Templomi szolgálólányok, akik pénzért szeretkeztek férfiakkal. Művelt és gazdag hetérák, akik a férfi összejövetelek sztárjainak számítottak. Sokan úgy tartják a prostitúció a legősibb mesterség. De ez hogyan nézett ki az ókorban? Erről antik szerzők műveiből és régészeti leletek alapján tudunk képet alkotni magunknak.

 Várakozóan álltak a templom előtt. Csinos frizurájukat és bokáig érő vékony ruhájukat lágy szellő fodrozta. Ezen a napon eljött az ideje, hogy a szerelem istennőjének áldozatot hozzanak, és egy férfinak odaadják magukat. Sok asszony gyűlt össze az Isztár templom előtt, közöttük pedig férfiak jártak keltek, hogy a megfelelőnek tűnő hölgyet kiválasszák. „Aki először pénzt dob eléjük, azt kell a nőnek követnie.” – írta Hérodotosz. „Ha a közösülés megtörténik, akkor az istennőnek hozott áldozat megvalósult”. A görög történetíró szerint az ókori Babilonban nőknek házasságuk előtt úgy kellet Aphroditének (Isztárnak) áldozatot hozniuk, hogy egy idegen férfinak kellet odaadniuk magukat. Azt a pénzt, amit ezért kaptak nem tarthatták meg, hanem a templom papjainak kellett jutatniuk. Egyiptomban, a kis ázsiai Lydiába, Szicíliában és Korzikán is előfordult hasonló szokás. Volt, ahol a templomban szolgáló nők álltak a férfiak szolgálatára. Ők is a templomnak jutatták az aktusért járó pénzt, amit a templom fenntartására fordítottak, de ugyanakkor részt vettek a szentély csinosításában és zenéltek a szertartások idején. A közösüléssel a férfiak az istennő előtti tiszteletüket fejezték ki. Például, ha a római magisztrátus tagjai Szicíliába mentek, felkerestek egy ilyen templomot számol be a görög történetíró Diodotorosz Kr.e. első századból. A korinthoszi Aphrodité szenthelyen több „szerelmi” szolgálólány tevékenykedett, mint a legtöbb bordélyban. Mintegy 1000 szolgálólány, akikkel férfiak, sőt nők is áldozhattak a szerelem istennőjének – tudhatjuk meg Diodotorosz kortársától Strabontól. Közülük 100 csak a korinthoszi Xenophonnal áldozott, írja a költő Pindarosz a Kr.e.5. századból. Ők rabszolganő voltak és szakrális örömlányokként dolgoztak. Hasonlóan működött a szicíliai Vénusz szentély is. Ezer templomi szolgálólány? Pajzán asszonyok, akik idegen férfiakkal közösülnek? Férfi fantázia, vagy történelmi valóság?

Azt szinte biztosra vehetjük, hogy az antik korban, egyes templomokban gyakran történt szexuális érintkezés. A szerelmet szolgáltató lányok esetek nagy részében rabszolgák voltak, akik a szenthelyen dolgoztak. Ez a fajta szolgáltatásuk kevésbé a spiritualitásról szólt, mint inkább a pénzkeresetről. A római történetíró Valerius Maximus arról számol be, hogy Karthágóban ilyen fajta szentélyekben gyakran dolgoztak szegény származású lányok, akik így keresték meg a hozományukra a pénz. „Pornai”, ahogy az ókori görögök a szabadabb erkölcsű nőket hívták egyébként több helyen is előfordultak. A városokban sokfelé lehetett velük találkozni. A városfalnál, a kikötőben, a kereskedő házaknál, a színházaknál. És természetesen a szenthelyeken. Mindenhol, ahol potenciális kuncsaftok előfordulhattak. A római költő Ovidius a „Ars Amatoria” című művében fel is sorolja azokat a helyeket, ahol Rómában a mindenre kapható lányokkal találkozni lehetett. Ilyen volt például a Mars mező, vagy az Isis szentély. Főleg azon a szenthelyeken gyülekeztek a prostituáltak, ahol női isteneket tiszteltek. Nem véletlen, hogy leginkább Aphrodité/Vénusz szentélyek körül jöttek össze, hiszen ő volt a patrónusa a szexuális szenvedélyek hódolóinak. Rómában a lányok a Venus Erucina templomhoz vonultak ünnepi menetben, ahol tömjént, virágot és egyéb növényt áldoztak, hogy a szeretők jóindulatát megnyerjék– írja Ovidius. De más vallási ünnepen is találkozhattak, a laza erkölcsű hölgyek lovagjaikkal. Például a görögöknél külön ünnepelhettek a férfiakkal, mialatt a polgár asszonyok máshol tisztelték az isteneket. Athénban a leghíresebb prostituált Neaira szeretőjével, Thesszáliai Somossal evett és ivott más férfiak társaságában a Pantheon ünnepen – tudósít a Kr.e. 4. században élt athéni politikus Démoszthenész.

A prostitúciót nem ítélték el. Egy férfi nyugodtan mehetett bordélyháza. Csak akkor szólták meg, ha ezt gyakran tette. Athénban a város által fenntartott nyilvánosházak működtek, amelyekben állami rabszolganők dolgoztak. Rómában viszont a gazdag polgároknak saját rabszolgáikat kellett ilyen célra felhasználni, mert a minőségi prostituált ritka volt. A rómaiaknál és a görögöknél a feleség a gyermeknemzésre szolgált, ha ez megtörtént a szexuális kapcsolat megszakadt. A polgárasszonyok visszahúzódva éltek, ritkán hagyták el otthonukat. A gyermekeiket nevelték és a házkörüli munkákról gondoskodtak. A nyilvános élettel kapcsolatos teendőket a férfiak intézték. Athén és Róma utcáin így csak szegényebb sorsú nőkkel, vagy prostituáltakkal lehetett általában találkozni. Az utóbbiakat messziről meg lehetett ismerni hosszú vékony ruhájukról, hullámos szőke hajukról. A társadalomban szigorúan elkülönült a tisztességes családanya és a könnyűvérű „Femme Fatal”, a végzet asszonya. Mialatt a tisztességes asszonyokat szigorú neveltetésben részesítették és erkölcsös életet éltek, a prostituálttól elvárták, hogy hódolójának minden kívánságát teljesítse. Több szabadságot élvezett egy könnyűvérű hölgy, mint egy tisztességes családanya, de ezért keményen meg kellett dolgoznia. Az ókorban gyakran idealizálták a prostituáltak életét. Főleg a színdarabokban. Jellegzetes történet, hogy az ifjú beleszeret a prostituáltba, meg akarja szabadítani őt. Feltűnik egy szabad férfi, aki rég elveszett lányát a prostituáltban véli felfedezni. Végül minden jóra fordul és a szerelmesek egymáséi lesznek. Antik „Pretty Woman”.

A helyzet az esetek többségében nem ilyen rózsásan nézett ki. Gyakran a lányok szegény családból származtak és a családnak arra sem volt pénze, hogy a lány hozományát előteremtse. Előfordult, hogy ezért kitették a családból és szolga lett belőle. Megesett, hogy ezek a lányok emberkerekedők kezei közé kerültek, akik aztán prostituáltnak adták el őket. A futtatatóik általában vendégházak, vagy kocsma tulajdonosok voltak. Ezek aztán nem csak ételt, italt és szállást, hanem lányokat is biztosítottak a férfi vendégeknek. De fürdősök, fodrászok is futtattak lányokat. A profi futtatók bordélyházakat üzemeltettek és rabszolganőket foglalkoztattak, akiket emberkereskedőktől vettek. A vendégek széles társadalmi körből kerültek ki. Voltak közöttük szolgák, felszabadítottak és gladiátorok is. Legritkább esetben nemes emberek. Ők a hetérákkal a minőségi prostituáltakkal szórakoztak. Ezek művelt asszonyok voltak, akik jól kiismerték magukat a felsőbb osztályok szokásai között. A gazdag emberek gyakran kísérőnek is bérbe vették, vagy megvásárolták őket. Legtöbbször szimpóziumokon, úgynevezett férfi estéken vettek részt. Ezeken a férfi vendégek beszédet tartottak, megvitattak dolgokat, zenés és táncos előadásokat néztek meg, ettek ittak és a végén a testi vágyaikat élték ki. Az ilyen eseményeket a görögök vázákon, tányérokon és ivóedényeken is megörökítették. De nem csak a szimpóziumokon vettek részt a hetérák. Más társadalmi eseményre is elkísérték kitartóikat, míg a partnere felesége otthon ült. A szolgáltatás ára a prostituált státuszától függött. A vendég egy átlag „prostituta”-nak (jelentése utcán álló) egy, vagy két As-t fizetett. Ez egy üveg bor árának felelt meg. A minőségi prostituáltak ellenben több száz As-t kereshettek. Nem csak pénzt kaphattak a minőségi örömlányok hódolóiktól. Ékszereket, ruhát, parfümöt, sőt lakást is jutathattak nekik. Görögországban egyes hetérák olyan gazdagok voltak, hogy templomoknak szobrokat adományoztak. Így ajándékozott a Kr.e. 4. században Phryne a szép nemes prostituált városának Thespiainak egy Eros szobrot, amit Aphrodité templomába helyeztek el. Ennek ellenére a hetérák és más örömlányok a társadalmon kívül álltak. Ha beléjük szeretett valaki nem vehette nőül őket. Megvásárolhatta, felszabadíthatta, de feleségül nem vehette. Annak ellenére történt mindez, hogy a házasság képes nők száma alacsony volt. Sok agglegénynek nem maradt más, mint az örömlányok szolgáltatása.              

A románcok fiatal férfiak és nők között nemcsak a nemek közötti egyenlőtlen eloszlás miatt volt nehéz, hanem a szigorú erkölcsi elvárások miatt is. Míg azt nem ítélték el, ha az ifjú prostituálthoz ment, addig a polgár lányokat szigorú erkölcsösségre nevelték. Őket már 14, 15 éves korukban kiházasították. A vőlegény általában kétszer annyi idős volt. Az ókori Görögországban a házasság előtt a szüzességet szigorúan elvárták. Plutarkosz görög történetíró szerint, ha egy lánynak házassága előtt nemi kapcsolata volt, apja eladhatta rabszolgának. Egy lánynak a házassággal szemben csak egy alternatívája volt, ha papnőnek állt. Rómában a Vesta szüzek őrizték az örök lángot, gondoskodtak a szertartásokról. Lányokat hat, tíz éves korban kezdték kiképezni Vesta papnőnek. Harminc évig tartott a szolgálat, mialatt a szüzességüket meg kellett őrizniük. Ha egy papnő megszegte ezt az előírást szigorú büntetésben részesült: élve eltemették. Végül is rajtuk múlott az egész állam jóléte.

Juvenalis a római szatirikus író nem volt rest a társadalom visszásságait kifigurázni a régi erkölcsök védelmében. Ugyancsak az erkölcsvédelem vezette Hérodotoszt és Strabont, amikor más népek „szörnyű szokásaira” hívták fel a figyelmet például arra a babiloni szokásra, hogy a lányoknak esküvőjük előtt idegen férfiakkal kellett közösülniük. A történészek mai napi vitatkoznak azon volt-e egyáltalán templomi prostitúció. Egyesek szerint idegen népek pengeélére állításával az antik történetírók saját népük a görögök és a rómaiak felsőbbrendűségét hangsúlyozták. De, hogy az erkölcsökkel régmúlt korokban is gondok voltak jól mutatja, hogy Rómában a legrégebbi templom a Circus Maximumon Venusnak szentelték, építésére a pénzt Kr.e. 295-ben hűtlen asszonyok fizették be büntetés gyanánt.               

A rómaiak fontosabban tartották, mint a légiókat, azt a hat papnőt, akik Forum Romanumon a Vesta istennőnek szentelt templomban az örök tűzet őrizték. Tőlük függött a teljes birodalom szerencséje. De ha a szüzességi fogadalmukat megszegték szigorú büntetés várt rájuk; élve befalazták őket.  

Galád bűnnel vádolták, amely az életébe kerülhet, holott egy szó sem volt igaz belőle. Mikor Corneliát a Vesta templom főpapnőjét gyaloghintón a kivégzőhelyre vitték, hangosan tiltakozott: „Paráznának tart engem a császár, holott a szolgálatom idején győzelmeket és diadalokat aratott.” Tudta mi vár rá a Porta Collinánál. Szomjazás, éhezés és fulladás mélyen a föld alatt egy cellában. Élve befalazva, ugyanis egy Vesta papnőnek még a római birodalom leghatalmasabb ura sem folyathatja vérét. Furcsán hangzik, de egy Vesta papnő szüzességén is múlhatott a birodalom sorsa, legalább is így gondolták a rómaiak. Ha egy papnő közösült valakivel, vagy csak ennek gyanúja is felmerült, bűnhődnie kellett. Cornéliát Kru. 91-ben Domitianus császár (Kr.u. 81-96) idején hamis tanúvallomás alapján, minden nemű bizonyíték nélkül ítélték el. Pont Domitianus uralkodása alatt, aki unokahúgát megerőszakolta. Megragadó leírásban örökítette meg, mint szemtanú ifjabb Plinius a papnő utolsó útját: „Lefelé menet beakadt ruhája. Megfordult és összefogta, ám ekkor a hóhér meg akarta ragadni a kezét, amit a tiszta szűz a szentségének utolsó védelmeként visszautasított”. Cornelia szolgálati helye a Forum Romanumon a Vesta templom és az Atrium Vestae, a papnők lakóhelye 2000 év után is megtekinthető, igaz ma már csak az épület oszlopai törnek az ég felé ott, ahol egykor az antik Róma központja volt. Jupiternek az istenek atyjának szerte a birodalomban voltak szentélyi, de Róma Kr.e. 753-as alapítása óta a házi békét és az állam jólétét biztosító Vesta istennőnek a templomában égett csak az öröktűz. A vallási szokás eredete nem tisztázott. A hagyomány szerint Aeneas Trójából hozta magával a tüzet Latium partjaihoz Laviniumba. Innen a legendás király Numa Pompilius vitette Rómába. A Vesta kultusz hasonlít az olimpiai tűzhöz, ami Hestia görög istennő tiszteletére éget, szimbolizálva a játékok alatti békét. De arra, hogy egy kis erkölcsi botlásért egy papnőt kivégezzenek nem volt példa a Földközi tenger medencéjében.     

Mindemellett a régi Róma nem épp erkölcsösségéről volt híres. A hatalom és a szerzési vágy gyakran rombolta a morált. A szüzesség és a házastársi hűség nagy megbecsültséget élvezett, ám ezeket az uralkodói körökben nem mindig tartották be. Nem csak férfiak, hanem a nők sem. Messalina császárné gyakran tartott orgiákat, főleg ha a férje Claudius esténként magányosan a kéziratai fölé görnyedve olvasott. Nem csak a Vesta szüzek voltak az erkölcsök őrzői, hanem a császár is, aki mint Pontifex Maxiumus – főpap – felügyelte az erkölcsi szabályok betartását. A Vesta papnők csoportja hat, a késő ókorban hét szűzből állt, akiknek 30 évig kellett szolgálniuk. Ezután térhettek vissza a civil életbe és házasodhattak meg. De kevés forrás ír a Vesta papnők szolgálatuk lejárta utáni sorsáról. Plutárkosz szerint hat, tíz éves korukban választották ki a feladatra a lányokat. Ez tíz év tanulást, tíz év szolgálatot és tíz év tanítást jelentett. A főpapnő vezetésével oktatták és készítették fel a szolgálatra az utánpótlást. A kötelességek ma is egzotikusnak tűnhetnek. Inkább reprezentálásból, mint fizikai munkából álltak. A Vesta papnőknek kellett gondoskodniuk róla, hogy az örök tűz soha ne aludjon ki és vizet hozni Nimfa Egeria forrásából a templom tisztításához. Ő nekik kellett a „mola salsa”-t előállítani, ami sós gabona és egy meg nem született borjú hamujának keverékéből állt, és amit április 21-én Róma alapításának napján kellett a tűzre szórni. Ezeken kívül sok birodalmi ünnepen kellett megjelenniük.

Csak fizikailag egészséges, szellemileg ép lányok jöhettek szóba, akiknek a szülei még éltek és Itáliában laktak. A kritériumok szigorúak voltak, akár egy elit iskolában. Polgárjoggal rendelkező családból kellett származnia, lehetőleg szenátor felmenőkkel. Rabszolgák, felszabadítottak és kézművesek leányai szóba sem jöhettek. Augustus császár panaszkodott, hogy a felsőbb osztályú családok nem akarják lányukat felajánlani papnőnek. Ezért, mint Pontifex Maximus 20-at kijelöltetett és egyet közülük kiválasztatott. Mihelyt feleskette a főpap a jelöltet, „a római polgárok jólétének érdekében” már nem volt a lánynak visszaút. De az éremnek volt egy másik oldala is. A Vesta papnőknek kiváltságaik voltak, ami a mai kor magas rangú hivatalnokainak, vagy diplomatáinak privilégiumára emlékeztetnek. Az apai joghatóság alól kivonták őket, nem úgy, mint más római nőket. Saját maguk rendelkeztek a vagyonuk felett, örökölhettek és ők is örökbe adhattak. Vesta templom egy fajta állami archívumként működött. Itt voltak például elhelyezve Caesar és Augustus végrendeletei. A színházban, a cirkuszban és a Colosseumban saját páhollyal rendelkeztek. A papnőknek lehetett saját rabszolgájuk, szolgálati kocsijuk és testőrük. Az ünnepeken, amelyen áldozatot mutattak be négykerekű kocsin, kisebb alkalmakor kétkerekűn közlekedhettek. A szenátus lictort, egy fajta testőrt rendelt ki nekik, ami társadalmi megbecsültségüket növelte. A ruházatukról messze meg lehetett őket ismerni. A halálra ítéltek számára ők voltak az utolsó remény. Ha egyikük a kivégzőhely felé menet véletlenül találkozott egy Vesta papnővel, az megkegyelmezhetett neki. Ez benne volt a római jogban.

A Vesta papnők abszolút különleges státust élveztek. Nem voltak alárendelve a hétköznapi törvényeknek, hanem a Pontifex Maximus ítélkezett felettük. A vallási szolgálatukban szigorúan tiltva volt a szex, mert az rossz óment jelentett az államra nézve. De ez a bűn igazolta az élve befalazás büntetését? A nagy megbecsültséget élvező Vesta papnői állás elég veszélyes foglalkozásnak számított. Cornelia nem az egyetlen Vesta papnő volt, akit Domitianus elítélt. Svetonius római történetíró még hármat említ, akik legalább az öngyilkosságot választhatták. A befalazás barbár szokását egyébként abban az időben senki sem vonta kétségbe.                 

Az uralkodóknak a Vesta kultusz lehetőséget kínált arra, hogy saját magukról a felelősséget elhárítsák. Valami rosszul sült el Róma számára? Pánik, nyugtalanság veszélye fenyegetett? A légiók megsemmisítő vereséget szenvedtek el? Rögtön felmerült a gyanú, hogy a Vesta papnők erkölcstelenül viselkedtek. A történelem 14 pert és 19 elítélt Vesta papnőt tart számon. De könnyen lehet, hogy ennél többen voltak. Röviddel a Cannae csata után ahol Hannibál karthágói hadai hatalmas vereséget mértek a rómaiakra, két Vesta papnőt Opimiát és Floroniát ítéltek halálra szexuális kicsapongásért. Amikor a hadvezér elefántjaival átkelt az Alpokon és elvonult Róma mellet anélkül, hogy megtámadta volna nem esett bántódása egy Vesta papnőnek sem. 100 évvel később, a polgárháború idején, amikor Róma hatalma a Földközi tenger medencéjében veszélybe került három Vesta papnőt, Aemiliát, Liciniát és Marciát élve befalazták. A történészek megfigyelték, hogy a nyugodtabb időkben a szabados viselkedésért feljelentett Vesta papnőket általában felmentették. A gazdag Vesta papnőt Liciniát Kr.e. 73-ban feljelentették, mert állítólag viszonya volt a nála még gazdagabb Marcus Licinius Crassus tábornokkal. A bírája szerint ezzel azért vádolták a főpapnőt, hogy a birtokaihoz hozzájussanak. A megvádolt asszonyt felmentették. Sok a papnők elleni vád kitalált volt, vagy bizonyíthatatlan. Különösen bizarrak voltak a templombeli megerőszakolások. Cassius Dio Caracalla császár éles kritikusa azt állította, hogy az uralkodó besurrant a Vesta templomba és a papnőket megerőszakolta. Erre bizonyíték nincsen, de az biztos, hogy Caracalla uralkodása elején Kr.u. 211-ben négy Vesta papnőt halálra ítéltek. Clodia Laete, egy szenátor lánya befalazása előtt azt mondta, aki megerőszakolta annak nagyon is ismerős arca volt: Caracallára hasonlított.       

Elagabal volt az az uralkodó, aki a dekadenciát és a bűnt még egyszer az elviselhetőség határán túl tolta. A 16 éves zavaros, kontrolt vesztett kamaszt, aki Caracalla törvénytelen fiának adta ki magát Kr.u. 218-ban egy katonai lázadás jutatta hatalomra. Az orgiái és szex botrányai sokkolta a konzervatív szenátust. Ráadásul a Szíriából származó uralkodó egy Vesta szüzet Aquilia Severát vette feleségül. Azért, hogy ezt megtehesse megváltoztatta a törvényeket. A házasságtól isteni származású gyermeket akart. Ez nem jött össze, de viszont négy év múlva a saját testőrsége gyilkolta meg. A kereszténység megerősödésével a régi rítusok a negyedik századra elvesztették jelentőségüket. Kru. 382-ben zajlott le az utolsó per egy Vesta szűz név szerint Primigenia ellen. De ekkora a Vesta kultusz elvesztette jelentőségét. A támogatást megvonták tőle, templomát bezárták. Theodosius császár a pogány vallásokat betiltotta. Az utolsó Vesta szűz Coelia Concordia Kr.u. 394-ben megkeresztelkedett. Az örök tűz elaludt. A Vesta papnők szüzessége viszont inspirálta a kereszténységet, az apácákat.         

 A német külügyminisztérium nem régen nyilvánosságra hozott iratai azt mutatják, hogy 1991-ben a Helmuth Kohl vezette kormány mindent megtett a NATO keleti bővítése és Ukrajna függetlenné válása ellen, hogy biztosítsa a német egységhez Moszkva jóindulatát.

 A történészeken kívül nem nagyon szoktak foglalkozni azzal, ha a német „Jelenkori Történelem Intézete” megjelenteti „A Szövetségi Köztársaság külügyi iratai” című sorozat legújabb kötetét. Most ez viszont másképp alakult. Az aktuális kiadvány, ami 1991-es feljegyzéseket, leveleket, jegyzőkönyveket tartalmaz nagy figyelmet kapott. Ugyanis ebben a Szovjetunió összeomlásáról, a NATO keleti bővítéséről és Ukrajna függetlenedéséről olvashatunk többek között bizalmas és titkos diplomáciai iratokat. Ezekből olyan tények derülnek ki, amelyek új megvilágosításba helyezhetik az orosz ukrán háború okait és a német politika ebben betöltött szerepét. Az akkori német politika középpontjában két ember állt: Helmuth Kohl kancellár valamint Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter és alkancellár. 1991-ben létezett még a Szovjetunió, igaz sok nemzetisége már fellázadt ellene. Ekkor Kohl kancellár „katasztrófának” tartotta a Szovjetunió esetleges összeomlását. Aki ezt akarja az „szamár” – mondta Kohl. A nyugati partnereivel folytatott tárgyalásokon Ukrajna és a balti államok függetlenedése ellen érvelt. Lettországot, Litvániát és Észtországot 1940-ben annektálta a Sztálin vezette Szovjetunió. Az annexiót a Szövetségi Köztársaság soha sem ismerte el. Mégis, amikor 1991-ben a baltiak a függetlenségükért harcoltak és ki akartak lépni a Szovjetunióból Kohl bizalmasan azt mondta Francois Mitterrand francia elnöknek, hogy ezek az országok „rossz úton járnak”. A kancellár éppen a német egység megvalósításán dolgozott és úgy gondolta a lettek, a litvánok és az észtek tíz évet várhatnak a függetlenségre. Akkor is, ha ez megvalósul egy finn típusú semlegességet képzelt ez számukra, de nem akarta, hogy a NATO, vagy az Európai Közösség tagjai legyenek. Ukrajnának is a Szovjetunióban kell maradnia mindenek előtt annak egyben maradása miatt. Amikor már látszott, hogy a Szovjetunió széthullik Kohl konföderációt javasolt Kijevnek Oroszországgal. 1991 novemberében biztosította Borisz Jelcin orosz elnököt, hogy az „ukrán vezetést ebben az irányban fogja befolyásolni” – olvasható Jelcin Bonnban tett látogatásának jegyzőkönyvében. A német diplomaták mindeközben óva intették az ukrán vezetést „az autokratikus, nacionalista túlzásoktól”. Két hét múlva az ukránok 90%-a a függetlenségre szavazott. Ekkor Kohl és Genscher változtatott a diplomáciai irányvonalon. A Németországi Szövetségi Köztársaság (NSZK) volt az első állam az Európai Közösségen belül, ami elismerte Ukrajna függetlenségét.  

Ugyanakkor a Szövetségi Köztársaság Kelet Európa politikája is kérdéseket vet fel. 1991 folyamán a Varsói Szerződés szétesett. Lengyelország, Magyarország és Románia a NATO felé igyekezett, tekintettel a Szovjetunióra. A kelet európaiak törekvései egy bizarr elegyét képezhetné az oroszok „fenyegetettség érzésének, elszigetelődéstől való félelmének és az ezekből keletkező frusztrációnak” – jelentette 1991 februárjában a moszkvai német követ. Genscher ebben a helyzetben nem akarta elrontani a szovjetekkel való viszonyt. A NATO keleti bővítése a jelenlegi szituációban „országunknak nem érdeke” – fejtette ki. Kelet európai országoknak ugyan joguk van szabadon megválasztani védelmi rendszerhez való tartozásukat, de „még nem jött el ennek a jognak a gyakorlásának az ideje”. A korabeli dokumentumokat olvasva sokan úgy gondolják, ezek alátámaszthatják Vladimir Putyin orosz elnök Ukrajna elleni háborút megindokló retorikáját. A nyugat nem azt ígérte Moszkvának, mint ami a Szovjetunió összeomlása után megvalósult. Annak ellenére gondolhatják így, hogy 1997-ben Oroszország morogva, de hozzájárult a NATO keleti bővítéséhez. A nyilvánosságra hozott dokumentumok több aktája is erősítheti Putyint. Például 1991 márciusában Genscher elutasította az amerikaiak javaslatát a NATO keleti bővítésére utalva arra, hogy a szovjeteknek a „2+4-es”, Németország jövőjéről szóló tárgyalásokon azt mondták nincs szó a keleti bővítésről. Hat nappal később a német külügyminisztérium politikai igazgatója Jürgen Chrobog a britekkel, az amerikaiakkal és a franciákkal folytatott megbeszélésen azt mondta, hogy a 2+4-es tárgyalásokon a szovjeteket biztosították, hogy csapataik kivonását nem fogják Moszkva kárára kihasználni. Április 18-án Genscher azt mondta görög kollégájának, hogy Németország a NATO tagja marad, de nem fogják a szervezetet keleti irányban bővíteni. Ugyanezt ismételte meg október 18-án a francia és a spanyol külügyminiszternek. Genscher a kelet európai államok belépési törekvéseit igyekezett más irányba terelni, olyanba, ami a szovjeteknek elfogadható. Ilyen volt az Észak Atlanti Együttműködési Tanács semmire sem kötelező javaslata. A kelet európai államok vezetőit bizalmas megbeszéléseken pedig igyekeztek lebeszélni a NATO-ba való belépésről.

Bonnban a Szövetségi Köztársaság akkori fővárosában 1991-ben a változás feletti öröm uralkodott. A hidegháború véget ért, Németország egységesítése megindult és folyamatban volt az Európai Közösség Európai Unióra való átépítése. Kohl a Szovjetunióval újfajta viszonyt képzelt el. Moszkvában az idealista, nyugat kedvence Mihail Gorbacsov irányított. Kohl azon az állásponton volt, ha Németország segít a Szovjetuniónak, akkor ezzel előre mozdítható a német egység. Kohl ott segített Gorbacsovnak ahol tudott. Elintézte, hogy országát meghívják a világ legfejlettebb államait tömörítő G7-es tárgyalásra. Közben hatalmas pénzügyi segítséget nyújtott a Szovjetuniónak. Ez idő tájt a német kancellár attól félt legjobban, hogy Gorbacsovot a titkosszolgálat és a pártapparátus puccsal elmozdíthatja a hatalomból. A puccs 1991 augusztusában be is következett. De a tömegtüntetések, a katonák parancsmegtagadásai és Jelcin fellépése megakadályozta a hatalomátvételt. Gorbacsov hivatalban maradt. Elképzelhetetlen veszéllyel járt volna egy visszarendeződés. Több százezer szovjet katona állomásozott még Kelet Európában és Kelet Németországban. És még ott volt 30 ezer nukleáris robbanófej. „A nukleáris biztonság prioritást élvez!” – jelentette ki egy bonni diplomata. Ebben a helyzetben elkerülendő volt Gorbacsov helyzetének gyengítése. Kohl és Genscher dominó effektustól félt. Ha a balti államok függetlenednek őket Ukrajna fogja követni. Végül az egész Szovjetunió összeomlik. Jugoszláviához hasonló polgárháború törhet ki. Eduard Sevarnadze, aki hosszú ideig Gorbacsov külügyminisztere volt figyelmeztette 1991 októberében a németeket. Ha a Szovjetunió összeomlik, akkor Oroszország élére egy fasiszta vezető kerülhet, aki visszacsatolhatja a Krímet és elfoglalhatja Ukrajnát. Kohl ugyanakkor a kelet európai nacionalizmusok feléledésétől tartott. Elképzelhetőnek tartotta, hogy mint 1920-ban a lengyelek és litvánok egymással háborúzzanak. Végül a baltiak is elnyerték függetlenségüket. Egyébként más nyugati államok is osztották a németek aggodalmát. Mitterrand így szidta baltiakat: „nem lehet veszélybe sodorni mindazt, amit Moszkvával elértünk, olyan államok miatt, amelyek 400 évig nem léteztek, de most újra létezni akarnak”. Maga a hideg reálpolitikus idősebb Bush amerikai elnök elhamarkodottnak tartotta a balti függetlenségét. Kohl kancellár annyira elnéző volt az akkori szovjet vezetéssel, hogy amikor 1991 január 13-án Vilniusban a tüntetők ellen bevetették a szovjet csapatokat, 14-en meghaltak és több százan megsérültek csak nagyon halkan tiltakozott. Pár nap múlva a kancellár beszélt Gorbacsovval. Ekkor a szovjet vezető azt magyarázta nem járhattak el máskép a litván fővárosban, amire Kohl azt felelte: „Néha a politikában kerülő utakat kell tenni, csak a célt nem szabad szem elől téveszteni.” És ez a cél számára az egységes Németország volt. Az, hogy ennek megteremtéséhez olyan politikai ígéreteket kellett tennie, ami később visszaüthet valószínűleg nem gondolt. 

Az amerikai polgárháború után jött létre a világ legismertebb rasszista szervezete a Ku-Klux-Klan. A céljuk a fehér felsőbbrendűség elismerése érdekében a legkegyetlenebb erőszaktól sem riadnak vissza.

A Tennessee állambeli Pulaski városa az észak és dél között lezajlott háború után romokban hevert. Az ültetvényeket, amelyek gazdaggá tették ezt a vidéket nem művelte senki. Az északi megszállók parancsoltak és irányították az újra kezdést. A déliek számára ez egy fejetetejére állított világ volt. A feketék nem voltak többé rabszolgák. Az egykori lázadók elkeseredettek voltak és nem volt munkájuk. Így volt ez Calvin Jones ügyvédi irodájában azzal a hat fiatalemberrel, akik nem tudtak mit kezdjenek a szabadidejükkel. 1865 decemberét írtuk. Hárman közülük kezdő ügyvédek voltak az egyikük pedig a helyi újságot „The Citizen”-t irányította. Mivel valamivel el akarták ütni az időt egyesületet alapítottak „Circle club” néven. Egy gond volt csak ezzel, hogy ilyen elnevezéssel már működött egyesület, ezért a „Circle” szót a görög megfelelőjére „kyklos”-ra változtatták. Skót származásukra utalva pedig hozzátették a „klan” szót is. Így lett „Kyklos Klan”, később pedig „Ku-Klux-Klan” a nevük. Mindegyikük kapott valamilyen különösen viccesnek hangzó rangot, végeredményben csak szórakozni akartak. Így születtek például a „nagy Zyklop”, a „nagy varázsló” és az ”éjszakai sólyom” elnevezések. Néhány nappal az egyesület alapítása után a klán tagok találkoztak egy a déli hadseregből leszerelt ezredessel, aki az egyikük házában vendégeskedett. Ekkor jött az ötlet, hogy a szekrényben található ágyneműből szellemeket idéző ruhát készítsenek. Miután ezzel elkészültek lóra ültek és láncokat maguk után vonszolva kísérteties hangokat adva keresztül kasul lovagoltak a városon.  A helyiek jól szórakoztak csak úgy, mint az egyesület tagjai. Főleg akkor, amikor a feketék lakta városrészbe értek. Ugyanis mindenki tudta, hogy a feketék rendkívül babonásak. Szó szerint a frászt hozták rájuk. Pulaskiban olyan nagy sikere volt az akciónak, hogy mindenki klán tag akart lenni. Az egykori „urak” rendkívül élvezték, hogy a feketéket ijesztgessék, megfélemlítsék. Úgy tűnt megtalálták azt a módszert, amivel az egykori rabszolgákat kordában tudják tartani. A példa ragadós volt. A környéken egymás után jöttek létre a Ku-Klux-Klan helyi szervezetei, amelyek célja már nem annyira a saját szórakoztatásuk volt, mint inkább a fekete lakosság terrorizálása. Egy éven belül nem csak Tennesseeben voltak klán csoportok, hanem összes déli államban. Ebben az időben szavazta meg Washingtonban a kongresszus a fekték az új jogait. A fővárosban 1867-ben még szavazati jogot is kaptak. Délen riadót fújtak. Ha ez így halad tovább a feketék politikai hatalomra is szert tehetnek. Ekkor mondta ki a klán, hogy ők „kiválasztottak” és az a céljuk, hogy a „fehér többség jogait” megvédjék.

A klán tagok szerte a déli államokan folytatták akcióikat. Éjjelente lovascsapataik a feketék lakta vidéket járták megfélemlítve a helyi lakosságot sokszor a gyilkosságtól sem visszariadva. Gyakran olyan fehéreket is megtámadtak, akik a feketék jogaikért szálltak síkra. A Ku-Klux-Klan harcosait hősként ünnepelték, akik a „Dél dicsőségéért” küzdenek. Egyedül Tennesseeben 1867-ben 35 embert öltek meg klán tagok. Cartervillben azért kellett a fekete Grant Richardsonnak meghalnia, mert egy fehér nő sötétbőrű gyereke rá hasonlított. Mint később kiderült Richardsonnak semmi köze nem volt a gyerekhez. 1868-ban a klánnak már 500 ezer tagja volt a déli államokban. Úgy hívta magát a „láthatatlan birodalom.” 1867-ben Nashville-ben a klán különböző csoportjai azért jöttek össze, hogy egységes szervezetet hozzanak létre. Minden államból érkezett képviselő. A szervezet vezetőjét „Nagy Sárkánynak” nevezték, az államok közötti koordinációt pedig a „Birodalmi Boszorkánymester” intézte. Az első, aki ezt a tisztet betöltötte Nathan Bedford Forrestnek hívták és korábban a déli hadsereg tábornoka volt. Forrest meghirdetett célja „a négerek illemre” tanítása volt. Egy újságinterjúban azt mondta a klán egy politikai védelmi szervezet. Védelmi szervezet? Egyedül 1868-ban a klán több, mint ezer gyilkosságot követett el az Egyesült Államokban.  Egész délen a politikai hatalmat maga alágyűrte. Egy terrorszervezet volt, amely az államhatalom aktív részese lett. Lassan az amerikai kongresszus is felfigyelt a klán tevékenységére. Forrestnek be kellett vallania, hogy kicsúsztak a dolgok az ellenőrzése alól. Le is mondott. Amikor 1870-ben a feketék megkapták az általános vállasztójogot a klán tombolni kezdett. Több ezer fekete és fehér ember esett akcióik áldozatául. Ulysses Grant elnök katonákat küldött délre a rend helyreállítására. 1871-ben kongresszus betiltotta a Ku-Klux-Klant. Ennek ellenére a Demokrata Párt maradt a legerősebb erő délen. Ebben az időben Demokraták a déli rasszista fehérek érdekeit képviselték. A feketék megértették állampolgári jogaiknak korlátjaik vannak. Sok fekete felkerekedett és északra költözött, hogy végre szabad lehessen. De tévedtek. Itt ugyanis konkurenciát láttak bennük, akik elveszik mások elöl a munkahelyeket. A helyzetet súlyosbította, hogy nagy számban jöttek az USA-ba bevándorlók első sorban Európa katolikus államaiból írek és olaszok, valamint Kelet Európából zsidók. Ők is a szabadságban reménykedtek. Viszont a rasszizmus és idegengyűlölet egyre nagyobb méreteket öltött. Ebben a társadalmi környezetben született meg D.W. Griffith „Birth of a Nation – Egy nemzet születése -” című filmje, ami az észak dél közötti háborúról szólt és az ezt követő időkről – Amerika újjászületéséről a romokból. A baj csak az volt a filmmel, hogy a történetet egyoldalúan a déliek szemszögéből mutatta be. A rendező felfogásában a már majdnem elfeledett Ku-Klux-Klan tagjai voltak a hősök az igazi patrióták. Griffith filmjét 50 millió amerikai nézte meg ez volt az első igazi Blockbuster az amerikai mozi történetében. Az emberek hosszú sorokban álltak a filmszínházak elött és 2 dollárt fizettek a jegyért, amikor egy átlag filmre már 50 centért be lehetett jutni. A film 60 millió dollár bevételt hozott. A nézők között volt jó pár kongresszusi képviselő is. Woodrow Wilson amerikai elnök a film megnézése után csak ennyit mondott „Sajnálom, hogy ilyen szörnyű volt minden akkoriban.”   

Hamarosan a klán megint trendi lett. A chicagói egyetemen a diákok Halloween idején Ku-Klux-Klan jelmezt vettek fel. Az elsők között látta a rasszista filmet William Joseph Simmons a metodista egyház bukott prédikátora, egy svindler, aki időnként hol orvosnak, hol pedig ezredesnek adta ki magát. Mégis a karizmája és a „Egy nemzet születése” című film hatása lehetővé tette a klán újra születését. 1915 december elején Simmons pár barátjával és követőjével megmászta az Atlanta mellett Stone Mountain hegyet és egy hatalmas keresztet állítottak, amit sötétedés után meggyújtottak. Ez a rituálé nem szerepelt a klán eredeti szertartás rendjében csak Griffith filmjében. Innen vették át. Simmons egyesülete hamarosan ötszáz tagot számlált és 1916 júliusában a Georgia államban bejegyeztette az új Ku-Klux-Klant. A régi új szervezet hazafias, szociális, jóléti egyesületként határozta meg önmagát. Kezdetben a klán tagok német kémek, orosz forradalmárok után kutattak, hiszen ekkor javában dúlt az első világháború. De szakszervezeti embereket is megfigyeltek. Hamarosan elkövették az első gyilkosságot, amelynek afroamerikai esett áldozatul. 1920-ban már ötezer tagot számolt Simmons szervezete. De ez nem volt elég. Egy reklámcéget bíztak meg, hogy népszerűsítse a szervezetet. A reklámszakemberek csodát műveltek. Egész Amerikában újságcikkek jelentek meg, amelyekben a klánt jótékonysági és hazafias szervezetként mutatták be. Simmons sorra adta az interjúkat, amelyekben tagadta, hogy rasszisták lennének. A faji elkülönítést követelő politikájukat még sem rakhatták a kirakatba.  

Az ügynökség kitalált egy fantáziadús szókincset a klántagoknak. A tagdíjat „Kleketon”-nak nevezték. Az egyes csoportokat „Klavern” hívták. Az egyesületi himnusz „Klodes”, az összejövetelt „Klonvocation” elnevezésekkel illették. Az úgynevezett „K” lista csaknem végtelen volt. „AYAK?” idegenek elött használt kérdés volt: „Klán tag vagy?” A válasznak „AKIA” -nak kellett lennie: „Igen klán tag vagyok”. És természetesen minden klántagnak saját öltözete volt, amit pár dollárért a központból kapott. A klán így egy nagy üzletté vált, aminek köszönhetően Simmons és a reklámügynökség is meggazdagodott. A klán hatalmas felvonulásokat tartott Washingtonban. Ezeknek a sikere részben a jó reklámnak és a feketék iránti rasszista gyűlöletnek volt köszönhető. De közre játszott a katolikus és zsidó bevándorlás is. Ebben az időben az amerikaiak rendkívül féltek a külföldi befolyástól, az identitásuk háttérbe szorulásától. A Ku-Klux-Klan ekkor már nem csak a feketéktől, hanem az új bevándorlóktól, az értelmiségtől, a szakszervezetektől, a katolikusoktól, a zsidóktól féltette az amerikai életformát. Befolyásuk ennek következtében egész Amerikára kiterjedt. 1925-ben négy milliós volt a tagságuk. Mint a „Birodalmi Boszorkánymester” Simmons 1921 megjelent a kongresszus elött és kifejtette: „Nem szeretjük a zsidókat mert nem keresztények, nem szeretjük a katolikusokat mert bár keresztények, de nem protestánsok.” A fajgyűlöletet felváltotta a faji büszkeség; a klán aranykora jött el. Ennek ellenére a bukásuk be volt kódolva. 1922-ben Simmonst a hivatalából leváltotta addigi helyettese egy fogorvos Hiram Wesley Evans. Ez egy pozitív jelzés volt a tagságnak tekintettel Simmons hivalkodó gazdagságára. Evens reál politikus volt, aki a céljait az amerikai politikai rendszeren belül akarta megvalósítani. Sikerült is öt emberét a szenátusba bejuttatni. Annak idején kongresszusi képviselők, kormányzók, és rendőrfőnökök szimpatizáltak a klánnal. Aztán feltűnt egy új trónkövetelő. David Curtis Stephenson megkérdőjelezte Evens alkalmasságát a „Birodalmi Boszorkánymester” címre, de aztán inkább alapított egy saját klánt. De hamar kiéleződtek az ellentétek a két szervezet között. Stephensonnak sikerült rossz hírét kelteni az eredeti klánnak. Ebben az időben történt, hogy egy asszonyt leitattak (ez az alkoholtilalom kora) majd durván megerőszakoltak. Később a sérüléseibe belehalt. Stephenson börtönbe került és nagy számban léptek ki a tagok mind két szervezetből. 1930-ra 400 ezren maradtak, főleg déliek. A nagy gazdasági világválság idején ismét csak a zsidók, katolikusok, szakszervezetiek és természetesen 9 feketék kerültek a célkeresztbe. Egyre szaporodtak a politikailag motivált gyilkosságok. De ekkor már az amerikaiak többsége elutasította a Ku-Klux-Klant. 1944-ben ismét betiltották a szervezetet, igaz csak rövid időre.   

A második világháború végére a klán csak egy kisebb terror csoportnak számított, amely a feketéket sanyargatta. A tagjainak a száma folyamatosan csökkent, míg nem 1954-ben a legfelsőbb bíróság az iskolai faji elkülönülést alkotmány ellenesnek nyilvánította. Ez mély sebet ejtett minden rasszistán. De ugyanakkor volt egy téma főleg a déli államokban, amellyel fel lehetett izzítani a kedélyeket. Ezzel egyidőben beköszöntött a polgárjogi mozgalmak kora. Martin Luther King lelkész és későbbi béke Nobel díjas vezetésével a feketék harcolni kezdek a rasszizmus és a szociális különbségek ellen. Fehér polgárjogi harcosok utaztak délre, hogy segítsék az előítélet elleni küzdelmet. Sokukat megtámadták, sőt megölték. Számos afroamerikai közösség templomát gyújtották fel. A helyi hatóságok nem sokat tettek az ügyek felderítése érdekében.  

Nyilt terror volt ez. Mégsem lett a Ku-Klux-Klannak olyan új felfutása, mint a húszas években. A klán ekkor már nem volt egységes szervezet. Sok csoport létezett, amely a „Láthatatlan Birodalom” utódjának tartotta magát. Például: »White Knights of the Ku-Klux-Klan«, »United Klans of Amerika«, »Knights of the Ku Klux Klan«. 1970-ben 18, 2009-ben 38 csoportjuk volt, manapság 28, természetesen mindegyik saját „Birodalmi Boszorkánymesterrel” rendelkezik. Egyes csoportok a rasszok közötti háborúról beszélnek. A befolyásuk kicsi, de ez nem jelenti azt, hogy veszélytelenek. Érdemes megemlíteni a „Birodalmi Boszorkánymestert” David Duke-t Louisianából a karizmatikus rasszistát, aki tudja hogyan kell a nyilvánosságot maga oldalára állítani. „Az emberek szívét nem lincseléssel és templomok felgyújtásával kell megnyerni”- mondja. A szervezetébe „White Knights of the Ku-Klux-Klan” akár katolikusok is beléphetnek. Duke 1999-ben elindult Louisianában kormányzói címért és majdnem győzött. A leghatásosabb fegyver ma a klán ellen a kártérítési perek indítása. Amikor a fekete Michael Donaldot Alabama állambeli Mobileból megölték a klán ellen felbujtás címen indítottak eljárást. Donald anyja 7,5 millió dollár kártérítést kapott, a „United Klans of Amerika” csődöt jelentett. A klántagok száma ma 8000 körül van. A hozzáköthető bűncselekmények száma visszaesett. A megmaradt szervezeteknél a téma továbbra is a faji felsőbbrendűség, a fehérek fajtisztasága. A feketék helyett mostanában egyre inkább a latinokra koncentrálnak. Vannak még, akik erdőbe húzódva céltáblára lövöldöznek és hangosan hirdetik a zsidó Jézus nem Istenük. Ez ma a klán. Elmúlt a veszély? Sajnos nem. Emberjogi szervezetek szerint több mint ezer idegengyűlölő csoport működik ma is az USA-ban és még Európa sem mentes tőlük!                              

Öntudatos, manipulatív, rámenős és csodaszép. Kétezer éven keresztül ilyennek ábrázolták a Ptolemaida dinasztia tragikus sorsú uralkodóját, VII. Kleopátrát. De milyen volt valójában Egyiptom utolsó fáraója? Számító könnyűvérű nőszemély, vagy okos és ravasz politikus

Kleopátra egyedül volt szobájában. Áttetsző köntöse nem sokat rejtett teste még mindig gyönyörű formájából. Egy szolga lépett be halkan és alázatosan az arannyal és vörösmárvánnyal díszített helyiségbe kezében fonott kosár. Mélyen meghajolt úrnője elött, letette a kosarat melléje a földre, majd kiment. Kleopátra leemelte a kosár tetejét és belenézett. Hatalmas áspis vipera dugta ki sziszegve a fejét és a fáraónő felé kapott. De Kleopátra gyorsabb volt. Erősen megragadta a hüllő fejét és arcához emelte. „Hát te leszel gyilkosom?” – gondolta – „Te hozod el számomra a megváltó halált?” Egyiptom utolsó uralkodója tudta nincs más választása. Octavianus nem fogja megkímélni életét. A helyében ő sem tenné, mint, ahogy nem is tette. Testvérei a tanúk rá, akiket a halálba küldött. Hátra dűlt az ágyon szabaddá tette formás melleit és a viperát meztelen testére helyezte. A kígyó meg is tette, amit elvárt tőle. Méreggel teli fogait mélyen gömbölyű mellébe mélyeztette. Kleopátra felszisszent és elernyesztette a megfeszült testét. A halál nem jött rögtön, lassan álomszerűen kúszott be, mint, ahogy a kígyó Kleopátra lábai közé. Fokozatosan homályosította el elmélyét időt hagyva élete menetének átgondolására. Eszébe jutott gyermekkora az a sok érdekes tudás, amit elsajátított. A nyelvek, amelyeket, mint a szivacs úgy szívott magába. Tudósok csodálták gyors észjárását, csavaros eszét. De mit ért vele? Lány volt, azokat pedig nem igen fogadták el a fáraók trónján. Családjával volt a legtöbb baja. Nagy Sándor egykori hadvezérének leszármazottjaival. Az egyiptomiak igazán sohase fogadták el őket, hiába számítottak isteneknek. Apját XII. Ptolemaioszt kimondottan utálták alattvalói. Egyszer el is kellett menekülnie. Idősebbik lánya Bereniké foglalta el trónját. Csak a rómaiak segítségével tudta azt visszafoglalni. Berenikének pedig bűnhődnie kellett. Kivégezték.

Kleopátrának életében két nagy ellenfele volt, saját testvérei és Róma. Apja Kre. 51-ben bekövetkezett halála után ráhagyta trónját, de hát lány volt és csak 18 éves. Férfi nélkül nő nem ülhet a fáraók trónján. Hozzá kellett mennie 10 éves öccséhez, XIII. Ptolemaioszhoz. A régens tanács megpróbálta tőle elvenni apai örökségét, de ő nem hagyta; elkergette öccsét tanácsadóival együtt. A politikai zűrzavaron viszont nem tudott úrra lenni se a gazdasági problémákat megoldani. Pedig mindent megtett, hogy az egyiptomiak kedvében járjon. Templomi szertartásokon vett rész és saját nyelvükön szólt hozzájuk. Öccse viszont visszajött, hogy megdöntse hatalmát. Menekülnie kellett. De fiatalabb fivére elszámította magát. Rómában dúló polgárháborút nem értette meg. Hiába adta át Pompeius fejét Caesarnak a nagy római hadvezér Kleopátra oldalára állt. Az ifjú ambíciós nő mindent bevetett: zsoldosokat fogadott fel és Caesar szeretője lett, pedig a nála idősebb férfi nem vonzotta. De azért odaadta magát neki, sőt fiút is szült Kre. 47-ben, Kaiszariont. Öccsét XIII. Ptolemaioszt még egy ideig el kellett viselnie, de az végzetes hibát követett el, Caesar és Kleopátra ellen fordult hadsereggel. Róma rendet tett: XIII. Ptolemaiosz díszes vértjével együtt a tengerbe fúlt. Sajnos volt még egy öccse, akihez hozzá kellett mennie feleségül; a 12 éves XIV. Ptolemaiosz. De mindez nem számított. Ő Caesáré volt. Rómába költözött, hogy együtt lehessen támogatójával. Ez viszont felháborította Caesar köztársaságpárti ellenfeleit. Az sem tett jót hírnevének, hogy Róma ura életnagyságú aranyszobrot állított fel neki a Forum Romanumon a Vénusznak szentelt új templomban. Addig egy élő embert sem ábrázoltak így. Közben elterjedt a pletyka, hogy Caesar Alexandriába akarja költöztetni udvarát. Mindezek hozzájárultak Caesar halálához. Hatvan szenátor esküdött össze ellene és Kre. 44 március idusán megölték. Kleopátra elvesztette erős támogatóját, újat kellett találnia. De ő sem nagyon ismerte ki Róma valódi hatalmi viszonyait. Antonius oldalára állt a második triumvirátusban. Egyiptomban sikerült legkisebb öccsétől is megszabadulnia, megmérgezte. Egyiptom most már csak az övé volt. Caesarral közös gyermekét, Kaiszariont biztos, ami biztos társuralkodónak tette meg. Antonius viszont más volt számára, mint Caesar. Őt szerette! Izmos erős férfi volt, aki minden vágyát ki tudta elégíteni. Három gyereke is született tőle. Egy ikerpár, akiket Alexandernek és Kleopátrának hívtak és egy fiú, akit Ptolemaiosz Philadelphosznak neveztek. Antoniusszal való kapcsolatát az sem zavarta, hogy a római politikus és hadvezér elvette politikai okból Octavianus nővérét, aki leánygyermekkel ajándékozta meg. Ez a házasság nem tartott sokáig. Antonius ezután Kleopátrát is nőül vette és hozzá is költözött Alexandriába. Az, hogy ez politikai számítás volt, vagy inkább az egyiptomi fáraónő ellenállatlan vonzereje játszott benne szerepet nem tisztázott. Valószínűleg mindkettő.  Minden esetre Octavianust ezzel a húzással magára haragította. Caesar unokaöccse azt állította Antonius a „piszkos házassággal”, amelyben egy egyiptomi nőt vett el, „megvetést mutatott saját országa iránt”. Hiába volt Antonius igazi férfi, Octavianus pedig gyenge testalkatú, Caesar unokaöccse eszesebb volt. Kleopátra szerelmét legyőzte Kre. 31-ben az actiumi csatában. Antoniusnak és Kleopátrának ugyan 500 hajója volt a Jón tengeren, de haditervüket elárulták, szárazföldi katonáit pedig lefizették. A házaspár Egyiptomba menekült. Octavianus itt győzte le őket ismét Kre. 30-ban. Antonius öngyilkos lett, mert azt hitte tévesen Kleopátra halott. De Egyiptom uralkodónője még élt és miután megsiratta szerelmét kész volt odaadnia magát Róma új urának az Ocavianuszból Augustusszá váló férfiúnak. De neki már nem kellet. Talán szépsége felett eljárt az idő? Még mindig gyönyörű volt. Sokan epekedtek iránta, csak Augustus nem. Tudta Caesarral közös gyermekük is veszélyben van. „Túl sok benne a Caesar” mondta Augustus. Nem tudta megvédeni. Első öngyilkosságát ekkor kísérelte meg, de megakadályozták, hogy leszúrja magát. Házi őrizetbe tették. Mikor megtudta, hogy Rómába akarják vinni rabként, megtervezte saját végső drámáját. Egyetlen egy kérése volt, Antoniusszal közösen temessék el. Elbocsátotta szolgáit, csak fodrásza és egy szolgálónője maradt vele lakosztályában, de őket is kiküldte a kígyó érkezése előtt.  

A halál lassan elhomályosította elmélyét. A kígyó már a kőpadlón tekergett, megtette dolgát. Kleopátrát már várták a túl világon. Előszőr az alvilágon kell túljutnia, szörnyek és kapuőrök között, majd a Kettős Igazság Csarnokához ér, ahol 42 bíró mond felette ítéletet. Végül szívét méretik meg, a jó és a rossz cselekedetek alapján. Ha minden jól megy átjut a nádak mezejére a Föld mennyei változatába. Kleopátra félig meztelen teste élettelenül feküdt az ágyán szolgái csak óvatosan közeledtek felé. Meghagyta nekik mit tegyenek testével, de ők még mindig nem akarták elhinni, hogy ez a gyönyörű és nagyszerű asszony itt hagyta őket. Fényűző életet élt, ha kellett kegyetlen volt, ha úgy kívánta érdeke rendkívül megnyerő tudott lenni. Férfiak képtelenek voltak ellenállni végzetes vonzerőjének. Személyes kisugárzása és rendkívüli intelligenciája párját ritkította. Rossz nyelvek szerint falta a férfiakat, ha megkívánta a lovászfiút is beengedte ágyába. Szolgáló lányok sora tett kedvére, páratlan fényűzése messze vidékeken híres volt. Arról, hogy az a bizonyos 42 bíró hogyan ítélte meg mindezt nem maradt feljegyzés. Kleopátra életével és halálával kapcsolatban egyébként is sok kérdőjel van. Elcsépelt közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. Elmondható, hogy Kleopátrának nem volt „jó sajtója”, főleg a római történetírók között. Ők szörnyűségesnek, őrült prostituált királynőnek ábrázolták. Ma már ezeket az állításokat erős kritikával kezelik. Csak úgy, mint halálának körülményeit. Többen kétségbe vonják, hogy kígyómarás okozta a halálát. Ők szerintük egyszerűen mérget ivott. Bárhogy is történt Kleopátra személye nem csak a múltban, de valószínűleg a jövőben is foglalkoztatni fogja az emberek fantáziáját.