1929 augusztusában, Palesztinában kiéleződött a helyzet az arabok és a zsidók között. Korábban nem látott erőszak vette kezdetét, sok embernek szenvedést okozva.

Az éjszakát Hebron zsidó lakossága félelemben töltötte. A reggeli imához privát házakban gyűltek össze. Eközben egy lengyel turista Y.L. Grodzinsky az ablakon nézett ki. Járműveket látott, amelyek az utcákon jöttek, mentek, rajtuk arabok botokkal, késekkel és kardokkal voltak felszerelkezve. Amint az ablaka előtt elhaladtak, és észrevették, hogy figyelik őket a mutató újukat a torkukon húzták el, jelezve milyen sors vár az ijedten őket néző zsidókra. Egyre több arab gyűlt össze a belvárosban. Csak néhány brit rendőr lovaikon ülve próbálták jelezni, hogy mindent ellenőrzésük alatt tartanak. Valójában tehetetlenek voltak a lincshangulattal szemben. Minden pillanatban a feszültség erőszakba torkolhatott. Ezt tudta Grodzinsky is. Még egyszer óvatosan kinézett az ablakon, majd gyorsan megfordult: „Jönnek az arabok!” – kiáltotta. „Mint az őrültek rohantunk össze, vissza szobákban.” – emlékezett később vissza. „A gyerekek és az asszonyok sikoltozása megtöltötte a házat. Tíz másik férfival a szekrényeket az ajtók elé toltuk. Az arabok feszítővassal estek az ajtóknak. Az ajtók egymás után megadták magukat. Mindenki szobáról, szobára menekült. A helyzet reménytelen volt. A kétségbe esett sikolyokat lehetetlen leírni.” A gyilkosságok elkezdődtek. Grodzinsky más zsidókkal együtt egy nagy könyvespolc mögött bújt el. „Társaimmal együtt levegőért kapkodtunk, mialatt az arabok kiáltozva szobáról, szobára jártak. Sikoltozásokat és nyögéseket hallottunk, olyan emberekét, akiket éppen vertek. Tíz perc múlva minden elcsendesült. Ezután egy gépfegyver sorozat hangja szólalt meg. Megérkezett a rendőrség.” Csakhogy a segítség későn jött. „Alig tudtam a rejtekhelyről előjönni.” – írta beszámolójában Grodzinsky. „Holttestek feküdtek a könyvespolc előtt, amit ezért azt nehezen lehetett eltolni. A halottak és sebesültek látványa rémülettel töltött el.” Ezen az 1929 augusztus 24-én olyan események zajlottak le, amelyek mélyen beívódtak Palesztina történetébe. Kimondottan Hebronban, ahol a legősibb zsidó közösség élt és ahol addig arabok és zsidók békésen laktak egymás mellett szenvedett sok ember. 67 zsidó halt meg, közülük 3 gyermek, az amerikai konzulátus jelentése szerint még kilenc arab áldozata volt a lázadásnak.              

1929 egy olyan konfliktus megelőző csúcspontja volt, ami az elkövetkező évtizedekben mindkét oldalról a gyűlölet, a félelem és a bizalmatlanság tüzelt. A katasztrófa gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza. 1882-ben Palesztinában 350 000 arab élt és 13 000 zsidó. A századforduló után a zsidók tízezrei költöztek a Szentföldre. Egyesek az oroszországi pogromok elől menekültek, mások Kelet Európából érkeztek. Voltak, akiknek a keresztény Nyugat Európa társadalmaiból lett elegük, mert az asszimiláció ellenére elzárták az utat előlük a felemelkedéshez. Jó példa erre a katonaság. Sok telepes cionistának tartotta magát, akik egy európai mintára berendezett nemzetállamot akartak építeni maguknak, azon a földön ahonnan őseiket 1800 évvel ezelőtt elkergették. A cionizmus legfőbb propagálója Herzl Tivadar Budapesten született zsidó újságíró volt, aki a „Zsidóállam”című 1896-ban megjelent könyvében fejtette ki nézeteit és rövidesen megalakította a Cionista Világszövetséget. Az új betelepülők saját civilizációt vittek keletre és ezzel tüskék lettek az arab lakosság szemében. Minél több zsidó érkezett Palesztinába annál több föld, falu, város került a kezükre ezzel kiprovokálva a hatalomért és a természeti javakért – legfőképpen a vízért – való küzdelmet. Az arabok egyre inkább riválist később pedig ellenséget láttak bennük.   

Az első világháború alatt tovább éleződött a konfliktus, amikor a britek megszállták Palesztinát. Ebben az időben Palesztina az Oszmán Birodalom része volt, ami Németország és az Osztrák Magyar Monarchia szövetségeseként harcolt a nagy háborúban. A britek megpróbálták kijátszani a terület lakosait a törökökkel szemben. Egy arab felkelésért cserébe önálló államot ígértek. Ugyanakkor a britek a titkos diplomácia mesterei is voltak. Arthur Balfour külügyminiszter Lionel Rothschild zsidó milliárdost egy nyilatkozatban biztosította egy saját nemzeti állam létrehozásáról a zsidó nép számára Palesztinában. Magyarul ugyanazt a területet két népnek is oda ígérték pillanatnyi előny érdekében. A Balfour nyilatkozatért cserébe a brit kormány a zsidó tőke támogatására számított. 1918 november 11-én az első világháború végén azonban mindent megváltoztatott. A britek egyik ígéretüket sem tartották be. 1922-ben a Népszövetség brit igazgatás alá helyezte Palesztinát. A további zsidó bevándorlás az arabokban azt a képzetet erősítette, hogy őket el akarják űzni a földjükről. A zsidók viszont új otthonban reménykedtek, amelyet egyébként a britek neki ígértek. A britek által előidézet helyzet miatt a két nép között a bizalmatlanság és a gyűlölet egyre nőtt, aminek az egyik következménye a hebroni konfliktus is volt. Ennek kezdete visszavezethető 1928 szeptemberére. 30 kilométerre fekvő Jeruzsálemben a siratófalnál imádkoztak a zsidók, már a középkor óta. Ez számukra szenthely, mert itt állt Salamon temploma, amit a rómaiak Kr.u 70-ben leromboltak. De ugyanakkor az arabok számára is szent a hely, mert szerintük innen szállt fel lován a menybe Mohamed próféta. A zsidó templom helyén ezért egy mohamedán mecset áll, amelyet egy iszlám alapítvány igazgat a siratófallal együtt. És erről nem volt hajlandó lemondani. A kiengesztelődés napja a Jom Kippur előtti estén zsidók imádkoztak a falnál. Ehhez spanyolfalat használtak elválasztandó a nőket a férfiaktól. Az arab egyházi emberek ebben provokációt láttak, mert úgy gondolták most csak spanyolfalat és székeket hoznak az imájukhoz később viszont zsinagógát építenek a zsidók maguknak. A bizalmatlanság nem volt megalapozatlan. A cionista szervezetek olyan képeslapot árultak, amelyen, a Templomhegyen zsidó kupola látható. Ezen kívül a zsidók egyre több házat vásároltak fel a siratófal környékén. Az arabok a britekhez fordultak. Ők hogy a békességet helyre állítsák előírták a zsidóknak a spanyolfal eltávolítását.  

1928 szeptember 24-én reggel tíz brit rendőr ment rohamsisakban a siratófalhoz. Az arabok bíztatták őket, hogy „öljétek meg a zsidó kutyákat”. A helyszínen a rendőrök öreg embereket és asszonyokat találtak. Az asszonyok sikoltozni kezdtek és a napernyőikkel kezdték ütögetni a rendőröket. Egy sötét kaftános zsidó megfogta az elválasztó falat és angolul azt kiabálta: „Sohasem hagyom, hogy ezt eltávolítsák! Akár az életem által is megvédem.” A rendőrök eltávolították őt úgy, hogy könnyemben megsérült. Erre a radikális zsidók úgy reagáltak, hogy a rendőrök nem azért vannak, hogy megvédjék őket, ezért maguknak kell fegyverrel megtenni ezt. Az elkövetkező hónapokban egyre gyakoribbak lettek a késelések és a kődobálások. A helyzet odáig fokozódott, hogy egy 17 éves zsidó fiú életét vesztette. 1929 augusztus 22-én a britek egyeztetésre hívták a feleket, ami kölcsönös vádaskodásba torkollott. A következő nap az egész országban arabok gyülekeztek, hogy pénteki imára Jeruzsálembe menjenek. Sokan közülük fel voltak fegyverkezve. A brit rendőrség megparancsolta a zsidóknak, hogy maradjanak otthon a nyugalom biztosítása érdekében. De ez már késő volt. Az erőszak és a gyilkosságok a következő napokban is folytatódott. Az arabok még Tel Avivot is megtámadták. A britek Egyiptomból és Transz Jordániából is kértek segítséget, hogy a két tábort elválasszák egymástól. Sikertelenül.   

A legerőszakosabb eseményekre Hebronban került sor. Ott 18 brit rendőr állt szemben több száz erőszakos arabbal. A helyi rendőrfőnök egy héttel korábban vette át a hivatalát és teljesen le volt terhelve. A lincselő tömeg végig járta a várost és közben rabolt és gyilkolt. 11 órakor nyugodott meg annyira a helyzet, hogy Grodzinsky a szekrény mögül elő jöhetett. Körülötte tucat szám feküdtek a halottak. Az egész házat kiraboltak a falak tele voltak vérfoltokkal. A túlélőket Jeruzsálembe szállították. Sokan az életüket furcsa mód a muzulmán szomszédjuknak köszönhették. 435 zsidó 28 arab családnál talált menedéket. Ugyanakkor voltak olyan arabok, akik a zsidókat gyanúsították lincseléssel. A hét napos felkelésben 133 zsidó és 116 arab vesztette életét. 339 zsidó és 232 arab sebesült meg. A bizalmatlanság a 30-as években egy kisebb háborúvá nőtte ki magát. 1936-ra az arabok felkelése a brit hódítók elleni háborúvá nőtt. A cél a függetlenség lett. Már nem csak egy törzs tagjának tekintették magukat, hanem nemzetnek. Palesztinnak és arabnak. A helyzet odáig fajult, hogy a zsidók bevándorlását korlátozni kellett a briteknek. De aztán jött a második világháború és a holokauszt.