A német külügyminisztérium nem régen nyilvánosságra hozott iratai azt mutatják, hogy 1991-ben a Helmuth Kohl vezette kormány mindent megtett a NATO keleti bővítése és Ukrajna függetlenné válása ellen, hogy biztosítsa a német egységhez Moszkva jóindulatát.

 A történészeken kívül nem nagyon szoktak foglalkozni azzal, ha a német „Jelenkori Történelem Intézete” megjelenteti „A Szövetségi Köztársaság külügyi iratai” című sorozat legújabb kötetét. Most ez viszont másképp alakult. Az aktuális kiadvány, ami 1991-es feljegyzéseket, leveleket, jegyzőkönyveket tartalmaz nagy figyelmet kapott. Ugyanis ebben a Szovjetunió összeomlásáról, a NATO keleti bővítéséről és Ukrajna függetlenedéséről olvashatunk többek között bizalmas és titkos diplomáciai iratokat. Ezekből olyan tények derülnek ki, amelyek új megvilágosításba helyezhetik az orosz ukrán háború okait és a német politika ebben betöltött szerepét. Az akkori német politika középpontjában két ember állt: Helmuth Kohl kancellár valamint Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter és alkancellár. 1991-ben létezett még a Szovjetunió, igaz sok nemzetisége már fellázadt ellene. Ekkor Kohl kancellár „katasztrófának” tartotta a Szovjetunió esetleges összeomlását. Aki ezt akarja az „szamár” – mondta Kohl. A nyugati partnereivel folytatott tárgyalásokon Ukrajna és a balti államok függetlenedése ellen érvelt. Lettországot, Litvániát és Észtországot 1940-ben annektálta a Sztálin vezette Szovjetunió. Az annexiót a Szövetségi Köztársaság soha sem ismerte el. Mégis, amikor 1991-ben a baltiak a függetlenségükért harcoltak és ki akartak lépni a Szovjetunióból Kohl bizalmasan azt mondta Francois Mitterrand francia elnöknek, hogy ezek az országok „rossz úton járnak”. A kancellár éppen a német egység megvalósításán dolgozott és úgy gondolta a lettek, a litvánok és az észtek tíz évet várhatnak a függetlenségre. Akkor is, ha ez megvalósul egy finn típusú semlegességet képzelt ez számukra, de nem akarta, hogy a NATO, vagy az Európai Közösség tagjai legyenek. Ukrajnának is a Szovjetunióban kell maradnia mindenek előtt annak egyben maradása miatt. Amikor már látszott, hogy a Szovjetunió széthullik Kohl konföderációt javasolt Kijevnek Oroszországgal. 1991 novemberében biztosította Borisz Jelcin orosz elnököt, hogy az „ukrán vezetést ebben az irányban fogja befolyásolni” – olvasható Jelcin Bonnban tett látogatásának jegyzőkönyvében. A német diplomaták mindeközben óva intették az ukrán vezetést „az autokratikus, nacionalista túlzásoktól”. Két hét múlva az ukránok 90%-a a függetlenségre szavazott. Ekkor Kohl és Genscher változtatott a diplomáciai irányvonalon. A Németországi Szövetségi Köztársaság (NSZK) volt az első állam az Európai Közösségen belül, ami elismerte Ukrajna függetlenségét.  

Ugyanakkor a Szövetségi Köztársaság Kelet Európa politikája is kérdéseket vet fel. 1991 folyamán a Varsói Szerződés szétesett. Lengyelország, Magyarország és Románia a NATO felé igyekezett, tekintettel a Szovjetunióra. A kelet európaiak törekvései egy bizarr elegyét képezhetné az oroszok „fenyegetettség érzésének, elszigetelődéstől való félelmének és az ezekből keletkező frusztrációnak” – jelentette 1991 februárjában a moszkvai német követ. Genscher ebben a helyzetben nem akarta elrontani a szovjetekkel való viszonyt. A NATO keleti bővítése a jelenlegi szituációban „országunknak nem érdeke” – fejtette ki. Kelet európai országoknak ugyan joguk van szabadon megválasztani védelmi rendszerhez való tartozásukat, de „még nem jött el ennek a jognak a gyakorlásának az ideje”. A korabeli dokumentumokat olvasva sokan úgy gondolják, ezek alátámaszthatják Vladimir Putyin orosz elnök Ukrajna elleni háborút megindokló retorikáját. A nyugat nem azt ígérte Moszkvának, mint ami a Szovjetunió összeomlása után megvalósult. Annak ellenére gondolhatják így, hogy 1997-ben Oroszország morogva, de hozzájárult a NATO keleti bővítéséhez. A nyilvánosságra hozott dokumentumok több aktája is erősítheti Putyint. Például 1991 márciusában Genscher elutasította az amerikaiak javaslatát a NATO keleti bővítésére utalva arra, hogy a szovjeteknek a „2+4-es”, Németország jövőjéről szóló tárgyalásokon azt mondták nincs szó a keleti bővítésről. Hat nappal később a német külügyminisztérium politikai igazgatója Jürgen Chrobog a britekkel, az amerikaiakkal és a franciákkal folytatott megbeszélésen azt mondta, hogy a 2+4-es tárgyalásokon a szovjeteket biztosították, hogy csapataik kivonását nem fogják Moszkva kárára kihasználni. Április 18-án Genscher azt mondta görög kollégájának, hogy Németország a NATO tagja marad, de nem fogják a szervezetet keleti irányban bővíteni. Ugyanezt ismételte meg október 18-án a francia és a spanyol külügyminiszternek. Genscher a kelet európai államok belépési törekvéseit igyekezett más irányba terelni, olyanba, ami a szovjeteknek elfogadható. Ilyen volt az Észak Atlanti Együttműködési Tanács semmire sem kötelező javaslata. A kelet európai államok vezetőit bizalmas megbeszéléseken pedig igyekeztek lebeszélni a NATO-ba való belépésről.

Bonnban a Szövetségi Köztársaság akkori fővárosában 1991-ben a változás feletti öröm uralkodott. A hidegháború véget ért, Németország egységesítése megindult és folyamatban volt az Európai Közösség Európai Unióra való átépítése. Kohl a Szovjetunióval újfajta viszonyt képzelt el. Moszkvában az idealista, nyugat kedvence Mihail Gorbacsov irányított. Kohl azon az állásponton volt, ha Németország segít a Szovjetuniónak, akkor ezzel előre mozdítható a német egység. Kohl ott segített Gorbacsovnak ahol tudott. Elintézte, hogy országát meghívják a világ legfejlettebb államait tömörítő G7-es tárgyalásra. Közben hatalmas pénzügyi segítséget nyújtott a Szovjetuniónak. Ez idő tájt a német kancellár attól félt legjobban, hogy Gorbacsovot a titkosszolgálat és a pártapparátus puccsal elmozdíthatja a hatalomból. A puccs 1991 augusztusában be is következett. De a tömegtüntetések, a katonák parancsmegtagadásai és Jelcin fellépése megakadályozta a hatalomátvételt. Gorbacsov hivatalban maradt. Elképzelhetetlen veszéllyel járt volna egy visszarendeződés. Több százezer szovjet katona állomásozott még Kelet Európában és Kelet Németországban. És még ott volt 30 ezer nukleáris robbanófej. „A nukleáris biztonság prioritást élvez!” – jelentette ki egy bonni diplomata. Ebben a helyzetben elkerülendő volt Gorbacsov helyzetének gyengítése. Kohl és Genscher dominó effektustól félt. Ha a balti államok függetlenednek őket Ukrajna fogja követni. Végül az egész Szovjetunió összeomlik. Jugoszláviához hasonló polgárháború törhet ki. Eduard Sevarnadze, aki hosszú ideig Gorbacsov külügyminisztere volt figyelmeztette 1991 októberében a németeket. Ha a Szovjetunió összeomlik, akkor Oroszország élére egy fasiszta vezető kerülhet, aki visszacsatolhatja a Krímet és elfoglalhatja Ukrajnát. Kohl ugyanakkor a kelet európai nacionalizmusok feléledésétől tartott. Elképzelhetőnek tartotta, hogy mint 1920-ban a lengyelek és litvánok egymással háborúzzanak. Végül a baltiak is elnyerték függetlenségüket. Egyébként más nyugati államok is osztották a németek aggodalmát. Mitterrand így szidta baltiakat: „nem lehet veszélybe sodorni mindazt, amit Moszkvával elértünk, olyan államok miatt, amelyek 400 évig nem léteztek, de most újra létezni akarnak”. Maga a hideg reálpolitikus idősebb Bush amerikai elnök elhamarkodottnak tartotta a balti függetlenségét. Kohl kancellár annyira elnéző volt az akkori szovjet vezetéssel, hogy amikor 1991 január 13-án Vilniusban a tüntetők ellen bevetették a szovjet csapatokat, 14-en meghaltak és több százan megsérültek csak nagyon halkan tiltakozott. Pár nap múlva a kancellár beszélt Gorbacsovval. Ekkor a szovjet vezető azt magyarázta nem járhattak el máskép a litván fővárosban, amire Kohl azt felelte: „Néha a politikában kerülő utakat kell tenni, csak a célt nem szabad szem elől téveszteni.” És ez a cél számára az egységes Németország volt. Az, hogy ennek megteremtéséhez olyan politikai ígéreteket kellett tennie, ami később visszaüthet valószínűleg nem gondolt. 

Az amerikai polgárháború után jött létre a világ legismertebb rasszista szervezete a Ku-Klux-Klan. A céljuk a fehér felsőbbrendűség elismerése érdekében a legkegyetlenebb erőszaktól sem riadnak vissza.

A Tennessee állambeli Pulaski városa az észak és dél között lezajlott háború után romokban hevert. Az ültetvényeket, amelyek gazdaggá tették ezt a vidéket nem művelte senki. Az északi megszállók parancsoltak és irányították az újra kezdést. A déliek számára ez egy fejetetejére állított világ volt. A feketék nem voltak többé rabszolgák. Az egykori lázadók elkeseredettek voltak és nem volt munkájuk. Így volt ez Calvin Jones ügyvédi irodájában azzal a hat fiatalemberrel, akik nem tudtak mit kezdjenek a szabadidejükkel. 1865 decemberét írtuk. Hárman közülük kezdő ügyvédek voltak az egyikük pedig a helyi újságot „The Citizen”-t irányította. Mivel valamivel el akarták ütni az időt egyesületet alapítottak „Circle club” néven. Egy gond volt csak ezzel, hogy ilyen elnevezéssel már működött egyesület, ezért a „Circle” szót a görög megfelelőjére „kyklos”-ra változtatták. Skót származásukra utalva pedig hozzátették a „klan” szót is. Így lett „Kyklos Klan”, később pedig „Ku-Klux-Klan” a nevük. Mindegyikük kapott valamilyen különösen viccesnek hangzó rangot, végeredményben csak szórakozni akartak. Így születtek például a „nagy Zyklop”, a „nagy varázsló” és az ”éjszakai sólyom” elnevezések. Néhány nappal az egyesület alapítása után a klán tagok találkoztak egy a déli hadseregből leszerelt ezredessel, aki az egyikük házában vendégeskedett. Ekkor jött az ötlet, hogy a szekrényben található ágyneműből szellemeket idéző ruhát készítsenek. Miután ezzel elkészültek lóra ültek és láncokat maguk után vonszolva kísérteties hangokat adva keresztül kasul lovagoltak a városon.  A helyiek jól szórakoztak csak úgy, mint az egyesület tagjai. Főleg akkor, amikor a feketék lakta városrészbe értek. Ugyanis mindenki tudta, hogy a feketék rendkívül babonásak. Szó szerint a frászt hozták rájuk. Pulaskiban olyan nagy sikere volt az akciónak, hogy mindenki klán tag akart lenni. Az egykori „urak” rendkívül élvezték, hogy a feketéket ijesztgessék, megfélemlítsék. Úgy tűnt megtalálták azt a módszert, amivel az egykori rabszolgákat kordában tudják tartani. A példa ragadós volt. A környéken egymás után jöttek létre a Ku-Klux-Klan helyi szervezetei, amelyek célja már nem annyira a saját szórakoztatásuk volt, mint inkább a fekete lakosság terrorizálása. Egy éven belül nem csak Tennesseeben voltak klán csoportok, hanem összes déli államban. Ebben az időben szavazta meg Washingtonban a kongresszus a fekték az új jogait. A fővárosban 1867-ben még szavazati jogot is kaptak. Délen riadót fújtak. Ha ez így halad tovább a feketék politikai hatalomra is szert tehetnek. Ekkor mondta ki a klán, hogy ők „kiválasztottak” és az a céljuk, hogy a „fehér többség jogait” megvédjék.

A klán tagok szerte a déli államokan folytatták akcióikat. Éjjelente lovascsapataik a feketék lakta vidéket járták megfélemlítve a helyi lakosságot sokszor a gyilkosságtól sem visszariadva. Gyakran olyan fehéreket is megtámadtak, akik a feketék jogaikért szálltak síkra. A Ku-Klux-Klan harcosait hősként ünnepelték, akik a „Dél dicsőségéért” küzdenek. Egyedül Tennesseeben 1867-ben 35 embert öltek meg klán tagok. Cartervillben azért kellett a fekete Grant Richardsonnak meghalnia, mert egy fehér nő sötétbőrű gyereke rá hasonlított. Mint később kiderült Richardsonnak semmi köze nem volt a gyerekhez. 1868-ban a klánnak már 500 ezer tagja volt a déli államokban. Úgy hívta magát a „láthatatlan birodalom.” 1867-ben Nashville-ben a klán különböző csoportjai azért jöttek össze, hogy egységes szervezetet hozzanak létre. Minden államból érkezett képviselő. A szervezet vezetőjét „Nagy Sárkánynak” nevezték, az államok közötti koordinációt pedig a „Birodalmi Boszorkánymester” intézte. Az első, aki ezt a tisztet betöltötte Nathan Bedford Forrestnek hívták és korábban a déli hadsereg tábornoka volt. Forrest meghirdetett célja „a négerek illemre” tanítása volt. Egy újságinterjúban azt mondta a klán egy politikai védelmi szervezet. Védelmi szervezet? Egyedül 1868-ban a klán több, mint ezer gyilkosságot követett el az Egyesült Államokban.  Egész délen a politikai hatalmat maga alágyűrte. Egy terrorszervezet volt, amely az államhatalom aktív részese lett. Lassan az amerikai kongresszus is felfigyelt a klán tevékenységére. Forrestnek be kellett vallania, hogy kicsúsztak a dolgok az ellenőrzése alól. Le is mondott. Amikor 1870-ben a feketék megkapták az általános vállasztójogot a klán tombolni kezdett. Több ezer fekete és fehér ember esett akcióik áldozatául. Ulysses Grant elnök katonákat küldött délre a rend helyreállítására. 1871-ben kongresszus betiltotta a Ku-Klux-Klant. Ennek ellenére a Demokrata Párt maradt a legerősebb erő délen. Ebben az időben Demokraták a déli rasszista fehérek érdekeit képviselték. A feketék megértették állampolgári jogaiknak korlátjaik vannak. Sok fekete felkerekedett és északra költözött, hogy végre szabad lehessen. De tévedtek. Itt ugyanis konkurenciát láttak bennük, akik elveszik mások elöl a munkahelyeket. A helyzetet súlyosbította, hogy nagy számban jöttek az USA-ba bevándorlók első sorban Európa katolikus államaiból írek és olaszok, valamint Kelet Európából zsidók. Ők is a szabadságban reménykedtek. Viszont a rasszizmus és idegengyűlölet egyre nagyobb méreteket öltött. Ebben a társadalmi környezetben született meg D.W. Griffith „Birth of a Nation – Egy nemzet születése -” című filmje, ami az észak dél közötti háborúról szólt és az ezt követő időkről – Amerika újjászületéséről a romokból. A baj csak az volt a filmmel, hogy a történetet egyoldalúan a déliek szemszögéből mutatta be. A rendező felfogásában a már majdnem elfeledett Ku-Klux-Klan tagjai voltak a hősök az igazi patrióták. Griffith filmjét 50 millió amerikai nézte meg ez volt az első igazi Blockbuster az amerikai mozi történetében. Az emberek hosszú sorokban álltak a filmszínházak elött és 2 dollárt fizettek a jegyért, amikor egy átlag filmre már 50 centért be lehetett jutni. A film 60 millió dollár bevételt hozott. A nézők között volt jó pár kongresszusi képviselő is. Woodrow Wilson amerikai elnök a film megnézése után csak ennyit mondott „Sajnálom, hogy ilyen szörnyű volt minden akkoriban.”   

Hamarosan a klán megint trendi lett. A chicagói egyetemen a diákok Halloween idején Ku-Klux-Klan jelmezt vettek fel. Az elsők között látta a rasszista filmet William Joseph Simmons a metodista egyház bukott prédikátora, egy svindler, aki időnként hol orvosnak, hol pedig ezredesnek adta ki magát. Mégis a karizmája és a „Egy nemzet születése” című film hatása lehetővé tette a klán újra születését. 1915 december elején Simmons pár barátjával és követőjével megmászta az Atlanta mellett Stone Mountain hegyet és egy hatalmas keresztet állítottak, amit sötétedés után meggyújtottak. Ez a rituálé nem szerepelt a klán eredeti szertartás rendjében csak Griffith filmjében. Innen vették át. Simmons egyesülete hamarosan ötszáz tagot számlált és 1916 júliusában a Georgia államban bejegyeztette az új Ku-Klux-Klant. A régi új szervezet hazafias, szociális, jóléti egyesületként határozta meg önmagát. Kezdetben a klán tagok német kémek, orosz forradalmárok után kutattak, hiszen ekkor javában dúlt az első világháború. De szakszervezeti embereket is megfigyeltek. Hamarosan elkövették az első gyilkosságot, amelynek afroamerikai esett áldozatul. 1920-ban már ötezer tagot számolt Simmons szervezete. De ez nem volt elég. Egy reklámcéget bíztak meg, hogy népszerűsítse a szervezetet. A reklámszakemberek csodát műveltek. Egész Amerikában újságcikkek jelentek meg, amelyekben a klánt jótékonysági és hazafias szervezetként mutatták be. Simmons sorra adta az interjúkat, amelyekben tagadta, hogy rasszisták lennének. A faji elkülönítést követelő politikájukat még sem rakhatták a kirakatba.  

Az ügynökség kitalált egy fantáziadús szókincset a klántagoknak. A tagdíjat „Kleketon”-nak nevezték. Az egyes csoportokat „Klavern” hívták. Az egyesületi himnusz „Klodes”, az összejövetelt „Klonvocation” elnevezésekkel illették. Az úgynevezett „K” lista csaknem végtelen volt. „AYAK?” idegenek elött használt kérdés volt: „Klán tag vagy?” A válasznak „AKIA” -nak kellett lennie: „Igen klán tag vagyok”. És természetesen minden klántagnak saját öltözete volt, amit pár dollárért a központból kapott. A klán így egy nagy üzletté vált, aminek köszönhetően Simmons és a reklámügynökség is meggazdagodott. A klán hatalmas felvonulásokat tartott Washingtonban. Ezeknek a sikere részben a jó reklámnak és a feketék iránti rasszista gyűlöletnek volt köszönhető. De közre játszott a katolikus és zsidó bevándorlás is. Ebben az időben az amerikaiak rendkívül féltek a külföldi befolyástól, az identitásuk háttérbe szorulásától. A Ku-Klux-Klan ekkor már nem csak a feketéktől, hanem az új bevándorlóktól, az értelmiségtől, a szakszervezetektől, a katolikusoktól, a zsidóktól féltette az amerikai életformát. Befolyásuk ennek következtében egész Amerikára kiterjedt. 1925-ben négy milliós volt a tagságuk. Mint a „Birodalmi Boszorkánymester” Simmons 1921 megjelent a kongresszus elött és kifejtette: „Nem szeretjük a zsidókat mert nem keresztények, nem szeretjük a katolikusokat mert bár keresztények, de nem protestánsok.” A fajgyűlöletet felváltotta a faji büszkeség; a klán aranykora jött el. Ennek ellenére a bukásuk be volt kódolva. 1922-ben Simmonst a hivatalából leváltotta addigi helyettese egy fogorvos Hiram Wesley Evans. Ez egy pozitív jelzés volt a tagságnak tekintettel Simmons hivalkodó gazdagságára. Evens reál politikus volt, aki a céljait az amerikai politikai rendszeren belül akarta megvalósítani. Sikerült is öt emberét a szenátusba bejuttatni. Annak idején kongresszusi képviselők, kormányzók, és rendőrfőnökök szimpatizáltak a klánnal. Aztán feltűnt egy új trónkövetelő. David Curtis Stephenson megkérdőjelezte Evens alkalmasságát a „Birodalmi Boszorkánymester” címre, de aztán inkább alapított egy saját klánt. De hamar kiéleződtek az ellentétek a két szervezet között. Stephensonnak sikerült rossz hírét kelteni az eredeti klánnak. Ebben az időben történt, hogy egy asszonyt leitattak (ez az alkoholtilalom kora) majd durván megerőszakoltak. Később a sérüléseibe belehalt. Stephenson börtönbe került és nagy számban léptek ki a tagok mind két szervezetből. 1930-ra 400 ezren maradtak, főleg déliek. A nagy gazdasági világválság idején ismét csak a zsidók, katolikusok, szakszervezetiek és természetesen 9 feketék kerültek a célkeresztbe. Egyre szaporodtak a politikailag motivált gyilkosságok. De ekkor már az amerikaiak többsége elutasította a Ku-Klux-Klant. 1944-ben ismét betiltották a szervezetet, igaz csak rövid időre.   

A második világháború végére a klán csak egy kisebb terror csoportnak számított, amely a feketéket sanyargatta. A tagjainak a száma folyamatosan csökkent, míg nem 1954-ben a legfelsőbb bíróság az iskolai faji elkülönülést alkotmány ellenesnek nyilvánította. Ez mély sebet ejtett minden rasszistán. De ugyanakkor volt egy téma főleg a déli államokban, amellyel fel lehetett izzítani a kedélyeket. Ezzel egyidőben beköszöntött a polgárjogi mozgalmak kora. Martin Luther King lelkész és későbbi béke Nobel díjas vezetésével a feketék harcolni kezdek a rasszizmus és a szociális különbségek ellen. Fehér polgárjogi harcosok utaztak délre, hogy segítsék az előítélet elleni küzdelmet. Sokukat megtámadták, sőt megölték. Számos afroamerikai közösség templomát gyújtották fel. A helyi hatóságok nem sokat tettek az ügyek felderítése érdekében.  

Nyilt terror volt ez. Mégsem lett a Ku-Klux-Klannak olyan új felfutása, mint a húszas években. A klán ekkor már nem volt egységes szervezet. Sok csoport létezett, amely a „Láthatatlan Birodalom” utódjának tartotta magát. Például: »White Knights of the Ku-Klux-Klan«, »United Klans of Amerika«, »Knights of the Ku Klux Klan«. 1970-ben 18, 2009-ben 38 csoportjuk volt, manapság 28, természetesen mindegyik saját „Birodalmi Boszorkánymesterrel” rendelkezik. Egyes csoportok a rasszok közötti háborúról beszélnek. A befolyásuk kicsi, de ez nem jelenti azt, hogy veszélytelenek. Érdemes megemlíteni a „Birodalmi Boszorkánymestert” David Duke-t Louisianából a karizmatikus rasszistát, aki tudja hogyan kell a nyilvánosságot maga oldalára állítani. „Az emberek szívét nem lincseléssel és templomok felgyújtásával kell megnyerni”- mondja. A szervezetébe „White Knights of the Ku-Klux-Klan” akár katolikusok is beléphetnek. Duke 1999-ben elindult Louisianában kormányzói címért és majdnem győzött. A leghatásosabb fegyver ma a klán ellen a kártérítési perek indítása. Amikor a fekete Michael Donaldot Alabama állambeli Mobileból megölték a klán ellen felbujtás címen indítottak eljárást. Donald anyja 7,5 millió dollár kártérítést kapott, a „United Klans of Amerika” csődöt jelentett. A klántagok száma ma 8000 körül van. A hozzáköthető bűncselekmények száma visszaesett. A megmaradt szervezeteknél a téma továbbra is a faji felsőbbrendűség, a fehérek fajtisztasága. A feketék helyett mostanában egyre inkább a latinokra koncentrálnak. Vannak még, akik erdőbe húzódva céltáblára lövöldöznek és hangosan hirdetik a zsidó Jézus nem Istenük. Ez ma a klán. Elmúlt a veszély? Sajnos nem. Emberjogi szervezetek szerint több mint ezer idegengyűlölő csoport működik ma is az USA-ban és még Európa sem mentes tőlük!                              

Öntudatos, manipulatív, rámenős és csodaszép. Kétezer éven keresztül ilyennek ábrázolták a Ptolemaida dinasztia tragikus sorsú uralkodóját, VII. Kleopátrát. De milyen volt valójában Egyiptom utolsó fáraója? Számító könnyűvérű nőszemély, vagy okos és ravasz politikus

Kleopátra egyedül volt szobájában. Áttetsző köntöse nem sokat rejtett teste még mindig gyönyörű formájából. Egy szolga lépett be halkan és alázatosan az arannyal és vörösmárvánnyal díszített helyiségbe kezében fonott kosár. Mélyen meghajolt úrnője elött, letette a kosarat melléje a földre, majd kiment. Kleopátra leemelte a kosár tetejét és belenézett. Hatalmas áspis vipera dugta ki sziszegve a fejét és a fáraónő felé kapott. De Kleopátra gyorsabb volt. Erősen megragadta a hüllő fejét és arcához emelte. „Hát te leszel gyilkosom?” – gondolta – „Te hozod el számomra a megváltó halált?” Egyiptom utolsó uralkodója tudta nincs más választása. Octavianus nem fogja megkímélni életét. A helyében ő sem tenné, mint, ahogy nem is tette. Testvérei a tanúk rá, akiket a halálba küldött. Hátra dűlt az ágyon szabaddá tette formás melleit és a viperát meztelen testére helyezte. A kígyó meg is tette, amit elvárt tőle. Méreggel teli fogait mélyen gömbölyű mellébe mélyeztette. Kleopátra felszisszent és elernyesztette a megfeszült testét. A halál nem jött rögtön, lassan álomszerűen kúszott be, mint, ahogy a kígyó Kleopátra lábai közé. Fokozatosan homályosította el elmélyét időt hagyva élete menetének átgondolására. Eszébe jutott gyermekkora az a sok érdekes tudás, amit elsajátított. A nyelvek, amelyeket, mint a szivacs úgy szívott magába. Tudósok csodálták gyors észjárását, csavaros eszét. De mit ért vele? Lány volt, azokat pedig nem igen fogadták el a fáraók trónján. Családjával volt a legtöbb baja. Nagy Sándor egykori hadvezérének leszármazottjaival. Az egyiptomiak igazán sohase fogadták el őket, hiába számítottak isteneknek. Apját XII. Ptolemaioszt kimondottan utálták alattvalói. Egyszer el is kellett menekülnie. Idősebbik lánya Bereniké foglalta el trónját. Csak a rómaiak segítségével tudta azt visszafoglalni. Berenikének pedig bűnhődnie kellett. Kivégezték.

Kleopátrának életében két nagy ellenfele volt, saját testvérei és Róma. Apja Kre. 51-ben bekövetkezett halála után ráhagyta trónját, de hát lány volt és csak 18 éves. Férfi nélkül nő nem ülhet a fáraók trónján. Hozzá kellett mennie 10 éves öccséhez, XIII. Ptolemaioszhoz. A régens tanács megpróbálta tőle elvenni apai örökségét, de ő nem hagyta; elkergette öccsét tanácsadóival együtt. A politikai zűrzavaron viszont nem tudott úrra lenni se a gazdasági problémákat megoldani. Pedig mindent megtett, hogy az egyiptomiak kedvében járjon. Templomi szertartásokon vett rész és saját nyelvükön szólt hozzájuk. Öccse viszont visszajött, hogy megdöntse hatalmát. Menekülnie kellett. De fiatalabb fivére elszámította magát. Rómában dúló polgárháborút nem értette meg. Hiába adta át Pompeius fejét Caesarnak a nagy római hadvezér Kleopátra oldalára állt. Az ifjú ambíciós nő mindent bevetett: zsoldosokat fogadott fel és Caesar szeretője lett, pedig a nála idősebb férfi nem vonzotta. De azért odaadta magát neki, sőt fiút is szült Kre. 47-ben, Kaiszariont. Öccsét XIII. Ptolemaioszt még egy ideig el kellett viselnie, de az végzetes hibát követett el, Caesar és Kleopátra ellen fordult hadsereggel. Róma rendet tett: XIII. Ptolemaiosz díszes vértjével együtt a tengerbe fúlt. Sajnos volt még egy öccse, akihez hozzá kellett mennie feleségül; a 12 éves XIV. Ptolemaiosz. De mindez nem számított. Ő Caesáré volt. Rómába költözött, hogy együtt lehessen támogatójával. Ez viszont felháborította Caesar köztársaságpárti ellenfeleit. Az sem tett jót hírnevének, hogy Róma ura életnagyságú aranyszobrot állított fel neki a Forum Romanumon a Vénusznak szentelt új templomban. Addig egy élő embert sem ábrázoltak így. Közben elterjedt a pletyka, hogy Caesar Alexandriába akarja költöztetni udvarát. Mindezek hozzájárultak Caesar halálához. Hatvan szenátor esküdött össze ellene és Kre. 44 március idusán megölték. Kleopátra elvesztette erős támogatóját, újat kellett találnia. De ő sem nagyon ismerte ki Róma valódi hatalmi viszonyait. Antonius oldalára állt a második triumvirátusban. Egyiptomban sikerült legkisebb öccsétől is megszabadulnia, megmérgezte. Egyiptom most már csak az övé volt. Caesarral közös gyermekét, Kaiszariont biztos, ami biztos társuralkodónak tette meg. Antonius viszont más volt számára, mint Caesar. Őt szerette! Izmos erős férfi volt, aki minden vágyát ki tudta elégíteni. Három gyereke is született tőle. Egy ikerpár, akiket Alexandernek és Kleopátrának hívtak és egy fiú, akit Ptolemaiosz Philadelphosznak neveztek. Antoniusszal való kapcsolatát az sem zavarta, hogy a római politikus és hadvezér elvette politikai okból Octavianus nővérét, aki leánygyermekkel ajándékozta meg. Ez a házasság nem tartott sokáig. Antonius ezután Kleopátrát is nőül vette és hozzá is költözött Alexandriába. Az, hogy ez politikai számítás volt, vagy inkább az egyiptomi fáraónő ellenállatlan vonzereje játszott benne szerepet nem tisztázott. Valószínűleg mindkettő.  Minden esetre Octavianust ezzel a húzással magára haragította. Caesar unokaöccse azt állította Antonius a „piszkos házassággal”, amelyben egy egyiptomi nőt vett el, „megvetést mutatott saját országa iránt”. Hiába volt Antonius igazi férfi, Octavianus pedig gyenge testalkatú, Caesar unokaöccse eszesebb volt. Kleopátra szerelmét legyőzte Kre. 31-ben az actiumi csatában. Antoniusnak és Kleopátrának ugyan 500 hajója volt a Jón tengeren, de haditervüket elárulták, szárazföldi katonáit pedig lefizették. A házaspár Egyiptomba menekült. Octavianus itt győzte le őket ismét Kre. 30-ban. Antonius öngyilkos lett, mert azt hitte tévesen Kleopátra halott. De Egyiptom uralkodónője még élt és miután megsiratta szerelmét kész volt odaadnia magát Róma új urának az Ocavianuszból Augustusszá váló férfiúnak. De neki már nem kellet. Talán szépsége felett eljárt az idő? Még mindig gyönyörű volt. Sokan epekedtek iránta, csak Augustus nem. Tudta Caesarral közös gyermekük is veszélyben van. „Túl sok benne a Caesar” mondta Augustus. Nem tudta megvédeni. Első öngyilkosságát ekkor kísérelte meg, de megakadályozták, hogy leszúrja magát. Házi őrizetbe tették. Mikor megtudta, hogy Rómába akarják vinni rabként, megtervezte saját végső drámáját. Egyetlen egy kérése volt, Antoniusszal közösen temessék el. Elbocsátotta szolgáit, csak fodrásza és egy szolgálónője maradt vele lakosztályában, de őket is kiküldte a kígyó érkezése előtt.  

A halál lassan elhomályosította elmélyét. A kígyó már a kőpadlón tekergett, megtette dolgát. Kleopátrát már várták a túl világon. Előszőr az alvilágon kell túljutnia, szörnyek és kapuőrök között, majd a Kettős Igazság Csarnokához ér, ahol 42 bíró mond felette ítéletet. Végül szívét méretik meg, a jó és a rossz cselekedetek alapján. Ha minden jól megy átjut a nádak mezejére a Föld mennyei változatába. Kleopátra félig meztelen teste élettelenül feküdt az ágyán szolgái csak óvatosan közeledtek felé. Meghagyta nekik mit tegyenek testével, de ők még mindig nem akarták elhinni, hogy ez a gyönyörű és nagyszerű asszony itt hagyta őket. Fényűző életet élt, ha kellett kegyetlen volt, ha úgy kívánta érdeke rendkívül megnyerő tudott lenni. Férfiak képtelenek voltak ellenállni végzetes vonzerőjének. Személyes kisugárzása és rendkívüli intelligenciája párját ritkította. Rossz nyelvek szerint falta a férfiakat, ha megkívánta a lovászfiút is beengedte ágyába. Szolgáló lányok sora tett kedvére, páratlan fényűzése messze vidékeken híres volt. Arról, hogy az a bizonyos 42 bíró hogyan ítélte meg mindezt nem maradt feljegyzés. Kleopátra életével és halálával kapcsolatban egyébként is sok kérdőjel van. Elcsépelt közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. Elmondható, hogy Kleopátrának nem volt „jó sajtója”, főleg a római történetírók között. Ők szörnyűségesnek, őrült prostituált királynőnek ábrázolták. Ma már ezeket az állításokat erős kritikával kezelik. Csak úgy, mint halálának körülményeit. Többen kétségbe vonják, hogy kígyómarás okozta a halálát. Ők szerintük egyszerűen mérget ivott. Bárhogy is történt Kleopátra személye nem csak a múltban, de valószínűleg a jövőben is foglalkoztatni fogja az emberek fantáziáját.   

Tucatnyi szeretője volt, de aki kiesett a kegyeiből annak az életéért kellett aggódnia. Valeria Messalina neve mind a mai napig összekapcsolódik az erkölcstelenséggel és a kegyetlenséggel. Milyen gonosz volt valójában a római császárné?

 Messalina megvárta, míg a férje Claudius császár elalszik. Akkor halkan felkelt, fekete haját szőke paróka alá rejtette és elment a bordélyba, ahol bearanyozott mellekkel odaadta magát a férfi vendégeknek. Amikor a kétes hírű intézmény a reggeli órákban bezárt szomorúan tért haza a palotába – írta a római szerző Juvenalis, akinek az éjszakai életről ezt a beszámolót köszönhetjük. Amikor az írásmű született a „kielégíthetetlen nőszemély” már több évtizede halott volt, a szerző nem is találkozott vele. A művét az író a férfi fantázia összes kellékével kiszínezhette így rombolva le Valeria Messalina (Kru.18 – Kru.48) jó hírnevét. De ezt más is megtette. Az idősebb Plinius például leírta, hogy a császárné fogadást kötött egy ismert prostituálttal, hogy 24 óra alatt 25 férfit tesz boldoggá. A fogadást megnyerte. Egy évszázaddal Juvenalis után Cassius Dio római történetíró azt állította, hogy a császárné arra kényszerített asszonyokat, hogy férjük jelenlétében feküdjenek le más férfiakkal. A mit sem sejtő hitveseket pedig rabszolganőkkel küldte ágyba. Szerzők generációi örökítették meg úgy Messalinát, mint a történelem legnagyobb nimfománját. A neve a hiúság, az erkölcstelenség és a kegyetlen intrika szinonimája lett. A legtöbb róla szóló történet lejáratási céllal született. Főleg Juvenalis és Cassius Dio történeteit nem szabad kézpénznek venni. Ugyanakkor Messalina nem volt szent sem. Sok afférja volt, számtalan orgiát rendezett és az ellenfeleit összeesküvésekkel és manipulációkkal állította félre az útjából. De ezzel nem volt egyedül. A római elit köreiben az erkölcstelen szörnyűségek, a botrányok és intrikák nem voltak ritkaságok. Az, hogy Messalina esetében hol van az igazság és hol kezdődik a legenda nehéz megmondani. Amit biztosan tudunk, hogy Kru. 18 körül született és Kru.38, vagy 39-ben ment feleségül a 30 éves kétszeresen elvált Claudiushoz. A férfi ekkor konzul volt és reménykedve az unokaöccsében, az akkori császárban, Caligulában nagy karriert akart befutni. Messalinával kötött házasságával, aki Augustus császár nővérének Octaviának leszármazottja volt úgy gondolta ezt a célt elérheti. Azt, hogy egyszer császár lesz senki sem gondolta. Sem a származása, sem pedig szellemi képességei alapján nem volt erre predesztinálva. Kru. 41-ben, amikor Caligulát megölték meglepetésszerűen őt választották császárnak. Mennyire vett részt unkaöccse elleni merényletben nem tisztázott, de az biztos tudott róla.

Kru. 38/39-ben Messalina világra hozta leánygyermekét Octaviát, 41-ben pedig fiát Britannicust. Ő volt kijelölve trónörökösnek, ami Caligula példáját tekintve nem volt életbiztosítás. Jó pár gyilkosságot, amit Messalina nevéhez kötnek azért követte el, hogy fia utódlását biztosítsa. Ebben az időben tényleg úgy tűnt, hogy hatalmi megfontolásokból hullákon gázolt keresztül. A történeti leírások szerint trükkel és átveréssel vette rá férjét, hogy férfiakat végeztessen ki minden nemű vizsgálat nélkül, olyanokat, akik útjában álltak, vagy egyszerűen nem voltak számára szimpatikusak. Az áldozatok között voltak olyanok is, akik megtagadták a vele való szexuális kapcsolatot. Kétségtelen Messalina sok ellenséget szerzett magának, ami hozzá járult a későbbi őt lejárató beszámolókhoz. Az ellenségeihez tartozott a híres filozófus Seneca is, akit intrikáival száműzetésbe küldetett, előtte pedig majdnem kivégeztetett. A fő célpont nem ő volt eredetileg, hanem Julia Livilla, Caligula ifjabb leánytestvére. Cassius Dio azt írta féltékeny volt a szépségére. De inkább a rokonsági kapcsolata miatt volt a császár unokahúga veszélyben. Amikor Livilla Kru. 43-ben kapcsolatot létesített Senecával mindkettőjüket házasságtörés vádjával elítélték. Livillát a Tirén tenger egyik szigetére, Senecát pedig Korzikára száműzték. Nyolc évet töltött Seneca a szigeten és nem véletlen, hogy Messalinát kritizáló írásai ebben az időben keleteztek. Visszatérően támadta a császárnét és a művei hozzájárultak ahhoz, hogy Messalinát az utókor intrikusnak és nimfomániásnak lássa. Az ókori szerzők szerették az írásaik szereplőit fekete fehér színben feltűntetni, nem nagyon törődve az árnyalatokkal. Nem mellesleg előszeretettel használtak fel korabeli pletykákat és anekdotákat, legtöbbször meghatározott céllal. A laza erkölcsiség vádját szívesen alkalmazták a lejáratáshoz, így megkérdőjelezve a célszemély alkalmasságát a hatalomra és hajlandóságát a visszaélésekre.

Messalina befolyása nagy volt Claudius császárra, ami ebben az időben nem számított példanélkülinek. Mindaddig tolerálták ezt, amíg a nő a háttérben maradt és a férfi hozta meg a döntést. A császár közvetlen környezete egyébként igyekezett jóban lenni Messalinával. A legbefolyásosabb szenátor Lucius Vittelius jól megértette ezt és különös módon mindent megtett, hogy a császárnő szimpátiáját biztosítsa. A tunikája és a tógája között mindig ott volt Messalina cipője, amit alkalmanként előhúzott, hogy megcsókolja. Messalina kegyetlenségének példájaként az ókori történetírók gyakran emlegették fel Appius Junius Silanus példáját. Ő Hispania provinciát igazgatta mindaddig, míg Claudius Kru. 41-ben Rómába hozatta és tanácsadójának tette meg, valamint elvetette vele felségül Messalina anyját. Mivel érdemelte ki a császárné haragját nem tisztázott. Dio szerint nem akart vele lefeküdni. Ezért bosszút forralt és ebben szövetségesre lelt Narcissusban a hírszolgálat vezetőjében. Narcissus egy reggel Kru. 42-ben elmesélte a császárnak, hogy azt álmodta, hogy Silanus meg akarja ölni. A „véletlenül” szintén jelenlevő Messalina azt mondta férjének neki már többször volt hasonló rémálma. Ebben a pillanatban jelentette be az őr, hogy Silanus megérkezett. Egyébként a császár rendelte magához. Ennek ellenére Silanus hirtelen megjelenése lett a bizonyíték a gyilkossági szándékra. A császár elfogatta és kivégeztette. A következő években még jó pár gyilkosság száradt Messalina lelkén. De ezekkel már túlfeszítette a húrt.

Az antik források szerint Messalinának viszonya volt Gaius Julius Polybiussal a közigazgatás vezetőjével. Amikor ennek vége szakadt a császárné férjénél feljelentette volt szeretőjét. Visszaéléssel vádolta. A szerencsétlen férfit kivégezték. Ettől megijedve, hogy a következő áldozatok ők lesznek Narcissus és Marcus Antonius Pallas, aki szintén befolyásos hivatalnok volt preventív csapásra készültek. Amikor Messalina nyílt viszonyt kezdett Gaius Silius szenátorral úgy gondolták eljött az idejük. Siliust, aki a legszebb férfi volt Rómában Messalina rábeszélte a válásra. De a férfi is megkérte a nőt, hogy ő is váljon el. Több forrás is beszámol arról, hogy esküvőt is tartottak, holott Messalina még házas volt. A történészek ma is vitatkoznak, hogy mi húzódott meg az esemény hátterében. Esetleg Claudius hatalmát akarták megdönteni? Tacitus azt írja Silius hajlandó volt az ekkor hétéves Britanicust adoptálni, ezzel is biztosítva az utódlását. Végül is Claudius már régóta szemet vetett Agrippinára, akinek a fia Nero megelőzhette volna a császári hatalomért vívott versenyben Britanicust. Ezen teória ellen szól, hogy az esküvőt eltitkolták és nem került elő a császár megbuktatásáról szóló terv. Lehet, hogy tényleg szerették egymást? Messalina pedig bebiztosította magát? Bárhogy is történt Narcissus értesítette a vidéken tartózkodó császárt. És, hogy a vádat jobban alátámassza magával vitt egy listát Messalina szeretőinek nevével. Puccsról beszélt és kérte a császárt vesse be a testőri gárdáját az összeesküvők ellen. Amikor ezt Messalina megtudta, fogta két gyerekét Octaviát és Britanicust és Claudiushoz sietett, hogy kegyelemért esedezzen. De a találkozót Narcissusnak sikerült megakadályoznia. Hazafelé tartva a császár kivégeztette Siliust és embereit. Most már csak felesége változatát akarta hallani és palotájába rendelte. Narcissusnak ismét sikerült közbelépnie és megakadályoznia, hogy Caludius megbocsásson. Kiadta a parancsot Messalina megölésére, valószínűleg a császár tudtával. A katonák a luculusi kertben találtak rá a nőre. Messalina megpróbált öngyilkos lenni, de túlságosan remegett a keze. Egy tribunus döfte le egy tőrrel. Tacitus azt írta, amikor Claudius értesült neje haláláról, teljesen hidegen hagyta. Tovább folytatta az ivászatot.                                      

Két kisméretű szövetdarab. Az egyik melltartóként a másik nadrágként szolgál. Ez a páros többet mutat, mint amit eltakar. Amikor megjelent a divatbemutatók kifutóin nagyobbat robbant, mint az atombomba.

A tömeg várakozóan nézett a kifutóra. A fotósok türelmetlenül tartották újaikat a gépeik exponáló gombján. A riporterek összesúgtak egymás között, talán a következő lesz? Egy új lány jelent meg kifutón, villantak a vakuk, de semmi különös csak egy újabb manöken, szokásos fürdőruhában. Még pár perc a fináléig és jön a szenzáció. Louis Réard izgatott volt. A színpad mögött állt és a sajtó képviselőit figyelte. 1946 július 5-ét mutattak a naptárak. A helyszín a párizsi „Molitor” fürdő. Nem sokára egy lány jön, aki bemutatja a találmányát, egy forradalmian új modellt. Új és provokatív, annyira, hogy a manökenek nem is vállalták, hogy felveszik. Féltették a jó hírüket. Csak egy sztriptíz táncosnő volt hajlandó bemutatni, név szerint Micheline Bernardini. Amikor az illető hölgy megjelent a kifutón vadul villogni kezdtek a vakuk. Senki sem akart lemaradni róla. Meghökkenés futott végig a nézőkön. A táncosnőn ugyanis alig volt valami. Két szövetdarab, amelyeket viselt alig takartak valamit. Melltartónak és nadrágnak is túlzás volt őket nevezni. Mégis rövidesen a megdöbbenést keltő ruhadarab nevét, megismerte a világ. Az elnevezését egy atombomba kísérleti helyéről kapta, mert akkorát szólt, mint egy nukleáris robbanás. Ez lett a bikini. Alig volt olyan ruhadarab, amely ilyen felháborodást váltott ki. Talán majd a miniszoknya két évtized múlva. Betiltották, divatlapok ignorálták, de ugyanakkor a nyárspolgárság, a korlátoltság elleni harc szimbólumának számított. Színésznők viselték szívesen, hogy felhívják magukra a figyelmet. 1946-ban újdonságnak tűnt, pedig nem volt az. Első ismert ábrázolása 1600 évvel korábbról származik a római korból. Egy Szicíliában található villa mozaikpadlóján futnak, ugrálnak, diszkoszszerű tárgyat dobnak el azok a lányok, akik két részes igencsak apróra sikerült fürdőruhában örökítettek meg. A tíz bikinis lány Villa Romana del Casaleben láthatók egy hegyi kisvárosban Piazza Armerinaban. Hogy pontosan kik ők mai napig vitatkoznak róla a kutatók. Sportolók, vagy prostituáltak nehéz megállapítani. Ugyan a klasszikus Görögországban a sportolónők hordtak kétrészes ruhát, de a melltartójuk kísértetiesen hasonlít a mai bikinikre ilyet pedig erkölcsös római nő nem hordott. A női mell már akkor is nagyon erotikusnak számított. Látványa csak a férjek számára volt fenntartva. Éppen ezért a Kr.u 4. században élt háztulajdonos nagy valószínűség szerint szórakozó könnyűvérű lányokat örökített meg az utókornak. A római kor magasan fejlett fürdőkultúrával rendelkezett.  Termál és gőzfürdő, masszás és könyvtár volt a fürdőkben és szigorú nemi elkülönítés. A férfiak ágyékkötőben a nők kis nadrágban mentek a vízbe.    

Csak a középkortól fürdöttek együtt a nők és a férfiak. A nők egy a nyakuknál rögzítettet fürdőlepedőt hordtak, amely ha bementek a vízbe a felszínen lebegett és így eltakarva a testük látványát. A férfiak gyakorlatilag meztelenül fürödtek, csak egy kis háromszög alakú nadrágot viseltek. Néha viszont azt sem, ebből aztán feljelentés és büntetés lett. 1506-tól szigorúan előírták, a nők csak fürdőlepedőben fürödhetnek. Ennek ellenére az egyház néhány képviselője még ezt is túl megengedőnek tartotta. „Nincs annál izgatóbb, mikor a teljes virágzásában levő vízben álló fiatal lány fürdőlepedője fellebben és láthatóvá válik teljes szépsége.” – írta 1417-ben egy fürdőbeli tapasztalatáról Aargauba látogató a pápai titkár Gian-Francesco Bracciolini. Minden esetre ekkor az emberek fürdőházakba jártak, a tengerben nem mertek megmártózni. Túl viharos és hullámos volt és így nem biztonságos. A 17. századig kizárólag halászok és tengerészek mentek be a tengerbe. Ez csak a felvilágosodással változott meg. A 18. században egy angol orvos Richard Russell érdekes felfedezést tett. Feltűnt neki, hogy a tengerparton élő emberek egészségesebbek, mint a szárazföld belsejében élők. Elkezdte a betegeit tengervízzel kezelni. Ebből nem csak új terápia született, hanem új trend is: a tenger melletti üdülés. Az első fürdőhelyek 1780-ban nyitottak Brightonban és Hastingsben. Aki megtehette a tengerhez ment pihenni. Ahogy a strandolás divatba jött, felmerült a kérdés mit szabad viselni a fürdőhelyen? Kezdetben a nők olyan ruhákat hordtak, mint a nagyvárosban. Hosszú bő ruhát, fűzővel. Hozzá még ráadásul mellényt, kalapot és övet is. A nagy melegben pedig sötét színű bokáig érő fürdőtrikót. Végül is a női viseletnek illendőnek és mindent eltakarónak kellett lennie. A nőknek nem szabadott az erkölcsösségüket levetkezni a strandon sem. Hollandiában például a fürdőmester minden alkalommal, amikor fürdővendégek voltak a parton zászlót húzott fel, hogy az arra sétálók ne lepődjenek meg. Pedig meztelenségről szó sem volt, sőt úszásról sem. A fürdőzők maximum a lábukat áztatták a vízben. A sport egyébként is illetlennek számított a nőknek, a víz pedig hűvösnek.         

A férfiaknak könnyebb dolguk volt. Hosszú szárú nadrágban, vagy akár meztelenül is fürödhettek. Ez utóbbi esetben persze távol a nőktől. 1860-tól viszont kénytelenek voltak ők is az elősírások előtt meghajolni. Egyrészes, csíkos, térdig érő fürdőmezt kellett viselniük. Mindezeket természetesen szigorú felügyelet mellett. Nem lehetett például csak úgy a tengerbe berohanni. Fakabinokban kellett átöltözni és volt, hogy úgynevezett fürdő kocsikban lehetett csak a tengerbe menni. A vízbe csak megfelelő távolságban lehetett bele lépni, messze a kíváncsi tekintetektől. A strand szigorúan női és férfi részre volt osztva, de gyakran a különböző társadalmi osztályok tagjai is elkülönültek egymástól. Csak a 20. század elején jelentek meg a családi strandok. A nők ekkor már megmutathatták a hajukat és a csupasz lábukat. Rövid ujjú fürdőruhát viselhettek térdig érő szoknyával, vagy nadrággal. A fürdőruha anyaga viszont nem lehetett átlátszó, vagy világos színű. Ekkor még a fürdőzés a gazdagok kiváltsága volt, nem az átlagembereké. A 19. századtól a felsőbb osztályok kedvelt üdülőhelye a Földközi tenger lett. De a 20 században az alsóbb osztályoknak is fokozatosan létesültek fürdőhelyek. Például Németországba a berlini munkások fürdőhelyévé vált a Wannsee. A koedukált fürdőhelyek elszaporodásával együtt az előírások is megengedőbb lettek. A divattervezők is reagáltak a megváltozott helyzetre. Szűk, újnélküli fürdőruhák jelenetek meg. A hölgyek egyre inkább kezdték elfeledni a fűzőt. Flörtölni és menyasszonyt is lehetett a strandokon keresni. Egy 1904-es karikatúrán az anya így szól a lányához: „Ne ugorj még a vízbe! Épp itt jön egy báró.” A nőknél a fürdőruha megváltozása azért is volt fontos, mert már nem csak a lábukat akarták áztatni, hanem úszni is akartak. A húszas években aztán újabb változások jöttek. A nőknél megjelentek a kétrészes fürdőruhák, a férfiaknál pedig a rövidebb nadrágok. A harmincas évek új divatja lett a napozás. Kezdett divatba jönni a barnára sült bőrszín. Eddig ezt mélységesen lenézték, ugyanis a szegény emberek tulajdonságának tartották, akik sokat dolgoznak a tűző napon. Most viszont mindenki barna akart lenni. 

Coco Chanel a híres divattervező volt az első, aki a nyaralásáról barnára sülve tért haza, amit szeretőjével, Westminster hercegével töltött. Az eredményes napozáshoz viszont kevesebb ruha kellett. Elől és hátul is mélyebbek lettek a dekoltázsok. A gumi alkalmazása jobban hozzá simította a fürdőruhát a női viselőjének testéhez. Mivel a ruhadarab kiemelte a női test előnyeit, egyre fontosabb lett a formás alak. A második világháború után viszont alapanyag hiány lépett fel. Ekkor a legtöbb embereknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a fürdőruhával törődjenek. Csak Louis Réardot zavarta ez a helyzet. Azon gondolkodott, hogy ha fürdőruhák egyre kisebbek lesznek, miért nem lehetnének a lehető legkisebbek. Réard a világ legapróbb fürdőruháját akarta piacra vinni. Olyat, aminek a megjelenése akkorát szól, mint egy bomba. Már csak az új ruhadarab neve hiányzott. 1946 július elsején egy amerikai B29-es bombázó atombombát dobott a Bikini atollra. Az egész világ a Csendes óceán nyugati részére figyelt. Mivel Réard a két szenzációt össze akarta kapcsolni az új fürdőruháját bikininek nevezte el.  

A forradalmian új fürdőruha bemutatóját sem bízta a véletlenre Réard. A Molitor fürdőben szépségversenyt rendezett, amelyre sok fotós eljött. A bikiniről készült képek bejárták a világot, de a világ még nem volt felkészülve ilyen minimális méretű fürdőruhára. Döbbenetet váltott ki a megjelenése. Spanyolországban, Franciaországban és Belgiumban megtiltották a viselését. Brazíliában anti-bikini liga alakult. A két híres divat magazin Vogue és az Elle 1951-ben óvott a ruhadarab viselésétől, mondván a viselése olcsó lokálok hangulatát idézi. Egy bikinit viselő lány pont az ellenkezője volt az ötvenes évek női ideáljának, aki mindig kifogástalanul öltözött, például főzéskor, a kerti partin vagy az úszómedence mellett. A bikinit szinte teljesen elfeledték. 1956-ban tűnt fel ismét méghozzá Brigitte Bardot viselte sokakat a mozik pénztárához vonzva. BB nem csak filmsztár volt, hanem női ideál, aki mindent megtestesített, ami az 50-es évek női típusának ellenkezője volt. Az öntudatos lányt szimbolizálta, aki nem mellesleg bikinit hord. Az Egyesült Államokban is egyre több színésznő kezdte viselni a kétrészes fürdőruhát a kamerák előtt. Közéjük tartozott Rita Hayworth, Ava Gardner, Marilyn Monroe. 1957-ben a kor szex szimbólumát Jane Mansfieldet fotózta le a LIFE magazin bikiniben. De a csúcsot 1962-es James Bond film jelentette, amelyben Ursula Andress a tenger habjai közül, mint egy istennő jött ki, természetesen bikiniben. A hatvanas évek sok szempontból változásokat hozott. Európában és Amerikában egyre népszerűbb lett az üdülés, főleg a tengerpartokon. Ehhez jött még a szexuális forradalom. E kettő dologhoz mi passzolt volna jobban, mint a bikini? A modern nőnek ekkor már két ruhadarab nem hiányozhatott a ruhásszekrényéből: a mini szoknya és a bikini.            

A 70-es évekre a divat fokozatosan elvált a moráltól és egyre inkább a nyárspolgárság és a mindenhez való alkalmazkodással szemben lépett fel. A feministák eldobták a „nőies szemetet” maguktól, mint a magas sarkú cipő, vagy a bikini felső. A strandokon hódítani kezdett a „felül semmi” divatja, a monokini. Ebben az időben tűnt fel a Copacabanán a tanga és indult világhódító útjára. Mivel a fürdőruhák egyre többet mutatnak, fontos lett a formás test. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek őrülete lett a fitnesz, amelynek élharcosa az amerikai színésznő Jane Fonda volt. Egy televízió sorozat sem emelte ki jobban a sportos, erotikus test látványát, mint a „Baywatch”. A bikini a divatbemutatókon már nem a botrányt jelenti, hanem a csúcspontot. Hosszú út vezetett idáig. Louis Réard 1946-ban még vihart kavart új ruhadarabjával, ami mára már megszokott női viselet lett.