Mivel 1816 után Poroszország és Hollandia nem tudott megegyezni egymással, Belgium mellett egy nevetségesen kicsi terület semleges tudott maradni egészen 1919-ig. Ez a vidék a csempészek és szerencselovagok paradicsoma volt. No meg persze a világmegváltóké.

Belgiumból, Németországból, Hollandiából, sőt Franciaországból és Spanyolországból is jöttek. Ennek ellenére nem volt gondjuk, hogy megértsék egymást. Mindegyikük beszélte az eszperantót, a mesterséges nyelvet, amely különböző nyelvek kiváltását szolgálta. Maguk a pincérek is tudtak pár szót, hogy a rendeléseket fel tudják venni. Az eszperantó volt az, amely a színes társaságot összehozta.

1908 augusztus 13-ának nagy nap kellett lennie, itt a Semleges Moresnetben, ebben a 3,4 km²-nyi területen, Belgium és Németország között. A díszes társaság a Bergerhoff Hotelben jött össze, Altenberg, vagy, ahogy hollandul mondták Kelmis legjobb helyén. Az asszonyok virággal díszített kalapot, a férfiak csokornyakkendőt viseltek. Türelmetlenül vártak a nap ünnepélyes csúcspontját. És akkor végre eljött az idő: a szónok az emelvényre lépett és kikiáltotta Semleges Moresnetet az első eszperantó állammá. „Amikejo”-nak nevezték a „barátság helyének”. Saját címere, zászlaja, sőt még konzulja is volt. Az összegyűltek büszkén énekelték a himnuszt: „Ó Altenberg, ó Altenberg nagyon tetszel nekünk!” Ennek a zenéje megtévesztésig hasonlított egy karácsonyi énekhez. A száz ünneplő között volt Wilhelm Molly, 68 éves orvos, aki hónapokon át dolgozott, hogy ez a nap létrejöjjön. Az ő ötlete volt, hogy az eszperantó segítségével Semleges Moresnetből 100 év után független állam legyen. Ki tudja – gondolta – ez a kis ország egyszer példát mutat az egész kontinensnek!  

Ez a példamutatás egy csoda lett volna, hiszen a Semleges Moresnet maga is a megosztottságból jött létre. A napóleoni háborúk után 1815-ben a bécsi kongresszuson újra felosztották Európát, hogy a nemzetek erőegyensúlya létre jöjjön. Az egyik vitatott pont Poroszország és Hollandia közötti határ volt. Hosszú vita után végül a felek megegyeztek egymással, kivéve egy dologban. És ez Aachentől pár kilométerre fekvő Moresnet volt, akkora terület, mint Helgoland. Ekkor a területen 50 ház állt és 235 lakóval rendelkezett. De viszont volt egy nagy előnye, olyan fontos alapanyaggal rendelkezett, ami a sárgaréz és a cink előállításához szükséges volt. A kitermelő helyekről sem Hollandia, sem Poroszország nem akart lemondani. A két ország végül arra a megállapodásra jutott, hogy egyiküké sem lesz. Így létre jött nyugat Európában egy semleges terület. Abban is megegyeztek a felek, hogy a közeli jövőben egy bizottság dönt a terület további sorsáról. Valójában ez a bizottság sohasem jött létre. Moresnet így pár négyzet kilométeres kuriózum maradt, amire nem volt példa a világban. 

A területen élők igazából nem tudták milyen állampolgársággal rendelkeznek. Poroszok, esetleg hollandok? Vagy egy szuverén állam polgárai? Egy biztos dolog volt, a régi polgármester hivatalában maradt. Neki a fontosabb döntések esetében ki kellett kérnie a Limburgban székelő holland és az aacheni porosz komiszár véleményét és hozzájárulását. Az sem volt biztos, hogy milyen törvények érvényesek a területen. A hollandok azt mondták biztos, hogy nem a porosz, a poroszok pedig azt, biztos nem a holland törvények a hatályosak. Mivel a terület korábban Franciaországhoz tartozott, a Code Napóleon maradt érvényben. A fizető eszköz is a francia frank maradt, de a hétköznapokban a porosz tallért és a holland guldent is használták. A helyzeten az sem változtatott, hogy 1830-ban Moresnet mellett létre jött Belgium. A terület semleges státusza miatt katonaság itt nem állomásozhatott és nem volt sor kötelezettség sem. Ezért sok fiatal férfi menekült ide, első sorban Poroszországból. Más is vonzotta ide az embereket: mivel nem volt adóhivatala, adókat sem vetettek ki, még az élelmiszerekre és az alkoholra sem. Beviteli és kiviteli adók sem voltak, Hollandia és Poroszország felé. Ennek köszönhetően Moresnet adóparadicsommá vált.  

Egészen különböző emberek keresték itt a szerencséjüket. 1824-ben például egy ifjú pék a közeli Vaalsból helyezte át üzemét Moresnetbe. Jean Schijns azért települt át, mert itt nem kellett adót fizetni és olcsóbb volt a liszt, így a kenyeret olcsóbban tudta adni. A cselekedete hamarosan követőkre talált. Egyre többen jöttek Hollandiából ide bevásárolni. Altenbergben egymás után nyíltak az olcsó pékségek. Egyik-másik rájött, hogy a kenyeret egyenesen Hollandiában adja el. A Semleges Moresnetben összesen egy vámos és rendőr volt. Kiváló lehetőség a csempészeknek, akik sokfajta árut kezdtek el csempészni. Például a shanpsz egy ötödébe került, mint a környező országokban. Ezért sok legális és illegális italüzem működött. A csempészést a lehető legtalálékonyabb módon intézték. Volt, hogy betanított kutyák vitték át a határon az alkoholt. A Semleges Moresnetben számos italmérés is működött. 1853-ban Altenbergben több mint 80 lokál fogadta a vendégeket. Ezeken kívül sok nyilvános ház és szerencsebarlang szolgálta ki a hozzájuk betérőket. Egyik, másik a bánya bejáratánál. Így a bányászok rögtön el is tudták költeni a pénzüket.

Ha már bánya. Az érc kitermelés gyors gazdasági fellendülést hozott a vidéknek. 1857-re a lakosságszám megtízszereződött. A legtöbben a bányákban dolgoztak és a hozzájuk kötődő cink üzemekben. A legnagyobb ezek között a Societé de Vieille-Montagne volt. A közösség sokat profitált az üzemből, mert pénzt adott az egyesületeknek és különböző társadalmi eseményekre. A munkásainak lakást és orvosi ellátást biztosított. Egyet nem volt szabad, szakszervezetbe belépni. A Vieille-Montagne a sikerét egy olvasztási eljárásnak köszönhette, amelyet a tulajdonos Daniel Dony találta ki. Dony zseniális barkácsoló volt, de rossz üzletember. Szegényen halt meg és találmányai gyümölcsét brüsszeli bankárok aratták le. 1863 óta volt üzemorvos a cégnél a Wetzlarból származó Wilhelm Molly. Egyszer sikerült neki egy kolera járványt megakadályoznia és alpolgármesternek választották.

Mollynak nagy tervei voltak. Azt szerette volna, ha Semleges Moresnet függetlenné válik. Ehhez listája is volt, hogy milyen lépésekben valósítja meg ezt. Először közlekedési intézetet alapított helyi polgárokkal, ami bélyeget adott ki. Az ártatlannak tűnő intézkedés viszont megkondította a vészharangot a felügyelő komisszároknál. Önálló bélyeg? Az önálló állam! Ezt viszont a szomszéd országok nem akarták. De Molly nem adta fel. 1906-ban megismerte Gustave Royt, aki hét nyelven beszélt és még  eszperantóul. Roy arról álmodott, hogy az eszperantó világnyelv lesz. Mollyban felvetődött az ötlet, hogy mi lenne, ha Semleges Moresnet lenne az első ország, ahol az eszperantó hivatalos nyelv lenne. Sikerült az ötletét világlapokban megjelentetni. Az eszperantó közösségben is jó fogadtatásra lelt az orvos ötlete. Így jött el 1908 augusztus 8-a. Kikiáltották az első eszperantó államot Moresnetben. De ez az ötlet sem valósult meg. A németek megakadályozták. Ők ugyanis már régóta annektálni akarták a területet. Ezért különböző nyomásgyakorlási eszközöket használtak. Hol a telefon, hol az áramszolgáltatást szüntették meg.

Semleges Moresnet végét az első világháború jelentette. Ennek elején elfoglalták a németek. A háború után pedig Belgiumhoz csatolták.

Lengyelország második világháború utáni nyugat felé tolásával mintegy 1,2 millió lengyelt telepítettek ki a Szovjetunió által annektált egykor Lengyelországhoz tartozó terültekről. Ugyanekkor 480 ezer ukránt zavartak el Lengyelországból. A megmaradt ukránokat pedig nyugat Lengyelországba deportálták. Az erőszakos lakosság cserének lengyel oldalról az egyik kiváltó oka az ukrán nacionalista partizánmozgalom meggyengítése és felszámolása volt.

1947 március 28-án a lengyel állami rádió rendkívüli hírt közölt. Ukrán partizánok megölték az ép szemleútján tartózkodó Karol Swierczevski tábornokot, védelmi miniszter helyettest. A hálálós merényletet az UPA – az Ukrán Felkelő Hadsereg – hajtotta végre. Swierczevski az ukrán határ közelében bekövetkezett erőszakos halála jó okot szolgáltatott a kommunista lengyel kormánynak a már hónapokkal korábban előkészített úgynevezett „Visztula terv” végrehajtására. Ennek keretében több tízezer embert telepítettek át a németektől úgymond visszanyert kelet porosz területekre. Az áttelepítés április 28-án kezdődött három dél lengyel régióban. Az akcióban 21 ezer lengyel katona, milicista és a biztonsági szolgálathoz tartozó ember vett részt. A csehszlovák és a szovjet határt lezárták, hogy a menekülteknek útját állják. Minden fajta előzetes figyelmeztetés nélkül zavarták el a helyieket a lakóhelyükről. Csupán pár órát hagytak a legszükségesebb dolgok összepakolására. „Hajnalban a hadsereg körbe vette a falunkat így remény sem volt a menekülésre. Minden házhoz két katona ment, akik két órát adtak az összepakolásra. Nem mondták meg hová visznek minket és mit vihetünk magunkkal.” – emlékezett vissza egy ukrán pap a kitelepítésre.

A második világháború elején a lengyel határ sokkal keletebbre húzódott, mint ma. Ezt még az 1921-ben Rigában megkötött szovjet lengyel béke jelölte ki. Gyakorlatilag a mai nyugat Ukrajna Lengyelországhoz tartozott. Ekkor öt és fél millió ukrán élt lengyel fennhatóság alatt. 16 százalékát tették ki Lengyelország lakosságának, így ők voltak a legnagyobb kisebbség. Már a második világháború kitörése előtt harcoltak az ukránok az önálló államért, amit a második világháború kitörése után is folytattak. Az 1921-es határt az 1939-es Molotov – Ribbentrop paktum szüntette meg. Ekkor a szovjetek elfoglalták a kelet lengyel területeket, amelyeken a többségben ukránok éltek. Ezek az ukránok aztán tovább folytatták a függetlenségi harcot az 1941-es német támadás után is. Egyszerre harcoltak a szovjetek, a németek, sőt még a lengyelek ellen is. Így került sor a volhíniai mészárlásra, aminek keretében az ukrán nacionalista partizánok 1943-ban több tízezer lengyelt mészároltak le kegyetlen módon. Fegyverként gyakran használtak fejszét, csatabárdot, nyársat, kést, egész településeket gyújtottak fel, tömeges nemi erőszakot követtek el, az áldozatokat pedig halálra kínozták.

Ilyen előzmények után állapodott meg a szovjetek által kreált Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság a szovjet vezetéssel egy „önkéntes” lakosságcseréről. Az első ilyen „cserére” 1944 és 1946 között került sor. Ennek előzménye 1943-as teheráni konferencián a legitim lengyel kormány tudta nélkül eltervezett, Sztálin és Churchill által kigondolt Lengyelország nyugatra tolása volt. Cserébe annak, hogy a nyugati hatalmak elfogadják a Molotov – Ribbentrop paktum által létre jött szovjet lengyel határt, Lengyelországot kelet német területekből kompenzálták. Ezzel létre jött a ma is létező, Németországot Lengyelországtól elválasztó Odera Neisse határ.

Az ukránok nem akarták elhagyni lengyelországi otthonaikat ezért a lengyel hatóságok egyre erőszakosabb eszközökhöz nyúltak. Az UPA – az ukrán nacionalista partizánok – megpróbáltak ellenállni és szabotázs akciókat hajtottak végre. Ennek ellenére 1946-ig 500 ezer ukránt telepítettek ki. Ellenszolgáltatásul pedig 700 ezer lengyelt és magát lengyelnek tartó zsidót űztek el a mai Ukrajna területéről. Az 1946-ban véget ért akció után még 150 ezer ukrán élt lengyel területen. Ezért a szovjetek beleegyeztek további kitelepítésekbe, amit örömmel fogadott a lengyel kormány. A 1947-es „Visztula akció” célja a még 2000-2500 tagot számláló UPA meggyengítését szolgálta, na meg persze az etnikailag homogén Lengyelország megteremtését. Ezt úgy akarták elérni, hogy a németektől elvett területekre telepítik őket lehetőleg nem egy tömbbe, hogy az asszimilációjuk felgyorsuljon. Támogatták a vegyes családokat. A lényeg az volt, hogy egykori lakóhelyüktől minél messzebb kerüljenek. Először gyűjtőhelyekre szállították az ukránokat ahonnan aztán elosztották őket.  Nem csak UPA szimpatizánsokat szállítottak új lakóhelyre, hanem vegyes családokat, sőt kommunistákat is.

Három hónap alatt 140 662 személyt telepítettek át. A kitelepítettek marhavagonokban utaztak új lakóhelyük felé. 4000 ukránt tartottak például az egykori auschwitzi haláltábor egy külső telepén Jaworznoban. Az itteni rossz körülmények miatt több mint százan vesztették életüket. Aki életben maradt azt csak 1949-ben engedték szabadon. A legtöbb ukrán deportáltat elhagyott és lerombolt parasztházakba telepítették, az egykori Stettin, Danzig, Pozen és Breslau környékére. A kitelepítés után az ukránokat erős felügyelet mellett tartották. Nem volt szabad összejövetelt tartaniuk, a lengyel szomszédjaik pedig ferde szemmel néztek rájuk. Csak 1952 után enyhült a helyzeteztük. 1956 után pedig visszatérhettek egykori lakóhelyükre, ha a házukat még nem foglalták el és az adott területen az ukránok száma nem érte el a 20 százalékot.

1944 június 3-án a Berghof felett levő Kehlstein házban – amit az amerikaiak csak Sasfészeknek hívtak, Hitler környezetében pedig teaháznak neveztek – utoljára jött össze egy ünnepi alkalomra a Harmadik Birodalom elitje. Európa nagy része már romokban hevert, Auschwitzban teljes gőzzel folyt a zsidók – közöttük a Magyarországról deportáltak - megsemmisítése, a nyugati szövetségesek pedig a partraszállásra készültek Normandiában. Mindeközben Hermann Fegelein és Margarete „Gretl“ Braun frissen kötött házasságát ünnepelte az úri közönség. Az ifjú pár Salzburgban a Mirabell kastélyban mondta ki a boldogító igent, ahol az esküvői tanúk Heinrich Himmler az SS vezetője, valamint Martin Bormann Adolf Hitler helyettese voltak. Salzburgból a nászmenet Berthesgadenbe a Führer kedvenc tartózkodási helyére ment. Itt fogadta őket Gretl apja és anyja, majd mentek tovább autóval a Kahlsteinre. A hegytetőn álló házban került sor az ünnepi ebédre. A teaház a konyhán és az őrök tartózkodási helyén kívül még két szobából és egy kerek teremből állt, itt fogadták és vendégelték meg a meghívottak szűk körét.

Az eseménynek szentelt kiemelt figyelem nem akárkiknek szólt. Gretl, Eva Braun Hitler titkos szeretőjének a húga volt, Fegelein pedig Himmler és Hitler összekötőtisztekén szolgált. Az SS-Gruppenführer több Lengyelországbeli és a Szovjetunióban elkövetett népirtásért volt felelős. Gretl már régóta élt együtt nővérével, így mondhatni Hitler szeme előtt volt, aki többször is megpróbált férjet találni neki. Így jött képbe Heinz Hoffman Hitler „udvari fényképészének” fia, aki viszont nem tetszett a lánynak. Ő inkább Fritz Darges a Führer adjutánsát szerette volna megnyerni magának, akit viszont Hitler a keleti frontra küldött. Hitler megpróbálta Walter Hewell-t Ribbentrop külügyminiszter emberét rávenni, hogy vegye el a lányt, de ő mást választott. Hitler ezért őt is száműzte környezetéből, legalább is egy időre.

Ezután jött képbe Fegelein, aki meglátta a házasságban az esélyt, hogy közel kerüljön a Vezérhez. Fegeleint Hitler környezetében gátlástalan karrieristának tartották. Albert Speer Hitler bizalmasa egyenesen megvetette. 1945 januárjában Hitler környezete Berlinbe ment, közöttük Gretl és Fegelein is. A férfi nem csak gátlástalan volt, hanem a pletykák szerint ifjú hitvesét is megcsalta.  A végzet 1945 április 27-én érte utol, amikor is árulásért és hűtlenségért a Gestapo letartóztatta és kivégezte. Eva Braun megpróbálta megmenteni, hiszen húga Gretl már gyereket várt tőle. De Hitler hajthatatlan volt. 1945. május 5-én Gretlnek az ausztriai Zell-am-See-ben született meg a lánya, akit a nővére után Évának nevezett el. Tragikus módon egyetlen gyermeke, Eva Fegelein öngyilkos lett. 1971. június 28-án, 26 évesen végzett magával, miután vőlegénye meghalt egy autóbalesetben. Gretl 1987 október 10-én halt meg Bajorországban.

Több mint száz évvel ezelőtt egy lelkész egy kórus énekesnővel végzetes szerelmi afférba keveredett. Ez a kapcsolat mindkettőjük számára halállal végződött.

Somerset, New Jersey. Egy ifjú pár egy elhagyatott farmon, olyan helyzetben találja magát, amit sohasem felejtenek el. Zöldellő almafa alatt, két holttestet fedeztek fel. Egy férfit fekete öltönyben mellette pedig egy nőt. Intim testhelyzetben voltak. A két test egymást érintve feküdt arccal felfelé. A korabeli újságok szenzációként tálalták az esetet: „Két holtest a farmon! Kik Lehetnek ők? Miért haltak meg? Öngyilkosság, vagy szörnyű bűntett?” Így kezdődött a történet, amely Amerika „True Crime” mozgalmát mind a mai napig foglalkoztatja. Halál, tele rejtelmekkel, brutalitással, szenvedéllyel és zűrzavarral.

A halott férfi Edward Hall 41 éves ismert lelkész, akinek gazdag felesége volt. A nő Eleanor Reinhard Mills, 34 éves munkásnő, aki egy művésszel élt házasságban. Nem mellesleg pedig, háromszor egy héten Hall lelkész templomi kórusában énekelt. Tény: a két áldozat ismerte egymást. Mégis mindenki azt kérdezi: hogyan kerültek az almafa alá, ilyen intim helyzetben? Egyáltalán mit kerestek a farmon?

Különös viszonyban voltak? Titkos szerelmi kapcsolat volt közöttük? Ha igen, akkor ez nagy botrány! Az újságok tele voltak találgatásokkal. A rendőrség megállapította kegyetlen bűnesettel állunk szemben. Hallt fejbe lőtték. Millsben három golyót találtak. A koponyájában is volt lövedék. A tarkóján hatalmas seb tátongott. A testek elhelyezkedése is kérdéseket vetett fel. Készakarva helyezték így őket? Azért a farmra hozták a testüket, mert titokban itt találkoztak, vagy ez csak megtévesztés? Az újságok meg írták, a holttestek között összetépett szerelmes levelet találtak. Mi állt benne? A lelkész lábánál megtalálták a névjegy kártyáját. Mit jelenthet ez? A lelkész megbecsült tagja volt gyülekezetének, aki szerette feleségét, akit sohase csalt volna meg. Vagy mégis?

Hamar a rendőrség látókörébe kerület az áldozatok házaspárjai. A lelkész bosszúálló felsége volt a felbujtó, aki a fivérét és unokatestvérét bízta meg a gyilkossággal? Esetleg a megcsalt férj, Mills hitvese? A rendőrség a nap 24 órájában csak az esettel foglalkozott. Megállapították a gyilkosságot a holttestek megtalálása előtti napon követték el. Úgy tűnt a farm volt a gyilkosság helyszíne. Idegen vérnyomokat találtak a fűben. Valaki rajta kapta őket a titkos randevújukon. Ki tudott erről? Ki követte őket? A gyanúsítottak alibijeivel is sok baj volt. Az igazságügyi orvostan is gyermekcipőben járt még. Nem volt DNS teszt. Az ujjlenyomatok megállapítása sem volt 100 %-os. A szemtanúk voltak a legfontosabbak. Itt is sok gond volt. A farm tulajdonos nője egy sertéstenyésztő volt. Az állította, hogy a gyilkosság időpontjában látta a lelkész özvegyének rokonait a farmon. De a vallomása tele volt ellenmondásokkal. Az ügyvédek csak „őrült disznó asszonynak” hívták. Más „mindentudók” is jelentkeztek. Magándetektívek és újságírók gördítették a sztorit tovább. Volt, aki azt állította, a lelkésznek volt egy másik szeretője és ő volt a tettes. A történetek egyre vadabbak lettek.

1926-ban, négy évvel később az özvegy, a fivére és az unokatestvére állt a bíróság elé. Az unokatestvért hamar felmentették. Halls özvegyét sokan bűnösnek találták. Még a fogadóirodák sem adtak sokat ártatlanságára. Gyanús volt, mert túl magabiztosnak tűnt és profitálhatott férje halálából. Mégis bizonyíték hiányában őt és fivérét felmentették. Az újságok ezek után ismét azt kérdezték: akkor ki volt a gyilkos?  Volt, aki isteni ítéletről beszélt. Így bűnhődött a lelkész hűtlensége miatt. Az eset mind a mai napig megoldatlan.