Omar al-Mukhtar egy líbiai korán tudós volt, aki az 1920-as években az olasz megszállók ellen küzdött. Mussolini annak idején terroristának tartotta. Ma az arab világban szabadságharcosként tisztelik.

Amikor 2009 június 9-én Muammar al-Gaddafi hivatalos látogatásra megérkezett a római Ciampino repülőtérre maguk a Gaddafi szakértők is eltöprengtek. Líbia önjelölt forradalmi vezére ugyanis a fantáziadús uniformisán egy képeslap nagyságú fekete fehér fotót viselt. A kép egy öreg szakállas megláncolt embert ábrázolt olasz katonatisztek társaságában. A világ találgatott, mit gondolt ki megint a fura ötleteiről hírhedt sivatagi vezér. Kit ábrázol ez a sok-sok évvel ezelőtt készült fotón szereplő rab? A tipikus beduin öltözetet viselő ember kilétére hamar fényderült többek között a líbiai delegáció tagjainak köszönhetően. Omar al-Mukhtar volt az olaszok ellen vívott szabadságharc vezetője, akit 1931 szeptember 16-án végeztek ki. Berlusconni nem vette figyelembe újdonsült „barátja” szándékos szurkálását. Al-Mukhtar mai napig nemzeti hősnek számít Líbiában a portréja díszíti a líbiai 10 dináros bankjegyet számos utca egyetem viseli a nevét szerte az arab világban. Egy 1983-ban bemutatott amerikai film is róla szólt, amelynek a főszereplője Anthony Quinn volt a címe pedig „Omar Mukhtar a sivatag oroszlánja”. Azért, hogy Omar Mukhtar szerepét megértsük, az olasz történelemben vissza kell mennünk az időben. 1861-ben az addig több államból álló és több uralkodó ház által irányított Itália önálló királyságként egyesült. Az ifjú állam születését beárnyékolta az ország szociális széttagoltsága. Az iparosodott észak uralta a gazdaságot, míg a szegény mezőgazdaságból élő dél alárendelt szerepet játszott. Mégis a Római Birodalom egykori nagyságának emléke fűtötte az egységes nacionalista hevületet. A 19. század végén a szociális problémákat úgy söpörték szőnyeg alá, hogy az egykori dicső kor erejét demonstráló politikát hirdettek. Amit már más európai országok megtettek az olaszok is követni akarták; elhatározták gyarmatokat szereznek. Kimondani ezt könnyebb volt, mint megvalósítani. Ugyanis a torta ekkora már fel volt szeletelve. Afrika szarvánál volt még szabad hely és ezt az olaszok 1890-ben elfoglaltál. Eritrea lett a neve az új gyarmatnak. De ez az első imperialista próbálkozás katasztrófával végződött. 1896-ban az etióp császár Menelik a behatolókra megsemmisítő vereséget mért, ami még évtizedek múltán is Római Birodalom örököseinek nagy traumát jelentett. Na de volt két terület, amely közvetlenül velük szemben a Földközi tenger másik oldalán feküdt: Tripolitánia és Cyrenaika. Ez ugyan az Oszmán Birodalomhoz tartozott, de az rendkívül módon elhanyagolta. Az akkori Törökország belpolitikailag megosztott, külpolitikailag pedig gyenge volt. Úgy is hívták Európa beteg embere. A nagyhatalmak hallgatólagos beleegyezésével (Keleten Egyiptomban az angoloknak volt döntő befolyásuk nyugaton Tunéziában a franciáknak) Olaszország háborút indított a terület megszerzéséért. 1911-ben hadat üzent az Oszmán Birodalomnak és bevonultak az észak afrikai területre. A cél nem csak gyarmatosítás volt, hanem szegény dél olasz parasztok földhöz juttatása is. Először 34 ezer később pedig 100 ezer olasz katona harcolt az új gyarmatért. A partvidéket viszonylag gyorsan elfoglalták, de a belső területeken heves ellenállásba ütköztek. Azzal, hogy az arabok az oszmán uraikkal is összefognak az olasz hadvezetés nem számolt.

Ekkor lépett először színpadra Omar al Mukhtar. Ugyan ez az időszak nem dokumentált, de maga beszélt róla később, hogy húsz éve harcol az olaszok ellen. Al Mukhtar 1862 körül született Cyrenaikaban található faluban egy nagy tekintélyű megbecsült nomád családban. 16 éves volt, amikor apja egy zarándokút idején meghalt. A fiatal Mukhtart karizmatikus egyéniségként írták le, aki környezetére nagy hatást gyakorolt. A Senussi rend tagja lett az iszlám egy irányzatának, amelynek tagjai meditatív aszkétikus életet éltek. A Senussi testvériség központja Cyrenaikaban volt, ahol jelentősen befolyásolták a gazdasági és vallási életet. Mukhtar vallási tanítóként dolgozott, de megválasztották helyi elöljárónak is. Amikor az olaszok megérkeztek Észak Afrikába a Senussi rend szentháborút hirdetett ellenük. A felhívásban fontos szerepet játszott a vallás, de emellett a birtokok és a családok védelme is. Ugyanis a megszállók brutális rendszert építettek ki. Azért, hogy itáliai parasztoknak földet adjanak a helyieket elkergették a birtokaikról ezreket zártak olasz börtönbe. 1912-ben az olaszok békét kötöttek az Oszmán Birodalommal és megkapták Tripolitániát és Cyrenaikát, de a szerződést az ott élő arabok nem ismerték el. Az egyre sikeresebbé váló gerillák elleni harcban az olasz katonai parancsnokság pogromokat rendelt el: a civileket öltek meg, falvakat gyújtottak fel. Az olaszok az arab ellenállókkal szemben egy elég kétséges „dicsőséget” is elkönyvelhettek maguknak: ők vetették be először a repülőgépet harci eszközként „élő célpontok” ellen. Giulio Cavotti hadnagy két oázisban saját kezűleg dobott le 2 kilogrammos bombákat. A harcok nagy véráldozattal jártak. Több tízezer ember esett áldozatul a küzdelmeknek – a csatáknak és a gerillaharcnak. Az áldozatok számát növelte az éhínség, ami a hagyományos kereskedelmi útvonalak tönkretételének is köszönhető volt. Egyedül Cyrenaikában a lakosság száma az 1911-es 300 ezer főről 1915-re 120 ezer főre csökkent. A gyarmatosító álmokból annyi maradt, hogy az olaszok a tengerparti sávot szilárdan a kezükbe tudták tartani míg az ország belsejét nagyrészt az arabok ellenőrizték. A helyzet lényegesen megváltozott 1922-ben, amikor Rómában Mussolini vezetésével a fasiszták jutottak hatalomra. A cél Omar al Mukhtar – akinek a kinézetét sem ismerték – és 2000 embert számláló gerilla hadseregének a megsemmisítése lett. A harcok egyre elkeseredettebbek lettek. Az olasz tábornokok minden modern harci eszközt bevetettek, amelyek rendelkezésükre álltak: páncélosokat, repülőgépeket, sőt harci gázt is. A megszállók egyre kegyetlenebbek lettek. Viszont a megszerzett területek nem annyira a kisbirtokos parasztoké lett, mint ahogy eredeti célban megfogalmazták, hanem a nagybirtokosoké, agártársaságoké és a hatalom közeli fasisztáké. Egyedül Giuseppe Volpi Tripolitana kormányzója kezében kétezer hektár föld volt. Mussolini 1929-ben és 1930-ban – akkor még – legmegbízhatóbb tábornokait küldte Észak Afrikába: Pietro Badogliot és Rodolfo Grazianit. Mindketten harcoltak az első líbiai háborúban. Grazianit úgy is hívták, hogy az „arabok mészárosa”. Mindketten tudták a világot a legkevésbé sem érdekli mi történik Líbiában így azt csinálnak, amit akarnak. Badoglio nyíltan meg is hirdette: „Egyik lázadónak sem lesz nyugta sem a családjának sem tulajdonában levő nyájnak (az ellenállók nagyrésze beduin volt, akik állattartásból éltek). Mindent szétrombolunk, megsemmisítünk”. De Omar al Mukhtar körül csoportosuló gerillák ellen nem igen tudtak mit tenni. Az ünnepelt harcos időközben idős ember lett, hetvenéves. Még mindig erőteljes, jó lovas. Saját jó bevált taktikája volt: csapatai sohasem egységes formációban támadtak, hanem kis csoportokban. Éjjel hajtottak végre akciókat olasz katonai célpontok ellen. Rendkívül jól ismerték a támadás helyét, környezetét és gyorsan vissza tudtak vonulni és eltűnni a falvakban. A gerilla hadviselés olyan formáját gyakorolták, amit később Mao Ce Tung Kínában, vagy Ho Shi Min Vietnámban.

Graziani tisztában volt ezzel a taktikával. A falvakat vette célba. Öreg embereknek, asszonyoknak és gyerekeknek kellett elhagyniuk otthonaikat. Aki ezt megtagadta kivégezték. Az állatokat és a házakat megsemmisítette. Gyakran a levegőből repülőgépek segítségével. Ezzel felszámolta a gerillák menedékhelyeit. A nagy Szirtisz keleti partján 15 primitív koncentrációs tábort hozatott létre, ahová a kitelepített embereket deportálták. A táborokban a deportáltak éhínségtől és ragályos betegségektől szenvedtek. A nőket gyakran megerőszakolták. Rendszeres volt az önkényeskedés. Európába mindezekről szinte semmi sem jutott el. Pedig csak ekkor megközelítően 100 ezer ember vesztette életét. A legtöbb olyan civil, akik nem akarta elismerni az olasz uralmát és mudzshedineket a szent harcosokat támogatta. Úgy érezték ők képviselik valódi érdeküket. A legfélelmesebbek az Eritreából érkező segédhadak voltak. Tőlük jobban félt a lakosság, mint a reguláris hadseregtől. Ezek ellenére Mukhtar emberei nem adták fel a harcot. Graziani azért, hogy Egyiptomból érkező utánpótlást elvágja, 270 kilométer hosszú és 4 méter széles drótkerítéssel elválasztott sávot hoztak létre a keleti határon. A fasiszta limesnek is nevezett vonalat szigorúan őrizték, az átjutás szinte lehetetlen volt. A szörnyű intézkedések következtében az ellenállás napról napra gyengült. 1931 szeptemberében egy csatában Mukhtart a lova ledobta a hátáról és az idős vezér olasz fogságba került. Az olaszok megbilincselték és börtönbe vetették. Katonai bíróság elé állították Bengáziban és hazaárulásért halálra ítélték. Mukhtar az egész per idején keményen és büszkén védekezett. De ez nem számított. 1931 szeptember 16-én a Bengázi melletti Soluq koncentrációs táborában felakasztották. A tábor foglyainak végig kellett nézniük a kivégzést. Karizmatikus vezérük elvesztése miatt az ellenállók egy időre feladták a harcot. 1932 januárjában Badoglio marsall értesítette Rómát, hogy húsz év után sikerült a gyarmatot pacifikálni. Mégis még egy év kellett míg az olaszok tényleg uralmuk alá hajtották teljes Líbiát. Az olasz kormányok terroristának bélyegezték al Mukhtart, pedig nem volt az. Nem volt vallási fanatikus, mint ma a tálibok vagy az Al-Quaida. Hazájának lakóit és tulajdonát akarta megvédeni. Furcsa, hogy Gaddafi használta szimbólumként, aki ugyanúgy elnyomta Líbia lakóit, mint egykor az olaszok tették. Évtizedekig az olaszok tagadták az elkövetett kegyetlenségeket. 2008 szeptemberében írt alá Silvio Berlusconi egyezményt Líbiával, amiben bocsánatot kért az akkor történtekért.