William Shakespeare-t ma a magas kultúrával és az igényes színházi előadásokkal kötjük össze. Pedig a saját korában a nevét, ha ismerte egyáltalán valaki az olcsó szórakoztatással kapcsolták össze. Mint színműíró megítélése azonos szinten állt a bordélyok, kocsmák gyakran bűnőzi körökhöz kapcsolódó rétegével. Alig lehetett úgy a Globe színházhoz eljutni, hogy az ember London gyanús környékeit el tudta volna kerülni.

 Shakespeare 1588 körül érkezett Londonba, amikor már a színházi világ virágzó üzletnek számított. 1567 és 1622 között csak fővárosban kilenc színház épült. De Anglia más városaiban, mint Bath, Bristol, Norwitch vagy York is épültek színházak. Azelőtt a színházi társulatok a vidéket járták és vendégfogadók valamint kocsmák udvaraiban léptek fel. De az is előfordult, hogy gazdagabb támogatók udvarházaiban tartották meg az előadást. A professzionális színház világa még teljesen új volt, érteve ez alatt az állandó kőszínházat belépőjegyekkel, fizető nézőkkel. A színészek megbecsültsége alacsony volt, a szélhámosok és csavargók szintjén állt.  A vándortársulatok azon a helyen ahol felléptek idegenek voltak és bizalmatlanul fogadták őket. Ezért kellettek a társulatoknak támogatók. A színészek csoportjai ezeknek a nevét viselték, úgy, mint Leicester vagy Chamberlain társulat. Ennek ellenére a színészek nem élvezték a felső társadalmi körök elismertségét. Sok szempontból a színészet lenézett foglalkozás volt, ahol többféle társadalmi rétegből jöttek össze emberek. A puritánok körében megvetették a színházat, mert szerintük a megtévesztésre épült. Gondot jelentet számukra, hogy a színészek meggyőzően és rugalmasan szerepet tudtak váltani, legyen szó, különböző nemekről, vagy társadalmi osztályokról. A társadalmi tagozódást az Erzsébet kori Angliában nagyon komolyan vették és korántsem volt akkora mobilitás a különböző osztályok között, mint ma. Például törvény írta elő, hogy a társadalmi rangnak milyen öltözet felel meg. Erkölcsi elvárások is szigorúan előírták, kinek hogyan kell viselkednie. Megbüntették azt az embert, aki nem társadalmi rangjának illetve nemének megfelelő ruhát hordott. Kivételt képeztek ez alól a színészek, akik különböző ruhát felvehettek, a szerepüknek megfelelően. De ez nagyon veszélyes volt. Ehhez jöttek még az egészségügyi megfontolások, hiszen ez a korszak a fertőzések és járványok kora is volt. Az állandóan vándorló társulatok potenciális veszélyt jelentettek új fertőzések terjesztésére. A színházat bezárták, ha egy hét alatt a megbetegedések száma bizonyos szintet elért. Ugyanakkor lázadás is kitörhetett, ha egy színtársulat a szomszédban felütötte tanyáját. Egy-egy előadáson sok százan összejöhettek a nézőtéren, szorosan egymás mellett. Volt időszak, amikor a puritánok London belvárosából a színészeket elüldözték, de még a külvárosi színjátszóhelyeket is bezáratták. Például 1575-ben. Ezért az új játszóhelyek Shoredichben észak keletre a városközponttól létesültek. Ez a bevándorlók és a vándormunkások kedvelt helye volt, ahol a kereskedők telepedtek le és új üzemek létesültek, amihez munkáskézre volt szükség. A környéken, ahol pénz koncentrálódott és a törvények sem értek el idáig, sok sötét alak jelent meg. Erkölcstelen kereskedők, erőszakos bűnözők. Egy kétes példa Robert Greene, aki Shakespeare-t először említi: 1592-ben támadja meg, plagizálás vádjával. Greene maga is költő és drámaíró volt. A családját elhagyta és London sötét világában merült el. A bordélyok állandó látogatója volt, amiről műveit írta.

A színházakban sem mentek jobban a dolgok. A hely, ahol működtek nem éppen a legjobb környékek voltak. A színházon belül, a színpad előtt, ahol a legolcsóbbak voltak jegyek nem volt életbiztosítás tartózkodni. A zsebtolvajok és a prostituáltak igyekeztek kihasználni az ott gyakran adódó alkalmakat mások kifosztására. Amikor a „The Swan” színház megépítését tervezték, London főpolgármestere igyekezett az építést megakadályozni, mondván a hely vonzza a lótolvajokat, a prostituáltakat, a csalókat és egyéb gazembereket. Némely színháztulajdonos, mint például Philipp Hanslowe bordélytulajdonos is volt. A „The Rose” színház mellett sógorával a színész Edward Alleynnal nyilvánosházat működtetett. A legtöbb színész és színműíró nem volt ugyanakkor anyagilag sikeres. A színdarabok többségét a mai viszonyokkal szemben, ahol hónapokig színen vannak csak egyszer mutatták be, ha egyáltalán színre kerültek. A nézőközönség új darabokat és új szereplőket követelt. Az írók futószalagokon gyártották a darabokat. Már csak azért is, mert egyszer fizettek érte bármennyiszer mutatták be őket. Ha az írók egy darabot kiadtak a kezük közül már nem volt az övék. Nem volt jogdíj. Legjobb forrás ennek bizonyítására Philip Hanslowe feljegyzései a színházában bemutatott darabokról.  Shakespeare egy ideig Hanslowe társulatával dolgozott együtt. Hanslowe feljegyzései között számos feljegyzést találunk az elszegényedett színműíróknak adott kölcsönökről. Csak nagyon kevés írónak ment jól a sorsa. A színészek ugyan szűkösen megkeresték a mindennapi betevőfalatra a pénzt, de ennek ellenére bizonytalan exisztencia volt színésznek lenni. Mindig fennállt a veszély, hogy felkelés, vagy járvány miatt bezár a színház. Ha ez megtörténik nincs bevétele a színésznek és a színműírónak. Ennek ellenére Shakespeare jól keresett. No, nem a darabjaival, hanem mint befektető. A pénzét részesedésekből szerezte. Ez elismertséget szerzett neki illetve Stratford-Upon-Avonban birtokot, családi címert és polgári exisztenciát. A legtöbb színész és drámaíró két világ között élt. Éppen, hogy víz felett tudták tartani a fejüket, de ugyanakkor meghívták őket a gazdagok házába is egy-egy fellépésre. Úgy tűnt jól élnek, de ez egyáltalán nem volt jellemző a színpadi életen túl. Sokan bűnözők is voltak, vagy volt másik megélhetésük is. Egy híres példa Christopher Marlowe, aki kémként is dolgozott. Francis Walsingham egy erős kémszervezetet működtetett, nem csak I. Erzsébet idején. Ez egy nagyon hatásos megfigyelő rendszer volt, főleg a katolikusok ellen irányult. Marlowe úgy tűnt kettős ügynök volt - egy időben Franciaországban tartózkodott  - ezért kiszámíthatatlan volt. Marlow mind a mai napig provokatív és kíméletlen ember hírében áll. A lázadó szelleme megmutatkozik műveiben is  „A nagy Tamerlián”-ban és a „Doktor Fausztusz”-ban, amelyekben a vallás alap kérdéseit kérdőjelezi meg. A fogadós Willam Bradly halálával is kapcsolatba hozták, akivel egy számlán vitatkoztak össze. Marlow barátja Thomas Watson közbe avatkozott és leszúrta Bradlyt. Később Marlowt vád alá helyezték, hogy ateista miután egy másik drámaíró Thomas Kyd valószínűleg kínzás hatására ellene vallott. Nem sokára ezután Deptfordban megölték. Halálának körülményei annak ellenére tisztázatlanok, hogy három feltételezett kém is jelen volt.

Egy még veszélyesebb kortársa is volt Shakespearenak, Ben Jonson. Ő azt állította magáról, hogy Flandriában harcolt a spanyolok ellen. Ben Jonson nagyon agresszív férfi volt, aki ott is bajba került ahol mások nem. Egy gyilkossági ügyet azért úszott meg, mert a Bibliából részeket tudott idézni, saját magát mentve. Jonson egy párbajban megölt egy színészt Gabriel Spensert. A párbajok annak idején be voltak tiltva. Halálbüntetés járt értük. Az akasztófát csak azért kerülte el, mert egy régi törvény szerint, ha egy ember a Bibliából latinul idézni tud, mint a papok a vétségének megállapítása a püspök kezébe kerül. Azzal bélyegezték meg, hogy soha többet nem kaphat kegyelmet. Még abban az évben bemutatták a darabját „Every Man His Humour” címmel. Ez hozta meg neki, mint drámaíró az áttörést. De nem csak gyilkosságért jelenthettek fel drámaírót. A darabja miatt is. Az új darabokat Lord Chamberlain engedélyezte. Egy sor dologról nem lehetett írni. Aki ezt megkockáztatta a börtönt és megbélyegzést reszkírozta meg. Ben Jonson „Eastward Ho”-ban való részvételért került bajba. A darab szatirikus volt és durva vicceket tartalmazott skót emberekről. Ebben az időben a király történetesen Skóciából jött. Shakespeare is bajba került egy darabja miatt. A „II. Richárd” című darabját röviddel Earl of Essex államcsínye előtt mutatták be. Ennek köszönhetően valószínűleg a legnépszerűbb darabját annak idején betiltották.

Ez volt az korszak, amikor Shakespeare a darabjait írta. Sok kortársa csirkefogó és gazember volt, akik mellesleg színdarabokat is írtak. Sokuknak a művei elvesztek az idők folyamán, így nem lehet tudni, hogy ezzel nyert vagy veszített az utókor.