1996 július 27-én az olimpiai játékok idején Atlantában egy bomba robbant. A merénylet két halottat és 111 sebesültet követelt. Az, hogy az áldozatok száma nem lett magasabb Richard Jewellnek, egy biztonsági őrnek volt köszönhető. Csakhogy annak következtében, hogy elkerülték a katasztrófát, azzal az ő személyes rám álma vette kezdetét.

Az addigi idők legnagyobb biztonsági akciója kezdődött az Egyesült Államokban. 1996-ban 108 milliárd dollárt fordított Washington arra, hogy a bűnözés szempontjából hírhedt Atlantát a „világ legbiztonságosabb városává tegyék”. Az ok, az olimpiai játékok megrendezése a városban. Erre több mint 10 ezer atlétát és három millió látogatót vártak Georgia állam fővárosában. Háromezer rendőr, több száz FBI ügynök és 1000 biztonsági kamera ügyelt a rendre. Az, hogy csak egy kisebb katasztrófa következet be, nem a hatalmas költségekkel járó biztonsági intézkedéseknek volt köszönhető, hanem egy figyelmes embernek.

1996 július 27-e, a kilencedik versenynap nem akart véget érni. Mialatt 50 ezer ember Centennial Parkban, legnagyobb party sétányon egy rock koncertet hallgatott, Richard Jewell észrevétlenül végezte a munkáját. Hirtelen feltűnt neki egy zöld gazdátlan hátizsák a pad alatt. Nem úgy mint a többi kollégája,. akik ártalmatlannak tartotta volna a talált tárgyat, a túl buzgó hírében álló egykori rendőr azonnal a riasztási protokoll szerint járt el és értesítette a speciális kommandót, hogy ürítsék ki a környéket. Amikor a bombaszakértők megérkeztek igazolódott a gyanúja, hogy robbanószer van a hátizsákban. Nem egészen tíz perccel a kiürítés elkezdése után felrobbant a csomagban a csőbomba két embert megölve, 111-et megsebesítve. Csak a gyors cselekvésnek volt köszönhető, hogy nem lett több áldozat. Mégis mialatt Jewell több száz ember életét megmentette a bomba megtalálásával, számára a lassú, lopakodó halál kezdődött el...

Az első két nap hősként ünnepelték őt, de ezzel párhuzamosan a nép elégedetlensége egyre nőtt, hogy az FBI nem találja a tettest. Később kiszivárgott, hogy maga Jewell is célkeresztbe került. Rá egy napra Atlanta legnagyobb újsága megírta, hogy magát a megmentőt is gyanúsítottként hallgatták ki. A következő mondatot lehetett olvasni a lapban: „A  magányos robbantó profilja ráillik Jewellre". Ezt a hírt kommentár nélkül közölte a CNN hírcsatorna és így futótűzként elterjedt az egész világon. Ennek következtében a 33 éves férfit annak ellenére, hogy ártatlan volt tettesként kezelték. A médiában azt állították róla, hogy ő egy érvényesülni akaró egykori sheriff helyettes, aki azért követte el a tettet, hogy hősként ünnepeljék.

A következő hetekben Richard Jewell élete teljesen felbolydult. A lakóhelyét, ahol az exzsaru édesanyjával élt teljesen lezárták és kamerák kereszttűzében átkutatták. Emellett Jewellt egész nap megfigyelték. Az életét a legkisebb részletig megvizsgálták. Úgy állították be, mint „egy kövér bukott falusi Rambo”. Pszichológusok analizálták a televízióban a lelki állapotát.  Egy NBC riporter azt mondta róla: „Elég bizonyíték van, hogy letartóztassák, és bíróság elé állítsák. Két civil áldozat emelt vádat végül ellene a bíróság előtt. Végeredményben két ok volt, ami ellene szólt, hogy, mint rendőr tudott bánni a robbanóanyaggal és szeretett feltűnösködni. 88 napig tartó boszorkányüldözés után a igazságügyi minisztérium kiadott egy lényegre törő állásfoglalást, miszerint „Mr. Jewell többé nem célpontja az atlantai robbantási ügynek”. Röviddel ezután a Georgia állam képviselőháza hőssé nyilvánította, aki „sok ember életét mentette meg”. Ez Jewell számára csekély vigaszt jelentett, mert időközben az átélt stressz következtében szívproblémái, cukorbaja és májkárosodása lett. „Egy más ember lettem” – nyilatkozta. „Paranoiddá, cinikussá váltam. A hátralevő életemet ezzel kell eltöltenem.”

A hecckampány nem csak Jewell életét változtatta meg.  A nyomozást is elhanyagolták miatta. Mint például annak a névtelen telefonos figyelmeztetésnek sem mentek utána, ami aznap jött be az olimpiai segélyközpontba, amikor Jewell a csomagot megtalálta. Senki sem feltételezte, hogy a tettes még szabadlábon lehet. Valójában a tettes több robbantást is elkövetett, de az FBI nem hozta ezeket kapcsolatba az atlantai robbantással. Ez a helyzet 1998. január 29-én változott meg, amikor Alabamában egy klinikát robbantottak fel és a menekülő teherautó rendszámát feljegyezték. A jármű egy Eric Rudolph nevű emberé volt, akinek a lakásán megtalálták az atlantai robbantás alkatrészeit. Ehhez jött még az is, hogy minden helyszínen, így a Cenntenial Parkban is két robbanó szerkezet lépett működésbe. A második erősebb hatású volt és akkor robbant fel, amikor a mentőcsapatok már a helyszínre értek. Rudolph ezen kívül az FBI tíz legkeresettebb bűnözőinek listáján is szerepelt és egy millió dollár vérdíj volt a fejére kitűzve. Ennek ellenére négy és fél év telt el, míg elkapták, akkor is véletlenül. Egy járőr csípte el, amikor egy szemetes konténer körül tevékenykedett. Rudoph mindent beismert és elmondta ő értesítette a hatóságokat az atlantai robbantás előtt. A cselekedeteit az amerikai kormány ellen érzett ellenszenv motiválta. Annak ellenére, hogy Richard Jewellt Rudolph elfogása után teljesen rehabilitálták, nem talált békére már. Fizikailag és lelkileg teljes roncs lett. 44 éves korában halt meg, 2007-ben. Az esete arra intette a média dolgozóit és a rendőröket, nem lehet egy esetből hamar megalapozatlan következtetéseket levonni. A biztonsági őr az esete tizedik évfordulóján úgy nyilatkozott, hogy „a hősöket hamar elfelejtik, ellenben a bűnözőkre mindig emlékeznek”.

Korrupcióval, brutalitással és hatalomvággyal azonosították. Ennek ellenére a Biblia szerint meg akart kegyelmezni Jézusnak. Csak azért mert Poncius Pilátus kereszthalálra ítélte a názáretit létezik a kereszténység. Ezért néhányan tisztelik őt. Vele kapcsolatban ellentmondásokban nincsen hiány.

Forchheimből származik az a Poncius Pilátus, aki a mindenhatót kereszthalálra ítélte. A görög püspök és egyházpolitikus kijevi Izidor 1436-ban Bamberg közelébe helyezte Júdea egykori helytartójának bölcsőjét. Más egyházi vezető Mainzba tette a születésének helyét. De Egyiptom, Spanyolország, vagy Franciaország is szóba jött a római származási helyeként. Nem nehéz feltűnő ellentmondásokat találnunk Poncius Pilátus életével kapcsolatban, hiszen alig tudunk róla valamit. A neve a keresztény hagyomány része, ugyanis az imában is benne van „Poncius Pilátus alatt szenvedett és keresztre feszítették”. Csakhogy a róla alkotott Bibliai kép és a történelmi tények több ponton különböznek.

Jézus idejében a Római Birodalomnak 34 provinciája volt. Egy volt közülük Júdea. A népessége többnyire a rómaiakkal ellenséges zsidókból állt, délen idumeusok, vagy másképpen edomiták lakták, északon a szamaritánusok, a tengerparti városokban pedig görögök. A többi provinciához képest nyugtalan vidéknek számított. Itt lett praefektus Poncius Pilátus, Tiberius császár helytartója. Ötödik volt ebben a hivatalban és a tengerparti Caesareában található márvány palotából intézte a provincia ügyeit. A fő feladata rendet és nyugalmat biztosítani a tartomány lakói között. Ehhez 3000 főből álló segédcsapat állt rendelkezésére, közöttük ötszáz lovas. A legtöbbjük nem római volt, és nem is zsidó lakos. Éppen, hogy elég a felbujtók és lázadók féken tartására. Tömeges lázadás elfojtására ugyanis az egy milliós provinciában ez a haderő nem lett volna elég, ezért Pilátusnak éppen annyi nyomást kellett gyakorolnia, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a helyzetet.

Pilátus helytartóságát megelőző életéről alig vannak adatok. Sem a születési évéről, sem előneve eredetéről. Ponciust általában a latin híd szóból a „pons”-ból vezetik le. A Pilátus pedig elterjedt név volt a rómaiak között. Ez a latin „pilum” hajítódárda szóra vezetik vissza. Valószínűleg a szamniszok közül származott, a nápolyi öbölt övező hegyvidékről. Társadalmilag a lovagrendhez tartozott, amely a második legjelentősebb társadalmi osztály volt és már Augusztus császár előszeretettel toborozta közülük a vezető réteget. A birodalom északi határainál vívott harcokban tanúsított teljesítménye miatt nevezte ki helytartónak Tiberius császár a Földközi tenger délkeleti régiójába. Minden mást, amit Pilátusról tudni vélünk a források íróinak különböző érdekei határozzák meg. A zsidó munkákban vad zsidó ellenesnek ábrázolják. Így ír róla Heródes egyik unokája is: „hajlíthatatlan, öntörvényű, megingathatatlan”. „Attól félt, hogy a korrupciója, erőszakossága, rablásai, kínzásai, tárgyalás nélküli kivégzései, elviselhetetlen szörnyűségei kiderülnek.” A zsidók római elnyomás alatt szenvedtek és csak arra vágytak, hogy ettől megszabaduljanak. Ennek a hatalomnak a legfőbb reprezentánsa Poncius Pilátus volt. A korai keresztények más célt követtek. A Bibliában Pilátus lágyszívű és meg akarja menteni a zsidó Jézust, csakhogy a nép akarata előtt meg kell hajolnia. A döntés jogát átengedi a zsidóknak, holott ártatlannak tartja Jézust. Szent János szerint (19,12) azzal zsarolták a zsidó vezetők, hogy ha „elbocsátod, nem vagy a császár barátja”. Más szóval, ha gyűlölik és megvetik is Rómát őt, akkor is feljelentik a császárnál. Szent Lukács is példaszerű alattvalókat csinál a zsidókból, akik a császári kincstárat féltik: „Azt tapasztaltuk, hogy félrevezeti nemzetünket és megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak.” (23,2). Mind a két jelenet kapcsán kétségek merülhetnek fel. Ilyeneket ugyanis egy római helytartó nem engedethetett meg magának. Pilátus tíz évig töltötte be a posztját, tehát Róma szemszögéből jól kellett ellátni hivatalát.

A másik dolog, ami viták tárgyát képezi az a húsvéti amnesztia. A Biblia szerint a nép dönthetett, hogy vagy a gyilkos Barabást engedik el, vagy Jézust. A nép persze a gyilkos mellett döntött. A történészek egy része szerint elképzelhetetlen volt, hogy egy helytartó a döntés jogát a népnek engedje át. Vannak, akik azzal magyarázzák, hogy a korai keresztények igyekeztek a rómaiakat jobb színben feltüntetni, mert náluk volt a hatalom és így akarták elkerülni a provokációt. Inkább a zsidókat tüntették fel  rosszabb színben Jézus halálával kapcsolatban.

És mi volt a rómaiakkal a helyzet? Ők hogyan látták a dolgokat? Ő szemükben a zsidó nép erős vallásossága és a lázadásra való hajlama összefüggött. Ha tehették távol tartották magukat a templomhegytől, hogy ne provokálják a zsidókat. Csak a zsidó ünnepeken erősítették meg Jeruzsálemben a katonai jelenlétüket. Még a lázadás gondolatát is igyekezetek elfojtani. Pilátus a visszafogottságot túlzónak tartotta. Az elődje még a zsidók emberi ábrázolás tilalmát is tiszteletben tartotta. Pilátus szerint viszont ez a gyengeség jele volt. Ennek ellenére kerülte a nyílt összetűzést. A kohorszoknak azt a parancsot adta, hogy a császár képével a zászlajukon csak este vonuljanak be Jeruzsálembe. Mégis Jeruzsálem és a környék népe követelte a zászlók eltávolítást. Kétnapi tárgyalás után Pilátus ultimátumot adott a népnek, hogy hagyják abba a tiltakozást, de ők azt mondták jobban félnek Isten haragjától, mint a császárétól. Pilátus meghátrált, mert rájött, hogy véres leszámolás rosszabb lenne, és visszavonult Caesareába. De Pilátus tudott más is lenni. A templom pénzéből építetett vízvezetéket Jeruzsálemben. Úgy gondolta ez a zarándoknak is jól jön. De a farizeusok visszakövetelték a pénzt. Mikor nem adta lázadásra buzdítottak, amit Pilátus véres módon levert.

Pilátus ilyen eszközökkel erősítette meg a hatalmát, míg nem a szamaritánusokkal került szembe. Egy önmagát prófétának tartó ember élezte ki a helyzetet. Arra buzdította a szamaritánus híveit, hogy másszák meg a szent Garizim hegyet. Pilátus lezáratta az odavezető utakat. Szabályos csata alakult ki, ami több halottat követelt. A szamaritánusok bepanaszolták Pilátust Szíria helytartójánál. A felmentett Pilátus Kr.u. 37-ben visszatért Rómába, ahol rövidesen meghalt. Itt eltűnik minden nyoma. Egyesek szerint a császári udvarban annyira leáldozott a csillaga, hogy öngyilkos lett. Valaki szerint áttért a keresztény hitre. Az etióp és a kopt egyházban tisztelik, mert lehetővé tette Krisztus kereszt halálát és így az emberiség megváltását. Holtestének helyével kapcsolatban is legendák keletkeztek. Például ilyen kapcsolódik a svájci Luzern melletti Pilátus tóhoz, ami ma egy láp. Vagy a szárvidéki Dillingenben a Pachten városrészhez.            

Az röviddel Antiochia elfoglalása után a keresztesek ostromlóból ostromlottak lettek. Kerboga moszuli emír serege körbe vette a várost. De ekkor hirtelen feltűnt a Szent Lándzsa. A relikvia a megfáradt kereszteseknek új erőt adott. 

Az Úr 1098-as évének június 10-i estéjén egy szakadt ruhájú szerzetes Provánszból, Peter Bartolomeus kért kihallgatást Raajmund Toulouse grófjától és Adhémar, Le Puy püspökétől. Zaklatottan préselte ki magából a szavakat, miszerint Szent András jelent meg neki és azt a feladatot adta, hogy menjen a keresztesek vezetőihez és vezesse őket a Szent Péter templomhoz. Azt habogta, hogy ott van a Szent Lándzsa elásva, amellyel egy római katona Krisztus oldalát megszúrta, hogy ellenőrizze a halálának beálltát. Először senki sem akart a történetének hitelt adni. De párnap múlva, amikor a török hadvezér Kerboga elkezdte a csapatait összevonni, hogy a várost megostromolja szükség volt egy csodára. Tizenkét ember rendeltek Peter Bartolomeus mellé, hogy elmenjenek a templomhoz. Az oltár mögött kezdtek el ásni. Mikor estig semmit sem találtak a szerzetes maga ugrott a gödörbe és vadul folytatta az ásást és meg is találta a lándzsát. Adhémar püspök kételkedett a talált tárgy hitelességében. A Szent Lándzsa a tudta szerint Alexios császár kincstárában található. Szent Heléna, Nagy Konstantin anyja az első „régész” a világtörténelemben már a Kr.u. 4 században megtalálta Jeruzsálemben. "De miért ne adjunk egy lehetőséget Peter Bartolomeus által kiásott lándzsának?" -gondolta.  Ami utána történt egy igazi csoda volt. Június 28-án a keresztesek felkészültek a kitörésre. Elegendő lovuk már régen nem volt. A kevés, amely még életben volt annyira legyengültek, hogy nem tudtak egy lovagot a hátukon cipelni. Adhémar püspök kiadta a parancsot, hogy minden gabonaszemet az állatok élelmezésére kellett felhasználni, hogy felkészítsék őket a csatára. Az emberek sem voltak jobb állapotban. A keresztesek serege 20 ezer kiéhezett emberből állt. De mindegyikük telve volt reménnyel. Amikor kinyílt a városkapu Aguilers-i Raimund lépett előre és a lándzsát a magasba emelte. Az ezt követő csata rövid volt. Kerboga megzavarodott a fanatikus európaiakat látva és taktikai hibát követett el. A török katonák össze vissza kezdet rohangálni. A Szent Lándzsa szabaddá tette az utat Jeruzsálem felé.     

Gallipoli. Az első világháború legvitatottabb hadművelete. 1915. április 25-én 75 ezer ember szállt partra – britek, franciák, ausztrálok – Gallipoli félszigetén. A szemben álló török erőket német tábornokok irányították.

 Könyörtelen módon lőtték a brit hadihajók a török állásokat. Majd elhallgatott a tüzérség. „Felugortunk és előre rohantunk. A magaslaton törökökkel találkoztunk.” – írja le Cecil Alonson őrnagy a gurka egységének az 1915. augusztus 9-i támadását a Sari Bair dombvonulat ellen. „Le Marchand hadnagy szívét egy bajonett járta át, én a combomon sebesültem meg.” A britek győztek a kegyetlen kézitusában. És akkor a saját tüzérségük kezdte lőni őket. 150-en vesztették életüket. Az életben maradt gurkák visszavonultak, a támadás kudarcba fulladt. De miért harcoltak egyáltalán a britek és a franciák Európa és Ázsia földrajzi találkozásánál? Az Oszmán Birodalom által ellenőrzött Dardanellák vezetett a Márvány tengeren keresztül a Fekete tengerhez. Nagy Britanniának és Franciaországnak el kellett foglalnia ezt a vízi utat, hogy szövetségesüket, Oroszországot fegyverrel és hadianyaggal el tudja látni. Emellett Itáliának, Görögországnak és Romániának ez jelzés lett volna a háborúba való belépésre.  

Tehát hozzáfogtak a britek egy merész tervhez, ennek a legszűkebb részen 1,3 kilométer széles és 65 kilométer hosszú vízi útnak a meghódításához. A terv az volt, hogy brit és francia hadihajók benyomulnak az Égei tengerről a Dardanellákba és a jobb és baloldalon levő török tüzérséget szétlövik, majd Konstantinápoly felé előre nyomulnak, meghódítják azt és fegyverszünetre kényszerítik az Oszmán Birodalmat. A török tüzérség a szorosban elégé el volt öregedve, de a németek és a törökök megerősítették őket. Emellett állandóan változtatták a helyüket, így a brit és a francia repülők és hajók nem tudták a pontos helyüket felderíteni. Március 8-án a „Nusret” nevű kis vontatóhajó a meglevő aknamezőt kiszélesítette. Az eső és a köd miatt a britek ezt nem vették észre. A brit és francia hajók óvatosan haladtak előre és aztán 1915. március 18-án délelőtt 11 órakor sugárzó napsütésben megindították a támadást. Hatalmas flotta 17 csatahajóval nyomult be a Dardanellákba. A hajóágyúik a török partokat lőtték a törökök pedig viszonozták a tüzet. A francia csatahajó a „Bouvet” egy fordulónál aknára futott és 600 ember vesztette életét a hullámsírban. Csapás-csapás után érte a támadókat. Több hajó aknára futott, vagy a török tüzérség semmisítette meg őket. Az angol hadvezetés lefújta a támadást. 

A britek kénytelenek voltak megváltoztatni a haditervüket. Most Gallipolit akarták először elfoglalni ezt a 80 kilométer hosszú, a legszűkebb helyén 4,5 kilométer széles félszigetet, északra a Dardanelláktól. Utána a török tüzérséget megsemmisíteni és a hajóikkal Konstantinápolyig előre nyomulni. Gallipoli karszt kőzetből álló hegyvidékből áll, szakadékokkal és mély szorosokkal. Ahelyett, hogy rögtön támadtak volna a szövetségesek összegyűjtötték a 75 ezer emberből álló csapataikat. Mindenek előtt Limnos szigetén gyülekeztek a brit, ausztrál, újzélandi (Australian and New Zealand Army Corps, rövidítve ANZAC), szikh, gurka, brit indiai erők és franciák az idegenlégióval. A 30 ezres ANZAC erők többnyire fiatal, önkéntes ausztrálból állt, akik kalandvágyból jelentkeztek a brit hadseregbe.

Ezalatt a németek és a törökök időt nyertek, hogy Gallipolit erőddé alakítsák. A dombvonulatokon géppuskafészkeket és lövészárok rendszereket építettek ki. Otto Liman von Sanders, aki a 60 ezer fős védelmet vezette kisebb egységeket állomásoztatott a feltételezett partraszállási szakaszon, az embereinek a többségét a Gallipoli félsziget belsejében illetve az ázsiai részen tartotta. Amint kiderül, hogy a szövetségesek hol szállnak partra, oda vezényli őket és visszaszorítják a nyugati támadókat a tengerbe. A britek a támadást felületesen szervezték meg, a török ellenfelüket nem vették komolyan. Ez végzetes eredménnyel járt. A szövetségesek nem egy pontra koncentrálták a támadásukat, hanem megosztották az erőiket. Kap Hellesnél, Gallipoli déli csücskén szálltak partra a britek öt különböző helyen. Az egyik részen gyenge török ellenállásba ütköztek, a másik részen erős golyózápor fogadta őket. „Egymás után lőtték le a katonáinkat, a holttestek messze a tengerben lebegtek, vagy a parton feküdtek.” – írta visszaemlékezésében egyik brit egység vezetője. A brit főparancsnokság lassan reagált, a partraszálló egységeknek még pontos térképeik sem voltak. Értékes idő ment el, mialatt a britek nem tudtak előre haladni, viszont a törökök masszívan tartották az állásaikat. Az ázsiai részen Kum Kalenél szálltak partra a franciák, de rövidesen vissza kellett vonulniuk, hogy segítsenek a briteknek Kap Hellesnél. Ari Burnunál, Gallipoli nyugati partján az ANZAC csapatok szálltak partra az éjszaka sötétében. Csakhogy nem egy sík strandon, mint ahogy gondoltak, hanem egy meredek partszakaszon. Mustafa Kemal, a későbbi török elnök Kemal Atatürk a veszteségekre tekintet nélkül a 19. hadosztállyal megtámadta az ANZAC erőket. Április 25-én a 15 ezer partraszálló erőből 500-an halottak, 2500 sebesültek lettek. Ugyan Kap Hellesnél és Ari Burnunál is kudarcot vallottak, a következő héten a szövetségesek megpróbálták áttörni a török vonalakat. Megfáradtan harcoltak mindkét oldalon a kialakuló állóháborúban. Már-már olyan lövészárok harc alakult ki, mint Franciaországban a nyugati fronton. Az oszlásnak indult holttestek szörnyű szagot árasztottak. Mindenhol legyek voltak. Betegségeket terjesztettek. Sok katonának hasmenése volt.

Még egyszer megpróbálták a britek az irányítást magukhoz ragadni. Augusztus 6-án 20 ezer ANZAC katona szállt partra a Suvla öbölnél. Ezzel egy időben az ANZAC egységek Ari Burnunál, valamint brit és indiai katonák Sari Bairnál is támadásban lendültek. Ez alkalommal sem voltak elég gyorsak a partraszálló egységek. A törököknek volt idejük bezárni a betörési pontokat. Sari Barinál éppen úgy véres álló háború alakult ki, mint ahogy Suvlanál. 1915 decemberében a londoni vezetés elrendelte a kiürítést. Az összes egységet kivonták – december 20-ig Suvlanál és Ari Burnunál, 1916. január 9-ig pedig Kap Hellesnél. A németek és a törökök nem vették időben észre a visszavonulást, ezért viszonylag kis veszteséggel hajtották azt végre. Egyetlen pozitív eredménye a nyugati erőknek ez volt. 1915 elején senki sem tartotta lehetségesnek a törökök győzelmét. A mérleg 300 ezer halott, sebesült és eltűnt katona a török oldalon, valamint 530 német halott. 260 ezer halott, sebesült és eltűnt katona a szövetségesek részén. Winston Churchill tengerészeti miniszter az akció lelkes támogatója kénytelen volt lemondani. És mi lett a nyugati erők következő feladata? Thessalonikiben szorongatott szerb egységek segítségére kellet vonulniuk.            

A név Montségur az ógall nyelven biztonságos csúcsot jelent és névadója a hegytetőn található várnak. A név és a vár évszázadok óta szorosan kapcsolódik egymáshoz. A nehezen megközelíthető a keleti Pireneusokban található hegycsúcs a kőkor óta lakott. A nevéhez mindig is valami titokzatosság és átok ragadt. A 13. század elejére az erődítmény pusztulásnak indult, mígnem a katharok újra felfedezték  és felépítették. Erre jó okuk volt. Az egyre erősödő egyházi közösség, ugyanis szembekerült a korrupttá és hataloméhessé váló katolikus egyházzal. A pápaság szemében szálkává váltak a sajátos elveket követő új vallási irányzat tagjai. Miután megerősítették Montségur falait a katharok menedéke lett.  Ebből az erődből hajtották végre az akcióikat az úgynevezett „Faydits”-ok, ami katalánul azt jelenti, hogy „elüldözöttek”. A szeparatista elitcsapatok biztosították a kathar papokat és kommandó akciókat hajtottak végre katolikus egyházi intézmények ellen szerte Franciaországban. De miután 1242 májusában Toulouseban az inkvizítor Étienne de Saint-Thiberyt és Guillaume Arnaudot meggyilkolták túlveszítették a húrt. 1243 májusában Montségur lábánál királyi és egyházi csapatok jelentek meg. A várban 360 kathar sáncolta el magát. Tíz hónapon keresztül kétségbe esett ellenállást fejtettek ki, majd kénytelenek voltak a várat feladni. De előtte két férfinak sikerült egy titkos útvonalon az erődítményt elhagyniuk és egy kazettában a katharok kincsét magukkal vinni. Holott tudni lehet, hogy Foix grófság területén egy barlangban rejtették el a kincset, mai napig nem tudni pontosan hol található ez a barlang. A katharok ugyan megadták magukat a túlerőnek, de nem hódoltak be nekik. Amikor 1244. március 16-án elhagyták Montségurt senki sem tagadta meg a hitét. Büszkén masíroztak a támadók sorfala között rendezett formációban férfiak és nők a völgyben felállított máglyák felé és vetették magukat a tűzbe.