Lengyelország második világháború utáni nyugat felé tolásával mintegy 1,2 millió lengyelt telepítettek ki a Szovjetunió által annektált egykor Lengyelországhoz tartozó terültekről. Ugyanekkor 480 ezer ukránt zavartak el Lengyelországból. A megmaradt ukránokat pedig nyugat Lengyelországba deportálták. Az erőszakos lakosság cserének lengyel oldalról az egyik kiváltó oka az ukrán nacionalista partizánmozgalom meggyengítése és felszámolása volt.

1947 március 28-án a lengyel állami rádió rendkívüli hírt közölt. Ukrán partizánok megölték az ép szemleútján tartózkodó Karol Swierczevski tábornokot, védelmi miniszter helyettest. A hálálós merényletet az UPA – az Ukrán Felkelő Hadsereg – hajtotta végre. Swierczevski az ukrán határ közelében bekövetkezett erőszakos halála jó okot szolgáltatott a kommunista lengyel kormánynak a már hónapokkal korábban előkészített úgynevezett „Visztula terv” végrehajtására. Ennek keretében több tízezer embert telepítettek át a németektől úgymond visszanyert kelet porosz területekre. Az áttelepítés április 28-án kezdődött három dél lengyel régióban. Az akcióban 21 ezer lengyel katona, milicista és a biztonsági szolgálathoz tartozó ember vett részt. A csehszlovák és a szovjet határt lezárták, hogy a menekülteknek útját állják. Minden fajta előzetes figyelmeztetés nélkül zavarták el a helyieket a lakóhelyükről. Csupán pár órát hagytak a legszükségesebb dolgok összepakolására. „Hajnalban a hadsereg körbe vette a falunkat így remény sem volt a menekülésre. Minden házhoz két katona ment, akik két órát adtak az összepakolásra. Nem mondták meg hová visznek minket és mit vihetünk magunkkal.” – emlékezett vissza egy ukrán pap a kitelepítésre.

A második világháború elején a lengyel határ sokkal keletebbre húzódott, mint ma. Ezt még az 1921-ben Rigában megkötött szovjet lengyel béke jelölte ki. Gyakorlatilag a mai nyugat Ukrajna Lengyelországhoz tartozott. Ekkor öt és fél millió ukrán élt lengyel fennhatóság alatt. 16 százalékát tették ki Lengyelország lakosságának, így ők voltak a legnagyobb kisebbség. Már a második világháború kitörése előtt harcoltak az ukránok az önálló államért, amit a második világháború kitörése után is folytattak. Az 1921-es határt az 1939-es Molotov – Ribbentrop paktum szüntette meg. Ekkor a szovjetek elfoglalták a kelet lengyel területeket, amelyeken a többségben ukránok éltek. Ezek az ukránok aztán tovább folytatták a függetlenségi harcot az 1941-es német támadás után is. Egyszerre harcoltak a szovjetek, a németek, sőt még a lengyelek ellen is. Így került sor a volhíniai mészárlásra, aminek keretében az ukrán nacionalista partizánok 1943-ban több tízezer lengyelt mészároltak le kegyetlen módon. Fegyverként gyakran használtak fejszét, csatabárdot, nyársat, kést, egész településeket gyújtottak fel, tömeges nemi erőszakot követtek el, az áldozatokat pedig halálra kínozták.

Ilyen előzmények után állapodott meg a szovjetek által kreált Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság a szovjet vezetéssel egy „önkéntes” lakosságcseréről. Az első ilyen „cserére” 1944 és 1946 között került sor. Ennek előzménye 1943-as teheráni konferencián a legitim lengyel kormány tudta nélkül eltervezett, Sztálin és Churchill által kigondolt Lengyelország nyugatra tolása volt. Cserébe annak, hogy a nyugati hatalmak elfogadják a Molotov – Ribbentrop paktum által létre jött szovjet lengyel határt, Lengyelországot kelet német területekből kompenzálták. Ezzel létre jött a ma is létező, Németországot Lengyelországtól elválasztó Odera Neisse határ.

Az ukránok nem akarták elhagyni lengyelországi otthonaikat ezért a lengyel hatóságok egyre erőszakosabb eszközökhöz nyúltak. Az UPA – az ukrán nacionalista partizánok – megpróbáltak ellenállni és szabotázs akciókat hajtottak végre. Ennek ellenére 1946-ig 500 ezer ukránt telepítettek ki. Ellenszolgáltatásul pedig 700 ezer lengyelt és magát lengyelnek tartó zsidót űztek el a mai Ukrajna területéről. Az 1946-ban véget ért akció után még 150 ezer ukrán élt lengyel területen. Ezért a szovjetek beleegyeztek további kitelepítésekbe, amit örömmel fogadott a lengyel kormány. A 1947-es „Visztula akció” célja a még 2000-2500 tagot számláló UPA meggyengítését szolgálta, na meg persze az etnikailag homogén Lengyelország megteremtését. Ezt úgy akarták elérni, hogy a németektől elvett területekre telepítik őket lehetőleg nem egy tömbbe, hogy az asszimilációjuk felgyorsuljon. Támogatták a vegyes családokat. A lényeg az volt, hogy egykori lakóhelyüktől minél messzebb kerüljenek. Először gyűjtőhelyekre szállították az ukránokat ahonnan aztán elosztották őket.  Nem csak UPA szimpatizánsokat szállítottak új lakóhelyre, hanem vegyes családokat, sőt kommunistákat is.

Három hónap alatt 140 662 személyt telepítettek át. A kitelepítettek marhavagonokban utaztak új lakóhelyük felé. 4000 ukránt tartottak például az egykori auschwitzi haláltábor egy külső telepén Jaworznoban. Az itteni rossz körülmények miatt több mint százan vesztették életüket. Aki életben maradt azt csak 1949-ben engedték szabadon. A legtöbb ukrán deportáltat elhagyott és lerombolt parasztházakba telepítették, az egykori Stettin, Danzig, Pozen és Breslau környékére. A kitelepítés után az ukránokat erős felügyelet mellett tartották. Nem volt szabad összejövetelt tartaniuk, a lengyel szomszédjaik pedig ferde szemmel néztek rájuk. Csak 1952 után enyhült a helyzeteztük. 1956 után pedig visszatérhettek egykori lakóhelyükre, ha a házukat még nem foglalták el és az adott területen az ukránok száma nem érte el a 20 százalékot.

1944 június 3-án a Berghof felett levő Kehlstein házban – amit az amerikaiak csak Sasfészeknek hívtak, Hitler környezetében pedig teaháznak neveztek – utoljára jött össze egy ünnepi alkalomra a Harmadik Birodalom elitje. Európa nagy része már romokban hevert, Auschwitzban teljes gőzzel folyt a zsidók – közöttük a Magyarországról deportáltak - megsemmisítése, a nyugati szövetségesek pedig a partraszállásra készültek Normandiában. Mindeközben Hermann Fegelein és Margarete „Gretl“ Braun frissen kötött házasságát ünnepelte az úri közönség. Az ifjú pár Salzburgban a Mirabell kastélyban mondta ki a boldogító igent, ahol az esküvői tanúk Heinrich Himmler az SS vezetője, valamint Martin Bormann Adolf Hitler helyettese voltak. Salzburgból a nászmenet Berthesgadenbe a Führer kedvenc tartózkodási helyére ment. Itt fogadta őket Gretl apja és anyja, majd mentek tovább autóval a Kahlsteinre. A hegytetőn álló házban került sor az ünnepi ebédre. A teaház a konyhán és az őrök tartózkodási helyén kívül még két szobából és egy kerek teremből állt, itt fogadták és vendégelték meg a meghívottak szűk körét.

Az eseménynek szentelt kiemelt figyelem nem akárkiknek szólt. Gretl, Eva Braun Hitler titkos szeretőjének a húga volt, Fegelein pedig Himmler és Hitler összekötőtisztekén szolgált. Az SS-Gruppenführer több Lengyelországbeli és a Szovjetunióban elkövetett népirtásért volt felelős. Gretl már régóta élt együtt nővérével, így mondhatni Hitler szeme előtt volt, aki többször is megpróbált férjet találni neki. Így jött képbe Heinz Hoffman Hitler „udvari fényképészének” fia, aki viszont nem tetszett a lánynak. Ő inkább Fritz Darges a Führer adjutánsát szerette volna megnyerni magának, akit viszont Hitler a keleti frontra küldött. Hitler megpróbálta Walter Hewell-t Ribbentrop külügyminiszter emberét rávenni, hogy vegye el a lányt, de ő mást választott. Hitler ezért őt is száműzte környezetéből, legalább is egy időre.

Ezután jött képbe Fegelein, aki meglátta a házasságban az esélyt, hogy közel kerüljön a Vezérhez. Fegeleint Hitler környezetében gátlástalan karrieristának tartották. Albert Speer Hitler bizalmasa egyenesen megvetette. 1945 januárjában Hitler környezete Berlinbe ment, közöttük Gretl és Fegelein is. A férfi nem csak gátlástalan volt, hanem a pletykák szerint ifjú hitvesét is megcsalta.  A végzet 1945 április 27-én érte utol, amikor is árulásért és hűtlenségért a Gestapo letartóztatta és kivégezte. Eva Braun megpróbálta megmenteni, hiszen húga Gretl már gyereket várt tőle. De Hitler hajthatatlan volt. 1945. május 5-én Gretlnek az ausztriai Zell-am-See-ben született meg a lánya, akit a nővére után Évának nevezett el. Tragikus módon egyetlen gyermeke, Eva Fegelein öngyilkos lett. 1971. június 28-án, 26 évesen végzett magával, miután vőlegénye meghalt egy autóbalesetben. Gretl 1987 október 10-én halt meg Bajorországban.

Több mint száz évvel ezelőtt egy lelkész egy kórus énekesnővel végzetes szerelmi afférba keveredett. Ez a kapcsolat mindkettőjük számára halállal végződött.

Somerset, New Jersey. Egy ifjú pár egy elhagyatott farmon, olyan helyzetben találja magát, amit sohasem felejtenek el. Zöldellő almafa alatt, két holttestet fedeztek fel. Egy férfit fekete öltönyben mellette pedig egy nőt. Intim testhelyzetben voltak. A két test egymást érintve feküdt arccal felfelé. A korabeli újságok szenzációként tálalták az esetet: „Két holtest a farmon! Kik Lehetnek ők? Miért haltak meg? Öngyilkosság, vagy szörnyű bűntett?” Így kezdődött a történet, amely Amerika „True Crime” mozgalmát mind a mai napig foglalkoztatja. Halál, tele rejtelmekkel, brutalitással, szenvedéllyel és zűrzavarral.

A halott férfi Edward Hall 41 éves ismert lelkész, akinek gazdag felesége volt. A nő Eleanor Reinhard Mills, 34 éves munkásnő, aki egy művésszel élt házasságban. Nem mellesleg pedig, háromszor egy héten Hall lelkész templomi kórusában énekelt. Tény: a két áldozat ismerte egymást. Mégis mindenki azt kérdezi: hogyan kerültek az almafa alá, ilyen intim helyzetben? Egyáltalán mit kerestek a farmon?

Különös viszonyban voltak? Titkos szerelmi kapcsolat volt közöttük? Ha igen, akkor ez nagy botrány! Az újságok tele voltak találgatásokkal. A rendőrség megállapította kegyetlen bűnesettel állunk szemben. Hallt fejbe lőtték. Millsben három golyót találtak. A koponyájában is volt lövedék. A tarkóján hatalmas seb tátongott. A testek elhelyezkedése is kérdéseket vetett fel. Készakarva helyezték így őket? Azért a farmra hozták a testüket, mert titokban itt találkoztak, vagy ez csak megtévesztés? Az újságok meg írták, a holttestek között összetépett szerelmes levelet találtak. Mi állt benne? A lelkész lábánál megtalálták a névjegy kártyáját. Mit jelenthet ez? A lelkész megbecsült tagja volt gyülekezetének, aki szerette feleségét, akit sohase csalt volna meg. Vagy mégis?

Hamar a rendőrség látókörébe kerület az áldozatok házaspárjai. A lelkész bosszúálló felsége volt a felbujtó, aki a fivérét és unokatestvérét bízta meg a gyilkossággal? Esetleg a megcsalt férj, Mills hitvese? A rendőrség a nap 24 órájában csak az esettel foglalkozott. Megállapították a gyilkosságot a holttestek megtalálása előtti napon követték el. Úgy tűnt a farm volt a gyilkosság helyszíne. Idegen vérnyomokat találtak a fűben. Valaki rajta kapta őket a titkos randevújukon. Ki tudott erről? Ki követte őket? A gyanúsítottak alibijeivel is sok baj volt. Az igazságügyi orvostan is gyermekcipőben járt még. Nem volt DNS teszt. Az ujjlenyomatok megállapítása sem volt 100 %-os. A szemtanúk voltak a legfontosabbak. Itt is sok gond volt. A farm tulajdonos nője egy sertéstenyésztő volt. Az állította, hogy a gyilkosság időpontjában látta a lelkész özvegyének rokonait a farmon. De a vallomása tele volt ellenmondásokkal. Az ügyvédek csak „őrült disznó asszonynak” hívták. Más „mindentudók” is jelentkeztek. Magándetektívek és újságírók gördítették a sztorit tovább. Volt, aki azt állította, a lelkésznek volt egy másik szeretője és ő volt a tettes. A történetek egyre vadabbak lettek.

1926-ban, négy évvel később az özvegy, a fivére és az unokatestvére állt a bíróság elé. Az unokatestvért hamar felmentették. Halls özvegyét sokan bűnösnek találták. Még a fogadóirodák sem adtak sokat ártatlanságára. Gyanús volt, mert túl magabiztosnak tűnt és profitálhatott férje halálából. Mégis bizonyíték hiányában őt és fivérét felmentették. Az újságok ezek után ismét azt kérdezték: akkor ki volt a gyilkos?  Volt, aki isteni ítéletről beszélt. Így bűnhődött a lelkész hűtlensége miatt. Az eset mind a mai napig megoldatlan.        

 Nem csak Hollywoodban születnek horror történetek. Hanem ennél meglepőbb helyeken is. Például,egy amerikai légi bázison a hidegháború idején, Németország nyugati felében.   

 1988 ősze. Hideg és ködös az időjárás az amerikai légierő nyugat németországi Hahn nevű kis falutól 2 kilométerre található bázisán. Éppen, hogy látszik a telehold. A katonai bázis az amerikai légierő 50. vadászezredének adott otthont. A hidegháború vége felé 13 ezer katona szolgált itt, akik három F-16-os vadászszázadot szolgáltak ki. Sűrű sötét volt az éjszaka, amikor pár a bázison szolgáló őr katona Morbach irányába elindult. Útközben egy kis szentély mellett kellett elhaladniuk, amelyet Szűz Máriának szenteltek. A belsejében általában gyertyák égtek.  De ezen a napon valaki, vagy valami eloltotta a gyertyákat. A katonák nem foglalkoztak a szokatlan dologgal, hanem tovább mentek. Hírtelen a légi bázis lőszeraktára felől erős hangú sziréna szólalt meg. A raktárt körülvevő biztonsági rendszer jelzett be. Az őrjárat azonnal visszafordult és amikor elérték a riasztás helyét  meghűlt a vér az ereikben. Döbbenetükre hatalmas kutyaszerű alakot láttak, ami két lábon állt. A furcsa lény minden megerőltetés nélkül átugorta a három méter magas biztonsági kerítést. Az egyik katona rászólt a furcsa lényre: „Megállni! Ön az amerikai hadsereg egy tiltott területe felé halad. Ha nem áll meg jogomban áll fegyvert használni!”  A lény egy pillanatra megállt, és hirtelen visszafordult. Nyugtalanság vett erőt a katonákon. A követni akarták a lény, de a velük lévő őrkutyák vonyítva a félelemtől gazdáik mögé húzódtak. A lény eltűnt az erdőben és végül a katonák sem adtak le egyetlen lövést sem. Rövidesen egy asszony sikolyát vélték hallani, majd néma csönd. A bázisra félelmetes sötétség telepedett. A katonák rettegve mesélték el a történetüket, de semmivel nem tudták bizonyítani a velük történteket, hacsak azzal nem, hogy a környéken régóta beszéltek egy esetről, amely 1812-ig, a napóleoni háborúig nyúlt vissza. Ez a morbachi farkasember legendája.

A legenda szerint Napóleon sikertelen oroszországi hadjárata után a megvert francia hadsereg éppen hazafelé tartott. A franciák Johannes Babtist Schwytzer nevű katonája dezertált a seregből. Szökött katonákból álló bandájával a németországi Wittich mellet egy tanyára csaptak le, hogy élelmiszert szerezzenek maguknak. A fosztogatás közben a gazda és a fia rajtakapta őket és ezért Schwytzer megölte őket. Mindennek szemtanúja volt a gazda felesége, aki a gyilkos Schwytzert elátkozta, mielőtt az összetörte volna a koponyáját. Az átok úgy szólt, hogy minden teliholdkor Schwytzer változzon át farkasemberré. Idővel a megölt nő átka egyre erősebb lett. Schwytzer tovább fosztogatott és gyilkolt, miközben farkasemberré alakult át minden telihold idején. Rémuralma annyira aggasztotta a helyieket, hogy elhatározták felkutatják rejtekhelyét és megölik.  Fel is kutatták táborát, ahol lecsaptak rá és embereire. De Schwytzer megszökött, így az üldözése tovább folyt, mígnem Morbach városában sarokba szorították és megölték. Az út mellett temették el, és hogy ne éledhessen újjá, Szűz Máriának egy szentélyt építettek, amelyben mindig égnie kellett a gyertyáknak. Erre azért volt szükség, mert a legenda úgy tartotta, ha kialszanak a gyertyák, visszatér a szörny.

Farkasember a 20. században, aminek több mint száz évvel el kellett volna pusztulnia?  Hihetetlen! Pedig ez a történet nagyon népszerű volt az amerikai katonai személyzet körében, akik Németországban állomásoztak. Ennek a történetnek van néhány változata, némelyik több-kevesebb részlettel, vagy néhány apró változtatással. Az egyikben például szétmarcangolt szarvasok is szerepelnek, amelyekre az őrkatonák bukkantak rá. Nyilván a farkasember áldozatai. A történet ott kezd gyanús lenni, hogy nincs hivatalos nyoma. Se egy jegyzőkönyv se egy jelentés. Vannak ellenben visszaemlékezők. Dee L. Ashliman amerikai legendakutatót megdöbbentette, amikor a történetet 1997-ben e-mailen egy ismeretlen forrás eljutatta neki, amit rögtön megosztott. Erre válaszolt a szintén névtelenséget kérő levélíró:

„1986 májusa és 1989 augusztusa között a németországi Hahn légibázison állomásoztam biztonsági rendőrként, és az én csoportom volt szemtanúja a morbachi vérfarkasnak. Aki elmesélte neked a szörnyről szóló történetet, amelyet feltettél a webhelyedre, nagyon pontos információi voltak. A lény, akit láttunk, határozottan állat volt, és határozottan kutya- vagy farkasszerű. Körülbelül hét-nyolc láb magas volt, és három hosszú ugrás után átugrott egy tizenkét láb magas biztonsági kerítésen.”

Németországban egyébként nagy hagyománya van a vérfarkasoknak és a boszorkányoknak egyaránt. Valójában a kora újkorban az Európán végigsöprő boszorkányperek során Németország egyes részein gyakoribb volt, hogy valakit vérfarkasként, mint boszorkányság vádjával állították bíróság elé. Az emberek gyakran használtak vérfarkasokat a sorozatgyilkosok és más szörnyű bűncselekmények, például a nemi erőszak megmagyarázására. De a távolabbi múltban is találkozhatunk vérfarkasokkal. Például a Gilgames eposzban, vagy Hérodotosznál. Bár ő megjegyezte: „Én személy szerint nem hiszek ebben a történetben, de továbbra is állítják, és esküsznek rá, hogy ez az igazság.” De Plinius a római történetíró is szkeptikus volt: Erősen elítéljük valótlanságként azokat a történeteket, amelyekben az emberek farkasokká változnak, majd visszatérnek eredeti formájukhoz.” És a Morbach szörnyeteg?

Valószínűleg amerikai találmány, ami egy már rég elfeledett – ha egyáltalán létező – legendára épül. A morbachiak a legendáról, kevesebbet hallottak, mint az amerikaiak. És akkor még nem beszéltünk az 1988-as esetről. Matthias Burgard néprajzos ezzel magyarázza az esetet: „A sötét éjszakában a békés, távoli Hunsrück régió veszélyes világgá változik. Az amerikai katonák, akik járőröznek, elhagyják közösségüket, és olyan területen kötnek ki, ahol védtelenek. Amikor süt a hold, pára száll fel a földről és fütyül a szél, félelmetes táj tárul elénk. A katonák előtt egy ismeretlen terület húzódik, távol otthontól. A szeles erdők hátborzongató zajai zavarják meg az egyébként kísérteties csendet az elhagyatott területen. A távolból kutyaugatás hallatszik, vagy farkas volt? Úgy tűnik, a tájat már nem az emberek uralják.” Az amerikai katonák ebben a kísérteties világban egymást ilyezgetik emberi szörnyekről szóló történetekkel. A „morbachi szörny" legendája arra szolgált, hogy a katona megszabaduljon az unalomtól, a stressztől és a feszültségtől. Néha nem kell sok egy félelmetes legenda születéséhez.