Hosszú éveken át hallgatott a szovjet propaganda Lenin igazi szerelméről

Senki sem látta még így Vladimir Iljics Lenint. Az orosz birodalom felforgatója, több ezer ember jövendő gyilkosa szerelemtől aléltan botorkált 1910 nyarán Párizs utcáin. Nem úgy ismerte eddig mindenki, hogy a könyvek többet jelentenek neki, mint bármelyik asszony? Nem a forradalom gondolata uralta az életét, hogy az elnyomott proletariátust felszabadítsa? Ezen a nyáron bizony megváltozott, más töltötte be szívét; egy asszony, akinek a vonzerőjétől nem tudott szabadulni. Rövid ideig még a forradalom is másodrangú lett számára. „A mongol szemeit nem tudja levenni a kicsikéről.” – jegyezte fel ekkoriban Charles Rappoport francia szocialista Leninről. A „kicsike” nem volt más, mint Inessa Armand egy francia-skót származású művész házaspár leánygyermeke, aki apja korai halála után Oroszország leggazdagabb vállalkozójának családjába házasodott be. Férje Alexander Armand, akinek a fivérével Inessának viszonya volt, sőt teherbe is esett tőle. Ekkor a lány 17 éves a férfi pedig 11 évvel idősebb. Társadalmi botrány. Inessa 1905-ben csatlakozott a lázadó pétervári munkásokhoz. A felkelés után száműzték. Így ír erről naplójában: „Előszőr Kaff Koidába akartak küldeni, de ez nem tetszett nekem. Ott nincsenek politikusok és az egész falu szifiliszes.” Inessa mindig szerette a lázadást és a férfiakat. Amikor 1910-ben megismerkedett Leninnel 36 éves, de úgy nézett ki, mint egy 26 éves. Nagy igéző szemei voltak és gesztenyebarna haja. Lenin 40 éves zömök, köpcös és kopaszodó. Nem épp a nők férfi ideálja. „Őrült vágy fűtött, hogy közeledjek hozzád” - írta Inessa az első találkozásukról. Pár héttel később Lenin szerzett egy lakást Inessának a Rue Marie-Rose 2 szám alatt, míg ő ugyanebben az utcában a 4 számnál levő házban lakott feleségével és anyósával. Hetven éven át a Szovjetunió legféltettebb titkaihoz tartozott ez a kapcsolat, sőt Lenin publikált leveleiből kivették azokat a részeket, amelyek erre az intim viszonyra utaltak. Ezeket csak a kilencvenes években hozták nyilvánosságra. Nem lehetett a tiszta forradalmárt szerelemtől elvakul emberként bemutatni, ez a gyengeség jele lett volna. Emellett Inessának a történelembe nem, mint Lenin ágyasa, hanem mint harcostársa kellett bevonulnia. Többek között olyan részek maradtak ki a levélváltásból, mint például, amikor Lenin egyik levelében bocsánatot kért Inessától egy róla írt kritika miatt: „Ne legyél haragos én ezt szerelemből tettem.” Vagy amikor Inessát „ezer csókkal” borítaná be. A harcostársai Lenint, mint kérlelhetetlen forradalmárt ismerték. Olyan vezérként, aki a nép éhezését eszköznek, a forradalom szükséges elősegítőjének tartotta. „Lenin felvértezte magát az erős akarattal” – így ír Nikolaj Buharin – „ és ezt a vértet nem tudja semmi átütni.” Mint kiderült csak az életvidám Inessa. Vele szemben sebezhető volt a bolsevik vezér. A barátnő gyakran játszotta Beethoven „„Appassionata“ szonátáját a szerelemtől kábult hivatásos forradalmárnak. Leninnek tetszettek a csinos nő elegáns méreg drága ruhái és extrém kalapjai. Vele szemben felsége Nadesja Krupszkaja szürke egér volt, aki nem törődött a külsőjével. Nadesja ekkor 41 éves, de 50-nek nézett ki. Lenin a száműzetése óta ismeri. Főz és mos rá, a mézesheteket is fordítással töltötte: angol szocialisták műveit ültette át Leninek oroszra. Inessa Armand Lenint nyughatatlanná tette, sőt egyidőre elvonta őt a forradalomtól. 1910 augusztusában a Szocialista Internacionálé koppenhágai kongresszusán Lenin elintézte Inessának a részvételt, hogy 12 felejthetetlen napot tölthessenek együtt a dán fővárosban. 1911 évelején Párizsban létrehoztak egy iskolát a földalatti mozgalom ügynökeinek. Inessa gazdaságpolitikai szemináriumokat tarthatott. Lenin minden nap ott volt az összes szemináriumon a hátsó padban ülve, csak azért, hogy nézhesse a csodált nőt. Amikor Krupszkaja Leninnel Svájcba Bern városába költözött, rövidesen követte őket Inessa, aki lakást vett ki az Uljanovékkal szemben lévő házban és gyakori vendég volt náluk. Krupszkaja tudott a viszonyukról. Sokat mondóan azt prédikálta elvtársainak: „sem szerzetesnek, sem Don Juannak nem kell lenni”. 1917 tavaszán Németországon és Svédországon át Oroszországba menő vonat utasai között ott volt Krupszkaja és Inessa is. Ez a szerelvény vitte haza német segítséggel a bolsevik forradalmárokat, hogy puccsal döntsék meg az ideiglenes kormányt. A hatalomátvétel után Inessa lakást kapott a Kreml közelében és olyan telefont, amihez csak a legmagasabb rangú funkcionáriusok juthattak hozzá. Aztán három év szörnyű polgárháború következett. Éhezések és felkelések országszerte. Lenin intézkedik hova szállítsanak élelmiszert. A vidéket lerabolják, hogy a városok lakosai ehessenek. Inessa ekkor torokfájásra panaszkodik. „Szüksége van gyógyszerre? Intézkedem!” – válaszol Lenin. Aztán Lenin sürgetésére a Kaukázusba utazik egy kúrára. „A szívem halottnak érzi magát …  miután mindenét Vladimir Iljicsnek és az ügynek áldozta. Egy élő hulla vagyok.” írja Inessa ebben az időben naplójába. Aztán három hét múlva meghalt. „Nem sikerült a kolerából kigyógyítani..” – olvassa Lenin újra meg újra a táviratot, amelyben értesítik nagy szerelme haláláról. A temetésen nehezen rejti el könnyeit. Lenin három év múlva követi a halálba. Bebalzsamozott teste máig a Vörös téren a mauzóleumban van. Minden reggel a felkelő nap a Kreml falának árnyékát veti rá, azét a falét amelyben Inessa Armand nyugvóhelye is található.  

 Amikor 1918. április 30-án II. Miklós - pár évvel korábban még minden oroszok cárja - belépett a jekatyerinburgi ház bejáratán megkérdezte az épület nevét. Ipatyev ház - volt a válasz. Miklós a név hallatán rosszat sejtett. Az elnevezés ugyanis nagyon hasonlított, annak a kolostornak a nevéhez, ahol egyik elődje Mihail Fjodorovics 1613-ban egy darabig élt. Ez a ház lesz a cári család végzete? – merült fel benne a kérdés. A ház névadója és tulajdonosa Nikolaj Nikolajevics Ipatyev geológus volt aki, 1908-ban vásárolta meg az akkor 20 éves házat 6000 rubelért Saravjev nevű mérnöktől. Saravjev még 1897-ben vette meg a villát, annak első tulajdonosától Andrej Redikorcevtől, aki szintén mérnökként dolgozott és egy korrupciós ügy miatt pénzre volt szüksége. Az épület rendkívül modernek számított a saját korában. Volt benne elektromos áram, telefon, fürdőszoba és vécé. Ipatyev a családjával az emeleten lakott, a földszinten pedig az irodái helyezkedtek el. A kényelmes ház mögött egy szép kert is húzódott. Amikor 1918. április 27-én a bolsevikok Ipatyevet felszólították a ház elhagyására a pincében egy részt megtarthatott magának raktárként. Egyik pillanatról a másikra ácsok hatalmas fakerítést építettek a ház köré, megakadályozandó, hogy kíváncsi szemek kifürkésszék kik laknak az épületben. Aztán bekövetkezett, amitől II. Miklós félt. Egy nyári este felszólították a családot menjenek le a pincébe. Itt felfegyverzett csekisták várták őket. Felolvasták a halálos ítéletet és megkezdődött a mészárlás. A cári család kivégzésére nem spontán történt, hanem arra Lenin utasítására került sor, mert a fehérek 1918. július közepén Jekatyerinburghoz közeledtek és félő volt, hogy kiszabadítják a cári családot. A gyilkosság után a holtesteket egy közeli erdőben elásták. Rövid időre az Ipatyev család visszatérhetett otthonába, de amikor a fehérek megszállták Jekatyerinburgot lefoglalták a házat a parancsnokság számára. A következő évben a város végleg a vörösök kezére került, de ekkor már Ipatyev érthető módon szabadulni akart a túl „népszerű” házától. A bolsevikok 6000 rubel kártérítést fizettek neki és az épületben a forradalom múzeumát rendezték be. A pince mindenesetre nem volt látogatható. Rövidesen olyan képeslapok kezdtek terjedni az országban, amelyen az Ipatyev ház fotóján a cár utolsó palotája felirat volt olvasható. A múzeumot 1932-ben bezárták és 1938-ig üresen állt az épület. Utána az ateizmus múzeumát hozták létre benne. A második világháború végétől a helyi kommunista párt irodái működtek itt. 1974-ben műemlékvédelem alá helyezték az épületet. De ez nem tűnt jó megoldásnak a pártvezérek szempontjából. Ugyanis minden évben a cári család kivégzésének évfordulóján a monarchia titkos tisztelői virágokat helyeztek az épületnél. 1977-ben a hatvanadik évforduló előtt egy évvel a pártvezetés kiküldte a politikai bizottság tagját Mihail Szuszlovot és a régió pártitkárát, Borisz Jelcint az ügy kivizsgálására. Arra a döntésre jutottak, hogy a házat le kell bontani, ami 1977. július 27-én meg is történt. De a zarándokokat ez sem riasztotta el, hogy a helyet felkeressék. Borisz Jelcin később azzal indokolta a döntését, hogy „Eljön egy olyan korszak, amikor szégyellni fogjuk azt, ami itt történt.”  2003-ban katedrálist építettek oda ahol a cári család kivégezték valamint hivatalosan is zarándokhelynek nyilvánították az egykori Ipatyev ház helyét.     

 Mint nagy nőcsábász és csodagyógyító legendává vált. A cárnéval való kapcsolata volt az oka a sikerének és brutális halálának.

A bolsevikok hatalomátvétele nélküle is megvalósult volna. De Raszputyin nagymértékben hozzájárult a cár bukásához, amit kegyetlen halálának körülményei is előrevetítettek. Az 1916. december 19-én a Néva folyó jegébe fagyva talált holteste arra utalt, hogy élete utolsó óráiban megjárta a poklot: az arca megdagadt, tele volt véraláfutásokkal, a lába össze volt kötözve, a kezei az ég felé nyúltak, mintha a szorító hurokból akart volna szabadulni. Haja és a szakálla vértől volt mocskos. A bal szeme csukva volt a jobb oldalit pedig kiverték. Pont a szemét, amely olyan megigéző volt, hogy legendákat meséltek róla. Mélyen ülő jéghideg szürke szemek, amelyek megdermesztették a vele szemben állót. Raszputyin ezzel a hipnotizáló tekintettel az emberek lelkébe látott; így mesélték azok, akik találkoztak vele. Segítségükkel migrént, lázat, bénulást, idegzavarokat tudott gyógyítani és a jövőbe látni. De legfőképpen Alexej trónörökös hemofíliáját enyhíteni. Alexandra cárné legalább is hit ebben. A merénylőket, akiket Felix Juszupov herceg vezetett szintén ezek a szemek zavarták. Ezért nyomták ki. Juszupov Raszputyint a palotájába hívta és háromszor ölte meg, mint, ahogy azt emlékiratában állítja. Először ciánkálival preparált Petits Fours-t adott a muzsiknak – ahogy ő hívta áldozatát –, majd ezután mérgezett borral itatta, végül szíven lőtte. A szerzetes mégis túlélte mindezt és gyilkosára nézve hörögte, annak nevét: Felix, Felix….  Az ifjú herceg ezután addig ütötte, míg eszméletét vesztette áldozata. A boncolás fulladás miatt beállt halált mutatott ki. A tüdőben vizet és algákat találtak. A gyomorban viszont érdekes módon nem volt nyoma méregnek. Ez azt jelenti Grigorij Jefimovics Raszputyin még élt, amikor a Péter hídról a jeges Névába dobták és teste egy lékbe süllyedt. Csak a víz alatt halt meg, összetört koponyával és három golyóval a testében.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy azzal az emberrel kapcsolatban, aki ilyen körülmények között halt meg rögtön legendák születtek. Ki volt ő? Szent, vagy maga a sátán? Esetleg csodás gyógyító? Egyik sem. Hanem egy rendkívül ellentmondásos személyiség. Raszputyin egy Istent kereső vidéki paraszt ember volt, aki ugyanakkor kicsapongó életet élt. Naiv, szerethető, de buja és hatalommániás. Mária lánya mesélte róla, hogy amikor fiatal volt kétszer megjelent előtte a szűz anya. Kiválasztottnak érezte magát és ezért egyik kolostortól a másikig zarándokolt, hogy „sztarec”, szent életű szerzetes legyen. Raszputyin azonban kudarcot vallott. A szex és az alkohol iránti vágyai legyőzték. És ezen a fantázia dús kifogásai sem tudtak segíteni. Azért, hogy maga elött is leplezze gyengeségét kapcsolatot keresett egy akkoriban ismert szabados életet folytató szektával. Raszputyin azt állította – akárcsak a szekta tagjai -, hogy bűnt kell elkövetnünk, hogy megbánást tanúsíthassunk, és a bűnöktől megszabaduljunk. Magyarán a gyengeségéből erényt kovácsolt. Az asszonyoknak például azt hirdette: feküdj le velem és Istennel találkozol. Raszputyin egy vidéki senki maradt volna a cári család nélkül. De az a kor, amiben élt lehetővé tette, hogy egy ilyen „isten bolondja” bekerüljön a legfelsőbb körökbe. Amilyen ellentmondásos volt Raszputyin személye olyan ellentmondásos volt az ország, amiben élt. Oroszország gazdasági és kulturális virágkorát élte, de ebből kevés szivárgott le vidékre. Itt még elevenen élt a misztikum és az apokaliptikus életszemlélet. A szegénység és nélkülözés táptalaja volt a hamis proféták születésének.

Az asszonyokkal való kapcsolata ellenére egy biztos nem volt Raszputyin; Alexandra cárné szeretője. Alix von Hessen-Darmstadt hercegnőként született cárné Isten emberének tartotta a szerzetest, aki vigyázz fiára Alexejre. Meg volt győződve arról, hogy tekintetével és imájával megállítja a vérzését, de legalábbis enyhíti. Esetenként hipnózissal vagy kézrátétellel megszabadítja a szenvedéstől. Raszputyin miközben „gyógyította” a „kis napsugarat”, ahogy a trónörököst szülei hívták reszketett és izzadság lepte el testét. Egy fajta transzba esett. A cárnénak, aki egy rendkívül ideges természetű hisztériára hajlamos nő volt ez bizonyítékul szolgált arra, hogy szent emberrel van dolga. Raszputyin csodás gyógyító ereje, jövőbe látó képessége biztosította a helyét az udvarban. A szerzetes azokra is hatással volt, akik kritizálták, vagy ellenségesen viselkedtek vele. Maga a gyilkosa vallotta be, hogy nem tudta kivonni magát a hatása alól. Pedig Raszputyin csak egy egyszerű ember volt, különleges adottságokkal. Valószínűleg a tudását – amivel gyakran visszaélt – a Szibériában eleven élő sámáni tradícióból merítette, amelynek története több ezer évre nyúlik vissza. Trükkök egész sorát sajátította el, miközben megismerte a gyógynövények hatását is. Képes volt másokat manipulálni, legfőképpen azokat, akik pszichotikus személyiségek voltak, vagy könnyen befolyásolhatók, mint például egy gyerek. Nem hajtott végre csodákat. A cárevics állaptának ideiglenes javulása mögött is inkább a pszichikai befolyásolás állt, mint a tényleges testi bajok elmulasztása. A tudomány bizonyította, hogy a vérzés hipnózissal csökkenthető, de nem gyógyítható.

Azt mondják, amiben hinni akarunk azt elhisszük. Így volt ezzel a cárné is. Úgy érezte ő a felelős a gyermeke hemofíliájáért. Családjában elég gyakran előfordult ez a betegség. Alexej a trónörökös négy leánygyermek után született. Amikor megállapították, hogy milyen betegséget örökölt a cárné szó szerint elájult. Fia betegsége miatt saját magát okolta. Nem tudott egy egészséges örököst adni az Orosz Birodalomnak. Alexandrának tehát Raszputyin feltűnése és tevékenysége áldásként jött. És ragaszkodott is hozzá. A szerzetes egyszer azt mondta neki, amíg ő él addig él a cárevics és a Romanov dinasztia. Két évet tévedett. A cárné szilárdan meg volt győződve arról, életük és a dinasztia jövője Raszputyintól függ. Arra nem is gondolt, hogy a szerzetes részéről ez a kijelentés csak egy életbiztosítás volt, amivel függő helyzetbe hozta a cári családot. Alexandra annyira ragaszkodott a sztárecéhez, amikor a környezete felhívta a figyelmét Raszputyin szabados életvitelére, nem volt hajlandó erről tudomást venni. Rágalomnak tartotta. Végzetessé Raszputyin és a cárné kapcsolata a nagy háború kitörése után vált. A nép, amúgy sem szerette a „német” cárnét, ráadásul ott volt ez a zavaros múltú, rossz erkölcsű muzsik, aki nagy hatással volt az uralkodó párra. II. Miklós cár ugyan nem volt úgy oda Raszputyinért, mint neje, de azt mondta: „Inkább tíz Raszputyin, mint egy hisztéria Alexandrától!”.

 De hogy került be az udvarba a szélhámos szerzetes? Ez Milica montenegrói királyi hercegnőnek és húgának Anasztáziának volt köszönhető. Ők mutatták be Miklósnak és Alexandrának. Delejes hangja és tekintete rögtön magával ragadta a cárnét. Erre az időre Raszputyin már bejáratos volt Szentpéterváron az előkelő körök estélyeire, mint különleges képességekkel rendelkező egyházi ember. A felsőbb osztályok tagjai úgy tekintettek rá, mint valami kuriózumra, amivel feltűnősködni lehet. Szó sem volt róla, hogy a muzsikot befogadták volna maguk közé. Ezért is okozott megdöbbenést értelmesebb tagjaik között a cárné viselkedése. Persze, ha az uralkodó elnézte felesége ezen szeszélyét, akkor az udvar alkalmazkodott. Alexandra udvarhölgyei meghívták magukhoz a „gyógyítót”. Nemes urak és hölgyek fotózkodtak vele. Ennek ellenére mindig is voltak olyanok, akik megőrizték józan eszüket és megpróbálták eltávolítani a szélhámos szerzetest az udvarból. De ez a cárné miatt nem ment. Így mint megoldás maradt a gyilkosság. Összeesküvők egy csoportja közöttük a cár unokatestvére és egy parlamenti képviselő a Juszupov palotába csalták Raszputyint azzal az ígérettel, hogy találkozhat a cár unokahúgával. De ők nem voltak profi gyilkosok a muzsikot pedig keményfából faragták. Nehéz volt meggyilkolni, de az összeesküvők úgy gondolták a monarchia jövője függött a halálától. Érdekes a cárné is így gondolta, csak ő az életmaradásában látta a jövőt biztosítva. A történelem furcsa dolgokat produkál. A monarchiát sem a szerzetes élete, sem halála nem menthette meg. Egy csoport már készül, hogy átvegye a hatalmat ráadásul a cár unokatestvérének, a német császárnak a pénzén. A bolsevikok nem hittek csodatevő szerzetesekben csak a hatalomban. A jövő az övék volt. Miklós és Alexandra külön sírt adományozott a meggyilkolt szerzetesnek, akinek a hulláját később a bolsevikok kiásatták, hogy ismeretlen helyen temessék el. De a holttestet szállító teherautó lerobbant. A szerzetes földi maradványait az út szélén elégették. A cári család sem járt jobban. Az Ipatyev házi mészárlás után a holttesteiket egy erdőben, titkos helyen temették el, hogy ne váljon zarándokhelyé. Nem véletlenül volt a kommunisták egyik jelszava: A múltat végkép eltörölni…  

Öt évtizede sok ifjú hippi rajongóknak ő volt a Messiás. Azonban szeretet, helyett világvégét és halált hirdetett. 

A gyilkosság

A gyilkosok egy öreg Fordban a Benedic Canyon felé hajtottak. Mindannyian fekete ruhát viseltek. A sportos Charles „Tex” Watson ült a volán mögött. Mellette az anyós ülésen Susan „Sadie” Attkins, hátul pedig, Patricia „Katie” Kerwinkel és Linda Kasabian foglaltak helyet. A naptár 1969 augusztus 9-ét mutatott, nem rég múlt el éjfél. Egy pár mérfölddel a cél előtt „Tex” eltévedt, talán azért, mert be volt tépve. Ideges minden esetre nem volt. Valójában jól ismerte a 10050 Cielo Drive címen található házat. Ott lakott korábban Terry Melcher, zenei producer a híres színésznő Doris Day fia. Az, hogy most ki lakik ott nem tudta a kivégző osztag. Mindegy is volt. Tex később azt mondta ezen az estén olyan volt, mint egy gyilkoló zombi. A kést egy kendőbe csavarták, a pisztolyt, pedig a kesztyűtartóba tették. Végül megérkeztek. A motort leállították a fényszórókat kikapcsolták, fegyvereket magukhoz vették, majd kiszálltak az autóból. Meleg este volt, harminc fokot mutatott a hőmérő. Tex fürgén felmászott a bejárat előtti villanypóznára, hogy harapófogóval elvágja a telefonzsinórt. Ezután a banda tagjai átmásztak a kerítésen. Hírtelen egy autó fényszóróira lettek figyelmesek. Egy gépkocsi gurult feléjük. Tex gyorsan kiugrott a kocsi elé és megállította. „Állj!” – kiáltott a sofőrre – „Pofádat befogod!” A 18 éves Steven Parent haza felé tartott egy barátjától, aki a nagy telek vendégházában lakott. Parent ijedten nézett a pisztoly csövébe. „Kérlek, ne lőj, én a barátod vagyok!” – könyörgött. Texet ez nem hatotta meg, kíméletlenül lelőtte. A tinédzser holtan esett össze. Ezután minden gyorsan ment. Tex bemászott a házba egy nyitott ablakon keresztül, majd a bejárati ajtóhoz lopódzott és kinyitotta azt, hogy társait beengedje. A házban halotti csend uralkodott. A banda tagjai suttogva beszéltek egymással, a ház lakóit keresték. Egyszer csak egy nagy termetű férfi korvonalait vették észre, aki a nappaliban a heverőn feküdt. A suttogásra felébredt. „Mennyi az idő kérdezte?”- félálomban, mikor látta, hogy idegenekkel van dolga számon kérően mordult rájuk: „Kik önök, mit akarnak?” „Én az ördög vagyok..” – válaszolt Tex – „..és elintézem az ördög munkáját. Add ide a pénzed!” Egy lengyel színész és író Wojtek Frykowski volt a helységben lévő férfi, szeretője a gazdag örökösnek Abigail Folgernek, aki éppen akkor maga is megjelent a szobában. A lányt Jay Sebring a híres hollywoodi fodrász követte, majd bejött a híres színésznő Sharon Tate, Roman Polanski várandós felesége is. Polanski, aki éppen üzleti úton volt Londonban bérelte a villát. Egyébként a tettesek fel sem ismerték kikkel van dolguk. Tex még arra sem figyelt fel, hogy Sharon Tate terhes. A banda tagjai a házban tartózkodókat össze akarták kötözni majd hassal a padlóra akarták fektetni őket. Sebring hangosan ellenkezett és azt kiáltotta nem látják, hogy Sharon Tate terhes? Ezután Texre vetette magát megpróbálva elvenni tőle a pisztolyt. Dulakodtak és elsült a fegyver. Sebring holtan rogyott össze. Ez idő alatt Frykowski Sadeinek ment neki és megkísérelte elvenni tőle a kést. Tex gyorsan reagált. Ráirányította a pisztolyát és mint egy vadállat többszőr is bele lőtt. Frykowski azonnal meghalt. Abigail Folger megpróbált a házból kimenekülni, de Katie utána vetette magát. A kétségbe esett Folger elcsúszott a gyepen és elesett. Csak annyit mondott: „na most elkaptatok, nincs erőm ellenállni”. Katie kegyetlenül ledöfte. Már csak Sharon Tate volt életben. Zokogott és kérte a hóhérokat a még meg nem született gyermekét óvják meg. „A kezembe volt, többször bele döftek ismét és ismét..” – írta később Charles „Tex” Watson – „..mígnem a sikolya el nem halt”. A mészárlás véget ért. Sadie még Sharon Tate vérével a bejárati ajtóra írta a „Pig” „disznó” szót.

A következő nap megdöbbenés uralta Los Angelest. A rendőrség tanácstalan volt. Drogos bűnözőkre gyanakodtak. De ez csak a kezdet volt. A következő éjjel a nagyvállalkozót Leno LaBiancát és feleségét Rosemaryt mészárolták le. Itt is vérrel felírták az ajtóra „Death to Pig” – „halál a disznókra” - feliratot, valamint „Healther Skelter” egy Beatles dal utolsó sorát igaz rosszul betűzve. Ezután egész Los Angelesen úrrá lett a rettegés. Csak ősszel tudták a tetteseket beazonosítani. Egy addig ismeretlen hippi kommuna került képbe, amit később csak „családnak” fognak hívni. Egy bizonyos Charles Manson volt a falka vezér, harminc év körüli sármőr, szakállal és szúrós tekintettel. Harminc fő tartozott a bandához a legtöbbjük húsz év körüli lány. Egy város melletti rancson éltek. Manson volt a guru, az apa és a szerető egyszemélyben. Vegetáriánus ételeket ettek, felszámolták a magántulajdont. Manson azt tanította, hogy csak a jelen számít, a múlttól és az én tudattól meg kell szabadulni, ha az igazi szerelmet meg akarják ismerni. Manson különleges tehetséggel rendelkezett, hogy más emberek gyengeségét saját maga hasznára fordítsa. A követői mindent tudónak és korlátlan hatalmúnak tartották. Orgiákkal ünnepeltek, állandóan be voltak drogozva. Kedvenc kábítószerük az LSD volt.

A hippik kora és a misztika

Manson kedvelt témája a világvége volt. Egy nagy katasztrófa elött áll az emberiség. Lázadások, forradalmak jönnek. De ő megvédi a „családját” kivezeti őket a sivatagba, hogy megmeneküljenek. A kommunában azt suttogták Manson az új Jézus, vagy a sátánista Aleister Crowley reinkarnációja. Emlékezetes időszaka volt ez Amerikának. A tüntetések minden naposak voltak, főleg a vietnámi háború ellen. A társadalom megosztott volt. Voltunk „mi” és voltak az „ők”. Az „ők” vagyis az establishment az uralkodó osztály a „disznók”. Sokan úgy gondolták új korszak köszöntött be, a Vízöntő időszaka, ahogy a New Age nyelvezetében ezt hívták. Amerika egy kicsit máskép nézett ki, mint a 68’-as Európa. Itt több volt a misztika, míg Európában a politika. A mágia a levegőben lebegett. Az emberek titkos üzenteket kerestek a Beatles Revolution No. 9 és a Helter Skelter sorai között. A pszichó halandzsa volt a divat. Nem csak Manson prédikált az Én haláláról és a feltétlen szerelemről. Ezt hirdették különböző guruk és szélhámosok is. A fiatalok tudattágítószereket szedtek, mint az LSD, addig amíg egy „horror trip” következtében egyé nem váltak a nagy egésszel. A sátánizmus sok hívet szerzett magának. A Rolling Stone, a Velvet Underground együtteseknek is voltak úgynevezett „fekete” zenéi. Roman Polanskit Sharon Tate férjét is elragadta a korszellem. Pont 1968 végén ment a mozikban horror filmje a „Rosemary gyereke” címmel. Az élet olyan volt, mint a Beatles lemezének címe: Misztikus utazás. De vissza Mansonhoz.

A hippi vezér

A gyermekkorában egyáltalán nem tűnt olyannak, akiből boszorkánymester lesz. Inkább szerencsétlen flótás volt. Az anyja 16 éves volt, amikor 1934-ben megszülte. Alkalmi kapcsolatban fogant, nem ismerte az apját. Kevés időt töltött anyjával, mindig csavargott. 12 éves korában állami gondozott lett és 16 évesen került először börtönbe. 32 évesen már 17 évet töltött javítóintézetekben, börtönökben. A börtönben tanult meg írni olvasni. A zenében viszont tehetséges volt. Egyik fogolytársa tanította meg gitározni. 1967-ben szabadult. Korábban hét évre ítélték csalás miatt. A büntetése letelte után a mit sem sejtő börtöntöltelék megérkezett San Franciscoba egy bőrönddel és gitárral új lehetőségeket keresve. Amit talált felülmúlta minden képzeletét. Ez az év volt ugyanis a csúcspontja a hippi mozgalomnak. A Haight Ashbury negyedben idealista orvosok ingyen klinikákat üzemeltettek. A kávégyár örökös Abigel Folger volt az egyik finanszírozója ezeknek. „Crashpads” nevű díjtalan szállóhelyek nyújtottak lehetőséget, hogy ne az utcán kelljen aludnia a rászorulóknak. Az élelmiszert szintén ingyen adták ezeken a helyeken. „Lone-ins” és „Be- ins” volt napirenden. A drogokból túlkínálat volt. Mansonra mindez nagy hatással volt. Később úgy mesélte, hogy akkor tudta meg mi a szeretet, mikor egy fiatal virágot ajándékozott neki. Ezen a termékeny talajon jött létre a „család”, ami a véletlennek volt köszönhető.

A „család”

Az első tag a jóravaló könyvtáros Mary Brunner lett, aki a sármőr Mansonba hamar beleszeretett. A lúzer Charles Manson hírtelen megfogta az Isten lábát. Gyorsan megtanulta a miszticizmus nyelvét. Már a börtönben megismerte a hipnózis alapjait és a szcientológia szekta stratégiáját. Olvasott Nietzschét, bár kérdéses megértette-e a lényegét. Karizmatikus kisugárzásával vonzotta a lányokat és a korszak nagyvonalúságának köszönhetően egy VW kisbusz büszke tulajdonosa lett. Az új „családjával” Los Angelesbe költöztek, miközben a követői száma folyamatosan nőtt. Az angyalok városában hamar megismerkedett a zeneipar prominenseivel. Közöttük Densie Wilsonnal a Beach Boys sláger gyárosával, vagy Terry Melcherrel, aki korábban a Cielo Drive-n lakott. Ezek a közismert emberek gyakran meghívták partikra, mert sok csinos lányt hozott magával. Hamarosan meghívták Mansont próbafelvételre, hogy saját dalait előadja. Nagy csalódása volt, hogy végül nem készült lemez vele. Közben a „család” folyamatosan nőtt. Csatlakoztak hozzájuk gazdag fiúk. Erre azért volt lehetőség mert Charles a lányokat nagyvonalúan megosztotta velük. Egy dolgot nem lehetett csinálni, Manson hatalmát megkérdőjelezni. 1968 elején a „család” otthonra lelt Spahn rancson északra Los Angelestől. A tulajdonos a nyolcvan éves George Spahn az se tudta mekkora nagy Manson „családja”. Ez nem is volt fontos. Manson egy ápolót biztosított számára, aki minden igényét kielégítette és cserébe nem törődött semmivel. De a pénz egyre kevesebb lett a terhesség és a szülés szám viszont egyre nőtt. A „család” női tagjai a szupermarket mögött kukáztak, vagy rendes polgári házakba törtek be kézpénzért, hitelkártyáért. Az estéket a fiatalok a „családdal” töltötték, ahol Manson a pszicho dumával hülyítette őket és hatalmi játékát játszotta.

Elvadulnak az események

Többnyire a világvégéről szónokolt, amit ő „Helter Skelter”-nek nevezett, a káosz fázisának. Ettől akarta a „gyerekeit” megvédeni, úgy, hogy kimenekülnek a sivatagba. A tanításait többnyire egy világvége szektától vette át, amit Process Churchnek hívtak. Amikor Manson San Franciscoban élt ennek az egyháznak egy tagja „Ely testvér” tartott neki előadásokat az eljövendő katasztrófáról. Utóbb ez az ember tagadta, hogy ismerte volna Mansont. 1968 nyarán csatlakozott a családhoz a texas-i Charles Watson, aki a Tex becenevet kapta. Manson ugyanis nem tűrte, hogy két Charles legyen a családban. A szex és a drog tetszett Tex-nek, meg Manson tanítása a bennünk lévő Én megöléséről. 1969 nyarán a „családban” romlott a hangulat. Miért? Mert Mansonnak nem jött össze a zenei karrier? Esetleg a pénzügyi problémák miatt? Vagy egy rosszul sikerült drogüzlet okozott gondot? Annak idején ugyanis egy fekete drogdíler Bernard Crowe átverte őket pénzzel. Manson később azt állította ezt tisztázni akarta Crowval, aki rátámadt Manson pisztoly fogott rá és lelőtte. Félt a bosszútól. Rövidesen egy második gyilkosság is bekövetkezett, az áldozat Gery Hinman zenei producer volt. Itt is a pénzről volt szó. Ezt a gyilkosságot Manson követője Robert Beausoleil követte el pár lány segítségével. Itt írták előszőr vérrel a falra „Politcal Pig”. Beausoleil rövid időn belül elkapták, mert az áldozat autójával közlekedett. A hippikből gyilkosok lettek. A LaBianca gyilkosságot nehéz megmagyarázni. Manson végig tagadta, hogy bármelyik gyilkosságra utasítást adott volna: „Én egy alkalmatlan senki voltam, aki alig tudott írni olvasni. Ha loptam, lebuktam. Zenésznek sem voltam jó. Sadie - Susan Atkins – tanúvallomása után én lettem a zseniális szekta vezér, aki mindenkit manipulált.” Manson soha sem tudta meggyőzni a közvéleményt ártatlanságáról. A Sharon Tate gyilkosságban résztvevő három lányt halálra ítélték, de mivel rövid idő múlva az legfelső bíróság eltörölte a halálosítéleteket életfogytiglani büntetést kaptak. A „család” összes tagja később elhatárolódott Mansontól.                     

1931-ben újra szerveződtek a leghatalmasabb maffia családok. Mintegy vállalati kartell úgy intézték törvényellenes üzleti ügyeiket. Akik szembe szálltak velük azokat professzionális kivégző osztagok gyilkolták meg. 

1931-ben az Egyesült Államokban 2294 bank ment csődbe, milliók voltak munka nélkül. A gyárosok csökkentették a béreket, farmerek hagyták ott földjeiket. Az ingyen konyhák előtt éhezők álltak sorban egy tál meleg levesért és egy darab kenyérért. Már két éve bénította meg a nagy depresszió, a világgazdasági válság Amerikát és a föld többi országát. De voltak olyanok, akiket ez kevésbé izgatott. Május közepén egy chicagói hotelben több száz elegáns öltönyt viselő férfi találkozott. Az ő üzleteik a gazdasági vállság ellenére virágoztak. A leghatalmasabbak közülük üzleti birodalmakat irányítottak, jó pár vállalkozással. A találkozó résztvevői merész célt tűztek ki maguk elé. Eddig riválisak voltak, most viszont szövetséget kötnek egymással. Egyfajta kartelt hoznak létre. A piacot akarták egymás között felosztani, a versennyel felhagyni, az üzletet újra felvirágoztatni és terjeszkedni. És természetesen még több pénzt keresni. Hogy mivel? Védelmi pénz szedésével, orgazdasággal, uzsorakamattal, prostitúcióval, illegális szerencsejátékkal és kábítószer kereskedelemmel. Milyen eszközökkel? Megfélemlítéssel, erőszakkal és gyilkossággal. Chicagóban 25 amerikai maffia család vezetője és tanácsadóik gyűltek össze. Mindegyikük saját városában, vagy New York egy-egy részében irányították a szervezett bűnözést. A találkozó fordulópontnak számított: a jövőben nem lehet közöttük háború. A főnökök létrehoznak egy fajta „commission”-t, bizottságot, amelyben hét főnök a békéről és a szabályok betartásáról fog gondoskodni, a családok közötti konfliktusokat fogják elsimítani, a vitákat eldönteni. A bizottság létrehozásával a maffia egy hatékony üzleti modellt honosított meg. Egy modellt, ami inkább pragmatikus, mint patriarchális, és amire egy különleges szolgáltatást nyújtók jelentenek biztosítékot, a professzionális gyilkosok.

A hőskorszak

Az ezt megelőző időszakra az erőszakos versengés volt jellemző. A több millió az itáliai félszigetről és Szicíliából érkező bevándorló között jó pár bűnöző és maffia tag jutott be az Egyesült Államokba. Ők saját szakállukra dolgoztak, vagy bandákba tömörültek. A bandáknak általában hat – tíz tagja volt és többnyire zsarolásból éltek. Fenyegető leveleket küldtek azoknak a honfitársaiknak, akiktől pénzt akartak kicsikarni. Ezeken a leveleken gyakran szerepelt egy fekete kézlenyomat, ezért ezek a zsarolók „black hand” fekete kéz néven híresültek el. 1920 körül New Yorkban körülbelül egy millió olasz élt. Ezek a bandák ellenőrizték a Little Italy, East Harlem és a Williamsburg negyedeket. Ír bűnözők tartották a kezükben Manhattan nyugati részét, a zsidó csoportok pedig a Lower East Side-ot. Sok későbbi maffia tag töltötte ezekben a negyedekben a tanuló éveiket. Az alkoholtilalom 1920 januári kezdete után, amikor minden 0,5% feletti alkoholt tartalmazó italt betiltottak, megtanultak alkoholt desztillálni, a feketepiacon kereskedni, Angliából és Kanadából szeszesitalt csempészni, a piszkos pénzt tisztára mosni, rendőröket, bírókat megkenni és a konkurenciával harcolni. Az egyszerű bandákból ekkor nőttek ki a nagy bűnöző szervezetek, hiszen hatalmas nyereségre lehetett szert tenni. A bandafőnök patriarchák szemben állása azonban rontotta az üzletet. Amikor 1930-ban az East Harlem egyik főnöke saját magát önhatalmúlag New York összes bandájának főnökének kinevezte kitört a háború azokkal, akik ezt nem fogadták el. Mindkét csoport más városokból is toborzott embereket, és a főnökök csak testőrökkel és páncélozott autókban mertek utcára menni. Másfél évig tartott a harc 14 maffia tag halt meg és minimum egy ártatlan járókelő. A háborúnak áldozatul esett az önjelölt bandafőnök is. A merénylet kitervelője egy cingár testalkatú, sebhelyes arcú, félig analfabéta olasz volt: Charles „Lucky” Luciano.

A reformer

Kilenc évesen érkezett Palermóból és kezdetben zsebtolvajlással keresete a kenyerét. Később gyakran letartóztatták fegyveres rablásért, engedélynélküli fegyverviselésért, illegális szerencsejátékért és drogkereskedelemért, de csak egyszer ítélték el nyolc hónap börtönre. Egy pszichiáter rendkívül intelligensként, de nagyon agresszívként és antiszociálisként jellemezte. A Lower East Sideon összebarátkozott zsidó származású bűnözőkkel, akikkel a kapcsolata élete végéig megmaradt. Heroin kereskedőből küzdötte fel magát 1930-ra a hatalomért küzdő két maffia főnök egyikének legfontosabb emberévé. Ellentétben főnökével, akinek a mentalitása még mélyen a szicíliai hagyományokban gyökeredzett, őt nem kötötték a hagyományok. Ugyan Szicíliában született, de már Amerikában nőtt fel. Beszélt angolul és természetesen olaszul, és jól kiismerte magát az utcai szlengben is. Hamar felismerte milyen ósdi a patriarchák világa és a folyamatos vérontás a rendőrök és az igazságszolgáltatás figyelmét folyton rájuk irányítja. Emellett idegesítette a régi vágású főnökök idegenkedése a drogkereskedelemtől és a nem olasz származású bűnözőkkel való együtt működéstől. Például a zsidókkal szembeni ellenszenvük. Ez motiválta Lucianot saját főnökének megölésére, aminek köszönhetően egy 300 főt számláló banda vezetője lett. Nem mellesleg ez volt a legnagyobb ilyen szervezet New Yorkban. Most már ő döntötte el a „család”, ahogy a bandát hívták mivel foglalkozzon, milyen üzletbe fektessenek be és kitől szabaduljanak meg. Mint más bandáknál az övében is volt „sottocapo” a főnök helyettese, valamint a katonák, akik a pénzt hajtották be, zsaroltak, loptak, csempésztek, a minden napi munkát elvégezték. Legalul pedig az „asszociáltak „helyezkedtek el, akik nem voltak banda tagok, kisegítő feladatokat láttak el, például rabláshoz kocsit loptak. Luciano elhatározta megreformálja a rendszert. A modern világhoz igazítja. Őt nem érdekelték régi erények, mint a hűség és a tisztelet. Őt egy dolog érdekelte a mérleg. A bandáját nem úgy akarta irányítani, mint egy családfő, hanem mint egy vezérigazgató. 1931 májusában Chicagóba utazott és előadta a terveit, többek között egy bizottság felállításáról.

A régi törvények azért életben maradtak

A béke viszont nem köszöntött be azonnal. Röviddel a chicagói találkozó után Luciano elődjének riválisát, aki szintén a „főnökök főnöke” akart lenni a zsidó barátaival meggyilkoltatta. Sikerült a merényletet önvédelemként beállítani és így az áldozat rokonait kibékíteni. Most ő lett a legbefolyásosabb maffiózó New Yorkban. Luciano azért azt világossá tette, hogy a Szicíliából származó törvények továbbra is érvényesek. A család tagjai csak olyanok lehetnek, akiknek a szülei Szicíliából, vagy Dél Itáliából származnak. Mindenkinek engedelmességet kell fogadnia a család fejének és a legfontosabb törvényt, az omertát a hallgatás törvényét be kell tartania. Aki ezt nem tartja be, halállal lakol. A családtagok feleségei és leányai tabuk a többi tag számára. A főnöknek korlátlan uralma van a családtagok felett. A béke megőrzésének érdekében a többi családfő rábólintott Luciano azon javaslatára is, hogy új tagot csak egy meghalt maffiózó helyére lehet felvenni. Ezzel akarták elkerülni, hogy a bandák tagjainak száma hirtelen megemelkedjen. Minden családban a jövőben lesz egy „consigliere” egyfajta ombudsman, aki a belső és a külső vitákat rendezi. A bizottság, akinek a hét tagja közül a legfontosabbak New Yorkból, Chicagóból, és Buffalóból jöttek, akkor ülnek össze, ha két fél kéri azt. Senki sem tud így a „főnökök főnöke” lenni. Természetesen a chicagói találkozóról nem készült jegyzőkönyv és írásbeli szerződés. Ennek ellenére a maffia csoportok a szóbeli megállapodást általános üzleti szabályzatként fogták fel. Készek voltak a terjeszkedésre.

A maffia üzleti terjeszkedése

Az 1930-as évek elejét az alkoholtilalom éppen hogy túlélte. 1933 decemberében a kongresszus a népszerűtlen prohibiciót megszüntette. Új üzleti ötleteket kellett keresni. Rendkívül ügyes volt ebben „Lucy” Luciano. A „Garment Disctrit”-ben terjeszkedett, a dél manhattani textilüzletekben. Az iparág teljesen zsidó gengszterek kezében volt, egyrészt a tulajdonosokat a szakszervezeten keresztül zsarolták – ha nem fizetnek a munkások sztrájkba léptek – másrészt olyan gyárakat üzemeltettek, amelyekben nem lévén szakszervezet alacsonyan tartották a béreket. De kockázati befektetőként is megjelentek, olyan cégeknél, amelyek a bankoktól nem kaptak hitelt. Uzsorakamatot számítottak fel és részt szereztek a cégekben. Luciano az alkoholcsempészetből szerzett pénzét a „Garment Disctrit”-ben fektette be. A zsidó gengsztereknek meg kellett békülniük a helyzettel és az új partnerrel. A fontosabb posztokat ő osztotta el, meghatározta a tarifákat és a kenőpénzeket zsebre rakta. Az öt New yorki maffia család időközben olyan hatalmas lett, hogy a zsidó kóser szárnyas húsgyártást ellenőrzésük alá vonták. Mivel a városban a világ legnagyobb ortodox közössége élt, ennek az iparágnak is nagy volt a nyeresége. 50 millió dollár egy évben. Egy olasz alfőnök vette át a hatalmat - fenyegetéssel és profit ígéretekkel - egy kereskedelmi szövetség segítségével, amelyben minden szárnyas állat tenyészőt, hentest, nagykereskedőt összehoztak. Fixálták az árakat, minden cégnek meg volt a maga részesedése és a versenytársakat távol tartották. Ezekért cserébe a vállalkozók a maffiának jelentős összeget fizettek, amit a vevőkre hárítottak. A New yorki kikötő a világ egyik legnagyobb átrakóhelye is nagyrészt a maffia ellenőrzése alatt állt, a szakszervezeteknek és előmunkásoknak köszönhetően. Amint egy szállítóhajó kikötött a maffia két módon is hasznot húzott belőle: a rakodómunkásoktól kért pénzt, hogy egyáltalán dolgozhassanak, és másrészt a szállítótól azért, hogy ki is pakolják a hajót. Ugyanakkor a beépített embereik értesítették a szervezetet, ha értékes rakomány futott be, amit el lehetett rabolni, vagy esetleg váltságdíjat lehetett érte kérni. Az öt maffia család ellenőrizte ezeken kívül Manhattanben és Brooklynban a halpiacot, a gyümölcs és zöldség nagybani piacot, és hús piacot. Vezető szerepük volt az építőiparban, a szállításban, és olyan „hagyományos” területeken, mint a prostitúció, szerencsejáték és drogkereskedelem. Minden New yorki főnök illegális vállalkozások hálózatát működtette. De ezek mellett pénzmosási lehetőségként legális üzleteket is fenntartottak. Mosodát, sajt nagykereskedést, vagy temetkezési vállalkozást. Az egyik főnök a „Mama Mia Olive Oil Company”-val a legnagyobb oliva olaj és paradicsom importőr lett. Ezek a cégek tették lehetővé a maffiafőnököknek, hogy legális üzletemberként tüntethessék fel magukat a hatóságok előtt. Luciano például Charles Ross álnév alatt lakott egy háromszobás lakosztályban a Waldorf Astoria Hotelban, aminek a bérlete 7600 dollár volt évente, egy munkás keresetének ötszöröse. Saját szabója által készített öltönyökben járt, exkluzív éttermekben étkezett, saját repülője volt. Nem csak New Yorkban, hanem Bostonban és Philadelphiában is a zsidó és ír gengsztereknek meg kellett hajolniuk a maffia uralma előtt. Befolyásuk volt Hollywoodban, a filmiparban és Detroitban, az autóiparban.   

Gyilkosság Rt.

Két évvel a bizottság megalakulása után a maffia főnökök elhatároztak tökéletesítik az üzleti modellt. Azt a tevékenységet, amely az üzlet gondtalan működtetését garantálta kiszervezték egy külön részlegbe. És ez a garancia nem volt más, mint a gyilkosság. Luciano egy zsidó származású gengszter Louise „Lepke” Buchalter segítségével, aki a „Garment Disckrict” ügyeit intézte, 1933 tavaszán kapcsolatot teremtett egy gyilkosokból álló csoporttal. Ennek az egy tucat zsidó és olasz származású gengszternek kellett a jövőben Buchalter vezetésével elintézni a maffia megbízásából a gyilkosságokat. Cserébe fix honoráriumként megkapták a brooklyni illegális kockajáték koncesszióját, ami évi 12000 dolláros bevételt jelentett. Egy újságíró nevezte el később a bandát Gyilkosság Rt.-nek. És valóban ezek a férfiak professzionális módon gyakorolták a szakmájukat. Sok gyilkosság, amit a megbízóik akaratából végrehajtottak tanítani lehetett volna. De ők is sokat gyakoroltak. Az egyiküknek az volt a szokása, hogy élő csirkék fején gyakorolta a célba lövést. A gyilkosok irodája egy édességboltban a Saratoga és a Livonia Avenue sarkán volt, közvetlen a magasvasút mellett. Itt várták a férfiak a hívásokat dohányzás és kártyázás közben. Amikor befutott a megbízás egy, vagy két férfi útnak indult a megbeszélt helyre New Yorkba, Bostonba, vagy Chicagóba, oda ahol az áldozat éppen tartózkodott. Ha New Yorkon kívül volt a megbízatás, a helyi maffia képviselője várta őket a pályaudvaron, hogy segítségükre legyen. A gyilkos egy darabig megfigyelte áldozata szokásait, majd kiválasztotta a megfelelő tetthelyet, időpontot és a gyilkosság módját. Eldöntötte, hogy lelövi, megfojtja, vagy leszúrja. A Gyilkosság Rt. egyik tagja fémhuzallal, vagy szárító kötéllel ölte meg legszívesebben áldozatát. Volt egy másik specialitásuk, éles jégdarabot szúrtak az áldozat fülébe az agyáig, mert így a boncolásnál úgy tűnt, hogy agyvérzésben halt meg az illető. Ha a maffia úgy kívánta üzeneteket is hagytak hátra az áldozaton. Ha a rendőrség besúgója volt, akkor döglött patkányt, vagy kanárit tettek a szájába, ha a bíróság előtt tanúvallomást akart tenni a maffia ellen kiszúrták a szemét, ha maffia egyik tagjának női rokonát molesztálta kasztrálták az áldozatot. Ahogy a bérgyilkos elvégezte a munkáját rögtön elutazott a helyszínről. Az ilyenfajta gyilkosságoknak az volt az előnye, hogy a rendőrök az áldozatot nem tudták kapcsolatba hozni a gyilkossal, hiszen nem is ismerte, korábban soha nem találkoztak. Az 1933–at követő években minimum hatvan, de lehet, hogy száznál is több áldozata volt a Gyilkosság Rt.-nek. Szinte mindegyik maffiózó, akik megszegték a maffia törvényeit, csalók, árulók, konkurensek. Az amerikai hatóságoknak a 30-as évek elején fogalmuk sem volt a halálbrigád létezéséről. A maffia profeszionalitásáról, arról sem hogy milyen kiterjedt rendszerben dolgoznak. Egyáltalán arról sem, hogy a maffia létezik. A maffia szó egyébként pejoratív értelmű fogalom volt. A családok magukat „Cosa Nostra” a „Mi ügyünknek” hívták. Sok hivatalos személy nem is akart tudni a szervezett bűnözésről, a családfőknek viszont rendkívül jó politikai kapcsolatai voltak. Személyesen ismerték például New York városának vezetőit. Finanszírozták a jelölésüket, kampányukat, de sokszor az államügyész is a zsebükben volt. A maffiának kevés figyelemre és gyenge igazságszolgáltatásra volt szüksége.   

Dewey színre lép

1935 nyarán azonban Manhattanben egy fiatal nem korrumpálható különleges ügyészt neveztek ki Thomas E. Dewey személyében. A „grand jury”, az a szervezet, amely arról dönt, hogy milyen vádpontokban emelnek vádat valaki ellen, arra lett kényszerítve, hogy vizsgáltassa ki a városban működő szervezett bűnözői csoportok tevékenységét. A különleges ügyész becsületes és rátermett első osztályú jogászokból egy csapatot állított fel. Dewey ugyanakkor elhatározta, hogy fellép az illegális utcai lottó az úgynevezett „Number Games” ellen. Szegény New yorkiak tízezrei tippeltek kevés centért három számot, a nyerés reményében. A gengszterek, akik a játékot szervezték, és évi 20 millió dollárt profitáltak belőle, nem fizettek adót a nyereségük után. 1935-ben az utcai lottót viszont nem a maffia szervezte és tartotta kezében, hanem egy zsidó származású bűnöző Arthur Flegenheimer alias Dutch Schultz az utolsó független gengszter főnök az öt nagy New yorki maffia család mellett. Deweny azt tervezte, hogy Schultzot adócsalásért állítatja bíróság elé. Schultz a maffiához fordult segítségért, gondolván nekik is érdekük a kellemetlen államügyésztől megszabadulni. Azt hitte, hogy a maffia bérgyilkosai Deweyt elteszik láb alól. A bizottság összeült. Megtárgyalták az ügyet és arra a következtetésre jutottak, hogy egy magas kormányhivatalnokot megöletni túl veszélyes, ezért Schultzzal végeznek. 1935. október 23-án a „Gyilkosság Rt.” két tagja hidegvérrel – mint mindig – végre hajtotta a gyilkosságot. Schultz főhadiszállásához mentek, ami egy steak vendéglőben volt Newarkban. Az egyik bérgyilkos az egyébként üres vendéglő személyzetét tartotta sakkban, a másik a hátsó szobába ment és tüzet nyitott Schultz embereire. Schultz maga a mellékhelységben volt, itt lőtték le. Amikor az utcán felsivított egy rendőrségi autó szirénája, a bérgyilkosok elmenekültek. Schultznak volt még annyi ereje, hogy az étterembe vonszolja magát és ott esett össze. A kórházban össze vissza beszélt, de neveket nem említett. Dewey, aki nem sejtette, hogy az életét a maffia főnökök mentették meg vizsgálatot rendelt el Lucky Luciano ellen. De miért pont ő ellene? Az életstílusa miatt. Hivalkodó életvitele, vonzódása a luxushoz felhívta magára a figyelmet. Hiába magyarázta, hogy legális lottóból és szerencsejátékból van a bevétele ez az ellene vizsgálatot indítókat ez nem hatotta meg. Különböző nyilvánosházak telefonjainak lehallgatása után, Dewey emberei arra a következtéztetésre jutottak, hogy Luciano bandája 300 bordélyt kontrolál Brooklynban és a Harlemben. Két prostituált és számos strici hajlandó volt tanúvallomást tenni, miután Dewey emberei börtönnel fenyegették őket. Ugyan Luciano közvetítő emberein keresztül profitált a prostitúcióból, de közvetlen érdekeltsége nem volt benne. Ennek ellenére a maffia főnököt 1936-ban letartóztatták prostituált hálózat fenntartása miatt.  A bíróság 30 év börtönre ítélte. Kemény ítélet annak ellenére, hogy az ellene felhozott vádak igen hiányosan voltak alátámasztva és a tényleges tevékenységéről az ügyészeknek fogalmuk sem volt. Ennek ellenére a Luciano által kidolgozott szisztéma, üzleti modell tovább működött. Elítélése után nem tört ki banda háború. Luciano 1946-ban kegyelemmel szabadult, mert kapcsolatai révén a második világháborúban a New yorki kikötőben szabotázs akciókat sikerült megelőzni. Az Egyesült Államokat viszont el kellett hagynia. 1962-ben halt meg Nápolyban természetes halállal.

A Gyilkosság Rt. vége

1939 nyarán, négy évvel Schultz meggyilkolása után a főnököknek ismét nehéz döntést kellett hozniuk. És most ők voltak veszélyben. Ugyanis Dewey emberei Louis „Lepke” Buchalter a „Gyilkosság Rt.” vezetőjére szálltak rá. Az ügyészeknek fogalmuk sem volt a bérgyilkos vállalkozásról, Buchaltert azzal gyanúsították, hogy cégektől és szakszervezetektől évi tíz millió dollárt zsarol ki, úgy hogy kijátssza őket egymás ellen. Emellett jó pénzt keres uzsorahitellel és drogkereskedelemmel. Két évvel korábban elbujdokolt, de a rejtekhelyéről adott utasításokat az ellen tanúskodni kívánók likvidálására. A „Gyilkosság Rt.”-nek sikerült is 12 tanúból 7-et kivégeznie. A gyilkosságok felgyorsították a nyomozást főleg azért, mert a bérgyilkosok tévedésből egy ártatlan embert is megöltek. Buchalter fejére 25 ezer dollár vérdíjat tűztek ki és 100 ezer példányban az ország minden részén kitették a körözési plakátokat. A maffia főnökök úgy döntöttek, hogy Buchaltert feladják, de nem Dewy embereinek, akik New Yorkban a szervezett bűnözést vizsgálják, hanem az FBI-nak, akik Buchaltert kábítószer ügyei miatt keresték. Lepke megbízott a főnökök döntésében és feladta magát az FBI-nak. Így csak 14 évet kapott. Röviddel ezután egy Abe Reles nevű bérgyilkos a „Gyilkosság Rt.” egyik tagja jelentkezett a New yorki államügyészségen, hogy vádalkut kössön. Azt ajánlotta, ha nem emelnek vádat ellene kipakol. Tizenegy gyilkosságról beszélt, a helyekről, a módszerekről és a megbízókról, és ami igazán fontossá tette a vallomását: Buchalterről. A halálosztag vezetője ellen 1941-ben ismét vádat emeltek, csak most gyilkosságért. Három év múlva kivégezték. Az első és egyetlen maffiához köthető vezető volt, aki elektromos székben végezte. Vele együtt sírba szállt a „Gyilkosság Rt.” is. Három tagját, közöttük Dutch Schultz gyilkosai is hosszú időre börtönbe kerültek. De a legfőbb terhelő tanú sem élt túl sokáig. Abe Reles furcsa körülmények között vesztette életét. Az exbérgyilkos lezuhant egy hotel hatodik emeletéről, amikor összekötött lepedők segítségével menekülni akart az őrá vigyázó rendőrök elől. Egy New yorki újság azt írta az esetről: „Lezuhant a kanári, aki énekelni tudott, de repülni nem.” Reles halával a gyilkos kommandó és a maffia közötti kapcsolat felderítetlen maradt. Az a feltételezés, hogy a „Gyilkosság Rt.”-t a maffia főnökök intézték el Reles tanúvallomásával, majd az ő kiiktatásával nem nyert bizonyítást. Minden esetre a maffia Reles fejére 100 ezer dollár vérdíjat tűzött ki. Tíz évvel a chicagói maffia kongresszus után a hatóságok még mindig nem tudtak a főnökök bizottságáról. A csöndes kartellvezetők élték világukat háborítatlanul tovább.

A maffia csak kitaláció, vagy mégsem?

A maffia számára a második világháború idején a növekedés tovább tartott. Amikor az USA-t 1941 decemberében Japán megtámadta és Németország hadat üzent neki, az amerikai ipari termelés is növekedésnek indult főleg a hadiiparnak köszönhetően. És ebből a maffia is profitált. Az élelmiszer, az üzemanyag és a kiskereskedelem állami racionalizálása a feketepiacot élénkítette fel. A maffia ebből is hasznot húzott. A főnökök továbbra is rejtve dolgoztak, felosztva egymás között a piacot. Ez utóbbi megvédte őket a belháborútól. J. Edgar Hoover az FBI igazgatójának azon mondása, miszerint a szervezett bűnözés és a maffia csak kitalációk még jót is tett nekik. Az FBI főnöke inkább a hagyományos bűnözőket, betörőket, csalókat, gyilkosokat, kémeket, szabotőröket üldözte, mintsem a maffiát. Hoover gyűlölte a hosszan tartó drága ügyeket, ellenben a gyors sikereket szerette. Mellesleg attól félt, hogy az ügynökeit a gengszterek megkenik és így aláássák a szervezete tekintélyét. A maffia által megvett kongresszusi képviselők és szenátorok pedig megkurtítják az FBI költségvetését. A látványos tétlenkedése összeesküvés elméletek megszületéséhez vezettek, miszerint Hoovert a maffia valamivel zsarolta, ami miatt nem üldözte őket. Hoover a gengszterek üldözését meghagyta a helyi hatóságoknak. Az FBI főnöke belső utasításában megtiltotta az ügynökeinek a maffia szó használatát. A 40-es évek végén csak a kábítószer ellenes hatóság engedte meg magának, hogy arra utaljon, hogy olasz gengszter bandák ellenőrzik a drogkereskedelmet az Egyesült Államokban. Először 1950-ben vizsgálta az amerikai szenátus egy bizottsága a „szerencsejáték és védelmi pénz szedés cselekményeit”. A meghallgatásra 14 városból 600 tanú jött el, közöttük volt Frank Costello Lucy Luciano utóda, aki közönséges üzletembernek adta ki magát. 1951-ben a szenátusi vizsgáló bizottság jelentésében írták le először, hogy maffia létezik az Egyesült Államokban és rendőröket és politikusokat korrumpál. A maffia igazi méretéről még a szenátusi vizsgáló bizottságnak sem volt fogalma, a szervezett bűnözés ellen még törvényt sem hoztak. Egy becslés szerint a maffia kartell összvagyona, meghaladta ebben az évben az ötszáz legsikeresebb vállalkozás összvagyonát. Egyedül New Yorkban 2000 maffiózó tevékenykedett, ehhez jött még több ezer „asszocializált” a maffiának dolgozó külső segítő. Az egész országban 5000-re tették a maffia összlétszámát. A béke a maffia családok között 1957-ig tartott. Ekkor Frank Costello meggyilkoltatta egyik ellenfelét. A bizottság ekkor összehívott egy rendkívüli találkozót Apalachin nevű település közelében, 300 kilométerre New Yorktól északra. A rendőrség felfigyelt véletlenül az összejövetelre. 58 férfit tartóztattak le, az amerikai maffia komplett vezérkarát. Végül mindegyiküket szabadon kellet engedni, mert nem volt ellenük semmi bizonyíték. Végre a Hoover vezette FBI is bekapcsolódott a maffia elleni küzdelembe. Minden helyi irodának megküldték a top „gazemberek” listáját. A maffia kifejezést ekkor sem lehetett használni. Az összes találkozási helyüket megfigyelték és lehallgatták, de bírói engedély nélkül. 1960-re teljes listájuk volt a bizottság tagjairól és cselekedeteikről. Mégsem tudtak vádat emelni, mert információkat nem törvényesen szerezték. A bizottság tagjai közül először a megalapításuk után ötven évvel törte meg az omerta a hallgatás törvényét valaki. 1983-ban a New yorki ex családfő Joseph Bonanno számolt be életrajzában az 1931-es találkozóról és a bizottságról valamint annak munkájáról. A leleplezést a 80-as években egy sor per követte. Több maffia főnököt elítéltek. Ennek ellenére a bizottságot nem sikerült szétverni. 1931 óta ugyanazt az üzleti modellt követi a maffia Amerikában, amiről Chicagóban a főnökök megegyeztek.