1972-ben egy repülőgép lezuhant az Andokban. A hideggel és az éhséggel folytatott harcban a túlélőknek olyan döntéseket kellett hozniuk, amelyek mind a mai napig heves vitákat váltanak ki.

Karácsonyig már csak pár nap volt hátra, de nem volt idő a csodára várni. Gyorsan kellett cselekedni a hó, a hideg, a fáradság, a halál fehér poklában. A két férfi - inkább halottak, mint élők – lassan vonszolták magukat előre, mígnem egy alakot pillantottak meg a távolban. Nem hittek a szemüknek! Délibáb, vagy tényleg ott van? Egy csoda? Egy csoda! Egy pásztor! Két nap volt még karácsonyig 1972-ben, amikor ez megtörtént.  2016-ban aztán az egész világ ismét erről a katasztrófáról beszélt, annak kapcsán, amely szintén Dél Amerikában zajlott le. Ekkor a Lamia légitársaság 2933-as járata zuhant le Kolumbiában, fedélzetén Associaçăo Chapecoense de Futebol nevű futball csapattal a brazíliai Chapecó városából. De vissza 1972-hez. Ebben az évben az uruguayi Montevideoból repült az 571-es járat a chilei Santiagoba. Az utasok szintén sportolók voltak. 45 rugby játékos és kísérőik. Mind a két esetben a tragédia sok halottal és kevés túlélővel járt. Mégis a több mint negyven évvel korábbi katasztrófáról beszélni mindmáig tabunak számít.      

Az egész úgy kezdődött, mint egy nagy parti. Az egyik túlélő José Luis Inciarte, aki mindenki csak Chochénak hívott, így emlékezett az október 13-i napra: „Mind a mai napig nem láttam olyan sok vidám embert egy repülőgép fedélzetén. Senki nem ült a helyén, mindenki állt. A rugby labda röpült a repülő elejéből a hátuljába és vissza. Felhőtlen volt a hangulat, amikor az első turbulencia jelentkezett. A léglökések egyre erősebbek lettek. A gép személyzete vissza akart fordulni, a csapat viszont nem. A gép 4000 méter magasságban repült az Andok felett, de nem lehetett tudni, hogy milyen messze van az úti cél. Egy fatális navigációs hiba. Chohe így emlékezik: „A turbulencia még erősebb lett. A Fairchild F-27-es irányíthatatlanná vált. A légörvények fel és le dobálták. A baloldali hajtómű egy sziklának ütközött. Végül a gép becsapódott a havas talajba. Jéghideg levegő és kerozin szag csapta meg az arcomat. Vártam a halált. Csend volt. Ami körült vett az az abszolút káosz volt. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt túlélem.”  45 utasból 12-en rögtön meghaltak. Öten a rá következő éjjel vesztették életüket a mínusz 40 fokban. A többiek megpróbálták magukat menteni, a hidegtől, a széltől és az éhségtől. A repülőgép lezuhanását észlelő hatóságok azonnal kereső akciót indítottak. De kutatást hamar leállították. A chilei gépek nem tudták megtalálni a lezuhant gép roncsait. Nyolc nap múlva feladták a keresést. A média beszámolt erről és a túlélők értesültek erről. Számukra ez a halálos ítéletet jelentette. Egy világossá vált mindnyájuknak: napról napra fogy a túlélési esélyük, ezzel együtt az élelmiszeradagok. Végül két tucat maradt ebből nekik. Már a fogkrémet is megették. A legkisebb adagokat osztották ki. De elfogyott minden ehető dolog. Coche így idézi fel magában a történteket: „A szükség leleményessé tesz. Mindenhol hó vett körül bennünket. Úgy gondoltuk, legalább szomjan nem halunk. Havat ettünk. De néhány nap múlva mindenkinek fájni kezdett a torka. Reménytelennek tűnt minden. Sokat szenvedtünk, leginkább az éhségtől.” Közben többen is meghaltak. Volt, akit a lavina rántott magával. Amikor értesültek arról, hogy már nem keresik őket döntést kellett hozniuk. Ekkor már nem volt mit enniük. Elkezdtek a halott társaik húsából enni. Amikor nincs más lehetőség és a túlélésről van szó, megszűnnek az erkölcsi határok. Pár nappal korábban páran elindultak segítséget hozni. Az egyik csoport nem volt messze egy elhagyott hoteltől, de a nagy hó miatt nem jutottak el odáig. Vissza kellett fordulniuk. Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintin két hónap után megkísérelték újra az utat. Egy sziklás hegygerinc mellett mentek, hogy később a többiek követni tudják őket. Sokáig haladtak a havas hegyek között, de nem találkoztak senkivel. Végül feltűnt a távolba egy csúcs, ami relatív hó mentes volt. Fogják odáig bírni? Vizintint visszaküldték utánpótlásért. Ketten vágtak neki az útnak. Tíz napi küzdöttek, mire a hóhatárt elérték. De még itt sem volt nyoma civilizációnak. December 22-én végre feltűnt valami a távolban. Egy távoli alak, egy pásztor. Sergio Catalánnak hívták. Ő segített a félholt embereken és értesítette a chilei légierőt. Végül sikerült a megmaradt 14 embert kimenteni. „Csoda az Andokban”, címmel számolt be a világsajtó az eseményről.    

A második világháború végén Németország köteles volt jóvátételt fizetni a károsult nemzeteknek. Ezek lehettek  készpénzes kifizetések, de természetbeni juttatások is. Így került a német Elten városa Hollandiához tizennégy évre. 

Nem csak magyarokkal fordult elő, hogy úgy lettek más ország lakói, hogy el sem hagyták a szülőföldjüket. Ez tőlünk nyugatra is megesett, például a németekkel. Igaz ebben az az esetben a végén még ők jártak jól. Hogy miért erről majd később! 1948-ban ült össze a londoni biztonsági konferencia, amelyen a három nyugati győztes – Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország – mellett a második világháború idején német megszállás alá került Benelux államok képviselői is részt vettek. A téma Németország nyugati megszállási övezeteiből, hogyan lehet egy államot létrehozni. Érdekesség, hogy ezt pont a németek nem akarták, mert ők szerették volna, hogy a negyedik – keleti – megszállási övezet is csatlakozna, de ennek - és ezt a nyugatiak tudták - kevés esélye volt. Franciaország azt követelte, hogy biztonságát garantálják azzal, hogy a Ruhr vidék nemzetközi ellenőrzés alá kerül. Ennek végül a megszelídített variációja lett 1951-ben a Montánunió.  Luxemburg  Roth an der Our falut és Kammerforst vidékét összesen 547 hektárt kért magának arra az esetre, ha a németek esetleg nem fizetik ki nekik a 26 milliárd belga frank kártérítést. Belgium is területi korrekciókra tartott igényt első sorban Aachen környékén és Eupen- Malmedy körzetében, amely az első világháború után került a belgákhoz, majd a náci Németország magához csatolta. A legnagyobb területi követeléssel a hollandok álltak elő, Wilhelmshaventől, Oldenburig, és Osnabrückig valamint Münstertől Kölnön át Aachenig terjedő területeket akarták maguknak. A városoknak már a holland nevük is megvolt: pl.: Köln „Keulen“ Osnabrück „Osnabrugge“. De amerikai nyomásra a hollandoknak le kellett tenni nagyratörő terveikről. Kisebb területtel kellett beérniük. A londoni konferencia 1948 december 23-án hirdette ki a tárgyaló felek megállapodását. Ez 1949 április 23-én lépett életbe. Luxemburg megkapta a lakatlan Kammerforst vidékét, Belgium lemondott a kívánt részek többségéről. Lényegében csak Bildchent és Losheim falut csatolták hozzá. Hollandia ezzel szemben átvette a korábban németországi Dinxperlo körzetet (körülbelül 500 lakos), Elten városát és Hüthum település kis részeit (3500 lakos és 18 négyzetkilométer terület). Wyler önkormányzatát (körülbelül 100 lakos, két négyzetkilométer terület). A legfontosabb azonban a Selfkant volt hét közösséggel (összesen közel 5000 lakossal és 38 négyzetkilométernyi területtel). A fő ok: Ennek a mezőgazdasági területnek a felszíne alatt több száz millió tonnás, kihasználatlan szénlelőhelyet gyanítottak.

1949-ben Hollandia tehát többek között a németországi Elten városát kapta jóvátételként, amely így holland lett. Ez nagy változást hozott a lakók számára. Például pecsétet kaptak az útlevelükbe: „Wordt als Nederlander”, ami azt jelenti, hogy „hollandként bánnak vele”. Ugyanakkor vízum kellett ahhoz, hogy valaki meglátogassa rokonait a szomszédos Emmerichben. De változásnak voltak előnyei is: a holland gyarmati áruk, például a kávé és a kakaó luxuscikkek kaphatók lettek Eltenben. A város turisztikai mágnessé vált. Hollandiában volt egy 82 méter magas hegy, amely a Rajna völgyére néz. Főleg 1954 és 1955-ben futott fel az idegenforgalom, ami Eltent nagybevételhez jutatta. A település futball csapata a Club Fortuna Elten pedig a holland bajnokságban indulhatott. Ugyanakkor az utca és közlekedési névtáblákat, valamint a postaládákat hollandra cserélték. Az iskolában némettanárok tanítottak, a helyiek pedig német újságot olvashattak. Selfkant főleg a csempészetből profitált. Nem csak élelmiszert csempésztek Németország nyugati felébe, hanem teheneket is, amelyek olcsóbbak voltak Hollandiában.  

De ez a helyzet nem tartott sokáig, csak 14 évig. Ugyanis a Német Szövetségi Köztársaság és a Holland Királyság közötti béketárgyalások részeként Elten és Selfkant  1963-ban ismét német terület lett. A területért 280 millió német márkát fizettek a németek a hollandoknak. Egy nappal azelőtt, hogy Elten újra német lett, az egész város tele volt árukkal a csűrökben, pincékben és az utcákon: kávé, szeszes ital, konzerv, disznóhús és sok vaj. Vajjal teli teherautók érkeztek a kisvárosba Hollandia egész területéről. Eltennel a városon belüli holland áru is német lett éjjel 12 órakor, vám kivetése nélkül. Az 1963. július 31. és augusztus 1. közötti éjszakát az óta is Butternachtnak hívják.  Ha figyelmesen körülnéz az ember, még mindig megtalálja Elten 14 éves, úgynevezett „holland korszakának” nyomait: sok holland építészeti stílusú ház vagy holland nyelvű felirat található.  

Sehol az Egyesült Államokban nincs, olyan hely ahol annyi ember tűnt volna el, mint az Emerald háromszögben, Észak Kaliforniában. Mi, vagy ki okozza ezt a tarthatatlan helyzetet? Az oknyomozó újságíró David Holthouse bemerészkedett Amerika szívében található pokolba.

 A két férfi pánikban volt, amikor elérték a farmot. Körülöttük csak a köddel borított erdő volt. A szemükben jól látszott a félelem. David Holthouse és társai alig tudták őket megnyugtatni. Mi történt valójában velük, próbálták a visszatérőktől megtudni. A két férfi dadogva mesélte el, hogy három holttestet találtak az erdőben lévő ültetvényen. Az áldozatok végtagjai le voltak szakítva. És mindenhol lábnyomokat lehetett látni. Óriási lábnyomokat. Túl nagy, hogy egy emberré legyen. Ebben a pillanatban döntötte el a Holthouse, hogy elhagyja a farmot. Túl sok ember tűnt el eddig, túl sokan haltak meg. A 23 éves férfi tudta van valami odakint. És ez a valami nem jó lenne, ha őt is elkapná. Csak most negyed évszázad után merészkedett vissza David Holthouse, mint oknyomozó újságíró az észak kaliforniai Emerald háromszögbe. Ezzel kezdetét vette egy életveszélyes nyomozás.

Az Emerald háromszög az Egyesült Államok egyik utolsó vadonja. Itt nőnek a világ legnagyobb fái az úgynevezett Redwoodok, amelyek 100 méter magasságot is elérhetik. Alattuk ezer patak kígyózik a sűrűben. Csak néhány út és csapás vezet a sűrűn benőtt parti erdőben, amelynek egy része fel sincs térképezve. Ennek ellenére ez a lélegzetelállító szépségű természeti környezet nem a csodálatos flórájáról és faunájáról ismert. Lábnyomok, fotók, és videó felvételek valamint áldozatok beszámolói teszik híressé, hírhedté. Sehol a világon nem láttak annyi bigfoot-ot (nagy lábút), mint itt. A szőrös négy méter magasra is megnövő mitikus lény képe, évtizedek alatt a helyiek fejébe szinte beleégett és turisták ezreit vonzza a környékre. De van egy veszély a bigfoot mellett, ami sokkal jelentősebb, és ez valódi!

Az Emerald háromszög három megye területén fekszik: Humboldt, Trinity és Mendocino. A nevét a smaragdzöld színének köszönheti. A veszély, ami itt az emberre leselkedik egy növénynek köszönhető és ez a marihuána. Sehol az Egyesült Államokban nincs annyi marihuána ültetvény, mint itt. A cannabis termelés itt több milliárdos üzletté vált. Ez vonzza ide, mint a mágnes a drogdealereket és a mexikói karteleket. Egy veszélyes robbanékony keverék, ami az utóbbi harminc évben az Emerald háromszöget Amerika fekete lyukává tette, ahol emberek eltűnhetnek. A helyiek egyszerűen csak Murder Mountainnak hívják a vidéket – gyilkos hegynek. Ahol drog van ott banda háborúk és a felségterületek feletti rivalizálások is minden naposak. Valójában az Egyesült Államok egyik részén sem tűnik el oly sok ember, mint Emerald háromszögben. Majdnem minden helyen láthatók eltűnt személyeket kereső feliratok. Az utcai lámpákra ragasztva, csakúgy, mint a postaládákon. Évente 100 000 emberre itt 717 eltűnt személy jut. Ez csak nem a négyszerese az amerikai átlagnak. Egyesek máshol ismét feltűnnek, de a többségnek csak a maradványait találják meg, ha egyáltalán rájuk bukkannak.  Ezek a körülmények uralkodtak az erdőben akkor is, amikor David Holthouse és a rendező Joshua Rofé huszonöt év elteltével visszatértek a helyszínre, hogy dokumentumfilmet forgassanak a Sasquatchról. Egy dolog hamar világossá vált; itt az idegeneket nem szívesen látják. „Huszonöt éve vagyok újságíró, beépültem utcai bandákba, neonáci csoportokban, de ilyen örült helyről még nem tudósítottam.” – mondta Holthouse. A kutatási elején Holthouse számára tiszta lett, hogy a nagylábú keresése nem kecsektett nagy reményekkel. „Mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Különben sincs bizonyíték a bigfoot létezésére.” – mondja a ma 49 éves újságíró. De az rögtön feltűnt neki az első nap, hogy a helyiek félnek valamitől. Nem a nagylábútól, hanem az Emerald háromszögbe meghalt és eltűnt emberekről beszélni. „A legtöbb helyi nem beszél az idegenekkel. Az a kevés, aki igen, nem nyújt túl nagy segítséget. Arra a kérdésre, hogy hallottak-e a cannabis ültetvényeken meghalt emberekről általában ellenkérdéssel válaszolnak: melyik háromra gondol?” Holthouse kutakodásai során névtelen figyelmeztetéseket is kapott, de ezeket nem vette figyelembe. Ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy itt szabályos drogháború folyik. „A legtöbb kaliforniai nem ismeri az erdő véres történetét. Itt már nem arról van szó, hogy néhányan eldugott helyeken néhányan füvet termesztenek saját maguknak. Az erdőben a mexikói kartellek harcolnak a motoros bandákkal és a helyi lakososokkal, akik a területüket védik. Maguk a hippik is automata fegyvereket hordanak.” Az egész egy törvényen kívüli területen zajlik. Három megye kevés rendőre képtelen fenntartani a rendet. A következmény az illegális cannabis ültetvények számának emelkedése. Egyik másik nagysága több tucat hektárt is elfoglal. A kevés felfedezett és megsemmisített ültetvény területét fegyveresek őrzik. „Az én stábomat is M 16-os gépfegyverrel felszerelt férfiak kísérik.” – mondja Holthouse.

Craig Thomson a US Forrest Service (Egyesült Államok erdészeti szolgálata) tagjának a feladata az illegális ültetvények felkutatása. Emberi gépfegyverekkel vannak felszerelve a saját védelmük érdekében. Itt dzsungel törvények uralkodnak. Akinél nincs fegyver, elveszett. Nem véletlen, hogy Holthouse minden informátorral óvatosan beszél. Nem lehet tudni, hogy mikor csalják csapdába. De a kíváncsisága nagyobb. 2020-ban találkozott egy ültetvény tulajdonossal, aki 1993-as gyilkosságokról mesélt neki. „Ha túl messzi mész, halott vagy”. – figyelmeztet Holthouse. Csábítás viszont nagy. „Az informátorunk barátnője egy illegális ültetvényhez vezetett minket” - meséli. „A Spy Rock Roadon haladtunk felfelé a hegyre Mendocino megye legveszélyesebb útjain. A farmhoz vezető úton arról beszélt a nő, hogy hol vannak az út mellett halottak eltemetve. A farmon az informátor elmondta, hogy előző évben két los angelesi férfit végeztek ki hidegvérrel. A kartell tagjai voltak. Egy félre sikerült drogüzlet miatt kellett meghalniuk”. Az 1993-as eset is hasonló volt. A leszakított végtagok személyes bosszúra, vagy a mexikói kartell kivégzés módjára utal. Valamikor az áldozatot lefejezik, hogy ne lehessen azonosítani. Holthouse egy évi nyomozása megerősítette azt az álláspontját, hogy nem egy szőrős nagylábú szedi áldozatait a rettenet erdejében, hanem egy másik szörnyeteg, aki milliókat keres a drogkereskedelemmel.  

„Oroszországot már rég le kellett volna győzni!” – indítja keddi számában megjelent könyvismertetését, a Die Welt című napilap. A cikk a New York-i Doubleday kiadó gondozásában megjelent, a neves történész Anne Applebaum által írt „Autocracy, Inc. The Dictators Who Want to Run the World“ (Önkényuralom Rt., A diktátorok, akik irányítani akarják a világot) című könyvet mutatja be. A 2022 februárjában Ukrajna ellen indult orosz agresszió után a nyugati világ minden eszközzel el akarta - politikailag és gazdaságilag - szigetelni Oroszországot. Ha ez működött volna már éhséglázadások lennének a világ legnagyobb államában, az oroszoknak már nem lennének lőszerei, haditechnikájuk már nem működne. Szégyenszemre ki kellett volna vonulniuk Ukrajnából. De nem ez történt! A háború még tart és nem úgy tűnik, hogy az oroszok kifulladtak volna. „Mindez, hogyan fordulhatott elő?” – teszi fel a kérdést Anne Appelbaum, amire meg is adja a választ. A kínaiak pénze, az irániak drónjai és a kubaiak titokban küldött katonái nélkül már Oroszország térdre rogyott volna. Első látásra furcsa szövetség ez. Gondoljunk, csak arra, hogy a hatvanas évek végén a Szovjetunió pár hónapi még hadban is állt Kínával. Oroszország és Irán még abszurdabb pár. Putyin, aki szereti magát az ortodox keresztények védelmezőjének feltüntetni magát, szoros szövetségesre lelt az iráni mullahoknál. És akkor még nem beszéltünk a kubaiakról, akik mai napig dogmatikus marxistának vallják magukat. Első ránézésre nincs sok közös bennük, ha csak az nem, hogy gyűlölik a nyugat liberális demokráciákat és az Egyesült Államokat (ezen belül is a multikulturális Laissez-faire-Amerikát). Appelbaum szerint, ez csak a blabla. Az igazi ok a Kínát, Iránt, Kubát (csak úgy, mint Venezuelát, Zimbabwét, Belorussziát, Malit, Angolát, Szíriát, Törökországot, Szudánt) uraló kleptokrácia . A mindenkori ideológiák, legyen az nacionalizmus, iszlámizmus, vagy kommunizmus a legkevésbé sem számít. Egyedül az motiválja a hatalmi elitet, hogy az irányítást a kezükben tartsák, és ezáltal  biztosítsák a gazdagodásukat. Ezért nem szabad működnie független igazságszolgáltatásnak, szabad sajtónak, és szabad választásoknak.

A véres 20. században világnézetek küzdöttek egymással. Nácizmus harcolt a kommunizmussal és mindkettő a polgári demokráciával. A 21. században az autokraták harcolnak azért, hogy minél több pénzük legyen, és aranyozott fürdőszobáikból lenézik a sokszor vízürítéses wc-vel sem rendelkező alattvalóikat. A kleptokráciák nem csak gazdaságilag és katonailag támogatják egymást, hanem egyéb eszközökkel is, amelyekkel fenn tudják tartani hatalmukat. Appelbaum példának Venezuelát hozza fel, amelyet Kína nem csak kamerákkal, mikrofonokkal és arcfelismerő szoftverekkel támogat, hanem például tüntetések szétverésére alkalmas vízágyúkkal és könnygázzal.

Még a 20. század vége felé a diktatúrák és a demokráciák között volt egyfajta közeledés. „Változások a kereskedelmi kapcsolatok által”, a „kölcsönös megértés” hangoztak a szépnek tűnő jelszavak. Appelbaum szerint ekkor a liberális demokráciák még hittek benne, hogy a gazdasági együttműködés demokratizálódást hoz el a diktatúrákban. Csak, hogy nem teljesen ez történt. Putyin, Kína és Irán inkább „befektetéseivel” korrumpálta a nyugatot. Gondoljunk csak arra, hogy az orosz oligarchák, hogyan vásárolták fel az Egyesült Királyságot. A másik befolyásolási eszköz az autokraták részéről, a dezinformáció. Ez legjobban a közösségi hálókon terjed. Appelbaumnak van egy javaslata az autokrata kleptokrácia szövetsége ellen. A demokráciák  és demokraták szövetsége. Egy példát hoz fel: 2022-ben Vilniusz mellett egy hotelben összeült a „World Liberty Congress“. Itt különböző országok, mint Uganda, Venezuela, Szudán, Irán képviselői találkoztak és jöttek rá milyen hasonló gondokkal küzdenek. Például diktatúrák az internetet felhasználva lejárató kampányokat folytatnak ellenségeikkel szemben. A felismerés az első lépés Appelbaum szerint. Azt mondja: nem veszíthettek más csak a depressziótokat, amely a kilátástalannak tűnő helyzet okoz. Cselekedetekre van szükség! Meg kell akadályozni, hogy orosz és kínai fedőcégek nyugaton tulajdont szerezzenek, úgy hogy arról senki sem tud. A szabad információáramlásnak nem szabad azt jelentenie, hogy hamis híreket lehessen terjeszteni! Csak az a baj, hogy ez nehezen lehet megvalósítani. Régóta egy hybrid háborúban állnak a liberális demokráciák, ha még ennek nincsenek is teljesen tudatában. Pedig az autokrata kleptokraták viszont nagyon jól tudják ezt!  

Márk, Máté, Lukács és János evangéliuma mellett Tamás apostolhoz is kötnek egy evangéliumot. Igaz ez apokrifnek - szó szerint rejtetnek - az az nem kanonizált evangéliumnak számít, így nem szerepel a Bibliában. Ugyanez a Tamás a hagyományok szerint keresztény közösséget alapított Indiában.

Amikor 500 évvel ezelőtt az első karavellák Kerala partjainál feltűntek, köszönhetően  a portugál Vasco de Gamának, aki elsőként kerülte meg Afrikát és hajózott Indiába, a tengerészeknek nagy meglepetést okozott, hogy hinduk és buddhisták mellett keresztényekkel is találkoztak. Ezek az indiaiak sohasem halottak a pápáról, a kereszténység vezetőjéről, és Tamás keresztényeknek hívták magukat. De ki térítette meg őket? – vetődött fel a kérdés. A legenda szerint az egyik apostol, a Jézuskövető tizenkét tanítvány közül, a „hitetlen” is nevezett Tamás. Az, akinek Krisztus feltámadásában nem volt elég a hit, meg is akarta azt tapasztalni. Ezt a pillanatot ábrázolja a reneszánsz festő Caravaggio képe, amikor is Tamás hitéhez Jézus sebeinek megérintése kellett. De vissza a legendához! Amikor a 12 apostol felosztotta egymás között ki merre megy Tamásnak India jutott. Tamásnak nem tetszett a feladat, de miután személyesen Jézus jelent meg neki és emlékeztette a kötelességére Tamás hajón elindult és a mai Keralába ért. Ott prédikált és közösséget alapított majd tovább ment Csennaiba, ahol mártírhalált halt. A legenda még leír varázslatos gyógyításokat és egyéb Istennek köszönhető csodákat. Mai tudósok úgy gondolják Tamás először Alexandriába ment, majd onnan hajón a Vörös tengeren keresztül Jézus kereszthalála után 20 évvel, tehát Kr.u. 50 körül érkezhetett Indiába. Amikor az apostol hirdetni kezdte az igét már 500 éves volt a buddhizmus és 1500 éves a hinduizmus. De ilyen környezetben hogyan tudott sikeres lenni az Izraelből jött örömhír?

A válasz egyszerű: azzal, hogy valami újat hirdetett. A testvéri szeretetet. A régi „passzív” vallásokkal szemben ez a vallás szeretet által aktivitására ösztönzött. Mai napig működő iskolákat, egyetemet, kórházakat és árvaházakat hozott létre. Ezeken kívül viszont kevés hasonlóság van a Tamás kereszténységnek a mai nyugati kereszténység között. Az Isten - Tamás szerint - nem haragvó, büntető, vagy meghódolásra kényszerítő felsőbb lény. Ő jelen van minden teremtményében és nincs szüksége papságra, hogy az embereknek az üzenetét eljutassa, életüket szabályozza. Amit Istennek neveznek, az inkább világlélek: mindenütt jelen van, mint a só a tengerben. „Én vagyok a fény, ami mindenek fölött van, én vagyok a mindenség és mindenség belőlem jött ki. Hasíts ketté egy fát ott vagyok,  emelj fel egy követ és megtalálsz.” Ezeket a mondatokat Buddha is mondhatta volna, de az idézet nem tőle, hanem Jézustól származik, legalább is Tamás evangéliuma szerint. A korai kereszténység vitájában, ahol az Isten helyes megértése és a hit vitázott egymással az előbbi győzött, és a nyugati kereszténységet ez a győzelem határozta meg. Mely könyvek alkotják az Újtestamentumot több évszázad alatt az egyházatyák munkájának köszönhetően alakult ki. Négy evangélium Márk, Máté, Lukács és János írásai, apostolok történetei, és a levelek összesen 27 dokumentum, amelyben az utolsó János kinyilatkoztatása. Az összes többi keresztény irat „apokrifnek” minősült, amelyeket száműztek a kolostorok könyvtáraiból, sőt elégetésre ítéltek Athanáziusz püspöknek köszönhetően 1600 éven keresztül. Mígnem 1945-ben csoda nem történt. Egyiptomi parasztok Nag Hammadi közelében egy barlangban korsókba zárt kopt nyelvű iratokra bukkantak, amelyeket a közeli kolostor szerzetesei rejthettek el, így megmentve őket a megsemmisítéstől. Közöttük volt Tamás evangéliuma!

Ez a szöveg úgy robbant, mint a dinamit. Ugyanis nem úgy szól a messiásról, mint a négy kanonizált evangélium, hogy Jézus életét meséli el, hanem a megváltó szavait írja le, úgy, mint azt Tamásnak mondta. És ez a szöveg teljesen más képet sugall, mint az egyházatyák által jóváhagyott kép. Például János evangéliuma azt írja: „Én vagyok a világ világossága!”, míg Tamás evangéliuma: „Fény van egy fénylény belsejében, és megvilágítja az egész világot”. Ez utóbbi azt mondja, mindenki magában hordozza az isteni fényt, és az a lényeg, hogy ezt a belső fényt felfedezzük magunkban, felélesszük és terjesszük. Nem papok prédikációja segítségével, hanem a saját belsőnk megismerésével. Ez a Jézus nem egy főszakács, aki elmondja a receptet, nem írja elő mit tegyünk és higgyünk, hanem Istent mindenkinek magában kell felismernie. Ez az üzenet a korai egyház számára veszélyes volt. Mert ha mindenki hozzá fér Istenhez, ami benne manifesztálódik, akkor mi szükség van papokra? Nem csoda, hogy ezek a „gnosztikusok” az egyház ellenségei voltak, ami ellen harcolni kellett, majd kiátkozni őket. Egyes történészek szerint Tamás evangéliuma olyan veszélyes szöveg volt, hogy magát az apostolt ezért kellett a „hitetlen” jelzővel illetni. Nem lehetett a szertett vallását szétszakítani. A kereszténység a Római Birodalomban futótűzként terjedt el. A régi görög és római vallással szemben feltűnt egy új fiatal tanítás. A felebaráti szeretet mindenkire vonatkozott. A rabszolgákra csakúgy, mint a szenátorokra. A templomaiban nem kellett drága áldozatokat bemutatni. A keresztények összetartók voltak, fontos volt számukra a család. Segítették a szegényeket, az árvákat, és a betegeket. Egy új erő hajtotta őket Isten és embertársaik szeretete. Tehát nem volt véletlen, gyors sikerük.

 A korai kereszténység nem volt egységes. Minden keresztény irányzat különböző sajátossággal rendelkezett. Évszázadokon keresztül saját maguk határozták meg az istentisztelet módját, vagy a tagok felvételét. Ezért rivalizálás volt a különböző irányzatok vezetői között. Olyan alapkérdésekben voltak ellentétek, hogy ki volt Jézus, hogy hangzott a tanítása, kik az igaz követői? A különböző válaszok vitákat váltottak ki. Egyedül János evangéliuma szólt ellentmondásmentes módon: „Én vagyok az út, az igazság és az élet! Senki sem jut az atyához csak énáltalam.”- olvashatjuk benne Jézus szavait. Hamarosan ez lett a „római” frakció legfontosabb irata, mert egyik evangélium sem írt ilyen dogmatikus módon Jézusról és felelt meg a tanítás egységesítésének vágyának a keresztény mozgalmon belül. Erre lehetett építeni az egységes egyházat. És ez meg is történt. Minden, ami ennek ellentmondott legyőzték és megsemmisítették. Így lehetett 391 után a kereszténység államegyház a Római Birodalomban.

De mi lenne, ha Tamás titkos szavai adták volna vissza valójában Krisztus szavait és nem a négy evangélista? A spekuláció az arámi nyelvre, amit Jézus korában beszéltek Palesztinában vezethető vissza. Méghozzá a „Toma” szóra. Ez a szó ikret jelent. A János evangélium görög változatában is a Didymus – iker – megnevezést használják Tamásra. Hogy ezt mit jelent, ma is vitatott. Volt egy ikertestvére Jézusnak? Vagy egy szoros szövetségese? Esetleg Krisztus nem halt meg a kereszten és Tamás néven élt tovább és ment Indiába? Vadnak tűnő elképzelések. Egy biztos Indiában a hinduk és buddhisták mellett majd ezer évig éltek keresztények, akik Tamás apostol követőinek tartották magukat. Ahogy megjelentek ott a portugálok megpróbálták őket a Pápa fennhatósága alá vonni. A portugál királyok latin rítusú püspököket neveztek ki az egyházuk élére. Ennek ellenére Tamás indiai követői ragaszkodtak régi hitükhöz. Ma a Tamás-keresztények többsége kb. 3,6 millióan Keralában laknak, körülbelül hatszázezren pedig India más részein, vagy külföldön.