Több mint ötven évvel ezelőtt egy gyilkos tartotta rettegésben Kaliforniát, akit csak úgy hívtak a Zodiákus. Mai napig rejtély, hogy ki lehetett, aki terrorizálta az embereket, a sajtót és a rendőrséget!

Amikor David Farady álmai lányát Betty Lou Jansent randevúra hívta, nem sejtette milyen tragédiával fog ez a találkozásuk végződni. 1968 december 20-án este vacsorával kezdett a két tinédzser, majd San Franciscótól észak keletre található kilátóhelyre mentek, ami népszerű helynek számított a szerelmesek között. Háromnegyedórával később találták meg a két fiatal holtestét. Davidet fejbe lőtték, Betty pedig öt golyót kapott a derekába.

Csaknem nyolc hónappal később szinte ugyanúgy megismétlődött a bűneset. Pár kilométerrel arrébb egy ismeretlen elkövető becserkészet egy ifjú párt és több lövést adott le rájuk. A  lány túlélte a merényletet és személyleírást tudott adni. A leírásban egy húszas évei végén járó 1 méter 73 centiméter magas 90 kilógramm súlyú elkövető szerepelt. Ezzel kezdetét vette a játék. A gyilkos bizarr leveleket küldött a helyi újságoknak, amelyekben a tettével henceget és a rendőrséget gyalázta. Zodiákusnak hívta magát és egy célkeresztszerű jelet használt. Egyes leveleiben középkori rejtjeleket alkalmazott. A Zodiákus gyilkos azt állította elárulja kilétét, ha megfejtik a feladványait. De, amíg ez nem történik meg, tovább gyilkol. Rövid idő telt el és egy rejtélyek megoldásában jártas tanár házaspár feltörte a kódját. De a levelek nem tartalmaztak nevet, csak az írójának beteges fantáziájára utaltak. Viszont tartalmaztak adatokat a gyilkosságról, amit a rendőrség nem hozott nyilvánosságra.  A Zodiákus személye továbbra is a sötétben maradt.

1969 szeptember 27-én aztán ismét lecsapott. A 22 éves Cecilia Shepardot és a 20 éves Bryan Hartnellt támadta meg késsel egy tóparti piknik során. Ceciliát tízszer szúrta meg, aki a kórházba szállítás során vesztette életét. A fiú életben maradt és elmondta a tettes hóhérok által viselt kapucnis ruhát viselt, a mellén a Zodiákus jelével. A rendőrségnek kevés kiinduló pontja volt Hartnell leírása alapján, de ezek hasonlítottak az első esetre. Azt is tudták a rendőrök, hogy a tettes este csap le és előtte kifigyeli a fiatal áldozatokat. Csakhogy a következő eset ellentmondott az addigi teóriáknak. 1969 október 11-én hidegvérrel megölt egy taxisofőrt. Több tizenévesnek feltűnt a tetthely közelben egy erőteljes fehér férfi feketébe öltözve. A rendőrség futni hagyta a gyanúsítottat, mert hibás módon ekkor fekete bőrszínű férfit kerestek és nem fehéret. A hatóságok abból indultak ki, hogy a Zodiákus utolsó áldozata a taxisofőr volt, holott különböző újságokhoz még számos a Zodiákusnak tulajdonítható levél érkezett. 1970-ben például befutott egy olyan levél, ami ezt tartalmazta: „…a nevem:” és utána 13 karakteres kód. Ezt máig nem sikerült megfejteni.  Az utolsó üzenete 1974 januárjából származott. Azóta nem hallottak felőle.

A Zodiákus mítosza, mind a mai napi él. Számos könyv, cikk, dokumentumfilm foglalkozott vele. Sőt mozifilm is készült róla. Több mint 2500 férfival szemben történt vizsgálat az ügy kapcsán. De leleplezni nem tudták.                                                             

Nem a Ritter cég találta fel a csokoládét, de a vastag kocka alakú táblával ő állt elő először. A reklám szlogenje is így hangzott németül: „Quadratisch, praktisch, gut!” – ami annyit tesz magyarul: Négyszögletű, praktikus, jó!” A Ritter Sport csokoládét az 1970-es évek óta ezzel hirdetik. De, hogy jön a csokoládéhoz a sport? Arra, hogy ezt megválaszoljuk, vissza kell menni az 1932-es évre. Ebben az időben Alfred Ritter és neje Clara asszony már sikeresen tevékenykedtek a csokoládé és édességárú üzletben. A csokoládé annak idején azt a szerepet töltötte be, mint ma az energia, vagy müzli szeletek. Ha kicsit megéheztek az emberek és kellett az energia, bekaptak egyet. A futballmeccseken a nézők is szívesen ettek csokit szurkolás közben – mint ezt Clara Ritter észrevette. De a nagy téglaalap formájú csokoládék nem fértek be könnyen a kabátzsebbe. Sokkal praktikusabbak voltak a kocka alakú, de vastagabb csokoládék. A Ritter cég ezzel egészítette ki a kínálatát. Aztán a háború után jött a német gazdasági csoda, ami jót tett az üzletnek. Csak az volt a baj, hogy az észak németek bizalmatlanok voltak a déliekkel. Nem hitték el, hogy a Svábföldről származó csokoládé valóban 100 gramm súlyú. De aztán bebizonyosodott, hogy a svábok becsületesek! A bizalmatlanság is elmúlt. 1974 után újabb változtatás jött. Az egyes ízek saját színt kaptak. Ezek jobban mutattak a színes tévé reklámokban. 1976-ban aztán jött a harmadik változtatás. A könnyen törhető csomagolás. Ma már harminc fajtáját árulják a Ritter Sport szeleteknek.

Nem négyszög alakú, de praktikus egy másik ínyencség: a mélyhűtött pizza. 1968-ban jutott eszébe az olasz péknek, Romano Freddinek, hogy a népszerű ételt mélyhűtött kész állapotban árulja honfitársainak. „Ezt mi is tudjuk!” – mondták a Dr. Oetker cégnél és 1970-ben piacra dobták Németországban az első mélyhűtött pizzákat „Pizza Romana” néven 2,95 DM-ért (nyugatnémet márkáért). Alufóliába csomagolt pizza paradicsommal, paprikával, mortadellával, és sajtkeverékkel árulták. A sütőben 30 perc alatt készült el. 1973-ban a Dr. Oetker cég kemény konkurenst kapott. Egy találékony pék Ernst Wagner felismerte az idők szavát. A Szárvidéken már 1958 óta készített mélyhűtött élelmiszereket. Például hagyományos disznósültet. Tíz évvel később céget alapított Wagner Mélyhűtött Termékek Kft - Wagner Tiefkühlprodukte GmbH – névvel. 1973-ban mélyhűtött pizzával bővítette termékeit. Az első kemencés mélyhűtött pizzával 1985-ban álltak elő. De ezzel még a sor nem ért végett. 1995-ben jött az amerikai pizza (különösen vastag és szaftos), majd a piccolinik, a mini pizzák.

De nem csak mélyhűtött termékek területén hódított az olasz konyha. A konzerv kiszerelésben is. „Felbontani, felmelegíteni és kész!” – hirdette a Maggi cég a tojásos ravioliját paradicsom szószban. 1958 jelent meg a cég a piacon ezzel a termékkel. A németeknél ekkor kezdődött az olasz mánia, köszönhetően az Itáliát felkereső német turistáknak. A Maggi az új konzervét úgy népszerűsítette, hogy az hirdette, hogy eredeti olasz recept alapján készül. Ugyan ez egy kicsit túlzás volt, és az ízes se volt teljesen az eredetihez mérhető, de rendkívül olcsónak számított. A termék mind a mai napig tartó sikerét ugyanakkor a nosztalgiának köszönheti. Sokakat a  gyerekkorukra emlékeszteti.                 

„Ari megmentette az életemet, amire addig árnyék borult. Egy olyan világba vitt el engem, amely tele volt szeretettel és szerencsével. Sok szép emléket osztottunk meg egymással, amiért mindig is hálás leszek neki!” – Ezeket a megható szavakat Jackie Kennedy mondta, férje Aristoteles Onassis 1975-ben bekövetkezett halálakor. Az, hogy tudta-e ekkor, hogy férje a válás kezdeményezésén gondolkodott, tisztázatlan mind a mai napig.

A házasság, amely az egész világot meglepte és sokkolta. A frigy, ami szerelem nélkül kötetett és inkább érdekkapcsolatnak lehet hívni, de amiből mindkét fél profitált. Jacqueline Kennedynek elege volt az özvegységből és imponált neki a hajózási társaság tulajdonosának mesés vagyona. Pompa, ragyogás, partik sokasága. És a mágnás férj?  A 1,65 méter magas görög mindig is szerette maga mellett a szép nőket és olyan hatalma volt, hogy ezt a kedvtelését mindig kiélhette. Alexander Onassis az első házasságából származó fia azt mondta: „Perfekt pár voltak. Apám szerette a híres neveket, Jackie pedig a pénzt.” Ari jól ismerte John F. Kennedyt, Jackie meggyilkolt férjét, volt amerikai elnököt. Ő volt az egyetlen civil résztvevő az elnök temetésén. Jakiet meghívta a „Christina” nevű jachtjára annak leánytestvérével Lee Radziwillel együtt. Ebben az időben a „Christina” egy menő parti helynek számított a szépek és a gazdagok számára. Ari szeretett hivalkodni gazdagságával. A jachtján minden vízcsap aranyból volt. Ez után az utazás után az özvegy és a milliárdos, már, mint szerelmesek hagyták el a hajót. 1967-ben megtárgyalták a házassági szerződést, majd 1968 –ban Skorpios szigetén összeházasodtak. Jackie asszisztense Kate McKeon úgy emlékezik erre az időre, hogy „inkább barátok voltak, mint szeretők”.  A házasság napján Jackie nem volt izgatott. A fodrász megcsinálta a haját, a sminket viszont maga készítette el. A nász után alig változott az élete az egykori first ladynek. Körbe repülte a világot és vásárolgatott. Ari bőkezűen gondoskodott róla és gyermekeiről Carolinéről és Johnról. Utasította légitársaságának az Olympic Airwaysnek pilótáit, hogy New Yorkból hozzanak nekik kis állatokat, vagy hot dogot. A feleségét úgy kezelte, mint egy trófeát. Így is beszélt róla. A nászéjszaka után úgy nyilatkozott: „éjszaka ötször, reggel kétszer szexeltünk. Ő olyan, mint egy gyémánt. Kívülről hűvös és éles, belülről tüzes és forró”.

Onassis hamar megbánta ezt a házasságot. „Legköltségesebb tévedése volt életemnek.” – vallotta meg. Jackie egyre drágább bevásárló útjai többször feldühítették. Előfordult, hogy felesége 200 pár cipővel tért haza.  De Onassist sem kellett félteni. Nem volt egy angyal. Maria Callassal soha sem szakította meg kapcsolatát. A híres dívával rendszeresen randevúzott. Jackienek ez a fülébe jutott és nagy veszekedések alakultak ki közöttük. A házasság halálra volt ítélve. 1973-ban Ari fia Alexander repülőgép szerencsétlenség áldozata lett. Két év múlva ő is távozott az élők sorából. A saját görög szigetén Skorpioson temették el. És Jackie? 26 millió dollárt kapott! A többi rész lányának Christinának jutott. Jackie másodszor is özvegy lett. De a szerelem nem hagyta el. Egy belga gyémánt kereskedőbe Maurice Tempelsmannba szeretet bele. A kapcsolatuk elején, 1980-ban a férfi még házas volt. Négy év múlva vált csak el. Jackey oldalán volt, amikor 1994-ben a nőnél rákot diagnosztizáltak. Pár hónap múlva halt meg Jackei New York-i 14  szobás luxus lakásában. Első férje, John F. Kennedy mellé temették Arlingtonban.

Henry Hudson és csapata kilenc hosszú hónapot töltött az Arktisz jegének fogságában. A huszonhárom tengerész hangulata a mélyponton volt. 1612 júniusában Hudson kapitány embereit viszont új remény töltötte el. Az 55 tonnás Discovrey kiszabadult a fagyos kalodából. A céljuk az északnyugati átjáró megtalálása ismét elérhető közelségbe került. Valahol ezen öböl mögött ott kell lennie a Csendes óceánnak és a mesés keletnek – erről meg volt győződve Hudson. Tette ezt mindaddig a bizonyos 1612 június 22-i reggelig, amikor is a kajütjéből kilépve három tengerész állta az útját. Lázadás tört ki a hajón, a tengerészek nem voltak hajlandók tovább hajózni. A kapitányt a fiával és hat gyengébb tengerésszel csónakba rakták és magukra hagytál őket. Ez volt az utolsó nap, amikor Hudson kapitányt élve látták a később róla elnevezett öbölben.

Két évvel korábban Henry Hudson már úgy gondolta, hogy közel jár a céljához. 1609 szeptemberében holland kereskedők megbízásából Új Fundlandnál elérte az amerikai kontinens keleti partját. Azonban ahelyett, hogy északnak hajózott volna, ahol az átjárót feltételezték délnek fordult. Végül a csapatával egy félszigethez ért, amelyet az ott élő őslakosok „Manahatta”-nak hívtak. Hudson viszont a termékeny földeken és a dús erdőkben semmi érdemeset nem látott, inkább tovább kereste az utat Ázsia irányába. Amikor hajója megfeneklett vissza kellett térnie Európába. A helyzetet kudarcnak élte meg, nem is sejtve, hogy az a hely, amit felfedezett később New York nevű világvárosnak ad otthont és az itteni folyót róla nevezi el. Két évvel később azonban újabb kereskedőket sikerült meggyőznie, ezúttal angolokat, a Brit Kelet Indiai Társaságtól, hogy érdemes az északnyugati átjárót felkutatni. Azt gondolta 1611 augusztusában, hogy megtalálta ezt, amikor Hudson öblöt elérték, a világ addig ismeretlen részét. Már a Csendes óceánon érezte magát, amikor az 1500 kilométer hosszú 830 kilométer széles öbölben hajózott déli irányba. Hónapokon keresztül mérte fel a partokat és a kisebb szigeteket, amikor rájuk tört a tél. Ennek a következménye lett a matrózlázadás. Végül az első tiszt navigálta haza Londonba a Discoveryt. Csak kilenc lázadó élte túl az utat, a többiek éhen haltak. Hudson egy olyan felfedezésről lett végül híres, aminek a jelentőségét nem is sejtette.         

1929 óta próbálta meghódítani a Coca Cola a német piacot. Mindezt nagy sikerrel, egészen a második világháború kitöréséig. Ekkor az alapanyagokhoz való hozzáférés ellehetetlenült. Egy új termék helyettesítette a barna szénsavas üdítőt: a FANTA

Kínos melléfogás. A Fanta márka név 75 éves jubileumát a Coca Cola cég németországi leányvállalata a „Fanta Klassik” piacra dobásával ünnepelte. A kampányhoz csatalakozó botrányos reklámszöveg így hangzott: „A jubileum megünnepléséhez visszahozzuk a régi szép időket!”. Régi szép idők? 1940, Németország. Hitler már hét éve van uralmon, Lengyelország pedig a náci uralom alatt sínylődik. Nem mellesleg pedig tart a második világháború. A Coca Cola német leányvállalata is nehéz időket élt át. Az eladási számok a nullára estek vissza, mert a szénsavas barna cukros üdítő alapanyagát nem tudták Amerikából behozni. A német Coca Cola cég központja Essenben volt. Az atlantai vállalat 1929-ben hozta létre első lerakatát a Ruhr és a Rajna vidéken, hogy az acélipari munkások szomját az Egyesült Államokban már sikeres üdítőitallal oltsák. 1923 óta az atlantai cég élén egy ambiciózus üzletember Robert Woodruff állt. A németországi leányvállalatot az amerikai Ray Rivington Powers, Hitler későbbi nagy rajongója vezette. Powers legfontosabb szövetségese a Német Birodalom piacának meghódításában Max Keith volt, egykori könyvelő, akinek olyan volt a fellépése, mint egy diktátornak. A beosztottjai rettegtek tőle.

Az alkoholmentes üdítők a háború előtti Németországban nem voltak különösen népszerűek. Ráadásul a Colát kezdetben Amerikával ellentétben langyosan szolgálták fel. Keith volt az, aki az eladókat „hűtőkofferekkel” szerelte fel és így már jéghidegen lehetett eladni az üdítőitalt. A siker nem maradt el. Két éven belül megduplázta az eladást: 240 ezer rekeszre. A következő áttörést az 1936-os berlini nyári olimpia hozta. Ekkor már egymillió rekesz Coca Colát adtak el. Érdekes módon, amikor a nemzetiszocialista egészségügyi minisztérium kötelezően ráíratta az üvegekre, hogy „koffein tartalmú limonádé” ez tovább növelte az eladásokat. Ebben az időben tűnt fel a piacon egy nagy konkurens az „Afri-Cola”. Ennek a gyártója Karl Flach volt, aki jó kapcsolatokkal rendelkezett a náci párton belül. Azt állította, hogy a Coca Cola zsidó termék és állítást azzal próbálta alátámasztani, hogy a kupakján héber felirat van. Keith válasza egy PR akció volt. Az 1937-es düsseldorfi „Nép termékei” kiállításon egy kis palackozót mutatott be, valamint számos újságban olyan képeket jelentetett meg, amelyen a német munkások Coca Colát isznak. A szlogen így hangzott: „A dolgozók erőgyűjtéshez a pihenőidőben Coca Colát fogyasztanak!”. A siker óriási volt. A kocsmákban már nem csak sört árultak, hanem Coca Colát. is.  A németek, közöttük a náci párt tagjai nagy számban fogyasztották az amerikai üdítőitalt. 1939-ben már Németország szerte 43 töltőüzem működött és 4,5 millió rekesszel adtak el a barna cukros léből. Ekkora már Powers halott volt és Keith lett a német Coca Cola cég vezetője.

Csakhogy kitört a második világháború és a Coca Cola gyártásához szükséges koncentrátumot nem lehetett behozni Németországba. Keith alternatívát keresett. Tejsavóból, almakoncentrátumból és különböző olasz gyümölcskoncentrátumokból a kémikus Dr. Schetelig egy új italt állított elő. Az új szénsavas üdítőitalnak olyan nevet választottak, amely elrejtette az értéktelen hozzávalókat: Fanta, a „Fantasie-fantázia” szóból. A Fantát az egész második világháború idején gyártották Németországban. Miután a városi töltőüzemeket lebombázták Keith kisebb töltőüzemeket létesített vidéken. Amikor a nácik felszólították, hogy a Coca Cola cég nevét Max Keith GmbH-ra változtassák Keith ellenállt. Az anyavállalathoz mindvégig hű maradt. Az 1945 május 8-i német kapituláció után büszkén táviratozott Atlantába: a Coca Cola cég zavartalanul működik Németországban.