Számos olyan történelmi esemény és szereplő van, amelyet nem említenek a történelemkönyvek, pedig a történések megértése szempontjából fontosak lennének. Egy pár ilyet lehet olvasni az alábbiakban.

Egy angol ügynök döntötte el az első világháborút?

A gyilkosság brutalitásán nehéz lehetett volna túl tenni. 1916 december 7-én a cári család bizalmasát, a vándor prédikátor és csodagyógyító Raszputyint egy szentpétervári palotába csalták. Ott megpróbálták megmérgezni és több lövéssel megölni. De a nagy testű „szent ördög” csak nem akart meghalni. Ezért az összeesküvők megkötözték és a jeges Néva folyóba dobták. Idáig a legenda. A tetteseket hamar elfogták. A cselekedetüket azzal indokolták, hogy Raszputyin rossz hatással volt a cári családra. A cár leállítatta a rendőrségi vizsgálatot, annak ellenére, hogy Raszputyin egy évvel korábban megmentette fia életét. De miért tette ezt? Angol kutatók egy eddig nem ismert nyomra bukkantak. Szerintük a valódi gyilkos nem orosz volt, hanem egy külföldi ügynök. Raszputyinnak azért kellett meghalnia, mert a németek és az oroszok között fegyverszünetet akart elérni, hogy az orosz vereséget elkerülje. Félő volt, hogy a nagy befolyása miatt ezt el is tudta volna érni. A következmények a történelem menetét megváltoztathatták volna. A fegyverszünet megkötésével a németek 350 ezer katonát tudtak volna a nyugati frontra áthelyezni. Ez a haderő már képes lett volna az Antantot térdre kényszeríteni. Andrew Cook történész bejutott orosz archívumokba és eddig nem ismert boncolási jegyzőkönyveket és fotókat vizsgálhatott meg. Cook úgy látja a gyilkosság másképp zajlott le, mint ahogy eddig ismeretes volt. Raszputyin ugyanis megpróbált menekülni, hátba lőtték, de nem ettől halt meg. Az eddigi leírásokkal szemben ugyanis már halott volt, amikor a Névába dobták, mivel előtte valaki főbe lőtte. És ez a valaki nem orosz volt! A golyó ugyanis  .455-ös Webley pisztolyból származott. Ilyen fegyvert akkoriban többnyire angol titkos ügynökök használtak. Raszputyin elrablásában és meggyilkolásában, tehát egy angol is részt vett, méghozzá az összeesküvők vezetőjének Félix Juszupovnak a barátja Oswlad Rayner. Ő a brit titkosszolgálat tagja volt. Reyner hírszerző volt, gyilkosság elkövetésére is felhatalmazva. Végre hajtotta a korona megbízatását, hogy megmentse a győzelmet a nyugati szövetségeseknek.   

A Bush klán segítette hatalomra Hitlert?

Az Egyesült Államok története nagyrészt jelentős hatalommal rendelkező családok históriája. Gondoljunk csak a Rockefellerekre, a Rooseveltekre, vagy a Kennedyekre. De talán egyik család sem hagyott akkora nyomot Amerika történetén, mint a Bush család. Két elnök, kormányzók és olajbárók származtak ebből a családból. Az alapokat Prescott Bush rakta le, George Bush apja és George W. Bush nagyapja. Mindketten elnökök voltak. A hatalomra vezető úton sohasem voltak gátlásosak a Bush család tagjai. De milyen messzi voltak hajlandók elmenni céljaik elérésében? Valószínűleg Prescott Bush magával az ördöggel – Adolf Hitlerrel is – képes volt szövetséget kötni. Arra utaló nyomok vannak ugyanis, hogy Prescott Bush finanszírozta a náci pártot, indirekt módon részt vett az SA felfegyverzésében, valamint hasznot húzott az auschwitzi koncentrációs tábor rabszolga munkájából. Prescott ugyan tehetős családból származott, de mégis a Yale Egyetemen töltött idő alapozta meg útját a hatalomba. Itt tagja volt a hírhedett titkos szervezetnek a Skulls and Bonesnak. Ők voltak, akik a híres indián törzsfőnök Geronimo csontjait ellopták és mind a mai napig sötét rituáléjukhoz használják. Prescott a tanulmányai befejezése után kapcsolatba került egykori Bonesmenek segítségével, a gátlástalan üzletemberrel George Herbert Walkerrel. Elvette a lányát és beszállt, annak pénzügyi birodalmába. Bush apósa segítségével felsővezető és résztulajdonos lett a UBC Bankban, ami nem volt más, mint a náci párt pénzmosodája. A UBC sok millió birodalmi márkát hitelezett az acélmágnás Thyssen családnak. Ennek egy része a náci párthoz került, másik részből, pedig fegyvereket vettek az SA-nak. Az üzlet a második világháború kitörése után is folytatódott, azután, hogy a németek megszállták Hollandiát a UBC székhelyét. Bush apósa Walker megvette a Hamburg-Amerika hajózási vállalatot, amellyel támogatták a nácik kémtevékenységét az USA-ban. Bizonyíték van arra, hogy Bush egy acélgyárban résztulajdonos volt, amely Auschwitzban is dolgoztatott foglyokat. Bush és Walker ügyeinek jó ismerője John Loftus szövetségi államügyész, aki szerint vádat lehetett volna emelni kollaboráció miatt Prescott Bush és George Herbert Walker ellen. Loftus úgy gondolja, hogy a család mind a mai napig megakadályozza ezt. 

Az amerikai titkosszolgálatot drog pénzekből is finanszírozzák?

Megdöbbentő szám. Az ópium, hasis és egyéb drogok kereskedelme a világkereskedelem nyolc százalékát teszik ki. Mindez annak ellenére, hogy több mint száz éve küzdenek a kábítószer kereskedelem ellen. 1912 január 12-én 13 nemzet képviselői gyűltek össze Hágában az első Nemzetközi Ópium Konferencián.  Azóta több száz konferenciát tartottak és több milliárd eurót adtak ki drogellenes intézkedésekre. Hogyan lehet, hogy ennek ellenére virágzik a kábítószerüzlet? Azért, hogy a kérdésre választ kapjunk a világpolitika és a katonai érdekek mocsarába kell elmerülnünk, hogy ott összeesküvések és titkosszolgálati akciók nyomára bukkanhassunk. Ismert, hogy Hamid Karzai volt afgán elnök fivére az egyik legnagyobb drogbáró volt és ezen kívül az amerikai titkosszolgálat fizetési listáján is szerepelt. Ez a két dolog hogyan egyeztethető össze? „Egész jól!” – mondja Alfred McCoy a drogkereskedelem történetének jó ismerője. A történész 30 éve kutatja az amerikai politika tevékenységét, azt hogyan jutatnak és tartanak hatalomban embereket az USA vezetői. „Pont ez a magyarázat arra, hogy az amerikai külpolitika, miként kapcsolódik a növekvő kábítószer kereskedelemhez.” A hidegháború idején a CIA például dél kelet Ázsiában törzsi és klán vezetőket támogatott a kommunisták elleni harcban. Például elnézte nekik, hogy drogot termeljenek és eladjanak. A háborúskodás munkaerőt vont el az élelmiszertermeléstől, de a kábítószer termelés kevésbé volt munkaigényes és nagyobb profittal kecsegtetett. A hatalmas bevételt fegyverek vásárlására és kenőpénzek fizetésére lehetett fordítani. Gerillavezetők lettek drogbárók Burmában, Laoszban, vagy Afganisztánban. Az ár, amit ezért kellett fizetni: súlyosbodó kábítószer problémák szerte a világban. Ami megfigyelhető volt délkelet Ázsiában lejátszódott Közép és Dél Amerikában is. Elég, ha az „Irán kontra” ügyre gondolunk. De nem Amerika találta ki a drog politikai célú felhasználását. Ezt a 19. századi gyarmattartó hatalmak már használták. Katonai nyomással kényszerítették Kínát az indiai ópium beengedésére. 400%-al nőtt meg ekkor az ópium kereskedelem, aminek a bevétele a nyugati hatalmak kincstárait gazdagította. A második világháború után Franciaország vietnámi törzseknek engedélyezte az ópiumtermelést az északi kommunisták elleni harc finanszírozására. Az így megtermelt ópium hajón a korzikai maffia segítségével Európába került. Egy taktika, amit a CIA csak lemásolt végzetes következményekkel.  

Hmong törzs – Akiknek még nem ért véget a vietnámi háború

A hetvenes évek elején az USA belátta, hogy a vietnámi háborút elvesztette és csapatait kivonta Vietnámból. Egy hadsereg azonban tovább harcolt; a Hmong törzs Laoszban. Ők az amerikaiak oldalán küzdöttek a kommunizmus ellen, de ott maradtak mindenfajta segítség nélkül. Hirtelen ellenségek lettek saját hazájukban. A falvaikat elhagyva a katonáik egyre beljebb húzódtak a dzsungelbe, nőkkel és gyerekekkel együtt. Senkiben sem bízhattak, senki sem segített nekik. Ők a történelem elátkozott szereplői, akiket az események örökre gerillaharcra kényszerítettek. Mind a mai napig terrorcselekményeket hajtanak végre a laoszi kormány ellen, majd eltűnnek az őserdőben. Philiph Blenkinsopnak több heti dzsungel túra után sikerült rábukkannia a Hmong törzs még megmaradt tagjaira. A fotográfus dokumentálta, hogyan élnek ma a népcsoporthoz tartozó emberek, akik közül sokan lőtt sebektől szenvednek, amelyeket nincs, aki ellásson. Éheznek és meghalnak, anélkül, hogy a világ tudomást szerezne róluk. Ők még mindig az amerikai fegyvertárs segítségében bíznak, de valószínűleg ez a segítség soha nem fog megérkezni. Az amerikai titkosszolgálat a CIA 1960-ban kezdett toborozni harcosokat Hmong törzs tagjai közül a kommunizmus elleni keresztes hadjáratához. A titkos hadsereget az ópiumtermelésből és eladásból származó pénzből finanszírozták. Az ópiumtermelés a CIA felügyelete alatt állt ekkor. A törzs tagjai Pathet Lao nevű baloldali felszabadítási front és annak szövetségese az észak vietnámi kormány ellen harcoltak. Ekkor a számuk 30 ezer főre volt tehető. A kommunisták győzelme és az USA veresége után magukra maradtak és illegalitásba kényszerültek és gyorsan felmorzsolódtak. Ma megközelítően 3000 harcolnak még, de folyamatosan csökken a számuk…    

A rabszolgák Voodoo kultusza még mindig él

Maria Lionzának sok apja van. Egy indián törzsfőnök és több ezer rabszolga. De a legismertebb Kolumbusz Kristóf, aki európaiként a katolikus vallást Venezuela földjére vitte. Évszázadok alatt összemosódott az őslakosok és a rabszolgák hite a katolikus vallással. Ennek a sajátos keveréknek az eredménye a Maria Lionza, a legrégebbi és leghatalmasabb voodoo királynő, aki több száz papjával uralkodik 300 kilométerre Caracastól Carro de Sorte-ban. Csak nem 30 millió ember él az 500 éves szabályai szerint.  Félik átkait és reménykednek a gyógyító erejében. Bíznak a jövőben, amit a királynő a tűz mellett megjósol. Maria Lionza a legnagyobb spirituális kultusz a dél amerikai kontinensen. Több napi rituális tánc után a Maria Lionza kultusz hívői egy égő hexagrammra rogynak. Ennek a szertartásnak szerencsét kell hoznia a hívők egész életében. De ennél a voodoo királynő hatalma sokkal nagyobb. A jóslatait rengeteg közösség és politikai csoport felé közvetítik papjai. Így mind a mai napig meghatározza az ország jövőjét.  

Európában, ahol a sharia törvények uralkodnak

Több, mint 80 éve Törökországban eltörölték az iszlám törvénykezést. Görögországi török kisebbség azonban e szabályok szerint él. 

Zigul Görögországban él, útlevele szerint európai, ennek ellenére ősi iszlám jog uralja az életét. Az ok egy 1923-ban megkötött szerződés. Az első világháború után török és görögök egymással harcoltak Thrákia feletti uralomért. A tartományt a lausanne-i szerződésben ketté osztották, de biztosították a görög területen maradt törököknek, hogy ősi joggyakorlatuk szerint élhetnek. Ez pedig a koránon alapuló joggyakorlat a sharia volt. Ez az intézkedés időkapszulának bizonyult. Időközben ugyanis Törökországban eltörölték a shariát, nem úgy, mint a görög területen élő törökök között. Európa fejlődött, de itt minden a régi maradt. Zigult az apja 10 ezer euróért adta el a férjének. Ekkor 13 éves volt, a „vevő” Mohamed pedig 50. A férfi első felesége 40 éves és öt gyereket szült, Zigult pedig Mohamed magával vitte a falujába második feleségnek. Ezt az Európai Unió lehetővé teszi egy 1923 szerződés miatt.

1944 június 6-a. A partraszállás hadműveletében résztvevő szövetséges katonák számára „leghosszabb nap” nem akart véget érni. A támadók és a védők oldalán egyaránt rendkívül nagyok voltak a veszteségek.

Az amerikai tiszteket sokként érték az első jelentések a partraszállásról. A rohamcsapatok pánikba estek, több ezer amerikai katona vesztette életét, vagy sebesült meg. Az amerikaiak korábban abban reménykedtek, hogy a hajóágyúkkal és a légierő bombázásával fellazítják a német védelmet, de az Atlanti fal úgy tűnt állja a próbát. Legalább is az „Omaha Beach“ partszakaszon.  Omar Nelson Bradley tábornok az 1. Amerikai Hadsereg parancsnoka nehéz döntés előtt állt: félbeszakítani, vagy továbbfolytatni a megkezdett hadműveletet? Ha az „Omaha Beach“ – en megszakítják a harci cselekményeket, akkor a maradék erőknek a brit szektorban kell partra szállnia. Az Overlord hadművelet itt ugyan lényegesen sikeresebben zajlott, de akkor a szövetséges erők kevesebb irányban tudnának a francia hátországba előretörni. Bradley határozott: tovább kell folytatni a partraszállást. Az Overlord hadművelet a kezdetek óta nehézségekkel küzdött. Eredetileg májusban kellett volna kezdődnie. Az időjárás ideális volt, Sztálin pedig állandóan számon kérte a nyugati szövetségeseket mikor nyitják meg a második frontot. A szovjetek a keleti fronton már nagy véráldozatokat hoztak a náci Németország elleni harcban, ezért nagyobb erőfeszítést követeltek a nyugati fronton az angoloktól és az amerikaiaktól. Dwight D. Eisenhower, az expedíciós erők főparancsnoka viszont úgy érezte nincs még elég szállító kapacitásuk, ezért egy hónapi haladékot kért.

Amikor június elejére elegendő kapacitás állt rendelkezésre, akkor a június 5-re kitűzött támadást kellett a rossz időjárás miatt elhalasztani. A szélerősség és a tenger vízállása mellett más fontos szempontok is szerepet játszottak a partraszállás kivitelezésénél. Például a német vonalak mögé ledobandó ejtőernyősöknek holdvilágos estére volt szükségük. Június 6-ra a meteorológusok az időjárás javulását jósolták. Eisenhower viszont bizonytalan volt. Rábízhatja magát a prognózisra, vagy újabb halasztásra lesz szükség? Az időablak, amelyben minden feltétel adott a jó partraszálláshoz csak rövid ideig lesz nyitva és legközelebb június végére jósoltak hasonló feltételeket. Eisenhower tudta, újabb halasztás végzetes következményekkel járhatna. Romlana a csapatok morálja és a nyugati szövetségesek megítélése. Az expedíciós hadseregnek mindenképen meg kell kezdeni a hadműveletet. A német oldalon nem sokat sejtettek a készülő támadásról. Ugyan voltak erre utaló jelek. Például német radarlétesítmények elleni támadások és a BBC titkos üzenetei a francia ellenállásnak, amelyeket az elhárítás megfejtett. A nyugati csapatok főparancsnoka Gerd von Rundstedt nem rendelt el magasabb riadókészültséget. A szövetséges légicsapásokat nem ítélte elég veszélyesnek, a haditengerészet pedig azt jelentette, hogy a nyugatiak még nincsenek felkészülve egy támadásra.      

A németek nem is sejtették, hogy június 5-ről június 6-ra virradó éjszakán a szövetségesek szállítógépei a magasba emelkedtek, hogy ejtőernyős egységeket Normandia fölé szállítsanak. Röviddel éjfél után Caentől északara az első brit ejtőernyősök földet értek. Az egység feladata az volt, hogy a bal oldalát a brit partraszállási zónának biztosítsák és a Sword fedőnevű hídfőt fedezzék. Azért, hogy ezt a feladatot teljesítsék, a briteknek több hidat el kellet foglalniuk, vagy megsemmisíteniük. Az ejtőernyősöknek feladatuk volt még Mervillenél a tüzéregységet kiiktatni. A szövetségesek tévedésből azt hitték, hogy ezek 15 centiméteres agyúkkal rendelkeznek, amelyek megnehezíthették volna a partraszállást. Másodpercre pontosan ki volt számolva az idő nem volt lehetőség a késlekedésre. Csakhogy a német légvédelem nehéz helyzetbe hozta az ejtőernyősöket. Ennek az lett a következménye, hogy sok ejtőernyős eltévesztette a landolási zónát. Mervillnél a 750 katona helyett csak 150 ért földet. Terence Otway főhadnagy huszáros trükkre szánta el magát. Rövid harc után felismerte, hogy a németek csak 75 milliméteres ágyúkkal rendelkeznek, amelyek nem jelentenek olyan nagy veszélyt a partraszállókra. Döntő volt viszont, hogy a 6. Ejtőernyős Divízió a Sword partszakaszt fedezze. A Cotentin félsziget másik oldalán az amerikaiak hasonló módon jártak el. A 82. és a 101. Amerikai Ejtőernyős Divízióknak, 17 ezer emberének a nyugat szakaszt a „Utah”-ot kellett biztosítani. De az amerikaiaknak sem volt szerencséje. Közülük is sokan az alacsony felhőzet miatt eltévesztették a landolási helyet és a tenger árterében értek földet és a nehéz felszerelés valamint a dagály miatt a vízbe fúltak. A 101-es divízió katonáinak harmada, felszerelésének pedig 70%-a veszett oda. A veszteségnél nagyobb bajt okozott a káosz. A katonák nem találták meg egységeiket. Az amerikaiak zavarodottsága miatt a németek sem ismerték fel, hogy mi is ellenfelük valódi célja.      

Az amerikaiaknak mégis sikerült Sainte-Mėre-Église nevű kisvárost elfoglalniuk. Az volt az első nagyobb francia település, amit meghódítottak. A német tüzérségi ütegeket viszont nem sikerült kiiktatni. Ellenben eljutottak a „Utah” partszakaszig. Jöhettek az expedíciós erők. Meglepő módon a német nyugati hadvezetésnek még mindig nem esett le, hogy valami készül. Az ejtőernyős akciót szabotázs akciónak titulálták. A németek még mindig arra gondoltak, hogy a támadásra Pas-de-Calaisnél a csatorna legszűkebb helyén kerül sor. De, hogy fordulhatott elő ekkora tévedés? A szövetségesek az Overlord hadművelet tervezésénél tisztában voltak vele, hogy ekkora támadást nem tarthatnak titokban. Ezért egy megtévesztő manővert határoztak el, amely azt sugallta, hogy a partraszállást Pas-de-Calaisnél hajtják végre 1944 júliusában. Ez volt a Fortitude akció. Ezért állomásoztak a 1. Amerikai Hadseregcsoport fiktív egységei Pas-de-Calaisval szemben a csatorna másik oldalán Dél Angliában, két hadsereggel és 11 divízióval. Közöttük volt a 3. Amerikai Hadsereg George S. Patton tábornok vezetésével. Ugyan ez az utóbbi valóban létezett, de csak a normandiai partraszállás második ütemében került rájuk sor. Állomásozott Skóciában egy brit „kísértethadsereg” is, amelynek léte a norvégiai partraszállást sugallta.    

Csak, amikor hajnali 4 órakor a szövetségesek masszívan bombázni kezdték a német állásokat helyezte Rundstedt riadókészültsége a 7. Hadsereget Normandiában és a 15. hadsereget Pas-de-Calaisnél. Ugyanakkor kérelmezte a Wehrmacht főparancsnokságát, hogy az 12. SS. Páncélos „Hitlerjugend” Hadosztályt, és a kiválóan felszerelt Fritz Bayerlein parancsnoksága alatt álló Lehr Páncélos Hadosztályt bocsássák rendelkezésére. Egyedül az invázió első napján a szövetségesek légiereje 14 ezer bevetést hajtott végre, 12 ezer tonna bomba ledobásával rongálva az aknamezőket, bunkereket, lőállásokat. A bombák korai gyújtása biztosította, hogy a robbanás még a talaj felett megtörténjen megakadályozva ezzel, hogy mély kráterek alakuljanak ki a partraszállók előtt. A hátország sem maradt ki a bombázásból, ha azt a területet előzőleg nem biztosították az ejtőernyősök. A környék legnagyobb városa Caen a lángok áldozata lett. Ez idő alatt közeledett a partokhoz a történelem legnagyobb expedíciós flottája 6000 hajóval és partraszálló csónakkal. A német hadiflotta és légierő alig zavarta a támadókat. A szövetséges katonák a parttól 7-11 mérföld távolságban szálltak át a partraszálló hajókba és indultak a part felé. A náci propaganda szerint az Atlanti fal áthatolhatatlan volt, csakhogy erős pontjai Pas-de-Calaisnél helyezkedtek el. Normandiában ellenben bunkerek, lövészárkok, tüzérségi ütegek és géppuska fészkek voltak, úgynevezett „védelmi háló”. A legtöbb védelmi állásban 30 éves, vagy annál idősebb katonák helyezkedtek el kevés harci tapasztalattal. Ahogy a légierő abbahagyta a megsemmisítő bombázást, a hajóágyúk kezdték lőni a partot. Amit a bombák esetleg megkíméltek tenger felöl érkező tüzérségi tűz rombolta le.   

A partraszálló csapatoknak minden okuk meg volt arra, hogy óvatosak legyenek. Például az 1. Amerikai Hadtest katonáinak, akik az „Omaha Beach”-en érték el a szárazföldet. Alig, hogy partot értek sűrű géppuska tűzbe kerületek. 800-1000 méter hosszú fedezék nélküli partszakaszon kellett átküzdeni magukat. Hamar szétesett a rend. Gépfegyver, aknavető és ágyútűzben kellett előrehaladniuk. Sokan az alacsonyvízben vetették magukat hasra, hogy a lövedékeket elkerüljék. De ahogy jött a hullám fel kellet állniuk. Milyen sors várt a katonákra? Vagy megfulladnak, vagy lelövik őket. Egy szövetséges tüzértiszt félve, hogy a hajóágyúk saját katonáit találja el, módosított az irányzékon. Ezzel csak azt érte el, hogy messze a német állások mögé lőtt. Az „Omaha Beach”-en az is nehezítette a helyzetet, hogy a német 352-es gyalogsági hadtest azokban a napokban gyakorlatozott. Az amerikaiak felkészült ellenféllel találták szembe magukat. A hajóágyúk tüze mégse volt hasztalan. Megakadályozták, hogy a németek utánpótlást kapjanak. Így a németek napközben kifogytak a lövedékekből. A partközelre jutó rombolók, pedig géppuskaállásokat semlegesítettek. A németek egyre nagyobb nyomás alá kerültek. Délutánra az amerikaiaknak sikerült a védelmet megtörni, a hídfőt pedig 2,2 kilométer mélyre és 8 kilométer szélesre tágítani. Ebben 34 ezer ember vett részt közülük 3 ezer nem élte túl a napot. 

A többi partraszálló helyen sokkal könnyebben mentek a dolgok. Június 6-án reggelre sikerült az első hídfőket kialakítani. Az első nap végére a szövetségesek 155 ezer embert és 16 ezer járművet tudtak partra tenni. Az Overlord hadművelet első része sikerrel zárult. De azért nem alakult minden a tervek szerint. Az egyes partszakaszok között nem mindenhol sikerült kapcsolatot teremteni és így egységes hídfőt kialakítani. A „Juno” és a „Gold” részek még 1944 június 7-én elszigetelve harcoltak. Nem beszélve arról, hogy Bayeux és Caen városok még német kézen voltak.          

1921-ben a polgárháborúban Ukrajna elvesztette függetlenségét. Ezt követte 71 év száműzetés és emigráns kormány.

 Több mint 71 évig tartott. 1921 május 7-től 1992 augusztus 22-ig öt férfi reprezentálta egymás után távol a hazájuktól az orosz imperialisták által elfoglalt Ukrajnát. Először Tarnovban, majd Párizsban és Varsóban végül 1948-tól a bajorországi Münchenben. Nemzetközileg ezek a kormányokat nem ismerte el senki és csak a száműzetésben élő ukránok támogatták. De ez kitartott addig, amíg az utolsó száműzetésben élő kormányfő Mikola Plavjuk 1992-ben átadta a hivatalát az első szabadon választott ukrán elnöknek Leonyid Kravcsuknak. Ezzel a leghosszabban működő emigráns kormánynak a története ért véget. Az Ukrán Népköztársaság 1917-ben a cári hatalom bukása után jött létre. Ukrajna autonómiáját még a Péterváron létrejött és Alexander Kerenszkij vezette ideiglenes kormány ismerte el. Az októberi bolsevik hatalom átvétel után Ukrajna kihirdette a tényleges függetlenségét Oroszországtól. Ezt a cári imperializmust ismét életre keltő Vlagyimir Lenin és Leo Trockij nem akarta elfogadni. A példanélküli kegyetlenséggel folyó polgárháború jelentős része Ukrajna területén zajlott le. Az 1918 óta az Ukrajnát uraló antikommunista Simon Petljura lengyel szövetségben harcolva alul maradt a bolsevikokkal szemben. Ugyanekkor a Josef Pilsudski vezette lengyelek különbékében kiegyeztek a bolsevikokkal. Petljura 1921-ben elmenekült és az akkor Lengyelországhoz tartozó Tarnovban emigráns kormányt hozott létre, amelyet Varsó nyomására 1923-ban Párizsba kellett költöztetnie. Petljura ellentmondásos figurája az ukrán történelemnek. Amellett, hogy Ukrajna függetlenségéért harcolt, a helyi zsidó lakosság elleni pogromokért is felelős volt. Az ukrán hadseregben nagy volt a tekintélye olyannyira, hogy a pogromokat „Éljen Petljura” felkiáltásokkal hajtották végre. Kényszerhelyzetben volt, mert ha fellép a zsidók elleni pogromokkal szemben, vagy az oroszokat, lengyeleket, zsidókat támadó propagandát elítéli, támogatókat veszített volna. Cinikus politikája életébe került. 1926-ban egy Samuel Schwarzbard nevű zsidó származású merénylő lelőtte Párizsban, akinek a hozzátartozóit a pogromokban ölték meg. A tettest egy francia bíróság felmentette, mondván tettével 15 családtagjának, közöttük szülei életét bosszulta meg. Petljura utóda Andrij Livickij lett, aki Varsóban tevékenykedett, de a kormánya székhelye továbbra is Párizsban maradt. Lengyelország német megszállása után visszahúzódott. A független Ukrajna ügyét a harminc évvel fiatalabb Stepan Bandera vitte tovább, akinek partizán egységei szintén felléptek a zsidókkal szemben. Banderát 1941-ben a németek elfogták, 1942-től pedig Sachsenhausenbe a koncentrációs lágerbe került. 1944 áprilisában szabadon engedték és a Vörös Hadsereg ellen harcolt partizánjaival. 1944 szeptemberétől emberei ugyanúgy harcoltak a németek, mint a szovjetekkel szemben, többek között magyar támogatással. Ugyanakkor az emigráns ukrán kormány nem akart közeledni Bandera felé. 1945 után Livickij ismét aktív lett. 1948-ban Augsburgban sikerült neki emigráns ukránokból nemzetgyűlést összehívni és emigráns kormányt alakítania. Míg ő maga Karlsruhéban élt a kormánya székhelye Münchenben volt. 1954-es halála után az USA-ban élő Stepan Vitvitzkij lett az emigráns kormány feje. Amikor ő 1965-ben meghalt Andrij Livickij fia Mikola Livickij lett a száműzött ukránok vezetője. Ő rendszeresen felkereste az ukrán diaszpóra különböző csoportjait és tárgyalt nyugat politikusokkal. A hidegháború idején ugyanakkor illuzórikus volt az, hogy Ukrajna független legyen a Szovjetuniótól. Livickij a berlini fal leomlása után halt meg Philadelphiában. Utóda Mikola Plavjuk lett, aki 1945-ben Németországon keresztül menekült Kanadába. Ő 1989-ig számos tisztséget betöltött az ukrán diaszpórában, többek között az Ukrán Világkongresszusban. Ukrajna 1991 december 26-án a Szovjetunió felbomlásával független lett. Az 1921 óta fenntartott hagyomány az emigráns kormánnyal véget ért. Átadták a hatalmat a demokratikusan választott elnöknek Leonyid Kravcsuknak.    

 Az érzéki erotika mestereként istenekről szóló himnuszokat és szerelmes dalokat írt. Mint nevelőnő magasabb osztályok lányai oktatásáról gondoskodott.

Platón a Kr.e. 4. századi híres görög filozófus a tízedik múzsának, háromszáz évvel később élt római költő Horatius példaképnek tartotta. Ovidius ódát írt hozzá abban a versmértékben, mint amit ő is használt. A görög történész és geográfus Strabon azt állította: „Emberi emlékezet óta nincs olyan asszony, aki konkurálhatna vele.” Mint nevelőt Szókratésszal tartották egyenrangúnak. A népnyelv „fekete pacsirtának” hívta a modern irodalomtudomány az antik kor legnagyobb lírikusának tartja. Ő volt az első, aki saját neméhez tartozókhoz írt szerelmes verseket. Csodálták és elutasították, miközben ma a világtörténelem első feministájának számít. Természetesen Szapphóról van szó, az Égei tenger Lesbos szigetén élt költőnőről. Amit tudunk róla antik szerzőktől származik, illetve Paros szigetén van egy krónika márványtáblába vésve, amelyen szerepelnek róla adatok. Szapphó Kr.e. 617 és 612 között született a Lesbos szigeti Eresosban. Apja Skamandronymos egy régi nemesi család leszármazottja volt, aki leánya fiatal korában meghalt. Szapphó anyja Kléis és idősebb bátyja, valamint egy csapat férfi rokon társaságában nőtt fel. Az ő hibájuk volt, hogy Szapphó politikai viszályba keveredett. Görögország archaikus időszakában (Kr.e. 800 és 600 között) átalakuláson ment át, amikor a mükénéi kultúra eltűnt és vele együtt a királyság is. Az arisztokraták vették át a hatalmat egy türanosz (vezér, ma inkább önkényúr értelemben használjuk) irányításával.  

Lesbos szigetén a Penthiliden királyi családot fosztották meg a hatalmától. A nagyhatalmú családok vették át az irányítást és egy nemesekből álló tanácsot alakítottak. Szapphó apja és férfi rokonai is tagok voltak a tanácsban. Amikor egy bizonyos Myrsilos türanosz lett a nemesek ellenálló csoportot hoztak létre. Szapphó családja és a költő Alkaios, aki lelkesítő harci dalokat írt a lázadókhoz csatlakozott. Csakhogy a türanosz ellen tervezett merénylet lelepleződött és Szapphó családjának el kellett hagynia a szigetet. Pyrrhaba mentek, nem messze Miletoszhoz, ami a mai Izmirtől délre található és az ókorban jelentős településnek számított. Akit a szülővárosából száműztek a gyarmatokra költöztek. Ez nem volt, abban az időben szokatlan. Szapphó családjának jó sorsa volt, vagyonukat megtarthatták. Szapphó ekkor 16 éves volt. Biztos osztotta családja nézeteit és tudott a merénylet tervéről. Arról, hogy politikai témájú verseket írt volna nincs adat. Minden esetre erősen bírálta az akkori lesbosi körülményeket, amikor a lánya Kléis egy lydiai ékszert kért, versben válaszolt, aminek az utolsó sora így hangzott: „Mióta a türanosz sokakat elüldözött, magán viseli városunk a gonosz tetteinek nyomát.” Miután Myrsilos meghalt, a száműzöttek hazatérhettek. Most egy bizonyos Pittakos lett a türanosz, akivel ismét szembekerült Szapphó családja. A költő „lúdtalpas haspóknak, és nagyszájú sunyi embernek” nevezte őt. A család ismét összeesküvésbe keveredet, ami Kr.e. 598 és 590 között megint száműzetéssel végződött. De ezúttal szigorúbbak voltak a feltételek. A család vagyonát elkobozták. Szapphó Szicíliába ment Syrakusa városába egy rokon nemesi családhoz. A szicíliaiak nagyon büszkék lehettek a költőnőre – mint, ahogy arról Cicero, a híres római szónok és politikus beszámol – Syrakusában a városházán bronz szobrot állítottak tiszteletére. A műalkotást – szintén Cicero szerint – Gaius Verres elrabolta és nyoma veszett. Szicíliában a régészek találtak egy vázát is, amelyen Szapphó és Alkaios látható és a Kr.e. 4. századból származik.     

Szapphó Kr.e. 586/585 körül tért vissza Lesbos szigetére leányával Kléissel. Férje Kerkylas ekkor már nem élt. Szapphó olyan gazdag volt, hogy Mytilenében „múzsakört” alapított. Ez az intézmény ma internátusnak felel meg, ahol az ifjú lányok az életre készülnek fel. Ebbe a nevelőintézetbe egész Kis Ázsiából és az Égei tengeri szigetekről küldték a leányaikat a görögök. Az antik Hellás területén a leányok nevelésének helyzete elég rossz volt. Egyedül a fiúkat oktatták, mert belőlük hősök lehettek. De a lányok? Ők elég felkészületlenül házasodtak. Szex, gyerek, konyha, ezekhez nem volt szükség nevelésre. Szapphó ezt másképp gondolta. Ezért alapította meg iskoláját. Az ókori görög világban a nyilvános életben nem nagyon lehetett nőket látni. Általában otthon voltak és a ház körüli dolgokkal foglalkoztak. Érdekes módon ez Lesboson másképp volt. Itt az asszonyok műveltek voltak és önállók. Nyíltan beszélhettek politikáról, háborúról nem csak egymással, hanem a férfiakkal is. Az apák fiaikkal együtt nevelték a lányokat. Így tett Szapphó apja is. Fiú testvéreivel tanult meg írni, olvasni, számolni. Szapphó mellett még ketten alapítottak iskolát lányoknak, Andromeda és Gorgo. Bennük Szapphó riválist látott. Ezért tanítványait nem csak írni, olvasni, számolni tanította, hanem felkészítette őket a házasságra. Olyan praktikus dolgokra, amelyekre egy asszonynak szüksége lehet. Házi munka, ének, tánc, a jó viselkedés, ruhák megfelelő kiválasztása. Az isteneknek szentelt ünnepeken dalokat énekeltek, aminek a szövegeit Szapphó írta. Az ő női világa a férfiak világával konkurált. Míg a férfiak harci játékokon mérték össze erejüket, addig a lányoknak szépségversenyt rendeztek. Erre minden évben Héra istennőnek szóló áldozati ünnepen került sor. Alakios így írt erről: „Ha a lesbosi asszonyok tűzbe jönnek a versenytől kinek a legszebb az alakja, ruhájuk szegélye fellebben. Istenekhez szállnak fel az engesztelő imáik az ég felé, évről, évre.” Szapphó”múzsaköre” kulturális kör is volt. Az archaikus kort erősen áthatotta a vallás. A lányok a kilenc múzsát, a művészet és a tudomány istennőit, és a három gráciát - a tisztaság, a szépség és az életöröm - szolgálták. A múzsák és a gráciák a mitológiában Aphrodité a szerelem istennőjének követői voltak, akik Szapphó kultúrkörében főszerepet játszottak. A szerelem istennőjének kedvenc virága a rózsa volt, amit Szapphó költeményeiben mindig dicsőített. Az egyik teljes egészében megmaradt költeménye az Aphroditéhez írt óda, amelyet a róla elnevezett versformában írt. Pont ennek a versnek az első sora ad alapot vad spekulációkra: „Színes trónodon ülő örök Aphrodité, találékony lánya az örök Zeusznak könyörgöm neked, ne törd meg lelkemet szívfájdalommal és kétségekkel.” Miféle szívfájdalomtól kell az istennőnek megóvni őt? Férfiak ekkor nem játszottak szerepet az életében. Férje halott volt. Esetleg Alkaios a költőtárs, aki ezt írta hozzá: „Sötét hajú, tiszta, édes nevetésű Szapphó szeretnék neked mondani valamit, de a bátortalanságom visszatart.” Ez az idézet is azt mutatja a költőtárs valószínűleg szerelmes volt belé, de ezt Szapphó nem viszonozta. Költeményeket szívesen cserélt vele, de mást nem.

Lehetséges, hogy Szapphó egy, két tanítványába volt szerelmes és az ő elvesztésük fájt neki, amikor azok hazatértek? Elképzelhető. Ebben az időben sok szerelmes verset írt, amelyek ekkor hírnevet, később pedig sok becsmérlést szereztek neki. Szókimondó, szemérmetlenül érzelmes költeményei főleg a rómaiaknak tetszettek. Ezeket énekelték leginkább lakomák alkalmával. Természetesen megörökítette verseiben azokat a kedvenc tanítványait, akik különösen intelligensek és csinosak voltak. Egy ilyen lány volt Anaktoria. Róla ezt írta: „Inkább nézem kecses lépéseit, ragyogó arcát, mint a lydiaiak harci kocsiait és fegyveres gyalogságát.” Az is igaz mi abban az elítélendő, ha valaki szívesebben gyönyörködik egy szép lányban, mint a katonákban? Szapphó környezetében minden szépet és nemest istenített, de ugyanakkor testi kapcsolatról nem írt. Lehet, hogy Eros vágyat keltett benne a szép iránt, de ez megmaradt szellemi síkon, olyan érzésekkel, ami csak egy asszonyé lehettek. De a lányok iránti érzelmei más okra is visszavezethetők. Az ókori görögöknél, főleg Spártában ismert volt az úgynevezett „fiúszerelem”. Egy idősebb férfi pártfogásába vett egy szegényebb fiút, természetesen annak családjának beleegyezésével. Támogatta annak tanítatását, bevezette a jobb társaságba és felkészítette a férj szerepre. Talán Szapphó hasonlót képzelt el lányok számára. A költőnő Erosban olyan istent látott, amely alapvetően határozza meg a létezést, formálja az életet. Ezért akarta, hogy idősebb, tapasztalt asszonyok vezessék be a lányokat a szerelem világába, de mellőzve a testi kapcsolatot.      

Ma már az azonos neműek egymás iránti szerelme a nyugati világ nagy részében elfogadott dolog. A törvények ezekben az országokban azonos módon kezelik őket, mint a hagyományos pártkapcsolatban élőket. Az antik világban egy ifjú férfi csak másik nembelivel házasodhatott. Lesboson Szapphó esküvői verseket is írt. Egy ilyenben így írt a vőlegénynek a mennyasszonyról: „Tudnod kell vőlegény, senki sem olyan, mint a te párod!” A versek királynőjének nem csak tehetsége volt, hanem szerencséje is. A megfelelő korban a megfelelő helyen élt. A lesbosiak műveltek és muzikálisak voltak. Az archaikus időkben Lesbos kulturális centrumnak számított. Nem hiába hívták a líra bölcsőjének. Ebben a világban két főszereplő volt, Szapphó és költőtársa Alkaios. A műkénei kultúra eltűnésével a hőseposzok kora is elmúlt. Ennek a változásnak nem igen tudjuk az okát. Talán az idők változása a véres hőstettek után más fajta tartalmat és stílust kívánt. Egy szép, kifinomult költészetet, amelyben Aphrodité és Eros játszotta a főszerepet. Hamar Szapphó költeményei az egész Földközi tenger medencéjében ismertek lettek. Istenek ünnepségein, esküvőkön, hivatalos alkalmakkor adták elő őket. Szapphó népszerű volt és elismert. Halála után összegyűjtött versei tekercseken az alexandriai könyvtárban hozzáférhetőek voltak. Görög és római szónokok idéztek műveiből. Ezt akkor könnyen tehették, hiszen ezek elérhetőek voltak. Ma már csak töredékét ismerjük, annak, amit írt. Az ok, hogy a szigorú keresztény erkölcsnek nem feleltek meg művei. Egy korai keresztény teológus így látta verseit: „Szapphó ez az elzüllött, őrült szerelmes nőszemély romlott világát versekben énekelte meg.” Az 1000 körül keletkezett bizánci Suda lexikon így jellemzi őt: „Szapphó a lányokkal szégyenteljes viszonyt ápolt.”     

De a költőnő lejáratása már sokkal korábban megkezdődött. A Kr.e. 4. században, pont a görög demokrácia fénykorában. Összefügghet ez az arisztokrácia hatalmának gyengülésével. Ugyanis a hozzájuk köthető „fiúszerelem” egyre inkább elítélendő lett. Az a nevelési stílus, amit ez, és Szapphó képviselt eltűnőben volt. Szapphót leányok elcsábítójának, megrontójának tartották, és azokat az érzéseket, amiket megénekelt illetlennek. Főleg az attikai komédia figurázta ki a költőnőt. Azt terjesztette, hogy szerelmi bánatában egy férfi miatt levetette magát egy szikláról. A férfit Phaonnak hívták. A görög mitológiában volt egy Phaon, Aphrodité követője, aki a leukadiai szikláknál az Ion tengeren fekvő Leukas szigeten a holtak lelkével találkozott. Valószínűleg a komédiaszerző a mitológiai történetet használta fel, hogy Szapphót nevetségessé tegye. Egyébként Szapphó Kr.e. 560 körül halt meg természetes halállal. Szapphó hírnevének egy családi botrány sem tett jót. Bátyja Charaxos, aki kereskedő volt az egyiptomi Naukratisba utazott. Ott ismerkedett meg a híres hetérával Dorichiával és vele együtt elverte a vagyonát. Amikor Lesbos szigetére visszatért, Szapphó szemrehányásokat tett neki, és kérte Aphroditét, akit Kyprisnek is hívtak, mert Ciprus (Kypros) szigetén született, hogy: „Kypris, te büntető istennő érezze Dorichia haragod! Ne érezze többé dicséretedet, hogy második alkalommal a fellobbanó szereleme fivéremet nehogy romba döntse!” De volt egy másik ok, amiért rossz hírét keltették. Az athéniak nem szerették azt a szabadságot, amit a lesbosi nők élveztek. Nem szerették volna, ha a lányaik, asszonyaik hasonló jogokat követeltek volna. Ezért Szapphót kívülállóként a tradíciók megrontójának mutatták be. Minden esetre Szapphó egy különleges nő volt, akit a reneszánsz, a humanizmus és a klasszicizmus idején újra meg újra felfedeztek. Emléke sohasem tűnt el teljesen. A leszbikus szerelem elnevezése is őrá és Lesbos szigetére vezethető vissza. Arisztotelész mondta vele kapcsolatban: „Merész és művészi verseket írt, úgy mintha férfi lett volna! Bár csak egy nő volt.”