Lucrezia Borgia a legkétesebb figura a botrányokkal teli Borgia család tagjai között. Míg egyesek az apja szerencsétlen marionett bábjának tartják, addig mások szerint korának legkicsapongóbb személye volt. De tényleg rászolgált-e a rossz hírére, vagy karakter gyilkosság áldozata lett?

Sokak szerint Lucrezia Borgia jelleméről a legtöbbet Bartolomeo Veneto képe árulja el. A szabadon hagyott kebel nem egy buja csábítóról mesél? A képen látható nő tekintete nem egy rafinált intrikusra utal? Az ártatlan virág a kezében csak félrevezetés. Inkább illenék a helyébe méregfiola. Lucrezia Borgia mind a mai napig a reneszánsz kor végzett asszonyának számít, ahogy Veneto képén is látható. A dologgal csak egy baj van: a portré nagy valószínűséggel nem Lucrezia Borgiát ábrázolja, hanem egy római kurtizánt, akit a festő Flóra istennőként örökített meg. Tehát az a több évszázada élő elképzelés miszerint az arckép Lucrezia Borgiát ábrázolná feltehetően hamis. A történelmi tények is egy másfajta képet mutatnak, mint az irodalmárok és néhány történetíró felvázolt, amely szerint Lucrezia egy igazi szörny volt.

 Lucrezia 1480 április 18-án jött világra a későbbi VI. Sándor pápa és szeretője Vanozza Cattanei harmadik gyerekeként. A büszke apa teljesen el volt bűvölve a kislányától, akinek a legjobb neveltetést biztosította. Lucrezia több idegen nyelven beszélt, közöttük katalánul, spanyolul és franciául. Szinte az össze jelentősebb kortárs irodalmi művet olvasta, jártas volt a művészetekben és részt vett a társasági életben. Az, hogy különleges szépség lett volna, csak feltételezés. Egy kortárs a következő képen írta le a kinézetét: az arca inkább hosszúkás, az orra szépen ívelt, aranyszínű a haja, a szeme színében nincs semmi különleges, a szája meglehetősen nagy, a fogai fehérek, a nyaka hosszú és szép, a keble nem különösen említésre méltó formájú. Mindig vidám és mosolygós. A felhőtlen mosoly viszont hamar eltűnt az arcáról. A pápa ugyan szerette a lányát, de elsősorban a hatalom politikai játékaiban használta fel. Ez mindenek előtt azt jelentette, hogy a lehető leghamarabb kiházasítsa. Az első férje a 13 éves Lucreziának a milánói Giovanni Sforza volt. Egyrészt a családja támogatta Rodrigo Borgiát a pápaválasztáson, másrészt a pápaság ellenséges viszonyban volt Milánóval és Nápollyal. Erről a házasságról, amely jól jött a Milánóhoz való közeledéshez, kevés az információ. Talán azért, mert Sforza kevés örömét lelte fiatalkorú hitvesében, vagy egyszerűen hidegen hagyta. Valójában a házaspár külön élt. Sforza az otthonában Pesaroban, Lucrezia pedig Rómában. Giovanni, amikor ritkán feltűnt a Tiberis partján barátságos és megértő volt hitvesével. Viszont a pápai politikában fordulat állt be és megegyezést keresett Nápoly városával. A milánói vejétől a pápa ezért szabadulni akart. VI. Sándor egy nem túl elegáns megoldást talált. Azt állította, hogy a férj impotenciája miatt a házasságot nem hálták el, ezért érvénytelen. Giovannit vérig sértette a feltételezés, de nem hallgatott nagybátyára, miszerint nyilvánosan cáfolja az állítást. Miután Lucrezia eskü alatt vallotta, hogy nem volt testi érintkezés közöttük Giovanni aláírta a válási papírokat 1497 december 20-án. Ezután a szégyenbe hozott exférj a saját módján állt bosszút, olyan dolgokat terjesztett, amelyek évszázadokig ráragadtak a Borgiákra: miszerint Lucreziának viszonya volt fivérével Cesareal és magával a pápával. A gyanút erősítette, hogy a pápai udvarban, ebben az időben egy gyermek jött a világra. Ebben az esetben inkább arról volt szó, hogy VI. Sándor egy szeretőjének a gyermeke született meg. De ez a szerető nem Lucrezia volt!

Bárhogy is estek meg a dolgok Lucreziának új férjet kellett találnia. Nápollyal való kiegyezés érdekében, amely korábban a pápaság ellensége volt, Lucrezia Borgia férjhez ment a nápolyi király törvénytelen fiához Aragónai Alfonzhoz. Ez a házasság már szerencsésebb csillagzat alatt született. Az 1498-ban megkötött frigyben a fiatalok jobban illettek egymáshoz. 1499 november elsején megszületett fiúk Rodrigó. De ez a házasság sem lett hosszú életű, méghozzá Lucrezia fivére Ceasare miatt. Őt ugyanis Nápolyban kikosarazták, amiért a pápa fia Alfonzra haragudott meg. Alfonzot 1500 július 15-én este az utcán megtámadták és súlyosan megsebesítették. Nagy nehezen tudott csak elmenekülni. De amikor a sebei még nem gyógyultak meg újra rátámadtak és megfojtották. Lucrezia vigasztalhatatlan volt, de nem hitte el soha, hogy fivére állt férje meggyilkolása mögött. A fivéréhez való viszonya szoros és töretlen maradt. A pápa Alfonz halála után új férjet keresett a lányának, amely a merénylet árnyékában ne volt könnyű. Több lehetséges jelölt az életét védve inkább visszalépett. Sándornak nem maradt más választása, mint lányát jelentős hozománnyal ellátni. Ezúttal Ferrara felé fordult, amelyet az Este hercegi család irányított. Csakhogy Ercole herceg viszolygott attól, hogy fiát, Alfonsot egy kétes származású leányhoz adja. Ezért egy követet küldött Rómába, hogy Lucrezia botrányairól adatokat gyűjtsön. Ezzel szemben olyan jelentést kapott, hogy a lány „nagyon okos, szeretetre méltó, jó természetű. ..minden dologban elegancia jellemzi, szerény és erkölcsös.” Így létre jött a frigy. Röviddel az 1501-es római házasságkötés után Lucrezia Ferrarába költözött, messze a családi kötöttségektől. A következő években nyolc gyereket hozott a világra, közöttük a trónörökös Ercole-t és a későbbi bíborost II. Ipollitot. 1505-ben apja halála után Alfonso D’ Este lett Ferrara ura. Lucreziára reprezentációs feladatok hárultak, amelyeknek teljességgel eleget tett. Támogatta képzőművészeket és az irodalmárokat. Jeles költőket hívott Ferrarába. A rászorulóknak rendszeresen osztott alamizsnát. Ezért nagyon népszerű volt az alattvalók között.

Pár éve egy kanadai kutató eddig nem ismert adalékkal bővítette a Lucreziáról kialakult képet. Egy eddig lappangó dokumentum azt bizonyította, hogy Lucrezia nagyon értett a gazdasághoz. Jó üzleti érzékkel rendelkezett. 20 ezer hektár értéktelen mocsarat vett. Ezt jó kiépített vízelvezető rendszerrel kiszárította és termővé tette. Különböző növényekkel beültette és ezzel megkétszerezte a befektetett tőkéjét. Lucrezia Borga 1519 június 24-én nyolcadik gyermeke születése után halt meg. Férje, Alfonso D’Este mélyen meggyászolta. Ugyan erkölcsös életet élt, mégis halála után gonosz pletykák kezdtek terjedni róla: intrikus, csábító, méregkeverő. És ezek a hangok nem csak a Sforza család részéről hangoztak el, írók, történészek terjesztették. Például Johann Burchard pápai ceremóniamestertől, aki naplójában nem kímélte Lucreziát. Ebben leírta, hogy 1498-ban várandós lett egy az apja spanyol titkárához fűződő viszonya következményeként. A titkárt aztán holtan húzták ki a Tiberis folyóból. De Victor Hugo is buja cselszövőnek ábrázolta a róla írt drámájában. A drámából operát komponált Gaetano Donizetti. Viszont volt olyan XIX. századi történész, a német Ferdinand Gregorovius személyében, aki szinte szentként mutatta be. Valószínűleg az igazság a kettő között van. Az biztos Lucrezia Borgia igazi reneszánsz egyéniség volt.  

1945 után egy Wehrmacht tábornok segítette az Egyesült Államokat a Szovjetunió elleni kémkedésben, aki aztán nagy karriert futott be a Németországi Szövetségi Köztársaság történelmében. A neve Reinhard Gehlen.

Európa 1945 tavaszán. A náci rezsimet szétverték, Németországot megszállták, a fegyverek elhallgattak. Viszont a következő konfliktus – a hidegháború - jeleli már látszódtak. A Vörös Hadsereg egységei messze nyugatra előrenyomultak és olyan országokat tartottak megszállás alatt, mint Lengyelország, Csehszlovákia, vagy Magyarország. Az amerikaiak nem tudták, hogy a szovjet diktátor Josef Sztálin milyen terveket fontolgat és mire képes.  Volt ellenben egy férfi, aki feltehetőleg ezekre a kérdésekre válaszolni tudott, aki a Szovjetuniót hosszú ideje megfigyelte és róla dokumentumokkal rendelkezett. Egy magas rangú német katonatiszt, aki amerikai fogságban volt: Reinhard Gehlen a szárazföldi haderő egykori keleti hírszerzésének vezetője. A tiszt 1902-ben született és 1921 óta hivatásos katona volt. Adolf Hitler hatalomra kerülése után bekerült a vezérkarba. A hidegfejű analitikus azt a csoportot vezette, amelyik a keleti területekkel kapcsolatos stratégiával foglalkozott. 1942-ben, amikor a német hadsereg Szovjetunió elleni hadjárata elakadt átvette a „Fremde Heeren Ost” (FHO) részleg irányítását, amely hírszerzési értesülésekkel látta el a vezérkart a Szovjetunióról. Gehlen a szervezőképességével megreformálta az addig rosszul vezetett részleget. Az FHO rövidesen precíz információkat szállított a Szovjetunióról – legalább is Gehlen későbbi visszaemlékezése szerint. Ennek ellenére a Wehrmacht már nem tudott átütő sikereket elérni a keleti fronton. 1943 vége felé Gehlen már úgy számolt, hogy Németország elveszíti a háborút. Sőt korábban, mint bárki a tiszttársai közül felismerte, hogy a németek legyőzése után a szövetséges nyugati hatalmak szembe fognak kerülni a Szovjetunióval.

Gehlen erre az időre terveket kezdett szőni. Néhány munkatársával új hírszerző szervezetet akart kiépíteni. Úgy számolt, hogy a „Fremde Heeren Ost” információi jó fognak jönni a nyugati szövetségeseknek. 1944 őszétől titkos dokumentumokat fotóztatott le és ötven vízálló acél dobozba helyeztette el őket. Egy különleges kommandó ezeket elásta a bajor Alpokban. Gehlen a háború végén egy hegyi menedékházban bujkált tisztjeivel és munkatársaival, amíg egy hegyi pásztor fel nem jelentette őket a megszálló hatóságoknál. 1945 május 20-án az amerikaiak letartóztatták a csoportot. Gehlen két nappal később adta fel magát. A fogság első heteiben abban reménykedett, hogy egy magas rangú kihallgató tiszt elé vezetik. Hiába! Csak az után kezdte érdekelni az amerikaiakat, hogy szovjet ügynökök érdeklőttek iránta és a szovjet amerikai viszony kezdett megromlani. Míg az amerikaiak a háború végén kezdték kivonni a katonáikat Európából Sztálin megerősítette csapatait. A konkrétumokról az amerikaiaknak semmi információjuk nem volt. Nem rendelkeztek olyan hálózattal, amely a szovjetekről információt gyűjtött volna. Reinhard Gehlent az amerikaiak Wiesbadenbe vitték, ahol a nagyon fontos hadifoglyokat tartották. Az FHO egykori vezetőjét John R. Boker kapitány hallgatta ki. A főtiszt meggyőzte az amerikai megszálló csapatok hírszerzési főnökét, Edwin L. Silbert tábornokot, hogy Gehlen tervei szerint egykori FHO tisztekből csoportot hozzanak létre, amely információkat gyűjt Moszkva hadászati terveiről. Boker mindent megtett, hogy Gehlen egykori munkatársait felkutassák és Wiesbadenbe vigyék. Az FHO papírjait is kiásták a hegyekben az amerikaiak. Gehlen 1945 nyarán munkatársaival munkához látott és értékes információkkal szolgáltak az amerikaiaknak. Silbert tábornok nagyon elégedett volt. A következő évben Gehlen megtárgyalta az együttműködés módját Silbert tábornokkal. Egy FHO emberekből létrehozandó csoportról volt szó, amely összekötetésben áll az amerikai hadsereggel, amely meghatározza, a felderítés célját a németek pedig szállítják az információkat. Az amerikaiak biztosították a pénzt és a technikai felszerelést. 1946-ban már meg is indult a szovjetek lehallgatása. Pár hónapon belül a „Gehlen szervezetnek” nevezett csoport 3000 munkatársból és informátorból állt. A szervezethez épp úgy tartoztak egykori Wehrmacht tagok, mint SS-ek, vagy Gestaposok. Híreket szolgáltattak szovjet katonai egységekről és a keleti szektorban folyó építkezésekről. Ezekből minden hónapban 200 oldalas jelentések készültek.

1947 nyarától Gehlen emberei több ezer szovjet hadifogságból hazatérőt kérdeztek ki és így elég jó képét kaptak a Szovjetunióról. Gehlennek sikerült a szervezetének munkáját nélkülözhetetlennek feltüntetnie az amerikaiak szemében. A hazatérő hadifoglyok, akik szovjet fegyvergyárakban dolgoztak, arról számoltak be, hogy a Szovjetunióban teljes kapacitással működik a hadiipar. 1947 decemberében a Gehlen szervezet új főhadiszállására a München melletti Pullachba költözött. Gehlen munkatársainak itt sok minden rendelkezésére állt: az óvodától az iskolán és kórházon át a kaszinóig. Nem sokára a szovjet hadiiparról az amerikaiak a legtöbb információt Pullachból kapták. A szövetségi köztársaság 1949 májusi létrehozása után a nyugat német vezetés Konrad Adenauer irányításával felhasználta a Gehlen szervezetet az új állam létrehozásához. A kormány 1955-ben úgy döntött, hogy Gehlen szervezete lesz a nyugat német állam titkosszolgálata. Az USA támogatta az ötletet. A szervezet közvetlen a kancellári hivatal alá lett rendelve. 1956-ban az elnevezése Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND: Bundesnachrichtendienst) lett. Az élére az egykori Wehrmacht tábornok: Reinhardt Gehlen került, úgy ahogy azt 1944-ben megtervezte.

1961-ben viszont a múltja utolérte a szervezetet. A rendőrség letartóztatta Heinz Felfe egykori SS tisztet, akit a szovjetek kettős ügynökként építettek be a szervezetbe. A BND vezetője, hogy mentse a bőrét elbocsátotta az egykori SS tagokat a szervezetből. 1968-ban a kancellári hivatal belső vizsgálata megállapította, hogy Gehlen inkább volt FHO munkatársait protezsálta, mint sem újoncokat képzett volna ki. Három évvel a lemondása után Gehlen, aki elég visszavonultan élt, a nyilvánosság elé lépett és kiadta visszaemlékezéseit. Ebben a könyvben az 1979-ben meghalt egykori BND főnök mesterkémként állította be magát. 2011-ben a BND egy bizottságot állított fel, hogy megvizsgálja Gehlen szerepét a nemzeti szocialista időkben.

1937-ben  nanjing poklában több mint 70 ezer embert gyilkoltak , vagy erőszakoltak meg a japánok

 Amikor 1937 december 13-án a japán csapatok elfoglalták Kína, akkori fővárosát Nanjingot a kormány elmenekült. A városban 300 ezer embert maradt, közöttük katonák és menekültek. A japán megszállók a XX. század egyik legnagyobb mészárlását hajtották végre közöttük. A gyilkosságok kiváltó oka a japánok felsőbbrendűségének érzése, valamint a japánok kínaiak iránt érzett mélységes megvetése, lenézése volt. A kínai katonákat, akik lerakták a fegyvert és megadták magukat becstelennek tartották és kivégezték a japánok. Csak december 17-én 13500 hadifoglyot öltek meg a város kapujánál. Sok áldozattal karddal végeztek, levágták a fejüket, vagy leöntötték benzinnel és felgyújtották őket. Ezután mint, akik jól végezték dolgukat a japán katonák levágott fejekkel fotóztatták magukat. De a civileket sem kímélték. A japánok ezrével erőszakolták meg a nőket, megcsonkították, vagy megölték őket. Volt, akiket karóba húztak. A hullákat a Jangce folyóba dobták, elégették, vagy az utcán hagyták, ahol a kutyák ették meg őket. Az egyik család, amely áldozatul esett a mészárlásnak a Hsia család volt a Hsing-Lu-Kao utcából. December 13-án japán katonák törtek be a család házába a férjet lelőtték a feleségét megerőszakolták. Az egy éves gyereküket bajonettel ölték meg. Utána a nagyszülőkre került sor, majd a 14 és 16 éves lányok jöttek. Mindannyiuk kegyetlen körülmények között vesztették életüket. Egyedül a család négy és nyolc éves lányai menekültek meg.

A kevés külföldi - diplomaták, üzletemberek, kereskedő, misszionáriusok -, akik a városban maradtak döbbenettel nézték az eseményeket. Viszonylag hamar egy hat négyzetkilométeres védőzónát hoztak létre a város centrumában, ahová a japán katonák nem léphettek be. A zónahatárt zászlókkal jelölték és a hozzávezető utcákat őrök vigyázták. A zónát egy nemzetközi bizottság irányította. A vezetője ennek a bizottságnak egy német volt: John Raabe. Ő a helyi Siemens érdekeltséget vezette. A meggyőződéses nemzeti szocialista 1908 óta élt Kínában. Felelősnek érezte magát alkalmazottjai sorsáért. Az ekkor vezetett naplója fontos bizonyítéka a történteknek. „Azt hihetné ez ember, hogy az egész japán alvilág itt garázdálkodik uniformisba bújva.” – jegyezte fel a német üzletember. A megszállók hivatalosan nem ismerték el a védőzóna létét, rendszeresen átfésülték a területet kínai katonaszökevények után kutatva. Mégis 200 ezer ember életét védte meg a nemzetközi bizottság ; maga Raabe több ezer kínai életét mentette meg horogkeresztes karszalaggal megjelenve a japán katonák előtt. A bizottság látta el élelmiszerrel a városiakat. Mivel a kínai közigazgatás elmenekült a városból a bizottság feje de facto, mint polgármester irányította az egykori fővárost. Több, mint egy héten át tartott a terror.

Csak 1938 februárjában konszolidálódott a helyzet, amikor fegyelmezettebb japán csapatok érkeztek a városba. Ekkor merték csak elhagyni a kínaiak a védelmi zónát. Március volt mikor a halottakat el tudták temetni a város lakói. Ekkor 70 ezer áldozatot számoltak össze. Nanjingot 1945 tavaszán hagyták el a japánok. John Raabe 1938 februárjában utazott haza Németországba, amikor biztonsági okokból a Siemens cég visszarendelte. A német üzletember megpróbálta rávenni a náci vezetést tegyenek valamit  a japán terror ellen. De hiába, csak azt érte el, hogy gyanús lett és a Gestapo kihallgatta, de végül szabadon engedték. 1945 után nem kapott állást és éhezett. Amikor ezt a nanjingiek megtudták a berlini katonai attasétól pénzt gyűjtöttek neki. 67 évesen halt meg Berlinben 1950-ben. A naplója egy 1996-os kiállításon vált publikussá és Raabe híressé, mint a kínaiak Oscar Schindlerje.    

Kik voltak a Dahomey amazonok, akiktől még a férfiak is rettegtek?

 A Mino harcos nők bátor és kegyetlen katonai egysége volt, a nyugat afrikai Dahomey királyságban, a mai Benin területén, amely az ellenségeikben rettenetes félelmet keltett. Dahomey alapításáról különféle történetek keringenek, csak úgy, mint a Mino harcos nők egységének létrejöttéről. Ezeket általában európai gyarmatosítók jegyezték fel. A Dahomey harcos nőinek történetét a görög mitológia amazonjai inspirálták. A legelterjedtebb nézet szerint az egységüket Houegbadja király, vagy az ő fia Agadja hozta létre a 17. században, mint női testőrség. A nők a testőri szerepre pont megfeleltek, mert a férfiak éjszaka nem tartózkodhattak a királlyal egy időben, a palotában. A női testőrség létrehozatalát inspirálhatta a „Gbeto”-k létezése, akik harcosok és elefántvadászok voltak. Egy másik teória szerint a női egység története Agadja király Oyo királyság elleni háborújára nyúlik vissza, amikor a férfi harcosok közé női ruhába öltözött katonák keveredtek. Másik szóbeli hagyomány szerint Houegbadja király halála után rövid ideig lánya Tassi uralkodott, mivel iker fivére meghalt. Ő alapította a női egységet, de aztán öccse Agadja megfosztotta a hatalomtól. Látható a Minok eredete vitatott. Az biztos, hogy Gezo király, aki 1818 és 1858 között uralkodott Dahomeyban integrálta az egységet hadseregébe, valószínűleg azért, mert kevés férfi volt. A férfi hiány oka a rabszolga kereskedelem és a gyakori harcok voltak. A hiányt nőkkel pótolták. Egyébként Dahomey gazdasága erősen függött a rabszolga kereskedelemtől. A brit uralkodó Viktória királynő kétszer küldte (1849-ben és 1850-ben) Frederick E. Forbes kapitányt Dahomeybe, hogy Gezo királyt meggyőzze, hagyja abba a rabszolga kereskedelmet. A küldetés eredménytelen maradt, de Forbes beszámolójából a világ megismerte a Minokat.

A nőket általában tizenéves korukban sorozták be a Minok közé. Az esetek nagy részében az apjuk, vagy a férjük küldte el őket, mert túl önfejűek, makrancosak voltak. Nem csak így küldött nőket soroztak be, hanem elrabolt és foglyul ejtett asszonyokat is. A kiképzések során a Mino egység tagjai alaki és fegyverhasználati gyakorlaton vettek részt. Ábrázolásokon gyakran láthatunk Mino nőket macsétával, buzogánnyal, vagy puskával. Gyakran tüskékkel sűrűn borított falra mászatták a női harcosokat, addig, amíg nem éreztek fájdalmat. A kiképzésük elsősorban arra szolgált, hogy hozzá szokjanak a halálhoz és lelkiismeret-furdalás nélkül tudjanak ölni. Azért, hogy hidegvérű brutalitásukat bizonyítsák az újoncok, foglyokat kellett a fejük fölé emelniük és a mély szakadékba hajítaniuk. 1889 decemberében a francia tengerésztiszt Jean Bayol egy jelentésében leírta, hogy egy újonc egy megkötözött rabszolgát próbatétel gyanánt milyen kegyetlen módon ölt meg. Levágta a két kezét, majd a fejét, végül pedig lenyalta a vért a kardjáról.

A Mino tagjai a királyi palotában éltek, és amellett, hogy a király testőrei voltak, a király feleségeinek is számítottak. Ennek ellenére cölibátusban kellett élniük, nem eshettek teherbe. A palotán kívül egy rabszolga nő kísérte a harcos nőt egy csengővel, felhívva a figyelmet arra, hogy nem szabad a harcos nőre ránézni. Ha egy férfi mégis ránézett, vagy megérintette halál várt rá. A Minok különböző egységekből álltak. Voltak közöttük puskások, késsel harcolók, vadászok és nyilas egységek. A különböző alakulatoknak eltérő ruházata volt, különböző harci énekei és táncai, amelyet a királynak mutattak be. A legtöbb szerző csak a Minok harcképességével foglalkozik, pedig politikai hatalmuk is volt. Megvitatták egymás között az eseményeket és általában a rabszolga kereskedelem ellen voltak. A Mino harcosok egyébként nagyon büszkék voltak a többi nőhöz képesti szabadságukra, függetlenségükre.

A Minok sok csatában harcoltak. 1727-ben jelentős szerepük volt abban, hogy Agadja király Sahé királyságát meghódította. 1851-ben abeouktai csatában legyőzték Egba népét és tagjait eladták rabszolgának. A vezérük Seh-Dong-Hong-Be volt, aki hatezer Mino harcos nőt vezetett. A harcos nők jobban akartak küzdeni férfi társaiknál, hogy ezzel is kifejezzék a király iránti hűségüket. Inkább meghaltak, mint sem vereséget szenvedjenek. Forbes azt írta: az amazonok mindent megtettek, hogy a férfiakat felülmúlják. A Mino harcosok a franciák ellen is bizonyítottak 1890-ben és 1892 és 1894 között, amikor Franciaország meg akarta hódítani Dahomey-t. A 1884-től 1885-ig tartó berlini Kongó konferencián az európai hatalmak és az USA felosztotta Afrikát. A konferencia legitimizálta az európai hódításokat, amelynek keretében Afrika nyugati fele a franciáknak jutott. A franciák már kötöttek kereskedelmi szerződést Gezo királlyal, amelynek keretében kereskedők és misszionáriusok telepedhettek le Whydahban és Cotonou kikötőjében. Amikor viszont Porto Novora a franciák igényt tartottak, ami Dahomeynek fizetett adót feszültség keletkezett. Dahomey brit segítséget kért. Gezo fia és utóda Glélé nehezményezte Porto Novora igényt tartó francia politikát. 1889-ben Glélé meghalt és utóda fia Behazin lett. Ő meg akarta akadályozni, hogy a franciák Dahomey királyság szuverenitását korlátozzák. Ezért tört ki az első háború a franciákkal 1890 márciusában. Behazin vezette a csapatokat, amikor Cotonou kikötőjét a franciák megtámadták. A Mino harcos nők az első vonalban harcoltak és sok franciát megöltek, de közöttük is nagy volt a veszteség. Az elszántságuk ellenére a Mino harcosok gyengébbek voltak a franciáknál. A Dahomey királyság alul maradt és kénytelen volt Cotonou kikötőjét átadni a franciáknak és Porto Novo feletti francia protektorátust elismerni. A király viszont ezután modern fegyverekkel szerelte fel hadseregét. A Mino harcosok például Winchester puskákat kaptak. Két évvel az első háború után kitört a második háborúskodás Dahomey és Franciaország között. Oumé völgyben a franciák Dahomeyhez tartozó falvakat támadott meg. A francia csapatok egyre inkább közeledtek Abomey városához. 1892-es canai csatában a franciák végső győzelmet arattak. A Mino harcosok itt is elszántan harcoltak, de ez nem volt elég. Abomey a főváros a franciák kezére került. A királyság megszűnésével a Mino amazonok csapata is megszűnt létezni. Egyes források szerint sokak közülük Behazin öccséhez Agoli-Agbohoz csatlakoztak. Ő 1900-ig uralkodott a franciák bábjaként, utána a franciák közvetlenül gyakorolták a hatalmat. Ugyan a Mino harcos nők már régen nem léteznek, de a történetük iránt megnőtt az érdeklődés mióta Dora Mileje a Marvel univerzum Fekete Párduc történetének testőrnőjét és harcosát velük hozták kapcsolatba. De az egykori Mino harcosok legendái, táncai ma is elevenen élnek Beniniben.      

A Szent Officium barokk palotája pompázatos, impozáns épület. Nem messze a Szent Péter dómtól, a pápai audiencia terme mellett található. Ma a Hittani Kongregációnak ad helyet, amely a római inkvizíció hivatalának utóda. Ennek a története 800 évvel ezelőtt kezdődött kémek, ügynökök és feljelentők hálózatának kiépítésével Európa szerte. Olyan volt, mint a kelet német Stasi. A palotát a svájci gárda a pápa személyes testőrsége védi. A furcsa kosztümös férfiak érdekesen néznek ki, de ez ne hagyjon megtéveszteni bennünket. Mindegyik jól képzett harcos. Nehéz, vassal megerősített bejárata van az épületnek. Mögötte található a „Secretum secretorum” a legtitkosabb titkos archívum. Ez a pincében helyezkedik el, ahová öreg lifttel, vagy poros lépcsőkön lehet lejutni. Itt gyűjtötték össze 27 kamrában, 610 folyóméteren, 4500 fóliánsban az inkvizíció aktáit. A megsárgult kötetekben a több ezer tintával írt oldalakon láthatjuk, a boszorkányok, hitetlenek, eretnekek, és zsidók ellen lefolytatott perek dokumentumait. Leírták ezekben a bizonyítási eljárást, a kihallgatás módját, a kínzási technikát, a per lefolyását és az ítélet végrehajtásának módját. Ha vér folyt, attól az egyház távol tartotta magát. Professzionális hóhérok vették át ekkor a munkát. A megfojtás, a lefejezés, a felnégyelés és a megégetés az ő dolguk volt. Egy külön részlegben találhatóak a tiltott könyvek, amelyek a pápai cenzúrának estek áldozatul. Csak 1998 január 22-e óta szabad kiválasztott kutatóknak a homályos olvasóterembe belépni, a 12 kényelmetlen kutatói helyeknek az egyikén helyet foglalni, az asztali lámpát bekapcsolni és egy felvigyázó figyelmes tekintete mellett az inkvizíció szörnyű, de ugyanakkor érdekfeszítő világába elmerülni. A mobiltelefon használata tilos viszont a zakó viselése kötelező, holott a katakombákban nagy a hőség és még klímaberendezés sincs. Kétharmada az aktáknak eltűnt. 1810 után a francia csapatok Párizsba vitték. Amikor hat évvel később a Vatikán visszavásárolta a tulajdonát az értékes fóliánsok egy részét, mint használt papírt eladta, hogy finanszírozni tudja a hazaszállítást. Talán kihasználták az alkalmat a legelrettentőbb részek megsemmisítéséhez. Legalább is ezt feltételezik az összeesküvés hívők. Bizonyíték erre nincsen. Az archívum az egyház nem éppen jó oldalának bizonyítéka. Évszázadokon keresztül olyan módon üldöztek a más vallásúakat, hogy emellett a Stasi emberi ártatlan szüzeknek tűnnek.

Az inkvizíciós eljárást a helyi püspökök kezdeményezték később küldött a pápa egy különleges megbízottat (inkvizítort) általában iskolázott dominikánus szerzetest. Az esetek nagy részében a dominikánusok végezték egész Európában az eretnekek elleni vizsgálatokat. 1542-ben központosították az inkvizíciót „Szent Római és Egyetemes Inkvizíció” néven Rómában, tizenkét kardinális irányításával. A történészek becslése szerint egy millió ember esett az inkvizíció áldozatául. Sokan közülük a kínzásokba haltak bele, vagy a máglyán végezték. Az eljárások általában azonos módon zajlottak le. Jó példa erre az inkvizítor Heinrich Institoris, aki a felső svábvidéki Ravensburgban tevékenykedett 1484-ben. A dominikánus szerzetes a legkegyetlenebb inkvizítor volt, akit az egyház nevében a pápa különleges felhatalmazással kiküldött. A bullában olvashatjuk, hogy az inkvizítor és társa Jacob Sprenger felhatalmazást kapott mindenfajta eretnekség üldözésére, de mindenek elött ebben az időben különösen elterjedt boszorkányság minden eszközzel való elpusztítására. A különleges felhatalmazás kihirdetése után az inkvizítor egy sor prédikációt tartott, amelyekben felszólította a híveket, hogy jelentsék a gyanús eseteket. A városi tanács segítségével a feljelentőket anonimitásuk biztosítása mellett kikérdezték, ez után a gyanúsítottak őrizetbe vették és megindították ellene az eljárást. A legtöbb közülük nő volt, méghozzá bábasszony, akik tagadták az ellenük felhozott vádat: nem közösültek az ördöggel (egy fekete ember szarvakkal a fején, patás lábakkal,  és kicsi pénisszel), egyikük sem repült söprűn, és egyikük sem varázsolt rossz időt. A tagadást az inkvizítorok rosszul fogadták. Az inkvizíció szabálya leírta, hogy a vádlottnak beismerő vallomást kell tennie, mert enélkül nem lehet elítélni. Erre a problémára már IV. Ince pápa megoldást talált 1252-ben: engedélyezte a kínzást az igazság kiderítése érdekében. Kedvelt eszköz volt az ujj szorító, a lábszorító, mind a kettővel el lehetett törni a végtagokat, vagy a felakasztás hátrakötött kézzel. A vas szűz (egy ember forma koporsó belülről szögekkel kiverve) a legtöbb inkvizítornak túl költséges volt. Az áldozat akaratát megtörni elég volt fenyegetni börtönnel, megmutatni a kínzóeszközöket, vagy „Tortura insomniae” az alvásmegvonást alkalmazni. A ravensburgi asszonyok elég keményfejűek voltak. Csak kettő vallotta be, hogy az ördöggel élvezkedett utána pedig jégesőt küldött a vetésre. Az inkvizítor elégedetlenül ment tovább Dél Németország más vidékeire, ahol 200 halálos ítéletet hozott még. Aztán megírta ebben a kategóriában miden idők egyik legnagyobb hatású könyvét: „A boszorkány kalapács, avagy bevezetés a gyanús asszonyok elleni harcba” - címmel. A mű három részből áll: 1, Milyen módon lehet a varázslókat – ördögöket, boszorkányokat – megtalálni, 2, a legkülönböző módjai és hatásai a boszorkányságnak, 3, a büntetések mértéke. A 200 oldalas mű 30 kiadást ért meg és sok ezer boszorkánynak tartott nőt végeztek ki ez alapján. Európa szerte becslések szerint 70 ezret ebből Németországban 25 ezret.

Az inkvizíció valójában nem a boszorkányok ellen, hanem az eretnekek az egyházól leszakadók ellen irányult. Az inkvizítorok őket akarták felkutatni és visszatéríteni a helyes útra. Ha ez sikerült megbocsátottak nekik. Ha ez nem sikerült, akkor elvesztette becsületét jogfosztott lett, legrosszabb esetben kivégezték. Az egész vagyonától pedig megfosztották. Ebből finanszírozta az inkvizíció a működését. A pénz behajtás egyébként rendkívül ötletes volt. A vatikáni aktákban szerepel egy spanyol inkvizítor Diego Rodriguez, aki Córdobában gazdag polgárokat vádolt eretnekséggel, hogy vagyonukat megszerezze. Egyetlen nap 107 embert küldött máglyahalálba. Ehhez egy ünnepélye rituálét szervezett az úgynevezett  Autodafé -t a vádlottak körmenetével, feszülettel, gyertyákkal, prédikációval, mindezt az adott város vezetőivel együtt. Az Autodafé a spanyol inkvizíció specialitása volt, 9000-et tartottak belőle és eltarthattak több napig is. A csúcspontja a tömeges máglyahalál volt.  Voltak, akiket koporsóban égettek meg, mert a vallatás folyamán meghaltak, voltak, akiket megfojtottak kegyelemből, mert megbánást tanúsítottak és csak utána égették meg őket, a maradék pedig élve lett a lángok martaléka. Nem minden inkvizícióval kapcsolatos akta származik a titkos archívumból. Spanyolországban és Portugáliában volt állami inkvizíció, amikor a hatóságok – akár Németországban – önállóan függetlenül a Vatikántól léptek fel az eretnekek ellen. Az eddigi kutatások szerint ezekkel a Vatikán elégedett volt, mert a fő célt az elkóborolt hívek visszatérítését szolgálták. Rómában egyébként az inkvizíció 400 év alatt csak 133 halálosítéletet hozott. Ezek közül a legvitatottabb az 52 éve dominikánus szerzetes Giordano Bruno elleni volt. Őt 1600 február 17-én a Campo de’ Fiorin égették meg a Pompeius színháza elött, mert azt állította, hogy a világegyetem végtelen, nincs túlvilág és így utolsó ítélet sincs. 2000-ben a pápai kulturális tanács kiadott egy állásfoglalást, miszerint az ítélet jogtalan volt. Galileo Galileit 1992-ben a pápa személyesen rehabilitálta. A csillagászt az inkvizíció 1632-ben életfogytiglani háziőrizetre ítélte, mert az állította, hogy a föld forog a nap körül. A világi inkvizíció sokkal brutálisabban járt el, mint az egyházi. Ezeknek csak egy kis részét jelentették a Vatikánnak és az aktáik helyi archívumokban vannak elrejtve. A véletlenek, vagy a kutatók kitartásának köszönhetően kerülnek ezek nyilvánosságra. Például 1990-ben a sváb kisvárosban Ellwangenben egy orkánnak köszönhetően derült ki az inkvizíció rémes tette. A szélvihar egy Galgenberg nevű helyen egy erdős részen fát csavart ki a földből, aminek következtében emberi csontok kerültek elő. Hans Gebhardt tanár és helytörténész megvizsgálta a helyszínt és egy 17. századi háromoldalú akasztófa nyomaira bukkant, amelyre 12 embert lehetett felakasztani. De miért kellet egy 1500 fős közösségen ilyen nagy kivégző eszköz? Gebhardt kutatásokat kezdett a helyi archívumban, majd Ludwigsburgban és borzalmas felfedezést tett. 1611 és 1618 között a városban boszorkány hisztéria volt, aminek 450 ember esett áldozatul. Egy részüket felakasztották másik részüket pedig megégették. Valószínűleg minden második nő és minden hatodik férfi lett áldozata a boszorkány hisztériának. Egész családokat pusztítottak el. Amikor a város szociális élete lehetetlenült el, akkor lett vége a vérengzésnek. Az ügy elindítója egy ártalmatlan dolog volt: egy őrült asszony ostya gyalázása. A nő kínzások következtében bevallotta, hogy boszorkány szekta tagja és más nők nevét is megemlítette. Ezek aztán újabb neveket mondtak. Végül olyan sok név merült fel, hogy a herceg két udvari tanácsost rendelt ki az eset kivizsgálására. Az urak - legalábbis az iratokból ez derült ki – úgy gondolták az új munkájuk jót fog tenni a karrierjüknek. Kevés bizonyítékok alapján hoztak gyors ítéleteket. Tipikus eset az özvegy Anna Lutziné. Őt azzal vádolták, hogy marhakort idézet elő, amely az ellwangeniek állatai között pusztított. Kínzások hatására bevallotta, hogy egy tisztáson női társaival ördögi rút táncot jártak, testét és lelkét a gonosznak adta, sőt az ördöggel fajtalankodott. Majd az ördög megkeresztelte. Anna Lutzint máglyahalálra ítélték, de még előtte a város vásárterén a melléből forró fogóval egy darabot kitéptek. Hasonló pogromok, mint Ellenwangenben voltak még Paderbornban (200 haláleset), Fuldában (250), Würzburgban (900), és Trierben (valószínűleg 1000). Johannes Georg II. Fuchs von Dornheim hercegprímás izolációs börtönt és kínzókamrát építettet. Itt több száz férfit, nőt és gyermeket kínoztak meg, olyan kegyetlen módon, hogy saját családtagjaikat feljelentették. Az üldöztetést csak a birodalmi tanács tudta leállítani. Az inkvizíció volt az emberiség történetében a legtovább működő vizsgálati szervezet. Jól működő besúgórendszerrel, speciális ügynökök (inkvizítorok) hadseregével, határtalan pénzmennyiséggel, és korábban nem látott adatgyűjtő rendszerrel. Mindenhez jött a fölhatalmazás a kínzásra és kivégzéshez. Az egész abból a félelemből táplálkozva, hogy az egyház elveszi a hatalmát az eretnekek miatt. A metódusát a protestánsok és a világi hatalmak is átvették. Az inkvizíciónak sok szörnyű tettét még ma sem ismerjük- állítják történészek. Az aktákat vagy megsemmisítették, vagy magánarchívumokban, kolostorok könyvtárában elrejtették. Ki tudja mi kerül még napvilágra!