Két halálos ellenség, amelyeket ideológiájuk szempontjából ég és föld választott el 1914-ben szövetséget kötött egymással. A Német Császárságot és az orosz bolsevikokat egy régi elv hozta össze: ellenségem ellensége a barátom!

Az első világháború legféltettebb titkára derült fény 1918. november 4-én egy különös közjáték folytán. A berlini rendőrség legfelsőbb utasításra forradalmi röplapokat csempészet szovjet-orosz diplomáciai csomagoknak álcázva. Amikor a Fridrichstrasse-i állomáson a manipulált iratokat tartalmazó doboz véletlenül széttört „Halál a Junkerekre” című röplapok árasztottak el a peronokat. A moszkvai követ Adolf Abramovitcs Joffe azonnal tiltakozott a provokációt látván. Hiába. A külügyi hivatal titkára – ahogy a német külügyminisztert akkor hívták – felszólította Joffét és munkatársait azonnal hagyják el Németországot. A kínos közjáték után két nappal bezárták az Unter der Linden-en található szovjet-orosz követséget. A nemzetközi közvéleményt nem rázta meg a diplomáciai kapcsolatok megszakítása. A német szovjet-orosz kapcsolatok úgy is csak zavarták az Antant hatalmakat. Egykori szövetségesük Oroszország ugyanis magára hagyta őket.  Az 1917-es novemberi puccs óta Vladimir Iljics Uljanov – közismertebb nevén Lenin – irányította a néhai cári birodalmat, vagy legalább is, ami megmaradt belőle. A bolsevikok célja a világforradalom volt, többek között a német császárság felszámolása. A diplomáciai kapcsolatok megszakításával csak egy szűk kör által ismert előzményekre visszatekintő szövetségnek lett vége, amely két látszólag ősellenség – a német császár kormánya és a magukat bolsevikoknak hívó erőszakkal Oroszországban a hatalmat megragadni akaró csoport – között kötetett. Ez a titkos szövetség, amely tele volt álnoksággal és rafinált intrikákkal világtörténetű jelentőségű volt. Ugyanis II. Vilmos német császár segítsége nélkül a Lenin által irányított bolsevikok soha se jutottak volna hatalomra, illetve a hatalmuk első évét sem élték volna túl. A Szovjetunió nem jött volna létre és a több millió áldozatot követelő Gulág sem működött volna. A szovjet német szövetséget közös ellenség, a reálpolitika régi szabálya - az ellenségem ellensége a barátom elv - tartotta össze ideig-óráig. Ha a német vezetés a keleti irányú teveit revidiálta volna Leninre sem lett volna szüksége, aki valószínűleg névtelenül tűnt volna el a világtörténelem színpadjáról és oda került volna szűk csoportjával együtt, ahova a XX. század végén a mozgalma jutott, a történelem szemétdombjára. De a németek nem változtattak politikájukon, sőt konspirációba kezdetek II. Miklós orosz cár ellen, aki a franciák és az angolok szövetségese volt. Négy éven át finanszírozta a német vezetés a bolsevikokat - és tegyük hozzá más forradalmár csoportokat - pénzzel és fegyverrel ezzel is hozzájárulva a cári hatalom bukásához. Összesen 26 millió birodalmi márkát – kb. 75 millió euró – költött egyedül a német külügyi hivatal 1917 végéig ilyen célok érdekében. Amikor a cár hatalmát a februári forradalom megdöntötte Lenin a svájci emigrációban ette a hontalanok keserű kenyerét. A német császár kormánya tette lehetővé, hogy a száműzetésből hazaérjen. „Lenin sikeresen visszatért Oroszországba. A mi kívánságainknak megfelelően dolgozik.” – jelentette megelégedve április 17-én Stockholmból a német titkosszolgálat. Ez a munka a februárban hatalomra került ideiglenes kormány ellen folyt. Fél évvel később az októberi bolsevik puccsnak köszönhetően már Lenin irányította az első világháborúban kivérzett Oroszországot. Nemsokára békét kötött a németekkel – császári hadvezetés elvárásainak megfelelően. Vilmos ekkor még egy orosz német szövetségről álmodott a nyugat ellen hasonlóan, ahhoz, ami 1939-ben megkötetett Hitel és Sztálin között.

Minden esetre ez egy furcsa szövetség volt. A két fél leszívesebben a bitófán látta volna egymást. A Vilmos által szponzorált Lenin a német elvtársait támogatta a császári hatalom megdöntésében, míg a császár biztos, ami biztos a bolsevikok mellett az ellenségeit is segítette a polgárháborúban.

Mára a sarló és kalapács szövetségét a császári koronával szinte teljesen elfeledték. A szovjet hatalom a bukásáig nem is beszélt róla, sőt tagadta. Ma is vitatott a német támogatás nagysága ugyanis a német külügyi vezetés a számlákat nagyrészt megsemmisítette. Kutatók sok tucat archívumot néztek át Svédországtól Svájcon át Angiláig, hogy pontosabb képet kaphassunk e nem mindennapi szövetségről, ami borzalmak és sátáni figurák sorát szabadította a világra.

 A titkos szövetség előzményei

Minden 1914 nyarán az első világháború kitörésével kezdődött. Ugyan II. Vilmos és II. Miklós unokatestvérek voltak birodalmaik különböző szövetségi rendszerekhez tartoztak. Németország a Központi Hatalmak vezető ereje volt, Oroszország pedig a francia köztársasággal és a brit birodalommal az Antant néven szereplő szövetség tagjai közé tartozott. Ez utóbbi csoportot az országuk vezetőinek népükhöz fűződő eltérő viszonya ellenére a német hegemóniától való félelem tartotta össze. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a háború sokban különbözni fog az ezt megelőzőktől. Milliós hadseregek ütköztek meg egymással és az ipari fejlődésnek köszönhetően olyan mértékűvé vált az egymás gyilkolása, amelyet még nem tapasztalt az emberiség a történelmében. A harctér és a hátország közötti klasszikus különbség is eltűnt. Nem véletlen, hogy a hadvezérek az ellenséget nem csak a lövészárkaikban akarták legyőzni, hanem a hátországban is. „Minden eszköz, ami az ellenséget gyengíti, megengedett!” – vallotta a Helmuth von Moltke a német vezérkar irányítója. A birodalmi pénzügyi vezetés ezért száz milliókat hagyott jóvá például marokkóiak, vagy indiaiak közötti nyugtalanság szítására francia és angol gyarmati uraik ellen. De London és Párizs is minden alkalmat megragadott, hogy a Habsburg és az Oszmán Birodalomban a széthúzó elemeket támogassa. Elég, ha csak Benesre gondolunk, aki a bécsi parlamenti képviselőségét cserélte fel párizsi emigrációra, hogy mindent megtegyen a Habsburg Birodalom és ezen belül a Magyar Királyság szétveréséért. A cári Oroszország is több lehetőséget biztosított ellenségeinek a „fellazítás” politikájához. Már a háború elött számos parasztfelkelésre került sor a nélkülözések miatt. A városokban is milliók éltek embertelen körülmények között, a 79 órás munkahét már fejlődésnek számított. Ezért is tört ki az 1905-ös forradalom, amit még sikerült a cári vezetésnek levernie. De nem csak az orosz parasztoknak és munkásoknak volt rossz dolguk. II. Miklós birodalmában több mint száz nemzetiség élt, akik közül sokan önálló államra vágytak. Ezek közé tartoztak többek között a lengyelek, a finnek és az ukránok. Vilmos császár velük kapcsolatban az úgynevezett narancshéj taktikát alkalmazta: ahogy a narancshéját elválasszuk a belső húsától, úgy kell a perem nemzeteket leválasztani a magországról. Amikor ez sikerült ezeket az országokat be kell vonni a német érdekszférába. Így lehet lépésről lépésre építeni a német világbirodalmat. Ennek a gondolatnak a jegyében kerültek vastag pénzkötegek politikai kalandorokhoz, akik már közvetlen a háború kitörése után jelentkeztek a német vezetésnél. Állítólagos, vagy tényleges zavarkeltők tűntek fel azzal az ígérettel, hogy matrózlázadást szerveznek a Fekete tengeri flottánál, vagy Ukrajna függetlenedése érdekében nemzeti elégedetlenséget szítanak. Ez óriási üzlet volt a nagystílű szélhámosok számára. A német külügyi hivatal már 1914 szeptemberében 50 ezer márkát fizetett ki aranyban két állítólag befolyásos embernek „általános forradalom kitörésének” érdekében. Abban az esetben pedig, ha tényleg kitört volna a forradalom, további kétmillió márkát kaptak volna. Máig nem ismert kihez került végül a pénz; és persze ekkor a lázadás is elmaradt. Ennek ellenére tovább emelkedett a díjazás: német diplomaták és titkosszolgák ajánlottak milliós nagyságrendű összegeket egyedül a cári kormány megbuktatására.

A nyugati fronton ugyanis nem úgy alakultak a dolgok, ahogy II. Vilmos és emberei elképzelték. A villámháború ki fulladt, amellyel a kétfrontos háborút lehetett volna megspórolni. Ahogy a franciák és angolok elleni diadal elmaradt úgy nőtt a jelentősége egy esetleges oroszországi lázadásnak, amivel a cárt függőhelyzetbe hozták volna. Ekkor még megbuktatásáról nem volt szó.

Talán véletlenül, talán nem ekkor hívták fel a német vezetés figyelmét „forradalmi stratégák” egy hivatásos orosz forradalmárra, Leninre. A kopaszodó jelentéktelen kinézetű férfi a háborút megelőzően többnyire nyugaton élt száműzetésben.  A háború kitörésekor Ausztriából telepedett át a semleges Svájcba, Bern városába. Lenin jogászvégzettségű művelt, sokat olvasott gyújtóhangú marxista volt, aki ebben az időben egy radikális baloldali csoportocska élén állt, amely az orosz szociáldemokrata párt részeként tűnt fel. Bolsevikoknak – többségnek – hívták magukat, holott, alig voltak páran. A hazudozás nem csak ekkor jellemezte őket, szinte egész történetüket végig kísérte. Az orosz Dumában – a parlamenteben – alig volt képviselőjük, de ez nem zavarta Lenint. Ő nem demokratikus úton akart hatalomra jutni, hanem erőszakkal, forradalom segítségével. Ennek a célnak rendelte alá minden cselekedetét és ez tette a németek szemében vonzóvá. De mindenek elött jó pár szocialista elvtársával ellentétben őt nem vakította el a nacionalizmus, ami 1914 nyarán sok embert megfertőzött. Ő minden áron a cári hatalom bukását akarta, ami elképzelése szerint a világforradalomba torkolt volna. Az első jelzés, ami Leninre felhívta a németek figyelmét Alexander Kesküla nevű egykori észt bolseviktól jött, de ajánlották őt mások is a bolsevikok környezetéből – orosz és német marxista forradalmárok egyaránt. Kesküla a németeknél, mint a császári politika propagálója ajánlkozott. Abban reménykedett, hogy a németek a cári uralom alatt álló Észtországot hozzá segítik, hogy Oroszország helyett Svédországhoz tartozzon. Kesküla azonban ellentmondásos volt Lenint illetően. Gyakran szemére vetette – és ezt a németeknek is elmondta -, hogy Lenin keveset tesz a cár elleni forradalom érdekében. Máskor pedig azt hangsúlyozta, hogy a lenini forradalmi irány a helyes és a németek ezt támogassák, mivel Petrográdon és Moszkvában Leninnek van a legnagyobb tekintélye. Az állította Leninről, hogy brutális energiával rendelkezik és semmire sincs tekintettel, ha a céljai eléréséről van szó. Kesküla később rájött, hogy a Baltikum esetében a németek a saját érdekeiket követik ezért oldalt váltott és továbbiakban az Antantnak dolgozott. Figyelmeztette a nyugati szövetségeseket Leninnel kapcsolatban – mint, ahogy nem rég előkerült angol dokumentumok bizonyítják. Kesküla a németeknek nyújtott szolgálataiért 250 ezer márkát kapott, ennek csak kis része került a bolsevikokhoz. Az, hogy Keskülát Berlin nem használta nagyobb mértékben, hogy Lenint támogassák egyszerű oka volt – legalább is ez olvasható ki német dokumentumokból. Az észt bolsevik háttere ellenére inkább elméleti koponya volt, a németeknek viszont egy gyakorlatiasabb embere volt szükségük, és egy ilyen jelentkezett is 1915 januárjában Alexander Helphand a huszadik század egyik legnagyobb politikai kalandora személyében. Az ember, aki a Svájcba emigrált bolsevikok hazaszállításában döntő szerepet játszott ebben az időben tehetős üzletemberként élt Konstantinápolyban. Vagyonát valószínűleg a roskadozó Oszmán Birodalom háborúra való felkészítésével kereste. A szultán 1914-ben a Központi Hatalmak oldalán lépett be a háborúba.

 A konspirátor

Helphand múltja a forradalmi szocialisták minta példánya volt. Az 1867-ben Minszkben zsidó családba született férfi már ifjú korában a cár megbuktatása mellett kötelezte el magát, mert a rezsim elnyomta a Mózes hitűeket. A marxizmusra, mint sok korabeli oroszországi sorstársa Svájcban talált rá, ahol tanulmányait végezte. 1891-ben Németországba települt át, ahol csatlakozott a szociáldemokrata párthoz. Ekkor világszerte csodálták baloldali körökben a német szocialisták sikereit. Sok ország forradalmárai között a német volt a „Lingua franca”, a közös beszélt nyelv. Helphand hamar felhívta magára a figyelmet radikális írásaival, amelyekkel olyan hírnévre tett szert, hogy sokan úgy látták ő lehet a második Marx. Ironikus utalásként feltűnő méreteire Parvus – a kicsi – lett a mozgalmi neve. A rendőrség politikai zaklatásai miatt illegalitásba kényszerült – több német szövetségi államból kiutasították. A XX. század elején Münchenben találkozott először a nála három évvel fiatalabb Leninnel, aki Helphand lakásán ismerkedett meg Rosa Luxemburggal Parvus diák kori barátjával. Ebben a lakásban működött időnként a Lenin által szerkesztett pártújság nyomdája. A Leninnel való együttműködés ellenére Parvustól távol állt az az elképzelés, amit Uljanov képviselt, miszerint egy szigorúan szervezett hivatásos forradalmárokból álló „káder” párt határozhatja csak meg az ideológiai vezérfonalat. Ő inkább Leo Bronsteinnel mozgalmi nevén Trotzkijjal működött együtt a zseniális szervezővel a bolsevikok polgárháborús győzelmének atyával. Trotzkij Helphandtól tanulta meg, hogy a proletár forradalom nem egy „elvont cél”, hanem a korszak „szükségszerű feladata”.  Amikor 1905-ben Oroszországban kitört a forradalom mind a ketten hazasiettek; Trotzkij a pétervári szovjet vezetője lett, Helphand pedig átvette a sajtó egy részét. Parvus azt akart, hogy „az oroszországi forradalmi proletariátus utat mutasson, így erősítve a nyugat európai forradalmi mozgalmakat.” Ez a törekvése furcsának tűnhet annak tükrében, hogy, az óriási Oroszországban mindösszesen két millió ipari munkás dolgozott – a lakosság arányához képes az egyik legkevesebb Európában. A forradalom elfojtása után mindketten a pétervári erőd börtönébe kerültek, ahonnan Helphandot Szibériába száműzték. Innen sikerült megszöknie és 1906-ban már újra Németországban tűnt fel. A német szociáldemokraták között Parvusnak kevés barátja volt. Német elvtársai ugyanis ekkor már nem vették jó néven túlzó radikális nézeteit, a zavaros nőügyeit és saját gyermekei iránti kíméletlenséget, akiktől még a tartásdíjat is megtagadta. Párt vizsgálat is indult ellenne, mert Makszim Gorkij azzal vádolta, hogy nem fizette ki a neki járó jogdíjat. Ekkor Helphand elhagyta Németországot és Konstantinápolyba ment. „Ott legalább közvetlen közelről tudja tanulmányozni a poligámiát”- mondták gúnyosan elvtásai. Helphand gyűlölete a cári Oroszországgal szemben a Boszporusznál töltött évek alatt tovább nőtt. Ugyan Németországból kitiltották, de mégis egy olyan országban tartózkodott, amely a nagy háború kitörésekor a Központi Hatalmak oldalán állt, így Oroszország ellenfele volt. A konstantinápolyi német követ Helphandnak szövetséget ajánlott: „A német kormány és az orosz forradalmárok céljai közösek.”- vallotta a diplomata, aki elintézte, hogy Parvust fogadják a német külügyi hivatalban. Az itt történt találkozó szövege máig ismeretlen, pedig az 1915 február végi megbeszélésre felkészülten érkezett a hivatásos forradalmár. Huszonhárom oldalas tervezettel állt elő, amelyben tömeges sztrájkokat vizionált a cár megbuktatására. Mindenre gondolt: agitáció az iparvidékek munkásai között, kapcsolat a sztrájkbizottságokkal, a nemzeti kisebbségek lázítása. Javasolta a fontosabb hidak felrobbantását, a bakui olajmez felgyújtását, a szibériai politikai foglyok kiszabadítását, lázító röplapok külföldön való nyomtatását és ezek Oroszországba szállítását. A papír egy listával zárult a legfontosabb feladatokról, a bolsevikok pénzügyi támogatása, és a vezetőjük (Lenin) mindenek előtti bevonása az akcióba.  Pár hét múlva Helphand szabad mozgást biztosító papírt kapott a német rendőrségtől és egy millió márkát a kiadásokra. Mindeközben a német vezetésben senki sem gondolt a cár megbuktatásának a német császárságra való hatására, amelynek a demokratizálása amúgy időszerű lett volna. Helphand 1915 májusában Svájcba érkezett, hogy Bernben Leninnel beszéljen. A város egyik éttermében találkoztak, ami a bolsevikok törzshelyének számított. Innen mentek aztán Lenin lakására, ahol négyszemközt tárgyaltak. Az itt történtekről később a két résztvevő ellentmondásosan számolt be. Helphand állítása szerint az együttműködésről beszéltek és gyakorlati célokat fogalmaztak meg. Lenin az orosz forradalom mielőbbi kitöréséért szállt síkra és egy kommunista újságért, amely a proletariátust kihozza a lövészárkokból és a forradalom oldalára állítja. Lenin ezzel szemben az állította, hogy látogatóját szociálsoviniztának nevezte, majd ajtót mutatott neki, az az kirúgta.

 A szövetség létrejötte

De valójában így volt ez? A bolsevikoknak számos oka volt arra, hogy ezt a kapcsolatot később letagadják. Szemükben Helphand spekuláns és csaló volt. Rosa Luxemburg és Trotzkij is megszakította vele a barátságot. Német ügynöknek tartották, amely az orosz politikusok között nem jelentett jót. Egyes bizonyítékok mintha Lenin állítását támasztanák alá.  Ő a találkozó után is szerény körülmények között élt, leveleiben állandóan a pénztelenségre panaszkodott. Ugyanakkor Helphand a német megbízóinak azt mondta a továbblépés akkor lehetséges, ha Lenin és közte az ellentét rendeződik. A németektől kapott pénznek egy részét Parvus értékpapírokba fektette, így nem került a bolsevikokhoz. Ezt aztán 1919-ben a svájci rendőrség lefoglalta. Másrészt vannak számlák, amik szerint a pénz másik része viszont eljutott Leninékhez. Ez pár ezer svájci frank volt. Ugyanakkor Walter Nicolai, a német titkosszolgálat vezetője azt írta visszaemlékezésében, hogy Lenin értékes információkat adott a cári Oroszországról. De leginkább Helphand hálózata cáfolja a bolsevikok későbbi elhatárolódását Helphandtól. Ugyanis ennek kulcspontjain több későbbi bolsevik vezető található. Például Moissej Urizki a Cseka a bolsevikok titkosrendőrségének vezetője Parvus embere volt, csak úgy, mint Jakob Fürstenberg Lenin közeli bizalmasa, aki később a szovjet nemzeti bank élén állt. De ide tartozott Mieczyslaw Koslowski ügyvéd a Cseka társalapítója is. Helphand a főhadiszállását Koppenhágában rendezte be, de Stockholmban is sokat tartózkodott. Két főváros kiválasztása nem volt véletlen, hiszen Dánia és Svédország semleges volt az első világháborúban, ráadásul a svédeknek közös határuk volt az oroszokkal. Már 1915 augusztusában a német titkosszolgálat egy tisztje dicsérte Helphandot, aki „zseniális módon” intézte ügyeit. Helphand diplomatákkal egyeztetve export vállalatot alapított, amely a háború miatt összeomlott keleti kereskedelemmel kapcsolatban hasznosítani tudott.  Ennek a cégnek a neve „Handels- og Exportkompaniet A/S“ volt. Helphand üzlettársa egy berlini kereskedő volt, aki a német titkosszolgálatnak dolgozott. De a cégbe bekerült Lenin bizalmasa Fürstenberg is, aki a legnagyobb titokban az üzletvezetését vette át. Ez a „forradalom szakértők” számára egyáltalán nem volt újdonság. Ők sokszor a titkos pártámogatásokat kereskedelmi cégekben rejtették el.

 A szövetség működése

A legnagyobb elvárásokat támasztották Helphand tevékenységével kapcsolatban német megbízói, ahogy azt Brockdorff-Rantzau koppenhágai követ megfogalmazta: „A győzelem és a világon az első hely a miénk, ha Oroszországot a kellő időben forradalmasítani tudjuk és a szövetségi rendszeréből kiszakítjuk.” Ezért már nem csak a cárra való nyomás gyakorlás volt a cél, hanem elfogadható volt a megbuktatása is. Helphand üzleti kapcsolatokat épített ki az USA-val, Hollandiával, Nagy Britanniával és természetesen Oroszországgal. Részben legálisan részben illegálisan hamis papírokkal néha csempészve szállított a cári Oroszországnak építőanyagot, vegyszereket, használt járműveket, halászati eszközöket, gabonát vagy akár bálnaolajat. De ezen a listán még sok más dolog is szerepelt. És az üzleti tevékenységek vizsgálatakor mindenhol bolsevikokba üközöik az ember. A vállalkozásokkal, amelyek az orosz határon át az orosz fekete piacra szállítottak árukat egy jogtudós ügyvéd foglakozott: Koslowski. A könyvelő, aki a bevételeket Stockholmba, illetve Koppenhágába tovább küldte Fürstenberg rokona volt. A bankokban, amelyek az üzleteket finanszírozták, a legmagasabb helyen bolsevikok ültek. Nehéz elképzelni, hogy Lenin nem használta ezt a hálózatot, hogy Petrográdba pénz küldjön, illetve a pártkasszát feltöltse. Már csak azért sem, mert Helphand cégeinek címét később megtalálták Lenin vékony címjegyzékében. Emellett Fürstenberg – mint, ahogy a svéd hatóságok vizsgálatai bizonyítják - rendszeresen utazott Oroszországba.

Az biztos a bolsevikoknak pénz kellett. Mint egy csúnya sebhely Európa testén úgy húzódott a Baltikumtól a Földközi tengerig a keleti front. Egyetlen szárazföldi átkelő hely Oroszországba messze északon volt.  Több ezer kilométert kellett utazniuk a forradalmároknak Haparanda városáig, ami a svéd orosz határon az északi sarkkörön feküdt. A ma csöndes kis város az első világháború idején kész Eldorádója volt a csempészeknek és ügynököknek, legfontosabb helye az áruk és információk cseréjének. Jól őrzött átkelőhely a Torneälv folyónál, amelyen egy keskeny híd vezetett át, emellett még komp is járt a két part között. Az orosz határőröket meg kellett vesztegetni, valamint hamis papírok is kelletek az orosz oldalra való átjutáshoz. És ez pénzbe került, méghozzá nem kevésbe. Lenin oroszországi elvárásainak írt leveleit is itt csempészték át például preparált cipők talpában. Nagy mennyiségű propagandaanyagot bíztak a bolsevikok egy Haparandában élő cipészre, aki helyi segítőivel könyveket, röplapokat, újságokat csempészet át a szomszédos országba. Télen például szánnal vittek át nagy mennyiségű anyagot a befagyott folyón. A másik oldalon már várták őket. A jelszó, amivel csempészek igazolták magukat így szólt: „Olga üdvözletét küldi.” A csempészút a határ túloldalán ezer kilométer hosszúságban folytatódott orosz-Finnországon keresztül Petrográdig. Később a szovjet propaganda szívesen ábrázolta ezeket a csempészakciókat rendkívüli teljesítményként. Pedig sok gond és baj adódott vele. Gyakran panaszkodtak az elvtársak korrupcióra. Sokszor a szállítmányok egyszerűen eltűntek. Előfordult a futárok egyszerűen kiválogatták, amit ők veszélyesnek tartottak, hogy így csökkentsék a kockázatot. Ugyanakkor a cári titkosrendőrség nagyon jól informált volt az akciókról – mint ez a korabeli dokumentumokból kiderül.

Magát Helphandot is csapások érték. A kövér nagykereskedő, aki ekkor a negyvenes évei végén járt bejelentette a pénzadóinak, hogy 1916 januárjában kitör a vihar, mert akkor lesz az 1905-ös forradalom évfordulója. A forradalmi szervezete olyan helyzetben van, hogy százezer munkást tud mobilizálni Petrográdban. Úgy számolta a forradalomhoz húsz millió rubelre (134 millió euro) lesz szüksége és erre a célra pár millió márkát Koppenhágába küldetett magának. De a forradalom elmaradt.

A forradalom és annak következményei

Egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre Oroszországban végre történjen valami. Az 1917 februári forradalom következményeként a cár lemondott. Brockdorff-Rantzau Németország dániai követe Helphandot dicsérte: „..az első, aki a sikerért dolgozott végre elérte célját!” – írta Parvusról Berlinbe küldött jelentésében. Pedig az események ilyetén alakulása nem a német ügynöknek volt köszönhető, hanem az német tábornokoknak. 1916 őszén a német hadsereg már mélyen bent állt orosz területen. Több százezer orosz katona esett el. A folyamatos háborús nyomás az ipart tönkre tette. 1916 végén üzemeket kellett leállítani mert a nyersanyag hiányzott. Vidéken hiányoztak a parasztok, akiknek a földet kellett volna megművelniük, hogy legyen ennivaló. A városokban éheztek, mert nem volt élelmiszer. 1917 március 8-án Petrográdban a nemzetközi nőnapon munkások ezrei tüntettek, hozzájuk csatlakoztak az üzletek elött sorban álló asszonyok. A tüntetés híre futótűzként terjedt el az országban. Szerte a birodalomban demonstrációkra került sor. Az amúgy is túlterhelt cár kénytelen volt átadni a hatalmat egy úgynevezett ideiglenes kormánynak. Kettős hatalom alakult ki. Egyik oldalon az ideiglenes kormány állt, kezében a közigazgatással, másik oldalon munkás - és katonatanácsok az úgynevezett szovjet. Ez utóbbiban a bolsevikok még elenyésző mellékszereplők voltak. Az ideiglenes kormány az orosz történelem legliberálisabb hatalmát építette ki: sajtószabadsággal, parlamenttel (Duma), és koalíciós kormánnyal. Az orosz birodalom a legjobb úton haladt egy demokratikus berendezkedés felé. De a háborúból nem akart kilépni félve egy kelet európai német hegemóniától. Az Antant szövetségesei sem hagyták meg nekik ezt a lehetőséget. Féltek, hogy ha a németek a keleti fronton felszabadulnak összes erejüket nyugtra összpontosítják. Lenint a forradalom teljesen meglepetésszerűen érte. Amiért annyit dolgozott nélküle zajlott le. A távoli Svájcban élt elzárva az orosz folyamatoktól. A 46 éves „hivatásos” forradalmár még 1917 legelején azt mondta elvtársainak valószínűleg az ő generációjuk nem éri meg a forradalmat. Anglia és Franciaország segítségére a hazatérésben nem számíthatott. Nekik nem volt érdekük egy olyan forradalmárt támogatni, aki békét akart kötni bármi áron. Lenin társai, amúgy is féltek egy Északi és Keleti tengeri hazatéréstől tartva attól, hogy hajójukat német tengeralattjárók megtorpedózzák. Lenin még abban is gondolkodott, hogy süket néma svédnek kiadva magát Németországon keresztül megy haza a front felett repülőgéppel átkelve. De társai meggyőzték ez kivihetetlen. Végül elfogadta orosz és lengyel elvtársainak azt a javaslatát, hogy Németországon és Skandinávián tér haza vonattal. Ez több szempontból is kockázatos vállalkozásnak tűnt. Egyrészt a németek támogatására van szükségük, másrészt pedig kompromitálódhatnak, azzal, hogy az ellenség segítségét veszik igénybe. Persze a németekkel eddig is együttműködtek, csak ez titkos csatornákon keresztül zajlott le. Egy vonatút teljesen más. Itt könnyebb lelepleződni. És ez meg is történt.

A zürichi vonat

Végül Lenin 31 társával kelt útra, bolsevikokkal és egyéb radikális forradalmárokkal. Elvileg a zürichi állomásról való indulásnak diszkréten kellett volna lezajlania, de helyzet máskép alakult – mint, ahogy erről a német katonai attasé beszámolt. Mint egy száz orosz gyűlt össze az pályaudvaron, akik hangosan kiabálva szidták Lenint és csoportját. „Német ügynökök, provokatőrők, disznók, mind lógni fogtok….” és ezek a szidalmak még az enyhébbek közé tartoztak. Többen a csoport egy részét alkotók származását hányták fel, utalva ezzel zsidó felmenőikre. Ennek ellenére, amikor a vonat elhagyta az állomást Lenin pár Zürichben maradt elvtársa elénekelte az Internacionálét. A szerelvény útja Berlinen át Rügen félszigeten található Sassnitzba vezetett, ahonnan Trelleborg kikötővárosba mentek.  A világtörténelem leghírhedtebb vonatjáról mondta Winston Churchill: „úgy szállították leplombált vagonokban Leninéket, mint a pestis vírusokat.” Churchill ítélete a sajátszempontjából igaz volt, hiszen angol volt és meggyőződéses antikommunista. Ennek ellenére pár évtized múlva kénytelen volt együttműködni Lenin útódaival Hitler és a náci rendszer legyőzése érdekében, hogy aztán ismét szembe forduljon az ekkor már fél Európát uraló szovjet diktatúrával.  Churchill is leplombált vagonokról beszélt, pedig a vasúti kocsiknak csak háromajtaján volt plomba a negyediken nem. Az egyes vagonokban tartózkodó két-két német katonatiszt itt tudott például tejet vételezni a gyerekeknek, vagy újságot vásárolni. Egyébként a kocsikban krétavonallal voltak elválasztva a területenkívüliséget élvező oroszok és a németek. Az utazók egy ideig unaloműzőként francia forradalmi dalokat énekeltek, de aztán abbahagyták, nem akarták provokálni a németeket. Őfelsége II. Vilmos kormányát, amely az utazást lehetővé tette azóta is folyamatosan kritizálják. A bírálók szerint az ideiglenes kormánynál is el lehetett volna érni a különbékét. De az események ekkor mást mutattak: az Egyesült Államok hadba lépésére számítani lehetett. Egy a keleti fronton zajló harcokat lezáró békére sürgősen szükség volt. Ugyanakkor olyan béke kellett, amely a német befolyást Kelet Európában biztosítja. Annexió nélkül a világbirodalmi álmok is elszálltak volna. Tehát maradt a régi taktika: az ellenségem ellensége a barátom.

Jakob Fürstenberg Lenini közeli bizalmasa és Helphand üzlettársa fogadta az orosz forradalmárok csoportját Trelleborgban. Innen Stockholmba mentek, ahol pár napot eltöltöttek majd utaztak tovább a svéd orosz határra vonattal. Haparandánál keltek át a határon minden gond nélkül. Azok a félelmek, miszerint az ideiglenes kormány ezt megakadályozza nem igazolódtak. Lenin április 23-én este 11 órakor megérkezett Petrográdba. Elvtársai és a petrográdi szovjet nagy fogadást rendezett vörös zászlókkal és fúvószenekarral. Az utazás idején értesült Lenin a bolsevik pártújságból, a Pravdából, hogy a petrográdi szovjet támogatandó az ideiglenes kormányt a háború folytatása mellett foglalt állást, mert szerintük még Oroszország nem érett a szocializmusra. Még az nap éjszaka Lenin meghirdette az új irányvonalat, ami szerint az anyaföld védelme „kispolgári”, és a burzsoázia trükkje a proletariátus ellen. „Nem a háborúra, nem az ideiglenes kormányra! Igen a forradalom folytatására!”. Amint Oroszországban elérik a proletárok diktatúráját folytatják a világforradalommal. Helphand diadalmaskodott, hiszen Lenin azt az irányvonalat követte, amelyet ő tanított Trotzkijnak. Német szempontból Lenin hazaszállítása igazolódott. A bolsevik vezér nélkül nem tudják lezárni a keleti frontot. És Lenin egyvalamiben jobb volt, mint riválisai. Felismerte az orosz társadalomban nem ér el sikereket, ha a legfontosabb intézkedéseket elodázza: a földreform, nemzetiségi és mindenek elött a béke kérdéseit meg kell oldani.

A puccs előkészületei

Oroszország az anarchia szélén állt. A német külügyi hivatalba folyamatosan érkeztek a hírek a legszörnyűbb eseményekről: nagybirtokosok estek áldozatul a kegyetlen lincseléseknek. A stockholmi követség Petrográdból kapta a hírt: az üzletek nem képesek ellátni a lakosságot, a város a csődben van. Az élelmiszer egyre fogy az üzletek elött pedig ugyanilyen arányban nőnek a sorok. A kenyérfejadag 200 gramm/napra csökkent. Az ipari termelés rohamosan csökken az árak pedig megállíthatatlanul nőnek. A fronton egyre több katona dezertál, főleg parasztok, akik azt hallották otthon osztják a földet. Ezek a földosztások mindegyike önkényes volt. Miután a földbirtokos és családja elmenekült, vagy lincselés áldozata lett a parasztok felosztották egymás között a földjüket. Kúriák és kastélyok sora égett le miután kifosztották. Berlin mindeközben elégedett volt: „Lenin propagandája jó fogadtatásra talált…” – olvasható egy német helyzetjelentésben 1917 június ötödikei dátummal. Pár nappal ezután a stockholmi követ a következő táviratot küldte Berlinbe: „..nincs messze az idő, amikor Lenin csoport végre kormányra jut. Ekkor már a béke sem lesz messze.”  Röviddel Lenin hazatérése elött a német külügyi hivatal további öt millió márkát hagyott jóvá a bolsevikoknak. A külügyi hivatal vezetőjének Richard von Kühlmannak ugyanakkor magyarázkodnia kellett a hatalmas összegek kifizetése miatt. Összeütközésbe is került Hindenburggal és magával a császárral. „A ismétlődő támogatások nélkül nem rendelkeznénk azzal a befolyással, amivel most bírunk.” -  indokolta döntéseit a német külügyek irányítója.

 A puccs

1917 október 25 – az európai időszámítás szerint november 7-én – a bolsevikok egy jól szervezett puccsal magukhoz ragadták a hatalmat. A helyőrségi katonák és a vörös gárdisták kb. 20 ezer ember lényeges ellenállás nélkül elfoglalta Petrográd kulcspontjait. A Téli Palotáért sem kellett sokat harcolni. Itt a legnagyobb bajt nem a védők okozták, hanem a pincében tárolt alkohol. Lenin harcosai miután leltároztatták az ideiglenes kormány itt talált tagjait csúnyán lerészegedtek. Az úgynevezett „nagy októberi forradalom” sikerrel zárul. Igaz sem nem volt nagy, se nem volt forradalom, de a németeket ez nem érdekelte. Egyre inkább úgy látszott megtérül végre a befektetett pénzük. Leninnel az élén megalakult a népbiztosok tanácsa. A történészek egyöntetűen állítják könnyebb volt a hatalmat megragadni, mint megtartani. Az államigazgatás összeomlott, hiány volt a legszükségeseb dolgokból: élelmiszerből, szénből és ruházatból. Északon és délen, valamint Szibériában gyülekeztek a bolsevikok ellenségei. Egyre inkább úgy látszott Leninéknek égető szüksége lesz a további német támogatásra. A cár egykori birodalma ugyanis egyre inkább elsülyedt a polgárháború mocsarában. Furcsa helyzetben voltak a németek. Egyrészt jelentősen hozzájárultak a káosz kialakulásához – hadseregük jelentős egykori cári területeket hódított meg, másrészről a német császári kormánynak még sokat kellett invesztálnia a bolsevikok vezette hatalomba, mert csak ők voltak hajlandók a német felet kielégítő békét aláírni. Mellesleg Berlinben senki sem hitte, hogy a szocializmus hosszú életű lesz, pláne nem azt, hogy Németországot is eléri. Ráadásul kétszer – a nagy háború végén, illetve a második világégés után. „A bolsevikok nagyszerű fickók, eddig mindent szépen és jól csináltak.” – írta 1917 december elején Kurt Riezler diplomata, aki nagy befolyással bírt Németország orosz politikájára. Minden esetre nem lehet tudni mennyi pénzt adott ki 1917 végéig a császári Németország az orosz belügyek befolyásolására. Az biztos hatalmas summa volt, és még a kiadásoknak nem volt vége. 1917 november 25-én a külügyi hivatal összekötő tisztje Bad Kreuznachból a főhadiszálásról küldött telegramja a következőt tartalmazta: „A pétervári kormányzat nagy nehézségekkel küzd. A bankok megtagadják tőle a támogatást. Élelmiszer beszerzése a népnek és a hadseregnek sürgős lenne. Fontos, hogy legalább a fegyverszünet aláírásáig a vezetés kitartson. Lenin hozzánk fordult segítségért. A legfelsőbb hadvezetés a támogatást fontosnak tartja. Ha van lehetőség küldjenek pénzt Leninnek.” A külügyi hivatal először húzódozott a kérés teljesítésétől, aztán mégis eljuttatta a támogatást a bolsevikoknak.

 Az áhított béke

A németek a saját érdekeiket követék, de olyan módon, hogy az nagyon fájdalmas volt az oroszoknak. A Brest-Litovsk-i béketárgyalásoknál Lenin a nemzetek önrendelkezéséről szóló proklamációját szó szerint vették. A Baltikumot és Lengyelországot ki akarták szakítani az orosz érdekszférából és a némethez csatolni. A bolsevik delegációt hideg zuhanyként érték a német követelések és gondolkodási időt kértek. Trozkij azt javasolta, hogy a háborút egyszerűen fejezzék be, de tagadják meg egy „anexiós béke” aláírását. Így is történt. A szövetségről az egyre radikálisabbá váló Leninnel a császár hallani sem akart. „A bolsevikok forradalmat akarnak” – mondta Vilmos és inkább a „megsemmisítésüket” javasolta. 1918. február 18-án Paul von Hindenburg vezetésével megindult az „Operation Faustschlag“ az „Ökölcsapás hadművelet”. Nem egészen két hét alatt a németek hatalmas ívet hoztak létre, ami a Baltikumtól északon Fehéroroszországon és Ukrajnán át a Donig húzódott. De az akcióhoz egy millió katonára volt szükség, amely hiányzott a nyugati frontról. Ugyanakkor Hindenburg akciója elérte a célját a bolsevikok 1918 március 3-án aláírták a békét Brest-Litovskban.

 Ami a békekötés után jött

Oroszországnak közel akkora területről kellett lemondania, mint Argentína. A lakosságának egyharmada elveszett, a szén és olajlelőhelyeiről le kellett mondania, csak úgy, mint iparának jelentős részéről. Hindenburg csapatai bevonultak a Krímbe és a Donyeck medencébe, hogy az itt található ipart és nyersanyagot maguknak biztosítsák. Lenin kénytelen volt lenyelni a békát, mint ahogy elvtársainak magyarázta: „Kénytelen voltam aláírni a békét, hogy a szovjethatalom megmaradjon, mint egy hídfő a világforradalomhoz.” A béke aláírása után a Német Birodalom követséget nyitott Moszkvában, ami 1918 márciusa után Oroszország fővárosa lett. A német diplomaták a helyszínen tudtak ezekután tájékozódni a történtekről. Aggodalmakkal telve regisztrálták, hogy 1918 májusában Lenin körül, hogyan tornyosultak a bajok. A baloldali radikális szociálforradalmárok elítélték a békét a németekkel és a harcok folytatását követelték, de legalább is partizánharcot a megszállt területeken. A korabeli német iratok szerint a tovább folyósított pénzek nagyban hozzájárultak, hogy a bolsevikok ne veszítsék el a hatalmat és a béke érvényben maradjon. A moszkvai német nagykövet Wilhelm Graf von Mirbach egy régi vágású arisztokrata volt.  Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nyugati szövetségesek milliókkal támogatnak olyan erőket, amelyek a németek elleni háború újra felvételét szorgalmazták. A követi jelentésében ezt írta: „A mindig is megvehető Oroszország sohasem volt annyira megvehető, mint mostanában.” Az általa havonta szükségesnek tartott összeget három millió márkára becsülte. Július hatodikán két szociálforradalmár jelent meg a német követségen és követelték, hogy a nagykövettel személyesen beszélhessenek. Ajánló levelük is volt. Mirbach fogadta őket, szerencsétlenségére. A két látogató pisztolyt rántott és közvetlen közelről rá lőtt a követre. Lenin még az nap megjelent a követségen, hogy együttérzését fejezze ki. Az, hogy ez mennyire volt őszinte; kétséges. A követség alkalmazottai úgy emlékeznek, „olyan hideg volt, mint egy kutya orra.” Szovjet-Oroszország ekkor egy ostromlott erődhöz hasonlított. Északon Murmanszkban angol és amerikai csapatok szálltak partra. Délen a kozákokkal harcolt a vörös hadsereg. Szamarában a Volga mellett fehér ellenforradalmi csapatok gyülekeztek. Bakunál megjelentek a törökök. Vilmos császár egyre hangosabban bírálta a bolsevikok támogatását. A Külügyi Hivatalban is kétségek ébredtek, hogy érdemese Leninék csoportjába még pénzt ölni. Ekkor kezdte el a német kormány a doni kozákokat és a monarchista köröket pénzzel kisegíteni. Lenin utáni korszakra készültek, minden potenciális lehetőséget nyitva akartak hagyni. Ennek ellenére folytatódott a bolsevikok támogatása is. A látszólag bukás elött álló rendszer Lenin elleni merénylet után bevezette a vörös terrort, de ez sem zavarta különösebben a németeket. Pedig nagyon jól tudták mit Tesznek Leninék. 1918 szeptemberében Petrográdból a következő jelentés érkezet: „Péterváron és amúgy egész Oroszországban a helyzet minden képzeletet felül múl. Embereket végeznek ki minden törvényes eljárás nélkül. A legkegyetlenebb módon mészárolják az embereket. A vörös gárdisták foglyaikat élő céltáblaként használják. Rajtuk gyakorolnak lőni. Gyermekeket és asszonyokat sem kímélik.” 1918 nyarán Vilmos unokatestvére II. Miklós és családja Jekatyerinburgban (ma Szverdloszk) a Cseka  - szovjet titkosrendőrség – áldoztául esett. Ipatyev háznak a pincéjében szabályosan lemészárolták az egykori uralkodó családját, falhoz állították és főbe lőtték őket. A gyereket sem kímélték. A cári családot még az ideiglenes kormány szállította vidékre, hogy megvédjék az életüket. A kivégzésre a parancsot Lenin adta ki személyesen mert félt, hogy a cári családot az „ellenforradalmárok” – a fehérek - kiszabadítják. A történészek máig vitatkoznak azon, hogy Vilmos megmenthette-e volna unokatestvérét. Annyi bizonyos, hogy az Ideiglenes Kormányt felszólította védje meg a lemondott cár életét, amennyiben haja szála is meggörbül azért őket teszi felelőssé. A bolsevikokkal szemben már nem volt ilyen eltökélt. Amikor azt javasolták neki, hogy kérjék meg a bolsevikokat, hogy hagy emigráljon a cári család, Vilmos azt mondta: félő a bolsevikok azt fogják hinni helyre akarják állítani a monarchiát. Vilmos unoka testvére halálát  rideg politikai szemszögből nézte, mint ahogy Werner Freiherr von Grünau ezt lejegyezte: „..biztosítani kell, hogy az Antant a cár halálát ne a mi számlánkra írja.”  A német diplomácia egyedül Alexandra cárné született Alice von Hessen-Darmstadt hercegnő és az ő leánytestvére érdekében próbált a bolsevikokra nyomást gyakorolni, hogy tisztességesen bánjanak az asszonyokkal. De mivel nem rendelkeztek megfelelő információs csatornákkal, hogy ezt ellenőrizzék kénytelenek voltak elhinni, amit a bolsevikok válaszoltak: „minden renden van velük.” A bolsevikok még azt is megjátszották, hogy javaslatot tettek a cárnő és a gyermekei szabadon bocsátására megfelelő ellentételezés fejében. Itt olyan emberekre gondoltak, mint Karl Liebknecht, a Németországi Kommunista Párt későbbi megalakítójára, aki ekkor hazaárulásért Luckau in der Lausitz börtönében ült. A szépséghibája a dolognak az volt, hogy az ajánlat akkor született, amikor a cári család már halott volt.

A német hadseregben odáig fajultak a dolgok, hogy a tábornokok 1918 ősz elején már nem merték Ukrajnából, vagy a Baltikumból katonákat a nyugati frontra küldeni, mert sokan a bolsevikokkal szimpatizáltak. A német hadvezetés ekkor már Leninék kérését is elutasították 200 ezer puska és 500 millió töltény szállítására, abból kiindulva, hogy ezt ellenük is felhasználhatják.  Közben információk futottak be a német kormányhoz, hogy nyáron a bolsevikok azt a pénzt, amit nekik utalnak visszaküldi német elvtársai számára. Ekkor már kezdték kapizsgálni, hogy az a mód, ahogy ők megdöntötték a cár hatalmát visszaüthet.

A szövetség vége

A német kormány 1918. november 5-én megszakította a kapcsolatot Szovjet-Oroszországgal. Pár nap múlva a német hadvezetés aláírja a fegyverszünetet az Antant hatalmakkal, ami hatályon kívül helyezi a Brest-Litowsk-i békét. Az itt szerzett területeket ki kellett üríteni. Vilmos Hollandiába száműzetésbe vonult. Versailles-i békében Németország elveszítette területének hetedét.

A cári Oroszország tekintetében a csatát megnyerték, viszont a világháborút elveszítették. Lenin Moszkvában a világforradalmat szervezi, aminek a legfontosabb kiinduló helyének Németországot tartja. Ügynökei neki is állnak, hogy a tervek valóra váljanak. Németország szerte lázadások törnek ki, amelyek egy része mögött Moszkva húzódik meg. Münchenben egy tizedes döbbenten nézi az eseményeket, meg van győződve arról, hogy szertett német népét hátba szúrták, méghozzá a „zsidó bolsevik elemek”. Fogalma sincs róla, hogy a szellemet a palackból a német császári kormányzat engedte ki. Azt a szellemet, amely most bejárja Európát és a romlás útjára viszi. Az osztrák születésű tizedes bosszút esküszik és egy új világégést készít elő, ami ironikus módon még nagyobb területekhez juttatja a Lenin bolsevikjai által német pénzen létrehozott birodalmat a Szovjetuniót. De ez már egy más történet….

V7-nek hívták. Azért tervezték, hogy a világot megrémítse. Ezzel a csodafegyverrel is a vészesen közeledő német vereséget akarták megelőzni. De nem működött Ennek ellenére a mítosza máig él.

1944 decemberében Manhattan utcáin olyan szóbeszéd kezdett szárnyra kapni, hogy a metropoliszt német atombomba támadás érheti, amelyet egy korong alakú repülő tárgy szállítana! A New York Times című napilap ugyanebben az időben arról cikkezett, hogy „misztikus lebegő labdák” jelentek meg az égen, amely aztán nagy sebességgel el is tűntek. Az újság még homályos fotókat is közölt a jelenségről. A pánikba esett londoniak repülő labda és korong alakú tárgyakat is látni véltek. A nyugati szövetségesek fél évvel korábban sikeres partraszállást hajtottak végre Normandiában, a németek pedig a nyugati fronton is a teljes összeomlás szélén álltak, mégis az amerikaiakat és az angolokat félelem töltötte el, hogy a német csodafegyverek megváltoztathatják a háború menetét. Goebbels propagandája, amely a csodafegyverekkel a saját lakosságot akarta a végső győzelemig tartó kitartásra buzdítani láthatóan a másik oldalra is hatással volt. Talán nem lőtték 1944 szeptembere óta a Werner von Braun által kifejlesztett V2 rakétákkal a brit szigeteket? Egy halált hozó rakéta, amely a radarokat kijátszva 320 másodperc alatt célba ér minden előzetes figyelmeztetés nélkül. A náci propagandában „V” betű a rakéta jelzésében a „Vergeltung” a megtorlás szónak volt a kezdőbetűje. Ezeknek a megtorlófegyvereknek a nagyrésze azonban kiforratlan volt, még akkor is, ha egyik másikban nagy potenciál rejlett. Például a német rakétatechnikát felhasználva fejlesztette ki a Szovjetunió és az Egyesült Államok az interkontinentális rakétákat, illetve az amerikaiak a holdrakétát. De voltak közöttük olyanok, amelyek a megvalósításnak még ebbe a szakaszába sem értek el. Inkább szolgálták a Führer bunker kívánságainak a kiszolgálását. Ilyen volt a „V7” azaz a „Reichsflugscheibe” birodalmi repülő korong vagy csészealj. Az elvesztett angliai légi csata óta a német légierő a Luftwaffe  minisztere Hermann Göring folyamatos nyomás alatt volt. Ezért szólította fel 1941-ben a mérnököket, hogy olyan új korszakalkotó ötletekkel álljanak elő, amelyekkel vissza lehet szerezni a légifölényt. A cél érdekében a nácik a pénzcsapokat is megnyitották. Állítólag fontos szerepet töltött be a tervek között, egy függőlegesen fölszálló korong formájú modell, amelynek az ötletével Andreas Epp és az ő támogatója a legendás első világháborús pilóta Ernst Uder álltak elő és mutatták be Göringek. Az ötlet megvalósításán két csapat dolgozott: a breslaui és drezdai repülőgyárakban a repülőgép tervező Richard Miethe és az olasz turbina specialista Guiseppe Belluzzo készítette elő a próba példányt, Prágában a Skoda Művekben pedig kollegáik Otto Habermohl és Rudolf Schriever.

1944 februárjában a prágai tervezők hajtották végre az első tesztet a koronggal. A próbarepülés sikeréről különböző híradások születtek. Az egyesek szerint több, mint 2000 km/óra sebességgel lőtték ki a levegőbe, mások szerint épp, hogy tett egy pár suta ugrándozó mozdulatot. Mindenesetre a propaganda minisztérium nagy reklámot csapott az eseménynek és fontos technikai áttörésként, új csodafegyver születéseként prezentálta a bemutatót. A korong legtöbb prototípusa eltűnt az utolsó háborús évben, vagy megsemmisítették őket. Tizenöt hónap a fegyverszünet megkötéséig elegendő idő volt, ahhoz, hogy egy új mítosz szülessen. Peter Pletschacher repülés történész szerint, aki a repülő korong történetét kutatta, az egész a pszichológiai hadviselés kiváló példája volt. A megadott sebesség elérése annak idején teljesen lehetetlen volt ezért félrevezetés az egész. A repülő korong alakú tárgy kutatása nem élvezett prioritást, mint ahogy ma sokan állítják, hiszen a korabeli iratokban is mellékesen foglalkoznak vele. Az ellenfélre gyakorolt hatását Pletschacher arra vezeti vissza, hogy a szövetségesek nagy elismeréssel voltak a német mérnökök munkái iránt, különösen a technika területén. Például a franciák ezért foglalták le a BMW porlasztógyárát, mert BMW porlasztója volt világszerte a legjobb hatékonyságú és ezért is építették be saját járműveikbe.

A világháború után önállósodott a legenda és egyre fantasztikusabb formát vett fel. Valószínűleg azért, mert sok egykori náci vezető Dél Amerikában lelt menedékre, olyan híreszteléseket lehetett hallani, hogy Hitler és bizalmi köre egy repülőcsészealjjal az Antarktiszira ment és ott a jégtáblák alatt várják a visszatérést Németországba. Ehhez annyit kell tudni, hogy 1938-ban valóban járt egy német kutatóhajó a „Schwabenland” a déli sarkon és ott egy bizonyos nagyságú területet Németországnak lefoglaltak. Ezért is nevezik Neuschwabenlandnak azt a területet az összeesküvés elméletek hívei, ahol állítólag Hitler bujkált. 1946-ban végrehatott amerikai katonai manőverek, amelyek haditechnika hidegálló képességét tesztelték az örök jég birodalmában újabb táptalajt adtak ezeknek az elméleteknek. Az amerikaiak a régi ellenséget akarták felkutatni és megsemmisíteni a bunkerjában? A csúcspontja az őrült elméleteknek az volt, amikor azt terjesztették, hogy Hitler a repülőcsészealjjal a holdra ment és ott várja be a visszatérést, a bosszú napját. Az űrutazást a „Vril” nevű új hajtómű tette állítólag lehetővé.

A fantáziának és a hisztériának már semmi sem tudott határt szabni. 1947-ben az amerikai légierő egyik pilótája az vallotta egy bíró elött tett vallomásában, hogy azonosíthatatlan légi objektumot röviden UFO-t látott. A légi erő gépei állítólag harcba is keveredtek repülő csészealjakkal. Na most aztán a képregényrajzolóknak és a hollywoodi filmkészítőknek lett alapanyaguk fantasztikusabbnál fantasztikusabb történetek fabrikálásához! Marslakók látogatták meg a földet repülő csészealjakkal, természetesen nem emberbaráti célzattal. A félelem tovább fokozódott még ugyanebben az évben Új Mexikóbeli Roswellben történt állítólagos UFO balesett miatt. Majd minden esetben egy faja optikai csalódás okozta a hisztériát. Legalább is a hivatalos állásfoglalások szerint. Így volt ez Roswellben is, ahol a hatóságok meteorológiai léggömbbel magyarázták az esetet. Az UFO hívők nem fogadták el és nem fogadják el máig ezt a magyarázatot. Sőt az állam zarándok helynek nyilvánította a kisvárost. Évente 150 ezren látogatnak ide. Üzletileg tehát megéri a mítoszt fenntartani. Az UFO paranoia rendelkezik egy ikertestvérrel az USO-val (Unidentified Submarine Objects). Ez egy kétéltű repülőcsészealj, ami a víz alól startol és a vízfelszínéről emelkedik az égbe, majd tér vissza a tengerbe. Lars A. Fischinger kutató utána járt a jelenségnek. Tucatnyi erről szóló beszámolót vizsgált meg az elmúlt ötven évben. Az Antarktiszon például egy jégtörőhajó személyzete figyelte meg, hogy egy USO a hét méter vastag jeget áttörve a levegőbe emelkedett. Egy másik esetben a csészealj 8000 méter mélyen egyszerűen elünt. Sok ilyen eset a hidegháború idején zajlott le szovjet és skandináv vizeken. Fischinger gyanúja szerint, mint ahogy a második világháború végén is az esetek visszavezethetők a feszült nemzetközi helyzetre. Az emberek fokozott pszichológiai stressz miatt sok mindent látni véltek. Ez aztán hisztériához vezetett.

Az UFO őrület a második világháború után nem utolsó sorban a V7 fejlesztéséről szóló híreknek volt köszönhető. A mérnökök fontossá akarták tenni magukat – állítja Pletschacher – ezért terjesztették a sikeres tesztről a híreket. Nem véletlenül nyilatkozta Rudolf Schriever az ötvenes években a „Der Spiegel” című hetilapnak, hogy a repülő korongjuk prágai kísérlete nem játék volt. Ezzel ők jelentősen hozzájárultak a repüléstechnika fejlődéséhez. Ezzel szemben a breslaui tesztcsoport egyik vezetője Guiseppe Baluzzo már 1944-ben figyelmeztetett, hogy a korongformájú repülő testetek a súlypontjuk miatt instabilak, különösen a nagyméretűek. Schriever és mérnöktársainak a munkái az 1960-as években megihlették a kanadai katonai fejlesztőket. Elhatározták ismét megépítik a repülő korongot „Avro Canada VZ-9AV” néven, rövidítve „AVROCAR”. 1960-ban és 1961-ben 75 órán keresztül tesztelték. Propellerek nyomták a levegőt lefelé és hátrafelé, hogy a felhajtóerő és az előre vivő erő meglegyen. De a teszt nem hozta meg a várt eredményt. A remélt 480 km/óra helyett 50 km/órával mozgott a repülő korong. Ez a kísérlet a kanadai adófizetőknek 5 millió dollárjába került. Ma az elkészült modell a washingtoni Smithonian Múzeumban látható. Végeredményben nem építették meg hiába, hiszen bebizonyította, hogy a német Reichsflugscheibe a V7 technikai zsákutca volt. Ennek ellenére a propaganda értéke hatalmas volt. Több, mint hetven évvel a kitalálása után a mítosza máig él. Ezt Goebbels maga sem gondolta volna.

1932 a weimári köztársaság brutális éve volt. Fegyveres csoportok, mint a náci SA és a kommunista Rote Front elkeseredett harcot vívtak egymással az utcákon. Egyik összecsapás sem gyengítette meg annyira a demokráciát Németországban, mint az altonai véres vasárnap.

Hétezer SA tag csizmája ütemesen verődött az utca aszfalt burkolatához, miközben harci dal zengett több ezer férfi torokból: „..a vörös fajzatot verd laposra, SA vonul, az utca szabad!” Már vagy egy órája vonult a menetük a porosz Altonán keresztül horogkeresztes zászlók tengerében. 1932. július 17-én érdeklődők tülekedtek a járdákon, az ablakokból éljenzés hallatszott, némelyikből viszont fújolás. Félősebbek függöny mögül nézték a felvonulást. A rendőrség visszahúzódott, mondván az SA tud magára vigyázni. Ottensen és Bahrenfeld negyedekben viszonylag nyugalmasan zajlott az erődemonstráció, 16 órakor viszont a menet elérte az altonai óvárost. Ez felért egy provokációval, hiszen itt többségében a munkáspártok szimpatizánsai laktak. Az ablakokban vörös zászlók lobogtak, a városrészt kis Moszkvának is nevezték. Az SA menet jelszavaira itt már „Vörös front” és „átkozott nácik” kiáltások illetve az Internacionálé hangjai feleltek. A hangulat agresszívvá vált. Többször is előfordult, hogy SA tagok olyan járókelőket, akik nem reagáltak a horogkeresztes zászlókra erőszakkal Hitler köszöntésre kényszerítették. Az emberek a házkapuk alá menekültek. Egy idős asszonyt, aki egy SA csoportvezetőt kinevetett arcul csapták. A 73 éves nő összeesett és véres arccal a földön maradt. A szomszédok húzták be az eszméletlen asszonyt a közeli ház kapuja alá. Ezer SA tag érkezett a Grüne Strasse-ra, amikor az egyes számú SA szakasz parancsnoka elkiáltotta magát: „Utcát megtisztítani!”. A SA egységek felbomlottak és megkezdődött a vadászat a kommunistákra. Vascsövekkel ütötték az előlük menekülőket, törött sörös üvegekkel szurkáltak, nem csak vörösöket, hanem ártatlan járókelőket, asszonyokat és gyerekeket is inzultáltak. Kövek és üvegek repültek. Késpengék villantak, a nácik és a kommunisták ütötték egymást. Rövidesen lövések is dördültek. A nap első halottai két SA tag volt, akiket a kommunisták lőtték le. Rendőrök fel alá rohantak az utcán azt kiáltózva a lakóknak, hogy csukják be az ablakokat és figyelmeztető lövéseket adtak le. A rendőrei a lövésekkel az SA tagokat akarták megvédeni. Aztán elszabadult a pokol. „Gépfegyverekből és pisztolyokból záporoztak a lövések a Marienstrasse felé.” – írta másnap a Hamburger Tageblatt. Részben kereszttűzben haltak meg emberek, részben célzott lövéssel végeztek velük. Az 5000 kilőtt lövedék utolsó darabjai 21 óra körül csapódtak be. Az altonai véres vasárnap 18 emberéletet követelt és közelebb lökte a szakadékhoz a weimári köztársaságot. Véres összeütközések, utcai harcok a nácik és a kommunisták között ekkor már rendszeresek voltak. 1928-ban Poroszországban a rendőrségnek 318 alakalommal kellet beavatkoznia felvonulások és tüntetések idején. 1931-ben 2900 alkalommal, 1932-ben pedig már 3200 alkalommal. 1932 első félévében több mint száz ember halt meg politikai demonstrációk idején és 4500 sebesültek meg. Egyedül július elseje és július huszadika között naponta átlagban négy ember vesztette életét politikai eseményen. Ez már polgárháború volt.

Már a weimári köztársaság kezdetén létre jöttek paramilitáris egységek, mintha csak a születő félben lévő demokráciát akarták volna gyengíteni. 1918-ban hozta lére a Deutschnationale Volkspartei (DNVP- Németnemzeti Néppárt) az első ilyen fegyveres csoportot, a „Stahlhelm – Bund der Frontsoldaten” (Acélsisak – Frontkatonák Szövetsége) néven. Egymillió rendszer kritikus embert gyűjtött soraiba. Az SPD (Németországi Szociáldemokrata Párt) a DDP (Deutsche Demokratische Partei – Német Demokrata Párt) és a Centrum Párt 1924-ben alapította meg a Recihsbanner Schwartz-Rot-Gold nevű szervezetet három millió taggal. Ugyanebben az évben a KPD (Németországi Kommunista Párt) szervezte meg a „Rote Frontot (Vörös Front) 100 ezer taggal. Viszonylag kicsi, de annál harciasabb csoportosulás. Ezt 1929-ben viszont betiltották ezek után illegalitásban működött. Az összes szervezetet azonban egy a brutalitásában megelőzött: az NSDAP a náci párt által létrehozott SA (Sturmabteilung). A verőcsapat története 1921-re nyúlik vissza. Annak idején a náci párt rendezvényeinek a biztosítására vetették be őket. Azonban az SA-nak nem csak az volt a feladata, hogy a náci párt rendezvényein a rendet fenntartsa, hanem az is, hogy az ellenfelek összejöveteleit megzavarja. 1925-ben a szervezetnek 36 ezer tagja volt, 1930-ben ez a szám 60 ezerre növekedett, 1932-ben már 200 ezren voltak, a legmagasabb taglétszáma 3,5 millióra rúgott. Hitler 1933-as hatalom átvétele után az SA segédrendőri szerepet is betöltött. Mivel Hitler meglátása szerint az SA vezetője Ernst Röhm túl nagyhatalomra tett szert és veszélyeztette a pozícióját, ezért 1934. július 1-én kivégeztette. Hitler úgy gondolta Röhm puccsot készített elő ellene. A Führernek a bizalma megrendült az SA-ban és a „Hosszúkések éjszakájának” nevezett leszámolás sorozat után a rohamcsapat elvesztette a jelentőségét. Helyére az SS (Schutzstaffel) lépett.

De honnan jött a húszas években ez a sok agresszió, ami eluralta az utcákat? Miért radikalizálódtak a tömegek? Vajon miért történt mindez egy olyan időszakban, amikor még Németország bizonyos módon, de fejlődött? A német gazdaság az 1923-as hiperinflációt túlélte. A német ipar évről évre egyre többet termelt. A megvásárolható áruk mennyisége növekedett, akárcsak a bérek. A fizetések 1924 és 1929 között egyharmadával növekedtek. Németország nemzetközi elismertsége is nőtt. 1925-ben felvették a Népszövetségbe, ami az ENSZ előzménye volt. Gustav Stresemann külügyminiszter béke Nobel díjat kapott, mert az ország első világháborús ellenfeleivel szemben békülékenyebb politikát folytatott. Ezen kívül meggyőzte a győztes nagyhatalmakat, hogy a jóvátételt csökkentsék. Thomas Mannt 1929-ben irodalmi Nobel díjjal jutalmazták, a német tudományos élet képviselői – kémikusok, fizikusok – pedig a világ élvonalához tartoztak. Berlin világvárosnak számított Párizs, London és New York mellett. Az NSDAP pedig egy jelentéktelen pártként volt nyilvántartva. Az 1928-as Reichstag választáson csak 2,6%-ot ért el.

Csakhogy az egész jólét a hitelre épült: több mint húsz milliárd birodalmi márka külföldi, első sorban amerikai hitel volt a német gazdaságban. Az „arany húszas évek” 1929. október 24-én az amerikai tőzsde „fekete csütörtökén” (Európában az időeltolódás miatt „fekete péntekén”) ért véget. A tőzsde index drámai zuhanásba kezdett, vagyonok tűntek el pillanatok alatt. A bankok egyharmada likviditási gondokkal küzdött. Az amerikai befektetők visszahívták pénzeiket a német piacról, aminek következtében az összeomlott. Számtalan cég csődbe ment. A munkanélküliek száma 1928-as 1,3 millióról 1930-ra, három millióra, 1932-re pedig hat millióra nőtt. Minden harmadik német polgár állami segítségre szorult. Egy millióan semmilyen segítséget sem kaptak. A kormány gyenge volt, ahhoz, hogy a nehéz időkben tartást és vezetést biztosítson az országnak. De egyáltalán melyik kormány? A weimári köztársaság 14 évében 20 különböző kormánya volt Németországnak. Valamelyik kormányzása csak pár hónapig tartott és utána új választásokat írtak ki. Konzervatív nacionalista politikusok, nagybirtokosok, és gazdasági vezetők a weimári demokrácia végében reménykedtek, valamint több hatalomban és állami támogatásban. A tömegek nagy része egyszerűen munkát és jövedelmet akart. Persze más európai országok is szenvedtek a világgazdasági válságtól, de jobban bíztak az országuk rendszerében és vezetésében, mint a németek. Az ifjú weimári demokrácia viszont tele volt ellentmondásokkal és együttműködésre képtelen politikusokkal.

Leginkább a fiatalok szenvedtek a munkanélküliségtől és a kilátástalan jövőtől. A társadalom kitaszítottjainak érezték magukat. A berlini Tiergartenben a francia újságírónő Stéphane Roussel megfigyelte a fiatal férfiakat és a nőket, ahogy a padon ülnek és unatkoznak. Ezt írta róluk: „Hosszú ideig ülnek, az arcukon a reménytelenség. Magányosak és szerencsétlenek. Dühösek a szüleikre, mert nem tudnak munkát biztosítani nekik. És ugyan ezért haragszanak az államra is. Ideális áldozatok a nemzeti szocialisták számára.” A felbujtó Gregor Strasser, a náci párt propagandistája egyike azoknak, akik hangot adnak a reményt vesztett fiatalok érzéseinek. Egy cikkében így gúnyolódik: „Adjatok helyet az öregeknek, az alkalmatlanoknak, a vakoknak, a süketeknek, a becsteleneknek, a gazembereknek, az árulóknak és a gyáváknak. Legyél jó indulatú és meglátod, hol találod magad!” Az 1880 és 1900 között született korosztályok az első világháborús tapasztalatokból merítettek. Az egyén egymaga sehova se jut, csak közösségben erős. Az utánuk jövőkben is ez az érzés erősödik meg. A különböző politikai szerveztek ezt a közösségi élményt adták, ráadásul esélyt a cselekvésre a haza megmentésére. Főleg azok a pártok, szervezetek voltak vonzóak, amelyek a rendszerrel szemben álltak. A jóvátételi kötelezettségek és a támogatások miatt nagy volt az államadóság. A parlamenti káosz következtében a hatalmat gyakorló pártok népszerűtlenek lettek. A rendszert a kommunisták és a nácik gyűlölték a legjobban. Ebben az egyben közös állásponton voltak. Mindkettő azt hirdette, magáról ők ismerik egyedül az üdvözítő kiutat a válságból. A Rote Front harci szövetség és mellékszervezetei éhségmeneteket szerveztek a munkanélkülieknek. Ezeken azt kiabálták: „Ki árult el miket? A szociáldemokraták! Ki szabadít fel minket? A Kommunista Párt!”  Esetleg még hozzá tették: „Halál a fasisztákra.” Az 1932. július 31-i választáson a köztársaság ellenes erő (a nácik, a kommunisták, a német nemzetiek) 58 százalékot értek el közösen. Mialatt a munkások a szociáldemokratákat, vagy a kommunistákat választották, a katolikusok a Centrum Pártot, a nacionalisták a német nemzetieket, addig a náci pártból az első igazi néppárt lett. A választóik nagy része a középosztályból és a protestánsokból került ki, de vonzott tagokat az egész társadalomból. Hitler legfőbb eszköze az ellenségképzés. Kik az ellenségek?  Hát a zsidók, a baloldal és a weimári rendszer. És ki a megmentő? Természetesen Hitler önmaga a Führer a vezér. Ilyen politikai, gazdasági és társadalmi káoszban zajlott le az „altonai véres vasárnap”. Franz von Papen birodalmi kancellár ki is használta a lehetőséget saját politikai céljaira. A szociáldemokraták által vezetett porosz kormány tüske volt a szemében. Meg akarta buktatni. 1932. július 14-én Hindenburg birodalmi elnökkel egy rendeletet adatott ki: „A rend és a biztonság helyreállítása Poroszország területén” címmel. A rendelet egyik indoka a porosz rendőrség eddig kizárólag a nacionalistákra koncentrált és elhanyagolta a kommunista veszélyt. A rendeleten a dátum helye üresen maradt, de egy héttel a megszületése után a birodalmi kancellár eltávolította a porosz szociáldemokrata kormányt arra hivatkozva, hogy nem képes a rendet fenntartani. A szociáldemokraták kezében nem volt semmi eszköz az ellenállásra. Fegyveres konfliktust nem mertek felvállalni, sztrájkokhoz meg gyengék voltak munkás szimpatizánsaik. Az eset kiválóan példázta, hogy a weimári köztársaság nem az ellenfelei nagy száma miatt bukott meg, hanem azért, mert nem volt ki megvédje. Az ellenségei viszont nagyon határozottak voltak elpusztításában. „A bolsevizmust és a fasizmust egy közös cél vezérli a kapitalizmus és a szociáldemokrácia felszámolása.” – jelentette ki Kurt Alfred Sindermann kommunista képviselő. A halálos ellenségek néha együttműködtek. Amikor Papen birodalmi kancellár a berlini közlekedési vállalatnál 1932-ben a béreket csökkenteni akarta a nácik a kommunistákkal együtt szervetek öt napos sztrájkot. Együtt támadták meg a rendőröket, akik a sztrájktörőket védték. A köztársaság folyamatos hátbatámadása gyengítette az államot és erősítette a náci pártot. „Hitler nem az a diktátor volt, aki erőszakkal szerezte meg a hatalmat.”- írta Ian Kershaw angol történész- „Inkább azon kell csodálkozni milyen kevés erő befektetéssel sikerült neki azt megszereznie.” Az 1932-es választásokon az NSDAP 33,1%-ot szerzett és a legerősebb párt maradt. 1933 januárjában Hindenburg elnök Hitlert kancellárnak nevezi ki. Január 30-án egy fagyos téli estén náci szimpatizánsok és párttagok ezrei ünnepelik meg hatalmas felvonulással Berlinben az eseményt. A német történelem új és sötét fejezete vette kezdetét.  

Prostituált, titkárnő, ápolónő. Foglalkozások, amik mögött egy kém is rejtőzhet. Amennyire különbözők az álcák, annyira különbözők lehetnek az okok, amik miatt egy nő arra vállalkozik, hogy a titkosszolgálatok veszélyes világában szerepet vállaljon. Ezek lehetnek kalandvágy, szerelem, politikai meggyőződés és természetesen anyagi haszonszerzés.

Hűvös volt a reggel 1917. október 15-én, amikor Margaretha Geertrudia Zelle-t közismertebb nevén Mata Harit Párizsban kivégzőosztag elé állították. Három éve tartott a világháború és rengeteg áldozatot követelt. A francia hadvezetés szerint a kémek miatt nem lehetett eddig győztesen lezárni a harcokat. Egyiküket elfogták és végre megkapja a megérdemelt büntetését. Az egzotikus táncairól elhíresült holland származású kurtizán állítólag a németeknek adott át fontos információkat. Most a biztos halál vár rá.  Mata Hari csak egy a sok asszony közül, akiknek a nevéhez hozzákapcsolódott a kaland és az erotika. Ezek a nők a különleges adottságaikat és képességeiket használták arra, hogy szokatlan módon szerezzenek információkat. Gátlástalanul előadtak olyan valótlan történeteket, amelyeket igaznak állítottak be. Elcsábítottak férfiakat, hogy fontos információkat szerezzenek meg tőlük. A foglalkozásuk veszélyes volt, olykor keveset jövedelmezett, viszont életveszéllyel járt. De mi készteti a nőket, arra, hogy a hírszerzés világában veszélyes küldetésekben vegyenek részt? A motiváció lehet a szerelem, hit egy jobb világban, vagy remény a gazdagságra és a hatalomra. Bátornak, vakmerőnek, intelligensnek, fegyelmezettnek kell lennie azoknak a nőnek, aki többek között a hálószobákban, irodákban, bárokban, királyi udvarokban, vagy szalonokban kettős életre vállalkoznak. A legjobbakról valószínűleg semmit tudnunk, de azért voltak közöttük, akik nyomot hagytak a történelemben.

Az első ügynöknő, akiről tudunk Istent szolgálta, no meg annak ellenségeit. Ráháb a prostituált, aki elrejtette az izraelita Józsua kémjeit Jerikó királyának katonái elől. Hazudott a jerikói uralkodó embereinek, megvédve Isten harcosait. Halott a zsidók csodálatos egyiptomi megmeneküléséről és ez meggyőzte őt, hogy Jahve az igaz Isten. Ezért segített a zsidó kémeknek. Hálából az izraeliták a város bevételekor megkímélték őt és családja életét. A másik oldalnak dolgozott Delila a filiszteus asszony. Sámson egy rendkívüli erővel rendelkező izraelita beleszeretett a nőbe. Amit viszont nem tudott: Isten úgy intézte, hogy az filiszteusok viszályba keveredjenek az izraelitákkal. A filiszteus hercegek, megbízták Delilát tudja, meg miben rejlik Sámson ereje. Jutalomként sok pénzt ígértek neki. A nő háromszor kérdezte meg a zsidó férfit, honnan származik az ereje, de ő mind háromszor hazudott neki. Végül mégis elárulta, hogy a hajából, ha azt levágják teljesen átlagos ember lesz. Sámson, amikor elaludt a nő levágta a haját. De ezzel nem elégedtek meg a filiszteusok, kiszúrták még a szemét és börtönbe zárták. Ott viszont újra megnőtt Sámson haja, és bosszút esküdött. Megvárta a filiszteusok istenének ünnepét és az uralkodóra és annak, házának népére döntötte a palotáját. Több ezren meghaltak, közöttük Delila és maga Sámson is.

Az antik Görögország történetében is szerepet kaptak az ügynöknők. Nagy Sándor felsőosztálybelieket kiszolgáló művelt prostituáltakat úgynevezett hetérákat alkalmazott tábornokai terveinek, gondolatainak kifürkészésére. Egy különlegesen ravasz kémkedési rendszert épített ki jóval később Teodóra bizánci császárnő. Több száz kémet és kémnőt alkalmaztak ellene és férje Jusztiniánusz császárral szembeni intrikák felderítésére. Akit szervezkedésen kaptak  szigorúan megbüntették. Talán azért is tudta a népet hatékonyan kontrolálni, mivel maga is alacsony társadalmi osztályból származott. Prokopiusz bizánci történetíró szerint Teodóra egy medvetáncoltató lánya volt és eredetileg színésznőnek tanult, ami abban az időben a prostituálttal volt egyenértékű.

De a messzi Kínában is kémkedtek asszonyok, sőt volt közülük egy, aki még Teodórát is megelőzte a hatalomban. A neve Wu Chao volt és a VII. század második felében élt. A kereskedő családból származó lány 12 évesen került a császári udvarba. Hamarosan a trónörökös Kao-tsung ágyasa lett. Kitartó intrikákkal sikerült elérnie, hogy az időközben császárrá koronázott Kao-tsung első asszonya legyen. 660 körül a császár egyre gyakrabban lett rosszul, Wu Chao lassan ugyanis megmérgezte férjét. A fia szintén mérgezésben halt meg. Anyja ölte meg őt is, mivel nem nézte jó szemmel, hogy szembe merészelt szállni vele. Miután a császári családba csempészet kurtizánokat, hogy a családtagjairól adatokat gyűjtsenek, titkosrendőrséget hozott létre. Mindenről akart információkat, ami az országban történt. Az ő találmánya volt a bronzurna, amelybe anonim üzeneteket lehetet helyezni, ha valakinek valakivel baja volt. Megszületett a névtelen feljelentés. 660 után Wu Chao császárnő lett, első és egyetlen Kínában. De a titkosrendőrsége sem tudott rajta segíteni, 15 évvel később megdöntötték a hatalmát. És most nagyot ugrunk az időben és a térben. Franciaországba, a napkirály udvarába. Az elragadó Louise de Kérouaille két unokatestvérének is dolgozott egyszerre: szeretetője volt II. Károly angol királynak és kémkedett XIV. Lajosnak. Mind a két uralkodó bőségesen megfizette. Azért, hogy Anglia szövetkezzen Franciaországgal Hollandia ellen madame Kérouaille, megzsarolta II. Károlyt: ha azt akarja, hogy vele maradjon a doveri szövetséget meg kell kötnie. 1670-ben Károly aláírta a szerződést és kinevezte barátnőjét Portsmouth hercegnőjévé, ugyanakkor pedig a francia király neki adományozta Aubigny hercegi címét. A franciáknál más érdekességek is előfordultak. 1756-ban Lia de Beaumont Oroszországba utazott, mint Franciaországnak dolgozó kém. Gyönyörű női ruhákat viselő ügynök, hamar elérte I. Erzsébet orosz cárnénál, hogy a két ország kapcsolatai javuljanak. A dolog érdekessége, hogy Beaumont egyik barátja és életrajzírója azt állította, hogy Beaumontot apja fiúként anyakönyveztette, hogy a családi birtokot örökölhesse. Csak 1810-es halála után derült ki, hogy élete végéig csodás női ruhákban járó Beaumont tényleg férfi volt. Gyakrabban kémkedtek viszont nők férfiruhában. Nymphe de Roussel de Préville 1804-ben Leclerck abbénak kezdett dolgozni, aki egy királyhű kémhálózatot tartott fent, amely információkkal látta el az angolokat. Egy fiatal férfi ruhájában hozta vitte az üzeneteket de Préville, akinek a fedőneve Dubuisson volt. Amikor Napóleon titkosrendőrsége az abbé hálózatának nyomára jutott, az ifjú Dubuissonnak nyoma veszett. Napóleon bírósága távollétében halálara ítélte, mialatt ő Oroszországon keresztül Angliába szökött. Itt halálig életjáradékot kapott Napóleon ellenes cselekedeteiért.

A legtöbb női ügynök a színfalak mögött dolgozott. Elemzőként, vagy kódolóként tevékenykedtek. Háborúk idején a nőket sokszor alkalmazták futárként, vagy megfigyelőként a front mögött, mert kevésbé voltak feltűnőek. Edith Cavell, aki 1865-ben született egy angol lelkész lányaként a nagyháború idején az ellenséges front mögött dolgozott. Még 1907-ben Belgiumba ment, hogy ápolónőnek tanuljon és olyan legyen, mint Florence Nightingale. Az első világháború kitörése után a legtöbb külföldi ápolónőt hazaküldték, de Cavell ott maradhatott a németek megszállta Belgiumban. Sikerült neki sebesült brit katonákat Antant csapatok által ellenőrzött területre csempésznie. Egy menekülő útvonalat hozott létre. De Edith Cavell súlyos morális dilemma elé került. Mint a Nemzetközi Vöröskereszt alkalmazottja semlegesnek kellett maradnia, de ugyanakkor a honfitársait is szerette volna megmenteni. 1915 augusztusában a németek letartóztatták, mint idegen ügynököt. Nem tagadta a tetteit. Halálra ítélték. Utolsó szavai ezek voltak: „Most, hogy Isten és az öröké való elé állok, tisztán látom, hogy a patriotizmus nem elég. Én megbocsátok ellenségeimnek, nem érzek gyűlöletet és keserűséget senkivel szemben!” Október 12-i kivégzése után a nyugati szövetségesek soraiban nagy volt a felháborodás. Edith Cavell német kegyetlenség mártírja lett. Bármilyen nemesen is viselkedett Carvel, messze nem ismerik annyian a nevét, mint annak a nőnek, akit majdnem pontosan két év múlva a franciák végeztek ki Párizsban. Ő talán a világtörténelem leghíresebb kémnője. A misztikus szépsége és tragikus élete rabul ejtette a férfiak fantáziáját. Életéről könyvek és filmek készültek. Ő nem más, mint Mata Hari, polgári nevén Margaretha Geertrudia Zelle. De ki volt ez a legendás kémnő? A végzet asszonya 1876. augusztus 7-én született a hollandiai Friesland Leeuwarden nevű településén. Apja kalapkészítő volt. Anyja fiatalon meghalt, apja pedig csődbe ment. A gyereket a rokonoknál helyezték el. Margaretha, akit Grietjenek is neveztek 21 éves korában hozzáment egy nála sokkal idősebb férfihez John McLoad gyarmati tiszthez. A házaspár két gyermekükkel Jáva és Szumátra szigetén élt. Grietje itt nem csak a Távol Kelet csodálatos kultúráját fedezte fel, hanem vonzerejét is, amivel férje tisztásaira hatatott. Ugyanebben az időben tragédia is érte, fiát a házi személyzet megmérgezte. A család 1902-ben visszatért Hollandiába, ahol a házaspár elvált egymástól. A lány gyermek az apjánál maradt. Grietje 1904-ben Párizsba ment, ahol a publikumot egzotikus és erotikus táncával bűvölte el. Nagy mesemondó volt, és a történeteit az újságok megjelentették. Azt állította, hogy ifjúságát Indiában töltötte, ahol a templomtáncot elsajátította. 1905 óta nevezte magát Mata Harinak. Exkluzív szalonokban lépett fel, de vendégszerepelt Madridban, Monte Carloban, Milánóban és Bécsben is. De, amilyen gyors volt a felemelkedése, olyan hamar jött a feledés is. Fiatalabb táncosnők hódították el tőle a színpadot. Megélhetésként nem maradt más csak a régi férfi kapcsolatai. Szexuális szolgáltatásaiért Európa szerte jól fizettek. A világháború kitörése a kozmopolita asszony számára egy katasztrófával ért fel, mert lezárultak a határok és nem utazhatott. Mindenre hajlandó volt, hogy mozgási szabadságát visszanyerje. 1916. áprilisában megismerkedett a hágai német konzullal Karl Cramerrel, aki kapcsolatban állt a német titkosszolgálattal. Ő felajánlotta, hogy Mata Hari adóságait kiegyenlíti, és cserébe azt kérte: „Ön csak utazzon és hozzon információkat.” Talán már ekkor megkapta a kódnevét: H21. Az, hogy Mata Hari milyen lehetőségekkel rendelkezett tényleg fontos információk megszerzésére nem tisztázott. Mindig is nagytehetsége volt hozzá, hogy történeteket kitaláljon. A gyakori utazásai felkeltették a Deuxiéme Bureau a francia titkosszolgálat és annak vezetőjének George Ladoux kapitány figyelmét. Két ügynököt állított rá, akik 1916 júniusától és 1917 januárjáig dossziét vezettek róla. Az iratok szerint prostituáltként élt. A kuncsaftjai kizárólag katonatisztek voltak a lekülönböző országokból, akik csapatmozgásokról árultak el neki titkokat. Az ellene lezajlott perben erről így vallott: „Mindig is szerettem a katonatiszteket. Szerettem eltölteni velük az időt, anélkül, hogy a pénzre gondoltam volna. Azon kívül ezek az urak rólam gondoskodtak. Tőlem mindig elégedetten távoztak. Soha a háborúról egy szót sem ejtettünk.” Aztán Mata Hari beleszeretett egy 21 éves főhadnagyba. A sebesült katonával Vittelben egy kórházban ismerkedett meg. Mata Hari egy igazolványt kért Ladouxtól, amit meg is kapott, viszont a franciáknak kellett dolgoznia. 25 ezer frankhoz jutott minden általa leleplezett kémért cserébe. Ladoux szerint ez csak egy csapda volt, hogy leleplezzék a németeknek dolgozó kémnőt. A francia titkosszolgálat vezetője ezen kívül tagadta, hogy hivatalosan Mata Hari nekik dolgozott volna. Ennek ellenére a belgiumi kontaktszemélyek listáját megkapta, hozzá pedig egy speciális tintát jelentések írásához. Mata Hari 1916 őszén Madridba utazott, ahol rendkívül sok férfi kapcsolatra tett szert. Az egyikük Arnold von Kalle őrnagy a német katonai attasé, aki a német tengeralattjárók mozgásáról árult el neki titkokat. A megszerzett információt Mata Hari továbbította Ladouxnak. Kalle ezen kívül arról is mesélt, hogy a francia csapatok harci morálja rossz. Ezt egyébként a madridi újságokból szedte. Ezzel egy időben Mata Hari szexuális kapcsolatba került a francia katonai attaséval, aki a kémelhárításért is felelt. Őt is tájékoztatta Kalle tevékenységéről. Csakhogy von Kalle azon rejtjeles táviratát, ami a belgiumi kontaktszemélyek listáját tartalmazta, és amiben több pénzt kért a H21-es ügynöknek Párizsban megfejtették. 1917 januárjában Mata Hari visszatért a francia fővárosba és rövid idő múlva február 13-án letartóztatták kémkedésért és az ellenséges titkosszolgálatokkal való együttműködésért. Mata Harinak az a kijelentése, hogy ő egy nemzetközi személy, akit semmilyen lojalitás nem köt Franciaországhoz és, hogy olyan államokban is vannak barátai, amelyekkel a franciák hadban állnak felért egy provokációval. A vádló André Mornet szerint, az a tény, hogy több nyelven közöttük franciául nagyon jól beszél, a számtalan férfi kapcsolata volt és az a rafinált mód, ahogy viselkedni tudott valamint intelligenciája és az ehhez kötődő romlottsága tette őt gyanússá. A bíróság Mata Harit halálra ítélte és október 15-én ki is végezték. A német sajtó azonnal kijátszotta Edith Cavell ügyét. Egyik oldalon az ápolónő a másikon a naiv művésznő. Mata Hari története a világháború után tovább élt. Hollywood a végzet asszonyaként mutatta be, aki hidegvérrel behálózza a férfiakat és saját céljaira felhasználja őket. Következő szereplőnk is az amerikai film fővárosában kezdte karrierjét. Tina Modotti filmszínésznőként dolgozott, de miután kapcsolatba került Edward Weston fotográfussal maga is fényképész lett. Egy mexikói kirándulásuk alkalmával megismerkedtek forradalmár művészekkel közöttük Diego Riveraval, és Xavier Guerreroval. Nem csak Westonnak tetszett meg az attraktív hölgy. Miután az amerikai fotós visszatért családjához Tina elmélyítette kapcsolatát Guerreroval, aki a mexikói kommunista párt tagja volt. A férfit hamarosan Moszkvába hívták a Komintern központjába. Tina ezután ismerkedett meg Vittorio Vidalival, aki a GPU, a szovjet titkosszolgálat operatív ügynökével. Az olasz férfi a továbbiakban meghatározta a sorsát. A szerelem viszont újra elérte Tina Modottit, egy 27 éves kubai személyében, aki hazájában igyekezett a forradalom ügyét előmozdítani. A neve Julio Antonio Mella volt. Csak hogy a kubai férfi Trockijjal szimpatizált. Nehéz ügy olyan időszakban, amikor a Szovjetunió első számú ellenségének számított az 1917-es októberi oroszországi puccs előkészítője. Hogy, hogy nem 1929-ben Mellát a nyílt utcán lelőtték. A nő bánatában ki sietett segítségére? Természetesen Vittorio Viadali. 1930 mindkettőjüket kiutasították Mexikóból. Különböző európai országokban éltek, végül Moszkvában kötöttek ki. Tina 1933-tól fogva hivatalosan is a szovjet titkosszolgálat tagja lett, és 1935-ben Vidalival együtt Spanyolországba küldték őket. Mivel a spanyol polgárháborúban sok trockista harcolt a köztársasági oldalon, ez Moszkvát bizalmatlanná tette. Ezért küldték őket, hiszen jól ismerték a trockista köröket. Tinát egy női zászlóaljban kiképezték a puska és a kézigránát használatára. Maria fedőnév alatt dolgozott ápolónőként és propagandistaként is. Közben küldte Vidalival együtt a Szovjetunióba a híreket. A köztársaságiak bukása után Tina és Vidali elesett amerikaiak útlevelével az USA-ba, majd Mexikóba utaztak.  Ebben az időben még valaki a közép amerikai országba tartott: a férfi, aki meggyilkolja Trockijt. Az orosz hivatalos forradalmár, Sztálin legnagyobb ellenfele nem sokkal korábban kapott politikai menedékjogot Mexikóban. A moszkvai vezér úgy döntött meg kell halnia. Az első merénylet kísérlet, amelynek az előkészítésében Tina Modotti és Vittorio Vidali is részt vett sikertelenül zajlott le. Most Ramon Mercader de Rion volt a sor. Neki sikerült a gyilkosság. Egy jégcsákánnyal ölte meg Trockijt. Ennek a merényletnek az előkészítésben már nem akart részt venni Tina, ezért elutazott. A merénylet után újra találkozott Vidalival egy vacsora kertében. Másnap holtan találták. Hivatalos jelentés szerint szívinfarktusa volt. Mialatt Tina Modotti a Kominternek dolgozott Erika Assmus a németországi Usedom félszigeten nevelkedett. Az 1925-ben született asszony a gyermekkorát a III. Birodalomban töltötte. A háború után tanítónő lett és a CIC-nak (Central Intelligence Corps) dolgozott. Az amerikai kémelhárító szervezet megbízásából kellett a Német Szocialista Egységpártba (SED) beépülnie és belülről informálni az amerikaiakat. Ezrét cserébe a titkosszolgálat fizette rákbeteg édesanyja gyógykezelését Nyugat Berlinben. Miután anyja meghalt tovább dolgozott az amerikaiaknak. 1951-ben, amikor már majdnem lebukott sikerült Nyugat Berlinbe menekülnie. Egyet sajnált, hogy néha a kisemberek bizalmával vissza kellett élnie, de azt soha sem bánta meg, hogy a SED a kelet német állampárt ellen tevékenykedett. Nyugat Németországban Carla Stern néven, mint szerkesztő és író dolgozott. 2006-ban halt meg. A kelet német titkosszolgálat egyébként Nyugat Németországban úgynevezett „Rómeókat” alkalmazott, olyan férfiakat, akik fontos emberek titkárnőit hálózták be és szereztek tőlük információkat. Ma már nők nem csak titkosszolgálati ügynökök, hanem vezetők is lehetnek. Az Egyesült Királyság és Németország titkosszolgálatát is irányították már nők is.

Joggal merül fel a kérdés mi a helyzet a magyar ügynöknőkkel. Arról Ungváry Krisztián írt tényfeltáró tanulmányában, hogy a szocializmusban Budán a Hegyalja úton működött egy szórakozóhely, ahol könnyűvérű ügynöknők nyugati diplomatákat és üzletembereket kompromittáltak, hogy a magyar titkosszolgálat zsarolni tudja őket. Az épület ma is meg van és szórakozóhelyként működik. Az akkor ott dolgozó lányok neve nem került nyilvánosságra. Viszont egy személy neve ismert, aki a szocialista titkosszolgálat kurtizánja volt. Staller Ilona ismertebb nevén Cicciolina, 2007-ben vallotta be, hogy a Kádár korszak hírszerzése alkalmazta. Az egykori pornószínésznő erről 2007-ben „Per amore e per forza” címen megjelent könyvében írt. Cicciolina lényegében a hírszerzést okolja azért, hogy luxusprostituált lett. Az MTI fotómodelljeként dolgozó könnyűvérű nőt ugyanis már tizenhét évesen beszervezték, és egy év múlva már Katicabogár fedőnéven tevékenykedett Budapest akkori legdrágább hotelében az Intercontinentalban. Cicciolina azt írja, hogy kéjnőként jutott be arab üzletemberek és amerikai politikusok szobáiba, ahol titokban például fotókat készített a tárcájukban talált névjegyekről. Könyvében azt állítja addig folytatott ügynöki tevékenységet, amíg egy olasszal kötött házassága révén a napfényes Itáliába nem költözött. Cicciolina történetéből mi igaz, vagy mi nem az, mint mondani szokás további kutatást igényel. Annyi biztos, hogy a két ősi mesterség a kémkedés és a prostitúció kéz a kézben járt, ami nem jelenti azt, hogy ez minden kémnőre igaz volt, vagy igaz lenne.

1934 elején az ifjú náci rezsim mély válságba került belső intrikák, valamint hatalmi harcok miatt, és még ehhez jött a nép egyre növekvő rossz kedve.  Elsősorban az SA a „Sturmabteilung” (rohamcsapat) veszélyeztette Hitler hatalmát. Egy feltételezett SA puccs megelőzésének indokával a Führer eddig példátlan vérengzést hajtott végre.

Pontosan fél év telt el azóta. A barátja ezt írta neki: Mennyire hálás lehet a sorsnak, hogy olyan ember, mint ő a harcostársa lett. Milyen maradandó szolgálatot tett a mozgalomnak. „Kedves Ernst Röhmöm”-nek szólította akkoriban a levélben. Most 1934 július 1-én ez a barát, a birodalmi kancellár Adolf Hitler megparancsolta a kivégzését. Röviddel 18 óra elött SS emberei közelednek a 474-es cella felé a müncheni Stadelheim börtönben, ahová Ernst Röhmöt röviddel ezelőtt még az SA parancsnokát, Hitler kabinetjének miniszterét bezárták. Nyitva hagyják a cella ajtót és a rabnak odaadnak egy pisztolyt, valamint átnyújtják neki a Völkischer Beobachter különkiadását. Az újság szalagcíme: „Röhmöt letartóztatták, átfogó tisztogatás az SA soraiban”. Közlik vele 10 percet kap, hogy végezzen magával, aztán rázárják az ajtót. De nem hallani lövést. Amikor a megadott idő lejárt egy börtönőr kinyitja az ajtót, az aztalon érintetlenül fekvő pisztolyt magához veszi. Két SS tiszt felhúzott fegyverrel belép a szűk cellába, amelynek közepén ott áll a 46 éves Röhm meztelen izzadt felsőtesttel, egy első világháborús sebbel az arcán, amelyen a bajusz dominál. Megpróbál valamit mondani, de a SS tisztek jelzik minden próbálkozás felesleges. Röhm nyugodt, nem izgatja fel magát és a börtönőr visszaemlékezése szerint dacosan néz maga elé. Röviddel ezután elhangoznak a lövések. Három darab, kettő a mellbe egy a nyakba. A náci rezsim egyik leghatalmasabb embere halott. „Kivégeztetett”, ahogy Hitler mondta, mert nehéz időben teherré vált, veszélyes konkurensé, aki csak elégedetlenséget szított. Ugyan a rezsim tucat elhajlót, riválist eltüntetett a soraiból, mégis Röhm számított a két napig tartó vérengzés legprominensebb áldozatának. Ugyanakkor egy sor fontos konzervatív vezetőt, tábornokot, magas állású hivatalnokot, vagy Reichstag képviselőt is megöltek. Amilyen kicsapongó, olyan kaotikus is volt ez a leszámolás. Teljesen ártatlanok is áldozatául estek neki. Egy lehetséges puccs ürügyén Hitler leszámolt a hatalom minden intrikusával, akik válságba taszították náci rendszert. A végén a hatalma erősebb lett, mint elötte volt. Félreérthetetlen üzenetet küldött: nem fog semmitől, és főleg senkitől sem visszaretteni, hogy hatalmát biztosítsa. Egy évvel korábban 1933 nyarán vált világossá, hogy a két harcostár Hitler és Röhm elsodródtak egymás mellől. Ekkor jelentette ki a birodalmi kancellár fontos hivatalnokok elött, hogy a forradalom elszabadult áramlatát, biztos mederbe kell terelni. Ezzel azt akarta mondani: az ellenséggel szembeni nyílt terrort, egy nyugalmasabb hatalom építésnek kell felváltania. Hitler, aki a korábban a jogtalan erőszakot maga is szorgalmazta, sőt elősegítette, taktikusan gondolkodott. A rezsimjét a konzervatív elittel együtt, katonákkal, gyárosokkal, hivatalnokokkal akarta kiépíteni és nem velük szemben. És pontosan ebből a körből bírálták egyre többen a náci verőembereket. Hitler tehát rendet, nyugalmat és mérséklődést ígért. Röhm viszont teljesen mást hangoztatott. Csak pár héttel Hitler erőszakot lezáró beszéde elött, egy náci újságban, arról értekezett, hogy nem fogja hagyni, hogy a német forradalmat elaltassák, és a fele úton elárulják. Lelkesen kelt ki a nyárspolgárok ellen, és kijelentette: „Tetszik, vagy nem tetszik nekik, mi a harcunkat tovább folytatjuk. Remélem felfogják, vagy velük, vagy nélkülük, de ha kell velük szemben is.” Nyíltabban nem is lehetett állást foglalni a konszolidációt kívánókkal szemben. Ezt a kijelentést nem más tetette, mint Ernst Röhm az SA a náci párt magánhadseregének első embere. Az SA-t ő tette naggyá, 1933 nyarán egymillió ember tartozott a szervezethez. Az SA-t (Sturmabteilung; magyarul rohamosztag) az 1920-as évek elején hozta létre a náci párt (NSDAP), mint paramilitáris egységet, amely valójában verőcsapata volt a mozgalomnak. Először a párt rendezvények védelmére vetették be őket. A weimári köztársaság vége felé propaganda célokra is felhasználták, azzal, hogy az SA felvonulásokat, erődemonstrációkat tartott. Rendszeresen összetűztek a városok utcáin baloldali csoportokkal. 1933 január 30.-a után a barna ingesek buzgólkodtak azon, hogy terrorral az új rezsimet megszilárdítsák. A „Bosszú napja” így hívták ezt az akciót. De hát Hitler a „forradalmat” értsd alatta az ország erőszakos átalakítását befejezetnek nyilvánította az SA feladat nélkül maradt. Feleslegesnek tűntek. A propagandát és a terrort állami intézmények vették át, mint például az állami titkos rendőrség ismertebb nevén a Gestapo. Az egyszerű SA emberek, akik eddig a náci mozgalom élcsapatának tartották magukat csalódtak. Kispolgárok, középosztály béliek, munkanélküliek sokszor nem a náci ideológia miatt csatlakoztak az SA-hoz, hanem mert az közösséget teremtett, otthont és ha kellett meleg levest adott. Mindenek elött reményt a jövőre nézve. De most a legtöbbjük még mindig munkanélküli. A jól fizető állások a katonaságnál, a rendőrségnél, vagy a közigazgatásban elmaradtak. Pedig naivan ezekben reménykedtek sokan. Kisegítő munkát is nehezen lehetett kapni, pedig 1933 nyarán a náci párt megígérte nekik, hogy a felvételnél előnybe részesítik az SA tagokat. De a munkáltatóknak rossz tapasztalataik voltak: az egykori utcai harcosok pontatlanok voltak, gyakran be se mentek dolgozni, és a munkájuk minősége is kívánni valókat hagytak maguk után. Így egyetértően fogadták azt, amikor Röhm kijelentette a harc folytatódik tovább, változásoknak még nincs vége, egy második forradalomra van szükség. Ugyan Röhm retorikája szocialistának tűnt és polgár pukkasztónak, abszolút nem volt baloldali. Sokkal inkább arról volt szó, hogy reményt adjon a jövőre a kilátásba helyezett zsákmánnyal és így összetartsa a csapatot. Ezen a módon akart nyomást gyakorolni a rendszerre, hogy az SA és ezáltal ő is nagyobb hatalmat kapjon. Röhm nagyra törő tervet ápolgatott, amivel az SA hatalom központjába kerül: a rezsim új hadseregévé akarta tenni a szervezetet, olyan hadsereggé, amely megvédi a külső és a belső ellenséggel szemben. Az öreg Reichswehrt, aminek a létszámát a versailles-i béke 115 000 főben maximálta az új hadseregbe kell beépíteni a katonák kiképzésére. Magának a háborús miniszteri posztot, a náci Németország katonai vezetőjének szerepét szánta. Ez lenne karrierjének csúcsa. A müncheni vasúti ellenőr fia első sorban katonaként tekintett magára. Számára a politika a hadseregnek van alárendelve és a nácizmus egy katonai projekt. A 26 éves Röhm, mint hivatásos katona a legnagyobb lelkesedéssel ment a harctérre az első világháború idején. Mint századparancsnok teljesített szolgálatot és ezt az időszakot élete legszebb időszakának nevezte. A lövészárokban kezdte gyűlölni a civileket ezen belül is a polgári világot és annak konvencióit. Ezt kötötte össze az antiszemitizmussal, a weimári köztársaság és a kommunisták megvetésével. 1919-ben elsők között lépett be az NSADP-be, lett Hitler bizalmi embere és támogatója a hatalomhoz vezető úton. 1933-ban az SA vezetőjeként kényes stratégiába kezdett. Minden hatalmát igénybe véve növelte a szervezete létszámát, hogy politikai nyomáshoz fel tudja használni és ezáltal a célját el tudja érni. Új tagokat toborzott, jobboldali félkatonai szervezeteket integrált az SA-ba. Röviden elérte a létszám az egy milliót és még tovább növekedett. Hamarosan átlépte a náci párt létszámát. Úgy tűnt Röhm taktikája beválik. December elsején Hitler birodalmi miniszternek nevezte ki, igaz komolyabb feladat nélkül, de Röhm úgy érezte bekerült a hatalom centrumába. Egy hónappal később írja neki Hitler a korábban idézett levelet, hat hónappal később pedig példátlan módon eltávolítják a hatalomból és kivégzik. 1934 február 28-án a birodalmi védelmi minisztérium előadótermében Reichswehr és az SA vezetői gyűltek össze. Adolf Hitler egy döntést akar közölni velük. A Reichswehr lesz az egyedüli fegyverviselője a nemzetnek. Egy hosszú beszédben, amelyben az újra felfegyverkezés szükségességéről és új területek meghódításáról is szót ejt az SA, mint fegyveres milícia ellen foglal állást. De -teszi hozzá - a szervezet arra jó, hogy katonai kiképzéseket tartson és segélyfeladatokat elláson. Valószínűleg Hitler már sokkal korábba eldöntötte, hogy a Reichswehrre építve hajtja végre a felfegyverkezést és a háborús előkészületeket. Túl értékes a tudásuk, ahhoz, hogy a vezetőit ellenségé tegye. Most hozott előszőr, az amúgy tétovázó kancellár egyértelmű gyors döntést. A feladatmegosztást a két szervezet vezetőjének Erns Röhmnek és a birodalmi védelmi miniszernek Werner von Blomberg tábornoknak alá kell írnia. Az eseményhez kötött pezsgős reggelin a dühös és csalódott Röhm igyekezett a nyugalmát megőrizni. Sőt Blomberggel kezet is fogott. De, amikor a Reichswehr tisztjei távoznak elkezd szitkozódni emberei elött. „Milyen nevetséges az örveztő. Nekünk nem számít semmit. Hitlernek szabadságra kellene mennie. Ha nem vele, akkor nélküle csináljuk végig a dolgot.” Drasztikus sőt felségáruló szavak nem maradnak meg a négy fal között. Egy jelen levő SA vezető Viktor Lutze tovább adja egy kevéssel később Rudolf Hessnek, Hitler párt béli helyettesének. Nemsokára a pártvezető is értesült róla. Valószínűleg Hitler ekkor döntötte el, hogy Röhmöt falhoz szorítja. Egy hónappal korábban a Gestapo vezetője azt az utasítást kapta, hogy titkokban gyűjtsön információkat az SA-ról. Március 9-én kódolt rádiótáviratokat küldtek a tartományokba. A feladó a birodalmi belügyminiszter. Információk vannak arról, hogy titkos fegyverszállítmányok érkeztek német kikötőkbe külföldről. A szállítmányokat le kell foglalni. A szállítmányok között - amelyek közül végül keveset foglaltak le - a nyomozók szerint SA által vásárolt kis és nagy kaliberű, valamint könnyű és nehéz fegyverek voltak. A február végi egyezmény ellenére ugyanis Röhm el kezdte felfegyverezni az SA-t. Hamarosan az SA-nak 200 ezer fegyver állt rendelkezésére a legtöbbjük öreg rossz állapotú, de voltak közötte gyári újak is. Röhm egységeit demonstratívan felvonultatta és manővereket hajtatott velük végre. A katonai hatalmát akarta végre kikényszeríteni. A Reichswehr vezetői idegesek voltak a riválisuk aktivitása miatt. Mindenek elött, mert Hitler látszólag semmit sem tett Röhmmel szemben.
Március 22-e. A gazdasági számok rosszabbak a vártnál. Hitler egy pártvezetőknek tartott konferencián kijelentette a gazdasági katasztrófát megkell akadályozni. A rezsim kezdetén tapasztalt fellendülés elmúlt. Az alapanyaghiány fékezi az ipart. Miközben az import egyre nő az export csökken. Akárcsak a birodalmi bank deviza tartalékjai. A tanácskozáson Hitler kritizálja az SA-t. A saját szakállukra végre hajtott bojkott akciók – amilyet már korábban a nácik az idegen érdekeltségek ellen szerveztek – akadályozzák a gazdasági javulást. Egyre gyakrabban provokálnak birodalom szerte verekedéseket az SA tagjai. Megrohannak kabarékat, gyalogosokat molesztálnak, alkoholos állapotban összeverekednek a rendőrökkel és a Reichswehr tagjaival. A rezsim, amely egyre inkább nyugalmat és rendet akar elítéli ezeket az akciókat, még akkor is, ha a rendszer ellenségei ellen irányulnak. A lakosság körében az SA akcióit egyre többen nézik rosszallóan. Röhmnek és az SA vezetőinek egyre nehezebben megy a milliós taglétszámú SA-t fegyelmezni. Nagy, erőszakos és hatalom éhes. Az SA egyre komolyabban veszélyezteti Hitler államát.
Április 18-a, Berlin. Röhm úgy szerepel diplomaták és újságírók elött, mintha önálló államférfi lenne. Azért hívta őket össze, hogy kifejtse miért fontos Németország számára az SA. A forradalom továbbviteléről beszél. „Mindenkinek, aki a korábbi reakciós magatartását nem vetkezi le a nyakát törjük” - jelenti ki. Az esemény provokáció, csak úgy, mint a „bonzó arisztokraták”, a párt felső vezetésében ülő funkcionáriusok bírálata. Az SA vezetője már régóta távolságot tart a pártól, de most nyílt támadást indított. Játék a tűzzel. Röhm biztonságban érzi magát. Lojálisnak, de egyben egyenrangúnak tartja magát Hitlerrel, aki az eltérő véleményét kimondhatja. 1933 őszén tartott pártnapon legprominensebb nácinak tartották. A személyes kultusza az SA-n belül majdnem egyenrangú Hitlerével. A „Sieg Heil” köszöntés Hitler mellett neki is szól, legalább is az SA-n belül. De az önfejűsége és hatalmi játékai miatt egyre nő az ellenségeinek a száma. És valami sebezhetővé teszi: a homoszexualitása. Legkésőbb 1931 ősze óta az SA vezető homoszexualitása nyílt titok. Miután a szociáldemokrata Münchener Post című újság „Meleg barátság a Barna Házban” címmel cikket közölt róla, hangulatot keltve Röhm és más homoszexuális náci párttagokkal szemben politikai ellenfelei privát levelet hoztak nyilvánosságra, amelyben az egyébként nős SA vezető egy melegek emancipációjáért küzdő aktivistának megvallja vonzódását saját neméhez. Azonkívül Röhmöt a müncheni homoszexuális fiú prostituáltak közötti feltűnése miatt a bajor főváros rendőrsége kihallgatta, de a 175-ös paragrafus alapján, ami tiltotta az ilyen kapcsolatokat nem ítélték el. Rendszeresen mondták a náci párt funkcionáriusai, hogy Röhm a mozgalom számára vállalhatatlan. De Hitler mindig kiállt Röhm mellett mondván ez magánügy.
Április 20-a, Berlin. Heinrich Himmler átveszi a porosz titkos rendőrség felett az irányítást. Csak Hitler sürgetésére adja át Hermann Göring a vezetést. Valójában nem szereti Himmlert. De bízik benne, hogy Röhm és csapatát visszaszorítja Poroszországban. Eredetileg Göring szerződtette őket, mint segédrendőrséget, de túl nagy teret nyertek az SA különleges komisszárok által, akiket a hatóságok tanácsadóként szerződtettek, vagy egyes SA vezetőknek köszönhetően, akik akár a rendőrkapitányságig is eljutottak. Göring számára ők a gyűlölt konkurencia, akiket el kell tüntetni. Röhm és Himmler sokáig szoros kapcsolatban voltak. Az SS az SA-nak volt alárendelve, mint annak az elit egysége. Formálisan tehát Röhm Himmler főnöke volt. De most Himmler Göringnek köszönhetően kiléphet a főnöke árnyékából. Ha az SA meggyengül, akkor az SS lehet a náci párt legbefolyásosabb szervezete. Amint közösen az SS tag Reinhard Heydrichel átveszik a Gestapo irányítását szoros megfigyelésbe vették Röhm és csapatának tevékenységét. Göring és Himmler lett a náci párt Röhm ellenes csoportjának központi magja, bár eltérő motivációkkal. Rudolf Hess és a párt szürke eminenciása Martin Bormann is csatlakozik hozzájuk, akik félnek attól, hogy Röhm és az SA hatalmi ambíciói alapjaiban rázzák meg a pártot, vagy azt esetleg maga mögé utasítja. Mindenek elött Heydrich viszi szisztematikusan a Röhm ellenes akciót előre. Célja okot találni, ami miatt lecsaphat az SA-ra. Parancsot ad a Gestapo hivatalnokoknak és az SD (Sicherheitdienst – az SS belső biztonsági szolgálata) tagjainak, hogy az SA gyanús tevékenységéről híreket és tényeket szolgáltassanak. Felveszik a kapcsolatot a Rechswechrrel, ami időközben szintén az SA támadható pontját keresi. Közben birodalom szerte kampány indul a „kötekedők és mindenben hibát találók” ellen. Beszédekkel, sajtóközleményekkel, rádióadásokkal próbálja Göbbels a nép elégedetlenségét leszerelni. No meg az intézmények és a hatóságok „gleichschaltung”jával, mivel Hitler és rendszere még nem olyan népszerű, mint ahogy szeretnék. Még mindig hatmillió munkanélküli van. Sok munkás pedig kiábrándult a nácikból. A bizalmi tanácsok választásán, amelyeket a régi szakszervezti üzemitanácsok helyett vezettek be, olyan rossz eredmény született a nácikra nézve, hogy nyilvánosságra sem hozták. Kereskedők arról panaszkodnak, hogy nincs elég vásárló. A parasztok pedig a felesleges szabályok békjójáról beszélnek. Sok német az NDSDAP vezetőinek luxus életvitelén szörnyülködik. Adolf Hitler mindennek ellenére népszerű, de Göbbels propaganda hadjárata sokakban megerősíti az érzést, hogy válság van.
Június 4-e Neudeck. A birodalmi elnök Paul von Hindenburg ezen a nyáron korábban visszavonult vidéki birtokára a szokásosnál. A 86 éve férfi beteg. Az államfő esetleges halála a krízis közepén újabb hatalmi kérdéseket vetett fel. Ki lesz az utódja? Hitler számára a válasz egyértelmű. Ő akarja Hindenburg pozícióját megörökölni, ezzel is biztosítva hatalmát. De ehhez meg kell szerezni a tábornok környezetének támogatását. Eddig ők híven követték a világháborús veteránt, aki egyben a hadsereg főparancsnoka. Viszont szívesen lennének lojálisak Hitlerhez is. Hiszen a birodalmi kancellár felfegyverkezést és terjeszkedést akar. Ezenkívül a kancellár politikája azt ígéri, hogy a hadsereg visszanyeri a weimári köztársaság idején megfogyatkozott hatalmát. Viszonzásul a tábornokok bevezetik a hadseregben is a már hivatalnokokra és más foglalkozás ágakra vonatkozó árja paragrafust. Ennek következtében elbocsátják a zsidó származású tiszteket. A hadsereg vezetői viszont csak akkor adják a támogatásukat, ha biztosítják számukra a fegyvermonopóliumot és a renitens SA-t megfegyelmezik. A tábornokok támogatása más okból is jelentős lenne. Egy jobboldali konzervatív kör azt tervezte, hogy Hindenburg után egy autoriter államot hoznak létre. Minél jobban közeleg a tábornok halála, annál inkább aktivizálódik ez a csoport. Ráadásul a kancellárhelyettes Franz von Papen az egyik támogatójuk. Azon a napon, amikor a birodalmi elnök kelet poroszországi birokára utazik Hitler egy hosszú beszélgetésre találkozik Röhmmel. Több, mint négy órát tárgyalnak, jegyzőkönyv nem készült. Semmi sem utal arra, hogy a két fél eltávolodott volna egymástól, vagy hogy Hitler Röhmöt fegyelmezni, esetleg fenyegetni akarná. A megbeszélés eredménye egy megállapodás, ami enyhülést ígér. Az egész SA – négymillió fő – júliusban szabadságra megy egy hónnapra. Maga Röhm is egy kúrán venne részt.
Június 17-e Marburg. Fritz von Papen az egyetem aulájában a pódiumra lép. Vele szemben 600 egykori diák, professzor, tiszteletbeli vendégek, valamint néhány újságíró. Papen az ünnepi szónoka az egyetemi szövetség 14. közgyűlésének. A szónoklat, amit tart felér egy szenzációval. A kancellárhelyettes nyilvánosan kritizálja a rezsimet. Papen formálisan a kormány második vezetője. Haszonlesésről, karakternélküliségről, álnokságról és elbizakodottságról beszél. Ostorozza a propaganda minisztérium által irányított sajtót, és kijelenti, hogy az egy párti uralom átmeneti állapot a terrorhoz és egy pártok nélküli államhoz. Megvetendő azt hinni, hogy terrorral a népet meg lehet nyerni. Rossz személyi kultuszra panaszkodik, és figyelmeztet, hogy nem lehet összekeverni a vitalitást a brutalitással. Soha többé nem bírálta ezután a náci rezsimet ilyen éles szavakkal a rendszer egyik prominense sem. A beszéd a teremben hatalmas sikert aratott. Göbbels ugyan igyekezett amilyen gyorsan csak lehetetett a beszéd terjesztését megakadályozni, de ennek ellenére a szöveg leirata elterjedt. Papen szavai feltűnést keltetettek az elégedetlenkedők körében. Az alkancellár viszont csak szócső volt, nem ő írta a szöveget és csak az oda út alatt olvasta először. A szöveg a jobboldali konzervatív publicistától Edgar Jungtól Papen munkatársától származott. Jung Herbert von Boseval Papen sajtó titkárjával együtt egy Hitler ellenes konzervatív csoport létrehozásán dolgozott, aminek meg akarták nyerni a rendszer kritikus tábornokokat. „Mi vagyunk a felelősek, hogy ez a fickó hatalomra került” - mondta Jung bizalmasainak – „nekünk is kell eltávolítani őt a hatalomból.” A legtöbb konzervatív 1933 végére belátta, hogy Hitler nem „szelídíthető”. Papen emberei egy autoriter államot akartak, amelyben a régi elitnek van szava. Legszívesebben a monarchiát hozták volna vissza. Már azt tervezték ki milyen minisztériumot kap. Valójában ennek a kis csoportnak a siker kilátásai csekélyek voltak a beszéd jó fogadtatgatása ellenére legalábbis addig, amíg a Reichswehr tábornokai Hitler oldalán állnak. Hitler érzékelte a veszélyt. Minden áron meg akarta akadályozni, hogy a konzervatívok összefogása létre jöjjön a hadsereggel. Meg kellett ezért szüntetnie az SA és a Reichswehr közötti konfliktust, akár az SA kárára. Végleg eldöntötte, hogy csapást mér az SA-ra. Hitler ördögi érzékkel felismerte, hogy akkor jár a legjobban, ha két felé üt. Az SA mellett a konzervatív ellenállást is ellehetetleníti. Az SA ellenes akció egyben eltereli a figyelmet a Papen féle ellenzékről, és őt az elitek szemében, akik esetleg a konzervatív áldozatokkal szimpatizálnának elfogadhatóvá teszi. Az, hogy ebben a pillanatban a birodalmi kancellárnak milyen tervei voltak nehéz rekonstruálni. Bizalmasainak beszélt arról, hogy Röhmöt le kell váltani és le kell tartóztatni. Későbbre nem voltak sem tervek, sem konkrét parancsok kiadva. A folyamatoknak sajátos dinamikája lett. Improvizációk és a különböző szereplők egymásra hatása érvényesült. Június 25. Rudolf Hess hangja recsegett a birodalmi adó kölni hullámhosszán: „Jaj annak, aki a hűségét megszegi, abban a hitben, hogy egy lázadással a forradalmat szolgálja!” Ez a Hitlerhez hűek figyelmeztetése volt az SA számára. Az SS vezető és Röhm ellenfél Reinhard Heydrich már hetek óta azon dolgozik, hogy egy SA puccs rémét fabrikálja meg, számtalan szóbeszéd, feltételezés, hamis jelentés és SA titkos parancs alapján. Az emberei dokumentumokat manipuláltak, hogy átfogó fegyverkezést bizonyítsanak, kivégzési listákat kreáltak, amelyeken magas rangú Reichswehr tisztek nevei szerepeltek, az SA-ba beépített ügynökök újabb forradalom előkészületéről írtak jelentéseket, olyan módon, hogy már a Gestapo is hitelt adott nekik. Himmler és Heydrich az egész birodalomból Berlinbe rendelte az SS és SD vezetőket és közölték velük, hogy az SA a közeljövőben lázadásra készül. Ennek elhárítására intézkedéseket kell tenni. Esetleges SA lázadás réme elérte a Reichswehrt is. Egy feltehetően hamisított parancs jutott el hozzájuk, amit Röhm nevével adtak ki. A Rechswehr elrendelte a legmagasabb készültséget. Határozatot hoztak, hogy a hadsereg és az SS közösen lép fel az SA-val szemben és támogatják egymást. Közben sok SA tagnak feltűnt, hogy valami nem stimmel. Pletykák terjedtek el arról, hogy Röhm kegyvesztett lett és eljárás indul ellene. Himmler már június 25-én letartóztatja Edgar Jungot Papen beszédének íróját. Az alkancellár tiltakozik, de Hitlernek sikerül leszerelnie azzal, hogy közösen keresnek a krízisből kiutat.
Június 28-a, Berlin. Az SS és a Rechswehr előkészülete lezárultak, de még mindig nincs konkrét terv az akcióra. Hitler valószínűleg még augusztus elseje elött akar cselekedni, mielőtt négymillió kipihent és megerősödött SA tag visszatér az üdülésből. A Reichswehr egy későbbi dátummal számol. Úgy gondolják az akció ősszel lesz. Viszont már vannak halállisták a kivégzetendők neveivel. Több náci vezető készített ilyen névsorokat a nem kívánatos személyekről. Heydrich a Gestapot és az SS-t bízta meg a lista elkészítésével, Göring is készíttetett ilyet, meg a bajor gauleiter is. A listák élén elsősorban SA vezetők állnak, de a névsor állandóan változik. Ha van valakinek befolyásos támogatója kikerülhet a halálra ítéltek közül. Mielőtt a rezsim lecsapott volna kiderült, hogy milyen önkényesen választották ki az áldozatokat. Egy júniusi nap délutánján felgyorsultak az események. Hitler Essenbe ment, ahol részt vett a helyi körzetvezető esküvőjén. Még az ünnepi esemény idején telefonhívást kapott. A hír nyugtalanító. Oscar von Hindenburg az államelnök fia megígéri a Papen körhöz tartozóknak, hogy megszervez egy találkozót nekik az apjával. Még utoljára Papen megpróbálja Hindenburgot a maga mögé állítani Hitler hatalmának korlátozása érdekében. Hitler a közvetlen környezetével többek között Hessel és Göringgel visszavonul az esseni Hotel Kaiserhof egyik szobájába. Most eldöntik a pontos időzítést. A csapásnak még Hindenburg és Papen találkozója elött meg kell történnie. Hitler felhívja Röhm adjutánsát telefonon a felső bajorországi Bad Wiesseeben. Az SA főnöke a Teegern tónál reuma kezelésen fog részt venni. Hitler kiadja a parancsot, hogy az összes magasrangú SA vezető június 30-án jelenjen meg Röhms lakóhelyén. Göring még aznap este visszarepül Berlinbe, ahol koordinálni fogja az ottani akciókat az SA és Papen emberei ellen.
Június 29-e, Bad Godesberg. Hitler a Rheinhotel Dreesenben foglaltat magának szobát folyóra néző ablakokkal. A szálloda nagyon kedvelt az államférfiak és a prominens emberek körében. Nyugodt és diszkrét. A náci párt vezére megbeszéléseket tart és telefonál. Rádion magához rendeli a Leibstandarte-SS Adolf Hitler nevű egység vezetőjét. Ez az ő személyes elit őrcsapata. Eközben híreket kap arról, hogy nő a nyugtalanság az SA köreiben. Például a berlini SA gruppenführer riadóhelyzetet rendelt el az embereinek. Hitler kedve egyre romlik. Az, hogy a hír igaz-e nem ellenőrizteti. Több más SA vezető is mobilizálja ezekben a napokban egységeit. Így reagálnak arra a hírre, hogy csapás készül az SA ellen. De a tiltakozások és védelmi intézkedések mégse egy puccs előkészületei. Sem Röhm – aki még naivan úgy érzi Hitler még becsüli őt – sem más SA vezető ekkor nem tervezett lázadást. De a hazugságok a felkelésről egyre valóságosabbnak tűnnek. Valószínűleg Hitler is egyre inkább helyt ad ezeknek az agyrémeknek. Göbbels, aki elsősorban a konzervatívok elleni csapásra koncentrál megérkezik Bad Godesbergbe és egy összeesküvés elméletet ad elő a Führernek. Szerinte bizonyítékok vannak arra, hogy Kurt von Schleier Hitler elődje a kancellári székben, Gregor Strasser Hitler korábbi pártriválisa és a francia nagykövet összeesküvést szerveznek a Führer ellen. A propagandaminiszter úgy tűnik hisz a történetben, legalább is erről ír naplójában, meg még arról, hogy „Szombaton cselekszik (már, mint Hitler) Röhmmel és az ő lázadóival szemben. Vérrel!” Amint a Leibstandarte parancsnoka megérkezik a hotelbe Hitler kiadja a parancsot, az egységnek Münchenbe kell mennie és ott jelentkeznie.
Június 30-a, szombat, Berlin. Röviddel éjfél után az SS-Leibgarde két egysége összesen 1300 ember teherautókon száguld a Lichterfeldi laktanyából Ahnhalter pályaudvarra. Ott lefoglalnak egy nyaralókat szállító vonatot és elindulnak Bajorország felé. Ezzel egy időben a Leibstandarte parancsnoka jelentkezik Münchenből Hitlernél. Parancsot kap, hogy fogadja a Berlinből érkező SS egységet és induljanak azonnal a felső bajorországi Bad Wiesseebe Röhm tartózkodási helyére. Hajnali 2 óra. Hangelar. A Bonnhoz közeli repülőterén Göbbel és Hitler beszáll egy két motoros Ju 52-be és elindulnak München felé. Hajnali 3 óra 30 perc. Közvetlen az oberwiesenfeldi leszállás után Hitlert tájékoztatja a müncheni NSDAP körzetvezetője, hogy éjszaka szitokszavakat kiabálva SA tagok randalíroztak az utcákon. Azt kiabálták, hogy „a Führer ellenük, a Reichswher ellenünk, SA ki az utcára!” Hitler ebben újabb bizonyítékát látja Röhm tábor árulásának. „Ez az életem legsötétebb napja!”- mondja. Spontán elhatározza, hogy nem vár délelőttig, hanem azonnal cselekszik. Autókonvojával a bajor belügyminisztériumhoz hajtat. Ott Hitler már-már hisztérikus állapota kerül. Jelentést kér az SA esti randalírozásáról és magához hívatja a helyi SA két vezetőjét. A két ember semmiről sem tud, úgy keltik fel őket 4.30-kor az ágyukból. Hitler nem hagyja, hogy bármit is mondjanak, letépi róluk a rangjelzéseket és ordítva mondja: „Le vannak tartóztatva és le lesznek lövetve!” A két foglyot a müncheni Stadelheim börtönbe viszik, Hitler pedig rögtön elindul Röhmhöz.
Reggel 6 óra 30 perc, Bad Wiessee. Egy forró nyári nap kezdete. Három limuzin benne Hitler, Göbbels és kíséretük - többségük a bűnügyi rendőrség tagja – megérkezik a Hanselbauer panzió elé. A három emeletes hagyományos bajor stílusban épült ház pár méterre a Tegern tótól fekszik. Az SA főnök Röhm, aki előző nap délelőtt érkezet a Hitler által elrendelt találkozóra még alszik. Este sokáig mulatott és sokat ivott. A Hitler vezette csoport beront a panzióba a tulajdonos felesége nagy ámulatára, ugyanis nem várt ilyen magas rangú vendéget. Az egyik rendőr kopog Röhm ajtaján. A 7-es szoba lakója álmosan nyitja ki az ajtót. Meglepetten veszi észre, hogy egykori harcostársa Adolf Hitler áll vele szemben kibiztosított pisztollyal. „Áruló!” – mondja az NSDAP első embere a halóruhában előtte állónak, majd ráparancsol, hogy öltözőn fel, mert le van tartóztatva. Eközben a bűnügyi rendőrség emberei letartóztatják a többi SA vezért. Egy szobában a breslaui SA főnököt egy fiatalemberrel találják közös ágyban. A letartóztatottakat a panzió pincéjébe zárják be. Később egy busszal a müncheni börtönbe szállítják őket. Még a letartóztatások idején forró helyzet alakult ki. Egy teherautónyi müncheni SA tag érkezett meg Bad Wiesseebe felfegyverezve és dühösen, hogy nem találkozhatnak Röhmmel a főnökükkel. Hitler beszélt velük és közölte átvette az SA irányítását. Az SA tagok értették a helyzetet és engedelmeskedtek Hitlernek. A vissza úton Hitler autókonvoja Münchenhez közeledve egyre több a megbeszélésre érkező SA vezetővel találkozott. Egy részüket letartóztatták, a többieket felszólították csatlakozzanak a konvojhoz. Eközben a müncheni pályaudvaron a bajor politikai rendőrség tagjai tartóztatták le a vonattal érkező SA vezéreket. Délben a Barna Házban az NSDAP központjában Hitler beszédet tartott a még szabadon levő SA vezetők, valamint a párt irányítói elött. Kijelentette: Ez a világtörténelem legnagyobb árulása. Röhm tizenkét millió birodalmi márkát kapott, hogy őt (már, mint Hitlert) megölje és Németországot az ellenségeinek kiszolgáltassa. Most Röhmöt és bandáját példásan meg fogják büntetni. Az SA új főnökének Viktor Lutzet tette meg, aki március elején Röhm bíráló szavait Hitlernek elárulta. A beszéde után Hitler a letartóztatott SA vezetők listáján bejelölt hat nevet, akiket az SS Leibstandarte parancsnoka azzal a felkiáltással, hogy „Önt a Führer halára ítélte. Heil Hitler!” helyben lelőtte. Röhm nem volt közöttük. Mindeközben délután Berlinben. Az SS, az SD és a Gestapo kommandói járják a várost. Még délelőtt 10 órakor telefonált Münchenből Göbbels Göringnek megadva az akciót indító jelszót. Az egész birodalomban megkezdődtek a letartóztatások és kivégzések. A kivégzendők listáján még utoljára előző este átfutott Heydrich, ellenőrizve, hogy a Papen kör tagjai is szerepelnek-e rajta. Göring rosszalotta, hogy Hitler korábban kezdte az akció, mint tervezték és kegyetlenebben járt el az előre megállapodottal szemben. Berlinből úgy tűnt Münchenben improrzatívan és embertelen elszántsággal léptek fel az SA-val szemben. Berlinben elsőként 30 SS katona, valamint a Gestapo emberei rontottak be az alkancellár hivatalába és Papen sajtófőnökét Boset leszúrták. Őt tartották a „reakciós” ellenzék vezetőjének. A pár nappal korábban letartóztatott Junge holtestét július elsején találták meg egy útszéli árokban. Papen elkerülte a halált nem utolsó sorban azért, mert Hindenburg protezsáltja volt, valamint Hitlerék nem akartak diplomáciai gondokat. Mégis alkancellár. Ő háziőrizetbe került. Számos ellenfelet öltek meg ezen a napon. Közéjük tartozott Kurt von Schleier tábornok és felesége. Schleier 1932 decemberétől volt rövid ideig kancellár és megpróbálta Hitlert távol tartani a politikától. Neubabelsbergi villájában lőtték le. Délután a Gestapo George Strassert letartóztatta. Ő hosszú ideig, mint birodalmi szervező második embernek számított az NSDAP-ban. Szembe került Hitlerrel ezért 1932-ben minden hivatalától megfosztották. Göring és Himmler bosszújának áldozata lett, mert féltek, hogy ha kibékül Hitlerrel az ő pozíciójukat fogja veszélyeztetni. Strassert a Gestapo központjában lőtték agyon. És még egy régi számla lett kiegyenlítve ezen a napon. Gustav Ritter von Kahr egy őskonzervatív bajor politikussal számoltak le, aki az 1923-as Hitler féle puccsot leverte. Erőszakos halállal végezte Dachau közelében. 22 órakor érkezett meg Hitler Berlinbe. Himmler és Göring fogadta. A Führer fáradt volt és borostás. Göring közölte vele nemsokára befejezik az akciót, mire Hitler azt válaszolta ez nincs így mert még sokakat kell lelőni.
Július 1-e, vasárnap. Hitler sokáig hezitált mi legyen Röhmmel. Visszarettent az egykori barát megölésétől? Kirakatpert akart? Himmler és Göring sürgette végezzen vele. Végül egy kormánytagok és feleségeinek adott fogadáson adta ki a parancsot a kivégzésére, de kikötötte előszőr fel kell neki ajánlani az öngyilkosság lehetőségét. Röhm délután hatórakor halt meg. Minél tovább tartott az akció annál inkább vált kontrolálhatatlanná. Például elhurcoltak egy Schmidt nevű zenekritikust mert a neve azonos volt egy SA vezetőjével. Az SS tagjai inkább lelőtték, mintsem a félreértést tisztázzák. Senki sem tudta miért, de kivégeztek egy náci ideológust, aki Hitlernek segített a Mein Kampfot megírni. A két napig tartó vérengzésnek 90 nevesített áldozata volt, közöttük 50 SA tag. Becslések szerint viszont 200 áldozat vagy ennél több is lehet. A pontos számokat nem ismerjük. A „Hosszú kések éjszakája” mint, ahogy később az akciót nevezték a közvélemény elött rejtve maradt, legalább is a részletei. De ugyanakkor azért nem lehetett eltitkolni, hogy a náci rendszer leszámolt jó néhány SA vezetővel, meg befolyásos politikussal. A német társadalom nem félelemmel vagy dühhel fogadta a történéseket, hanem megkönnyebbüléssel és egyetértéssel. A propaganda olyan jól működött, hogy sokan elhitték komoly veszély állt fent. És még ott volt a homoszexualitás és a korrupció, mint vád az SA ellen. Másrészt az emberek örültek, hogy az SA verőlegényei eltűntek az utcáról. Hitler tekintélye ráadásul erősödött. A kabinet július 3-án törvényesítette az akciót egy veszélyhelyzetről szóló törvénnyel. Az új SA vezető Viktor Lutze neki kezdett a szervezetet átalakítani és a sorait megtisztítani. 1938-a a taglétszám egy millióra csökkent. Az SA ezután a hadi szolgálatra való felkészítéssel, sporttal, díszszemléken való szerepléssel foglalkozott. Természeti katasztrófák esetében pedig kisegítő erő lett. Az SA elveszítette politikai befolyását és gyakorlatilag úgy működött, mint egy önvédelmi sport klub. A játszma legnagyobb nyertese, mint, ahogy remélte Himmler és Heydrich az SS lett. Nemsokára az egész államvédelem és a rendőrség alá lett rendelve. Olyan kisegítő hadseregévé vált Hitlernek, amelynek a nevéhez a legsúlyosabb bűnök köthetők. A Rechswehr vezetői pezsgővel ünnepelték az SA feletti győzelmet. A hadsereg később Wehrmacht (véderő) néven a náci rendszer támasza lett, annak ellenére, hogy voltak a soraiban olyan tisztek, akik nem támogatták teljes mellszélességgel Hitlert, sőt a náci rendszer végnapjaiban fel is lázadtak ellene. 1934 augusztus 3-án meghalt Paul von Hindenburg. A hivatalát Hitler örökölte, de nem úgy nevezte magát, hogy államelnök, hanem a párt megszólítást vette át; a vezér azaz Führer.