Nem régen még tanítottak, vagy logisztikával foglalkoztak, most az ellenállásba kapcsolódtak be, mint önkéntesek. Összefogva nehezen áttörhető védőbástyát hoztak létre Kijev körül.

Mint egy nyíl úgy repül a föld levegő rakéta a láthatatlan célja irányába a Kijevet a külvilággal összekötő autópálya felett. Nem sokkal ezután öt elterelő lövedéket lőnek ki az ukrán légvédelem tagjai az ég felé. Hosszú tűzcsíkot húznak maguk mögött, majd a magasban felrobbannak. Rakétahajtómű füstjét, mint egy kondenzcsíkot sokáig lehet még látni. „Az orosz rakétákra lőnek velük, amelyekkel a városainkat akarják megsemmisíteni.” – mondja Daniel, aki az eseményt a kocsi szélvédője mögül kíséri figyelemmel. „Öt rakéta egy célra, a légvédelmünk úgy látszik nincs híján a muníciónak.”- jegyzi még meg. Daniel 20 éves és Luhanszkból jött, a nyolc éve oroszbarát lázadók által uralt donbaszi régióból. Anyanyelve orosz, mégis inkább ukránnak érzi magát. 2014-ben szüleivel együtt Kijevbe menekült. Talán azért, mert nem élt a szovjet idők alatt, Daniel meggyőződéses kommunistának vallja magát. Sok ukrán nem érti, hogy miért gondolkodik így. Ők még emlékeznek a kommunizmus szörnyűségeire. Daniel úgy gondolja „mindenki tegye meg, amit tennie kell és kapjon annyit, amire szüksége van.” Ő ezen irányelv alapján él. Tavaly szerezte meg a jogosítványát és most rászorulóknak szállít segélyeket és élelmiszert Kijevben és környékén. A barátnője intézi a logisztikát. Felveszi a rendeléseket telefonon, vagy a közösségi média segítségével. Összeállítja a beszerzési listát, Daniel pedig kiszállítja. A pénz a szükséges dolgok beszerzésére adományokból származik. Bürokráciamentesen, gyorsan ott segíteni, ahol szükség van rá ez az ukrán ellenállás sikerének titka. Mindenki ott segít, ahol tud. Számtalan egymástól függetlenül működő önkéntesek hálózata szervezi meg a segítséget ország szerte. Az elüldözötteknek alvóhelyeket, élelmet, üzemanyagot, de a harcolóknak még éjjellátó készüléket is be tudnak szerezni. Az önkéntesek hálózata nélkül az ellenállás már rég összeroppant volna, például nem lenne élelmük az ellenőrzőpontokon tevékenykedő milicistáknak. De külföldről is jön segítség. Buszkonvojok hozzák a segélyt, visszaúton pedig menekülőket szállítanak. A konvojokat önkéntesek védik, akiket a T3-Concepts nevű svájci cég toborozza. A belföldi és külföldi segítségnek köszönhetően az ukrán fővárosban még nincs nélkülözés.

Daniellel Kijevtől délnyugatra Vaszilkivbe megyünk. A településnek 40 ezer lakója van és a Dnyepertől nyugatra fekszik egy folyosóban, ahol még élelmiszert, üzemanyagot és katonai utánpótlást lehet szállítani Kijevbe. Ha a települést és környékét az oroszok elfoglalnák, az autópályával és a mellette futó vasútvonallal az ellátás megszakadna. Akkor Kijevet csak a Dnyeper keleti partjáról lehetne ellátni, ami lényegesebben nagyobb kerülőt és veszélyesebb utat jelentene. A vaszilkivi folyosó éppen ezért stratégiailag nagyon fontos. Emellett a város otthont ad egy légvédelmi bázisnak nagy kaszárnyával, amit az oroszok többször támadtak. A főutcán egy támaszpont mellett haladunk el, amely katonai akadémiával határos. Február végén ez a komplexum többször rakétatámadás célpontja volt. Egy rakéta elvétette a katonai akadémia épületét és a 100 méterre fekvő szakiskolába csapódott be. Az épület közepe beomlott. Most hatalmas kráter tátong a téglaépületben. Ahol egykor a bejárat állt, csak romhalmaz látható. Daniel pár kilométerre fekvő épen maradt iskolába szállít élelmiszert. Húskonzervet cipel a raktárhelységbe, ahol asszonyok répát pucolnak. A szomszédos konyhában tésztát főznek az elüldözötteknek és rászorulóknak. Visszafelé úton Kijev előtt hosszú sorban állnak az autók az ellenőrző pont előtt. Sok milicista csak oroszul beszél és nem is tud ukránul. Mégis a területvédelmi erőkben szolgálnak önkéntesként. „Mi nem akarunk orosz gyarmat lenni”, vagy „nem akarunk az oroszok rabszolgájává válni” – hallatszik minden felől. Néha az ellenőrzés szigorú. Előfordul, hogy a milicista látni akarja a mobiltelefon legutóbbi híváslistáját. A városból kifele lényegesebben enyhébb a forgalom. Emberek még el tudnak menekülni Kijevből, de aki el akart menni azok nagyobb része már nincs itt. Aki a fővárosban maradt az ki akar tartani a végsőkig. Mint például Anna, aki tanárnő. Ő a fia miatt maradt, aki a húszas évei elején jár. A fiú rosszul lát, ennek ellenére nem mehet el az országból, mert katonaköteles. Anna nem akarta egyedül hagyni. Hasonlóan gondolkodott barátnője, aki kénytelen volt a város délnyugati részében található házát elhagyni, mert azt tüzérségi löveg találta el. Egy nyugat Európában élő barátja városközpontban található lakásába költözött be. Este Pavlo Haidai visz magával. Haidai egy logisztikai cég vezetője. Most a területvédelmi erők karszalagját viseli, a kocsiban mellette egy amerikai Beretta típusú pisztoly. A férfi nem hiszi, hogy az oroszok körbe tudnák venni a várost. „Délnyugatra az orosz haderő, 20 ezer emberből, ha áll.” – mondja. „Ennyi emberrel Kijev megtámadása illuzórikus. Nincsen jele annak, hogy az Irpin, Buha és a Hostomel repülőtérnél levő orosz egységek erősítést kapnának.” Sok az ellenőrzőpontokon szolgálatot teljesítő milicista jól ismeri Haidai-t és az autóját. Ezért viszonylag könnyen haladunk. Az Irpin folyóhoz közelítünk, amely komoly akadályt jelentetett az oroszoknak az előrenyomulás során. Ugyanis az ukránok a hidakat felrobbantották. Itt a város szélén sok bevásárló központ van, hatalmas parkolókkal, mellettük pedig erdős vidék. Ahogy közeledünk délnyugat felé egyre hangosabban hallatszik a tüzérségi tűz hangja. Az ukránok lövik az oroszokat azok meg visszalőnek. Egész este folyik az ide-oda lövöldözés. Néha megszólalnak az orosz sorozatvetők is. A területvédelmi egységek egy támaszpontján töltjük az éjszakát. A helyiek, akik még nem menekültek el hoznak enni és inni valót. A legtöbb egyenruhát viselő férfi 40 év körüli. A fiatalabbak nem a városokban harcolnak, hanem városon kívül, kisebb településeken, erdőkben. A parancsnok egy népszerű izmos férfi, aki mindenki csak Sárkánynak hív. Az éjszaka folyamán keresztülvezet egy bonyolult lövészárok rendszeren, ami bunkerekkel és lőállásokkal van ellátva. A lövészárok alja fadeszkával van kirakva, így kevésbé merülnek el a harcosok a sárban. „Mindent magunk építettünk.” – mondja büszkén Haidai. Ők könnyű gyalogságnak számítanak. AK 47-es géppisztollyal és gépfegyverrel vannak felszerelve. Elsődleges feladatuk az ellenőrzőpontok védelme, amelyek Kijev bejáratai. „Előőrseink vannak páncélos elhárító fegyverekkel felszerelve, akik ha vissza kell vonulnunk, fedeznek minket. A háború első három hetében a területvédelmi erők civil segítőkkel együtt lőállásokat, bunkereket és a főutakon útzárakat építettek. Azokon az utakon, amelyeken a támadást várják aknákat telepítettek. Vörös táblákon hívják fel az aknaveszélyre a figyelmet. A védők úgy gondolják a támadóknak nehéz dolguk lesz ostrom esetén. Előfordul, hogy a páncélosokat sikerül a védőknek az utakról lekényszeríteni. A városon kívül a sárban több elakadt orosz tankot látni, amelyeket hátra hagyott a személyzete. A város közepén van egy zsákmányolt T 72-es, amelyet ukrán színekre festettek.

Másnap az egyik kórházban a sebész főorvos Igor Csomenko fogad az irodájában. Most tért vissza nyugdíjból, az eredeti rangja tábornok volt a hadseregben. Most ismét egyenruhát hord. Büszkén mutat egy videót a mobiltelefonján, amit nem régen rögzítettek és egy sebesültön végrehajtott szívműtétet örökített meg. Egy repesz találta el a mellkasán az áldozatot, de sikerült az életét megmenteni. „A legtöbb sebesülést repeszek okozzák, vagy gyalogsági fegyverek.” – mondja a főorvos. „Húsz kilométerre vagyunk a frontvonaltól. Ide hozzák először a sebesülteket. Itt stabilizáljuk az állapotukat és utána szállítjuk át őket más kórházakba, amelyek távolabb vannak a harcoktól. Sok kórházi munkatárs elmenekült, de akik itt maradtak azokkal még bírjuk a munkát. Minden negyedik ágy foglalt. Ezen az ágyon egy olyan katona fekszik,” - mutatja a főorvos – „aki a területvédelmi erőkhöz tartozik és harcolt már a Dombasz vidékén. A harcállása Kijevtől északra volt egy nagy gát mellett. Egy aknagránát sebesítette meg a combján.” Egy nyugdíjas, aki az oroszok által elfoglalt repülőtér Hostomel mellett élt, barátjával úton volt éppen, amikor egy orosz rakétatámadás meglepte. „A barátom nem élte túl a támadást.” – mondja. A kórházi látogatás után ismét Danielt kísérem el útjára. Nála van a bevásárlási lista, ezért először Kijev nyugati részén található szupermarketbe megyünk. Itt is hallani a tüzérség hangját. A vevők már hozzászoktak és nem foglalkoznak vele. A közeli frontszakaszon szolgáló katonák is ide járnak, hogy ételt vegyenek maguknak. Hitelkártyát a pénztárnál továbbra is elfogadnak. Később egy nagy gát fala mellett haladunk el északra a várostól, majd miután átkeltünk keletnek vesszük az irányt. Az ukránok a Dnyeper egyik mellék csatornáján felrobbantották a hidat ezért a Daniel által hozott élelmiszert a felrobbantott hídig visszük. A másik oldalról gumicsónakon jönnek az áruért. Az egyik segítő Alberto Flores-Cortes, akinek az apja bolíviai az anyja meg ukrán. A háború előtt volt néhány edzőterme 75 alkalmazottal. „Az üzlet jól ment, de most halott.” – mondja. Azért, hogy az ellenállást támogassa alapítványt hozott létre, a megtakarításait pedig az államnak utalta át, hogy fegyvereket tudjanak venni. Flores-Cortesszel átkelünk a csatornán és Csotjanivka falu közösségi házába megyünk. Ott vár ebédosztásra egy háromgyerekes család. A szülők jól beszélnek németül, mert több éven át a bajorországi Ansbachban dolgoztak. A visszafelé vezető úton Flores-Cortes mesél az edzőtermeiről, amelynek az egyik logójának a végén nagy „Z” betű szerepelt. Ezt a háború után meg kell változtatnia, mert az orosz megszállók harci járművein ez a betű látható. „Valami újat kell kitalálnom” – mondja. A „Z” betű Ukrajnában sokáig rossz emlékeket fog idézni.

Az írás Kurt Pelda a Weltwoche újságírójának riportja, ami Der Spiegel hírmagazinban jelent meg.