Az amerikai polgárháború egy egész generációnak okozott traumát. Az 1865-ös vége után sok harcos nem talált vissza a normális életbe. Tudatosan helyezték magukat törvényen kívül, loptak, raboltak és gyilkoltak. A leghíresebb közülük Jesse James volt, bosszúálló, bandita, népi hős.

Közép nyugaton, mélyén Iowában, Council Bluffs és Des Moines között a Rock Island-i vasútvonal éles kanyart vesz. John Rafferty az Omahából induló ötórai expresszvonat masinisztájának ezen a szakaszon 20 mérföld per óra sebességre kellett fékeznie. 1873. július 21-én este döbbenve vette észre, hogy nem sokkal a vonat érkezése előtt meglazított síneket kötéllel két oldalra húzták. Rafferty megpróbálta megállítani a szerelvényt. Túlkésőn! A csikorgó fékezés ellenére, nem tudta elhárítani a balesetet. A széthúzott síneken kisiklott a mozdony és felborult. Rafferty kitörte a nyakát és rögtön meghalt. A mozdony mögötti csomagszállító vagon szintén kisiklott. Két álruhás férfi felugrott és berontott a sínen maradt vagonokba. Pisztollyal és puskával fenyegették meg az utasokat. Másik két bandita ugyanekkor biztosította a vasúti töltést. A csomagszállító vagonba is bemászott két fegyveres, amelyben a postát szállították. A legértékesebb része a szerelvénynek egy széf volt, amelyben 2337 dollár volt. Az egyik rabló lehúzta az álarcát. Világos haja volt és kék szeme. „Ha nem nyitod ki a széfet, vagy adod ide a kulcsát, kiloccsantom az agyad.” – kiáltott rá a postai alkalmazottra. Háta mögött az utasok sikoltoztak a félelemtől. „Mi a szegénynek érdekében rabolunk ki titeket!” – kiabálta az egyik rabló. „Nem akarunk senkit bántani.” Majd alig tíz perc múlva eltűntek a zsákmánnyal. A banditák, akik a szegények érdekében rabolnak, amerikai népi hősök lesznek. A vezetőjük nem más, mint Jesse Woodson James. Ő nem csak gazdag akart lenni, hanem híres is. És ebben egy újságíró is támogatta a „St. Louis Dispatch” című lapnál: John Edwards. Jesse és fivére Frank nem csak „fölülmúlhatatlanok” hanem „kitartók” is ünnepelte Edwards a vonatrablókat. Egy korai cikkében a kerekasztal lovagjaihoz hasonlította őket és a tetteiket „költőinek” nevezte.

Az újságíró meglátása szerint ugyanis a banditák egy jogos harcot folytattak tovább: a déli államokét. Nyolc év múlt el azóta, hogy kapitulálniuk kellett. Edwards szerint – aki még ekkor is a déli államok oldalán állt – a harc tovább folytatódott, csak más eszközökkel. A beszámolóiban olyan legendát alakított ki, miszerint a James banda a déli értékeket védi. Emellett persze semmiben sem különböztek az igazi banditáktól. Hármon negyed évvel korábban egy bankrablás folyamán megöltek egy férfit, majd a fivérek lövöldözve és ordítozva lovagoltak keresztül a városon, Franknél öt, Jessénél három pisztoly volt. Annakidején először számolt be az újság a tetteikről. Missouri kormányzója 500 dollárt tűzött ki a fejükre, amikor a bevett fejpénz 300 dollár volt. Ekkor tűntek fel a fivérek John Edwardsnak. A fivérek dél oldalán harcoltak és Edwards a banditákat szabadságharcosnak állította be. 1870 tavaszán találkozott az újságíró a James fivérekkel és le volt nyűgözve Jesse politikai radikalizmusától és hogy nem rejtette véka alá az északi államok iránt érzett gyűlöletét. Az újságíró mindig megvédte az akcióikat, amiket azzal magyarázott, hogy azokat megaláztatás és a bosszú motiválja. „A férfiak az életüket azért veszélyeztetik, mert tudják, hogy az új törvények csak azért léteznek, hogy szolgaságba taszítsanak.” – írta Edwards. Egy ideig bankokat raboltak Edwards támogatásával, majd rájöttek, hogy vannak sokkal értékesebb célpontok is: postai cégek, pénz és érték szállítmányok, amiket vonattal szállítanak. A Chicago, Rock Island and Pacific Railroad vasút megtámadása 1873 júliusában, amelynél Rafferty mozdonyvezető meghalt, a banda első vonatrablása volt. A banditák politikai megnyilvánulása volt, hogy azt mondták senkit nem akarnak bántani csak a vonatot és a gazdagokat akarják kirabolni. Jamesnek szinte nem volt olyan akciója, amelynek ne adott volna politikai töltetet. A hat hónappal későbbi vonatrablásnál például bejelentették, hogy az utasokat nem rabolják ki. Búcsúzóul kezet nyújtottak a mozdonyvezetőnek és egy sajtóközleményt hagytak hátra, miszerint „Iron Moutain Vasutat ma reggel öt fegyveres kirabolta.” A rablás értékének kiderítését Jesse meghagyta az újságíróknak. A szövegbe még beleírták, hogy az akció a „szegények bosszúja”, valamint a „történelem legmerészebb rablása” volt.

Az észak-dél konfliktusa már korán meghatározta Jesse James életét, holott nyugaton Missouriban nőtt fel. A család kendert termesztett és Jesse már egész fiatalon kint dolgozott a földeken. 13 éves volt, amikor 1861 áprilisában kitört a polgárháború és Missouriban erőszak és káosz lett úrrá. A konfliktus egy kérdés miatt éleződött ki, a rabszolgaságot ki lehet-e terjeszteni a Mississippitől nyugatra, vagy csak a déli államokban lehet rabszolgát tartani? Missouri 1821-ben az Unióba, mint rabszolgatartó állam lépett be. Csakhogy itt nem volt olyan egyértelmű a helyzet, mint Georgiában, vagy Dél Karolinában. Az olyan rabszolgatartó farmerek mellett, mint a James család abolicionisták is éltek, akik a feketék felszabadításáért küzdöttek. Egy küldöttgyűlésen 1861-ben Missouriban az Unióban maradás mellett döntöttek. Emellett sokan voltak a konföderáció oldalán is. A szakadás Jesse hazájában komoly volt, szomszéd a szomszéd ellen harcolt.

Az északiak szempontjából Missouri nagyon fontosnak számított; a nyugat kapuja volt. Itt kezdődött az „Oregon Trail”, az út, amelyen a telepesek Csendes óceán partja felé mentek. Egy északi tábornok hadi állapotot hirdetett, és csapatokat állomásoztattak itt. Erre válaszul gerilla háború tört ki. Unió párti katonák vonultak az államon át, fosztogattak, helyieket lőttek le és rabszolgákat szabadítottak fel. A déliekkel szimpatizálók „Buschwackers” azaz „bozótvágók”-nak hívott bandákba szerveződtek és bosszúhadjáratot indítottak az északiak ellen. Jesse idősebb fivére Frank csatlakozott az ellenállókhoz. Jesse elindult megkeresni a bátyját. Az északiak megverték, azt hazudták, hogy mostoha apját kivégezték, végül börtönbe zárták. Egy évvel később Jesse belépett a „Buschwackers”-ek közé. A vezetője Willliam „Bloody Bill” Anderson egy hírhedt gerilla vezér, aki az ellenséget megskalpolta és minden általa megölt férfi mellett egy selyemszalag csomót hagyott. Anderson egyfajta apafigura volt Jesse számára. A szabadcsapatok katonás rendben harcoltak, Anderson kapitánynak hívatta magát. „Buschwackers” között alig volt 25 évnél idősebb harcos. A legtöbbjük erdőkben bujkált, vagy a szimpatizánsok farmjain. Például Jesse anyjának Zereldának a farmján. Pisztoly és Bowie kés lógott az oldalukon. Néhány társával Jesse elfogta nevelőapja kínzóját, Brantley Bondot. Bond rövidesen halott volt.

A gerillák nem csak északi katonákat öltek meg, hanem civileket és szabadon engedett rabszolgákat is. 1863. augusztus 21-én 400 „Buschwackers” megrohamozta a kansasi Lawrencet és meggyilkoltak 180 férfit és fiút, majd felégették a házakat. A konföderációs hadsereggel szemben a szabadcsapatok nem ejtettek hadifoglyokat. Az áldozataikat megcsonkították, levágták a fülüket, orrukat. Amikor 1864-ben „Buschwackers” Texasban teleltek át és ott egy déli hadsereggel találkoztak. A hadsereg tábornoka megjegyezte „az emberélet számukra kevesebbet ér, mint egy kutyáé.” A polgárháború végén Missouri romokban hevert. A házak, a földek, a termés el lett pusztítva. Minden harmadik embert megölték, vagy elüldözték. Ellentétben a déli államokkal Missouri az Unióban maradt és nem lett a hadseregnek alárendelve. A szuverenitását megőrizhette. De azért itt is az északiak új rendet akartak. Egy új küldött gyűlés új alkotmányt fogadott el és szigorították a választójogot. Csak, aki megesküdött, hogy nem támogatta a konföderációt sem szóban sem tettben választhatott. Több ezer konzervatív politikust és közigazgatási alkalmazottat távolítottak el, akik nem akarták a radikális változásokat támogatni. A kormányzó feketékből álló milíciát hozott létre, ami ellen még Unió pártiak is tiltakoztak. Olyanok is, akik harcoltak az Unió oldalán, de nem akartak több jogot adni a feketéknek. Azok a „Buschwackers”, akik haza jutottak, bosszútól tarthattak. A háborúban viszont megtanulták, hogy pénzt csak erőszakkal lehet szerezni. Most tovább folytatták a törvényen kívüliek életét. Többségük tolvaj, szerencselovag, rabló, lett. Frank és Jesse James is tovább harcolt. Valamikori harcostársaikkal bandába verődtek, aminek taglétszáma folyamatosan nőtt. Illegalitásban éltek és bankokat és postakocsikat raboltak ki.

Nem csak Jesse James és társai voltak ebben az időben törvényen kívüliek. A férfiak generációja nőtt fel a harctéren - látta barátjukat meghalni, vagy önmaga ölt meg másokat - és ezek után nem sikerült a visszatérés a civil életbe. Emellett a katonák hazavihették a fegyvereiket a háború után. Így lett minden napi eszköz a pisztoly és a puska délen és mindenek előtt nyugaton. A korabeli újságok tele vannak törvényen kívüliek történeteivel, mint például Wesley Hardin Texasból, aki tíz embert ölt meg. Vagy a tehén tolvaj Henry McCarty ismertebb nevén „Billy a kölyök”, aki Új Mexikóban több embert megölt. Férfiak, akik a nézeteltéréseiket fegyverrel oldották meg. És nem csak a sajátjukat. 1869 és 1874 között Jesse James és társai nyolc bankot, két postakocsit és három vonatot raboltak ki. Négy embert öltek meg és jó párat megsebesítettek. A hatóságok tehetetlenek voltak. Támogatók a banditákat elrejtették, üzeneteket továbbítottak, alibit biztosítottak nekik. Nem is gondoltak arra, hogy feladják őket. Egy vonatrablás után a postaszolgálat Adams Express Company megbízta az Allan Pinkerton magándetektív irodát a kézre kerítésükre. 1850 óta működött Chicagóban Pinkerton’s National Detective Agency. Amerika szerte voltak irodáik. Ők kapták el a Reno bandát az első vonatrabló gengsztereket. 1874 márciusában a magánnyomozó iroda három ügynököt küldött Jamesék hazájába. Joseph W. Witchert, Louis Lullt és John Boylet.

Witcher vándormunkásnak öltözött, amikor Jesse mostohaapjának a farmján munkát keresett. A szomszéd település sheriffjét és a bankigazgatót beavatta a tervébe. Kearney felé vonattal utazott, majd a szürkületben gyalog ment a farm felé. Soha sem tudjuk meg mi történt azután. Hajnali háromkor három álarcos férfit és a foglyukat egy révész kitette a Missouri folyó partján. Később a három férfit Jessenek és a bandájának két emberével azonosították, a foglyot pedig a detektív iroda embereként, akinek a holttestét a mostohaapa farmjától 30 kilométerre találták meg másnap délelőtt. Rögtön értesítették a detektív iroda másik két emberét, hogy lelepleződtek, de már késő volt. Lullt megölték, míg Boyletnek sikerült elmenekülnie. Pinkerton bosszút esküdött, de Missouriban a rablóknak olyan tekintélyük volt, hogy ismét sikerült megmenekülniük. 1874 augusztusában Jesse ismét megtámadott egy postakocsit Lexington közelében. A harmadik rablás után a kormányzó vadászni kezdett a bandára. Ennek ellenére 1874. december 8-án újabb rablásra került sor. Wells Fargo szállítócég 30 ezer dollárját sikerül megszerezniük. Az eddigi legnagyobb zsákmány. Allan Pinkerton viszont a nyomukban volt. 1875. január 5-én nyolc emberének sikerült bejutnia a James család farmjára. Fel kell gyújtaniuk a házat és a menekülő fivéreket lelőniük. Ez volt a terv. Sikerült egy gyújtóbombával a házat felgyújtani és Jesse mostohaapját és egy fekete munkását a fején megsebesíteni, valamint Jesse anyját és féltestvérét Archit szintén megsebesíteni. Archie rövidesen meghalt a sebesülésének következtében. Jesse és Frank viszont nem volt otthon. A banda tovább működött. 1876-ban Minnesotában rabolnak bankot. A város lakosait tűzpárbajra kényszerítik, azután több mint száz ember veszi őket üldözőbe.

 Frank és Jesse Jamesnek sebesülten ugyan, de sikerült megszökniük. Három emberüket elfogják, egyet megölnek. A banda nincs tovább. A testvérek álnéven Tennessee-ben telepednek le. Frank a földeken dolgozik, de Jesse nem elégedett ezzel az élettel. Új bandát toborzott és kocsikat és vonatokat rabolt ki. Csakhogy őket már nem köti a régi lojalitás. A végén két embere maradt Charley és Robert Ford. De Jesse nem bízik az embereiben. Joggal. Ford 10 ezer dollárért elárulja őt. Ha sikerül Jesse-t elfogni, megkapja a jutalmat és mentesül a büntetés alól. 1876. április 3-án a rablók megbeszélik, hogy St. Josephben megtámadják a bankot. Forró a reggel. Jesse leveszi a kabátját és a szokásától eltérően leteszi az ágyra a pisztolyövét. Ekkor Robert Ford hátulról fejbe lövi. Az újságírók egy időben érnek a helyszínre a rendőrökkel. A sajtó hónapokig erről cikkezik. John Edwards arról ír, hogy a törvényen kívülit elárulták. A gyilkosság gyáva volt és felesleges. A kormányzó felajánlja Franknek, ha feladja magát enyhítést kap. Valóban hosszas tárgyalás után elengedik. 1915-ös haláláig western showkban lép fel, mint számos exbandita. Jesse halála után ballada keletkezik róla. Jesse James balladája: Aki a gazdagoktól rabolt és a szegényeknek adta.                                       

 1947 június 20-án ért véget Ben Siegel a híres maffia főnök erőszakos élete. Lelőtték. A tetteseket mind a mai napig nem azonosították.

Az első találkozó pontos időpontját nem jegyezték fel. De 1943-ban vagy 1944-ben találkozott Ben Siegel az élete legnagyobb – és egyben a legutolsó – szerelmével. Először Virginia Hillt a források szerint New Yorkban egy szálloda előcsarnokában látta meg. Sigelnek itt találkozója volt a szindikátus vezetőjével Frank Costelloval.  Ez azért érdekes, mert Hill már 1938-ban filmes karrierben reménykedve fivérével Chickkel Chicagóból Los Angelesbe költözött. A vörös hajú, igéző szürke szemű attraktív testalkatú Virginia tíz évvel volt fiatalabb, mint Siegel. Mint, ahogy Bugsy, úgy ő is keserű szegénységben nőtt fel, egy tíz gyermekes család gyermekeként az alabamai iparvárosban, Bessemerben. Az apja alkoholista, nőcsábász volt, aki ha családjánál feltűnt, akkor erőszakossá vált. Azért, hogy édesanyját megvédje a hétéves Virginia egyszer vasedénnyel esett neki apjának.

A legfontosabb lecke az életében az volt, hogy ne bízzon a férfiakban és a saját lábán meg tudjon állni. Így élt, amikor 17 évesen megérkezett Chicagóba. Az 1934-es világkiállításon kapott munkát, mint pincérnő. Néhány forrás prostitúcióról is beszél. De hamar megtalálta az utat a hatalomhoz és a pénzhez. Virginia talált egy támogatót Joe Epsteint -  Al Capone üzlettársát. Szeretője lett. De, mint gengszterszerető a szindikátus munkájába is bekapcsolódott. Chicago, New York, Florida és Kalifornia között „bag woman”, vagy másképpen  csomagfutárként hozta vitte a fogadási pénzeket egy nagy táskában. Hill maga is fogadott, vagy az öccsének adta a tippeket a fogadáshoz, amivel több ezer dollárt nyertek. Hill élvezte ezt az életet. Cadillac kabrióval járt, tele volt ékszerekkel, és nerc bundával. Nagy cipő gyűjteménye is volt. Epsteinhez volt kötve, de a kapcsolatukban nem volt szó féltékenységről. Ugyanolyan szabadosan kezelte a pénzügyeket, mint a kapcsolatait. Amikor Siegelt megismerte egy Joe Adonis nevű gengszterrel volt kapcsolata. Bugsy haverjai már bandaháborútól tartottak, amikor viszony kezdődött kettejük között. Adonist viszont nem érdekelte annyira ez a kapcsolat, Virginia ugyan szép, de szerelmes nem volt belé. Siegel számára viszont fontos volt ez a kapcsolat, amely az amúgy is bonyolult életét káoszba taszította. Virginia két kézzel szórta a pénzt, vad partikat tartott. Siegel hamar féltékeny lett rá. Hill elmenekült és George Raftnál, Siegel haverjánál keresett menedéket. Ennek ellenére Ben és Virginia nem tudott elszakadni egymástól. Mind a ketten egy polgári életmódról álmodtak, újságokat, könyveket olvastak, képezték magukat. Úgy éltek, mint Mildred Cram novellájában a „Forever”-ben. A történet egy párról szól, akiknek a kapcsolata halálra van ítélve. Ennek ellenére örök hűséget esküsznek egymásnak, és reménykednek a szerencse eljövetelében. Siegel belebolondult Virginiába, mígnem a türelmes Esther a felesége beadta a válópert. A házasságnak 1946-ban lett vége. Siegel nagyvonalú volt és feleségével és a családjával megmaradt a jó viszony. De a kaszinója miatt az adóságai már a nyakáig értek. Virginia a költekezésével nem volt segítségére. Mindig beleszólt a kaszinó berendezkedésébe. Emellett Las Vegas száraz és forró klímája nem tett jót neki. Allergiás volt és mindig veszekedett Bennel. Benadryl szedett az allergiájára és rá alkoholt ivott. A Flamingó kaszinó megnyitásán neki esett egy táncosnőnek, akit Ben intett magához. Összekarmolta az arcát. Ezután öngyilkosságot kísérelt meg altatóval.

A bizonytalan kapcsolat mindkettőjüket annyira igénybe vette, hogy 1947 tavaszán Virginia Las Vegasból Los Angelesbe költözött. Itt az öccsével, Chickel együtt egy lakást béreltek a Nord Linden Drive-on. Úgy tűnt viszont, hogy Benre rá mosolyog a szerencse. Májusban a „Flamingó” 250 000 dollár profitot hozott. De ez a milliós adóságokhoz képest csepp volt a tengerben. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy vége a hét szűk esztendőnek. És akkor Virginia visszament Las Vegasba. Ekkor úgy döntöttek, hogy mindkettőjüknek szünetre van szüksége. Méghozzá hosszúra. Virginia ekkor találkozott a pezsgőgyár örökössel Nicolas Feuilatte-vel. Úgy döntött, hogy a nyarat Franciaországban tölti. Siegel ez meg akarta tiltani. Nagy veszekedés lett belőle. Hill azt mondta Siegelnek: „Nem vagyok a tulajdonod!” Erről az öccse számolt be később a nyomozóknak. Ekkor szakítottak. Virginia nem bírta tovább a feszültséget.  Siegelt a saját családja térítette észhez. Siegel meghívta a két lányát Millicentet és Barbarát, hogy töltsék együtt a nyarat Vancouverben. A lányok vonattal mentek volna New Yorkból. Virginia ugyanezt az időt Párizsban tölti. Előtte felkeresi Epsteint Chicagóban. A nyaralásra magával viszi a nercbundáit is! Nem látja többé Siegelt, de megengedi neki, hogy a lakásában lakjon Los Angelesben a Linden drive-on. Ezekben a napokban Las Vegasban egy ritka vendég keresi fel Siegelt. Meyer Lansky, az öreg barátja. Ő egy gengszter konferenciára jött, amin a szerencsejáték pénzekről tárgyaltak.

Siegel ezekben a napokban valószínűleg fenyegető névtelen hívásokat is kapott a „Flamingóban”. Mégis gyanútlanul Los Angelesbe repül és feltűnik Chicknél a Linden drive-on. Először volt felesége hívja fel. Ezután New Yorkban Esther kiviszi a két lányát a 16 éves Millicentet és a 14 éves Barbarát az állomásra, ahol vonatra szállnak. Ben rövid ideig alszik egyet, mert nehéz nap vár rá. Mickey Cohennel találkozik, az egyik nagy konkurensével. Benéz kedvenc borbélya is hozzá. Hajvágás, masszázs, borotválás. Este Chickkel, az ő barátnőjével, és az testőrével, Allen Smileyval vacsorázni mennek Santa Monicába egy étterembe. Este tízkor jönnek vissza. Az ablakok nyitva, meleg az este. Siegel háttal az ablaknak egy díványon helyezkedik el és a Los Angeles Time egy korai kiadását olvassa. Rézsút vele Smiley ül. Chick és barátnője az emeletre vonult vissza. Kint az udvaron sötét van. Egy alak készül a lövésre. Máig ismeretlen a kiléte. Nem egészen öt méterről kilenc golyót lőtt ki. Az első golyó Siegel tarkóját éri. Átfúrja a koponyát. A szemén keresztül távozik, és a falba fúródik. Összesen öt lövedék hatol át a férfin, a felső testén és koponyáján. Rögtön halott volt. Smiley megúszta a támadást. Kabátját súrolja egy lövés. Chick hívja a rendőrséget, de előtte kiüríti a széfet, amelyben egy pisztoly volt és leánytestvére ékszerei.   

  A „Flamingó” kaszinóban azon az este nyolc széles vállú fickó tűnt fel. Tito Guizar show műsora után egy másik férfi oda ment a csoporthoz és halkan valamit közölt velük. A nyolc fickó felállt és az ajtók elé álltak. Azután megjelent Moe Sedway és Gus Greenbaum, Lansky és Siegel emberei, valamint Morris Rosen, Lansky bizalmasa. Bejelentették, hogy Siegel halott és az üzletet átveszik tőle. Már ez az esemény is jól mutatta, hogy a szindikátus keze benne lehetett Siegel megölésében. Lucky Luciano és más fönökök már 1946 decemberében nehezményezték, hogy Siegel csomó pénzt kivett a „Flamingó” kasszájából és a barátnője Hill segítségével Svájcban helyezte el. Ennek ellenére Frank Costello és Lansky még pénzt tett be a kaszinóba. Júniusban pedig úgy tűnt beindult az üzlet.

Sok teória megjelent Siegel halálával kapcsolatban. Az kétségtelen, hogy a szindikátus gyanakodott arra, hogy Siegel és Hill a pénzüket lopja. Ennek ellenére Hillt nem lőtték le. Kiegyezett vajon a maffia főnökökkel? Hogy saját bőrét mentse Virginia segített a gyilkosság végrehajtásában? Kétségtelen Ben a válásuk előtt verte Virginiát. Chick ezen meg volt döbbenve. Ő röviddel a gyilkosság előtt szerelt le a hadseregből. A bérgyilkosok ekkor pisztolyt és nem puskát használtak. Chick egy volt katonatársa lehetett a gyilkos? Vagy maga hajtotta végre a merényletet?  Nem tudni. Siegel volt felsége Esther végig hű maradt volt férjéhez. 1982-es halálakor egy kérése volt férje mellé temessék a „Hollywood Forever” temetőben.   

A polgárháború közepén vette kezdetét az Egyesült Államok legjelentősebb építési vállalkozása. Vasúttal akarták össze kötni a keleti és a nyugati partot. Egy verseny vette kezdetét.

 Az első ütés mellé ment. Leland Stanford a Central Pacific Railroad Company elnöke, a Promontory Summit fennsíkján Utah államban a nagy sóstó közelében elvétette az első ütést. Az ezüst kalapáccsal mért második ütés már eltalálta az arany szöget, amellyel az utolsó sínt rögzítették a talpfákhoz. Ezzel a szimbolikus eseménnyel 1869 május 10-én, véget ért a nagy vállalkozás. Az összeköttetés Kalifornia és a keleti part között létre jött. 2864 kilométer hosszú vonal, amit munkások gyakran a sziklába vájva csákánnyal és dinamittal építettek, elkészült. Az építő brigádok a Rocky Mountains és Sierra Nevada hegyeivel és völgyeivel küzdöttek meg, miközben vad folyókon át is építettek hidakat. Egy hatalmas úttörő vállalkozás. Az Egyesült Államok szorosabban összenőtt és ebben a vasút központi szerepet játszott. 1848 óta mikor is Kaliforniában aranyat találtak szerencselovagok özönlöttek New Yorkból, Bostonból, és Philadephiából nyugatra.

A transzkontinentális vasútnak, a haladáshoz és az amerikai álomhoz való hozzájárulás e jelének a tervezésétől a megvalósulásáig két évtized telt el. Összehasonlítva a mai projektekkel is hatalmas teljesítmény volt ennek a végig vitele. Igaz nem kímélték a munkásokat, az őslakosokat, de a természetet sem. A vasúti összeköttetés nélkül az Egyesült Államok nem tudott volna ilyen gyorsan növekedni és globális gazdasági hatalommá válni. Amerika felemelkedése a vasút nélkül elképzelhetetlen lett volna.

1826 óta volt vasút Amerikában. Massachusettsben szállította a köveket a folyón közlekedő hajókhoz. Három évvel később egy szárnyvonalat is építettek, amelyen már utasok is utazhattak. Pennsylvaniában az Angliában épített» Stourbridge Lion« névre keresztelt mozdony húzta a vagonokat. Sorra alakultak a vasúti vállalkozások a következő években és  több mint 110 mozdonyt importáltak Angliából a keleti parti vonalak számára. A vad nyugat viszont érintetlen terültet maradt a vasút szempontjából. A nyugat vasúttal való meghódítását mindenek előtt egy ember szorgalmazta: Theodore Dehone Judah. Ő már a kezdeti időben javasolta, hogy a Sierra Nevadán keresztül építsenek vasutat. Az 1850-es években ezzel a javaslatával gúnynak, szkepszisnek és kritikának tette ki magát. A kortársak ezért nem épp hízelgő gúnynevet aggattak rá: őrült Judahnak hívták. Ugyanakkor a kormány emberei már földmérőket küldtek ki, hogy kijelöljék a transzkontinentális vasút nyomvonalát. Ezek a geodéták több lehetőséget is kidolgoztak, de a szövetségi államokban és a kongresszusban hosszas viták dúltak az útvonalvezetéssel kapcsolatban. Ez jó ideig blokkolta az építés megkezdését. 

De Judaht nem lehetett megállítani. 1857-ben Washingtonban bemutatta a „Csendes óceáni vasút praktikus megépítésének” tervét. Megállíthatatlanul lobbizott a fővárosban a víziójának megvalósításának érdekében. Viszont az északi és déli államok ellentéte megakadályozta, hogy Judah elegendő támogatást találjon. 1861-ben kitört a polgárháború és a vasút ügye úgy tűnt másodlagos lett. Judah ennek ellenére nem mondott le az álmáról és további útvonalakat keresett. 1862 júliusában Abraham Lincoln aláírta a Pacific Railroad Act-ot. Keleten már 50 ezer kilométer sín volt, nyugaton csak 50 kilométer. Ennek a kormány tervei szerint meg kellett változnia. A kormány nem csak a szükséges földterületet biztosította, hanem hitelt is adott, sőt minden megépített kilométer után jutalmat. Két nagy cég versenyzett egymással. Central Pacific Railroad és Union Pacific Railroad vállalatok, amelyek azért harcoltak egymással, hogy melyik épít hosszabb pályaszakaszt. 1863-ban a Central Pacific neki kezdett Kaliforniában az építés előkészítését. A konkurens Union Pacific ugyanakkor 2000 kilométerrel keletebbre kezdte meg az építést: Omahában. Judah még ebben az évben, novemberben meghalt sárgalázban. Így ő nem élhette meg a vasút elkészültét és azt sem tudhatta meg, hogy melyik cég győzött a versenyben. Mivel nyugaton hiányzott a munkaerő Charles Crocker a Central Pacific munkavezetője 15 ezer kínai munkást alkalmazott.  Union Pacific keleten ezzel szemben az elbocsátott katonákra épített, valamint szökött rabszolgákra és ír és német munkásokra.   

Szerszámokkal teli, háromszintes vagonokkal mentek az egyes építő brigádok előre. Ezzel egy időben földmérők jelölték ki a legjobb utat, majd utánuk el is kezdődött az építés. Jobb napokon és kedvező terepviszonyok között napi nyolc kilométer sínt is lefektettek. A vasútépítés nem volt veszélytelen. Sok ember meghalt kőomlásban, robbantáskor, vagy Sioux és a Cheyennek támadása következtében. Mialatt a Central Pacific a hegyekben építkezett a Union Pacific a síkságon. Itt a munkacsapatok meg tudták mutatni mire képesek. Egy gyakorlott brigádnak egy perc elegendő volt egy sínpár lefektetésére. 1866 telén a munkafeltételek igazán kemények voltak. A Central Pacific munkásainak a Sierra Nevada hegyei között mínusz 30 fokban kellett dolgozniuk. De a hideg miatt szóba sem jött a munkálatok felfüggesztése. Végeredményben két vállalat versenyzett egymással. Lincoln csak a kiinduló pontokat határozta meg. Aki a legtöbb sínt lefekteti az kapja a legtöbb földet és a legtöbb pénzt. Eredetileg tizenkét évre tervezték a munkákat, de ennek a felében sikerült elkészülni. Amerika két partját összekötötték. Az indiánok ugyanakkor elveztették az életterüket. Egyre több telepes nyomult be a Mississippitől nyugatra, az új földekre. Farmok jöttek létre, a bölényeket az indiánok fő vadász zsákmányát kiirtották. Az őslakosokat rezervátumokba kényszerítették. A kínai munkások is a vesztesek közé tartoztak. A munkálatok befejezése után feleslegessé váltak. A fehér munkások konkurenciát láttak bennük. A vasút megépítésével a nyugati és a keleti part között lerövidült az utazási idő. Postakocsival hónapokig tartott az utazás, vasúttal hét napig.

Három évtizeddel az után, hogy Leland Stanford az aranyszöget beverte a Promontory Summiton új pályavonalat jelöltek ki. A Central Pacific utóda Southern Pacific Railroad 1902 és 1904 között új vasútvonalat épített a régi helyett. A régi vonal sínjeit felszedték és beolvasztották. Utah államban a Promontory Summiton ma múzeum emlékeztet a hőskorra.        

Három expedíciójával Henry Morton Stanley kutató, újságíró nagy népszerűségre tett szert, ugyanakkor jogos kritikákkal is szembe kellett néznie.

„Doktor Livingstone, ha nem tévedek.” – A híres köszöntés Ujijiban, egy távoli faluban a Tanganyika-tó partján zajlott le. Akinek a köszöntés szólt David Livingstone volt, a híres 58 éves skót orvos és felfedező. Livingstone régóta eltűntnek volt nyilvánítva, pontosan az óta, amikor elindult felfedezni kelet Afrikában a Nílus forrás vidékét. A férfi, aki pedig ezekkel a szavakkal köszöntötte Henry Morton Stanley volt, akinek ez volt az első jelentős expedíciója Afrikában. Ekkor jó úton haladt afelé, hogy a fekete kontinens magával ragadó, de ugyanakkor vitatott felfedezője legyen. Stanley ekkor csak 31 éves volt és az Afrika kutatók azon különleges tagjai közé tarozott, aki a saját magáról alkotott képet a nyilvánosság előtt hozta létre.     

Stanley 1842-ben született Walesben, Denbigh városában egy szolgálólány, név szerint Betsy Perry az öt törvénytelen gyermekéből elsőként. A születési anyakönyvi kivonatában John Rowlands, acfattyú bejegyzés szerepel. A szülővárosában az a pletyka terjedt el, hogy Betsy fiának anyakönyvi bejegyzéséhez John Rowlandsnak fizetett, egy város szerte ismert alkoholistának. A nő szégyenében elhagyta Denbigh városát és a gyereket a nagyapjánál, egy hentesnél, valamint nagybátyánál hagyta. Az ifjú egész életében szenvedett emiatt és az életrajzából látszik, hogy hőstetteivel édesanyja szeretetének hiányát próbálta pótolni. Amikor nagyapja meghalt, John alig volt öt éves. Nagybátya rögtön egy dologházba adta, ahol árvákkal és koldusokkal nőtt fel, szegénységben és piszokban. 16 éves korában megszökött innen. A családja akarata ellenére az ifjú Rowlands mindig új állásokban tűnt fel, mint például rövidárú kereskedő, hentes, ablakpucoló és gyapotbála rakodó Liverpool kikötőjében. A tengerészek hatására alakult ki benne az utazás és kaland utáni vágy. Egy nap „Windermere” nevű teherhajó kapitánya felajánlotta, hogy hajóinasként alkalmazza és röviddel 1858 karácsonya előtt alig 18 évesen Amerikába indult. Egy hónap múlva a „Windermere” horgonyt vetetett New Orleans kikötőjében. Nemsokára találkozott Henry Hope Stanleyvel egy gyapotkereskedővel és neki kezdett dolgozni. Ez a találkozás radikálisan megváltoztatta az életét. Stanley megkedvelte az ifjút és adoptálta. Ám rövidesen meghalt anélkül, hogy végrendeletet hagyott volna hátra. Minden esetre a történetnek ezt a verzióját adta elő Stanley. Egyes életrajzírói közöttük Tim Jeal szerint szó sem volt adoptálásról, azt Rowlands találta ki, hogy leplezze azt, hogy engedély nélkül tartózkodik az Egyesült Államokban. Ez volt az első a sok hazugsága, féligazsága közül, amivel életét kiszínezte, hogy hírnévre tegyen szert.

Az adoptáló apja halála után kezdődött az ifjú új élete, az új hazájában, új vezetéknévvel. Egyesült Államok déli részén kisebb munkákkal tartotta el magát. 1861-ben a polgárháború kitörésekor Louisianaban tartózkodott és a konföderáció mellett kötelezte el magát. 1862 áprilisában shiloh-i csatában fogságba esett, ám csak az unió seregéhez való csatlakozás árán nyerte vissza a szabadságát. Vérhasban megbetegedett, de az első adandó alkalommal megszökött a kórházból. Visszatért Welsbe, ahol édesanyja már egy másik férfival házasodott össze. Mivel szegényen éltek nem fogadta vissza a fiát. Stanleynek nem maradt más lehetősége, mint visszatérni az Egyesült Államokba. Megváltoztatta a kinézetét és a korát, nehogy dezertőrnek tartsák. Ismét belépett a hadseregbe, most, mint hajókereskedő szerepelt. Olyan felfedezők könyveit kezdte olvasni, mint Richard Francis Burton, John Hanning Speke, vagy David Livingstone és felfedezte magában az újságírót. Sikerült cikkeket elhelyezni helyi lapokba és rövidesen megszületett benne a vágy, hogy felfedező legyen.

Miután Stanley a hadsereget elhagyta, azt javasolta ifjabb James Gordon Bennettnek, a New York Herald című lap tulajdonosának, hogy hadd menjen Afrikába, hogy Livingstonet megkeresse. Bennett a javaslatot elutasította, mondván Stanley még tapasztalatlan ilyen expedícióhoz. De mivel a vakmerősége és ambiciózussága a laptulajdonost lenyűgözte, azt javasolta neki menjen és tudósítson az angol etióp háborúról. Ezt több utazás követte például az Oszmán Birodalomba, Görögországba és Spanyolországba, ahonnét az örökösödési háborúról kellett tudósítania. Rövidesen azonban Stanley egy táviratot kapott New Yorkból Bennettől, hogy térjen vissza az Egyesült Államokba. A Herlad és az Egyesült Államok meg akarta keresni Livingstonet. A lap elsősorban azért, hogy interjút készítsen vele. Dr. Livingstone az igazság szerint egyáltalán nem tűnt el, hanem az 1850-es években Afrika közepét kutatta fel, miközben a helyieket igyekezet keresztény hitre téríteni. Livingstone utazásai sokkal hozzájárultak Afrika jobb megismeréséhez. Ő fedezte fel a Viktória vízesést. A viktoriánus Angliában rendkívül népszerű volt. 1866-ban elindult, hogy a Nílus forrás vidékét felkeresse. Annak ellenére, hogy éveken keresztül nem adott hírt önmagáról, senki sem tartotta őt eltűntnek. Semmi sem utalt arra, hogy bajban lenne.

Bennett nagy storyt szimatolt az akcióban és nem mellesleg pénzügyi támogatást is akart nyújtani, amit Livingstone soha sem kért. A világhírű felfedezőt egy ambiciózus amerikai újságíró felkutatja és megmenti a Herald támogatásával. Stanley a nélkül indult az expedícióra, hogy a fekete kontinenssel – ahogy ő nevezte Afrikát – különösebb tapasztalatai lettek volna, ha az általa olvasott útleírásokat nem számítjuk ide. Közép Afrika földrajza a korabeli embereknek olyan ismeretlen volt, mint az ókori görögöknek, vagy rómaiaknak. A nagy tavainak helyei, csak úgy, mint a Nílus és a Kongó forrásvidékei feltérképezetlenek voltak. Mégis, amikor Stanley Zanzibárba megérkezett és a szárazföld belseje felé haladt tovább, mindenki sejtette, hogy Livingstone a Viktória tó közelében van.  1871 január 6-án hagyták el Zanzibárt, mintegy kétszáz emberrel Stanley vezetésével és egy nagy amerikai zászlóval. Hamar kiderült viszont, hogy az út nem lesz könnyű séta galopp. A cecelegyek támadásai, a malária és vérhas kínozta a csapatot. A bantu háború letérítette Stanleyt az eredeti útjáról, ráadásul az a keménység, ahogy Stanley az embereit kezelte dezertálásokhoz vezetett. De ugyanakkor Stanley megszállott volt az expedíció sikerével  kapcsolatban. 

 Az egész úton felmerült az a gyanú, hogy esetleg Livingstone már nincs életben, vagy ha esetleg életben is van, nem találják meg. Stanley naplója szerint október 28-án, de más tanúk szerint november 10-én a maláriában szenvedő Stanley vezette férfiak csoportja megérkezett Ujiji faluba. Dr. Livingstonehoz egy kisebb csoport ment, hogy figyelmeztesse a szintén maláriában szenvedő misszionáriust. A híres köszöntés „Doktor Livingstone, ha nem tévedek” ilyen formában sohase hangzott el. A naplójában Stanley azt jegyezte fel, hogy „egy sápadt fehér embert láttam kék sildes sapkában, vörös kabátban, szövetingben és tweed nadrágban.  Amikor megpillantottam rögtön felálltam”.  Egyik feljegyzésben sem említik a híre köszöntést. Ezt Stanley találta ki, hogy megszépítse a találkozást. Livingstone csodálkozott, hogy kutatóexpedíciót küldtek megtalálására, de mivel a tartalékai kimerülőben voltak és beteg is volt végeredményben örült a találkozásnak. Jelei vannak annak, hogy a két férfi között apa-fiú kapcsolat alakult ki. Stanley, aki nem ismerte az apját idealizált képet írt róla, a Heraldnak írt cikkeiben, míg Livingstone becsülte az ”ifjú felfedezőt”. A két férfi viszont világnézetében eltérő álláspontot képviselt. Livingstone liberális, Stanley konzervatív volt. Ez látszott az őslakosok iránti viselkedésükben is.

Az eltérő világnézet ellenére a két férfi még négy hónapot töltött együtt. Utazásokat tettek a Tanganyika-tó északi részén és megállapították, hogy a tó nem a Nílus mellék folyója, ahogy Livingstone gondolta. További utazásokat is terveztek, de Stanley hírt kapott New Yorkból, hogy a Herald nem finanszírozza tovább az útját. Livingstone viszont nem akart visszatérni Nagy-Britanniába. 1872 március 14-n elváltak útjaik. Míg Stanley, mint új felfedező és mindenek előtt a Herlad sztár újságírója ismertségre tett szert, addig Livingstone számos levelében a rabszolgaságot elítélte és folytatta utazásait, míg nem egy évvel később Zambiában meghalt. Livingstone halála után Stanley újabb afrikai utat tervezet, most a londoni Daily Telegraph támogatásával. Ezúttal folytatni akarta Livingstone kutatásait a Nílus forrásának megtalálása céljából. A Lualaba folyó mentén akart kutatni. Az expedíció, sokkal nagyobb volt, mint a korábbi és Stanley vasmarokkal irányította csapatát. Ennek ellenére az eufóriát kétségbe esés váltotta fel. „Ebbe a világba nem azért küldtek, hogy boldog legyek, hanem, hogy különleges feladatokat végre hajtsak.” – írta naplójában. 1877-ben három évvel az utazása kezdete után Stanley megállapította, hogy a Viktória tó a második legnagyobb édesvizű tó a világon, ha a Kaszpi tengert nem számítjuk. Lualaba folyón leutazva rájött, hogy az a Kongó folyó felső folyása, ami 8000 km hosszú út után az Atlanti óceánba torkollik. Stanleyt a nagy népszerűsége ellenére sokszor kritizálták, hogy rosszul bánik az afrikaiakkal.      A rabszolgaság megvetése ellenére, Stanley barbároknak és civilizálatlanoknak tartotta az afrikaiakat. A tudós társadalom gyakran kritizálta azért, mert expedíciói nem foglalkoztak eleget a biológiával és az antropológiával, csak a földrajzi felfedezések érdekelték. Stanley visszatért Angliába, ahol már a társadalmat nem érdekelte a Kongó expedíciói. Ellenbe Lipót belga király megnyerte magának, hogy új birtokának kereskedelmi célú hasznosításában segítsen. Stanley öt évig maradt Kongóban, utakat épített és gőzhajókkal látta el a folyókat. „Bula Matari” sziklatörő lett a mellékneve. Stanley ezzel a munkájával Afrika egyik legszörnyűbb gyarmatosításához járult hozzá. A belga király véres hatalmához Kongóban. Három évvel később Stanley Emin pasa utáni kutatásban vett részt. A felső Sziléziából származó eredeti nevén Eduard Schnitzer orvost az egyiptomiak nevezték ki Szudánba kormányzónak. A mahdi felkelés elvágta őt a külvilágtól, de isten igazából nem volt igazi veszélyben. Az Albert tónál találkoztak, de végezetül Stanleyt és embereit az védte meg, akinek a kiszabadítására indultak. Ezután Stanley Angliában telepedett le és írásból valamint előadások tartásából élt. 49 évesen megházasodott és lovaggá ütötték. Utolsó éveit is afrikai utazásoknak szentelte. Azt szerette volna, ha a Westminster Abbeyben temetik el, Livingstone sírjához közel. Ez a vágya nem teljesült.      

William Shakespeare-t ma a magas kultúrával és az igényes színházi előadásokkal kötjük össze. Pedig a saját korában a nevét, ha ismerte egyáltalán valaki az olcsó szórakoztatással kapcsolták össze. Mint színműíró megítélése azonos szinten állt a bordélyok, kocsmák gyakran bűnőzi körökhöz kapcsolódó rétegével. Alig lehetett úgy a Globe színházhoz eljutni, hogy az ember London gyanús környékeit el tudta volna kerülni.

 Shakespeare 1588 körül érkezett Londonba, amikor már a színházi világ virágzó üzletnek számított. 1567 és 1622 között csak fővárosban kilenc színház épült. De Anglia más városaiban, mint Bath, Bristol, Norwitch vagy York is épültek színházak. Azelőtt a színházi társulatok a vidéket járták és vendégfogadók valamint kocsmák udvaraiban léptek fel. De az is előfordult, hogy gazdagabb támogatók udvarházaiban tartották meg az előadást. A professzionális színház világa még teljesen új volt, érteve ez alatt az állandó kőszínházat belépőjegyekkel, fizető nézőkkel. A színészek megbecsültsége alacsony volt, a szélhámosok és csavargók szintjén állt.  A vándortársulatok azon a helyen ahol felléptek idegenek voltak és bizalmatlanul fogadták őket. Ezért kellettek a társulatoknak támogatók. A színészek csoportjai ezeknek a nevét viselték, úgy, mint Leicester vagy Chamberlain társulat. Ennek ellenére a színészek nem élvezték a felső társadalmi körök elismertségét. Sok szempontból a színészet lenézett foglalkozás volt, ahol többféle társadalmi rétegből jöttek össze emberek. A puritánok körében megvetették a színházat, mert szerintük a megtévesztésre épült. Gondot jelentet számukra, hogy a színészek meggyőzően és rugalmasan szerepet tudtak váltani, legyen szó, különböző nemekről, vagy társadalmi osztályokról. A társadalmi tagozódást az Erzsébet kori Angliában nagyon komolyan vették és korántsem volt akkora mobilitás a különböző osztályok között, mint ma. Például törvény írta elő, hogy a társadalmi rangnak milyen öltözet felel meg. Erkölcsi elvárások is szigorúan előírták, kinek hogyan kell viselkednie. Megbüntették azt az embert, aki nem társadalmi rangjának illetve nemének megfelelő ruhát hordott. Kivételt képeztek ez alól a színészek, akik különböző ruhát felvehettek, a szerepüknek megfelelően. De ez nagyon veszélyes volt. Ehhez jöttek még az egészségügyi megfontolások, hiszen ez a korszak a fertőzések és járványok kora is volt. Az állandóan vándorló társulatok potenciális veszélyt jelentettek új fertőzések terjesztésére. A színházat bezárták, ha egy hét alatt a megbetegedések száma bizonyos szintet elért. Ugyanakkor lázadás is kitörhetett, ha egy színtársulat a szomszédban felütötte tanyáját. Egy-egy előadáson sok százan összejöhettek a nézőtéren, szorosan egymás mellett. Volt időszak, amikor a puritánok London belvárosából a színészeket elüldözték, de még a külvárosi színjátszóhelyeket is bezáratták. Például 1575-ben. Ezért az új játszóhelyek Shoredichben észak keletre a városközponttól létesültek. Ez a bevándorlók és a vándormunkások kedvelt helye volt, ahol a kereskedők telepedtek le és új üzemek létesültek, amihez munkáskézre volt szükség. A környéken, ahol pénz koncentrálódott és a törvények sem értek el idáig, sok sötét alak jelent meg. Erkölcstelen kereskedők, erőszakos bűnözők. Egy kétes példa Robert Greene, aki Shakespeare-t először említi: 1592-ben támadja meg, plagizálás vádjával. Greene maga is költő és drámaíró volt. A családját elhagyta és London sötét világában merült el. A bordélyok állandó látogatója volt, amiről műveit írta.

A színházakban sem mentek jobban a dolgok. A hely, ahol működtek nem éppen a legjobb környékek voltak. A színházon belül, a színpad előtt, ahol a legolcsóbbak voltak jegyek nem volt életbiztosítás tartózkodni. A zsebtolvajok és a prostituáltak igyekeztek kihasználni az ott gyakran adódó alkalmakat mások kifosztására. Amikor a „The Swan” színház megépítését tervezték, London főpolgármestere igyekezett az építést megakadályozni, mondván a hely vonzza a lótolvajokat, a prostituáltakat, a csalókat és egyéb gazembereket. Némely színháztulajdonos, mint például Philipp Hanslowe bordélytulajdonos is volt. A „The Rose” színház mellett sógorával a színész Edward Alleynnal nyilvánosházat működtetett. A legtöbb színész és színműíró nem volt ugyanakkor anyagilag sikeres. A színdarabok többségét a mai viszonyokkal szemben, ahol hónapokig színen vannak csak egyszer mutatták be, ha egyáltalán színre kerültek. A nézőközönség új darabokat és új szereplőket követelt. Az írók futószalagokon gyártották a darabokat. Már csak azért is, mert egyszer fizettek érte bármennyiszer mutatták be őket. Ha az írók egy darabot kiadtak a kezük közül már nem volt az övék. Nem volt jogdíj. Legjobb forrás ennek bizonyítására Philip Hanslowe feljegyzései a színházában bemutatott darabokról.  Shakespeare egy ideig Hanslowe társulatával dolgozott együtt. Hanslowe feljegyzései között számos feljegyzést találunk az elszegényedett színműíróknak adott kölcsönökről. Csak nagyon kevés írónak ment jól a sorsa. A színészek ugyan szűkösen megkeresték a mindennapi betevőfalatra a pénzt, de ennek ellenére bizonytalan exisztencia volt színésznek lenni. Mindig fennállt a veszély, hogy felkelés, vagy járvány miatt bezár a színház. Ha ez megtörténik nincs bevétele a színésznek és a színműírónak. Ennek ellenére Shakespeare jól keresett. No, nem a darabjaival, hanem mint befektető. A pénzét részesedésekből szerezte. Ez elismertséget szerzett neki illetve Stratford-Upon-Avonban birtokot, családi címert és polgári exisztenciát. A legtöbb színész és drámaíró két világ között élt. Éppen, hogy víz felett tudták tartani a fejüket, de ugyanakkor meghívták őket a gazdagok házába is egy-egy fellépésre. Úgy tűnt jól élnek, de ez egyáltalán nem volt jellemző a színpadi életen túl. Sokan bűnözők is voltak, vagy volt másik megélhetésük is. Egy híres példa Christopher Marlowe, aki kémként is dolgozott. Francis Walsingham egy erős kémszervezetet működtetett, nem csak I. Erzsébet idején. Ez egy nagyon hatásos megfigyelő rendszer volt, főleg a katolikusok ellen irányult. Marlowe úgy tűnt kettős ügynök volt - egy időben Franciaországban tartózkodott  - ezért kiszámíthatatlan volt. Marlow mind a mai napig provokatív és kíméletlen ember hírében áll. A lázadó szelleme megmutatkozik műveiben is  „A nagy Tamerlián”-ban és a „Doktor Fausztusz”-ban, amelyekben a vallás alap kérdéseit kérdőjelezi meg. A fogadós Willam Bradly halálával is kapcsolatba hozták, akivel egy számlán vitatkoztak össze. Marlow barátja Thomas Watson közbe avatkozott és leszúrta Bradlyt. Később Marlowt vád alá helyezték, hogy ateista miután egy másik drámaíró Thomas Kyd valószínűleg kínzás hatására ellene vallott. Nem sokára ezután Deptfordban megölték. Halálának körülményei annak ellenére tisztázatlanok, hogy három feltételezett kém is jelen volt.

Egy még veszélyesebb kortársa is volt Shakespearenak, Ben Jonson. Ő azt állította magáról, hogy Flandriában harcolt a spanyolok ellen. Ben Jonson nagyon agresszív férfi volt, aki ott is bajba került ahol mások nem. Egy gyilkossági ügyet azért úszott meg, mert a Bibliából részeket tudott idézni, saját magát mentve. Jonson egy párbajban megölt egy színészt Gabriel Spensert. A párbajok annak idején be voltak tiltva. Halálbüntetés járt értük. Az akasztófát csak azért kerülte el, mert egy régi törvény szerint, ha egy ember a Bibliából latinul idézni tud, mint a papok a vétségének megállapítása a püspök kezébe kerül. Azzal bélyegezték meg, hogy soha többet nem kaphat kegyelmet. Még abban az évben bemutatták a darabját „Every Man His Humour” címmel. Ez hozta meg neki, mint drámaíró az áttörést. De nem csak gyilkosságért jelenthettek fel drámaírót. A darabja miatt is. Az új darabokat Lord Chamberlain engedélyezte. Egy sor dologról nem lehetett írni. Aki ezt megkockáztatta a börtönt és megbélyegzést reszkírozta meg. Ben Jonson „Eastward Ho”-ban való részvételért került bajba. A darab szatirikus volt és durva vicceket tartalmazott skót emberekről. Ebben az időben a király történetesen Skóciából jött. Shakespeare is bajba került egy darabja miatt. A „II. Richárd” című darabját röviddel Earl of Essex államcsínye előtt mutatták be. Ennek köszönhetően valószínűleg a legnépszerűbb darabját annak idején betiltották.

Ez volt az korszak, amikor Shakespeare a darabjait írta. Sok kortársa csirkefogó és gazember volt, akik mellesleg színdarabokat is írtak. Sokuknak a művei elvesztek az idők folyamán, így nem lehet tudni, hogy ezzel nyert vagy veszített az utókor.