Overlord hadművelet első napja

1944 június 6-a. A partraszállás hadműveletében résztvevő szövetséges katonák számára „leghosszabb nap” nem akart véget érni. A támadók és a védők oldalán egyaránt rendkívül nagyok voltak a veszteségek.

Az amerikai tiszteket sokként érték az első jelentések a partraszállásról. A rohamcsapatok pánikba estek, több ezer amerikai katona vesztette életét, vagy sebesült meg. Az amerikaiak korábban abban reménykedtek, hogy a hajóágyúkkal és a légierő bombázásával fellazítják a német védelmet, de az Atlanti fal úgy tűnt állja a próbát. Legalább is az „Omaha Beach“ partszakaszon.  Omar Nelson Bradley tábornok az 1. Amerikai Hadsereg parancsnoka nehéz döntés előtt állt: félbeszakítani, vagy továbbfolytatni a megkezdett hadműveletet? Ha az „Omaha Beach“ – en megszakítják a harci cselekményeket, akkor a maradék erőknek a brit szektorban kell partra szállnia. Az Overlord hadművelet itt ugyan lényegesen sikeresebben zajlott, de akkor a szövetséges erők kevesebb irányban tudnának a francia hátországba előretörni. Bradley határozott: tovább kell folytatni a partraszállást. Az Overlord hadművelet a kezdetek óta nehézségekkel küzdött. Eredetileg májusban kellett volna kezdődnie. Az időjárás ideális volt, Sztálin pedig állandóan számon kérte a nyugati szövetségeseket mikor nyitják meg a második frontot. A szovjetek a keleti fronton már nagy véráldozatokat hoztak a náci Németország elleni harcban, ezért nagyobb erőfeszítést követeltek a nyugati fronton az angoloktól és az amerikaiaktól. Dwight D. Eisenhower, az expedíciós erők főparancsnoka viszont úgy érezte nincs még elég szállító kapacitásuk, ezért egy hónapi haladékot kért.

Amikor június elejére elegendő kapacitás állt rendelkezésre, akkor a június 5-re kitűzött támadást kellett a rossz időjárás miatt elhalasztani. A szélerősség és a tenger vízállása mellett más fontos szempontok is szerepet játszottak a partraszállás kivitelezésénél. Például a német vonalak mögé ledobandó ejtőernyősöknek holdvilágos estére volt szükségük. Június 6-ra a meteorológusok az időjárás javulását jósolták. Eisenhower viszont bizonytalan volt. Rábízhatja magát a prognózisra, vagy újabb halasztásra lesz szükség? Az időablak, amelyben minden feltétel adott a jó partraszálláshoz csak rövid ideig lesz nyitva és legközelebb június végére jósoltak hasonló feltételeket. Eisenhower tudta, újabb halasztás végzetes következményekkel járhatna. Romlana a csapatok morálja és a nyugati szövetségesek megítélése. Az expedíciós hadseregnek mindenképen meg kell kezdeni a hadműveletet. A német oldalon nem sokat sejtettek a készülő támadásról. Ugyan voltak erre utaló jelek. Például német radarlétesítmények elleni támadások és a BBC titkos üzenetei a francia ellenállásnak, amelyeket az elhárítás megfejtett. A nyugati csapatok főparancsnoka Gerd von Rundstedt nem rendelt el magasabb riadókészültséget. A szövetséges légicsapásokat nem ítélte elég veszélyesnek, a haditengerészet pedig azt jelentette, hogy a nyugatiak még nincsenek felkészülve egy támadásra.      

A németek nem is sejtették, hogy június 5-ről június 6-ra virradó éjszakán a szövetségesek szállítógépei a magasba emelkedtek, hogy ejtőernyős egységeket Normandia fölé szállítsanak. Röviddel éjfél után Caentől északara az első brit ejtőernyősök földet értek. Az egység feladata az volt, hogy a bal oldalát a brit partraszállási zónának biztosítsák és a Sword fedőnevű hídfőt fedezzék. Azért, hogy ezt a feladatot teljesítsék, a briteknek több hidat el kellet foglalniuk, vagy megsemmisíteniük. Az ejtőernyősöknek feladatuk volt még Mervillenél a tüzéregységet kiiktatni. A szövetségesek tévedésből azt hitték, hogy ezek 15 centiméteres agyúkkal rendelkeznek, amelyek megnehezíthették volna a partraszállást. Másodpercre pontosan ki volt számolva az idő nem volt lehetőség a késlekedésre. Csakhogy a német légvédelem nehéz helyzetbe hozta az ejtőernyősöket. Ennek az lett a következménye, hogy sok ejtőernyős eltévesztette a landolási zónát. Mervillnél a 750 katona helyett csak 150 ért földet. Terence Otway főhadnagy huszáros trükkre szánta el magát. Rövid harc után felismerte, hogy a németek csak 75 milliméteres ágyúkkal rendelkeznek, amelyek nem jelentenek olyan nagy veszélyt a partraszállókra. Döntő volt viszont, hogy a 6. Ejtőernyős Divízió a Sword partszakaszt fedezze. A Cotentin félsziget másik oldalán az amerikaiak hasonló módon jártak el. A 82. és a 101. Amerikai Ejtőernyős Divízióknak, 17 ezer emberének a nyugat szakaszt a „Utah”-ot kellett biztosítani. De az amerikaiaknak sem volt szerencséje. Közülük is sokan az alacsony felhőzet miatt eltévesztették a landolási helyet és a tenger árterében értek földet és a nehéz felszerelés valamint a dagály miatt a vízbe fúltak. A 101-es divízió katonáinak harmada, felszerelésének pedig 70%-a veszett oda. A veszteségnél nagyobb bajt okozott a káosz. A katonák nem találták meg egységeiket. Az amerikaiak zavarodottsága miatt a németek sem ismerték fel, hogy mi is ellenfelük valódi célja.      

Az amerikaiaknak mégis sikerült Sainte-Mėre-Église nevű kisvárost elfoglalniuk. Az volt az első nagyobb francia település, amit meghódítottak. A német tüzérségi ütegeket viszont nem sikerült kiiktatni. Ellenben eljutottak a „Utah” partszakaszig. Jöhettek az expedíciós erők. Meglepő módon a német nyugati hadvezetésnek még mindig nem esett le, hogy valami készül. Az ejtőernyős akciót szabotázs akciónak titulálták. A németek még mindig arra gondoltak, hogy a támadásra Pas-de-Calaisnél a csatorna legszűkebb helyén kerül sor. De, hogy fordulhatott elő ekkora tévedés? A szövetségesek az Overlord hadművelet tervezésénél tisztában voltak vele, hogy ekkora támadást nem tarthatnak titokban. Ezért egy megtévesztő manővert határoztak el, amely azt sugallta, hogy a partraszállást Pas-de-Calaisnél hajtják végre 1944 júliusában. Ez volt a Fortitude akció. Ezért állomásoztak a 1. Amerikai Hadseregcsoport fiktív egységei Pas-de-Calaisval szemben a csatorna másik oldalán Dél Angliában, két hadsereggel és 11 divízióval. Közöttük volt a 3. Amerikai Hadsereg George S. Patton tábornok vezetésével. Ugyan ez az utóbbi valóban létezett, de csak a normandiai partraszállás második ütemében került rájuk sor. Állomásozott Skóciában egy brit „kísértethadsereg” is, amelynek léte a norvégiai partraszállást sugallta.    

Csak, amikor hajnali 4 órakor a szövetségesek masszívan bombázni kezdték a német állásokat helyezte Rundstedt riadókészültsége a 7. Hadsereget Normandiában és a 15. hadsereget Pas-de-Calaisnél. Ugyanakkor kérelmezte a Wehrmacht főparancsnokságát, hogy az 12. SS. Páncélos „Hitlerjugend” Hadosztályt, és a kiválóan felszerelt Fritz Bayerlein parancsnoksága alatt álló Lehr Páncélos Hadosztályt bocsássák rendelkezésére. Egyedül az invázió első napján a szövetségesek légiereje 14 ezer bevetést hajtott végre, 12 ezer tonna bomba ledobásával rongálva az aknamezőket, bunkereket, lőállásokat. A bombák korai gyújtása biztosította, hogy a robbanás még a talaj felett megtörténjen megakadályozva ezzel, hogy mély kráterek alakuljanak ki a partraszállók előtt. A hátország sem maradt ki a bombázásból, ha azt a területet előzőleg nem biztosították az ejtőernyősök. A környék legnagyobb városa Caen a lángok áldozata lett. Ez idő alatt közeledett a partokhoz a történelem legnagyobb expedíciós flottája 6000 hajóval és partraszálló csónakkal. A német hadiflotta és légierő alig zavarta a támadókat. A szövetséges katonák a parttól 7-11 mérföld távolságban szálltak át a partraszálló hajókba és indultak a part felé. A náci propaganda szerint az Atlanti fal áthatolhatatlan volt, csakhogy erős pontjai Pas-de-Calaisnél helyezkedtek el. Normandiában ellenben bunkerek, lövészárkok, tüzérségi ütegek és géppuska fészkek voltak, úgynevezett „védelmi háló”. A legtöbb védelmi állásban 30 éves, vagy annál idősebb katonák helyezkedtek el kevés harci tapasztalattal. Ahogy a légierő abbahagyta a megsemmisítő bombázást, a hajóágyúk kezdték lőni a partot. Amit a bombák esetleg megkíméltek tenger felöl érkező tüzérségi tűz rombolta le.   

A partraszálló csapatoknak minden okuk meg volt arra, hogy óvatosak legyenek. Például az 1. Amerikai Hadtest katonáinak, akik az „Omaha Beach”-en érték el a szárazföldet. Alig, hogy partot értek sűrű géppuska tűzbe kerületek. 800-1000 méter hosszú fedezék nélküli partszakaszon kellett átküzdeni magukat. Hamar szétesett a rend. Gépfegyver, aknavető és ágyútűzben kellett előrehaladniuk. Sokan az alacsonyvízben vetették magukat hasra, hogy a lövedékeket elkerüljék. De ahogy jött a hullám fel kellet állniuk. Milyen sors várt a katonákra? Vagy megfulladnak, vagy lelövik őket. Egy szövetséges tüzértiszt félve, hogy a hajóágyúk saját katonáit találja el, módosított az irányzékon. Ezzel csak azt érte el, hogy messze a német állások mögé lőtt. Az „Omaha Beach”-en az is nehezítette a helyzetet, hogy a német 352-es gyalogsági hadtest azokban a napokban gyakorlatozott. Az amerikaiak felkészült ellenféllel találták szembe magukat. A hajóágyúk tüze mégse volt hasztalan. Megakadályozták, hogy a németek utánpótlást kapjanak. Így a németek napközben kifogytak a lövedékekből. A partközelre jutó rombolók, pedig géppuskaállásokat semlegesítettek. A németek egyre nagyobb nyomás alá kerültek. Délutánra az amerikaiaknak sikerült a védelmet megtörni, a hídfőt pedig 2,2 kilométer mélyre és 8 kilométer szélesre tágítani. Ebben 34 ezer ember vett részt közülük 3 ezer nem élte túl a napot. 

A többi partraszálló helyen sokkal könnyebben mentek a dolgok. Június 6-án reggelre sikerült az első hídfőket kialakítani. Az első nap végére a szövetségesek 155 ezer embert és 16 ezer járművet tudtak partra tenni. Az Overlord hadművelet első része sikerrel zárult. De azért nem alakult minden a tervek szerint. Az egyes partszakaszok között nem mindenhol sikerült kapcsolatot teremteni és így egységes hídfőt kialakítani. A „Juno” és a „Gold” részek még 1944 június 7-én elszigetelve harcoltak. Nem beszélve arról, hogy Bayeux és Caen városok még német kézen voltak.