A Szovjetunió elleni német támadás után sok kozák szolgált a Wehrmachtban. Azért, hogy ezt ideológiailag is igazolják a kozákokat keleti gótoknak állították be.

 Amikor a Reichsbahn vagonjai megálltak és az első fegyvertársak a vagonokból kiszálltak a német katonák igencsak elcsodálkoztak. Az újonnan érkezők lovaglócsizmát, harctéri szürke egyenruhát és a fejükön kerek sapkát viseltek. Amikor 1943 tavaszán megérkeztek a mielau-i gyakorlótérre új szövetségesnek számítottak. A Führer különleges engedélyével több ezer kozákot soroztak be a Wehrmachtba, mint segéderőt. Itt délkelet Poroszországban az első kozák lovashadosztály kiképzésére került sor. A kozákok vonattal érkeztek Ukrajnából. Nemcsak inas aprótermetű lovaikat hozták magukkal, hanem feleségeiket és gyermekeiket, az idősebbek a marháikat is. A gyakorlóhely körül kis település jött létre, ahol több hónapig éltek a kozákok. Szigorú gyakorlatozással akarták beléjük nevelni a porosz katonai rendet. De mielőtt a kiképzés befejeződött volna a frontra szállították őket. A hadiszerencse ugyanis megfordult. A korábban a villámháború gyors sikerétől megittasult Wehrmacht defenzívába szorult a Vörös Hadsereggel szemben. Ezért 1943 szeptemberében a kozákoknak el kellett hagyniuk Mielaut. A főparancsnokság hirtelen harcra késznek nyilvánította őket. Kozákok a nemzetiszocialisták szolgálatában? Pár rasszista nácinak ez lehetetlenül hangzott, de a közös ellenség, a kommunisták összehozták őket. Az 1917 bolsevik puccs után a kozákok többsége a fehérek oldalán harcolt. Őket különösen kegyetlen módon nyomták el a győztes vörösök. Lenin és Sztálin megtiltotta nekik a vallásuk gyakorlását és a hagyományaik ápolását. Adolf Hitlerben ezért sokan közülük a kommunista hatalom megszüntetőjét látták. Végül is Hitler a kommunizmus elleni keresztes háború meghirdetője volt. Már a Szovjetunió megtámadásakor 600 ezer külföldi katona harcolt a németek oldalán: finnek, olaszok horvátok, románok, szlovákok és magyarok. Egyes száműzetésben elő kozák vezetők egy nagy kozák államról álmodtak, amely Ukrajnától a Volgáig terjed. Közéjük tartozott Andrej Skuro a  polgárháború hőse és Nikolajev Krasnov szintén egy régi veterán. Ő Hitlert a kozák nép vezérének nevezte. „Németország hagyja a kozák népet feltámadni és a kozák lelket felébredni.” – mondta Krasnov. Ugyanakkor felszólította az ifjakat, hogy a náci Németország oldalán harcoljanak. Már röviddel az 1941 június 22-i támadás után több vezetőjük a „Vezér” oldalán való harcra szólított fel. Már 1941 augusztusban már egy teljes doni kozák ezred állt át a németek oldalára. Ezek után kozákok százai jelentkeztek a németeknél. Sokan a hadifogolytáborokban. Ott olyan rosszak voltak a viszonyok, hogy a foglyok fele meghalt. A toborzóknak könnyű dolga volt. Csak hamar 50 ezer kozák szolgált a német fegyveres erőkben.

Hitler nem szlávoknak tekintette őket, hanem keleti gótoknak, akik megérdemlik a szövetséges státuszt. Pár a Szovjetunióból származó szövetségest „germanizáltak”, így megmagyarázva a propagandában, hogy ők nem alsóbb rendűek. Hitler eleinte nem akar szovjet-orosz egységeket a saját oldalán látni, pedig a hadvezetés erre ösztönözte volna őt. Más a szovjet területről származó etnikai csoportokkal már rugalmasabb volt. És erre meg volt a jó oka. Nélkülük az 1942-es nyári offenzíva nehezen kivitelezhető lett volna. A sztálingrádi csatavesztés után pedig meg még jobban rájuk volt szorulva. A kozákokra a járhatatlan vidékeken volt szükség, ahol a tankok már nem boldogultak. Itt a lovas katonák jó szolgálatot tettek. A kozákok mindenek előtt a partizánok elleni harcban vettek részt. Az 1943-ban felállított I. Kozákhadosztályt, amely 14 500 kozákból és 4000 németből állt, és Helmuth von Pannwitz tábornok vezette Jugoszláviában vetették be. Utakat és hidakat őriztek, valamint kommunista partizánok ellen harcoltak. A kozákok különösen kegyetlenek voltak.  Rablásokat, erőszakos cselekedeteket, zsarolásokat vetettek a szemükre. Néhány német tiszt is panaszkodott rájuk. Amikor a Wehrmacht Jugoszláviából visszavonult, 14 000 kozák Fehéroroszországba és Lengyelországba ment. Ott szintén partizánok ellen harcoltak és egy különleges feladatot kaptak: a varsói gettó felszámolását. 1944 végén 40 000 kozák családostul nyugat felé menekült. Az észak olasz Frieaulban kellett volna találkozniuk. Az összes megmaradt kozákot a 15. Kozák Lovashadosztályban fogták össze. A háború végén Krasanov irányításával Ausztria felé vonultak. Ott megadták magukat a nyugati szövetségeseknek. A britek nagy dilemma elé kerültek. Sztálin a kozákok kiadatását követelték. A londoni kormány nem akart a szovjetekkel ujjat húzni, 40 000 kozákot adtak át. Ez a biztos halált jelentette számukra. Sztálin titkosszolgálatának tisztjei helyben lelőtték a tiszteket. Tizenkét vezetőt Moszkvába szállítottak, közöttük Kasanovoot, Skurot, és Pannwitzot. 1946 január 16-án jelentette a szovjet állami hírügynökség, hogy mindegyiket felakasztották.

Kis Ázsiában tragikus utójátéka volt az első világháborúnak, amikor a törökök fellázadtak a megszálló görögökkel szemben. Az események emberi katasztrófába torkolktak.

Szmirna lángokban állt. 1922 szeptember 3-án szinte teljesen leégett a város. Százezer ember halt meg. De ez nem egy „normális” tűzvész volt, hanem egy emberek által okozott tragédia. Az éjszaka folyamán a törökök benzines kannákat csempésztek be a város örmény negyedébe, majd tüzet gyújtottak. A törökök nem azért jöttek, hogy hódítsanak, hanem azért, hogy büntessenek és megsemmisítsenek. „Mindenki a tetőkön volt. Mint egy hatalmas felhő terjedt a füst. Szikrák hullottak a fejünkre.” – számolt be az eseményekről Garabed Hatscherian amerikai orvos a naplójában. A tűz szinte felfalta a várost, maga előtt űzve az embereket. Az emberek a tengerparti sétányt és a rakpartot akarták elérni. Ott horgonyoztak a szövetségesek hajói. Tőlük vártak segítséget a menekülők. A hadihajókon az olasz, az angol és a francia kapitányok a parancsnoki hidakról nézték az eseményeket. Két kilométerre minden a tűzvész áldozata lett, harminc méter magasba csaptak a tűz csóvái. A tűzfal feltartóztatatlanul nyomult a kikötő felé. A hőséget már a hajókon is érezni lehetett.

A tűz és a víz közé beszorítva egyesek a kikötő vízébe ugrottak. De ezzel sem mentették meg az életüket. A török hadsereg lőtte a vízbe ugrókat csak úgy, mint a rakpartra szorultakat. Azt a kevés embert, aki elérte a szövetségesek hajóit nem engedték fel a fedélzetre, a szövetséges katonák szeme előtt fulladtak a vízbe. Százezer ember halt meg ezen a napon Szmirnában. A tűzvész előjátéka volt a török hadsereg bevonulása utáni mészárlásnak. A görög metropolitát Chrysotomost, a szakállánál fogva rángatták végig a városon, majd meglincselték. Ezek után a görögök és az örmények kerültek sorra. A kegyetlenkedésben ugyan úgy részvettek a török civilek, mint a katonák. A városlakók és az újonnan érkezett menekülteket egyaránt kirabolták, megerőszakoltak és meggyilkolták. A menekültek már napok óta érkeztek a városba, hogy hajóra szálljanak és elmenjenek Kis Ázsiából. Apokaliptikus események játszódtak le. Clare Sheriden brit újságíró számolt be a történtekről. „A menekülteket külön választották, megkorbácsolták, megverték majd kirabolták. Mindenhol holtesetek feküdtek.” Hogyan fordulhatott elő ez a katasztrófa?

1919-ben az első világháború vége után megbukott az Oszmán Birodalom. A győztesek feldarabolták az egykori birodalmat egymás között, úgy hogy, a töröknek Anatólia és Trákia egyes részei maradtak csak meg. Az 1920-as sévers-i diktátumban érvényesült az angolok, franciák és olaszok érdekei, valamint önálló államot ígértek az örményeknek, a görögöknek és a zsidóknak. Az Oszmán Birodalom felosztása mélyen megalázta a törököket és az újonnan létre jövő államukat. A szövetségesek nem csak területeket vettek el, hanem 1920-ban bevonultak Konstantinápolyba. Ez a keserű száj ízet okozó esemény vezetet Mustafa Kemal pasa nemzeti függetlenségi mozgalmához. Különösen a görögök akartak maguknak nagy területeket az egykori birodalomból kihasítani, ami szálka volt a törökök szemében. Moudrosi fegyverszünet 1918-ban egyenértékű volt oszmánok kapitulációjával. A görögök erre Ionia és nyugat Kis Ázsia megszállásával reagáltak. A török lakosság lázadásokkal felelt a görögök megjelenésére. A görögöket egy régi álom vezérelte: a Bizánci Birodalom helyre állítása. Nagy-Britannia támogatta az „új Hellének” mozgalmát. A törökök válasza harcias volt. Kemal pasa vezetésével, akit később Atatürkként is hívtak, ellentámadást indított. Cél az Égei-tenger. Ez a felhívás indította el a török ellencsapást. A gyengén felfegyverzett görögök kénytelenek voltak az állásaikat feladni és a visszavonuláskor a felperzselt föld taktikát alkalmazni. Olyan területeket is érintett ez, ahol eredetileg görögök laktak. A török reváns vágy minden ilyen lépéssel erősödött. A görög civil lakosság kénytelen volt menekülni a tenger felé, többek között Szmirnába, ami aztán csapdának bizonyult. A végleges győzelmet a törökök 1923-ban érték le és a lausanne-i szerződésben meghatározták a görög török határt. A vereség után Konstantin görög király lemondott. A miniszterelnökét kivégezték. 1923-ban a szövetségesek elhagyták Konstantinápolyt is. Létrejött az új független török állam. De ezzel az események nem értek véget. Több millió görögnek el kellett hagyni Törökországot és 500 000 töröknek Görögországot.             

A déli származású Rose O’Neal Greenhow a rabszolgatartás támogatója volt. Az amerikai polgárháború idején az „igaz ügy” érdekében kém lett belőle.

 Alaposan átkutatták a dolgait: leveleket, térképeket, feljegyzéseket, hogy valami nyomot találjanak. Amikor Alan Pinkerton detektív az Unió megbízásából 1861 augusztusában Washington egy előkelő negyedében a házkutatást végrehajtotta, biztos volt benne, hogy Rose O’Neal Greenhow a déli államok kémje. Pinkerton heteken figyelte meg őt. És valóban az emberei találtak valamit: Egy papír fecnin kódolt információkat, erődítések térképeit és feljegyzéseket katonai manőverekről. Roset letartóztatták és házi őrizetbe tették. De hogyan lett a washingtoni elithez tartozó hölgy a konföderáció kémje?

Rose születési évéről különböző adatok vannak. Az amerikai Nemzeti Archívum szerint Maria Rosetta 1817-ben született a Maryland állambeli Port Tobaccoban. Apa nélkül nőtt fel, aki egyébként nagybirtokos volt. A neve John O’Neal volt és 1817 októberében hunyt el. Amikor Rose tizenéves volt az anyja nővérével Elennel együtt Washingtonba küldte a nagynénjükhöz. Itt mindkettőjüket bevezették az előkelő társaságba. A jó kedélyüknek és szépségüknek köszönhetően hamar a társasági élet kedvencei lettek. Rose 1835-ben hozzáment a Virginia államból származó Robert Greenhowhoz, aki a külügyminisztériumnak dolgozott. A következő tizenöt évben élte a társasági hölgyek életét és négy leánygyermeket szült. A Greenhow házban mindenki megfordult, aki Washingtonban számított. Mindenek előtt politikusok, mint a későbbi külügyminiszter Daniel Webster, vagy az elkövetkező elnök James Buchanan és a rabszolgatartás nagy támogatója John Calhoun szenátor valamikori alelnök. Rose őt csak a „évszázad legbölcsebb emberének” nevezte. A kettejük beszélgetéseiben tükröződik a déli államok iránti fanatikus rajongás. „Talán a társadalom célját szolgálja egy fejlett és egy barbár faj keveredése?” – írta visszaemlékezésében Rose, majd így folytatta: „Mi délen hisszük, hogy a feketék felszabadítása a megsemmisülésükkel járna, és a rabság a morális és intellektuális állapotuknak felel meg.”   

A férjét Robert Greenhowt 1850-ben San Franciscóba helyezték át és a családja vele együtt költözött a nyugati partra. Négy évvel később Robert meghalt, elesett a város egy rettenetes állapotú gyalogjárdáján, mint azt a Daily Mail megírta. Rose nem sokáig gyászolta férjét és a négy lányával együtt visszatért Washingtonba. Ott egy katonatiszttel ismerkedett meg, Thomas Jordannal, aki titokban egy délieket támogató kémszervezetet épített ki. Ő szervezte be 1861-ben Roset ügynöknek, aki nagy lelkesedéssel vállalta a feladatot. Ki lett volna alkalmasabb a feladatra, mint egy olyan személy, aki mindkét pártban levő emberekkel jó kapcsolatot ápolt. 1861 februárjában hét déli állam – Alabama, Florida, Georgia, Louisiana, Mississippi, Dél Karolina és Texas szövetséget kötött egymással és megválasztották elnöknek Jefferson Davist. Egy hónappal később a republikánus Abraham Lincoln letette az esküt és ő lett az Egyesült Államok 16. elnöke. Amikor a déliekből álló konföderáció 1861 áprilisában háborút kezdett csatalakozott hozzájuk Arkansas, Dél Karolina, Tennessee és Virginia. Thomas Jordan elhagyta az Egyesült Államok hadseregét és belépett a déli hadseregbe. Washingtoni kémhálózatát Rosera hagyta utasításokkal a megszerzett információk kódolására. Rosenak nem esett nehezére az ellenféllel kapcsolatos információk megszerezése. Meghívta azokat az embereket, akik fontos információk birtokában voltak társasági eseményekre, flörtölt velük és így hozzájutott bizalmas hírekhez. Például a republikánus szenátor Henry Wilsontól, aki a kongresszus katonai albizottságában ült és Rosenak szerelmes leveleket írt. Ő volt a legértékesebb forrása. Neki köszönhette a kémtevékenységének leghíresebb sikerét. Az „első Bull Run-i csata” előtt a Virginia állambeli Mannasasnál 1861 júliusában információkat szállított Beauregard tábornoknak, az unió csapatok mozgásairól és az ellenséges haderő számáról. A déliek elnöke Jefferson Davis később azt írta neki, hogy nélküle nem nyerték volna meg a csatát.

Hamar feltűnt az északi hatóságoknak a társasági hölgy gyanús viselkedése, hogy mindkét tábor szenátorai megfordulnak a házában. Már csak azért is gyanús volt, mert fogalmuk sem volt arról kinek a pártján áll. Maga a titkosszolgálat nem tudta ezt egészen az 1861 augusztusi házkutatásig. Ekkor Roset letartóztatták és házi őrizetbe rakták. Ő viszont neki állt emlékiratokat írni. Ebben azt írta: „Az Isten adott képességeimet használtam fel és az eredmények csodálatosabbak lettek, mint azt a legmerészebb álmomban is álmodtam volna.” De rövidesen börtönbe zárták mert egy hírvivővel sikerült tovább információkkal a délieket ellátni. Fél évvel később Roset a Virginia állambeli Richmondba száműzték, ahol hősként fogadták. Félhivatalos nagykövetként utazott a déli államok megbízottjaként Európába. Ekkor kapta a „Rebellis Rose” nevet. Londonban és Párizsban kért segítséget a konföderáció számára. A londoni tartózkodása idején adta ki emlékiratait, ami sikerkönyv lett. 1864 augusztusában elhatározta, hogy visszatér hazájába a brit blokádbontó hajó a „Condor” fedélzetén. Észak Karolina partjainál egy unionista hajó üldözőbe vette hajóját. A menekülés közben a „Condor” elsüllyedt. Rose félve, hogy elkapják egy mentőcsónakon menekült. A csónakot egy hullám felborította és Rose vízbe fulladt. A holttestét az észak karolinai Wilmingtonnál mosta partra a víz. Az ottani Oakdale temetőben helyezték végső nyugalomra katonai tiszteletadással. »Mrs. Rose O’N. Greenhow. A bearer of dispatches to the Confederate Government«  - Mrs. Rose O’N. Greenhow. A konföderáció üzenetének hordozója – áll a sírkövén.        

 A keresztesek nemcsak a muszlimok hadseregeitől tartottak, hanem egy különös iszlám gyilkos szektától, az aszaszinoktól is.

 Monferrati Konrád piemonti őrgróf, Barbarossa Frigyes császár és a francia király unokafivére úgy látta elérte a szent célját. Három nap múlva Jeruzsálem királya lesz és ezzel egy időben a legjelentősebb keresztes állam uralkodója. A királyság bárói már megválasztották, csak a koronázás volt még hátra. De ezt a keresztes harcos már nem élhette meg. 1192 április 28-án este elhagyta a barátja a tyrosi püspök házát. Tyros a mai Libanon területén fekvő kikötőváros volt 160 kilométerre, északra Jeruzsálemtől. Már sötét volt, amikor a ház sarkánál két férfi lépett hozzá. Úgy néztek ki, mint két keresztény szerzetes. Az egyik egy levelet akart átadni neki. De ez csak az ürügy volt. A másik egy éles tőrt szúrt a testébe és Konrád ott vérzett el az sötét utcán. Az egyik tettest Konrád emberei rögtön agyonverték, a másik ezalatt azt kiabálta, hogy ő egy aszaszin. Az aszaszaszinok egy iszlám szektához tartoztak, amely a keresztes államok idején sok merényletet hajtottak végre, rémületet és félelmet okozva. A vallásos titkos testvériség sok tucat politikai és vallási vezetőt ölt meg: emíreket, muftikat és kalifákat. Mindenek előtt tehát muszlimokat, de keresztényeket is. Aprólékosan készültek elő a merényletekre megfigyelték áldozatukat és annak környezetét. Ha kellett hamis személyiséget vettek fel. Mindig tőrrel gyilkoltak egyedül, vagy kis csoportban. Emellett elfogadták, hogy nekik is meg kell halniuk. A vezetőjük parancsait hűségesen követték. A céljuk a konkurens birodalom destabilizálása, felkelések szítása. A gyilkosságot úgy fogták fel, mint lelki gyógyulást. 1210-ben Lübecki Arnold feljegyezte a krónikájában: „A vezetőjük a legnagyobb lelki nyugalommal biztosította őket, hogy ha ember vér folyik, ők is megtorlásul meghalhatnak.” A félelmetes szekta az iszlám harcosainak tartotta magát. Rögtön Mohamed halála után a iszlám közösség két csoportra oszlott: a szunnitákra és a síitákra. A síiták a 9. század végén tovább oszlottak így jöttek létre az iszmáiliták. Őnekik a leágazása voltak a nizáriták, vagy aszaszinok. Nem tartoztak a fősodratú iszlámhoz. Úgy is mondhatjuk az egyházi tanoktól eltérő csoport volt.

Az aszaszinok rejtve toborozták a tagjaikat és álcázva hajtották végre akcióikat. Csak a beavatás után vehetett részt a tanuló a titkos „bölcsesség ülésein”. A mesternek abszolút hűséget fogadtak. A szekta első vezetője a perzsa származású prédikátor Hassan-i Sabah (1034 -1124) volt. 1090-ben sikerült neki bevenni Alamút erődjét, amit halálig el sem hagyott. Alamútból, amely 100 kilométerre fekszik észak keletre Teherántól küldte a misszionáriusait és ügynökeit, hogy Kaszpi tenger környékén további erődöket foglaljanak el. 1100 körül az aszaszaszinok már Szíriában terjeszkedtek. Az ottani vezetőjüket Sinan ibn Salmant hívták a keresztesek a „hegyek öregjének”. Ő is hű maradt a terrorista taktikához. A bevehetetlen várakból küldte a tettesek tucatjait, anélkül hogy az életükkel törődött volna mindenek előtt a síita méltóságokat ölni és így az adott rendszert megdönteni. A Földközi tenger délkeleti partvidékén a keresztesek és az aszaszaszinok többé kevésbé szomszédok voltak és így az aszaszaszinok gyilkos energiái a keresztesekre zúdulhatott. Az első keresztest, akit megöltek II. Rajmund Trípolisz ura volt.

Az aszaszaszinokról szóló keresztes történetek a szörnyű mítoszok, titokzatos fenyegetések, a vallási fanatizmus és egyéb gaztettekben sűrűsödtek. Annak ellenére, hogy a keresztesek semmilyen magyarázattal nem rendelkeztek az aszaszaszin elnevezéssel kapcsolatban, a nyugati nyelvekben az orgyilkos szinonimája lett. A mongolok első 13. századi inváziója tett pontot a cselekedeteik végére. Az aszaszaszinok vezetője megadta magát, a váraikat feladták és 1256-ban esetett el az utolsó erődjük Alamút. Sok követőjét lemészárolták. De a hírük tovább élt. Egy középkori trubadúr dalában arról énekel, hogy hölgyét olyan hűségesen követi, mint egy aszaszaszin. A 19. és a 20 századi regényekben is szerepeltek, mint például Umberto Eco „Foucalt-inga” című regényében. Az aszaszaszinok legendája csak a nyugati kultúrában él. A muzulmán világban az aszaszaszinok szinte ismeretlenek. A mai terroristák, öngyilkos merénylők sem tekintenek rájuk, mint elődjükre. Viszont az iszlám azon irányzata, amiből kinőtt a nizariták tovább él. 20 millióan vallják magukat követőinek. És ami érdekes az iszlámon belül viszonylag liberálisnak számítanak. Vallási vezetőjük Karim Aga Khan egy kastélyban él Párizstól északra.

1996 július 27-én az olimpiai játékok idején Atlantában egy bomba robbant. A merénylet két halottat és 111 sebesültet követelt. Az, hogy az áldozatok száma nem lett magasabb Richard Jewellnek, egy biztonsági őrnek volt köszönhető. Csakhogy annak következtében, hogy elkerülték a katasztrófát, azzal az ő személyes rám álma vette kezdetét.

Az addigi idők legnagyobb biztonsági akciója kezdődött az Egyesült Államokban. 1996-ban 108 milliárd dollárt fordított Washington arra, hogy a bűnözés szempontjából hírhedt Atlantát a „világ legbiztonságosabb városává tegyék”. Az ok, az olimpiai játékok megrendezése a városban. Erre több mint 10 ezer atlétát és három millió látogatót vártak Georgia állam fővárosában. Háromezer rendőr, több száz FBI ügynök és 1000 biztonsági kamera ügyelt a rendre. Az, hogy csak egy kisebb katasztrófa következet be, nem a hatalmas költségekkel járó biztonsági intézkedéseknek volt köszönhető, hanem egy figyelmes embernek.

1996 július 27-e, a kilencedik versenynap nem akart véget érni. Mialatt 50 ezer ember Centennial Parkban, legnagyobb party sétányon egy rock koncertet hallgatott, Richard Jewell észrevétlenül végezte a munkáját. Hirtelen feltűnt neki egy zöld gazdátlan hátizsák a pad alatt. Nem úgy mint a többi kollégája,. akik ártalmatlannak tartotta volna a talált tárgyat, a túl buzgó hírében álló egykori rendőr azonnal a riasztási protokoll szerint járt el és értesítette a speciális kommandót, hogy ürítsék ki a környéket. Amikor a bombaszakértők megérkeztek igazolódott a gyanúja, hogy robbanószer van a hátizsákban. Nem egészen tíz perccel a kiürítés elkezdése után felrobbant a csomagban a csőbomba két embert megölve, 111-et megsebesítve. Csak a gyors cselekvésnek volt köszönhető, hogy nem lett több áldozat. Mégis mialatt Jewell több száz ember életét megmentette a bomba megtalálásával, számára a lassú, lopakodó halál kezdődött el...

Az első két nap hősként ünnepelték őt, de ezzel párhuzamosan a nép elégedetlensége egyre nőtt, hogy az FBI nem találja a tettest. Később kiszivárgott, hogy maga Jewell is célkeresztbe került. Rá egy napra Atlanta legnagyobb újsága megírta, hogy magát a megmentőt is gyanúsítottként hallgatták ki. A következő mondatot lehetett olvasni a lapban: „A  magányos robbantó profilja ráillik Jewellre". Ezt a hírt kommentár nélkül közölte a CNN hírcsatorna és így futótűzként elterjedt az egész világon. Ennek következtében a 33 éves férfit annak ellenére, hogy ártatlan volt tettesként kezelték. A médiában azt állították róla, hogy ő egy érvényesülni akaró egykori sheriff helyettes, aki azért követte el a tettet, hogy hősként ünnepeljék.

A következő hetekben Richard Jewell élete teljesen felbolydult. A lakóhelyét, ahol az exzsaru édesanyjával élt teljesen lezárták és kamerák kereszttűzében átkutatták. Emellett Jewellt egész nap megfigyelték. Az életét a legkisebb részletig megvizsgálták. Úgy állították be, mint „egy kövér bukott falusi Rambo”. Pszichológusok analizálták a televízióban a lelki állapotát.  Egy NBC riporter azt mondta róla: „Elég bizonyíték van, hogy letartóztassák, és bíróság elé állítsák. Két civil áldozat emelt vádat végül ellene a bíróság előtt. Végeredményben két ok volt, ami ellene szólt, hogy, mint rendőr tudott bánni a robbanóanyaggal és szeretett feltűnösködni. 88 napig tartó boszorkányüldözés után a igazságügyi minisztérium kiadott egy lényegre törő állásfoglalást, miszerint „Mr. Jewell többé nem célpontja az atlantai robbantási ügynek”. Röviddel ezután a Georgia állam képviselőháza hőssé nyilvánította, aki „sok ember életét mentette meg”. Ez Jewell számára csekély vigaszt jelentett, mert időközben az átélt stressz következtében szívproblémái, cukorbaja és májkárosodása lett. „Egy más ember lettem” – nyilatkozta. „Paranoiddá, cinikussá váltam. A hátralevő életemet ezzel kell eltöltenem.”

A hecckampány nem csak Jewell életét változtatta meg.  A nyomozást is elhanyagolták miatta. Mint például annak a névtelen telefonos figyelmeztetésnek sem mentek utána, ami aznap jött be az olimpiai segélyközpontba, amikor Jewell a csomagot megtalálta. Senki sem feltételezte, hogy a tettes még szabadlábon lehet. Valójában a tettes több robbantást is elkövetett, de az FBI nem hozta ezeket kapcsolatba az atlantai robbantással. Ez a helyzet 1998. január 29-én változott meg, amikor Alabamában egy klinikát robbantottak fel és a menekülő teherautó rendszámát feljegyezték. A jármű egy Eric Rudolph nevű emberé volt, akinek a lakásán megtalálták az atlantai robbantás alkatrészeit. Ehhez jött még az is, hogy minden helyszínen, így a Cenntenial Parkban is két robbanó szerkezet lépett működésbe. A második erősebb hatású volt és akkor robbant fel, amikor a mentőcsapatok már a helyszínre értek. Rudolph ezen kívül az FBI tíz legkeresettebb bűnözőinek listáján is szerepelt és egy millió dollár vérdíj volt a fejére kitűzve. Ennek ellenére négy és fél év telt el, míg elkapták, akkor is véletlenül. Egy járőr csípte el, amikor egy szemetes konténer körül tevékenykedett. Rudoph mindent beismert és elmondta ő értesítette a hatóságokat az atlantai robbantás előtt. A cselekedeteit az amerikai kormány ellen érzett ellenszenv motiválta. Annak ellenére, hogy Richard Jewellt Rudolph elfogása után teljesen rehabilitálták, nem talált békére már. Fizikailag és lelkileg teljes roncs lett. 44 éves korában halt meg, 2007-ben. Az esete arra intette a média dolgozóit és a rendőröket, nem lehet egy esetből hamar megalapozatlan következtetéseket levonni. A biztonsági őr az esete tizedik évfordulóján úgy nyilatkozott, hogy „a hősöket hamar elfelejtik, ellenben a bűnözőkre mindig emlékeznek”.