Három expedíciójával Henry Morton Stanley kutató, újságíró nagy népszerűségre tett szert, ugyanakkor jogos kritikákkal is szembe kellett néznie.

„Doktor Livingstone, ha nem tévedek.” – A híres köszöntés Ujijiban, egy távoli faluban a Tanganyika-tó partján zajlott le. Akinek a köszöntés szólt David Livingstone volt, a híres 58 éves skót orvos és felfedező. Livingstone régóta eltűntnek volt nyilvánítva, pontosan az óta, amikor elindult felfedezni kelet Afrikában a Nílus forrás vidékét. A férfi, aki pedig ezekkel a szavakkal köszöntötte Henry Morton Stanley volt, akinek ez volt az első jelentős expedíciója Afrikában. Ekkor jó úton haladt afelé, hogy a fekete kontinens magával ragadó, de ugyanakkor vitatott felfedezője legyen. Stanley ekkor csak 31 éves volt és az Afrika kutatók azon különleges tagjai közé tarozott, aki a saját magáról alkotott képet a nyilvánosság előtt hozta létre.     

Stanley 1842-ben született Walesben, Denbigh városában egy szolgálólány, név szerint Betsy Perry az öt törvénytelen gyermekéből elsőként. A születési anyakönyvi kivonatában John Rowlands, acfattyú bejegyzés szerepel. A szülővárosában az a pletyka terjedt el, hogy Betsy fiának anyakönyvi bejegyzéséhez John Rowlandsnak fizetett, egy város szerte ismert alkoholistának. A nő szégyenében elhagyta Denbigh városát és a gyereket a nagyapjánál, egy hentesnél, valamint nagybátyánál hagyta. Az ifjú egész életében szenvedett emiatt és az életrajzából látszik, hogy hőstetteivel édesanyja szeretetének hiányát próbálta pótolni. Amikor nagyapja meghalt, John alig volt öt éves. Nagybátya rögtön egy dologházba adta, ahol árvákkal és koldusokkal nőtt fel, szegénységben és piszokban. 16 éves korában megszökött innen. A családja akarata ellenére az ifjú Rowlands mindig új állásokban tűnt fel, mint például rövidárú kereskedő, hentes, ablakpucoló és gyapotbála rakodó Liverpool kikötőjében. A tengerészek hatására alakult ki benne az utazás és kaland utáni vágy. Egy nap „Windermere” nevű teherhajó kapitánya felajánlotta, hogy hajóinasként alkalmazza és röviddel 1858 karácsonya előtt alig 18 évesen Amerikába indult. Egy hónap múlva a „Windermere” horgonyt vetetett New Orleans kikötőjében. Nemsokára találkozott Henry Hope Stanleyvel egy gyapotkereskedővel és neki kezdett dolgozni. Ez a találkozás radikálisan megváltoztatta az életét. Stanley megkedvelte az ifjút és adoptálta. Ám rövidesen meghalt anélkül, hogy végrendeletet hagyott volna hátra. Minden esetre a történetnek ezt a verzióját adta elő Stanley. Egyes életrajzírói közöttük Tim Jeal szerint szó sem volt adoptálásról, azt Rowlands találta ki, hogy leplezze azt, hogy engedély nélkül tartózkodik az Egyesült Államokban. Ez volt az első a sok hazugsága, féligazsága közül, amivel életét kiszínezte, hogy hírnévre tegyen szert.

Az adoptáló apja halála után kezdődött az ifjú új élete, az új hazájában, új vezetéknévvel. Egyesült Államok déli részén kisebb munkákkal tartotta el magát. 1861-ben a polgárháború kitörésekor Louisianaban tartózkodott és a konföderáció mellett kötelezte el magát. 1862 áprilisában shiloh-i csatában fogságba esett, ám csak az unió seregéhez való csatlakozás árán nyerte vissza a szabadságát. Vérhasban megbetegedett, de az első adandó alkalommal megszökött a kórházból. Visszatért Welsbe, ahol édesanyja már egy másik férfival házasodott össze. Mivel szegényen éltek nem fogadta vissza a fiát. Stanleynek nem maradt más lehetősége, mint visszatérni az Egyesült Államokba. Megváltoztatta a kinézetét és a korát, nehogy dezertőrnek tartsák. Ismét belépett a hadseregbe, most, mint hajókereskedő szerepelt. Olyan felfedezők könyveit kezdte olvasni, mint Richard Francis Burton, John Hanning Speke, vagy David Livingstone és felfedezte magában az újságírót. Sikerült cikkeket elhelyezni helyi lapokba és rövidesen megszületett benne a vágy, hogy felfedező legyen.

Miután Stanley a hadsereget elhagyta, azt javasolta ifjabb James Gordon Bennettnek, a New York Herald című lap tulajdonosának, hogy hadd menjen Afrikába, hogy Livingstonet megkeresse. Bennett a javaslatot elutasította, mondván Stanley még tapasztalatlan ilyen expedícióhoz. De mivel a vakmerősége és ambiciózussága a laptulajdonost lenyűgözte, azt javasolta neki menjen és tudósítson az angol etióp háborúról. Ezt több utazás követte például az Oszmán Birodalomba, Görögországba és Spanyolországba, ahonnét az örökösödési háborúról kellett tudósítania. Rövidesen azonban Stanley egy táviratot kapott New Yorkból Bennettől, hogy térjen vissza az Egyesült Államokba. A Herlad és az Egyesült Államok meg akarta keresni Livingstonet. A lap elsősorban azért, hogy interjút készítsen vele. Dr. Livingstone az igazság szerint egyáltalán nem tűnt el, hanem az 1850-es években Afrika közepét kutatta fel, miközben a helyieket igyekezet keresztény hitre téríteni. Livingstone utazásai sokkal hozzájárultak Afrika jobb megismeréséhez. Ő fedezte fel a Viktória vízesést. A viktoriánus Angliában rendkívül népszerű volt. 1866-ban elindult, hogy a Nílus forrás vidékét felkeresse. Annak ellenére, hogy éveken keresztül nem adott hírt önmagáról, senki sem tartotta őt eltűntnek. Semmi sem utalt arra, hogy bajban lenne.

Bennett nagy storyt szimatolt az akcióban és nem mellesleg pénzügyi támogatást is akart nyújtani, amit Livingstone soha sem kért. A világhírű felfedezőt egy ambiciózus amerikai újságíró felkutatja és megmenti a Herald támogatásával. Stanley a nélkül indult az expedícióra, hogy a fekete kontinenssel – ahogy ő nevezte Afrikát – különösebb tapasztalatai lettek volna, ha az általa olvasott útleírásokat nem számítjuk ide. Közép Afrika földrajza a korabeli embereknek olyan ismeretlen volt, mint az ókori görögöknek, vagy rómaiaknak. A nagy tavainak helyei, csak úgy, mint a Nílus és a Kongó forrásvidékei feltérképezetlenek voltak. Mégis, amikor Stanley Zanzibárba megérkezett és a szárazföld belseje felé haladt tovább, mindenki sejtette, hogy Livingstone a Viktória tó közelében van.  1871 január 6-án hagyták el Zanzibárt, mintegy kétszáz emberrel Stanley vezetésével és egy nagy amerikai zászlóval. Hamar kiderült viszont, hogy az út nem lesz könnyű séta galopp. A cecelegyek támadásai, a malária és vérhas kínozta a csapatot. A bantu háború letérítette Stanleyt az eredeti útjáról, ráadásul az a keménység, ahogy Stanley az embereit kezelte dezertálásokhoz vezetett. De ugyanakkor Stanley megszállott volt az expedíció sikerével  kapcsolatban. 

 Az egész úton felmerült az a gyanú, hogy esetleg Livingstone már nincs életben, vagy ha esetleg életben is van, nem találják meg. Stanley naplója szerint október 28-án, de más tanúk szerint november 10-én a maláriában szenvedő Stanley vezette férfiak csoportja megérkezett Ujiji faluba. Dr. Livingstonehoz egy kisebb csoport ment, hogy figyelmeztesse a szintén maláriában szenvedő misszionáriust. A híres köszöntés „Doktor Livingstone, ha nem tévedek” ilyen formában sohase hangzott el. A naplójában Stanley azt jegyezte fel, hogy „egy sápadt fehér embert láttam kék sildes sapkában, vörös kabátban, szövetingben és tweed nadrágban.  Amikor megpillantottam rögtön felálltam”.  Egyik feljegyzésben sem említik a híre köszöntést. Ezt Stanley találta ki, hogy megszépítse a találkozást. Livingstone csodálkozott, hogy kutatóexpedíciót küldtek megtalálására, de mivel a tartalékai kimerülőben voltak és beteg is volt végeredményben örült a találkozásnak. Jelei vannak annak, hogy a két férfi között apa-fiú kapcsolat alakult ki. Stanley, aki nem ismerte az apját idealizált képet írt róla, a Heraldnak írt cikkeiben, míg Livingstone becsülte az ”ifjú felfedezőt”. A két férfi viszont világnézetében eltérő álláspontot képviselt. Livingstone liberális, Stanley konzervatív volt. Ez látszott az őslakosok iránti viselkedésükben is.

Az eltérő világnézet ellenére a két férfi még négy hónapot töltött együtt. Utazásokat tettek a Tanganyika-tó északi részén és megállapították, hogy a tó nem a Nílus mellék folyója, ahogy Livingstone gondolta. További utazásokat is terveztek, de Stanley hírt kapott New Yorkból, hogy a Herald nem finanszírozza tovább az útját. Livingstone viszont nem akart visszatérni Nagy-Britanniába. 1872 március 14-n elváltak útjaik. Míg Stanley, mint új felfedező és mindenek előtt a Herlad sztár újságírója ismertségre tett szert, addig Livingstone számos levelében a rabszolgaságot elítélte és folytatta utazásait, míg nem egy évvel később Zambiában meghalt. Livingstone halála után Stanley újabb afrikai utat tervezet, most a londoni Daily Telegraph támogatásával. Ezúttal folytatni akarta Livingstone kutatásait a Nílus forrásának megtalálása céljából. A Lualaba folyó mentén akart kutatni. Az expedíció, sokkal nagyobb volt, mint a korábbi és Stanley vasmarokkal irányította csapatát. Ennek ellenére az eufóriát kétségbe esés váltotta fel. „Ebbe a világba nem azért küldtek, hogy boldog legyek, hanem, hogy különleges feladatokat végre hajtsak.” – írta naplójában. 1877-ben három évvel az utazása kezdete után Stanley megállapította, hogy a Viktória tó a második legnagyobb édesvizű tó a világon, ha a Kaszpi tengert nem számítjuk. Lualaba folyón leutazva rájött, hogy az a Kongó folyó felső folyása, ami 8000 km hosszú út után az Atlanti óceánba torkollik. Stanleyt a nagy népszerűsége ellenére sokszor kritizálták, hogy rosszul bánik az afrikaiakkal.      A rabszolgaság megvetése ellenére, Stanley barbároknak és civilizálatlanoknak tartotta az afrikaiakat. A tudós társadalom gyakran kritizálta azért, mert expedíciói nem foglalkoztak eleget a biológiával és az antropológiával, csak a földrajzi felfedezések érdekelték. Stanley visszatért Angliába, ahol már a társadalmat nem érdekelte a Kongó expedíciói. Ellenbe Lipót belga király megnyerte magának, hogy új birtokának kereskedelmi célú hasznosításában segítsen. Stanley öt évig maradt Kongóban, utakat épített és gőzhajókkal látta el a folyókat. „Bula Matari” sziklatörő lett a mellékneve. Stanley ezzel a munkájával Afrika egyik legszörnyűbb gyarmatosításához járult hozzá. A belga király véres hatalmához Kongóban. Három évvel később Stanley Emin pasa utáni kutatásban vett részt. A felső Sziléziából származó eredeti nevén Eduard Schnitzer orvost az egyiptomiak nevezték ki Szudánba kormányzónak. A mahdi felkelés elvágta őt a külvilágtól, de isten igazából nem volt igazi veszélyben. Az Albert tónál találkoztak, de végezetül Stanleyt és embereit az védte meg, akinek a kiszabadítására indultak. Ezután Stanley Angliában telepedett le és írásból valamint előadások tartásából élt. 49 évesen megházasodott és lovaggá ütötték. Utolsó éveit is afrikai utazásoknak szentelte. Azt szerette volna, ha a Westminster Abbeyben temetik el, Livingstone sírjához közel. Ez a vágya nem teljesült.