„Hogyan tudta ezt megtenni?” – sokan tették fel ezt a kérdést akkoriban. 1914 márciusában a francia pénzügyminiszter felesége lelőtte az ország egyik vezető újságíróját. A pere esemény számba ment. Tárgyalás, amely a női szenvedélyről szólt.

Hat lövés, amelyeket egy Brownig Automaticból adtak le, és ami után Gaston Calmette rögtön összeesett. Este hat óra volt, 1914 március 16-án. Csak pár perccel az után, hogy Henriette Caillaux a vezető szerkesztő irodájába lépett. A hölgy elegánsan volt öltözve, prémgallérral a vállán, divatos kalappal a fején és egy muffal, amelybe a kezét rejtette. „Gondolom, tudja miért jöttem?” – kérdezte. Calmette kedvesen felelt: „Egyáltalán nem, madame!” Ezután Caillaux elővette pisztolyát a muffból és lőtt. Calmette összegömbölyödve feküdt a padlón, a vére hatalmas vértócsába gyűlt össze. A kollégái rontottak be a szobába és tanácstalanul nézték a testét. Caillaux kezében még ott volt a füstölgő fegyver. Vajon mi járt a fejében? Mi késztette erre a tettre? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott a bíróság is, amely 1914 július 20-án ült össze. Nem akármilyen tárgyalás volt, hanem az évszázad pere, ahogy az újságírók nevezték. A per, amely Franciaországot nem hagyta aludni. A világ a nagyháború küszöbén állt, de Franciaországot a Calliaux ügy foglalkoztatta. Ez állt minden újság címlapján. Végeredményben nem csak egy gyilkosságról volt szó! Sokkal inkább politikai afférról, szexről, hatalomról és mindez a legfelsőbb körökben. Szerelem, féltékenység és hűtlenség játszott az ügyben szerepet. És a megsebzett önérzet. Bűncselekmény érzelmektől áthatva. 1880-ban még 30 gyilkosságból 5 volt érzelmileg motivált. 1910-ben már 35 a 100-ból. És ezek egyike a Calliaux ügy volt.

Az ügy egyébként egyértelműnek látszott. Henriette Caillaux a pénzügyminiszter és volt miniszterelnök Joseph Caillaux felesége megölte a Figaro című napilap vezető szerkesztőjét. Valószínűleg azért, hogy megakadályozza egy kompromittáló cikk megjelenését férjéről. Látszólag hidegvérű gyilkos volt. A szerkesztő pedig ártatlan áldozat. Az érzelmeknek nyoma sem volt. A téma heteken keresztül a lapok címoldalán szerepelt és ez uralta a bisztrók, éttermek és a hitvesi ágyak beszélgetéseit. A Calmette gyilkosságról mindenkinek volt véleménye. Mind e közben Henriette Caillaux a Saint-Lazare börtönben ült, nem is rossz körülmények között. Az ételt a szomszédos étteremből hozták: báránybordát, makarónit á’ l’anglaise módra, valamint sült almát, mint ahogy erről a Figaro beszámolt.

A 39 éves hölgy perének kezdete nagy eseménynek számított. A vád és a védelem beszéde úgy zajlott le, mint egy színházi előadás a kielégíthetetlen nézősereg előtt. Az egész ország lázban égett és többnyire elítélően beszélt a vádlottról. A tárgyalóteremben a hallgatóság érzelmesen reagált: felszisszent, sírt, vagy felsikoltott. Henriette Caillaux a tanúvallomásakor elegáns volt, tollas kalapot, és selyem kesztyűt viselt. Körülötte szakálas jogvégzett férfiakkal, egyedüli nőként a teremben. A sajtó a perről többször is beszámolt egy nap. Caillaux-t politikai állásuktól függően érzelmes hősnőként, vagy hidegvérű gyilkosként állították be. Míg a nemzeti konzervatívok rossz fényben tüntették fel, - élükön a Figaroval - „kifejezetlen tekintetű, szűk szájú, otromba profilú asszonyként” jellemezték, addig a liberálisok dicsérték a fiatalos és karakán kiállásáért. A per előterében a gyilkosság, megaláztatás, bosszú és az elégtétel állt. De valójában a konzervatív nemzeti oldal állt szemben a liberálisokkal. Egy egész társadalmi rendszer vizsgázott a tárgyalóteremben a tradíció, a haladás, a morál és a nemi szerepek terén. Ezek a francia forradalom és a napóleoni uralom óta változatlanok voltak. Míg a férfi polgárság a politikában és a gazdaságban bizonyíthatott, a nőknek maradt az otthon és a gyereknevelés. A nők nem avatkozhattak a férfiak dolgába. Mindenekelőtt nem mentek be egy fegyverüzletbe, választottak fegyvert és gyakoroltak célba lőni, mint azt Henriette Caillaux tette, mielőtt a Figaro szerkesztőségébe ment volna.

Henriette Caillaux, akit tetten értek, nem tagadta a vádakat. Életfogytiglani börtönbüntetés fenyegette. Ha sikerül bebizonyítania, hogy a tett elkövetésekor beszámíthatatlan volt, enyhébb büntetésre számíthatott. Öt év fogház, kényszermunkával.  Egyetlen esélye a felmentésre, ha az esküdteket meggyőzi arról, hogy a tette elkövetésekor különleges körülmények álltak fent. Ahhoz azonban érzékeny asszonynak kellett feltűnnie, akit az érzelmek magukkal ragadtak. Védtelen nőnek kellett tűnnie, aki az érzelmek hullámai magukkal ragadtak. Ha Henriette Caillaux nem tudja ezt a szerepet alakítani, életével fizet érte. Franciaország történetének ezen korszakában a törékeny nő típusát ünnepelték és a kemény férfi volt a példakép. De ugyanekkor jelent meg a feminizmus is. A nők 1876 után dolgozhattak tanárnőként, 1880 –tól tanulhattak a Sorbbone Egyetemen és 1885 után lehettek orvosok. Viszont a férfi önérzetet erősen megviselte az 1870/71-es francia német háború. A nemzeti radikálisok ezért is követeltek egy új háborút és a régi rend és nemi szerepek helyreállítását. Ez utóbbit úgy fogalmazták meg, hogy a nőt nem az agya irányítja, hanem kizárólag az érzelmei. Különben nem is igazi nő!

„Henriette Caillaux igazi nő?” – tették fel a kérdést. A céltudatosság, ahogy a tettét elkövette a vád szerint nem erre utalt. De ahogy a tette után viselkedett szintén ez ellen szólt. Uralkodott önmagán és szinte érzelem nélkülinek tűnt. Férfiasan tartotta a pisztolyát és a vallomása szerint, apja gyakran vitte el vadászatokra. Az, hogy érzelmes nő lenne a múltja cáfolta. Henriette Caillaux érdekes élete nem a gyilkosság előtt kezdődött, hanem évekkel korábban, amikor még nem a férjével élt és minden áron meg akarta védeni magát a rossz hírnévtől.

Ezzel az előélettel foglalkozott Gaston Calmette a Figaro című lap vezetőszerkesztője. Ezt használta és sározta be, oda dobva az olvasóinak, hogy csámcsogjanak rajta. A támadásainak célpontja azonban nem Henriette Caillaux volt, hanem a férje Joseph Caillaux. A jobboldali napilap 110 cikkben, karikatúrában gyalázta a liberális ellenfelét. Politikai támadásokkal kezdett, de fokozatosan áttért a megalázó intrikákra és pletykákra. Megpróbált a privátéletében vájkálni. Különben Caillaux kívülről nézve egy kisfogástalan, csillogó figura volt a Francia Köztársaság politikai palettáján. Úriemberként öltözködött: selyem mellényt, elegáns zakót, kesztyűt és bőr cipőt hordott. Már születésekor gazdagon megáldotta az élet éles ésszel és magas intelligenciával. A vagyonát 1,5 millió frankra becsülték. Ezzel a leggazdagabb franciák közé tartozott. Ennek ellenére Caillaux nem konzervatív volt, hanem a radikális szocialista párt vezetője. A jövedelemadóval, amit ő vezetett be haragította magára a konzervatív oldalt. De volt még egy ok, amiért gyűlölték: az ő miniszterelnöksége idején kötötték meg a németekkel a Marokkó egyezményt. Ez bár biztosította Franciaország számára Marokkóhoz való hozzáférést, de ezzel egy időben le kellett mondania bizonyos afrikai területekről. Ezzel az egyezménnyel valójában Caillaux megakadályozott egy háborút, de politikai ellenfelei számára ez a húzása felért egy hazaárulással. Caillaux 1914 májusában jelöltette magát az új választásokon. Ezért a Figaro vezetőszerkesztője megpróbálta lejáratni őt. Cikkekben támadták a Marokkó egyezmény miatt, szó szerint azzal vádolták, hogy területeket adott el a németeknek. Az átláthatatlan pénzügyi transzakciónak köszönhetően a feleségének egy gyémántokkal díszített diadémot vett 750 ezer frankért. A vádakat ugyan nem sikerült alátámasztani, de Caillaux hírneve romokban hevert. „Caillaux, Kongó, menj Berlinbe!” – kiabálták ellenfelei beszéde közben utalva arra a területre, amely a németekhez került. „Elorozták a szemérmemet!” – mondta érzelemmel fűtötten Henriette Caillaux a tárgyaláson. Amikor elkezdődött az igazi boszorkányüldözés, észrevette, hogy a háta mögött suttognak, kinevetik és gúnyolják. De ahogy a napok és hetek egyre teltek úgy lett egyre inkább ideges és félénk. Egyre kevesebbet aludt és depressziós lett. Már az öngyilkosságon gondolkodott. Ekkor jött Calmette utolsó dobása, 1914 március 13-án, amely szó szerint megsemmisítő volt.   

Ezen a napon az újságíró különösen mélyen belenyúlt a sárdobáláshoz használt témák dobozába. Caillaux nem a liberális és pacifista nézetei miatt került össztűz alá, hanem szabados életvitele – afférjai, válásai – miatt. Ezeket jól lehetett tematizálni a konzervatív olvasóknak. Ezért Caillaux egy régi szerelemes levelét idézte, amelyet egy annak idején férjes asszonyhoz írt. Ugyan rövidesen elvette őt feleségül (még Henriette előtt), de ez nem változtatott azon a nézeten, hogy ez annak idején elítélendő volt. És Calmettének nem ez volt az egyetlen kompromittáló levele. Március 17-én egy újabbat akart nyilvánosságra hozni. A beharangozott levél már Henriettéről és Josephről szólt, arról az időről, amikor még mással voltak házasok. A levél olyan részeket tartalmazott, amely az egymással folytatott nemi kapcsolatról szólt. Ugyan a felsőosztályokban a szerető tartása elfogadott volt, ha ez zárt ajtók mögötti a nyilvánosság tudta nélküli kapcsolat volt. Egy házasságon kívüli szexuális kapcsolat nyilvánosságra hozatala, rombolta a társadalmi morált és nem utolsó sorban egy asszony becsületét.        

Henriette Caillaux ettől félt legjobban. A bíróság előtt elmesélte, hogy a megszégyenítést nehezen bírja. Apja úgy nevelte, ha egy asszonynak szeretője van, akkor elveszítette a becsületét. Attól félt, hogy ha a levél a nyilvánosság elé kerül és a kapcsolatuk eleje óta lezajlott összes intim titkuk kitudódik, akkor az, társadalmilag megsemmisítő hatású lesz. Ennek pedig első házasságából való 19 éves lánya látja legnagyobb kárát. Eredetileg ezen a délutánon barátaihoz készült teára, de egy akaratlan impulzust követve az elhatározása megváltozott. Gaston Calmettének csak leckét akart adni, és különben is a pisztolyt is spontán vette. A férjének üzenetet hagyott hátra: „Igazságot fogok tenni!” – írta egy papírdarabra. Vacsorára már otthon akart lenni. Amikor pedig a ravaszt meghúzta, nem érzett lelkiismeret furdalást. Azt mondta a földre célzott, csak Calmette elesett és így került a golyózápor közepébe. Az idegorvos a Henriette Caillauxt kettős személyiségűnek írta le.  A védője Ferdinand Labori, aki már Dreyfuss kapitányt is képviselte korábban védencét rossz idegállapotúnak állította be, akiben nagyfokú női érzékenység van. Egy barátnője szeretetre méltó személynek írta le, aki alkalmatlan a lázadásra. Mindenek előtt a férj Joseph Caillaux védte feleségét. Profi politikusként szólalt fel mellette. Azt mondata: „Eddig is együtt éltünk ezután is együtt fogunk élni, egy szívvel és lélekkel!” A bíróságon ugyanis felmerült, hogy Joseph Caillaux más asszonnyal is folytatott viszonyt. Henriette ezért attól félt, a férfi elhagyja és ez kergette az örült cselekvés végrehajtásához. Louise Weiss, Henriette barátnője az írta később a „pisztolylövések összeforrasztottak két olyan személyt, akik később gyűlölték volna egymást”. Joseph és Henriette halálukig együtt maradtak. Henriette 1943-ban, Joseph 1944-ben hunyt el.

Az ítélethirdetésre 1914 július 24-én került sor, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Csak hogy az újságok főcímeit még mindig Caillaux per uralta. Egész Párizs az ítéletre várt. „Madame Caillaux bűnös egy előre megtervezett gyilkosságban?” – tette fel a kérdést a bíró az esküdteknek. Az esküdtek azt mondták: „Nem!”. Az ítélet megosztotta a közvéleményt. A tárgyalóteremben azt kiabálták: „Gyilkos! Gyilkos!”. Voltak viszont, akit az asszonyt ünnepelték. A liberális sajtó is ünnepelte a győzelmet. Az esküdtek egyébként azzal indokolták a döntésüket, hogy Henriette Caillaux „kontrolálatlan női érzések” hatása alatt állt.