Hogyan közeledett egymáshoz a kelet és nyugat a Balatonnál?

 Már maga a narancssárga színű Volkswagen bogár ritka jelenségnek számított, ráadásul hamburgi rendszámmal és St. Pauli matricával a hátulján. Az biztos, hogy 1988-ban Magyarország útjain kevés közlekedett belőle. És azok a figurák, akik kiszálltak belőle: Arne, szürke ingben és pilóta szemüveggel, valamint haverja Nico, tojáshéj színű kötött pulóverben. Egy pillantás és minden tiszta volt. „Ezek nyugat németek!” – súgta Doreen ikertestvérének Izabelnek félve, már csak az osztályellentétek miatt is. Ennek ellenére a két lány mivel lekésték a buszt, hagyták, hogy a két diákfiú magukkal vigye őket. A gépkocsi rádiósmagnóján szóló Depeche Mode zenének hangjaira formálódott a német-német barátság. A lányok Balatonról beszéltek a fiúk pedig Plattensee-ről, ennek ellenére jól megértették egymást. Táncoltak a Metrpolban, steaket ettek az Ezüstpart Hotelben és röplabdáztak. „Teljesen különböző világból jöttünk, mégse volt megértési problémánk.” – mondta a nyugati fiú. De nem csak ez! Doreen rövidesen választás elé került, vagy Arne-t hagyja el, vagy hazáját.

A két fiatal szerelmének története Robert Thalheim „Nyugati szél” című 2011-es filmjében egy magyarországi nyaralás idején játszódik. Amit a nézők nem tudnak, hogy a történet valós eseményeken alapszik. A producer és forgatókönyvíró Susann Schmikkel történt meg mindez. Nico és Arne léteztek és izgalmas figurák voltak. A bogárhátú Volkswagenűkkel bejárták egész Kelet Európát. A bolgár tengerpart mellett a nyugat németek Közép Európa legnagyobb tavánál, a Balaton partján, találkozhattak kelet német családtagjaikkal, ismerőseikkel. Jó idő, kiváló borok, gulyás és paprika, minden együtt volt egy jó nyaraláshoz. A nyugat németek számára a jó kiszolgálás és az olcsó árak miatt volt a vonzó a magyar tenger, a kelet németeknek pedig egészen más okokból. Amiről Kelet Németországban csak álmodhattak itt meg volt. Divatos farmer, pólók, pulóver és nyugati hanglemezek. A kelet németeknek a baráti országokba viszonylag egyszerű volt az utazás. 1972 után Lengyelországba és Csehszlovákiába személyigazolvánnyal utazhattak. Igaz ezt a lehetőséget a lengyel viszonylatban a Szolidaritás mozgalom után eltörölték. Aki Romániába, Bulgáriába, vagy Magyarországra ment az ezt vízum nélkül tehette meg. Az utazáshoz az állami bankban a márkáját a célország fizetőeszközére cserélhette. Igazából nem nagy összeget, csak napi 30 márkát. A legtöbb kelet német kempingezni ment, és vitt magával ennivalót, hogy ezen is spóroljanak. Különben a magyarországi üdülés esetén hamar elfogyott volna a forint és nem maradt volna pénz az áhított terméket megvenni. A szálláslehetőségek szempontjából is lényeges volt a kelet nyugat közötti eltérés. Míg a nyugatiak többnyire szállodákban laktak, a keletiek a kempingekben. A kelet és a nyugat németek utazási intenzitása nem tért el egymástól. Mivel a kelet németek nyugatra nem utazhattak, többnyire otthon töltötték a szabadságukat. A Keleti tenger partján külön csak nekik fenntartott kempingek üzemeltek, ahová külföldiek be sem tehették a lábukat. Egyébként a kelet németek negyede ment csak külföldre nyaralni. A német – német találkozásokat a külföldi utak tették többnyire lehetővé. Az NDK-ban a hivatalos szervek ugyanis nem látták szívesen a nyugat német látogatókat. Így fordult elő, hogy a wismari Warburgos család az aacheni Audival érkező rokonokkal a Balatonnál találkoztak. A találkozókat gyakran helyi Stasi (kelet német állambiztonsági szolgálat) egységek figyelték meg. Külön operatív csoport működött a Balatonnál. A kelet németek ilyen alkalmakkor másodosztályúnak érezhették magukat. De ha lementek a balatoni strandra a kelet és nyugat németet fürdőruhában már nem lehetett megkülönböztetni egymástól.        

A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) az asszonyok lehettek traktorosok, vagy hegesztők. A nemi egyenlőség ennek ellenére csak üres ígéret maradt.

A „Neues Deutschland” a kelet német állampárt hivatalos napilapjának 1953 szeptember 11-i pénteki számában mutatták be az ország első hegesztőnő tanulóját. A cikk főszereplője Irene Weiβ, egy a keleti elcsatolt részekről áttelepült brandenburgi, aki a háborúban az apját elvesztette és így a hatfős családja eltartó nélkül maradt. Még ugyanebben az évben a pártújság egy sofőrnőről is közölt riportot. Walter Ulbrich a Német Szocialista Egységpárt (SED) központi bizottságának első titkára, az NDK legerősebb embere kijelentette: „A szocializmust nem tudjuk csak fodrászokkal felépíteni!” Németország keleti, szovjetek által megszállt zónájában hiányzott a férfi munkaerő. Sokan elestek a világháborúban, vagy hadifogságban sínylődtek. A „baráti” Szovjetunió példát mutatott. Ott már az 1917-es bolsevik puccs óta dolgoztak a nők a gyárakban, az építkezéseken és a kolhozokban. Ezért a kelet német állampárt is mindent megtett a nők munkába állítása érdekében. 1950 óta adományozták a nőknek is a „Munka Hőse” kitüntetést. 1954-ben Frida Hockauf szövőnő kapta az elismerést a zittau-i állami gépi kötöde munkása. A maga kategóriájában legnagyobb üzem dolgozónőjeként, Hockauf vállalta, hogy az éves terven felül több szövetet fog előállítani. De a társadalom egyes rétegeiben a tervtúlteljesítők munkásárulónak számítottak. Csak párhónappal korábban tüntettek a munkások a megemelt norma ellen, amit a szovjet hadsereg kegyetlen módon levert. Frida Hockauf ellenben a kelet német álparlamentbe a népi kamarába került be. Az állami diktátum mégis működött. A női foglalkoztatottak száma annak ellenére növekedett, hogy a férfi hadifoglyok kezdtek hazatérni. A nyugati országrésszel szemben keleten nem akarták a nőket visszakényszeríteni a konyhába. Ennek az volt a magyarázata, hogy egyre többen mentek nyugatra, főleg a berlini fal felépítése előtt. Sőt azután is! 1989-ig több mint négy millió nő, férfi és gyerek kérte az áttelepülési engedélyt, vagy találta meg a menekülés más útját. Túl sok ember ahhoz, hogy amúgy is korszerűtlen ipar ne érezze meg a munkaerőhiányt. A produktivitás az 1975-ös 29%-ról 1989-re 18%-ra csökkent.

1950-ben a kelet német asszonyok 45%-a foglalkoztatott volt, ez a szám 1989-re 80%-ra emelkedett. A dolgozó nők aránya az ország nyugati felében 1960-as 47%-ról, 1990-re csak 54%-ra változott. Mind a mai napig Németország keleti és nyugati fele között megfigyelhető kisebb eltérés. A Bertelsmann Alapítvány felmérése szerint a régi tartományokban 51%-a, az új tartományokban pedig 58%-a dolgozik a nőknek. A statisztika azért magyarázatra szorul. Az NDK-ban is a nők nagyobb része a hagyományos női szakmákban dolgozott és kivételt jelentett a traktoros, vagy a hegesztő. A vezetésben alul reprezentáltak voltak az asszonyok, legyen szó ipari, vagy pártirányításról. A középszinten ellenben már nagyobb számban jelen voltak. Sőt a jelentéktelen befolyással rendelkező parlamentben külön pártjuk is volt. Az országot irányító Német Szocialista Egységpárt legbelsőbb hatalmi körének, a politikai bizottságnak viszont egy teljes jogú tag se volt nő. Csak keveseket jelöltek erre a pozícióra, például Erich Honecker pártfőtitkár második nejét Edith Baumannt. 1949 és 1989 közötti 130 miniszter közül csak négy volt nő, abból is három – közöttük Margot Honecker – oktatási és egy igazságügyi miniszter. Ennek ellenére kelet német vezetés verte a mellét, hogy a munkás paraszt államban megvalósult az egyenjogúság. 1954-ben a nemzetközi nőnapon Ulbrich azt írta a párt újságában, hogy „nálunk teljes mértékben érvényesül a nők szabadsága”.       

De nem minden elvtárs látta ilyen szépnek a nők helyzetét, mint az első titkár. A kispolgári beidegződések tovább éltek a szocializmus idején is. 1954-ben egy újságíró a Német Szocialista Egységpárt „Neuer Weg” című újságánál bírálta ezt a helyzetet: „Mi elvtársak otthon nem úgy viselkedünk, mint egy pasa? A feleségünket, aki ugyanolyan dolgozó, mint mi nem úgy kezeljük, mint egy szolgálólány?” Walter Ulbrich 1963-ban is úgy érezte a SED VI. kongresszusán, hogy foglalkoznia kell a nők ügyével. Részlet a jegyzőkönyvből: „A szerencsés élet nem abból áll, ha hazaérünk, hozzák nekünk a kényelmes papucsot. (Derültség a küldöttek között). De nem is a divatos ruhák okozzák, kedves elvtársak! Végül is nálunk az asszonyok annyira fejlettek, hogy legyintenek ezekre, ha szóba kerülnek! (Derültség és taps a küldöttek soraiban). A hétköznapokban kevésbé voltak vidámak a kelet német nők. Ugyan az NDK alkotmánya kimondta, hogy a férfiak és a nők egyenlő jogokkal rendelkeznek és egyenlő munkáért egyenlő bér jár, valamint a nők oktatása, fejlesztése állami feladat, a valóságban a nőkre nagyobb terhek nehezedtek, mint férfi társaikra. A munka mellett rájuk várt a gyermeknevelés és a háztartási feladatok nagyobb része. És még ott volt a hiánygazdaság. Az élelmiszerek beszerzése, az élelmiszer és zöldség-gyümölcs boltok előtti sorban állás, sok fáradsággal jártak. Résen kellett lenni, ha déli gyümölcs, vagy a henteshez sonka érkezett. Vidéken még nehezebb volt az élet, végeredményben Kelet Berlin az NDK kirakatának számított. Szintén a „Neuer Weg” írta 1953-ban, hogy az asszonyok joggal dühösek, ha a hosszú munkanap után a boltok előtt kell sorban állniuk.   

Már a legkisebbek megtanulták korán, hogyan tehermentesíthetik az édesanyjukat. „Ha a mama korán munkába megy, én otthon maradok. Felveszem a kötényemet és port törlök. A főzéshez kicsi vagyok, de a takarításban segíthetek. Mami örülni fog, ha hazajön.” – olvashatjuk egy gyerekeknek szánt könyvben. A teljes foglalkoztatás 1965-ig hat napos, utána ötnapos 44 órás munkahetet jelentett, gyakran két, három műszakban. A munkához való jogot lassan felváltotta a kötelező munka. A „munkakerülést” több évi börtönnel büntethették. Eközben az állam is megpróbált segíteni a dolgozó nők helyzetén. 1952 után havonta adtak egy szabadnapot a házimunkák elintézésére a 18 év alatti gyermekkel rendelkező nők számára. Főleg a gyereknevelésre helyeztek nagy hangsúlyt, remélve ezzel a szocialista hazához hű állampolgárok új generációjának létrehozását. A bölcsődék, az óvodák és az iskolák ingyenesek voltak.  A nyolcvanas évek végén 56%-a a három év alatti gyerekeknek járt bölcsödébe, és a három – hat év közötti gyerekeknek 96%-a, pedig óvodába. A szövetségi köztársaságban ez az arány 1,5% és 69% volt. Az óvodák és az iskolák nagy száma ellenére csökkent a születési ráta Kelet Németországban. 1969 után több ember halt meg, mint amennyi született. Ugyanakkor növekedett a válások száma. Az NDK végnapjaiban 131 ezer házasságra 50 ezer válás jutott. A gyerekszám csökkenést megpróbálták megállítani. 1972 után minden újszülött után az állam 1000 márkát adott. A 26 év alatti ifjú párok 5000, később pedig 7000 márka hitelt kaptak, aminek a törlesztése a gyerekek számával arányában csökkent. Harmadik gyerek után nullára. 1976-ot követően a második gyerek születése után, 1986-tól pedig már az első után éves születési szabadság járt az anyáknak. Minél idősebb lett az NDK, annál erősebb lett a polgárai rossz közérzete. Az ifjú lányokat egyre kevésbé motiválták a szociális juttatások. A kollektív tudat egyre gyengébb lett, erősödött az individualitás, az önmegvalósítás iránti igény. Egyre inkább azt érezték a fiatalok, hogy a szülői ház, az iskola, a munkahely és a politika akadályozza az álmaik megvalósítását. Egyre kevésbé akarták alávetni magukat a közösségi elvárásoknak. Ha a kelet német lányokat kérdezték mik akarnak lenni, a válasz általában tanár, orvos, mérnök volt. Meghatározó volt az igény az önállóságra és a szakmai elismerésre. A tömegmozgalmakban és az állampárt vezetésében való részvétel már egyáltalán nem jelentett vonzó alternatívát. 1980-ban Ulrike Pope megnyitotta az első önálló (nem állami) gyermekboltját. 1982-ben életre hívták „Nők a békéért” független mozgalmat, amelynek országszerte voltak csoportjai. Ezek nagyban hozzáárultak az 1989-es változásokhoz.

Mindeközben Magyarországon…

…a hatvanas években sok minden megváltozott. „Aki nincs ellenünk, velünk van” politikája a gulyáskommunizmus útját alapozta meg. A sztahanovisták és traktoristanők ideje lejárt. A dolgozó nő presztízse megmaradt, de a nőies szakmákba irányították át őket. A bányászat és kohászat helyett a könnyűiparban, adminisztrációs területen, vagy a szolgáltatási szektorban helyezkedtek el. 1956-ban eltörölték a Ratkó törvény és liberalizálták az abortuszt. 1967-ben bevezették a GYES-t, a gyermekgondozási segélyt. 1968-tól pedig forgalomba kerültek a fogamzásgátló tabletták. Az anyák ismét lehettek háztartásbeliek. A divat irányzatok is megváltoztak. A Rákosi kor tagbaszakadt munkásnő ideálját felváltotta a karcsú, vékony „pesti nő”, aminek a fogalma a nyugati trendek beszivárgásának a hazai körülmények közötti adoptálásával született. A pesti nő tűsarkút, nejlonharisnyát viselt és divatos napszemüveget hordott. Ruházata napközben is kifogástalan volt, amit nyugati divatlapok szabásmintái alapján készített, vagy készítetett. Mindennaposnak számítottak a korábban kenceficéknek titulált szépségápolási szerek használata és általánossá vált a gyakori fodrászhoz és kozmetikushoz járás.       

Egyedül a gondolatuk erejével tudnak állítólag tárgyakat mozgatni a titkos szervezet tagjai, amely 400 éve foglalkoztatja az embereket. Rózsa és a kereszt a szimbólumuk, innen az elnevezésük: rózsakeresztesek. A virágkoruk a 16. és 17. században volt, de ma is működnek szervezetei.

 A feladat legalább annyira egyszerűnek tűnik, mint amennyire megoldhatatlan. Inge Gruber virágcsokrot akar küldeni édesanyjának a gondolatai segítségével. A 37 éves tanítónő több éve tagja egy rózsakeresztes szervezetnek és sok furcsa dolgot élt már át. Leül és meditál. Erősen zöld vázában levő sárga rózsákra gondol. Három nap múlva édesanyjához utazik. Az étkező asztalon zöld vázában sárga rózsákat lát. „Ezek honnan vannak?” – kérdezi édesanyját. „Ah”- válaszol az anya – „a szomszédok hozták.” Inge tudja ilyet még a szomszédok sohasem tettek, ezért még egyszer rákérdez. „Már nem is tudom.” – feleli édesanyja – „Túl öreg vagyok már. De a szomszédoknak kellett lennie.” Inge Gruber, ha ma erről mesél, teljesen természetesen beszél róla, mint egy vasárnapi kirándulásról. Inge időközben 47 éves lett, és kilépett a szervezetből, de tudja annak idején miért lett tag: „Spirituális élményt keresetem és a titokzatosság izgatott.” A titok nem csak a létezésük értelme a rózsakereszteseknek, hanem tetteik mindent átható lényege. Csak, aki az átfogó tanulási programot elsajátította, és aki rítusokat és rituálékat uralja, az lehet „beavatott”. Kizárólag a „tudók” azok, akik a létezés mélységét megtanulták és a tapasztalás magasabb szintjét ismerik, azt, amiről a „kívülállóknak” fogalmuk sincs. A rózsakeresztesek meggyőződése, hogy az emberben több rejlik, mint gondolnánk, csak ezt fel kell ismernünk és ki kell hozni belőle. Itt nem arról a képességről van szó, amit például a zongoratudás jelent, hanem magasabb létező által adott rejtett képességekről. A lélek és a bennünk rejlő „isteni” megtalálása a cél és az ebből születő „lelki erőről”. Sok szervezet van, amely rózsakeresztesnek hívja magát, csak Németországban egy tucat. AMORC az egyik közülük. Világszerte 100 ezer taggal rendelkezik. Német földön 38 városban van jelen. Az amerikai központjukban planetárium és jelentős egyiptomi gyűjtemény található. A szervezet ugyanis azt állítja magáról, hogy az eredete az ókori Egyiptomig nyúlik vissza.

A rózsakeresztesek különböző szervezeteiben egy a közös. Nem orientálódnak egy tanítás, vagy vezető irányába. A rózsakeresztesek keresők. Az élet értelmét kutatják a helyes irányultságot. A megvilágosodás nyugati útját keresik és hisznek az újjászületésben. „Biztos vagyok benne, ahogy akik most látnak már ezerszer láttak és remélem, még ezerszer visszatérek.” Ezt Johann Wolfgang Goethe mondta. Amikor 1768-ban gyomorvérzésben szenvedett Frankfurtban Friedrich Merz nevű orvos kezelte. Egy rózsakeresztes. Ő egy titokzatos orvosságot adott az akkor 18 éves költőnek, ami „sós ízű volt”, de megmentette Goethe életét. Ebben az időben sokan csodálták a rózsakeresztesek feltételezett és tényleges tetteit. Lessing megpróbálta kikutatni titkaikat, II. Frigyes Vilmos tagja volt a szervezetnek, Wolfgang Amadeus Mozart szintén kapcsolatba került velük. A Varázsfuvola című operájában Sarastro, Christian Rosenkreuz újjáéledt figurája, akivel minden elkezdődött. Ez a kezdet jól illik egy titkos szervezet létrejöttéhez. Bár ez a kezdet jól dokumentált, mégis elég homályos. Christian Rosenkreuz feltételezhetően az 1400-as években élt, egy kolostorban nőtt fel, megismerte az iszlámot és az arab nyelvet, csak úgy, mint a miszticizmust és a zsidó kabalát. Jótékonykodott és a betegeket ingyen gyógyította. De az, hogy tényleg élt-e teljesen bizonytalan. Az viszont jól dokumentált, ami Kasselben 1614-ben történt. Egy névtelen szerző műve okozott feltűnést. „Fama Fraternitatis RC” volt a könyv címe. Az, hogy a titokzatos rövidítés mire utal, sokan sejtették. „Rosae Crucis”, rózsakereszt. A könyvnek hamarosan megjelent a második kiadása. A következő években más kiadók is megjelentették. Kiadták holland, angol és francia nyelven is. 1617-ben pedig napvilágot látott a hetedik kiadás. 1615-ben megjelent egy másik írás „Confessio Fraternitatis” címmel. De vajon mi állt a könyvekben? Mi volt az, mi ilyen nagy érdeklősét kiváltott? Például ez a mondat: „Nem lenne jó, ha egy olyan könyvet olvashatnál, ami mindent tartalmaz, amit eddig a könyvekben állt, és ami még ezután állni fog, azért, hogy megértsd őket és megtartsd magadnak?” A könyv nem kevesebbet ígért, mint az abszolút tudást és ráadásul a halhatatlanságot. Mindenesetre ez volt a kezdet négyszáz éve. Ma is úgy hiszik a rózsakeresztesek, hogy mindent tudnak és halhatatlanok lesznek? „Az, hogy mindezt el tudják érni csak hitkérdése.” – mondja Günther Fried egy bennfentes. „De ezek alapjába véve ideálok!” – teszi hozzá.               

A 17. században mindezek a gondolatok izgatták az embereket. És a rózsakeresztesek többet akartak: megújítani a kereszténységet, a gyógyítás tudományát elsajátítani, valamint beteg embereket ingyen gyógyítani. Világjavító szándékok, abban a korban, amelyben nem voltak még szakszervezetek és betegbiztosítók. Az újoncot, aki a páholyba be akart lépni egy szőnyegre állították egy emelvény éle, amire hétlépcső vezetett fel és rajta egy üveggolyó állt. A lépcsőfokok a megvilágosodáshoz vezető utat szimbolizálta, a golyó pedig a teljességet. 1625-ben páholyok működtek Hamburgban, Nürnbergben, Danzigban, Velencében és még sok helyen. Az új szellemi iskola mágikus ismereteket kívánt tanítani a régi időkből egészen az ókori Egyiptomig visszamenőleg. De ezekre nincsenek bizonyítékok. Minthogy arra sincs, hogy Angliában létezett egy csoportjuk, amely egy földalatti kastélyban élt és az örökélet elixírének birtokában volt. Az ilyen történetek a hiszékeny embereket vonzották. Például a francia Duchanteau-t. Ő a bölcsek kövét akarta megtalálni és úgy gondolta ez a régi rózsakeresztes iratokban megtalálható. Az embernek csak a „felsőt” és az „alsót” kell egyesíteni és megtalálja a bölcsek kövét. Ehhez 40 napra egy szobába kell bezárni, anélkül, hogy enni és innivalót kapna. Ezt először 26 napig bírta, viszont a második próbálkozásába belehalt. 1780-ban a rózsakeresztesek a császári udvarra olyan nagy befolyást gyakoroltak, hogy II. József kénytelen volt betiltani. A szabadkőművesek viszont tovább működhettek. Ide szivárogtak át a rózsakeresztesek. Néhány rituáléjuk mai napig ezért hasonlítanak. „Rituálénak nevezni ezt nem pontos dolog.”- mondja Inge Gruber. „Mindennek jelentése van. A szimbólumok a tudatalattira hatnak, és energiákat szabadítanak fel, olyanokat, amiket elképzelni sem tudunk. A szimbólumoknak rejtett jelentései vannak, mint a titkosírásnak. Meg kell őket fejteni. Az oroszlán a bátorságot, a kör az örökkévalóságot jelenti. Négy rózsakeresztes egy teremben a négy égtájat szimbolizálhatja. A mester keleten az égi fényt, az anya nyugaton a vizet.”

Az összejövetelek nincsenek a véletlenre bízva. A ruházattal kezdődik. Ha valaki a rendben nagyobb fokozatot elér, a vékony zöld madzagot vastagabb övre cserélheti. Ha az AMORC-ban találkoznak, gyakran meditálnak, akár órák hosszáig. Előfordul, hogy otthon meditálnak és gondolatban találkoznak egy bizonyos helyen. Ekkor a szellemi erőket egy cél érdekében kell egyesíteni, például egy beteg tagtárs érdekében, vagy egyszerűen a világbékéért. Az újoncok otthon ülnek és gyakorolnak, a szervezet többi tagját nem ismerhetik. Az AMORC oktatóanyagokat küld, példányonként 31.50 euróért. Titokzatos távoktatás. Az ezotéria üzletben nagy a kínálat, és a legtöbbjükben hamarabb célt lehet érni, mint a rózsakereszteseknél. „Hosszú az út, de sokaknak nincs kitartása, vagy a saját útjukat akarják járni.” – mondja Inge. Sokan vitatják, de Inge szerint a szokatlan ismeretanyag elsajátítása megéri. Ő a tizenkét fokból a hetedikig jutott. Azt a feladatot kapta lépjen ki a testéből. De ő nem bízott magában. A mestere azt mondta, ha ezt nem tudja megtenni, nincs is ismerete az örök lélekről. Elmondása szerint ez annyira felhúzta, hogy mégis megcsinálta. És állítja ez nem csak teória. Gondolatban egy másik tag lakásába kellett mennie, ahol még nem járt és két könyvnek a címét és a polcon a helyét meg kellet neveznie. Sikerült, de ma már nem menne, mondja. A 47 éves asszony nem kritikátlan a rózsakeresztesekkel szemben. „Mindenki ódon és régi módon viszonyul a dolgokhoz és ősrégi igazságokat akar hallani.” Visszatekintve a tanárnő a hierarchiát is bírálja, meg az alávetettséget. No meg a bizalmatlanságot: „Ha nekem volt egy fantasztikus spirituális élményem nem osztom meg veled, megtartom magamnak, ez volt jellemző.” És még egy dolog feltűnt Grubernek. „Csak úgy, mint a buddhistáknál nincs érzelem, ha mégis van, mélyen elrejtik magukba.”

Erőteljes kritika éri a német rózsakereszteseket az egykori tagok részéről, hogy pszicho szektában érezték magukat. Egy érintet így számolt be erről: „Mindenkivel meg kellett szakítani a kapcsolatot. Politikai pártot, egyházi szervezetet, egyesületet el kellett hagyni. A televíziótól, mint „istentelen” eszköztől el voltam tiltva. A szervezetből való kilépést minden eszközzel megnehezítik.” Matthias Pöhlmann az evangélikus egyház „Világnézetek Központi Hivatalának” vezetője szerint mégsem lehet a rózsakereszteseket szektának nevezni. Ennek ellenére a tagok szerinte veszélyben vannak, azzal, hogy egy „elitista világnézetet vallanak maguknak spirituális hátérrel”. Egy egészen speciális helyzete van az „Ordo Templi Orinetes” (O.T.O.) tagjainak. Ebben a titkos szervezetben különös szerepet játszik, egy olyan emberi tevékenység, amit a többi rózsakeresztes szervezet elítél. Ez a szex. Titkos feljegyzések írják le ennek a szervezetnek praktikáit. Ezekben olyan szertartásokról értesülhetünk, amelyek az úgynevezett papnő és az úgynevezett mester között zajlanak le és egészen a nemi kielégülésig tartanak. Az „Ordo Templi Orinetes” – re nagy hatással volt a 20. század egyik hírhedt okkultistája Aleister Crowley, aki sok szélhámossága mellet szexuális kicsapongásairól volt ismert.

De most a jelenből térjünk vissza a múltba. Amikor a rózsakeresztes mozgalom létrejött Európában nagy összevisszaság uralkodott. Élesek voltak a vallási ellentétek, amelyek a 30 éves háborúban csúcsosodtak ki. De ugyanakkor megjelent a modern tudomány és filozófia. Viszont ennek árnyékában létezett az okkultizmus és a mágia is. A rózsakeresztesség a tudományt, az alkímiát, a művészetet és a miszticizmust próbálta ötvözni, hangsúlyozva, hogy mindezt az emberi haladás érdekében teszi. Persze mindezt titokban cselekedte. Olyannyira, hogy mind a mai napig nem tudjuk létezett-e ebben a korban Rózsakeresztes Társaság. Magáról a mozgalmat elindító művekről sem tudjuk kik a szerzői. Johannes Valentinus Andreae, azt állította, hogy ő a „Christian Rosenkreutz kémiai menyegzőjének” szerzője és a rózsakeresztesség csak tréfa. Vannak viszont, akik azt terjesztik Francis Bacon állt az 1614-es és 1615-ös kiadványok mögött. Mindig vonzó volt, abban hinni, hogy létezik a háttérben láthatatlanul egy nagy tudású társaság, amely ha rosszra fordulnak a dolgok képes azt kijavítani. A rózsakeresztesekből nőtt ki állítólag a szabadkőművesség is. Bár ennek a titkos társaságnak is a történelem homályába vész az eredete és számos elődöt tulajdonít magának. A rózsakeresztesek nyíltan a 19. század végén a 20. század elején jelentek meg. Sok közöttük a kétes tevékenységet folytatók, gondoljunk csak a „Ordo Templi Orinetes” – re. Inge Gruber történetét is kritikával kell fogadnunk. A fizika törvényei makacs dolgok. Ezt Newton tudta a legjobban, annak ellenére, hogy okkult tudományokkal is foglakozott. Gondolatokkal tárgyakat mozgatni és a testből kilépve utazni a tudomány jelenlegi álláspontja szerint lehetetlen. Persze elképzelhető, hogy a rózsakeresztesek titkos rendje tud valamit. Bár nem valószínű, hogy ha létezne ez a szervezet távoktatással 31.50 euróért terjesztené a titkos ismereteit.             

Templomi szolgálólányok, akik pénzért szeretkeztek férfiakkal. Művelt és gazdag hetérák, akik a férfi összejövetelek sztárjainak számítottak. Sokan úgy tartják a prostitúció a legősibb mesterség. De ez hogyan nézett ki az ókorban? Erről antik szerzők műveiből és régészeti leletek alapján tudunk képet alkotni magunknak.

 Várakozóan álltak a templom előtt. Csinos frizurájukat és bokáig érő vékony ruhájukat lágy szellő fodrozta. Ezen a napon eljött az ideje, hogy a szerelem istennőjének áldozatot hozzanak, és egy férfinak odaadják magukat. Sok asszony gyűlt össze az Isztár templom előtt, közöttük pedig férfiak jártak keltek, hogy a megfelelőnek tűnő hölgyet kiválasszák. „Aki először pénzt dob eléjük, azt kell a nőnek követnie.” – írta Hérodotosz. „Ha a közösülés megtörténik, akkor az istennőnek hozott áldozat megvalósult”. A görög történetíró szerint az ókori Babilonban nőknek házasságuk előtt úgy kellet Aphroditének (Isztárnak) áldozatot hozniuk, hogy egy idegen férfinak kellet odaadniuk magukat. Azt a pénzt, amit ezért kaptak nem tarthatták meg, hanem a templom papjainak kellett jutatniuk. Egyiptomban, a kis ázsiai Lydiába, Szicíliában és Korzikán is előfordult hasonló szokás. Volt, ahol a templomban szolgáló nők álltak a férfiak szolgálatára. Ők is a templomnak jutatták az aktusért járó pénzt, amit a templom fenntartására fordítottak, de ugyanakkor részt vettek a szentély csinosításában és zenéltek a szertartások idején. A közösüléssel a férfiak az istennő előtti tiszteletüket fejezték ki. Például, ha a római magisztrátus tagjai Szicíliába mentek, felkerestek egy ilyen templomot számol be a görög történetíró Diodotorosz Kr.e. első századból. A korinthoszi Aphrodité szenthelyen több „szerelmi” szolgálólány tevékenykedett, mint a legtöbb bordélyban. Mintegy 1000 szolgálólány, akikkel férfiak, sőt nők is áldozhattak a szerelem istennőjének – tudhatjuk meg Diodotorosz kortársától Strabontól. Közülük 100 csak a korinthoszi Xenophonnal áldozott, írja a költő Pindarosz a Kr.e.5. századból. Ők rabszolganő voltak és szakrális örömlányokként dolgoztak. Hasonlóan működött a szicíliai Vénusz szentély is. Ezer templomi szolgálólány? Pajzán asszonyok, akik idegen férfiakkal közösülnek? Férfi fantázia, vagy történelmi valóság?

Azt szinte biztosra vehetjük, hogy az antik korban, egyes templomokban gyakran történt szexuális érintkezés. A szerelmet szolgáltató lányok esetek nagy részében rabszolgák voltak, akik a szenthelyen dolgoztak. Ez a fajta szolgáltatásuk kevésbé a spiritualitásról szólt, mint inkább a pénzkeresetről. A római történetíró Valerius Maximus arról számol be, hogy Karthágóban ilyen fajta szentélyekben gyakran dolgoztak szegény származású lányok, akik így keresték meg a hozományukra a pénz. „Pornai”, ahogy az ókori görögök a szabadabb erkölcsű nőket hívták egyébként több helyen is előfordultak. A városokban sokfelé lehetett velük találkozni. A városfalnál, a kikötőben, a kereskedő házaknál, a színházaknál. És természetesen a szenthelyeken. Mindenhol, ahol potenciális kuncsaftok előfordulhattak. A római költő Ovidius a „Ars Amatoria” című művében fel is sorolja azokat a helyeket, ahol Rómában a mindenre kapható lányokkal találkozni lehetett. Ilyen volt például a Mars mező, vagy az Isis szentély. Főleg azon a szenthelyeken gyülekeztek a prostituáltak, ahol női isteneket tiszteltek. Nem véletlen, hogy leginkább Aphrodité/Vénusz szentélyek körül jöttek össze, hiszen ő volt a patrónusa a szexuális szenvedélyek hódolóinak. Rómában a lányok a Venus Erucina templomhoz vonultak ünnepi menetben, ahol tömjént, virágot és egyéb növényt áldoztak, hogy a szeretők jóindulatát megnyerjék– írja Ovidius. De más vallási ünnepen is találkozhattak, a laza erkölcsű hölgyek lovagjaikkal. Például a görögöknél külön ünnepelhettek a férfiakkal, mialatt a polgár asszonyok máshol tisztelték az isteneket. Athénban a leghíresebb prostituált Neaira szeretőjével, Thesszáliai Somossal evett és ivott más férfiak társaságában a Pantheon ünnepen – tudósít a Kr.e. 4. században élt athéni politikus Démoszthenész.

A prostitúciót nem ítélték el. Egy férfi nyugodtan mehetett bordélyháza. Csak akkor szólták meg, ha ezt gyakran tette. Athénban a város által fenntartott nyilvánosházak működtek, amelyekben állami rabszolganők dolgoztak. Rómában viszont a gazdag polgároknak saját rabszolgáikat kellett ilyen célra felhasználni, mert a minőségi prostituált ritka volt. A rómaiaknál és a görögöknél a feleség a gyermeknemzésre szolgált, ha ez megtörtént a szexuális kapcsolat megszakadt. A polgárasszonyok visszahúzódva éltek, ritkán hagyták el otthonukat. A gyermekeiket nevelték és a házkörüli munkákról gondoskodtak. A nyilvános élettel kapcsolatos teendőket a férfiak intézték. Athén és Róma utcáin így csak szegényebb sorsú nőkkel, vagy prostituáltakkal lehetett általában találkozni. Az utóbbiakat messziről meg lehetett ismerni hosszú vékony ruhájukról, hullámos szőke hajukról. A társadalomban szigorúan elkülönült a tisztességes családanya és a könnyűvérű „Femme Fatal”, a végzet asszonya. Mialatt a tisztességes asszonyokat szigorú neveltetésben részesítették és erkölcsös életet éltek, a prostituálttól elvárták, hogy hódolójának minden kívánságát teljesítse. Több szabadságot élvezett egy könnyűvérű hölgy, mint egy tisztességes családanya, de ezért keményen meg kellett dolgoznia. Az ókorban gyakran idealizálták a prostituáltak életét. Főleg a színdarabokban. Jellegzetes történet, hogy az ifjú beleszeret a prostituáltba, meg akarja szabadítani őt. Feltűnik egy szabad férfi, aki rég elveszett lányát a prostituáltban véli felfedezni. Végül minden jóra fordul és a szerelmesek egymáséi lesznek. Antik „Pretty Woman”.

A helyzet az esetek többségében nem ilyen rózsásan nézett ki. Gyakran a lányok szegény családból származtak és a családnak arra sem volt pénze, hogy a lány hozományát előteremtse. Előfordult, hogy ezért kitették a családból és szolga lett belőle. Megesett, hogy ezek a lányok emberkerekedők kezei közé kerültek, akik aztán prostituáltnak adták el őket. A futtatatóik általában vendégházak, vagy kocsma tulajdonosok voltak. Ezek aztán nem csak ételt, italt és szállást, hanem lányokat is biztosítottak a férfi vendégeknek. De fürdősök, fodrászok is futtattak lányokat. A profi futtatók bordélyházakat üzemeltettek és rabszolganőket foglalkoztattak, akiket emberkereskedőktől vettek. A vendégek széles társadalmi körből kerültek ki. Voltak közöttük szolgák, felszabadítottak és gladiátorok is. Legritkább esetben nemes emberek. Ők a hetérákkal a minőségi prostituáltakkal szórakoztak. Ezek művelt asszonyok voltak, akik jól kiismerték magukat a felsőbb osztályok szokásai között. A gazdag emberek gyakran kísérőnek is bérbe vették, vagy megvásárolták őket. Legtöbbször szimpóziumokon, úgynevezett férfi estéken vettek részt. Ezeken a férfi vendégek beszédet tartottak, megvitattak dolgokat, zenés és táncos előadásokat néztek meg, ettek ittak és a végén a testi vágyaikat élték ki. Az ilyen eseményeket a görögök vázákon, tányérokon és ivóedényeken is megörökítették. De nem csak a szimpóziumokon vettek részt a hetérák. Más társadalmi eseményre is elkísérték kitartóikat, míg a partnere felesége otthon ült. A szolgáltatás ára a prostituált státuszától függött. A vendég egy átlag „prostituta”-nak (jelentése utcán álló) egy, vagy két As-t fizetett. Ez egy üveg bor árának felelt meg. A minőségi prostituáltak ellenben több száz As-t kereshettek. Nem csak pénzt kaphattak a minőségi örömlányok hódolóiktól. Ékszereket, ruhát, parfümöt, sőt lakást is jutathattak nekik. Görögországban egyes hetérák olyan gazdagok voltak, hogy templomoknak szobrokat adományoztak. Így ajándékozott a Kr.e. 4. században Phryne a szép nemes prostituált városának Thespiainak egy Eros szobrot, amit Aphrodité templomába helyeztek el. Ennek ellenére a hetérák és más örömlányok a társadalmon kívül álltak. Ha beléjük szeretett valaki nem vehette nőül őket. Megvásárolhatta, felszabadíthatta, de feleségül nem vehette. Annak ellenére történt mindez, hogy a házasság képes nők száma alacsony volt. Sok agglegénynek nem maradt más, mint az örömlányok szolgáltatása.              

A románcok fiatal férfiak és nők között nemcsak a nemek közötti egyenlőtlen eloszlás miatt volt nehéz, hanem a szigorú erkölcsi elvárások miatt is. Míg azt nem ítélték el, ha az ifjú prostituálthoz ment, addig a polgár lányokat szigorú erkölcsösségre nevelték. Őket már 14, 15 éves korukban kiházasították. A vőlegény általában kétszer annyi idős volt. Az ókori Görögországban a házasság előtt a szüzességet szigorúan elvárták. Plutarkosz görög történetíró szerint, ha egy lánynak házassága előtt nemi kapcsolata volt, apja eladhatta rabszolgának. Egy lánynak a házassággal szemben csak egy alternatívája volt, ha papnőnek állt. Rómában a Vesta szüzek őrizték az örök lángot, gondoskodtak a szertartásokról. Lányokat hat, tíz éves korban kezdték kiképezni Vesta papnőnek. Harminc évig tartott a szolgálat, mialatt a szüzességüket meg kellett őrizniük. Ha egy papnő megszegte ezt az előírást szigorú büntetésben részesült: élve eltemették. Végül is rajtuk múlott az egész állam jóléte.

Juvenalis a római szatirikus író nem volt rest a társadalom visszásságait kifigurázni a régi erkölcsök védelmében. Ugyancsak az erkölcsvédelem vezette Hérodotoszt és Strabont, amikor más népek „szörnyű szokásaira” hívták fel a figyelmet például arra a babiloni szokásra, hogy a lányoknak esküvőjük előtt idegen férfiakkal kellett közösülniük. A történészek mai napi vitatkoznak azon volt-e egyáltalán templomi prostitúció. Egyesek szerint idegen népek pengeélére állításával az antik történetírók saját népük a görögök és a rómaiak felsőbbrendűségét hangsúlyozták. De, hogy az erkölcsökkel régmúlt korokban is gondok voltak jól mutatja, hogy Rómában a legrégebbi templom a Circus Maximumon Venusnak szentelték, építésére a pénzt Kr.e. 295-ben hűtlen asszonyok fizették be büntetés gyanánt.               

A rómaiak fontosabban tartották, mint a légiókat, azt a hat papnőt, akik Forum Romanumon a Vesta istennőnek szentelt templomban az örök tűzet őrizték. Tőlük függött a teljes birodalom szerencséje. De ha a szüzességi fogadalmukat megszegték szigorú büntetés várt rájuk; élve befalazták őket.  

Galád bűnnel vádolták, amely az életébe kerülhet, holott egy szó sem volt igaz belőle. Mikor Corneliát a Vesta templom főpapnőjét gyaloghintón a kivégzőhelyre vitték, hangosan tiltakozott: „Paráznának tart engem a császár, holott a szolgálatom idején győzelmeket és diadalokat aratott.” Tudta mi vár rá a Porta Collinánál. Szomjazás, éhezés és fulladás mélyen a föld alatt egy cellában. Élve befalazva, ugyanis egy Vesta papnőnek még a római birodalom leghatalmasabb ura sem folyathatja vérét. Furcsán hangzik, de egy Vesta papnő szüzességén is múlhatott a birodalom sorsa, legalább is így gondolták a rómaiak. Ha egy papnő közösült valakivel, vagy csak ennek gyanúja is felmerült, bűnhődnie kellett. Cornéliát Kru. 91-ben Domitianus császár (Kr.u. 81-96) idején hamis tanúvallomás alapján, minden nemű bizonyíték nélkül ítélték el. Pont Domitianus uralkodása alatt, aki unokahúgát megerőszakolta. Megragadó leírásban örökítette meg, mint szemtanú ifjabb Plinius a papnő utolsó útját: „Lefelé menet beakadt ruhája. Megfordult és összefogta, ám ekkor a hóhér meg akarta ragadni a kezét, amit a tiszta szűz a szentségének utolsó védelmeként visszautasított”. Cornelia szolgálati helye a Forum Romanumon a Vesta templom és az Atrium Vestae, a papnők lakóhelye 2000 év után is megtekinthető, igaz ma már csak az épület oszlopai törnek az ég felé ott, ahol egykor az antik Róma központja volt. Jupiternek az istenek atyjának szerte a birodalomban voltak szentélyi, de Róma Kr.e. 753-as alapítása óta a házi békét és az állam jólétét biztosító Vesta istennőnek a templomában égett csak az öröktűz. A vallási szokás eredete nem tisztázott. A hagyomány szerint Aeneas Trójából hozta magával a tüzet Latium partjaihoz Laviniumba. Innen a legendás király Numa Pompilius vitette Rómába. A Vesta kultusz hasonlít az olimpiai tűzhöz, ami Hestia görög istennő tiszteletére éget, szimbolizálva a játékok alatti békét. De arra, hogy egy kis erkölcsi botlásért egy papnőt kivégezzenek nem volt példa a Földközi tenger medencéjében.     

Mindemellett a régi Róma nem épp erkölcsösségéről volt híres. A hatalom és a szerzési vágy gyakran rombolta a morált. A szüzesség és a házastársi hűség nagy megbecsültséget élvezett, ám ezeket az uralkodói körökben nem mindig tartották be. Nem csak férfiak, hanem a nők sem. Messalina császárné gyakran tartott orgiákat, főleg ha a férje Claudius esténként magányosan a kéziratai fölé görnyedve olvasott. Nem csak a Vesta szüzek voltak az erkölcsök őrzői, hanem a császár is, aki mint Pontifex Maxiumus – főpap – felügyelte az erkölcsi szabályok betartását. A Vesta papnők csoportja hat, a késő ókorban hét szűzből állt, akiknek 30 évig kellett szolgálniuk. Ezután térhettek vissza a civil életbe és házasodhattak meg. De kevés forrás ír a Vesta papnők szolgálatuk lejárta utáni sorsáról. Plutárkosz szerint hat, tíz éves korukban választották ki a feladatra a lányokat. Ez tíz év tanulást, tíz év szolgálatot és tíz év tanítást jelentett. A főpapnő vezetésével oktatták és készítették fel a szolgálatra az utánpótlást. A kötelességek ma is egzotikusnak tűnhetnek. Inkább reprezentálásból, mint fizikai munkából álltak. A Vesta papnőknek kellett gondoskodniuk róla, hogy az örök tűz soha ne aludjon ki és vizet hozni Nimfa Egeria forrásából a templom tisztításához. Ő nekik kellett a „mola salsa”-t előállítani, ami sós gabona és egy meg nem született borjú hamujának keverékéből állt, és amit április 21-én Róma alapításának napján kellett a tűzre szórni. Ezeken kívül sok birodalmi ünnepen kellett megjelenniük.

Csak fizikailag egészséges, szellemileg ép lányok jöhettek szóba, akiknek a szülei még éltek és Itáliában laktak. A kritériumok szigorúak voltak, akár egy elit iskolában. Polgárjoggal rendelkező családból kellett származnia, lehetőleg szenátor felmenőkkel. Rabszolgák, felszabadítottak és kézművesek leányai szóba sem jöhettek. Augustus császár panaszkodott, hogy a felsőbb osztályú családok nem akarják lányukat felajánlani papnőnek. Ezért, mint Pontifex Maximus 20-at kijelöltetett és egyet közülük kiválasztatott. Mihelyt feleskette a főpap a jelöltet, „a római polgárok jólétének érdekében” már nem volt a lánynak visszaút. De az éremnek volt egy másik oldala is. A Vesta papnőknek kiváltságaik voltak, ami a mai kor magas rangú hivatalnokainak, vagy diplomatáinak privilégiumára emlékeztetnek. Az apai joghatóság alól kivonták őket, nem úgy, mint más római nőket. Saját maguk rendelkeztek a vagyonuk felett, örökölhettek és ők is örökbe adhattak. Vesta templom egy fajta állami archívumként működött. Itt voltak például elhelyezve Caesar és Augustus végrendeletei. A színházban, a cirkuszban és a Colosseumban saját páhollyal rendelkeztek. A papnőknek lehetett saját rabszolgájuk, szolgálati kocsijuk és testőrük. Az ünnepeken, amelyen áldozatot mutattak be négykerekű kocsin, kisebb alkalmakor kétkerekűn közlekedhettek. A szenátus lictort, egy fajta testőrt rendelt ki nekik, ami társadalmi megbecsültségüket növelte. A ruházatukról messze meg lehetett őket ismerni. A halálra ítéltek számára ők voltak az utolsó remény. Ha egyikük a kivégzőhely felé menet véletlenül találkozott egy Vesta papnővel, az megkegyelmezhetett neki. Ez benne volt a római jogban.

A Vesta papnők abszolút különleges státust élveztek. Nem voltak alárendelve a hétköznapi törvényeknek, hanem a Pontifex Maximus ítélkezett felettük. A vallási szolgálatukban szigorúan tiltva volt a szex, mert az rossz óment jelentett az államra nézve. De ez a bűn igazolta az élve befalazás büntetését? A nagy megbecsültséget élvező Vesta papnői állás elég veszélyes foglalkozásnak számított. Cornelia nem az egyetlen Vesta papnő volt, akit Domitianus elítélt. Svetonius római történetíró még hármat említ, akik legalább az öngyilkosságot választhatták. A befalazás barbár szokását egyébként abban az időben senki sem vonta kétségbe.                 

Az uralkodóknak a Vesta kultusz lehetőséget kínált arra, hogy saját magukról a felelősséget elhárítsák. Valami rosszul sült el Róma számára? Pánik, nyugtalanság veszélye fenyegetett? A légiók megsemmisítő vereséget szenvedtek el? Rögtön felmerült a gyanú, hogy a Vesta papnők erkölcstelenül viselkedtek. A történelem 14 pert és 19 elítélt Vesta papnőt tart számon. De könnyen lehet, hogy ennél többen voltak. Röviddel a Cannae csata után ahol Hannibál karthágói hadai hatalmas vereséget mértek a rómaiakra, két Vesta papnőt Opimiát és Floroniát ítéltek halálra szexuális kicsapongásért. Amikor a hadvezér elefántjaival átkelt az Alpokon és elvonult Róma mellet anélkül, hogy megtámadta volna nem esett bántódása egy Vesta papnőnek sem. 100 évvel később, a polgárháború idején, amikor Róma hatalma a Földközi tenger medencéjében veszélybe került három Vesta papnőt, Aemiliát, Liciniát és Marciát élve befalazták. A történészek megfigyelték, hogy a nyugodtabb időkben a szabados viselkedésért feljelentett Vesta papnőket általában felmentették. A gazdag Vesta papnőt Liciniát Kr.e. 73-ban feljelentették, mert állítólag viszonya volt a nála még gazdagabb Marcus Licinius Crassus tábornokkal. A bírája szerint ezzel azért vádolták a főpapnőt, hogy a birtokaihoz hozzájussanak. A megvádolt asszonyt felmentették. Sok a papnők elleni vád kitalált volt, vagy bizonyíthatatlan. Különösen bizarrak voltak a templombeli megerőszakolások. Cassius Dio Caracalla császár éles kritikusa azt állította, hogy az uralkodó besurrant a Vesta templomba és a papnőket megerőszakolta. Erre bizonyíték nincsen, de az biztos, hogy Caracalla uralkodása elején Kr.u. 211-ben négy Vesta papnőt halálra ítéltek. Clodia Laete, egy szenátor lánya befalazása előtt azt mondta, aki megerőszakolta annak nagyon is ismerős arca volt: Caracallára hasonlított.       

Elagabal volt az az uralkodó, aki a dekadenciát és a bűnt még egyszer az elviselhetőség határán túl tolta. A 16 éves zavaros, kontrolt vesztett kamaszt, aki Caracalla törvénytelen fiának adta ki magát Kr.u. 218-ban egy katonai lázadás jutatta hatalomra. Az orgiái és szex botrányai sokkolta a konzervatív szenátust. Ráadásul a Szíriából származó uralkodó egy Vesta szüzet Aquilia Severát vette feleségül. Azért, hogy ezt megtehesse megváltoztatta a törvényeket. A házasságtól isteni származású gyermeket akart. Ez nem jött össze, de viszont négy év múlva a saját testőrsége gyilkolta meg. A kereszténység megerősödésével a régi rítusok a negyedik századra elvesztették jelentőségüket. Kru. 382-ben zajlott le az utolsó per egy Vesta szűz név szerint Primigenia ellen. De ekkora a Vesta kultusz elvesztette jelentőségét. A támogatást megvonták tőle, templomát bezárták. Theodosius császár a pogány vallásokat betiltotta. Az utolsó Vesta szűz Coelia Concordia Kr.u. 394-ben megkeresztelkedett. Az örök tűz elaludt. A Vesta papnők szüzessége viszont inspirálta a kereszténységet, az apácákat.