New York leghíresebb szállodája egy családi viszályból született. Hírnevének a Titanic katasztrófája épp úgy nem tudott ártani, mint Empire State Building építése miatti átköltözés.

 Árnyékban kell élnie! A dinasztia annak az ágának, amely arra vetemedett, hogy a valódi Astoroknak tartsa magát. Tizenhárom emelet elég lesz, hogy beárnyékolja a nagynéni és fiának IV. John Jacob Astor házát. Ez járt William Waldorf Astor fejében, amikor az Ötödik sugárút és a 33. utca sarkán álló házát lebontatta, hogy a város legelegánsabb hotelét felépítesse. A szállodának mindenek előtt magasnak kell lennie. A viszály azért keletkezett, mert a nagynéni Caroline Webster Schermerhorn Astor és hitvese William Backhouse Astor, Jr. a new yorki bálok és szalonok koronázatlan királyának címére törtek, a nagynéni ráadásul az Astor Klán First Ladyének tartotta magát. Ezt még a vizitkártyáján is kifejezésre jutatta, amire az nyomtatta „Mrs Astor” ezzel beárnyékolva Mary Dahlgren Paul, a családfő William Waldorf Astor feleségének hírnevét, akit egyedül a „Mrs Astror” megszólítás megilletett. Ezt a férj nem hagyhatta és beszállt a „kártyák háborújába” és feleségének vizitkártyájára szintén a „Mrs Astor” megszólítást nyomtatta. Az egész new yorki társasági élet a viszályról beszélt. Az Astorok a new yorki sajtó legkedveltebb témáihoz tartoztak a 19. század végén. Nem véletlenül. A metropolisz öt százaléka a tulajdonuk volt. Már az apa és a nagyapa arról vitatkozott, hogy miképp támogassák Lincoln unionista csapatait a polgárháborúban, és ez hogyan hat az üzletre. Az elsőszülöttség mindig fontos kérdés volt, és most is csak erősítette a viszályt. Ennek ellenére az Astorok jól megéltek abból a vagyonból, amit a dinasztiaalapító Johann Jacob 1848 március 29-i halálakor, mint Amerika leggazdagabb embere rájuk hagyott.

Johann Jacob egy hentes fia volt. Egy tizenkét gyermekes család hatodik gyerekeként jött világra a németországi Walldorf településen. Félárvaként nőtt fel, de úgy tartotta az élet többet tartogat számára, mint a disznók visítása, amikor levágják őket, vagy az atyai pofonok, amit a vendéglőből részegen hazatérő apja osztott ki gyermekeinek. Hhamar felismerte, hogy a jövő nem sok jót hozhat neki a 900 lakosú Walldorfban. Idősebb bátyjai utat mutattak. Georg Londonba, Heinrich New Yorkban próbált szerencsét, mint hentes. Leveleikben a szegényes küszködésüket a korlátlan lehetőségként mutatták be. Johann Jacob számára ezekből az tűnt ki, hogy szorgalommal és kitartással messzire lehet jutni. 1779-ben, amikor utazását megkezdte ez az elgondolás lett vezérlő csillaga. Ez járt a fejében, amikor bátyja Londonban segített neki, csakúgy mint 1783-ban, amikor a  „North Carolina” nevű hajó fedélzetére lépett és elindult Amerika felé. Csomagja kevés volt, de tanácsokból annál több. Egy szőrmekereskedő azt ajánlotta, hogy kereskedjen állatbőrökkel, amiket a bennszülöttektől olcsón meg lehet venni. New York volt az úti célja, ahol sütőipari termékekkel kezdte a kereskedést, majd 1802-ben kapcsolódott be a szőrmekereskedelembe. Számos utazást tett nyugatra és északra, ahol alkoholért, olcsó ékszerekért és szövetért vásárolt szőrméket és bőröket az őslakosoktól. Az amerikai piac mellett árukat szállított Londonba és Kínába. A hajói nagy fehér zászlóval rajta „A” betűvel közlekedtek és Kínából visszaúton teát, porcelánt és ópiumot szállítottak. A tetemes hasznát Johann Jacob New Yorkban telekvásárlásra fordította, mert hitt benne, hogy a városa növekedni fog. 1834-ben az „Astor House” megéptítette első luxus szállodáját 300 szobával, mogyorófa borítással és 17 fürdővel, bennük ingyen szappannal. Az alkalmazottak gondoskodtak a vendégek ruháiról és cipőiről. Szolgáltatások, mint borbélyok és szabók a földszinten béreltek maguknak helyet.  Johann Jacob előszeretettel vásárolt saroktelkeket és az ingatlanjait gyakran bérbe adta.

1893 március 24-én nyitotta meg William Waldorf Astor a Hotel »Waldorfot«. 400 minden luxussal felszerelt szobával, antik bútorokkal, szobaszervizzel és a kor csodájával, az elektromos árammal. Minden lakosztályhoz külön fürdőszoba tartozott. Hatalmas bártermével a new yorki High Society-t szolgálta, na meg a szállóvendégeket. A kísérő nélküli hölgyekre is gondoltak, őnekik partnert biztosítottak. Négy évvel a »Waldorf« megnyitása után jött az »Astoria«. A legenda szerint John Jacob egy marhaistállót akart építeni, hogy a »Waldorf«  vendégeit elkergesse. De észhez térítették és egy 17 emeletes komplexumot, négy emelettel magasabb épületet húzott fel, mint Williamé volt. 1897-től a szálló már vendégeket is fogadott» Astoria« néven. A két rokon elásta a csatabárdot és a két épület összekötötte egy 100 méter hosszú folyosóval. A »Peacock Alley« olyanak tűnt, mint egy promenád, ahol a társadalom elitje mutathatta meg magát. 1912-ben tragédia rázta meg a családot. IV. John Jacob Astor a Titanic leghíresebb áldozata lett. A terhes felesége Madeleine túlélte a katasztrófát. Az örökség az első házasságból született fiára, Vincentre szállt, aki bezártatta a Waldorf Astoriát, hogy az Empire State Buildingnek helyet csináljanak. A nagy gazdasági világválság idején építettek egy új Waldorf Astoriát. A szálló 1931 október elsején nyílt meg a »301 Park Avenue« -n. 42 emeletével, 1000 szobával a kora legnagyobb szállodája lett. Art-Deco stílusával történelmet írt. A két tornya, amely a 28. emelettől a 42-ig tart, gyakorlatilag hotel a hotelban. 500 apartmant tartalmaz, ahol a lakók hosszabb ideig is élhetnek. A szálloda egyik híressége a Waldorf saláta, amelyet a hotel egykori séfje Oscar Tschirky talált ki. Az MGM stúdió itt forgatta az első filmgyáron kívül készült filmjét 1945-ben. Nyikita Hruscsov 1959-ben itt szorult be a liftbe, egy technikai malőr miatt. Franklin D. Roosevelt titkos utazásai idején használta a szálloda saját peronját a Grand Central Station pályaudvaron, amelyet alagút kötött össze a hotellal. Minden amerikai elnök hátrahagyott valami emléket. John F. Kennedy például egy hintaszéket. A Muppet Show-t is megihlette a patinás szálló, amelyben Waldorf és barátja Statler egy páholyban ülve mindig valamit hozzáfűznek az előadáshoz. Waldorf feleségét egyébként Astoriának hívják. A szállodának mind a mai napig klasszikus hangulata van. A hotelt 1972-ben a Hilton család vásárolta meg, 2014-ben pedig egy kínai biztosító társaság ajánlott érte 1,95 milliárd dollárt.   

Franciaország második világháborús amerikai felszabadításának van egy sötét fejezete, amiről ritkán esik szó. Az amerikai katonák sok francia nővel szembeni erőszakos cselekedeteiről.

A felszabadítók sokat ittak és lármáztak. Jeepjeikkel száguldoztak, verekedtek és fosztogattak. A legrosszabb az volt, hogy megőrültek a francia nőkért. Szeretkezni akartak ingyen, vagy pénzért, akár erőszak árán. Amikor 1944 június 6-án az amerikai csapatok Normandiánál partra szálltak a franciák négyévnyi német megszállás után örömmámorban üdvözölték őket. De néhány hónap múlva ez megváltozott. Már 1944 késő nyarán Normandiában az asszonyok amerikai katonák által elkövetett tömeges erőszakról panaszkodtak. Félelem kezdett elterjedni és vele együtt egy keserű vicc is: „A németek idején a férfiaknak kellett bujkálniuk, most a nőknek”. Az Omaha Beachen a „férfi vágy cunamija tört be Franciaországba” írja az amerikai történész professzor Mary Louise Roberts a „What Soldiers Do” című könyvében. Ebben a művében a szerző az amerikai katonákról kialakult idealizált hősi képet árnyalja. Ugyan a háborúban mindegyik hadsereg katonája erőszakolt meg nőket, de az amerikaiakról eddig kevés szó esett. A történelemtudomány az amerikai katonák ilyen irányú cselekedetteivel nem igen foglalkozott. Az Egyesült Államokban csak úgy, mint Franciaországban ez a téma tabunak számított. Roberts szerint az amerikai propaganda a katonáknak a franciaországi harcokat nem felszabadító küzdelemnek ábrázolta, hanem egy erotikus kalandnak. Franciaország „egy hatalmas bordélyház” fantáziált annak idején az amerikai „LIFE” magazin, amelyben „40 millió hedonista lakik”. Az amerikai nyilvánosságban olyan Franciaország kép élt, amely egy szerelmi történet a felszabadító amerikai katonák és a francia nők között. A franciák ezzel szemben az amerikaiak erkölcstelen viselkedését újabb megaláztatásként élték meg a németek legyőzése után. Ugyan Franciaország a győztes hatalmakhoz tartozott, de az amerikaiak mellett nem igen volt beleszólása a dolgokba. A szex a felszabadítók és a helyiek viszonyának egy meghatározó témája volt. A prostitúció miatt mindig viszály alakult ki az amerikai hadsereg és a francia hatóságok között. Drámai jelentések születtek 1945 nyarán La Havre kikötővárosban, ahol a hazatérő katonák szinte lerohanták a helyi nyilvánosházakat. Pierre Voisin polgármester levélben emelt panaszt a regionális parancsnoknál Weed ezredesnél: a polgárok nem tudnak a parkban sétálni, vagy a temetőt felkeresni anélkül, hogy ne ütköznének amerikai katonákba, akik prostituáltakkal szórakoznak. Nap, mint nap játszódnak le olyan jelenetek, amelyek a jó erkölcsbe ütköznek – írta Voisin. Ez nem csak botrányos, hanem elfogadhatatlan is, hogy mindezek az ifjúság szeme előtt zajlanak. A polgármester azt követelte, hogy az amerikaiak a városon kívül hozzanak létre bordélyházakat. Ezzel nem csak a diszkréciót biztosítanák, hanem a nemi betegségek elterjedését is megakadályoznák.  Sok katonai vezető nem vette komolyan a franciák panaszait – állítja Roberts – mert úgy tartották az ilyen dolgok a franciáknál hétköznapi dolgok. De La Havre polgárai nem csak a prostituáltak miatt emeltek panaszt városi elöljárójuknál. „Megtámadnak minket az utcán, kirabolnak és az úton a járműveikkel elütnek bennünket. Otthonainkat is kifosztják” – írták 1945 októberében. „Ez egy rémes hadsereg, banditák egyenruhában” – tették még hozzá. Hasonló panaszok egész Franciaországban születtek. Rendőrségi jelentésekben olvashatunk rablásokról, nők elleni erőszakról. Bretagnéban összetörtek amerikai katonák egy bárt, mert kifogyott a konyak. Marseilleben napirenden voltak az asszonyok megerőszakolásai. Rouenban egy katona fegyverrel rohant be az egyik házba és szexet követelt. A nők elleni erőszakot az amerikai katonai hatóságok komolyan vették, kivizsgálták, de az esetek többségében színes bőrű katonákat ítélek el. Igaz a franciák is őket jelentették fel elsősorban, volt, hogy alaptalanul. Egy kis rasszizmusért ők sem mentek a szomszédba. A fehér katonák Roberts szerint az esetek nagy részét megúszták. A mély csalódását La Havréban egy kávéház tulajdonos így fejezte ki: „Barátokat vártunk, ehelyett meg nem értést,arroganciát és rossz viselkedést kaptunk, nagyképű megszállókat.”            

 A Pin Up műfaj szexista? Igen! De ennél azért több. Történészek kimutatták, hogy a lenge öltözetben ábrázolt hölgyek képei a női egyenjogúságért folytatott harccal is kapcsolatban vannak.

 Az éjszaka közepén egy őrmester közeledett az amerikai légierő B17-es bombázójához. Amit csinálni akar az tilos, tehát gyorsan kellett cselekednie. De az őrmester rutinos. A repülőgép orrához ment és rajzolni kezdett. Gyors mozdulatokkal a gép két oldalán felvázolt egy-egy hosszú lábú, magas sarkú cipőt viselő nőt, szellős vörös illetve kék színű fürdőruhában, csillogó szőkés barna hajjal, aki éppen telefonál. A szép Pin Up lányról kapta a repülő a nevét: Memphis Bell, tíz amerikai katona védőangyala. Ha a repülőgép az orrát magasba emeli és a náci Németország irányába repül bevetésre, a csinos telefonos kisasszony mindig velük lesz. Az úgynevezett „Nose Art”, amellyel a repülőgépek orrát félmeztelen lányokkal díszítették az amerikai Pin Up művészetből nőtt ki és érthető ok miatt lett olyan népszerű. Ha már a világ egy siralomvölgy és háborúba kell vonulni, akkor legalább legyen valamiért érdemes élni, életben maradni. Ezért tűzték az amerikai katonák a kedvenc Pin Up lányaik képét a sisakjuk mellé, tették zubbonyuk zsebébe, vagy az ágyuk fölé a falra.

A lányokat ábrázoló festmények divatja a második világháború idején érte el a csúcspontját. Nem csak a repülőgépek orrán és a katonák szekrényein jelentek meg a hiányos öltözetű hölgyek, hanem minden árun, amit el akartak adni: gyufás és sörös dobozokon, kekszcsomagokon, szerszámokon, konzerveken. A lányok kasszasikert jelentettek. Ezt az újságok és a naptárak kiadói is felismerték. Sőt ők már sokkal korábban, a 19. század második felében. 1887-ben a bostoni festő Charlie Dana Gibson az akkor még fiatal LIFE magazint illusztrálta. Egy érzéki képe, amely egy lányt virágkehelyben ábrázolta a címlapra került és még sok Gibson lány előfutára lett. A képei izgatóan újak voltak és a nőknek mindig ugyanazt a típusát mutatták: hosszúlábú, őszinte tekintetű, laza sötét hajú, egyszerre vonzó és öntudatos kinézetűek. Ezek a fajta nők mindig magukra vonták a férfiak tekintetét, anélkül, hogy házassági ajánlatot vártak volna. Ugyan a bostoni festő képei még messze voltak a később Pin Up lányok sikerétől, de ugyanakkor felkeltették más újságok érdeklődését. Másolni kezdték és saját képeket jelentettek meg. A közép nyugaton a naptárkiadó Brown & Bigelow nevű cég felismerte a benne rejlő lehetőséget. Rájött, hogy nem tudja eladni termékeit lovakkal, vagy George Washingtonnal. Ellenben lazán öltözött hölgyekkel már jobb eladási számokat produkál.

A 19. század utolsó évtizedében egyre jobban terjedt a szüfrazsettek mozgalma, ami a nőknek választójogot követelt. Azt akarták, hogy a nők sportolhassanak és nadrágot hordhassanak, vagy pénzt kereshessenek. Nem véletlen, hogy a Pin Up kultusz a női emancipációval együtt indult. Sőt vannak olyan vélemények, hogy a Pin Up a nő jogokért való küzdelem nélkül nem is aratott volna sikert. De mi közel lehet egy olyan művészetnek, amely a nőket erotikus pózokban ábrázolja a nők egyenjogúságáért vívott harchoz? Talán az, hogy a Pin Up lányok érdekes, izgalmas dolgokat csinálnak. Olyanokat, amelyeket a korabeli tisztességes nők nem. Vízisíelnek, motoroznak, kabriók volánjánál ülnek és mindig jókedvűek. A Pin Up műfaj az első csúcspontját a harmincas években érte el. Velük a magazinok hatalmas tömegeket vonzottak az újságos kioszkokhoz. Divat és filmes képes újságok foglalkoztattak Pin Up művészeket, amelyeknek megvolt a sajátos stílusuk. George Petty volt a legprominensebb leányrajzoló, aki vékony barna szemű, excentrikus cipőket viselő nőket vitt vászonra. Ő volt az, aki a „Memphis Bell” alakját 1941-ben a légierő katonáinak adományozta. Egy másik művész Art Fraham volt, akinek modelljei minden helyzetben elvesztették kicsiny nadrágjukat. Egyébként a „kisasszony a bajban” mindig vezető motívuma volt a Pin Up műfajának. Például a szépség a kerítésen átmászva a rövid kis szoknyája fennakad a szögesdróton láthatóvá téve a formás idomait. Az ilyen történet rámutat a műfaj lényegére: erotikus, de ártatlan, a lányokból sok látató, de ezt sohasem obszcén módon tevő. A képek nézői sohasem láthatnak nemi szervet, vagy ordenáré pózt. Különben is ezek már más műfajhoz tartoznak, nem a Pin Uphoz.

Pontosan ezt tartotta az ötvenes évek elején unalmasnak egy férfi, akit Hugh Hefner hívtak. Egy időben az „Esquire” magazin munkatársa volt, amelynél a legnevesebb Pin Up művészek dolgoztak. Hefner valami újat akart, botrányosat. 1953-ban megalapította a „Playboy” magazint, benne erotikus fotókkal. Ezeket egyrészt olcsóbb volt előállítani. Híres Pin Up festők, mint George Petty, vagy Gil Elvgren egy-egy művükért 2000 dollárt is elkértek, de a fotók csak 25 dollárba kerültek. Másrészt a fotókon a lányok meztelenek voltak. A „Playboy” első kiadása 50 ezer példányba kelt el. Ez az ártatlan erotikát nyújtó Pin Up művészet végének a kezdetét jelentette. Érzékelhető volt ez a középnyugati naptárkiadónál Brown & Bigelownál is. 1954-ben a sláger már a cserkészetről szóló naptáruk volt.                     

 Az amerikai kollektív emlékezetben a második világháború dicsőséges eseményként él. Pearl Harborral legitimizálva, a náci diktatúra legyőzésével megkoronázva. De azért a dolog nem ilyen egyszerű.

 Képes egy jó háború így végződni? Úgy hogy, az embereket radioaktív sugárzásnak teszi ki, amely izzóan emészti el az áldozatait, a túlélők testén gennyes keléseket hozva létre, olyan betegséget okozva, ami még hónapok és évek múlva is belülről emészti őket? Az amerikaiak többsége mindenesetre meg van győződve arról, hogy a második világháború jó háború volt. Végül is az Egyesült Államok a demokráciáért harcolt, a náci Németország, a despota Japán és a fasiszta Olaszország ellen. A győzelem pedig egy nemzeti erődemonstráció volt, amellyel kilábaltak a gazdasági és morális válságból, ahova a harmincas évek elejére jutottak. A jó háború ideája napjainkra nemzeti mítosszá nőtte ki magát. Ennek egyik csúcspontja 1998-ban volt, amikor Tom Brokaw neves újságíró dicshimnuszt tett közzé. Brokaw a második világháborús amerikaiakat „greatest generation”-nak nevezte, amelyet a személyes felelősség, a becsület és a hit irányított. Ez a mítosz sok dolgot viszont figyelmen kívül hagy. Többek között, hogy Amerika nem a diktátorok legyőzése miatt lépett be a háborúba.

1940 június végén még az amerikaiak többsége a háborúba belépés ellen foglalt állást. Ekkor a náci Németország Európa nagyobb részét meghódította és a francia partokról Nagy Britannia felé tekintett. Japán ekkora már Mandzsúriát bekebelezte és Kína keleti felét fosztogatta. Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek a britek segélykérését kellett összeegyeztetnie a saját népnek háborúellenes hangulatával. Az angoloknak minden támogatást megígért, kivéve a háborúba való belépést. 1941 márciusában elindult a „Lend-Lease” program, ami praktikusan ingyen hadianyagot biztosított a briteknek. Az Egyesült Államok 32. elnöke idealista volt, nagy elhívatottsággal. A háborút különböző világnézetek csatájának tekintette. A demokrácia harcának a totalitárius államokkal szemben. Ebből a harcból új világrendnek kellett születnie, amely négy alappilléren nyugszik: szólásszabadság, sajtószabadság, szabadság a szegénységtől és a félelemtől. Ezzel próbálta meggyőzni az amerikaiakat a háborúba való belépésre. Csakhogy nem Roosevelt érvei győzték meg és egyesítették a megosztott amerikaiakat, hanem az 1941 december 8-i újságfőcímek: „Japánok bombáztak amerikaiakat”. Előző nap japán repülők támadtak meg Pearl Harbort és 2403 amerikait öltek meg. Ezután az amerikaiak többsége háborúpárti lett. Bosszú Pearl Harborért lett a háborúba belépés fő oka. Alig játszottak szerepet Hitler zsidó ellenes intézkedései. Ezután sem tartották fontosnak az amerikai politikusok a bevándorlási kvóta felemelését. A kémektől ennél jobban féltek. A katonai vezetés sem tartotta fontos feladatnak a zsidók megsegítését. „Mi a háborút akarjuk megnyerni, nem menekülteknek segíteni.” – mondta az egyik amerikai parancsnok. George C. Marshall amerikai tábornok szorgalmazta a katonák motiválását. Ezért a neves hollywoodi filmrendezővel Frank Caprával propaganda filmet készítetett. „Why We Fight?” című sorozatot minden kaszárnyában bemutatták. Ebben az újoncok azt láthatták, hogy az amerikaiak a világ összes rabságban élő népét felszabadítják. Rooseveltnek annyira tetszett az alkotás, hogy újabb részeket rendelt belőle. De a felszabadítás üzenete nagyon elvont volt. 1943-ban az amerikai légierő egyik katonája megjegyezte, hogy 100-ból 99 társa nem tudja, hogy miért is harcol. És ezen Capra filmje sem sokat változtatott. Az átalag amerikai katonát ugyanis jobban motiválta a nacionalizmus és a rasszista előítélet, mint a szabadság elvitelének nemes vágya más nemzetekhez. A japánok például sárga veszedelmet jelentettek. Egy amerikai katona nem demokrataként, hanem inkább fehér amerikaiként harcolt.  

Ugyanakkor a fekete amerikaiak azt kérdezték maguktól miért harcoljanak Európában a demokráciáért, ha otthon számukra ez nem működik. Ha egy fekete az Egyesült Államokban egy étteremben csak felszolgáló lehet, de vendég nem. Ha az amerikai hadseregben csak elkülönített egységekben szolgálhatnak és maga a Vörös Kereszt is külön kezeli a feketéknek szánt vérkonzervet. A propaganda a háborúban a pragmatizmus és az idealizmus között csapongott. A Capra féle filmben a nézősereg rácsodálkozhatott, hogy a Szovjetunió milyen békés több nemzetiségű állam. Arról, hogy Sztálin Hitlerrel szövetségben kezdte a háborút és csak 1941-ben lett a nyugat szövetségese ekkor már szó se esett. Azt, hogy Sztálin Roosevelttel együtt a négy szabadságért harcol az előző elnök Herbert Hoover „gigantikus viccnek” nevezte. A háború az amerikaiaknak Pearl Harborral kezdődött és Hirosimával és Nagaszakival végződött és nagyrészt a Csendes óceáni térségben játszódott le. De a hőstörténet ritkábban szólt arról, hogy Hawaii mellett a Fülöp szigetek is amerikai külbirtok volt, amit a japánok megszálltak. Ugyan a japánok kegyetlen harcosok voltak, de az amerikaiak sem számítottak Grál lovagnak. Eugene Sladge amerikai haditengerész például jól emlékszik arra, hogy honfitársai hogyan végeztek ki japán sebesülteket és az amerikaiak, hogyan gyűjtötték be a japánok koponyáit. A trófea vadászat olyan mértékeket öltött, hogy az amerikai hadvezetés megtiltotta az emberi testrészek szuvenírként való begyűjtését. Sladge feltette magának a kérdést, „hogyan tudnak az amerikai fiúk ilyet tenni?” A válasz egyszerű: az amerikaiak sem ismertek kegyelmet. A japán háborús kódex nem engedélyezett megadást. A japánoknak a végsőkig kellet harcolniuk. Rosszul bántak a foglyaikkal, kórházakat támadtak meg. Az amerikaiak hamar feljogosítva érezték magukat hasonló bánásmódra. 

A második válasz, hogy az ellenfél lenézését a legtöbb amerikai katona otthonról hozta magával. Az amerikai propaganda a japánokat patkányként, csótányként, vagy egyéb kártevőként ábrázolta. Míg az Egyesült Államokban a legtöbb német származású állampolgár szabadlábon maradt, addig a japánokat internáló táborokba zárták. 100 ezer japán internálása nem csak rasszista intézkedés volt, hanem jogtalan is. De ahogy a háborús minisztériumban dolgozó hivatalnok mondta: „ha a nemzetbiztonság és a polgári jogok között kell választani, akkor az alkotmány csak egy papír fecni.” Jogilag, katonailag és erkölcsileg ma is vitatott az atomfegyver bevetése, amire Harry S. Truman adott parancsot.  Amikor Roosevelt 1945 áprilisában meghalt az atomfegyver még nem készült el. Hirosimára és Nagaszakira 1945 augusztus 6-án és 9-én ledobott bombák 200 ezer embert öltek meg. De mégsem csak az áldozatok magas száma sokkoló. A nyugati szövetségesek tízezreket öltek meg gyújtóbombákkal Hamburgban, Kölnben és Drezdában. Csak 1945 elején Tokióban 100 ezer főt. Hirosimában és Nagaszakiban ez hatékonyabb volt.  Pár perc alatt egy repülő és egy bomba olyan pusztítást végzett, mint korábban több száz repülő és bomba. Az amerikaiak 85%-a mai napig meg van győződve az atombomba bevetésének helyességéről. Ahogy Truman annak idején mondta, úgy látják ők is: az atomfegyver bevetése lerövidítette a háborút és amerikai életeket mentett meg. Egyedül Okinava szigetéért folytatott küzdelemben 13 ezer amerikai és 200 ezer japán katona halt meg. Truman elnök 1945 augusztus 14-én bejelentette Japán kapitulációját, a szovjetek pedig augusztus 9-én bevonultak Mandzsúriába. Truman döntését kritizálók egyik érve pontosan a szovjetek belépése a japánok elleni háborúba. Ezt még Jaltán ígértette meg Roosevelt Sztálinnal. 1945 augusztusában gyorsan követték az események egymást. A japánok tudták két fronton sokáig nem bírják a háborút, már amúgy is a kapituláción gondolkodtak. Az atombomba sokak szerint nem a japánoknak szólt, inkább már a szovjeteknek. Így vagy úgy bevetése szörnyű következményekkel járt. A második világháborúban 16 millió amerikai szolgált. Közülük fél millióan haltak meg. Az amerikai ipar és a hadsereg nélkül nem lehetett volna legyőzni Japánt és Németországot. 1945 áprilisában az amerikai csapatok felszabadították Dachaut. Itt olyan szörnyűségekkel találkoztak, amellyel korábban nem szembesültek. Ugyanakkor, amikor az egyik diktátort legyőzték a másikat megerősítették. Sztálin a nyugati hatalmak beleegyezésével kiterjeszthette hatalmát Kelet Európára. Az amerikaiak háborúja jó háború volt? Nehéz megmondani. Talán ez a két szó a „jó” és a „háború” nem való egymás mellé. A célok lehettek jók, de sokszor az eszközök, amelyeket használtak ennek elérésére már nem voltak azok. A 20. század Amerika évszázada volt. Két világháborút nélküle szövetségesei nem tudtak volna megnyerni. A hidegháborúból is győztesen került ki. Az Egyesült Államok az első világhatalom, amely nem csak fegyverekkel hódít, hanem életformával is. Az „American Way of Life” –t sokan másolják. Joggal. De azért arra is figyelni kell ebből mit érdemes átvenni és mit nem. A történelem arra is megtanít nincs csak jó és csak rossz. Főleg ha a háborúkról van szó!

 A pápai állam legfelsőbb vezetése titkos politikai manőverekben vesz részt? Ez sok hívőnek kellemetlen, sőt elképzelhetetlen jelenség. De a mítoszok és feltételezések mögött van némi igazság. Vatikán, nem csak lelki, hanem világi hatalom is, amely kénytelen ilyen eszközökhöz nyúlni, ha meg akarja védeni magát.

 1973 január 15-én reggel alig néhányan ismerték az úti célját a párizsi repülőtér kifutópályáján éppen felszállásra készülő jelzés nélküli repülőgépnek. És alig néhányan tudták ki az utasa. Golda Meir volt, Izrael miniszterelnöke. Amíg a levegőbe nem emelkedett Meir munkatársai azt hitték a gép úti célja Afrika. De a miniszterelnöknő egy köztes megállót még beiktatott. Rómát a katolikusok szent városát, ebben az időben a nemzetközi terrorizmus egyik központját. Nem volt olyan izraeli politikus, akinek nyomós oka lett volna oda utazni. Most viszont VI. Pál pápa egy titkos találkozót kért Golda Meirtől. Eddig látszólag nem jól jöttek ki egymással. VI. Pál nehezményezte Meir „ótestamentumi” szemet szemért politikáját, az izraeli miniszterelnöknő pedig nem nézte jó szemmel, hogy a pápa Izrael fő ellenségével, Jasszer Arafattal ápol szívélyes viszonyt. Az úttal kapcsolatos titkolódzás hiába való volt. Valaki a palesztinoknak elárulta a látogatást. Ezen a hideg januári reggelen gyilkos kommandó várta a római reptérnél a magas rangú látogatót. Öt férfi két Fiat kombiban föld levegő rakétával felszerelve. A Fekete Szeptember palesztin terrorcsoport tagjai, amely pár hónappal korábban a müncheni olimpián izraeli sportolókat rabolt el és végzett ki. Az izraeli miniszterelnöknő meggyilkolásával akarták a munkájukra a koronát feltenni. A landolás előtt viszont az izraeli titkosszolgálatot értesítették. Figyelő szemeknek ugyanis a terroristák feltűntek. A figyelőszemek a Vatikáné voltak. Az értesítés Angelo Casoni pátertől jött, a pápa titkosügynökétől. A Moszad tűzharcban semlegesítette a merénylőket, mire a miniszterelnök repülőgépe látótávolságba ért. Golda Meir tárgyalt a pápával, majd folytatta útját Afrika felé. A nyilvánosság számára a találkozóra nem került sor.

A közös terroristaellenes akció hosszú közös munka kezdete volt a pápaság és a zsidó állam titkosszolgálatai között. Miközben Izrael és a Vatikán a nyílt színen gyakran vitatkoztak egymással, a kulisszák mögött jól együttműködtek. Például, amikor 2009-ben XVI. Benedek pápa a Közel Keletre utazott az izraeliek is védték az iszlamista terrorfenyegetésekkel szemben. De tényleg létezik pápai titkosszolgálat? Hivatalos álláspont szerint a Szentszéknek nincsen titkosszolgálata. Valóban a Vatikánban sehol sem olvashatunk olyan ajtófeliratot, hogy titkosszolgálat. De egyes esetek, amelyek nyilvánosságra kerültek, arra utalnak, hogy vannak ügynökei a pápai államnak. A vatikáni titkosszolgálat a történelem során számos név alatt szerepelt. „Szent Szövetség”, „Fekete Rend”, „Sodalitium Pianum”, vagy egyszerűen „Az Entitás”. Gyakran laza papi szövetségnek tűnik, pedig a közös küldetés és szigorú szervezettség tartja össze. Sokszor ártatlannak látszó homlokzat mögött működik, amelyről senki sem gondolja, hogy titkosszolgálat. Például a belga domonkos páter Felix Morlion által a második világháború után alapított Pro Deo vatikáni egyetem, amelynek szerte a világban vannak képviseletei. Hivatalosan Nemzetközi Vatikáni Tudományok Egyetemének nevezik. De különböző források szerint az amerikai titkosszolgálat segített Morlionnak kiépíteni az intézményt. Többek szerint akadémiai köntösben működő hírszerző szervezet. A korábbi olasz miniszterelnök Guilio Andreotti is megerősítette, hogy vannak titkosszolgálati összekötetései a Vatikánnak, főleg az amerikaiakkal. Ő tudja miről beszél. 1945 után ő volt Morlion titkára.

A pápa, ha akarna se tudná magát kivonnia nemzetközi kémügyekből. Ugyanis a nemzetközi politikai élet résztvevője. Ha például Palesztina ürügyén a két állam megoldásról beszél, akkor az újságok címlapjára kerül. A világ egyik leginformáltabb államfőjének számít a pápa. Sokszor befolyásos politikusok kérik ki a tanácsát. Például 1962-ben a kubai rakétaválság idején, ami majdnem atomháborúhoz vezetett John F. Kennedy amerikai elnök kérte ki a véleményét. Ugyanakkor a szentszék vezetőjeként hatalmas ellenfelei vannak. Totalitárius rezsimek, mint például Kína sok fejfájást okoznak a mindenkori pápának. A kínai kormányzat nem csak a katolikusok vallás gyakorlását akadályozza, hanem a hívek kapcsolattartását a Vatikánnal. De más területeken is kihívások érik a pápságot. A hagyományosan katolikus Dél Amerikában ilyen az evangéliumi keresztény szekták terjedése. A világ országainak titkosszolgálatai ügynököket küldenek Rómába, hogy befolyást tudjanak gyakorolni a pápai állam politikájára. Csak sejteni lehet, ezeknek mekkora hatásuk van. Vatikánt jól ismerő szakértők szerint a pápai államnak effektív ügynökhálózata van Rómában és világszerte. Eric Frattini perui-spanyol származású újságíró és titkosszolgálati szakértő „La Santa Alianza” című könyvében sok vatikáni ügynök történetet írt le, többek között a Golda Meir ellen meghiúsított merénylet kísérletét.             

A katolikus egyház helyzete szinte adja magát, hogy célpontja, vagy tevékeny résztvevője legyen a nemzetközi hírszerzésnek. Az egyházi állam 174 országgal tart fent diplomáciai kapcsolatot. Ugyanakkor egy világszerte működő hálózat központja. Szinte mindenhol a földgolyón működnek plébániák és 1,2 millió pap szolgálja a katolikus egyházat. Bennük megbíznak a hívek és gyakran legszemélyesebb titkaikat bízzák rájuk. Az egyes országokban működő egyházi emberek folyamatosan küldik a jelentéseiket Rómába. Természetesen ez nem kémkedés. De akkor is az információ szerzés egyfajta módja. A kémkedés és a titkos diplomácia virágkora a második világháború idején kezdődött. Mialatt az országok egymással harcoltak a színfalak mögött folyt az egymás titkainak kifürkészése és titkos információk cseréje. A Vatikán, mint semleges állam sem maradhatott ki ebből. Mary Ellen Reese újságíró szerint a katolikus egyház tevékenysége vörös vonalként húzódik a második világháború titkos történésein keresztül. A legmerészebb akció XII. Pius pápa nevéhez fűződik, aki a német katonai ellenállás és a nyugati szövetségesek között közvetített, hogy minél hamarabb vége legyen a világháborúnak. Ezzel azt kockáztatta, hogy Hitler haragját magára vonja. Pius teljes titoktartást rendelt el és még az írott dokumentumokat is meg kellett semmisíteni. A német ellenállással kapcsolatban lévő emberük egy mélyen hívő és náci ellenes müncheni jogász Josef Müller volt, aki nem mellesleg az Abwehrnek a német katonai elhárításnak is dolgozott. Müller rendszeresen utazott Rómába, ahol a Szentszéket tájékoztatta a nácik haditerveiről. De az Abwehr hamar felfedezte a kiszivárogtatást. Müller halott ember lett volna, ha nem Wilhelm Canaris lett volna a katonai elhárítás vezetője. Ugyanis ő is titokban a Hitler rezsim ellen dolgozott. Canaris egy elterelő manőverbe kezdett és Müllert bízta meg a kiszivárogtató felkutatásával. Az ügyről Hitlernek olyan jelentést küldtek, hogy az egész ügy egy „butaság”. Ennek ellenére az egyházi vonal később mégis lebukott. Müllert a Gestapo letartóztatta és kegyetlenül megkínozták, de szerencséje volt, túlélte. A háború után a CDU, a Keresztény Demokrata Párt egyik alapítója lett. Canaris nem úszta meg ilyen szerencsésen. Koncentrációs táborba zárták és felakasztották. A hidegháború a katolikus egyház számára minden volt, csak hideg nem. A Vatikán kitartóan harcolt az antiklerikális keleti blokk országaival szemben, persze a saját eszközeivel. De ez nem volt könnyű, hiszen a szovjet csatlós államokban üldözték a Vatikánhoz hű egyházi embereket. Sok papot, akik a Szovjetunióba mentek a Collegium Russicum a jezsuita rend szemináriumában készítették fel a missziójára. A hivatalosan papképző iskola Rómában a Via Carlo Cattaneon található. Az itt tanulók különböztek a többi papnövendéktől, hosszú szakállat növesztettek és oroszul beszéltek egymással. Mielőtt Oroszországba utaztak felvették az utolsó kenetet. Közéjük tartozott az amerikai Walter M. Ciszek a Vatikán egyik legjobb ügynöke. A titkos missziója 1940-ben kezdődött szovjet földön Vladimir Lipinski álnéven. A szovjetek leleplezték és 15 évre ítélték, ebből ötöt a hírhedett moszkvai Lubjankában töltött. Végül egy kémcsere akció keretében elengedték. A családja sokáig abban a hitben élt, hogy kivégezték a szovjetek.                  

A moszkvai kommunista vezetés is mindent megtett, hogy a Vatikánba ügynököket építsen be. A Collegium Russicum alapítása után rögtön informátorokat küldött az intézménybe. A lapok címoldalára került a jezsuita testvér és Collegium Russicum szeminarista Alexander Deubner kettősügynök 1932-es lebukása. Neki kalandos úton sikerült a Szovjetunióba menekülnie, ahol kivégezték. A hidegháború után is történtek furcsa dolgok a Vatikánban. 1998 május 4-e estéjén három holtestet találtak a svájci gárdisták kaszárnyájában, egy lakásban, amit láthatóan átkutattak. Alois Estermann II. János Pál fő testőre, akit nem régen neveztek ki a gárda élére volt az egyik. A másik két holttest Estermann felesége Gladysé és Cédric Tornay gárdatiszté voltak. A tetthelyet lezárták és a vatikáni szóvivő Jouaquin Navarro-Valls gyorsan közölte, hogy féltékenységi drámáról van szó. De az esettel kapcsolatban sok érdekes dolog tűnt fel. Nem csak a gyilkosság elkövetésének módjával, hanem Estermann személyével kapcsolatban is. A Berliner Zeitungnál egy volt Stasi tiszt jelentkezett, aki azt állította, hogy Estermann „Werder” álnéven a kelet német titkosszolgálatnak dolgozott. Ezt megerősítette Marcus Wolf a Stasi külföldi hírszerzésért felelős volt vezetője is. Navarro-Valls ellenben úgy nyilatkozott, nincs alapja az ilyen spekulációknak. Eric Frattini szerint a kémkedésnek hagyományai vannak a római katolikus egyházban. A világtörténelem színpadán az első nagy fellépésük Luther Márton idejére tehető, amikor a reformátor az egyházat saját fegyverével, a szavak erejével támadta meg. Amiután a teológiai professzor 1517-ben a wittenbergi templom ajtajára kiszögezte téziseit, a katolikus egyház jelentős pozíciókat vesztett az Alpokon túl. A tridenti zsinaton 1545 és 1563 között az egyház megszervezte az ellencsapást. Kémek épültek be a reformátorok közé, és gyakran bíróknak és ítéletvégrehajtóknak szolgáltatták ki őket. A reformátorokat dezinformációs kampányokkal járatták le. A küzdelem egyik csúcspontja I. Erzsébet angol királynő uralkodásának idejére esett, aki minden eszközzel terjeszteni akarta a protestantizmust nem csak Angliában, hanem a katolikus Skóciában is.

A római katolikus egyház félt, hogy elveszti befolyását a szigetországban. Ügynököket épített be a skót királynő Stuart Mária környezetébe. A cél Máriát az angol trónra ültetni. Az egyik ügynök az itáliai muzsikus David Riccio volt, aki nem csak Mária személyi titkára, hanem szeretője is lett. Minden jól ment addig, amíg Mária férje rá nem jött a viszonyra és megölette Ricciot. De később maga is merénylet áldozata lett. A haragos V. Pius pápa megpróbálta rávenni II. Fülöp spanyol királyt Anglia megtámadására és Erzsébetet kiátkozta. Ezzel csak azt érte el, hogy a katolikusokat még jobban üldözték Angliában, Stuart Máriát pedig kivégezték. A trón megszerzése sem úgy alakult, ahogy Rómában elképzelték. Mária fia VI. Jakab lett Anglia és Skócia első közös királya, protestánsként! Ráadásul rossznyelvek szerint apja David Riccio volt. Ugyan a pápai ügynököknek ez az akciója kudarc volt, de tanultak belőle. A francia forradalom idején, amikor templomok égtek, áldozó kelyheket olvasztottak be, papokat végeztek ki, Róma ügynökei tevékenykedtek Párizsban. A leghíresebb Salamon abbé volt, akit csak Pius fülének neveztek. Nap, mint nap járta Párizs utcáit és küldte jelentéseit Rómába. De lebukott és börtönbe került. Szerencséje volt. 1792-ben a szeptemberi leszámolás idején, amikor a feldühödött tömeg papok százait végezte ki, ő életben maradt és tovább gyűjtötte az információkat. Ha az egyház látókörébe egy ellenség került, azt később sem tévesztették szem elől. Így volt ez Bonaparte Napóleonnal. Amikor a bukott császárt Elba szigetére száműzték a nagyhatalmak tudni akarták milyen tervei vannak. Ügynököket szerveztek be a közvetlen környezetébe. A pápa titkosszolgálatának viszont sikerült megszereznie egyik futárától a levelét. Így tudomást szereztek a Párizsba való visszatéréséről és fel tudtak rá készülni. A pápaságnak minden oka meg volt, hogy bizalmatlan legyen Napóleonnal szemben. Kétszer rohanta le a pápai államot. Néha ha a pápa ügynökei csődöt mondtak a pápának magának kellett James Bondot játszani. Így volt ez 1848-ban. Az egyházi állam miniszterelnökét egy merénylő megölte a pápa titkárát pedig a fellázadt tömeg megsebesítette. IX. Pius, hogy a vérontást elkerülje feladta magát és házi őrizetbe került. Innen, mint egy 007-es ügynöknek sikerült megszöknie, egyszerű papnak öltözve. Nápolyba ment, ahol biztonságban készülhetett a visszatérésére.  

Úgy tűnt sokáig, hogy 1989-ben a két nagyhatalmi tömb harca véget ért. Ez nem így alakult. Sőt újabb hatalmi központok jöttek létre a világban. Ennek is a következménye, hogy a nemzetközi politika sok esetben nem az egyházi állam kívánalmai szerint alakul. Ha a Vatikánnak nem tetszik egy ország politikája nem küldhet hadsereget. Viszont haladhat a korral. A modern technika alkalmazása ma már mindennapi dolognak számít. Főleg ha a hit védelméről van szó. A BBC fedezte fel, hogy vatikáni számítógépekről manipuláltak olyan Wikipédia szócikkeket, amelyek a katolikus meggyőződést és hitét sértették. A 21. század eddig nem tapasztalt kihívások elé állítják a katolikus egyházat. Ezen kihívásokra adandó válaszok között biztos, hogy ott lesznek továbbra is a titkosszolgálati eszközök.