Az ötvenes évek elején egy vírus terjedt Amerika szerte. A neve hisztéria. Az 1947-es roswelli esemény után, amikor is állítólag egy repülő csészealj zuhant le az Új Mexikó állambeli településen, a sajtó tele volt furcsa repülő tárgyakkal és hihetetlennek tűnő jelenségekkel. A kormány félve attól, hogy a felheccelt légkör ellenőrizhetetlen események sorozatához vezethet megbízta a légierőt, hogy feltűnés nélkül vizsgálja ki a történteket. A belső utasítás egyértelmű volt: UFO-k nincsenek és az észlelésekre racionális válaszokat kell adni, így vonva ki a szelet a hisztéria vitorlájából. 1951-ben Edward J. Ruppelt a légierő tisztje vezetésével létrehozták a „Kék könyv” projektet. A projekt célja megvizsgálni a világ és Amerika szerte észlelt UFO jelenségeket. Charles P. Cabell tábornok kijelentette: „Mindenkinek látnia kell, hogy mi nem rendelkezünk kielégítő válaszokkal ezekre a csészealj kérdésekre. Én ezért válaszokat akarok, méghozzá átkozott jó válaszokat.” Először Ruppelt összegyűjtötte az adatokat, majd tudományos módszerekkel elemezte. A tízfős szakértői csapata minden bejelentést megvizsgált származzon az egy háziasszonytól, vagy egy pilótától. 1969-ig 12618 esetet gyűjtöttek össze és vizsgáltak meg. Az érdekes az, hogy egyes eseteket mind a mai napi nem tudják hová tenni. Például az 1964-es esetet , amikor is az Új Mexikó állambeli Soccoroban egy rendőr egy tojás alakú repülő tárgyat észlelt az út mentén, ami azután, hogy elrepült felgyújtotta az útszéli bokrokat. Az ehhez hasonló eseteket a légierő megpróbálta szőnyeg alá söpörni. Ruppert erősen kritizálta az eltusolási kísérleteket és ebben támogatta J. Ellen Haynek csillagász projekt szakértő is, aki nem mellesleg kiállt a nyilvánosság elé és beszámolt a légierő eltusolási manővereiről. Ennek ellenére a légierő terve mentrendszerűen haladt. A hisztéria lassan lecsengett, és aki hitt az UFO-kban vagy őrültnek, vagy összeesküvés elmélet gyártónak titulálták. Azért maradtak megválaszolandó kérdések ennek ellenére. 701 esetre mind a mai napi nincs racionális magyarázat.       

 Amikor 1919 augusztusában Valbanera nevű gőzős elhagyta Barcelona kikötőjét úgy tűnt minden rendben van. A hajó, mint ahogy a tervekben is szerepelt megállt Malagán, Cadizban és a Kanári szigeteken, ahol utasok szálltak fel és le. Összesen 1200 utassal indult el a hajó az Atlanti óceánon át Santiago de Cuba és Havanna felé. Csak amikor a Valbanera elhagyta a Kanári szigeteket valami furcsa dolog történt. A horgony leszakadt a láncáról és elmerült az óceán hullámaiban. Ez a matrózok számára rossz előjelnek tűnt. Ezért 742 ember elhagyta a gőzöst Santiago de Cubában, pedig Havannáig volt jegyük. Csakhogy a kiszálló utasok ekkor még nem is sejtették, hogy ezzel a cselekedettel az életüket mentették meg. Ami pedig a hajón maradókkal történt mind a mai napig rejtély és vad spekulációk tárgya. Amit biztosan tudunk 488 ember nyomtalanul eltűnt. 1919 szeptember 8-én veszett nyomuk. A Valbanera megérkezett Havanna kikötőjéhez, de a viharos időjárás miatt nem tudott kikötni és így a nyílt óceánon kellett várakoznia egy éjszakán keresztül. A következő reggel a gőzősnek nyoma veszett. Egyszerűen eltűnt. Jelentős erőket megmozgató keresőakció ellenére a hajóra csak szeptember 20-án találtak rá. Egy homokpadon felakadva feküdt valahol Florida és Kuba között. Ezzel az eseménnyel kezdődött el a mítoszgyártás. A hajó a körülményekhez képest sértetlen volt és a mentőcsónakok is a helyükön voltak. De az utasok eltűntek! A még holtestek sem maradtak, és rokonok és hozzátartozók sem kaptak semmilyen életjelt felőlük. Cápatámadás érte őket, amikor a part felé úsztak? Sok féle teória született az eltűnésük óta, de az biztos eddig egyik sem igazolódott. Valbanera tovább őrzi a titkát.            

A fehér elit Afrikában saját világot hozott létre, önálló szabályokkal. Így volt ez Kenyában is, ahol egy különös bűncselekmény borzolta a kedélyeket a második világháború első felében.

A szemerkélő esőben az autó fényszórói messze bevilágították az utat. Ekkor 1941 január 24 –ét mutattak a naptárak a kenyai felföldön. A két munkás, akik a teherautójukkal éppen Nairobi felé tartottak, furcsállták, hogy a szemközti gépkocsi, amelynek a fényeit érzékelték nem mozdul. Aztán észrevették, hogy az autó az árokban fekszik. A Buick motorja ki volt kapcsolva. Amikor a két munkás benézett az ablakán egy fehér egyenruhában lévő élettelen testet vettek észre sebbel a halántékán. A munkások értesítették a rendőrséget. Ekkor még úgy nézet ki, hogy baleset történt. Csak miután alapos helyszíni szemlére került sor és a holtestet a nairobi kórházba szállították terjedt el a gyarmaton a szenzációs hír: a halott Josslyn Hay, Errol 22. grófja, aki a királyi család köreihez is közel állt. A halálának oka egy .32-es kaliberű pisztolyból közvetlen közelről leadott lövés. Láthatóan meggyilkolták.

Az arisztokrata családból származó áldozat halálhíre még az anyaországban is nagy szenzációnak számított. Ugyanis ott is botrányt keltett és nem csak a halálával. Az hogy a gyarmatokon más erkölcsi felfogás volt érvényben köztudott volt. Így volt ez Happy Vallyben, a „Boldog Völgyben” is. Az itt élők külsőségekben egy kis Britanniát akartak létre hozni, tenisszel, golffal, bridge partikkal, szmokingos vacsorákkal. Ennek ellenére sajátos társaság gyűlt össze. Úttörők és kalandorok mellett gyakran költöztek a gyarmatokra olyanok is, akiknek az anyaországban sérült a hírnevük, vagy elvesztették a vagyonukat. Josslyn Hay ezek közé tartozott. Az ősei elvesztették birtokaikat és a családnak csak a jó hangzó rang maradt meg. Valamint Josslynak a jó kinézet. Ebből kijutott Idina Sackvillenek is a felső osztályok botrányhősnőjének. A második válása és Josslynnal való házassága olyan nagy port kavart, hogy a párnak Kenyába kellett költöznie, ahol Happy Valley ültetvényeseinek és telepeseink szabados társaságába hamar beolvadtak. Drog és szex partikról sugdolóztak az emberek.

A házasságuk pár év múlva felbomlott, de a régi barátokkal ott folytatták az életstílusukat, ahol azt korábban abbahagyták. Időközben kitört a második világháború és Josslyn, aki megörökölte a grófi címet egyenruhába bújt és belépett a gyarmati hadseregbe. Tette ezt annak ellenére, hogy korábban a brit fasiszta unió tagja volt. Az európai elit ebben az időben a Muthaiga Country Clubban találkozott. Ennek a tagja volt egy idősebb arisztokrata Sir John (Jock) Henry Delves Broughton, aki ültetvényesként gazdagodott meg. De ez nem tartotta vissza a feleségét, hogy elhagyja. 1940 novemberében Broughton meglepte Happy Valley lakosait, amikor nála 30 évvel fiatalabb asszonnyal tért vissza Dél Afrikából. Diana azonban beleszeretett Josslynba. És az érzés kölcsönös volt. Broughton a házassági szerződésében megengedte Dianának, hogy ha egy fiatalabb férfiba beleszeret, elhagyhatja. Amikor Josslyn és Diana kapcsolatára fényderült az angol sportszerűség szabályai szerint félre állt. Még a gyilkosság estéjén is sok sikert kívánt a szerelmes párnak. Mikor Broughton visszavonult Josslyn és Diana táncolni ment. Ez után a férfi haza vitte barátnőjét, majd ő is elindult hazafelé. De soha se érkezett meg.

Hogy ebben milyen szerepe volt Broughtonnak nem teljesen tisztázott. Minden esetre a nyomok hozzá vezettek. Le is tartóztatták és vádat is emeltek ellene. De a jó védelemnek, vagy a hanyag rendőrségi munkának köszönhetően felmentették. Egy év múlva eladta ültetvényét és Angliába költözött. Hazaérkezése után pár nappal egy liverpooli hotelben öngyilkos lett. Alapos vizsgálatok később bebizonyították, hogy valószínüleg Broughton volt a gyilkos.    

 A pénze nem volt elég egy késhez. De a tettes talált egy másik eszközt, hogy történelmet írjon.

Grand Hotel Beau Rivage, Genf. 13 óra 35 perc. Két asszony halad át a Genfi tóhoz vezető főkapun. Az egyik Sztáray Irma grófnő, a másik fekete ruhában csak grófnőnek adja ki magát. Valójában senki sem tudja ki ő. Nem is sejtik, hogy valaki figyeli őket. Gyönyörűen sütött a nap 1889 szeptember 10-én. Lovas kocsik haladtak el mellettük mialatt a hölgyek a népes Quiai du Mont-Blancon a kikötő felé sétáltak, ahol egy személyszállító hajóra akartak szállni. „Mint egy gondtalan gyerek olyan volt” - emlékszik vissza Sztáray grófnő kísérőjére. „Nézze Irma a gyönyörű gesztenyefákat!” - mondta a titokzatos hölgy. A távolban egy hajókürt szólalt meg. Sztáray az embereket nézte, amikor észrevette, hogy egy férfi az egyik fától a másikig fut, mígnem hozzájuk ért. A férfi ellökdöste az embereket maga körül, majd szúrt. Sztáray kísérőjét a bal melle felet találta el, majd elmenekült. A nő összerogyott. A járókelők segítettek neki felállni. Az arca piros volt és megpróbált mosolyogni. „Nem történt önnel semmi?” – kérdezte tőle Sztáray. „Nem”- felelte a megtámadott. Leporolta a ruháját, felvette a napernyőjét és megköszönte a segítséget a körülötte állóknak. Ment tovább, mintha semmi sem történt volna. A hajó felé vezető úton a hotel portása sietett hozzájuk, és közölte a tettest elfogta a rendőrség. Körülbelül 120 lépés után elérték a hajót és már felléptek hajóhoz vezető hídra, amikor Sztáray kísérője fojtott hangon megszólalt: „Nyújtsa a karját gyorsan!” Sztáray már nyújtotta a kezét, amikor a hölgy térde rogyott. „Hívjanak egy orvost!” – mondta elcsukó hangon. Az asszony szürke arccal feküdt Sztáray karjai között. Az arcát és a tarkóját kölni vízzel próbálták hűteni.  A hölgy kinyitotta a szemét. Sztáray később úgy emlékezett, hogy tekintetében a halált látta meg. Az emberek a hölgyet a hajó fedélzetére vitték, ahol lágy szellő fújdogált. Kevéssel később ismét magához tért. „Most mi fog történni?” – kérdezte majd elveztette az eszméletét. Sztáray meglazította a blúzát és a fűzőjét. Akkor vette észre a sötét foltot az blúzán a szíve felett. Jobban kigombolta a blúzt és akkor látta meg a kicsi háromszögletű sebet. Sztáray tovább nem titkolhatta társa kilétét és hívta a hajó kapitányát. „Uram az ön hajóján őfelsége Erzsébet Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja haldoklik!” – mondta a kapitánynak. Ezen a szeptemberi napfényes délutánon egy gőzhajó fedélzetén, amely Genfből Territet felé haladt volna egy 60 éves uralkodó haldoklott, aki életét luxusban élte le, de több betegségtől szenvedett például depressziós volt. Legendás volt szépségéről és testvérei csak Sisinek hívták. Évek óta visszavonultan élt és fia Rudolf halála óta csak fekete ruhában járt. Az, hogy Genfben egy kúrán tartózkodik csak rövidesen a merénylet után derült ki. Mialatt Erzsébetet visszaszállították a szállodájába a genfi igazságügyi palotában a merénylőt egy jelentéktelen kinézetű, rövid fekete hajú férfit hallgatták ki. A letartóztatásánál nem sok minden volt nála, pár érme és cigaretta csikkek. Nem védekezett, inkább büszkén nevetett.

A vizsgálóbíró lejegyezte a személyes adatait. Luigi Lucheni 25 éves, Párizsban született és segédmunkákból élt. Lucheni azt vallotta elhatározta, hogy valaki jelentős személyt megöl, neki mindegy, hogy herceg, király, vagy köztársasági elnök. Ekkor csöngött a telefon. A vizsgálóbíró felemelte a kagylót, meghallgatta, amit a hívó mond, majd gondterhelten közölte, hogy a császárné halott. Lucheni erre elkiáltotta magát: „Éljen az anarchia!” Egy nappal később elkészült a boncolási jegyzőkönyv. Az orvos leírta, hogy a sebet egy háromszögletű többé-kevésbé éles szúróeszköz idézte elő. Az eszközt meg is találták a helyszíntől nem messze: egy kihegyezett reszelő volt. A kihallgatáson Luchesi elmondta eredetileg Orleansi herceget akarta megölni, de az röviddel a tett előtt lemondta az útját. Ekkor hallotta meg, hogy a császárné a városban van. Luchesi úgy lett beállítva, mint politikai okból gyilkoló magányos tettes. Hitt a „cselekvés propaganda erejében”. Harcolt a rohadó arisztokrácia és burzsoázia ellen. De valójában, mint ahogy később a bíróságon bevallotta, saját rossz életét akarta megbosszulni. Ezt az életet a vallomásaiból és később a börtönben írt visszaemlékezéseiből lehet rekonstruálni. Ez 1873 áprilisában kezdődött Párizsban. Az anyja olasz volt, aki születése után lemondott róla. Apja földbirtokos volt, aki megerőszakolta az anyját. Első emlékei lelenc korából voltak, amit egy pármai árvaházban töltött. A nevelőszülei kapzsi emberek voltak, akik kizárólag a pénz miatt vették magukhoz. Csak két évet járt iskolába. Tíz évesen már egy kőfaragónál volt segéd. Később Svájcba, majd az Osztrák Magyar Monarchiába ment a jobb élet reményében. Mindig a csodában reménykedett, mint ahogy ezt a vizsgálóbírónak mondta, de ez soha sem következett be. A társadalom soha sem engedte meg neki a normális életet, mint ahogy egy levelében írta. Az anarchizmus adott neki bűnbakot: az uralkodó osztályt. Valamint célt: a szimbolikus cselekvést. Két héttel a merénylet előtt ment Lausanne-ba. Itt egy kést akart vásárolni, de nem volt elég pénze. Feltűnt neki egy reszelő, ami egy frank volt. Egy markolatot faragott neki, hogy jobban kézre álljon és kihegyezte, hogy szúrni lehessen vele. Legszívesebben Viktor Emánuelt az olasz királyt szúrta volna le, de nem volt pénze az utazásra. Ekkor meghallotta, hogy Erzsébet Genfben van gyógykúrán. Egy újság szimatolta ki, annak ellenére, hogy inkognitóban tartózkodott a svájci városban. Luchenit életfogytiglani börtönre ítélték. Ő maga kivégzést akart, hogy mártír legyen. Ezzel szemben a cellájában akasztotta fel magát, legalább is a hivatalos verzió szerint. A holtestét megvizsgálták, különösen az agyát, hogy volt-e valami elváltozás, ami gyilkosságra predesztinálta. Nem találtak semmit. Az életkörülményei lökték a bűn útjára.          

 Amikor az első világháború végén az Oszmán Birodalom kapitulált, az arab lázadók győztesnek hitték magukat. De a franciáknak és az angoloknak más terveik voltak. Pedig a háborús hős Arábiai Lawrence mindent megtett az arabok érdekében.  

 Lawrence tudott a tervekről, amiről a Nagy-Britannia és Franciaország a Sykes-Picot egyezményben megegyeztek. Ez gyakorlatilag a közel kelet felosztását jelentette a két nagyhatalom között. De lehet-e éket verni a két győztes közé? – tette fel magának a kérdést az arab érdekek képviselője. Ehhez a londoni kormányhoz kell közvetlen kapcsolatot találni.   Ez sikerült neki a nagyhatalmú csodálói segítségével. Így írt egy memorandumban a külügyminisztérium egyik képviselője: „Sürgősen javaslom, hogy a békekonferenciára Lawrence ezredest delegálják, aki jobban ért az arab kérdéshez, mint bárki más.” Lloyd Georg miniszterelnök alkalmazta is stábjában az attraktív háborús hőst. Ennek ellenére hamar kiderült, hogy a franciák nem hajlandók lemondani Szíriáról és Libanonról, a Damaszkusz Bejrút vonalról. A népszövetségi felhatalmazás e terület úgynevezett gyámság alá vételéről szólt, de ez valójában gyarmati státuszt jelentett. A londoni kormány jelezte, hogy Párizzsal mindenképpen el akarja kerülni a konfrontációt. Ezzel egy időben az angol-indiai lobbi Mezopotámia a mai Irak megszerzéséért szállt síkra, ami India és a Földközi tengeri partvidék közötti fontos stratégia területnek számított. Lawrence és arab barátai az amerikai elnökbe Woodrow Wilsonba helyezték bizalmukat, aki a népek önrendelkezési jogát hangsúlyozta. Az arab nacionalista Fejszál meghívása a békekonferenciára fontos volt Lawrencének, mert egy karizmatikus hásimita volt, aki meggyőzően tudta képviselni az arabok érdekét. De kettőjüknek azt kellett tapasztalnia, hogy a Közel Kelet sorsa nem áll a békekonferencia témáinak az elején. Történt ez annak ellenére, hogy a nagyhatalmú amerikai delegáció tagjai előtt Fejszál a zsidó állam elismerését is elfogadta. Lawrence lobbi munkáját megnehezítették személyes problémái is. 1919 április elején hírt kapott arról, hogy apja tüdőgyulladást kapott és ezért haza sietett Oxfordba. De mire haza ért édesapja már halott volt. Rövidesen a brit kormány repülővel Egyiptomba küldte, de a Rómánál történt kényszerleszállásnál a két pilóta meghalt, viszont a prominens utasuk csak kulcscsonttörést szenvedett. Ezután azt a megbízatást kapta, hogy közvetítsen Sherif Husszein és a radikális vahabita mozgalom vezetője Ibn Saud között. Egyébként utóbbiról nevezték el később Szaúd-Arábiát. Minden esetre ez a missziója sikertelen volt. Amikor visszatért Párizsba Anglia, Franciaország és Amerika között a közel keleti kérdés megvitatása megakadt. Lawrence eltökélt volt az arab ügy támogatása mellett, még a publikációi terén is. Azt is meg kellett élnie, hogy az amerikai újságíró Lowell Thomas, aki az arab lázadásnál ott volt olyan romantikus hadi beszámolót csinált, ami messze volt a szörnyű háborús valóságtól. De a népeknek tetszett Nagy-Britanniában és világszerte. Lawrence megdöbbent a pontatlanságoktól és hogy a nemzeti hős szerepe úgy lett beállítva, mintha az utolsó keresztes háborúban vett volna részt. Ezért is lett fontos számára saját verziója: „A bölcsesség hét tartóoszlopa”. Csakhogy a kéziratot és feljegyzéseit tartalmazó aktatáska egy vonat átszállásnál elveszett. Ettől olyan depressziós lett, hogy a barátai erős rábeszélése kellett ahhoz, hogy emlékezetből újra leírja emlékeit. Ebben túldimenzionálta az arabok hősiességét, akiket a nyugati hatalmak elárultak az 1920 áprilisi san remoi konferencián, ahol a Közel Keletet felosztották egymás között. Ugyan a szír nacionalista Fejszált királynak kiáltották ki, de rövidesen a franciák katonai csapást mértek rá és elkergették. Végül a sévresi békediktátumban az Oszmán Birodalmat is felosztották maguk között.

De rövidesen lehetőség adódott a helyzet megváltoztatására, legalább is az angolok által ellenőrzött vidékeken. Winston Churchill lett a gyarmatügyi miniszter és a stábjába meghívta Lawrencet. Kairóban szerveztek egy konferenciát az önrendelkezésről. Irak, mint új politikai egység jött létre Fejszál vezetésével, Abdullah megpróbálta megszerezni Szíriát, de a franciák ellenállásán ez megbukott, be kellet érnie a Jordánon túli területekkel Transjordánia néven, majd 1946-ban királlyá koronázták és ebből lett Jordánia.