Két kisméretű szövetdarab. Az egyik melltartóként a másik nadrágként szolgál. Ez a páros többet mutat, mint amit eltakar. Amikor megjelent a divatbemutatók kifutóin nagyobbat robbant, mint az atombomba.

A tömeg várakozóan nézett a kifutóra. A fotósok türelmetlenül tartották újaikat a gépeik exponáló gombján. A riporterek összesúgtak egymás között, talán a következő lesz? Egy új lány jelent meg kifutón, villantak a vakuk, de semmi különös csak egy újabb manöken, szokásos fürdőruhában. Még pár perc a fináléig és jön a szenzáció. Louis Réard izgatott volt. A színpad mögött állt és a sajtó képviselőit figyelte. 1946 július 5-ét mutattak a naptárak. A helyszín a párizsi „Molitor” fürdő. Nem sokára egy lány jön, aki bemutatja a találmányát, egy forradalmian új modellt. Új és provokatív, annyira, hogy a manökenek nem is vállalták, hogy felveszik. Féltették a jó hírüket. Csak egy sztriptíz táncosnő volt hajlandó bemutatni, név szerint Micheline Bernardini. Amikor az illető hölgy megjelent a kifutón vadul villogni kezdtek a vakuk. Senki sem akart lemaradni róla. Meghökkenés futott végig a nézőkön. A táncosnőn ugyanis alig volt valami. Két szövetdarab, amelyeket viselt alig takartak valamit. Melltartónak és nadrágnak is túlzás volt őket nevezni. Mégis rövidesen a megdöbbenést keltő ruhadarab nevét, megismerte a világ. Az elnevezését egy atombomba kísérleti helyéről kapta, mert akkorát szólt, mint egy nukleáris robbanás. Ez lett a bikini. Alig volt olyan ruhadarab, amely ilyen felháborodást váltott ki. Talán majd a miniszoknya két évtized múlva. Betiltották, divatlapok ignorálták, de ugyanakkor a nyárspolgárság, a korlátoltság elleni harc szimbólumának számított. Színésznők viselték szívesen, hogy felhívják magukra a figyelmet. 1946-ban újdonságnak tűnt, pedig nem volt az. Első ismert ábrázolása 1600 évvel korábbról származik a római korból. Egy Szicíliában található villa mozaikpadlóján futnak, ugrálnak, diszkoszszerű tárgyat dobnak el azok a lányok, akik két részes igencsak apróra sikerült fürdőruhában örökítettek meg. A tíz bikinis lány Villa Romana del Casaleben láthatók egy hegyi kisvárosban Piazza Armerinaban. Hogy pontosan kik ők mai napig vitatkoznak róla a kutatók. Sportolók, vagy prostituáltak nehéz megállapítani. Ugyan a klasszikus Görögországban a sportolónők hordtak kétrészes ruhát, de a melltartójuk kísértetiesen hasonlít a mai bikinikre ilyet pedig erkölcsös római nő nem hordott. A női mell már akkor is nagyon erotikusnak számított. Látványa csak a férjek számára volt fenntartva. Éppen ezért a Kr.u 4. században élt háztulajdonos nagy valószínűség szerint szórakozó könnyűvérű lányokat örökített meg az utókornak. A római kor magasan fejlett fürdőkultúrával rendelkezett.  Termál és gőzfürdő, masszás és könyvtár volt a fürdőkben és szigorú nemi elkülönítés. A férfiak ágyékkötőben a nők kis nadrágban mentek a vízbe.    

Csak a középkortól fürdöttek együtt a nők és a férfiak. A nők egy a nyakuknál rögzítettet fürdőlepedőt hordtak, amely ha bementek a vízbe a felszínen lebegett és így eltakarva a testük látványát. A férfiak gyakorlatilag meztelenül fürödtek, csak egy kis háromszög alakú nadrágot viseltek. Néha viszont azt sem, ebből aztán feljelentés és büntetés lett. 1506-tól szigorúan előírták, a nők csak fürdőlepedőben fürödhetnek. Ennek ellenére az egyház néhány képviselője még ezt is túl megengedőnek tartotta. „Nincs annál izgatóbb, mikor a teljes virágzásában levő vízben álló fiatal lány fürdőlepedője fellebben és láthatóvá válik teljes szépsége.” – írta 1417-ben egy fürdőbeli tapasztalatáról Aargauba látogató a pápai titkár Gian-Francesco Bracciolini. Minden esetre ekkor az emberek fürdőházakba jártak, a tengerben nem mertek megmártózni. Túl viharos és hullámos volt és így nem biztonságos. A 17. századig kizárólag halászok és tengerészek mentek be a tengerbe. Ez csak a felvilágosodással változott meg. A 18. században egy angol orvos Richard Russell érdekes felfedezést tett. Feltűnt neki, hogy a tengerparton élő emberek egészségesebbek, mint a szárazföld belsejében élők. Elkezdte a betegeit tengervízzel kezelni. Ebből nem csak új terápia született, hanem új trend is: a tenger melletti üdülés. Az első fürdőhelyek 1780-ban nyitottak Brightonban és Hastingsben. Aki megtehette a tengerhez ment pihenni. Ahogy a strandolás divatba jött, felmerült a kérdés mit szabad viselni a fürdőhelyen? Kezdetben a nők olyan ruhákat hordtak, mint a nagyvárosban. Hosszú bő ruhát, fűzővel. Hozzá még ráadásul mellényt, kalapot és övet is. A nagy melegben pedig sötét színű bokáig érő fürdőtrikót. Végül is a női viseletnek illendőnek és mindent eltakarónak kellett lennie. A nőknek nem szabadott az erkölcsösségüket levetkezni a strandon sem. Hollandiában például a fürdőmester minden alkalommal, amikor fürdővendégek voltak a parton zászlót húzott fel, hogy az arra sétálók ne lepődjenek meg. Pedig meztelenségről szó sem volt, sőt úszásról sem. A fürdőzők maximum a lábukat áztatták a vízben. A sport egyébként is illetlennek számított a nőknek, a víz pedig hűvösnek.         

A férfiaknak könnyebb dolguk volt. Hosszú szárú nadrágban, vagy akár meztelenül is fürödhettek. Ez utóbbi esetben persze távol a nőktől. 1860-tól viszont kénytelenek voltak ők is az elősírások előtt meghajolni. Egyrészes, csíkos, térdig érő fürdőmezt kellett viselniük. Mindezeket természetesen szigorú felügyelet mellett. Nem lehetett például csak úgy a tengerbe berohanni. Fakabinokban kellett átöltözni és volt, hogy úgynevezett fürdő kocsikban lehetett csak a tengerbe menni. A vízbe csak megfelelő távolságban lehetett bele lépni, messze a kíváncsi tekintetektől. A strand szigorúan női és férfi részre volt osztva, de gyakran a különböző társadalmi osztályok tagjai is elkülönültek egymástól. Csak a 20. század elején jelentek meg a családi strandok. A nők ekkor már megmutathatták a hajukat és a csupasz lábukat. Rövid ujjú fürdőruhát viselhettek térdig érő szoknyával, vagy nadrággal. A fürdőruha anyaga viszont nem lehetett átlátszó, vagy világos színű. Ekkor még a fürdőzés a gazdagok kiváltsága volt, nem az átlagembereké. A 19. századtól a felsőbb osztályok kedvelt üdülőhelye a Földközi tenger lett. De a 20 században az alsóbb osztályoknak is fokozatosan létesültek fürdőhelyek. Például Németországba a berlini munkások fürdőhelyévé vált a Wannsee. A koedukált fürdőhelyek elszaporodásával együtt az előírások is megengedőbb lettek. A divattervezők is reagáltak a megváltozott helyzetre. Szűk, újnélküli fürdőruhák jelenetek meg. A hölgyek egyre inkább kezdték elfeledni a fűzőt. Flörtölni és menyasszonyt is lehetett a strandokon keresni. Egy 1904-es karikatúrán az anya így szól a lányához: „Ne ugorj még a vízbe! Épp itt jön egy báró.” A nőknél a fürdőruha megváltozása azért is volt fontos, mert már nem csak a lábukat akarták áztatni, hanem úszni is akartak. A húszas években aztán újabb változások jöttek. A nőknél megjelentek a kétrészes fürdőruhák, a férfiaknál pedig a rövidebb nadrágok. A harmincas évek új divatja lett a napozás. Kezdett divatba jönni a barnára sült bőrszín. Eddig ezt mélységesen lenézték, ugyanis a szegény emberek tulajdonságának tartották, akik sokat dolgoznak a tűző napon. Most viszont mindenki barna akart lenni. 

Coco Chanel a híres divattervező volt az első, aki a nyaralásáról barnára sülve tért haza, amit szeretőjével, Westminster hercegével töltött. Az eredményes napozáshoz viszont kevesebb ruha kellett. Elől és hátul is mélyebbek lettek a dekoltázsok. A gumi alkalmazása jobban hozzá simította a fürdőruhát a női viselőjének testéhez. Mivel a ruhadarab kiemelte a női test előnyeit, egyre fontosabb lett a formás alak. A második világháború után viszont alapanyag hiány lépett fel. Ekkor a legtöbb embereknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a fürdőruhával törődjenek. Csak Louis Réardot zavarta ez a helyzet. Azon gondolkodott, hogy ha fürdőruhák egyre kisebbek lesznek, miért nem lehetnének a lehető legkisebbek. Réard a világ legapróbb fürdőruháját akarta piacra vinni. Olyat, aminek a megjelenése akkorát szól, mint egy bomba. Már csak az új ruhadarab neve hiányzott. 1946 július elsején egy amerikai B29-es bombázó atombombát dobott a Bikini atollra. Az egész világ a Csendes óceán nyugati részére figyelt. Mivel Réard a két szenzációt össze akarta kapcsolni az új fürdőruháját bikininek nevezte el.  

A forradalmian új fürdőruha bemutatóját sem bízta a véletlenre Réard. A Molitor fürdőben szépségversenyt rendezett, amelyre sok fotós eljött. A bikiniről készült képek bejárták a világot, de a világ még nem volt felkészülve ilyen minimális méretű fürdőruhára. Döbbenetet váltott ki a megjelenése. Spanyolországban, Franciaországban és Belgiumban megtiltották a viselését. Brazíliában anti-bikini liga alakult. A két híres divat magazin Vogue és az Elle 1951-ben óvott a ruhadarab viselésétől, mondván a viselése olcsó lokálok hangulatát idézi. Egy bikinit viselő lány pont az ellenkezője volt az ötvenes évek női ideáljának, aki mindig kifogástalanul öltözött, például főzéskor, a kerti partin vagy az úszómedence mellett. A bikinit szinte teljesen elfeledték. 1956-ban tűnt fel ismét méghozzá Brigitte Bardot viselte sokakat a mozik pénztárához vonzva. BB nem csak filmsztár volt, hanem női ideál, aki mindent megtestesített, ami az 50-es évek női típusának ellenkezője volt. Az öntudatos lányt szimbolizálta, aki nem mellesleg bikinit hord. Az Egyesült Államokban is egyre több színésznő kezdte viselni a kétrészes fürdőruhát a kamerák előtt. Közéjük tartozott Rita Hayworth, Ava Gardner, Marilyn Monroe. 1957-ben a kor szex szimbólumát Jane Mansfieldet fotózta le a LIFE magazin bikiniben. De a csúcsot 1962-es James Bond film jelentette, amelyben Ursula Andress a tenger habjai közül, mint egy istennő jött ki, természetesen bikiniben. A hatvanas évek sok szempontból változásokat hozott. Európában és Amerikában egyre népszerűbb lett az üdülés, főleg a tengerpartokon. Ehhez jött még a szexuális forradalom. E kettő dologhoz mi passzolt volna jobban, mint a bikini? A modern nőnek ekkor már két ruhadarab nem hiányozhatott a ruhásszekrényéből: a mini szoknya és a bikini.            

A 70-es évekre a divat fokozatosan elvált a moráltól és egyre inkább a nyárspolgárság és a mindenhez való alkalmazkodással szemben lépett fel. A feministák eldobták a „nőies szemetet” maguktól, mint a magas sarkú cipő, vagy a bikini felső. A strandokon hódítani kezdett a „felül semmi” divatja, a monokini. Ebben az időben tűnt fel a Copacabanán a tanga és indult világhódító útjára. Mivel a fürdőruhák egyre többet mutatnak, fontos lett a formás test. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek őrülete lett a fitnesz, amelynek élharcosa az amerikai színésznő Jane Fonda volt. Egy televízió sorozat sem emelte ki jobban a sportos, erotikus test látványát, mint a „Baywatch”. A bikini a divatbemutatókon már nem a botrányt jelenti, hanem a csúcspontot. Hosszú út vezetett idáig. Louis Réard 1946-ban még vihart kavart új ruhadarabjával, ami mára már megszokott női viselet lett.