Százezrek érkeztek New Yorkon keresztül az Egyesült Államokba. 1892-től a bevándorlókat Manhattan előtti szigeten, Ellis Islanden vizsgálták meg mielőtt az új világba beléphettek volna. A sziget nem csak a remény, hanem a kétségbe esés helye is lett sokaknak.

1892 szeptember 3-án Normannia nevű hajó New York város kikötője előtt sárga zászlót húzott fel a fedélzetén. Ez azt jelezte járvány van a hajón. Pár napon belül ez már a harmadik gőzős volt, amely Hamburgból érkezett és a fedélzetén kolerás megbetegedések fordultak elő. És, ami a hatóságok számára különlegesen figyelmeztető jelnek számított, hogy a vírus nem csak a túlzsúfolt szegényebb utasok számára fenntartott harmad osztályon szedte az áldozatait, hanem két első osztályú utas is meghalt az átkelés során. A Normanniának, ahogy előtte a Rugia és Moravia nevű hajóknak horgonyt kellett vetnie Manhattan déli csúcsa előtt Lower Baynél. A karanténban meg kellett állapítani ki az, aki az 1500 utas közül a fertőző vírust magában hordozza. A prominens utasok, mint az énekesnő Lottie Collins, vagy az amerikai szenátor John McPherson sem jelentettek kivételt. A New yorki egészségügyi hatóságok határozottan kijelentették, akik a fedélzetet elhagyják, lelövik. New York lakosai megosztottak voltak. Egy részük együtt érzett az utasokkal, másik részük félt és undorodott tőlük. Sok városlakó előítélettel figyelte az újonnan érkezőket. Attól tartottak kórokozókat hoznak, mint most a kolerát. Riporterek mentek az öbölbe csónakokkal és a hajók korlátjánál állókkal készítettek interjúkat. Az újságírók további 120 halálos áldozatról számoltak be, nem csak a korábbi három, hanem újonnan érkezett négy hajó fedélzetén is. A várost lassan eluralta a pánik. Már halat sem ettek, amit az öbölben fogtak, mert úgy gondolták azok is korokozókat hordoznak magukban. És valóban kilenc New yorki meghalt a fertőzésben. Az, hogy vírus hogyan jutott ki a városba rejtély maradt. Abban viszont mindenki egyetértet a bevándorlóknak köze volt a dologhoz. Elhatározták a jövőben mindegyiket meg kell vizsgálni. Az Ellise Islandon Manhattan előtt levő szigeten a kormány pár hónappal korábban egy bevándorlási hivatalt nyitott. Itt kell az orvosoknak a bevándorlókat megvizsgálni, hogy kiszűrjék a beteg embereket és ez által megvédjék az amerikai állampolgárokat. Ehhez nem sokára megépítették a világ két legmodernebb kórházát. Ellise Islanden futószalag szerű vizsgálati rendszer működött, aminek köszönhetően csak az egészséges embereket engedték be az Egyesült Államokba.

Ekkor már évtizedek óta New York volt Amerika legfontosabb kapuja. Az első nagy bevándorlási hullámban 1845 és 1855 között többnyire britek, írek és németek érkeztek. 1850-ig minden második New yorki nem az Egyesült Államokban született. A folyamatosan növekvő gazdaság egyre több munkaerőt igényelt Európából és Ázsiából és a New yorki hatóságok a beáramló embertömeget megpróbálták szabályozni. Manhattan déli csücskénél egy egykori erődben a Castel Gardenben bevándorló állomást hoztak létre már 1855-ben, ahol a szegény sorsú bevándorlóknak regisztrálniuk kellett magukat. Csakhogy a renoválásra szoruló épület nem tudta kiszolgálni a bevándorlók következő hatalmas hullámát. 1880-tól évente 400 ezer ember érkezett a New yorki kikötőbe kétszer annyi, mint 1850-ben. Közöttük egyre többen jöttek kelet és dél Európából. Sokan közülük analfabéták voltak és munkát sem találtak maguknak. Nyomornegyedekben éltek. Sok New yorki szemében ezek az emberek alacsonyabb rendűnek számítottak és fertőzőnek. Azóta, hogy kiderült a kolerát bevándorlók hozhatják magukkal szabályos hisztéria tört ki New Yorkban. A „New York Times” című újság egyenesen a „koszos olasz, orosz és zsidó” bevándorlók kitiltását követelte. Egy törvény is született 1882-ben az „Immigration Act”, amely előírta, hogy a gyenge, beteg embereket nem kell beengedni. Tíz évvel később a bevándorló ellenőrző állomást Castel Gardenből Ellise Islandre helyezték át 1700 méter távolságba Manhattantől. Az elkövetkező években a bevándorlási hatóság folyamatosan növelte a területét. Egy hektárról 11 hektárra. A két kórház összesen 725 ággyal rendelkezett, létrehoztak egy 1800 négyzetméter területű fogadórésszel rendelkező főépületet, ahol az érkezőket vizsgálták át orvosok és kérdezték ki a bevándorlási hivatalnokok. Csak, aki egészséges és munkaképes volt engedték be az országba.

Amint egy gőzös Ellise Islandnál kikötött, több száz bevándorló tülekedett le a hajóról bőröndökkel, ládákkal és sivító gyerekekkel. A bevándorlási hivatalnokok segítő csoportjai minden emberre különböző nyelvű kartont tűztek. A tisztasági vizsgálat a nagy csarnokhoz vezető lépcsőnél kezdődött. Orvosok vizsgáltak meg minden megérkezőt és megjelölték, ha betegnek tűnt. A kartonra felírták betegségének a kezdőbetűjét. Megbeszélésre nem nagyon volt idő. A vizsgált személy mögött még rengetegen várakoztak. Előfordult, hogy egy nap az orvosok 11 ezer embert is megvizsgáltak. Először a fejét vették szemügyre az érkezőnek, a fejbőrét, a szemét. Pár perc alatt döntöttek az orvosok, hogy az illető kartonjára betegséget jelző betűjel felkerül-e. Ha igen ez a kiutasítással lehetett egyenlő. A fej után átvizsgálták még a többi testrészt is. Egy ideges tekintet, remegés is elég volt ahhoz, hogy valakit pszichikai betegnek nyilvánítsanak. Ha bűnözői hajlamot láttak valakiben az is elég volt a beutazás megtagadásához. Ha valaki öreg volt elégséges okot adott arra, hogy szenilisnek nyilvánítsák és utazhatott haza. A Légrády testvérek budapesti könyvkiadónál megjelent „A  kivándorlók zsebkönyve” című mű így erről: „Bolond, hülye, eszelős, süket, süketnéma, vak, fertőző beteg, elgyengült, vagy 60 év feletti  embereknek egyáltalán tiltják az amerikai törvények a partraszállást. Aki tehát ezekben a hibákban, vagy tulajdonságokban szenved ne is kísérelje meg a kivándorlást, mert Ellis Islanden az orvosok elől lehetetlen eltitkolni efféle hibákat. Újabb időkben az orvosok szigorúan megvizsgálják a tüdő és szívműködést is, és igen sok embert utasítanak vissza szívbaj és tüdővész miatt.” A rendszer brutális, de hatékony volt. Akit egészségesnek nyilvánítottak azoknak hosszú padokon kellet várakozniuk a nyilvántartó teremben. Izgatottan várták az emberek, hogy nevükön szólítsák. Sokan attól féltek, hogy a nagy zajban nem hallják meg a nevüket. Aztán jöttek a szokásos kérdések: neve, foglalkozása, utazásának célpontja. De még megkérdezhették, hogy az illető volt-e büntetve, anarchista-e, illetve mennyi pénz van nála. Minimum 25 dollárt fel kellett mutatni. Aki ezt nem tudta kérhette rokonától, ismerősétől, hogy küldje el neki, de addig, amíg meg nem érkezett a kívánt összeg a szigetet nem lehetett elhagyni. Ha a bevándorlási hivatalnokok végeztek, négy, öt óra várakozás után az utazó végre beléphetett az ígéret földjére. Viszont akinek pechje volt soha se léphette át ezt a kaput. Akinek feljegyzés került a kartonjára külön vizsgálatra kerülhetett. Körülbelül a megérkezettek 20 % került ilyen helyzetbe. Újabb orvosi vizsgálat következett, egy tüzetesebb. Ha megerősítést nyert a gyanú azt feljegyezték és jött a kiutasítás. Az érintettek gyakran sírásban törtek ki és nem lehetett őket megvigasztalni – mint, ahogy ezt egy orvos emlékiratában írta. Ekkor a kiutasítottra napokig tartó várakozás várt, amíg egy a hazafelé tartó hajóra feljutott. A haza utat annak a hajózási társaságnak kellett állnia, amelyik az érintettet Amerikába hozta. Előfordult, hogy családoknak kellett elválniuk egy beteg gyerek miatt. Az anyja a gyerekkel visszautazott, az apa maradt Amerikában.

Volt még egy harmadik útja az ellenőrzési rendszernek. Ellis Island két kórháza. Ez a két intézmény működését nézve a kórház és a börtön között félúton helyezkedett el. Két hely teli aggodalommal és bizonytalansággal. Az utolsó lehetőség, hogy valaki bejusson álmai földjére. A fertőző betegségek kórháza egy különleges egészségügyi intézmény volt 100 orvossal, ápolónővel és laboránssal. Mint a neve is mutatja fertőző betegeket kezeltek benne, például tuberkulózissal, vagy diftériával megbetegedett embereket. Modern laboratóriummal volt felszerelve, ami 24 órán át működött és gyors teszteredményeket produkált. Négy műtővel rendelkezett és egy boncteremmel, ahol a valamilyen okból elhalálozottakat fel tudták boncolni. De nem ez volt a jellemző. A legtöbb kórházba került gyógyultan távozott és engedélyezték számukra a bevándorlást. Főleg a gyerekeknél volt magas a gyógyulási arány. A kórház megnyitásakor még 30%-os volt a halálozási arány, de ez hamar lesüllyedt nullára. Ennek ellenére az Ellis Islandi kórházat nem jótékonyságból üzemeltették, hanem azért, hogy kiszortírozták azokat, akiknek volt sanszuk a felépülésre. A pácienseknek lelkileg megterhelő volt a kórházban való tartózkodás. Főleg a beteg gyerekek szüleit viselte meg, míg kiderült mi lesz gyermekükkel. Amíg ő meg nem gyógyult várakozniuk kellett a fogadó állomáson. Mivel többnyire angolul sem tudtak információhoz sem nagyon jutottak. Ráadásul a beteg gyerekkel való testi kontaktus is tiltva volt fertőzés veszély miatt. Ezt főleg az édesanyák viselték nehezen.

Nem mindenki reménykedhetett a kórházba kerülés után a bebocsátásban. Például, akik a pszichiátriai részlegbe kerültek. A pszichiátria a 20. század elején még fiatal tudomány volt. Az orvosok még nem nagyon ismerték fel a tényleges pszichiátriai eseteket. Ezért azokat is gyakran ide sorolták, akiknek ehhez nem sok közük volt. Az Ellis Islandre érkezőknél új módszert is bevetettek, az intelligencia tesztet. Például olyan kérdést tette fel, hogy megállapítsák valaki tud-e számolni, „ha két lova, három tehene és négy birkája van, hány állata van?” ha a kérdésre nem kilenc volt a válasz megbukott az illető.  Pedig volt, aki úgy felelt rá: „ha ennyi állatom lenne, nem jöttem volna Amerikába!” és is őt visszaküldték, mint gyengeelméjűt. Volt egy nagyon ostoba kérdés a tesztben: „Ha megenné a szüleit mi lenne magából?” Erre a hivatalosan elfogadott válasz: „árva” volt. De, aki azt mondta, hogy „kannibál” szintén megbukott és várhatott a hazafelé menő hajóra. A teszteknél azt sem vették figyelembe, hogy az illető mennyire volt fáradt. Sőt voltak olyan orvosok, akik szerint az olaszok, oroszok, zsidók, magyarok 80% gyengeelméjű. Ilyen előítélettel döntöttek emberek és családok sorsa felett. Persze a legegyszerűbb az volt, ha valakit bolondnak nyilvánítottak. Nehezen tudott ellene védekezni. Évente 5000 és 12000 embert küldtek vissza valamilyen okkal. De azért a többség bejutott. 1892 és 1954 között 12 millió ember érkezett Ellis Islanden keresztül New Yorkba. A többségük a városban is maradt. 1910-ben két millió első generációs bevándorló élt a Hudson partján. Fél millió orosz, 250 ezer ír, 340 ezer olasz és 280 ezer német. Az 1920-as évekre az amerikai gazdaság munkaerő igényét belföldről már ki tudta elégíteni. Washington korlátozni kezdte a bevándorlást és kvótákat állapított meg. Az egészségügyi és egyéb vizsgálatokat pedig még az elutazás előtt az amerikai követségeken és konzulátusokon elintézték. Ellis Islandre egyre kevésbé volt szükség és 1954-ben be is zárták.