Franciaország déli részén a 12. század folyamán, nagy területen elterjedt a kathar eretnekség, amit a 13. század folyamán jelentős mértékben visszaszorított az inkvizíció. Azt, hogy ezt milyen eszközökkel tette egy francia kis falu Montaillou példáján mutatjuk be.

1320 telén dél Franciaországban a Pireneusok szélén elhelyezkedő falu lakosai az inkvizíció célkeresztjébe kerültek. Ami ezután jött annak súlyos következményei lettek.  Az üldöztetésből megtörve, képmutatás és irigység következtében tönkretéve kerültek ki, vágyakozva a megváltásra.  A falu neve Montaillou. A romlásának a középpontjában egy pap állt, a helyi plébános, Pierre Clergue, akiről régóta nem lehet tudni, hogy tettes, vagy áldozat. Esetleg mindkettő. Egyáltalán milyen játékot játszott? Clergue, Pamiers városka börtönében ült. A vádak, ami miatt az ott eretnekség ügyében vizsgálódó püspök egy tucat tanút megidézet Montaillouból, pogányság, hitehagyás és egyház ellenes tanok terjesztése voltak. A papot ráadásul azzal is vádolták, hogy korhely, kéjenc ember, aki a hatalmával visszaélt és a rokonságával együtt a helyieket terrorizálta. Montaillou 1200 méter magasan a Pireneusok északi részén található. 1300 körül olyan harminc ház állt szorosan egymás mellett a településen. Fölötte egy vár emelkedett, de a vár ura Foix gróf távol volt. Helyben két hivatalnok intézkedett a várnagy és a várgondnok. Ők ítélkeztek és hajtották végre az ítéletet. Montaillou lakosai szegények voltak. Ott fent a szőlő, vagy olíva bogyó termesztéséhez túl hideg az éghajlat. Itt csak kender és állatoknak adható répa nőtt meg, lennel, búzával, zabbal. Az erdőben bőven volt gomba és fajdkakas, a patakokban pisztráng. Éppen hogy elég a szűkös megélhetéshez. A rosszabb években éhezés is előfordulhatott. A házak szűkek és alacsonyak voltak. Általában csak a konyha volt téglából építve a kamrát már vályogból készítették. Olyan szűkösek voltak ezek, hogy alig lehetett bennük valamit elrejteni. A szűkösség és a nincstelenség jellemzett mindent, az erkölcsöket is. Mivel a házassághoz jelentős hozomány kellett, megfontolták az emberek a párválasztást. Nagy büszkeségre adott okot a Clergue családban, hogy a másod szülött fiú a falu plébánosa lett. A család jó módúnak számított. Kellett is a pénz, hiszen a tisztség elnyeréséhez az egyháznak két leánygyermek hozományának megfelelő pénzt kellett adni. Az adományra majdnem ráment a család teljes készpénz állománya és a bárányai. Minden esetre a jövedelmező és költséges hivatal a fiút, Pierre-t furcsa bújócskára kényszerítette. Ugyanis a szülei katharok voltak egy eretnek mozgalom hívei, amelynek gyökerei mélyre nyúltak a Pireneusokban. Montaillou lakosainak többsége is hozzájuk tartozott. A katharok azt vallották, hogy a földi létet nem az Isten teremtette, hanem az ördög. Ezért a földön minden dolog bűnös. Az ember pedig nem más, mint a sátán teremtette testbe zárt lélek. Egy kemény, fukar világban, ahol az erőszak és a szegénység uralkodott, inkább ebben hittek, mint a megbocsátó teremtőben.  Így lett az eretnekség a helyi identitás része.

Még a katharok hitében is van üdvözülés. Ha az ember radikálisan elfordul ettől a világtól, csak Istent szolgálja, szegényen él, a húsevésről lemond és minden szexuális késztetésnek ellenáll. Aki ezt az utat követi „tökéletes” „perfecti” lesz. Ő egy fajta pap, vándor, akit a hivatásos egyház üldözi Az egyik helyről megy a másikra álcázva magát egy titkos hálózat által támogatva, amely tanítványokból és követőkből áll. De a legtöbben „credentes” „hívők”, ők tisztelik a „perfecti”-et, szállást nyújtanak nekik és csak a halálos ágyukon vétetnek fel a „perfecti”-k sorába és szabadulnak meg a bűneiktől. Egy felszentelt pap is lehet titkos eretnek. Pierre pragmatikus hozzá állása a hivatalos egyházhoz nem számított egyedi esetnek. Egyes falusi plébánosok Foix környékén unortodox nézeteket vallottak, vagy megtűrték ezeket a nézeteket, mert kevésbé érezték magukat a főpapok irányába elkötelezettnek, vagy, mert a közösségük tagjaival együtt csodálták a „perfecti”-k aszkézisét. Kifelé nem nagyon látszott semmi. Az emberek hallgattak. Bizalmatlanok voltak a hatalmasokkal szemben és a vitáikat és nézeteltérésüket egymás között rendezték le. Montaillouba látogatva a vándorló „perfecti”-k menedéket találtak Clergues családnál. A beavatott szomszédok a plébános családjánál jöttek össze, amelynek biztosítottak kenyeret, bort és lisztet. A beavatottak megbíztak a plébános hallgatásában. Vészhelyzetben más klerikusok felé fedezték a papot, aki így a hivatalos egyház hű szolgájának tűnt. A hegyeken túl időközben megváltoztak a hatalmi viszonyok, amiből a falu az elzártsága miatt keveset érzett. 1302-ben meghalt Foix grófja, az utolsó földesúr dél Franciaországban, aki öntudatosan ellenállt a koronával és az egyházzal szemben. Valószínűleg a halálos ágyán felvette a kathar hitet is Az utódai viszont hűen szolgálták a monarchiát és az egyházat. Az inkvizícióval együtt az eretnek régiót ellenőrzésük alá akarták vonni. Egy a régióért felelős hitvédő, a pápa által kinevezett dominikánus szerzetes Carcassonneban, ebben a szellemben utasította a helyi papokat, így Montaillou plébánosát Pierre Clergue-t is. A szerzetes törvényszolgáinak sikerült figyelemfelkeltő letartoztatásokat eszközölni. 1305 szeptember elején két „perfecti”-t fogtak le Limoux környékén. Ugyanebben az időben Pierre Clergues kezdte az üldözés veszélyét komolyan venni. Ennek következtében kerülte a vándor aszkétákkal való találkozást.

1306 körül egyre gyakrabban tűntek fel Montaillou környékén az inkvizíció fegyveresei és razziákat tartottak. Az egyház emberei feldúlták a falvakat, a helyieket pedig gyakran Carcassonnéba hurcolták kihallgatásra. Aki ellenállt az bezárták, hogy az akaratát megtörjék. Néhányuk úgy tettek, mintha nem tudnának semmit. Voltak, akik azt mondták, hogy nem emlékeznek semmire betegségük, vagy iszákosságuk miatt. Olyanok is voltak, akik debilnek tetették magukat. A hallgatás fala tartotta magát. De ugyanakkor a bizalmatlanság is terjedt. Mi lesz, ha a papok elárulják őket? Pierre ugyanakkor azon aggodalmaskodott, hogy beavatottak kerülnek a hatóságok hálójában. Mégsem tudja összes hittestvérét megvédeni, anélkül, hogy saját házát veszélyeztetné. Ezért úgy döntött, hogy a családja biztonsága előrébb való ezért hajlandó volt együtt működni az inkvizícióval. Azután az inkvizíció keményen oda csapott, miután két „perfecti”-nek sikerült a rejtekhelyükről megszökni. A katonaság először a környező hágókat szállta meg, majd a faluból elhurcolták az összes felnőttet a várba. A temetőből kiásták az összes feltételezett eretnek hulláját, lovak után kötötték, majd elégették. Mindez Jacques Poloniac, Carcassonne börtönének parancsnokának vezetésével történt, akit Clergue személyes barátjának tartott. Lehetséges, hogy Poloniac emberei Pierre tanácsát követték. Sok falusit este elengedtek, de másnap újra elvitték. Csak kevesen végezték máglyán, sokan elszöktek, páran a hegyeken keresztül Katalóniába. Ugyanakkor a hallgatás falán repedések keletkeztek. Egy elkeseredett falusi, akinek az apját és fivérét Clerguesnak köszönhetőn lecsuktak, szidta az áruló papot az inkvizíció tárgyalásán. 1311-i tartottak az üldözések és a perek. Lépésről lépésre változtatta az inkvizíció Montaillou faluját az eretnekek sárga kereszteseinek falujává, ugyanis ezt a bűnbánó megkülönböztető jelet kellett minden elhajlónak a ruháján viselni. A szenvedés családokat szakított szét és döntött nyomorba.  

Míg az üldözés túlélői szerencsésnek érezték magukat, mások eltűntek örökre a hideg, sötét, bűzlő börtönökben, ahol szó szerint kenyéren és vízen éltek. Sokan ott pusztultak el. A hajthatatlan „perfecti”-k számára nem volt kegyelem. A „tökéletesekre” a máglyahalál várt. Montaillou szenvedéséből elsősorban a Pierre Clergue családja profitált. Ez annak volt köszönhető, hogy a katharoktól elkobzott földeket, amelyek Foix grófjához kerültek újra elosztották, többek között Bernanrd Clerguenak, Pierre Clergue fivérének. A család elhatározta, hogy Pierre az elhalálozott anyját a nemesekhez hasonló módon a templom oltára alá temeti. De a család nem volt nemes, ezért mindenkit figyelmeztettek, hogy a kihallgatáson erről ne beszéljenek. Az emberek engedelmeskedtek. Féltek a fivérektől, elsősorban Pierretől, akiben úgy látszott az inkvizíció tagjai még mindig bíztak. Ezekben az években Pierre magánélete egyre kicsapongóbb lett. Egy unokatestvérével megegyezett, hogy annak lányával viszonyt kezdhet. Ez a kapcsolat még az után is tartott, hogy a lány férjhez ment. Ax-les—Thermes egy közeli településen a nőket az inkvizícióval fenyegette meg, hogy vele kapcsolatot létesítsenek. Clergue család hatalma szilárdnak tűnt. Ekkor azonban fordult a kocka. 1317 március 19-én Pamiersben új püspököt neveztek ki Jaques Fourniert, aki Párizsban tanult, de a környékről származott és jó ismerte a helyi viszonyokat. Az a feladatot kapta, hogy ellenőrizze a domonkos inkvizítorokat és a hegyvidéken vessen véget az eretnekségnek. 1318-ban a püspök maga elé idéztette Montaillou lakosságát. Rögtön lett a faluból egy besúgó, egy cipész, aki abban reménykedett, hogy eretnekség miatt elítélt anyjának a vagyonát visszakapja. De volt egy másik is Clergue család szomszédja, aki irigy volt a fivérek felemelkedésére. Így tudta meg a püspök, amit Carcassonnéban nem is sejtettek, hogy Montaillouban pont az egyház képviselője eretnek. Fournier sejtette, hogy amíg a faluban a Clargue család van, hatalmon nem tudja tisztázni a helyzetet. Ezért 1320-ban letartóztatta őket. Hamarosan a település lakosait ismét maga elé idézte. Fornuier nem csak művelt volt, hanem bölcs és dörzsölt. Ellentétben a dominikánus szerzetesekkel maga vezette a kihallgatást. Maga kérdezett rá és járt utána az ellentmondásoknak. Meg akarta érteni a helyzetet, hagyott időt a vizsgálatra. De a keménykedésektől sem rettent vissza. Heteken, sőt hónapokon át hagyta a gyanúsítottakat sötét, hideg lyukakban szenvedni. Az egyedül lét és az éheztetés meghozta az eredményt. Izolációs fogság hatásos kínzási módnak bizonyult. Jó egy tucat megidézett tanú, főleg nők tettek terhelő vallomást a falu plébánosára. Többek között eretnekség, varázslás és kényszerítés szerepelt a vádak között. 1321 elején már annyi terhelő vallomás gyűlt össze, hogy Montaillouban a Clergue fivérek veszélyben érezték magukat.

Bernard megígérte az egyik elítélt eretneknek, hogy elintézi neki, hogy a szégyen keresztet leveheti, és a tulajdonát visszakapja, ha az inkvizíció előtt Carcassonnéban a püspök tanúiról és családjaikról azt vallja, hogy eretnekek. Ellenkező esetben Clergue család máglyára küldi őt.  A fivérek növelni akarták a nyomást, hogy a terhelő tanúvallomásokat visszavonják. Ebben az esetben Fornuier informátorai időben értesítették a patrónusukat Pamiersben. Az intrikák és a pap életstílusa miatti dühében a püspök szigorú őrizetét rendelte el Pierre Clarguenak. Utána beidézte Bernardot. Amikor az nem jelent meg, Fornier emberei elővezették, pont, ahogy Bernard tervezte. Ugyanis a börtönben már előkészítették az ellentámadást. Pénzzel és fenyegetéssel rákényszerítették a börtönben ülő tanúkat, hogy visszavonják a tanúvallomásukat. Megvesztegették az őröket, nagy összegeket fizettek befolyásos hivatalnokoknak, sőt a püspök ismerőseinek és barátainak is. Bernard összesen 14000 ezüst schilinget fizetett, hogy fivére kiszabaduljon. Fornuier tanúi egymás után vonták vissza vallomásaikat. A hallgatás fala ismét állt. Úgy tűnt a játék új fordulatot vett. Mégis 1321 őszén Pierre Clargue meghalt a börtönben. Nem sokkal később Fornuier szabadlábra helyezte Bernardot. A férfiban tombolt az elfojtott düh. Bernard nem sejtette, hogy már nem fivére, hanem ő van a püspök célkeresztjében. Jacques Fornuier dörzsölt volt, most már a megvesztegetés volt a vád. A püspök ebben az ügyben gyűjtötte a vallomásokat. Bernard ismét börtönbe került. Ezúttal magán cellába. 1324-ben aztán ő is meghalt. Clergues klán végleg vereséget szenvedett, ahogy a hegyi falu Montaillou is. A településből alig maradt valami. Elrettentő például szolgált a többi településnek. Jacques Fornier 1334-ben pápává választották. Mint XII. Benedek folytatta tovább a harcot az eretnekek ellen.      

 Büszke a találmányára? Az olasz Corradino D’ Ascanio nem érzi, hogy annak kéne lennie, holott világszerte több millió embernek okoz örömet a találmánya. Őt a repülőgépek és a helikopterek érdekelték. Az 1891-ben született D’ Ascaniot már gyermekkorában is a repülőtárgyak hozták izgalomba. Az egyetem elvégzéses után 1914-ben az olasz hadsereghez került és repülőgépmotorok kifejlesztésében vett részt. Az első világháború befejezése után az 1920-as években a helikopterfejlesztésekben vett részt és jó pár rekord fűződött a nevéhez. Emellett a Piaggio cégnek is dolgozott. A második világháború befejezésének következtében a kedvező hadiipari megrendelések elmaradtak a cég főnöke Enrico Piaggio arra a következtetésre jutott, hogy kis motorkerékpárokat kell gyártani, mert az embereknek nincs elég pénzük. Egyszerű motoros rollereket már 1915-ben gyártottak az Egyesült Államokban, de Piaggio elképzelése más volt: egy könnyen vezethető, takarékos gépjárművet szeretett volna. 1945-ben megbízta D’Ascaniot a fejlesztéssel. Ő egy olyan motorkerékpárt álmodott meg, amelyet olyanok is vezethetnek, akik, mint ő nem ültek korábban motorbiciklin. 1946-ban állt elő a Piaggio cég a Vespával. Egy új fajta elrendezésnek köszönhetően a főleg a szoknyát viselő nők körében lett népszerű a jármű. Ugyanis a burkolattal ellátott motor a hátsókerék mellé került. A Vespa így nem csak rendkívül  népszerű lett, hanem összekapcsolódott az itáliai életérzéssel, az eleganciával és az életvidámsággal. Corradino D’Ascaniont mindez teljesen közömbös hagyta. Őt továbbra is a repülőgépek érdekelték. A motoros rollerek, amelyektől átvették a kerék mellé szerelt motor ötletét, ma a reneszánszukat élik. Igaz ezeknél az eredeti verzió szerint az első keréknél volt a motor.  

 Minden akkor kezdődött, amikor Marcus Samuel egy holland-német-zsidó családból származó kereskedő Londonban telepedett le. Samuel a kikötőben a hazatérő matrózoktól minden kuriózumnak számító lim-lomot megvásárolt. Például sétapálcát, fából faragott figurákat, vagy strucctollat. Ezeket aztán csekély haszonnal értékesítette. A legjobban azonban a kagylókat tudta eladni. Apró dobozokra ragasztva árulta őket ékszertartóként. A hölgyek körében rendkívül népszerűek voltak ezek a dobozocskák. Egy 1851-es listán ezért Marcus Samuelt, mint kagylókereskedőt tartották nyílván. Tíz évvel később már importőrként szerepelt és olyan angol kereskedőházakkal volt kapcsolatban, akik Kalkuttában, Bankokban, vagy Hongkongban rendelkeztek irodákkal. Az angolok mechanikus dolgokat exportáltak a távol keletre, például szövőszéket Japánba. Samuel ebben az időben egy egész gyarmati kereskedő hálózatot hozott létre, amelyben még jelentős szerepet játszott a kagyló import. A kagylót (angolul: shell) még mindig jól el lehetett adni. Ezért nevezte el Samuel fia a céget Shell Transzport és Kereskedőtársaságnak. A cég szimbóluma a kagyló lett.

Először fekete kagyló utána fésűskagyló. Már a cégalapító kereskedett kerozinnal, de csak később lett a olaj kizárólagos árucikke a cégnek. 2013-ban a forgalma 355 milliárd euró volt. Szép eredmény egy vegyeskereskedésként indult vállalkozástól!

 1881-ben zajlott le a vadnyugat leghíresebb pisztolypárbaja. Wyatt Earp és emberei álltak szemben öt marhapásztorral, akik a Tombstone városának polgárai szerint bűnözők voltak. A fegyveres konfliktus azonban rámutatott egy olyan társadalmi jelenségre, amely mögött a városi és vidéki emberek szemben állása húzódott meg. 

 Tombstone városa 1881. október 26-án rászolgált a nevére, ami sírkövet jelent. A bányászváros amúgy nyüzsgő Fermont Street nevű utcáján síri csend uralkodott. Négy férfi hangját lehetett csak hallani, akik az utcán mentek a város központ felé. Martha King, aki éppen a hentestől jött kifelé hallotta, ahogy az egyik férfi mondja a másiknak: „Adunk majd nekik!”, „Rendben!” – jött a válasz. Martha ijedten visszalépett a hentesboltba és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.  Jól ismerte ugyanis a négy férfit. Az idősebb férfi Virgil Earp volt, helyettes U.S Marshal. Szintén helyettes Marshal csillagokat hordtak a testvérei is, Wyatt és Morgan Earp is, valamint a negyedik férfi, akit a foglakozása után – fogorvos volt – és csak dokinak szólítottak. Az Earp testvérek, pisztolyhősöknek számítottak. Közös megjelenésük csak bajt jelentett. A baj pár méterre várta őket egy szűk útszakaszon Fry panziójánál és fotóüzleténél. Öt cowboy: Ike és Billy Clanton testvérpár, Tom és Frank McLaury fivérek, valamint Billy Claiborn. Tom a lovát vezette és volt nála fegyver, de ez rendben is volt, hiszen elhagyni készült a várost. A gond a többiekkel volt, akiknél szintén voltak fegyverek, pedig nem lehettek volna. A rendelkezés úgy szólt, hogy a városban tartózkodók nem viselhettek fegyvert, azokat le kellett adniuk.  De a cowboyok valóban fel voltak fegyverkezve? Virgil nem akart kockáztatni. Rájuk szól: „Emeljétek fel a kezeteket, le akarunk fegyverezni titeket!”- mondta. Ami ezután jött az egész gyorsan lezajlott le. A valóságot befedte a lőpor füstje illetve az ellentmondásos tanúvallomások. Ike Clanton és Billy Caliborn elfutattak, mert tényleg nem volt náluk fegyver. Billy Clanton és Frank McLaury viszont pisztolyt rántottak. Az első lövéseket Virgil Earp és Billy Clanton adta le szinte egy időben. Doc Holliday a kabátja alól előhúzta puskáját és a közvetlen közelében lévő Tom McLauryra lőtt, aki a lova mögött keresett menedéket. Harminc percig tartott a lövöldözés és 30 lövés dörrent el. A szem és fültanúk később így emlékeztek. Aztán ismét síri csend lett. Minden beborított a fekete füstgomolyag. Amikor Tombstone lakosai ismét a Fermont Streetre merészkedetek rettentő kép fogadta őket. Három cowboy a vérükben feküdtek: Frank McLaury halott volt, a testvére szintén, Billy Clanton a sebesüléseibe rövidesen belehalt. Earp testvérek közül Morgan járt a legrosszabbul. A golyó a lapockacsontját érte. Virgilt a vádlián találták el. Doc Hollidaynak az egyik lövés letépte a kezét. Wyett nem sérült meg.

Tombstoneban a vélemények megoszlottak. A cowboy barát újság a „Daily Nugget” azt írta, hogy „az október 26-a a legvéresebb nap volt”, amelynél az emberélet nem számított. A „Tombstone Epitaph” ezzel szemben a dicsérte a törvényőreit, akik derekasan helytálltak. A következő nap reggelén a járókelők megtekinthették a holtesteket a temetkezési vállalkozó kirakatában. Egy plakát kommentálta az eseményeket: „Tombstone-i utcán megöltek holttestei”. A helyi seriff Johnny Behan őrizetbe vette az Earp fivéreket és Doc Hollidayt gyilkosság gyanújával.

Az ilyen konfliktusok elég gyakoriak voltak a terjeszkedő vadnyugaton. Csak Tombstoneban 110 szalon, a 14 játékterem és számos bordély működött. A várost két és fél évvel korábban aranyásók alapították, amikor gazdag ezüst lelőhelyeire bukkantak. A furcsa nevét onnan kapta, hogy Arizonában csak ritkán lehetett sírkövet látni. Az ezüst lelőhely rövidesen sok szerencsevadászt vonzott a környékre. Volt, hogy tízezer lakosai is volt Tombstonnak. Közöttük az Earp fivérek, akik Kentuckyból származtak. Voltak, akik a szerencséjüket nyugaton nem a kemény bányász élettel akarták megcsinálni, hanem szállodákat, szalonokat, bordélyokat üzemeltettek. De játékkaszinók is nyitottak szép számmal. És ott voltak, akik fegyveres szolgáltatásokat kínáltak. A fegyveresek kísérték a postakocsikat és az ezüst szállítmányokat. Sokkal nagyobb karrier kilátásai voltak a seriffeknek és a marshaloknak. Harci tapasztalatokkal rendelkező férfiak, mint az Earp fivérek könnyen érvényesülhettek. A városoknak és a megyéknek szükség volt rájuk, hogy a rendet fenntartsák. Ezt a rendet időközönként zavarták az olyan cowboyok, mint a Clantonok és a McLauryk. Az ő akcióik voltak a marha lopások, a postakocsi rablások, vagy a mexikói határnál a csempészés. A városlakók szemében a cowboyok látszólagos munkái a farmokon csak álcázták a valódi életmódjukat, ami valójában a bűnözés volt.  Gyakran itt találtak menedéket és az itt dolgozó társaik biztosították az alibit. 1881-ben számos postakocsi rablásra került sor a város környékén. Earp marshal és Behan seriff számos cowboyt vettek őrizetbe, de a tanúvallomások miatt szabadon kellett engedni őket. De sokan megszöktettek a börtönből is. Tombstonban a szemben álló felek között, megkeményedtek a frontok. Az egyik oldalon a városi üzletemberek, akik többnyire északról jöttek és a rendet és fegyelmet akartak. A másik oldalon a rancsokon dolgozók, bányászok, a társadalom peremén élők voltak, akik többnyire délről érkeztek. Ők a cowboyokkal és a törvényen kívüliekkel szimpatizáltak. Valójában közéjük tartozott Johnny Behan, aki 1881-ben pályázta meg a seriffi hivatalt pont Wyatt Earppal szemben, Cochise megyében.    

Tombstone város polgárai inkább Virgil Earppal és fivéreivel szimpatizáltak. A két tábor között az összeütközések egyre gyakoribbá váltak és a cowboyok egyre szemtelenebbek lettek. A városi tanács 1881 áprilisában megtiltotta a város területén a fegyverviselést. Puskákat, pisztolyokat, sőt a késeket is le kellett adni megőrzésre. A kölcsönös ellentét ellenére Clantonokat nem tartotta vissza semmi, hogy a Wyettekkel pókerezzenek. Ez nem tűnt jó ötletnek tekintettel arra, hogy Doc Holliday hivatásos szerencsejátékos volt. Október 25-én heves összetűzésre került sor, amikor is Ike Clanton vad dühkitörésre ragadtatta magát. Johnny Behan seriff rosszat sejtve a cowboyok felkutatására indult. Amikor rájuk bukkant felszólította őket a fegyvereik átadására. A cowboyok azt állították, hogy nincs náluk fegyver. Ekkor tűnt fel a Fremont street végén négy férfi. A cowboyok és Martha King tanúvallomásukban azt állították, hogy a marshalok felszólításra feltették a kezüket. Erre alapult a gyilkosság vádja. Azonban a megtalált fegyverek és a más tanúk vallomása ennek ellentmondtak. Az orvos is, aki megvizsgálta a holtesteket arra a következtetésre jutott, hogy nem tarthatták fel a kezüket a haláluk előtt.  Az Earp fivéreket a Doc Hollidayt felmentette a bíróság.

Ike Clanton és más cowboyok eldöntötték saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást. December 28-án valaki puskából rálőtt Virgil Earpre. Túlélte a támadást, de a balkeze béna maradt. 1882 március 18-án Morgan Earpet biliárd játék közben a szalon ablakán keresztül lelőtték. Wyatt csapatot szervezet és a tettesek üldözésébe kezdtek. Az egyik gyanúsítottat sikerült lelőniük. A főkolomposok azonban elhagyták a várost, amelynek a virágkora rövidesen, 1886-ban véget ért. Doc Holliday rá egy évre tüdőbajban meghalt. Ike Clantont marhalopás közben lelőtték.   Virgil  Earp 1905-ben halt meg, miközben fivére Wyatt vagyonokat keresett szalon tulajdonosként és szerencsejáték szerevezésen. Újságírók és könyvszerzők keresték meg. Nagy hírnév övezte személyét. Az ő elmesélése alapján írták meg Tombstone történetét. 1929-ben halt meg 80 évesen Los Angelesben. A koporsóján rajta volt a híres marshal csillag.

Jöttek új és régi rozsdás autókkal. Ezrek, sőt tízezrek özönlöttek feltartóztathatatlanul sokan gyalog is. A Woodstock című dalban ez áll: „Találkoztam Isten gyermekével, aki az út mentén gyalogolt. Amikor azt kérdeztem tőle hova megy, azt felelte a Yasgur farmra. Ott verek sátrat és megpróbálom a lelkemet felszabadítani.” Igen ez volt Woodstock szelleme. A földműves Max Yasgur bérbe adta a földjét, hogy az évszázad fesztiválját rendezzék meg rajta. Tömegek özönlöttek 1969 augusztus 15-én a New York állambeli Bethelbe, fiatalok, keresők, és szerelmesek. „Mindenhol hippik!” – jegyezte meg aggódva egy helybeli. Ugyanakkor a környékbeliek voltak a legjobban meglepve, milyen békések és tisztességesek a rendezvényre látogatók. Egy barkácsolt táblán ez volt olvasható: „Ne zavard a teheneket, hagyd őket nyugodtan kérődzni!” A békesség volt a vágya a tömegnek, amely elözönlötte a farmot.

Amikor megkezdődtek a koncertek hasis felhő borította be az izzadó testeket. Sajnos rövidesen sötét fellegek jelentek meg az égbolton és éjfél felé a vihar hangjai nyomták el Rawi Shankar misztikus dallamait. A Yasgur farm rövidesen a tocsogott a sárban. A fesztivál egy szórakoztató katasztrófává kezdett válni. WC? Elenyésző számú a tömeg méretéhez képest. Szálláshely? Indiánsátrak a szénaboglyák között. Ennek ellenére a jó kedvet az égzengés sem tudta tönkre tenni. A fellépők a kor neves előadói. Aki számított, mind itt volt. Legalábbis majdnem mind. Joan Baez, Joe Cocker, Janis Joplin, Santana, Jimi Hendrix… Pete Townshend  a „The Who” frontembere gitárjával kergette el Abbie Hoffman békeaktivistát, majd a hangszert apró darabokra törte a színpadon a show részeként. Woodstock örült volt és példanélküli. Voltak olyanok is  akinek a rendezvény egy rosszul sikerült kábítószeres utazás lett. De a legtöbbeknek út a fény felé. Három nap éneklés, tánc és szerelem. Az ifjúság örök álma, az ártatlanság kora. Augusztus 18-án aztán véget ért a koncert és ami utána maradt: rendkívül sok szemét és sártenger. De az emléket mindenki magával vitte. A szöveg elején említett dalnak egyébként van egy refrénje: „Csillagpor vagyunk aranyból, és egyszer vissza kell térnünk a kertbe!” – ami alatt az édenkertet értették. Azt helyet, ami 1969 augusztus 15 és 18 között Yasgur farm volt, Bethelben,  New York államban.