve megállapította, hogy határozottabban kellett volna fellépni a szovjetekkel szemben. De ekkor nem történt semmi. Kennan úgy látta ebben a tétlenségben Roosevelt Kelet Európa iránti közömbössége mutatkozott meg a háború utolsó hónapjaiban. És ez az értékelés helyénvalónak bizonyult. Roosevelt már 1943 novemberében a teheráni konferencián Sztálin értésére adta, Amerika nem fog háborúzni Lengyelországért. Az amerikai elnök ugyanakkor közölte Harrimannel, hogy őt nem érdekli, ha a Szovjetunióval határos államok kommunisták lesznek. Cordell Hull külügyminiszternek pedig azt mondta a szovjetek azt csinálnak Kelet Európával, amit akarnak. Roosevelt ezt az irányvonalat követte az 1945 február 4 és 11-e közötti jaltai konferencián. Lavrentyij Berija a szovjet titkosszolgálat vezetője abszolút kényelemet biztosított az amerikai elnöknek. A kényelemért cserébe viszont bepoloskázták a nyugatiak szobáit. Így mindenről értesült Sztálin, amiről Roosevelt és Churchill beszélt. Az amerikai elnök számára a jaltai találkozó olyan volt, mint egy családi összejövetel. Nagyon jól megértette magát Sztálinnal. A szovjet vezér még tréfát is megengedett magának, amikor azt kérdezte tőle Roosevelt kicsoda Berija, azt felelte az én Himmlerem. Mindeközben jött a következő konfliktus a Vörös Hadsereggel. Különösen nagy felháborodást váltott ki az 1945 márciusában a szovjetek által kiszabadított mintegy hétezer amerikai és angol hadifogoly sorsa. A Vörös Hadsereg katonái kifosztották, majd marhavagonokban egy gyűjtőtáborba szállították őket a Fekete tenger melletti Odesszába. Harriman a Poltavában állomásozó amerikai gépekkel akarta hazaszállítatni a katonákat, de ezt Sztálin nem engedélyezte. John Deane tábornok, az amerikaiak moszkvai összekötőtisztje szégyenteljes döntésről beszélt: „Úgy kezelnek bennünket a szovjetek, mint az általuk megszállt államokat; hadizsákmányként”. Harriman figyelmeztette Rooseveltet, ha ez Amerikában kiderül nagy botrány lesz belőle, de az elnök nem lépett. Még hitt a háború utáni szovjet amerikai együttműködésben. Pedig Jalta után Sztálin saját területként kezelte Kelet Európát. Mindenhol tisztogatásokat hajtott végre előkészítve a terepet a Moszkvában nevelt kommunistáinak. A Jaltában megígért szabad választások általában üres ígéretek maradtak. Főleg a bolgár, a román és a lengyel példát látva 1945 tavaszán Roosevelt kénytelen volt belátni, hogy Harrimannek igaza volt. De a szovjet diktátorral való szakításra nem volt hajlandó. Sőt Churchill tiltakozása ellenére az atomtitokba is be akarta avatni Uncle Joet, ahogy Sztálint Amerikában hívták. Egy nappal a halála előtt, 1945 április 11-én azért megvallotta az angol miniszterelnöknek, félrebecsülte Sztálint, de a saját politikai irányát jónak tartotta. Pedig nem volt az. Misem mutatja ezt jobban, mint hogy halála után ettől az amerikai politika fokozatosan eltávolodott. Frank Roberts angol diplomata az addigi szovjetekkel szembeni amerikai politika újra gondolását szorgalmazta: „Ez az ország legalább olyan veszélyes, mint Németország volt 1939 előtt”, írta a Szovjetunióról. „Azt feltételezni, hogy a megszerezett területekkel meg lesz elégedve az tévedés” – figyelmeztetett Roberts. „A Szovjetunió nem lesz tekintettel eddigi szövetségesei érdekire, így az angolokéra sem” – tette még hozzá, majd ezzel fejezte be: „A Szovjetunió nacionalista imperialista érdekit követi, mint tette Rettenetes Iván, Nagy Péter és Nagy Katalin korában. Arra, hogy a szovjetek olyan demokratikus értékeket valljanak, mint a nyugat teljesen alkalmatlanok.” Roberts jelentése nyitott fülekre talált Londonban. Churchillt követő Clement Attlee külügyminisztere Ernest Bevin 1946 tavaszán úgy látta a „szovjetek nem rettenek vissza, hogy a világot egy újabb háború szélére taszítsák.” A szovjetek által előterjesztett román, bolgár és magyar békeszerződések is erre utaltak. Harry S. Truman amerikai elnök 1946 januárjában kijelentette: „Ha a szovjetekkel nem beszélünk határozottan és nem lépünk fel velük szemben erőteljesen, akkor nincs messze a következő háború. Én nem leszek velük szemben továbbra is puhány!”

Nem egészen egy évvel a világháború lezárása után a Szovjetunióval való kooperáció már lehetetlen volt. Sztálin 1946 februárjában Moszkvában beszédet tartott, amelyben megismételte azt a marxista tézist miszerint a nyugat válságban van és ez az összeomlásához valamint újabb háborúhoz vezet. Ezt a beszédet Amerikában provokációként fogták fel. William O. Douglas az amerikai legfelsőbb bíróság bírája szerint ez a harmadik világháború megüzenésével volt egyenértékű. Kennan február 22-én küldte el Moszkvából a híressé vált úgynevezett „hosszú táviratát”. A szovjet külpolitika szerinte militáns, agresszív, terjeszkedő, destruktív és kompromisszumokra képtelen. A Szovjetunió a nemzetközi kapcsolatokban az együttműködésre nem hajlandó, a külföldi kommunista pártokat lázításra használja fel. Winston Churchill Attlee miniszterelnökkel és Bevin külügyminiszterrel egyeztetve a Missouri állambeli Fultonban beszédet tartott. Itt hangzott el a híressé vált kijelentése a vasfüggönyről: „A Keleti tengeri Stettintől az Adriai tengeri Triesztig vasfüggöny ereszkedik Európára”. Churchill szerint a szovjetek nem akartnak újabb háborút, de a második világháborúban megszerzett terülteket a saját érdekükben teljesen ki akarják használni. De ugyanakkor a jövőben a hatalmukat és ideológiájukat ki akarják terjeszteni. Az angol nyelvű népeknek ezért katonai szövetséget kell kötniük. Truman, aki a beszéd elhangzásakor jelen volt Fultonban egyetértett az elhangzottakkal. Sztálin azonnal reagált. Churchillt háborús uszítónak nevezte. A nyugati hatalmaknak nem maradt más lehetősége, mint a saját befolyási övezeteik megerősítése. Az USA és Nagy-Britannia már nem látott lehetőséget a kompromisszumra. Németországban és Koreában 1947-ben sem látszódott elfogadható megoldás. Felpörgött a hidegháború. Amerika szemében a nyugati kommunista pártok főleg Olaszországban, Franciaországban és Görögországban a Szovjetunió bábjainak számítottak. „A szovjetek Franciaországot bármikor szét tudják verni” – állította 1947-ben Dean Acheson amerikai külügyminiszter Trumannal történt beszélgetés alkalmával. Aztán ott volt Törökország. Acheson szerint Boszporusz török fennhatóság alóli kivétele szovjet követelésre Törökország végét jelentené. Ha az amerikaiak nem sietnek Görögország megsegítésére, akkor a kommunisták átveszik a hatalmat. Ha olyan országok, mint Törökország, Görögország, vagy Irán szovjet befolyás alá kerülnek, akkor csak idő kérdése mikor vonja a velük szomszédos országokat is a Szovjetunió saját uralma alá. Ha ezt Moszkva eléri, akkor Dél Ázsia és Afrika következik. Nyugat Európában komoly veszélyben volt Franciaország, Németország és Ausztria. Görögország feladása, mint ahogy Dwight D. Eisenhower mondta dominó effektust indítana el. Acheson szerint a történelemben mindig is voltak ilyen kétpólusú ellentétek, elég Rómára és Karthágóra gondolni. Most a demokrácia és a személyes szabadság került szembe a diktatórikus közösségi társadalommal. Amerikának ezért minden országot meg kell védenie, amelyet a szovjet befolyás veszélyeztet. 1947 március 12 Truman elnök a kongresszus előtt kijelentette, hogy Amerika minden országot megvéd, amelyet egy erőszakos kisebbség, vagy külső erő rabságba akar taszítani. Ez Truman doktrína néven vonult be a történelembe. Ez a doktrína még kiegészült a Marshall tervvel. Az amerikai gazdasági segélyt Európa újjáépítésére George C. Marshall külügyminiszter hirdette meg. Kennan ugyanebben az időben azt írta a szovjeteket a feltartóztatási politikával lehet csak megállítani.

Az események menete Kennan helyzetértékelését támasztották alá. 1948 februárjában Moszkva a saját kommunistáit juttatta puccsal hatalomra Prágában. Németországból is vészjelzések érkeztek. Lucius D. Clay amerikai tábornok katonai kormányzó 1948 elején megváltozott szovjet viselkedésről számolt  be. Úgy látta a háború bármelyik pillanatban kitörhet. Régóta Németország számított a két rendszer konfliktusának központi helyének. 1945 júliusában a szovjetek Potsdamban még a nyugati hatalmakkal való együttműködésről állapodtak meg, de ekkor ennek nyoma már sem volt. 1948 elején a három nyugati hatalom és a Benelux államok a nyugat német részállam megalapításáról állapodtak meg. Ennek első lépése a valutareform volt 1948 júniusában. A szovjetek erre válaszul a négyhatalmi megszállás alatt levő Berlinben elszigetelték a nyugati szektorokat. Megkezdődött a berlini blokád. Ez Sztálin részéről nagy hibának bizonyult. Először érezték a nyugat németek és a nyugat berliniek a nyugati hatalmakat szövetségesüknek. Még a város blokádja idején, az amerikaiak létrehozták a NATO-t, az Észak Atlanti Szövetséget. Az elszigetelt Nyugat Berlint pedig légihíddal látták el. Sztálinnak nem sikerült a nyugatiakat Berlin elhagyására kényszeríteni. Tovább élesedett a szembenállás, amikor 1949 augusztus 29-én a szovjetek felrobbantották az első atombombát és Kínában átvették a hatalmat a kommunisták. A harmadik világháború kitörése fenyegetett akkor, amikor 1950 június 25-én Észak Korea megtámadta Dél Koreát és a déli országrész megsegítésére az ENSZ égisze alatt amerikai csapatok érkeztek. Az ENSZ haderő amerikai főparancsnoka MacArthur tábornok atombomba bevetését kérte, amikor Sztálin tudtával és beleegyezésével a kínaiak is beavatkoztak a háborúba. Ekkor Dean Acheson az egész szabad világ létezését látta veszélyben, Truman elnök pedig fordulatot látott a hidegháború menetében. Mindkettőnek igaza volt. A fegyverkezési verseny ekkor vette kezdetét. De az atombombára tekintettel nem csak a szabad világ volt veszélyben, hanem az egész emberiség.                                             

 A propaganda szerint csak „felszabadítani” akarták Tibetet Mao katonái. 1950-ben mégis arra kényszerítették a buddhista államot, hogy úgymond visszatérjen az anyaországhoz. Nem sokkal ezután a megszállók a tibeti kultúra szisztematikus felszámolásába kezdtek. Egy tragédia vette kezdetét.

Talán az országukat sikerül a katasztrófától megóvni. Legalább is ebben reménykedtek a megfélemlített miniszterek Lhászában, annak ellenére, hogy hallották a távoli Peking kommunista urainak fenyegetőzéseit. Már egy éve érkeztek a figyelmeztetések a „világ tetejére”, hogy Tibet Kínához tartozik, és aki ezt kétségbe vonja, annak a népi hadsereg kemény ökle fogja betörni a koponyáját. De miért is akarná elfoglalni Mao Ce-tung hadserege a ritkán lakott országot? – kérdezték magukat áltatva a tibeti vezetők. 1950 október 8-án aztán a tibeti kormány reményei szertefoszlottak. Három helyen törtek be az országukba a népi felszabadító hadsereg katonái. Meglepték a rosszul felszerelt tibeti hadsereget és előre nyomultak keleten a tartományi főváros Qamdo felé. „A városban kitört a pánik. Az emberek minden irányban menekültek és megpróbáltak magukkal vinni mindent, amit tudtak.” – jegyezte fel az angol Robert Ford. A tibeti hadsereg nem volt felkészülve a visszavonulásra. „Amikor a katonák a frontra mentek magukkal vitték a családjukat. Feleségek, gyerekek mentek velük és vitték az állataikat is: jakokat és teherhordó öszvéreket.” Tizenkét nap múlva került sor a tibetiek kapitulációjára. A szegény földművesek és nomádok kényszerrel ismerték el, hogy a kínai kommunisták felszabadítani jöttek őket a nemesek és a kolostorok évszázados elnyomása alól. És természetesen a nyugati imperialisták is szóba jöttek, annak ellenére, hogy valószínűleg csak egy angol képviselte őket akkor az egész országban, Robert Ford. A tibeti vezetés még ekkor is abban a hitben ringatta magát, hogy legalább az ország egy része szabad maradhat. A kapituláció után ugyanis a kínaiak megállították a gyors előrenyomulásukat, hogy tárgyaláson tisztázzák Tibet jövőjét. A kínai császárság 1911-es összeroppanása óta Tibet de facto független volt. Az évtizedekig tartó polgárháború idején a kínaiaknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál mi lesz a himalájai ország sorsa. A miniszterek abban az évszázados hagyományban reménykedtek, hogy Kína külső védő hatalomként fog fellépni és a Dalai Lámát, mint egyházfőt elismerik. Belügyekben pedig a tibetiek döntenek. De Kína vörös új urai máshogy akarták. A felfogásuk szerint már a Yuan dinasztia idejétől, 600 éve Kína része Tibet. Most csak visszaállítják az 1911 előtti állapotokat. Miért is őriznék meg a kommunisták a nemesek és a kolostorok uralmát?  

Amit Maoék nem mondtak el, hogy Tibetre, mint ütköző zónára volt szükségük India és Kína között. Ehhez jött még a feltételezett nyersanyagokra való igény. Ebben a veszélyes helyzetben a tibeti kormány megkérdezte az állami jóst, mitévők legyenek? A transzba esett szerzetes azt ajánlotta, hogy a Dalai Láma vegye át az állam irányítását, aki még csak 15 éves volt. Normális esetben három évig kellene erre a feladatra előkészülnie. Most egy vékony testalkatú, tapasztalatlan tizenévesnek kellett megmentenie a több ezeréves kultúrát. A Dalai Láma az ENSZ segítségét kérte. Csakhogy Tibetnek a föld egyik országával sem volt diplomáciai kapcsolata. India pedig megakadályozta, hogy az ENSZ a kéréssel foglalkozzon. A nem régen függetlenné vált ország nem akart vitát a szomszédjával. Dalai Láma kénytelen volt belátni, hogy magára maradt. A kormányával együtt az indiai határ mellett fekvő Dromo városba ment. Vészhelyzetben innen könnyebben el tud menekülni a kínaiak elől. Ezután azonban hozzájárult, hogy diplomatái a kínai kommunistákkal tárgyaljanak. Két feladatot bízott rájuk: egyrészt korlátozott függetlenséget kellene elérni, másrészt pedig azt, hogy a kínaiak ne menjenek tovább nyugatra. Csak hogy a pekingi tárgyalások bohózatba fulladtak. Amikor a tibetiek országuk státuszáról akartak tárgyalni a kínaiak rájuk kiabáltak: „Megmutassuk az öklünket? Ha nem tetszenek a feltételek el is mehetnek! Magukon múlik, hogy Tibet békésen, vagy erőszakkal lesz-e felszabadítva. Egy távirat elég és a néphadsereg bevonul az országukba.” A fenyegetés hatott. A tibeti delegáció meghajolt minden kínai követelés előtt.

1951 május 23-án aláírták az úgynevezett 17 pontos szerződést. A kormány a helyén maradhatott és Tibet regionális autonómiát kapott. Viszont az első pont kimondta, hogy Tibet visszatér az anyaország kebelébe, a Kínai Népköztársaságba. A kettes pont engedélyezte a kínai hadseregnek elfoglalni Lhászát valamint Tibet középső részét. Amikor a Dalai Láma értesült a tárgyalások eredményéről sokkot kapott. Hivatalosan a szerződés akkor lép hatályba, amikor ő ratifikálja. De a kommunisták már előre győzelmi jelentésekkel kürtölték tele a világot. Mi csináljon ilyen helyzetben a tibeti vezető? Vonuljon száműzetésbe és mutassa meg, hogy ő elítéli a szerződést? A kínaiak ebben az esetben még erősebb elnyomással reagálnának. Ezért a Dalai Láma inkább visszatért Lhászába. A kínaiak barátsága hamarosan megmutatta igazi arcát. Tízezreket öltek meg és a tibeti kultúrát fanatikus módon rombolták le. Kezdetben Mao még kedves volt. Megjelent a 17 pont aláírásánál. Előírta, hogy ha a parasztoktól valamit elvesznek, kártalanítsák őket cserébe. 1952 áprilisában tábornokainak direktívát írt: csinálják tovább nyugodtan a kegyetlenségeket, majd ő a jó oldalát mutatja. Ez így is történt. Míg a katonák terrorizálták a lakosságot, addig az elmaradott Lhásza modern kórházat kapott, postahivatalt, és bankot. A tibeti szülők ingyenes iskolába járathatták a gyerekeiket. A Dalai Láma 1954-ben először utazott Pekingbe. Mao arról biztosította, hogy milyen fontos a számára a kínai tibeti jó viszony. A vendéglátó pártvezető személyesen nyitotta ki az ajtót a Dalai Lámának és azt mondta neki, ha valami kérése lenne, személyesen forduljon őhozzá. A 19 éves fiú mélyen meg volt hatva. De ez hamarosan megváltozott. A második pekingi látogatása után hazafelé utazva a Dalai Láma megállt a kelet tibeti Khem vidékén. Több ezer érdeklődő fogadta. Ő arról beszélt, hogy a kínaiak segítségével meg kell reformálni Tibetet. A hallgatósága erről tudni sem akart. Ellenkezőleg, Tibet függetlenségét követelték.

A Dalai Láma lassan felismerte, míg Lhászában és környékén a kommunisták Mao parancsait körültekintően és kíméletesen hajtják végre, addig keleten erőszakosan és kegyetlenül rombolják a tibeti hagyományokat. Keleten ráadásul kevés szegény földműves élt, akiket esetleg meg tudtak volna győzni a kollektivizálás előnyéről. E mellet a kínaiak a nomádoktól azt akarták hagyjanak fel hagyományos életmódjukkal és adják le fegyvereiket, amelyekkel nyájukat és családjaikat védték meg. A kelet tibetiek azt sem nézték jó szemmel, hogy a kolostoroktól elveszik a földjeiket. Az itteni emberek a szerzetesekben nem elnyomókat, hanem kultúrájuk őrzőit látták. Egyre többen csatlakoztak földalatti szervezetekhez és gerilla csoportokhoz. Támogatás Amerikából jött. A CIA küldött fegyvereket és kiképzőket. A lázadást nem tűrték Mao tábornokai. 1956 elején két nagy kolostort bombázták Sampelinget és Lithangot. Több száz szerzetes vesztette életét. Ezrek menekültek nyugatra, mindenek előtt Lhászába. A túlterhelt fővárosban kiéleződött a helyzet. A Dalai Láma és kormánya tehetetlen volt. Nem akartak lázadást és vérontást, de nem tudtak tenni semmit ellene. Csak egy kis szikra kellett a robbanáshoz. Az egész ártatlanul indult. A kínai katonai vezetés a Dalai Láma tiszteletére kínai táncosokat akart szerepeltetni. Ezzel akarták meglepni, hogy letette a buddhista filozófiai doktori vizsgáját. Megállapodtak abban, hogy a műsor a népi hadsereg helyi főparancsnokságán lesz. Ahogy az esemény időpontja közeledett a kínai tábornokok hirtelen azt követelték, hogy a Dalai Láma a testőrei nélkül menjen a bemutatóra.

Hamar elterjedt a hír, hogy a Dalai Lámát Pekingbe akarják hurcolni és ebben az egyházfő szűk környezete áruló módon a kínaiakat segíti. Március 10-én ezrek gyűltek össze a fővárosban a Norbu Lingka nyári palota előtt azt kiabálva: „Ne adjátok el a Dalai Lámát kínai fillérekért!” A 23 éves egyházi vezető az utolsó pillanatban lemondta a részvételét az ünnepélyen. De ez már késő volt. A felkelés kitört. Március 17-én hajnalban a kínaiak két gránátot lőttek a palotájára. Ugyan nem keletkeztek jelentős károk, de a Dalai Láma biztos forrásból értesült, hogy az épületet nem sokára bombázni fogják. Ugyanekkor egy jós azt ajánlotta, hogy meneküljön. Ezen az estén megfogadva a tanácsot elindult fekete köpenyben és kezében fegyverrel az indiai határ mellett fekvő Lhuntsebe. Anyja, nővére és ifjabb fiú testvérei kísérték el. Észrevétlenül jutott át a tiltakozó tömegen és a kínai katonákon. Ezután hajóra szállt, hogy átkeljen a Lhásza folyón, de az út nagyobbik része még előtte volt. Lóra ülve követőivel és 400 katonával indult a hegyek felé. Ekkor még a hívei és a kínai katonák sem sejtették, hogy a Dalai Láma elmenekült. Ezrek gyűltek össze a nyári palotánál, hogy megvédjék egyházi vezetőjüket. Március 20-án a kínai katonák figyelmeztető lövéseket adtak le a tiltakozó tömegre. A következő reggelen kezdődött meg az egyenlőtlen harc. A kínai hadsereg páncélosokkal foglalta el utcáról utcára haladva a várost. Két nappal később a Potala palotán vörös zászló lengett. 86 ezer tibeti esett áldozatul a harcoknak. A Dalai Láma számára egyértelmű volt, ha ő és miniszterei a kínaiak kezébe kerülnek végük. Ezért elindultak India felé. Két hétig tartott az út a magas hegyekben, a kegyetlen hidegben. De végül elérték a határt. 1959 április 8-án Bombdila városában fogadták a Dalai Lámát az indiai kormány képviselői. Menedékjogot kapott. Először Masuri városába, majd Dharmasalába költözött. A kínaiak kegyetlenül leszámoltak a tibeti felkelőkkel. Szerzetesek ezreit zárták munkatáborokba. 1959-ben 2500 kolostor létezett, amiből 1962-re 70 maradhatott nyitva. 1965-ben alapították meg a Tibeti Autonóm Területet, amelyben továbbra is a kínai hadsereg volt az úr. A Mao által meghirdetett kulturális forradalom idején a kolostorokat felgyújtották berendezési tárgyaikat megsemmisítették. Mindent el akartak tüntetni, ami a buddhizmusra utalt.

Mind a mai napig feszültségek vannak Tibetben. A kínai vezetés viszont úgy gondolja megtalálta a problémára a megoldást. A kínaiaknak jelentős kedvezményeket nyújtanak, hogy Tibetben telepedjenek le. Aki üzletet akar nyitni, vagy tanulni akar, annak kínai vizsgát kell tennie. Az idő a kínaiaknak dolgozik. A világ vezetői félve Kína reakciójától nem nagyon fogadják a Dalai Lámát, aki még mindig száműzetésben él. Nem sok esélye van arra, hogy viszontláthassa szülőföldjét. Ennek ellenére békemisszióját folytatja. Mi lesz a népével, ha meghal, senki sem tudja.                                 

Nem csak a kubai rakéta válság idején állt a világ a huszadik század második felében a harmadik világháború szélén. Négy másik alakalommal is közel kerültek a világszintű összecsapás lehetőségéhez a nagyhatalmak.

1961 október 27-én szovjet és amerikai tankok álltak egymással szemben Berlinben a Checkpoint Charlie és a Friedrichstraβe-i határátkelőknél. A politikai feszültség már több éve fokozódott. 1958 novemberében Nyikita Hruscsov Nyugat Berlin demilitarizálását követelte. Abban az esetben, ha ez nem történik meg azzal fenyegetőzött, hogy elszigeteli a külvilágtól Berlin nyugati hatalmak által ellenőrzött zónáját. Dwight D. Eisenhower és John F. Kennedy amerikai elnökök nem engedtek a zsarolásnak. A Kreml vezetője ugyan nem váltotta be fenyegetőzését, de a helyzet feszült maradt. Pár hónappal a berlini fal felhúzása után a Checkpoint Charlie határátkelőnél veszélyes szituáció alakult ki. 1961 október 22-én Edwin A. Lightner magas rangú amerikai diplomatát, aki Kelet Berlinben egy opera előadást akart megtekinteni útlevelének felmutatására akarták kényszeríteni. Lightner ezen felháborodott, mert a Berlint megszálló négy nagyhatalom abban állapodott meg a világháború után, hogy embereik szabadon mozoghatnak a város mind a négy szektorában. Az incidens következményekkel járt. Október 25-én szovjetek harminc harckocsit küldtek a Friedrichstraβe-i határátkelőhöz. Lucius Clay amerikai tábornok erre válaszul tíz páncélost rendelt a Checkpoint Charlie-hoz. Csak Dean Rusk amerikai külügyminiszter határozott tiltása akadályozta meg abban, hogy a berlini fal egy részét lerombolja. Később Rusk Clay tábornok „macsó fellépését” tette felelőssé a helyzet kiéleződéséért, ami szerinte majdnem atomháborúhoz vezetett. Ma már a legújabb kutatások alapján tudjuk, hogy Clay tábornok Kennedy elnök utasításait követte. A feszültség és az ezzel járó katonai manőverek három napig tartottak. Október 28-án Robert Kennedy amerikai igazságügy miniszter egy KGB tiszttel tárgyalva megoldotta a konfliktust. A szovjet és amerikai katonák visszatértek laktanyáikba.

1962 március 2-án a távoli fagyos Usszuri folyónál, a szovjet kínai határnál a Zhenbao szigetnél fegyveres összecsapásra került sor a szovjet és a kínai határőrök között. Az ok területi vita volt a két ország között. Kína és a Szovjetunió közötti viszony ideológiai okok miatt is elég feszült volt a hatvanas évek második felében. A támadást a kínaiak indították azzal a céllal, hogy megrendszabályozzák a „revizionista” szovjeteket. Néhány történész azt is feltételezi, hogy Mao Ce-tung az amerikaiak felé is gesztust akart gyakorolni, hogy közeledjen a két ország egymáshoz. Március 15-én nehéz páncélosokkal és tüzérséggel válaszoltak a szovjetek. Moszkva azonban további elrettentés mellett döntött. Augusztus 13-án Xinjiang tartományban a szovjetek szó szerint kiirtottak egy harmincfős kínai határőregységet. Öt nappal később egy KGB ügynök Washingtonban egy amerikai külügyminisztériumi tisztviselő véleményét próbálta megtudni, hogyan cselekedne az Egyesült Államok, ha a szovjetek légi csapásokat mérnének kínai atomlétesítmények ellen. Egy ilyen támadás kétség kívül destabilizálta volna Kínát. A szovjet szándék híre hamar elért a kínai vezetéshez. Az ország irányítóinak evakuálása elkezdődött, a lakosság bunkereket kezdett építeni. A feszültség csak szeptember 11-én enyhült, amikor Csuen-láj kínai miniszterelnök találkozott Alekszej Koszigin szovjet vezetővel. Ennek ellenére a kínaiak október végéig tartottak egy szovjet támadástól, de utána normalizálódott a két ország viszonya.

1973 október 6-án Jom-Kippur ünnepén, Izrael legfontosabb ünnepnapján egyiptomi katonai egységek keltek át a Szuezi csatornán és a Sinai félsziget megszállását kezdték meg. Ugyanebben az időben szíriai páncélosok nyomultak be a Golán fennsíkra. Annak ellenére, hogy a támadás előkészületéről érkeztek információk mégis a zsidó államot meglepetésként érte az agresszió. Kapkodva kezdték meg a tartalékosok behívását. Az izraeli haderő komoly veszteségeket szenvedett. Október 9-én Izrael az összeomlás szélén állt. A zsidó állam be volt kerítve. Ebben a helyzetben a katonai vezetés atomfegyver bevetését fontolgatta. Jerikó típusú rakétáikat atomrobbanó fejjel látták el. Golda Meir izraeli miniszterelnök nem engedett a katonai vezetés nyomásának. Washingtonba repült Richard Nixon amerikai elnökkel és Henry Kissinger külügyminiszterrel tárgyalni. A helyzet akkor stabilizálódott, amikor az Egyesült Államok utánpótlást szállított légihídon Izraelnek. A velük szemben álló államokat pedig a Szovjetunió látta el. A következő napokban a hadiszerencse megfordult Izrael javára. Fegyverszüneti tárgyalások kezdődtek. Október 24 és 26 között újból kiéleződött a helyzet, amikor az ENSZ biztonsági tanácsában a szovjetek megvétóztak egy fegyverszüneti deklarációt. Az USA erre válaszul riadóztatta a stratégiai haderejét. Nixon kritikusai szerint ezzel a lépéssel az elnök a Watergate botrányról akarta elterelni a figyelmet. Szerencsére a szovjetvezetés higgadtan reagált: nem válaszolt az amerikai fenyegetésre.              

1983 november 3-án a NATO „Able Archer” kódnévvel parancsnoki szintű tíz napra tervezett gyakorlatot kezdet. A nyugati katonai szövetség történetében először az „Able Archer” különböző eszkalációs szituációkat modellezett, közöttük egy a Szovjetunióra mért nukleáris csapást. Az egész csak egy feltételezett helyzet volt, de szerencsétlen módon egymást követő események sorozata odáig vezetett, hogy a szovjet vezetés a gyakorlatot valódi, a közel jövőben bekövetkező nukleáris csapás előkészítésének tartotta. A két szemben álló katonai blokk között amúgy is feszült volt a helyzet. Az év márciusában Ronald Reagan egy világűrből támogatott rakétavédelmi rendszer kiépítését jelentette be. Ugyanakkor a NATO Európába tervezett közép hatótávolságú rakétáinak telepítése a szovjetekben szintén aggodalmat keltett. Szeptemberben a szovjet légvédelem lelőtte a dél koreai légitársaság személyszállító gépét, amely véletlenül elért a kijelölt útvonalától. Amikor az „Able Archer” gyakorlat elindult a szovjet katonai vezetés a Varsói Szerződés hadászati erejét a Baltikumban és Kelet Európában riadóztatta, közöttük a stratégiai bombázókat is. Sok kérdés még ma is nyitott az „Able Archer”-el kapcsolatban. Ronald Reagan menyire becsülte alá a veszélyt? Vagy mennyire volt ez a veszély valós? A legfrissebb kutatások szerint a szovjet első csapás lehetősége csekély volt. A KGB vészjelzéseit a moszkvai politikai bizottságban meg sem tárgyalták. Közben a NATO vezetői úgy döntöttek nem viszik végig a hadgyakorlatot. November 11-én be is fejezték és a Varsói Szerződés haderejének riadókészültségét megszüntették.   

Vlagyimir Putyin orosz elnök szerint önálló ukrán állam nem létezett. Ez egyrészt nem igaz, másrészt, hogy tartós szuverén Ukrajna csak a huszadik század végén jött létre az az oroszoknak is köszönhető. 

 Ukrajna nagy ország. 603 700 km². Nagyobb, mint Franciaország. Viszont sokkal egyhangúbb természeti környezettel rendelkezik, mint a nyugat európai társa. Ha autóval utazunk keresztül rajta, mondjuk Csaptól Lviv felé Kijeven és Harkovon (Harkiv) át Oroszországig, és kiérünk a Kárpátokból rendkívül unalmassá válik a táj. Főleg ha a nagy Kelet európai síkságon megyünk keresztül. Ukrajnának ez a táj a végzete. Lényegében nincs természetes, jól védhető határa. Sokan ezzel magyarázzák, miért nem sikerült az ukránoknak a huszadik századig tartós szuverén államot létre hozniuk. Ukrajna oroszul és lengyelül egyaránt határvidéket jelent. A területéért hosszú ideig nagyhatalmak harcoltak. Egyik része az Orosz Birodalomhoz a másik pedig Lengyelországhoz tartozott, amely mint a Lengyel- Litván Unió örökölte meg a területet a Litván Nagyhercegségtől. A lengyelek mindig elismerték az ukránok nyelvi és kulturális különállását, már a vallási különbségek miatt is, míg az oroszok erre nem voltak hajlandók. Ugyan ők is látták a különbségeket ennek ellenére területet Kis Oroszországnak, vagy Dél Oroszországnak nevezték. Miközben a lengyelek és az oroszok elismertek bizonyos különbségeket egyre nem voltak hajlandók: az ukránt, mint önálló nemzetet elfogadni. Az oroszok úgy kezelték az ukrán nyelvet, mint az orosz egyik dialektusát. Függetlenül attól, hogy a szomszédjaik mit gondoltak róla, kialakult egy saját önálló ukrán identitás. Ezt az identitás viszont területileg megosztott volt, olyannyira, hogy ennek hatása mind a mai napig érezhető. A keleti régiók hosszú ideig az orosz cár uralma alá tartoztak, míg a nyugati a tizennyolcadik század végéig Lengyelországhoz, ennek felosztása után a Habsburg Császársághoz, majd az Osztrák Magyar Monarchiához. A nyugati részen, amelyhez Galícia, Podólia és Volhónia tartozott az ortodoxok mellett római és görög katolikus vallásúak is éltek. Ezen a vidéken mind a mai napig jobban tapasztalható a nyugati hatás. Ennek a példája a mai ukrán nacionalizmus központja Lemberg, Lvov, Lviv városa, ahol az Osztrák Magyar Monarchia hangulata ma is érezhető. A különbségek ellenére egy valami tartotta egyben az ukrán nemzetet, az pedig a nyelv volt. Az írásban a cirill betűket használják, de ez eltér az orosztól, többek között abban, hogy az ukrán több betűt használ. Cirill abc alkalmazása a lengyelek ellenében is hasznos volt. A latin abc-vel szemben segített megtartani a nyelvi különállást. Az ukrán nyelvet a történelem során inkább a falvakban beszélték, míg a városokban és az értelmiség körében az oroszt, a lengyelt, a németet és a jiddist használták. Ez utóbbit, azért mert a mai Ukrajna területén jelentős számban éltek zsidók is. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az ukrán nemzeti öntudatra ébredés „paraszti” jellegű volt. Ennek a mozgalomnak volt jeles tagja az 1814-ben született Tarasz Sevcsenko költő. Az orosz és az osztrák magyar monarchiák között megosztva élő ukránoknak eltérő nehézségekkel kellett szembe nézniük a nemzeti öntudatra ébredésük során. A cári hatalom az erőre kapó ukrán mozgalmakban Oroszország egységét veszélyeztető jelenséget látott. Ellenük vívott harcban elsődleges célpont a nyelv volt, amit továbbra sem ismertek el önállónak, hanem csak az orosz egy dialektusának. A megkülönböztetés következménye volt, hogy a hivatali és az értelmiségi pályákon csak az orosszal lehetett előrejutni. Ráadásul az ukrán nemzeti mozgalmakat ott akadályozták ahol tudták. II. Sándor cár például 1876-ban betiltotta az ukrán nyelv használatát folyóiratokban, könyvekben, színházakban. A tiltás 1905-ös forradalomig tartott. II. Miklós cár a lázadások hatására újra engedélyezte az ukrán nyelv használatát. Az Osztrák Magyar Monarchiában jobb sorsa volt az ukránoknak. A Monarchiában nagyobb autonómiával és szabadsággal rendelkeztek, mint Oroszországban. Kulturális egyesületük (Proszvita) és saját pártjuk (az Ukrán Nemzeti Demokrata Párt) lehetett. Ez utóbbi képviselőket küldhetett a bécsi parlamentbe. Az első világháborúban a front mindkét oldalán harcoltak ukránok. A cár hadseregében három millió, az Osztrák Magyar Monarchiáéban pedig kétszázötvenezer ukrán szolgált.

Ukrajna életében az 1917 februári forradalom jelentős változást hozott. A Szovjetunió 1922 december 30-i létrehozásáig, amelynek Ukrajna egyik „alapító” köztársasága volt az ukránok helyzete többször változott. Ebben az öt évben leginkább a polgárháborús harcok okoztak sok szenvedést, de ekkor teremtődött meg az önálló ukrán állam lehetősége is, ugyan csak rövid időre. Ez az egykori cárok által uralt területre volt igaz, hiszen Nyugat Ukrajna, az egykori Habsburg területek nagy része 1919 és 1939 között az újra függetlenné váló Lengyelországhoz került. Egyébként az első világháborút lezáró békerendszer nem foglalkozott az önálló ukrán állam létrehozásával. A függetlenségi mozgalmak először Oroszországon belül képzelték el a szabadságot. A jelszavuk is az volt „Szabad Ukrajnát, szabad Oroszországban”. Létre hozták a Nemzeti Tanácsot a Központi Radát, amely igényt tartott Ukrajna irányítására. Ennek elnökévé Mihajlo Hrusevszkij történészt választották. A Rada úgynevezett „Univerzálékat” vagyis széles nyilvánosság számára szóló kiáltványokat bocsátott ki, többek között a földosztásról. 1917 novemberében adták ki a harmadik Univerzálét a független Ukrán Népköztársaság létrehozásáról, illetve alkotmányozó nemzetgyűlés választásáról. A függetlenség 1918  január 18-i kikiáltása után az Ukrán Népköztársaság széles körben elismertette magát, mind az ANTANT, mind a Központi Hatalmak országai között. Például az Egyesült Államok küldött diplomatát Kijevbe és Budapesten is volt ukrán diplomáciai képviselet. Csakhogy az 1917 októberében puccsal Oroszországban hatalomra került bolsevikok nem nézték jó szemmel a független Ukrajna létét. Lenin és a bolsevik társai ugyanis a cári Oroszországban szocializálódtak. Számukra Ukrajna Oroszország részének számított. Lenin 1918 januárjában kiadta a parancsot Ukrajna megtámadására. A háborús kaland csak pár hétig tartott, mivel megérkeztek a német és az osztrák magyar csapatok. Ezt követő években ukrán területen több ember is magához ragadta a hatalmat. A németek például, ahelyett, hogy a Központi Radát támogatták volna egy ukrán tábornokot hoztak helyzetbe Pavlo Szkoropadszkijt, aki felvette a hetman címet és visszahozta a cári törvényeket. Vele szemben lépett fel a szociáldemokrata Szimon Petluja egyik paramilitáris csoport vezetője. Direktóriumot hozott létre, és amikor a németek visszavonultak Kijevet ostrom alá vette, ahova 1918 december 14-én be is vonult. Petluja nem tudta megszilárdítani hatalmát, bár volt egy erősége a paraszthadserege. Kijeven kívül kevés területet tartott ellenőrzése alatt. A bolsevikok ugyanakkor nem mondtak le Ukrajnáról. Olyan vidékeken, ahol oroszok voltak többségben például Donyeck- Krivoj Rogban, Odesszában, Don vidékén, Moszkva által támogatott mini államokat hoztak létre. Miután Kijevben sikertelenül puccsal próbálkoztak, a főleg oroszok által lakott Harkovban megszerveztek egy ukrán Központi Végrehajtó Bizottságot és Harkovot tették meg Ukrajna fővárosának. A bolsevikok kétkulacsos játékot műveltek. Sohasem gondolkoztak független Ukrajnában. 1918 november 18-án megalakították az ukrajnai forradalmi bizottságot, rá tíz napra az Ukrajna Ideiglenes Forradalmi Kormányát, amit egy bolgár irányított. A Vörös Hadsereg pontosan akkor kezdték meg a támadásukat Ukrajna ellen, amikor Moszkva tárgyalni kezdett a Petluja vezette Direktóriummal. Mikor Petluja tiltakozott ez ellen, Csicserin szovjet külügyminiszter azt mondta Moszkvának semmi köze az Ukrajnában előrenyomuló csapatokhoz. Azt a „teljesen független” ukrán szovjet kormány irányítja. 1919 januárjában a Vörös Hadsereg másodszor is elfoglalta Kijevet. Ezúttal hat hónapra. A bolsevikok hadserege nem csak elfoglalt területeket, hanem a parasztoktól rekvirált terményeket és állatokat is. Az ukrán parasztság ízelítőt kapott abból, ami még jó párszor osztályrésze lesz. Ekkor még lázadással védekezett. Parasztokból álló szabadcsapatok szerveződtek. A leghírhedtebb vezetőjüket Nyesztor Mahnónak hívták. Ukrajnában, mint az egész egykori cári birodalomban abszolút anarchia uralkodott. Területén Gyenyikin fehér hadserege éppúgy harcolt, mint a bolsevikok Vörös Hadserege, Petluja katonái, vagy különbözőző főként parasztokból verbuvált partizán egységek. Ha ez nem volt elég 1920 tavaszán a lengyelek az ukránokkal összefogva háborút indítottak a bolsevikok ellen. Petluja Pilsudski lengyel vezetővel fogott össze, aki egy erős Ukrajnában volt érdekelt országa és a bolsevikok között. A háború változékony hadiszerencsét hozott a szemben álló feleknek. Május 7-én a lengyelek elfoglalták Kijevet, majd a Vörös Hadsereg visszaszorította őket egész Varsóig, ahol a lengyelek a „visztulai csodának” nevezett ütközetben megverték a bolsevikokat. A lengyelek benyomultak Ukrajnába, de az önálló ukrán államot nem sikerült létrehozni. A lengyelek előbb tűzszünetet kötöttek a bolsevikokkal később pedig békét kijelölve a lengyel szovjet határt. A fehér hadsereg maradékát pedig evakuálták a Krímből. 1921 folyamán a vörösök a saját békéjüket erőszakolták rá Ukrajnára. És ezt szó szerint kell érteni.                        

Ez a béke két rettenetes időszakot hozott magával: az éhezés korszakát a húszas és harmincas évek elején. De hogyan fordulhatott elő ez a helyzet Európa egyik legjobb termőföldjével rendelkező régiójában? Mindkét esetben az ember volt a fő felelős, pontosabban a szovjet vezetés, Lenin és Sztálin. Ugyan mindkét esetben az időjárás is közrejátszott, de ez még nem idézte volna elő ezt a humanitárius katasztrófát, ha a kegyetlen politikai hatalom nem avatkozik közbe. Az 1921-es éhezést főleg az erőszakos rekvirálások idézték elő, amivel a városok lakosainak akartak élelmiszert szerezni. A polgárháborús viszonyok miatt ugyanis nagyon rossz volt az ellátás. Az éhezés olyan mértéket ért el, hogy a bolsevista hatalom kénytelen volt külföldi segélyekért folyamodni. Felállították az „Összorosz Éhinség Bizottságát”. Az azonnali segély legfontosabb forrása azonban az „American Relief Administration (ARA) volt, amelyet Herbert Hoover amerikai elnök alapított és 1918 végén valamint 1919 elején sikeresen osztott szét élelmiszert és gyógyszert Európában. Ezt a munkát terjesztették ki a szovjetek által uralt vidékekre. 1922 nyarán az amerikaiak már 11 millió embert etettek miden nap. Az ARA emberei felfigyeltek arra, hogy Lenin különböző módon kezeli az orosz és az ukrán területeket. A moszkvai hatóságok kezdetben tagadták, hogy Ukrajnának szüksége lenne élelmiszerre. Csak 1922 januárjában engedték be az amerikai segélyszervezetet ukrán területre, amikor már olyan katasztrofális volt a helyzet, hogy nem lehetett tovább tagadni. A szovjet vezetés cinizmusára jellemző, hogy az élelmiszerhiány ideje alatt is exportált gabonát, hogy ipari eszközökhöz és valutához jusson. De ugyanez volt a helyzet tíz évvel később is. Az 1932-33-as éhezés ugyan az egész Szovjetuniót sújtotta, de a legsúlyosabb helyzet Ukrajnában alakult ki. Csak Kijev és környékén 1 110 800 ember halt éhen a lakosok 20%-a, Harkov és környékén pedig 1 037 600 fő, az itt élők 18,8%-a. Ebben az éhezésben az erőszakos kollektivizálás és az erőltetett iparosítás játszott döntő szerepet. Ugyanis ebben az időben a parasztoktól elrabolt terményt exportálták, hogy az ipart kiépítsék és korszerűsítsék. Ez a Szovjetunióban 5 millió, egyedül Ukrajnában 3 millió ember életébe került. Nem véletlen, hogy az ukránok ezt az időszakot tudatos népirtásnak tartják mai napig, és az sem véletlen, hogy amikor 1941 nyarán a németek megtámadták a Szovjetuniót az ukrajnai lakosok egy része – igaz rövid ideig -, de felszabadítókat látott a németekben. Ma az oroszok által elátkozott Sztyepán Bandera és a partizán mozgalmának sikere a második világháború alatt és rövid ideig után is ezeknek az éveknek az emlékének is köszönhető. A második világháború azonban területi nyereséget is hozott Ukrajnának. Lengyelország nyugatra tolásával jelentős területekhez jutottak nyugati szomszédjától. Lakosságcserének  nevezett etnikai tisztogatásnak következményeként nagyszámú lengyeltől szabadultak meg. Igaz Lengyelországból is üldöztek el ukránokat. Ami minket illett tőlünk Kárpátalját vették el Sztálinék, mint „ősi ukrán földet”. Az itt élő ruszinokat pedig ukránnak minősítették. Itt meg kell jegyezni, hogy 1939 márciusában Kárpátalján már volt egy kísérlet, amely német segítséggel egy önálló ukrán államocskát akart volna létrehozni Huszt központtal, de ezt a magyar haderő megakadályozta. Az ukránok ezt azóta is sérelmezik, a kísérlet vezetőjét Volosin Ágostont pedig nemzeti hősnek tartják. Ugyanúgy, mint azokat az úgynevezett szics gárdistákkal, akik megpróbálták megállítani a magyarokat sikertelenül.

Mint láthatjuk Ukrajna története tipikus kelet európai történet. Tele veszteséggel és szenvedéssel. Ugyan egy ötven milliós népről beszélünk, de ennek a népnek a saját ország létrehozására való törekvését a szomszédos nagyhatalmak – főleg az oroszok – sokáig megakadályozták. Ma önálló állam, de határvidék jellege megmaradt. A nagyhatalmak ugyanúgy harcolnak a felette gyakorolandó befolyásért, mint sok száz évvel ezelőtt. Most viszont Európa és ezen belül Lengyelországnak és nekünk Magyarországnak is érdeke egy független Ukrajna létezése, legalább azért, hogy az oroszokat távol tartsák tőlünk. Hiszen 1848/49-es és az 1956-os forradalmak és szabadságharcok megmutatták kelet felől ritkán jönnek jó dolgok hadseregek segítségével.         

 A Német Demokratikus Köztársaság végnapjait az ott állomásozó KGB-s tisztek is átélték. Egyikük Vlagyimir Putyin mostani orosz elnök volt.

A 32 éves KGB-s tiszt számára az NDK-beli élet jól elő volt készítve. Egy intenzív német kurzuson vett részt a KGB „Vörös Lobogó” nevű főiskoláján. Idegen nyelv elsajátítása olyan, mint egy második élethez való alkalmazkodás – mondta később. Kényelmes, de nem luxus körülmények várták a fiatal szovjet titkosszolgálati tisztet, Vladimir Putyint Drezdában 1985 tavaszán. A szolgálati helye az Angelikastraβe 4 szám alatt a város elegáns villanegyedében Albrechtsberg kastély parkjának közelében volt található. Az irodája az épület első emeletén helyezkedett el. A villában hat szovjet titkosszolgálati tiszt dolgozott. A munkájukért havi 1800 kelet német márkát kaptak, amely kétszerese volt az NDK-ban élők átlagkeresetének. Putyin az otthonába, ami egy két és félszobás panellakás volt gyalog is el tudott menni, olyan közel volt a munkahelyéhez. Ott élt feleségével Ljudmilával és kislányával a közvetlen kiköltözésük előtt Leningrádban született Marijával. 1986-ban Drezdában jött a világra második lánya Jekatyerina. A szabadnapokon Putyinék a szürke Ladájukkal gyakran mentek kirándulni a Drezda közelében fekvő festői vidékű Szász Svájcba. Az ifjú titkosszolgálati tiszt munkája saját bevallása szerint politikai felderítésből, politikusokról és az ellenség terveiről való információszerzésből állt. Az ellenség alatt természetesen a nyugatot kellett érteni – mondta el 2000-ben egy orosz újságírónak Putyin: „A fő ellenségünk a NATO volt.” A forrásait Putyin a drezdai műszaki egyetemen szervezte be – emlékezik vissza Vlagyimir Gortanov, aki szintén a KGB villában dolgozott ügynökként. Az általa beszervezett nyugatra utazó ügynököknek egyik célpontja a bajorországi Bad Tölzben állomásozó amerikai speciális egység az úgynevezett zöldsapkások voltak. Putyin a munkáját Kelet Németországban jól végezte. Kétszer is előléptették. A munkája során szorosan együttműködött a kelet német állambiztonsági minisztériummal. Putyin azt mondta ez egyik Stasi összekötőjének, hogy szereti a németeket, főleg a fegyelmüket. A Stasi tiszt úgy emlékezik Putyinra, mint egy kimondottan nagyorosz felfogású történelem tudatos emberre. Tíz évvel az NDK megszűnése után Putyin elmesélte, hogy a Stasi tagjaival való beszélgetésben jött rá, hogy Kelet Németország ugyanabban a helyzetben volt ebben az időben, mint a Szovjetunió pár évvel korábban. Az NDK totalitárius állam volt, egy ebben konzerválódott társadalommal. Ennek ellenére élvezte a kelet német hétköznapokat. Különösen kedvelte a sört, ezek közül is a Drezda melletti radebergi sörgyár italát. Kollegáival gyakran kereste fel az itteni sörözőt, ahol egy-egy alkalommal három liter sört is elfogyasztottak. Ennek köszönhetően 12 kilót szedett magára, 85 kilóra hízott. A kommunizmus végnapjaiban 1989 december 5-én tüntetők vették körül a KGB villát, amit a németek Stasi objektumnak tartottak. Ekkor Putyin a lement a kapuhoz, hogy beszéljen a demonstrálókkal. Németül közölte velük, hogy ez egy szovjet katonai objektum. Amikor a tüntetők tudni akarták ő pedig kicsoda röviden azt felelte: a tolmács. A tüntetők rövidesen elmentek, és nemsokára a KGB helyi embereit is hazahívták. Putyin 1990-ben Leningrádba ment. A következő évben a város először szabadon megválasztott polgármesterének helyettese lett és ezzel megkezdődött a nem várt politikai karrierje.