1921-ben a polgárháborúban Ukrajna elvesztette függetlenségét. Ezt követte 71 év száműzetés és emigráns kormány.

 Több mint 71 évig tartott. 1921 május 7-től 1992 augusztus 22-ig öt férfi reprezentálta egymás után távol a hazájuktól az orosz imperialisták által elfoglalt Ukrajnát. Először Tarnovban, majd Párizsban és Varsóban végül 1948-tól a bajorországi Münchenben. Nemzetközileg ezek a kormányokat nem ismerte el senki és csak a száműzetésben élő ukránok támogatták. De ez kitartott addig, amíg az utolsó száműzetésben élő kormányfő Mikola Plavjuk 1992-ben átadta a hivatalát az első szabadon választott ukrán elnöknek Leonyid Kravcsuknak. Ezzel a leghosszabban működő emigráns kormánynak a története ért véget. Az Ukrán Népköztársaság 1917-ben a cári hatalom bukása után jött létre. Ukrajna autonómiáját még a Péterváron létrejött és Alexander Kerenszkij vezette ideiglenes kormány ismerte el. Az októberi bolsevik hatalom átvétel után Ukrajna kihirdette a tényleges függetlenségét Oroszországtól. Ezt a cári imperializmust ismét életre keltő Vlagyimir Lenin és Leo Trockij nem akarta elfogadni. A példanélküli kegyetlenséggel folyó polgárháború jelentős része Ukrajna területén zajlott le. Az 1918 óta az Ukrajnát uraló antikommunista Simon Petljura lengyel szövetségben harcolva alul maradt a bolsevikokkal szemben. Ugyanekkor a Josef Pilsudski vezette lengyelek különbékében kiegyeztek a bolsevikokkal. Petljura 1921-ben elmenekült és az akkor Lengyelországhoz tartozó Tarnovban emigráns kormányt hozott létre, amelyet Varsó nyomására 1923-ban Párizsba kellett költöztetnie. Petljura ellentmondásos figurája az ukrán történelemnek. Amellett, hogy Ukrajna függetlenségéért harcolt, a helyi zsidó lakosság elleni pogromokért is felelős volt. Az ukrán hadseregben nagy volt a tekintélye olyannyira, hogy a pogromokat „Éljen Petljura” felkiáltásokkal hajtották végre. Kényszerhelyzetben volt, mert ha fellép a zsidók elleni pogromokkal szemben, vagy az oroszokat, lengyeleket, zsidókat támadó propagandát elítéli, támogatókat veszített volna. Cinikus politikája életébe került. 1926-ban egy Samuel Schwarzbard nevű zsidó származású merénylő lelőtte Párizsban, akinek a hozzátartozóit a pogromokban ölték meg. A tettest egy francia bíróság felmentette, mondván tettével 15 családtagjának, közöttük szülei életét bosszulta meg. Petljura utóda Andrij Livickij lett, aki Varsóban tevékenykedett, de a kormánya székhelye továbbra is Párizsban maradt. Lengyelország német megszállása után visszahúzódott. A független Ukrajna ügyét a harminc évvel fiatalabb Stepan Bandera vitte tovább, akinek partizán egységei szintén felléptek a zsidókkal szemben. Banderát 1941-ben a németek elfogták, 1942-től pedig Sachsenhausenbe a koncentrációs lágerbe került. 1944 áprilisában szabadon engedték és a Vörös Hadsereg ellen harcolt partizánjaival. 1944 szeptemberétől emberei ugyanúgy harcoltak a németek, mint a szovjetekkel szemben, többek között magyar támogatással. Ugyanakkor az emigráns ukrán kormány nem akart közeledni Bandera felé. 1945 után Livickij ismét aktív lett. 1948-ban Augsburgban sikerült neki emigráns ukránokból nemzetgyűlést összehívni és emigráns kormányt alakítania. Míg ő maga Karlsruhéban élt a kormánya székhelye Münchenben volt. 1954-es halála után az USA-ban élő Stepan Vitvitzkij lett az emigráns kormány feje. Amikor ő 1965-ben meghalt Andrij Livickij fia Mikola Livickij lett a száműzött ukránok vezetője. Ő rendszeresen felkereste az ukrán diaszpóra különböző csoportjait és tárgyalt nyugat politikusokkal. A hidegháború idején ugyanakkor illuzórikus volt az, hogy Ukrajna független legyen a Szovjetuniótól. Livickij a berlini fal leomlása után halt meg Philadelphiában. Utóda Mikola Plavjuk lett, aki 1945-ben Németországon keresztül menekült Kanadába. Ő 1989-ig számos tisztséget betöltött az ukrán diaszpórában, többek között az Ukrán Világkongresszusban. Ukrajna 1991 december 26-án a Szovjetunió felbomlásával független lett. Az 1921 óta fenntartott hagyomány az emigráns kormánnyal véget ért. Átadták a hatalmat a demokratikusan választott elnöknek Leonyid Kravcsuknak.