1921-ben a polgárháborúban Ukrajna elvesztette függetlenségét. Ezt követte 71 év száműzetés és emigráns kormány.

 Több mint 71 évig tartott. 1921 május 7-től 1992 augusztus 22-ig öt férfi reprezentálta egymás után távol a hazájuktól az orosz imperialisták által elfoglalt Ukrajnát. Először Tarnovban, majd Párizsban és Varsóban végül 1948-tól a bajorországi Münchenben. Nemzetközileg ezek a kormányokat nem ismerte el senki és csak a száműzetésben élő ukránok támogatták. De ez kitartott addig, amíg az utolsó száműzetésben élő kormányfő Mikola Plavjuk 1992-ben átadta a hivatalát az első szabadon választott ukrán elnöknek Leonyid Kravcsuknak. Ezzel a leghosszabban működő emigráns kormánynak a története ért véget. Az Ukrán Népköztársaság 1917-ben a cári hatalom bukása után jött létre. Ukrajna autonómiáját még a Péterváron létrejött és Alexander Kerenszkij vezette ideiglenes kormány ismerte el. Az októberi bolsevik hatalom átvétel után Ukrajna kihirdette a tényleges függetlenségét Oroszországtól. Ezt a cári imperializmust ismét életre keltő Vlagyimir Lenin és Leo Trockij nem akarta elfogadni. A példanélküli kegyetlenséggel folyó polgárháború jelentős része Ukrajna területén zajlott le. Az 1918 óta az Ukrajnát uraló antikommunista Simon Petljura lengyel szövetségben harcolva alul maradt a bolsevikokkal szemben. Ugyanekkor a Josef Pilsudski vezette lengyelek különbékében kiegyeztek a bolsevikokkal. Petljura 1921-ben elmenekült és az akkor Lengyelországhoz tartozó Tarnovban emigráns kormányt hozott létre, amelyet Varsó nyomására 1923-ban Párizsba kellett költöztetnie. Petljura ellentmondásos figurája az ukrán történelemnek. Amellett, hogy Ukrajna függetlenségéért harcolt, a helyi zsidó lakosság elleni pogromokért is felelős volt. Az ukrán hadseregben nagy volt a tekintélye olyannyira, hogy a pogromokat „Éljen Petljura” felkiáltásokkal hajtották végre. Kényszerhelyzetben volt, mert ha fellép a zsidók elleni pogromokkal szemben, vagy az oroszokat, lengyeleket, zsidókat támadó propagandát elítéli, támogatókat veszített volna. Cinikus politikája életébe került. 1926-ban egy Samuel Schwarzbard nevű zsidó származású merénylő lelőtte Párizsban, akinek a hozzátartozóit a pogromokban ölték meg. A tettest egy francia bíróság felmentette, mondván tettével 15 családtagjának, közöttük szülei életét bosszulta meg. Petljura utóda Andrij Livickij lett, aki Varsóban tevékenykedett, de a kormánya székhelye továbbra is Párizsban maradt. Lengyelország német megszállása után visszahúzódott. A független Ukrajna ügyét a harminc évvel fiatalabb Stepan Bandera vitte tovább, akinek partizán egységei szintén felléptek a zsidókkal szemben. Banderát 1941-ben a németek elfogták, 1942-től pedig Sachsenhausenbe a koncentrációs lágerbe került. 1944 áprilisában szabadon engedték és a Vörös Hadsereg ellen harcolt partizánjaival. 1944 szeptemberétől emberei ugyanúgy harcoltak a németek, mint a szovjetekkel szemben, többek között magyar támogatással. Ugyanakkor az emigráns ukrán kormány nem akart közeledni Bandera felé. 1945 után Livickij ismét aktív lett. 1948-ban Augsburgban sikerült neki emigráns ukránokból nemzetgyűlést összehívni és emigráns kormányt alakítania. Míg ő maga Karlsruhéban élt a kormánya székhelye Münchenben volt. 1954-es halála után az USA-ban élő Stepan Vitvitzkij lett az emigráns kormány feje. Amikor ő 1965-ben meghalt Andrij Livickij fia Mikola Livickij lett a száműzött ukránok vezetője. Ő rendszeresen felkereste az ukrán diaszpóra különböző csoportjait és tárgyalt nyugat politikusokkal. A hidegháború idején ugyanakkor illuzórikus volt az, hogy Ukrajna független legyen a Szovjetuniótól. Livickij a berlini fal leomlása után halt meg Philadelphiában. Utóda Mikola Plavjuk lett, aki 1945-ben Németországon keresztül menekült Kanadába. Ő 1989-ig számos tisztséget betöltött az ukrán diaszpórában, többek között az Ukrán Világkongresszusban. Ukrajna 1991 december 26-án a Szovjetunió felbomlásával független lett. Az 1921 óta fenntartott hagyomány az emigráns kormánnyal véget ért. Átadták a hatalmat a demokratikusan választott elnöknek Leonyid Kravcsuknak.    

 Az érzéki erotika mestereként istenekről szóló himnuszokat és szerelmes dalokat írt. Mint nevelőnő magasabb osztályok lányai oktatásáról gondoskodott.

Platón a Kr.e. 4. századi híres görög filozófus a tízedik múzsának, háromszáz évvel később élt római költő Horatius példaképnek tartotta. Ovidius ódát írt hozzá abban a versmértékben, mint amit ő is használt. A görög történész és geográfus Strabon azt állította: „Emberi emlékezet óta nincs olyan asszony, aki konkurálhatna vele.” Mint nevelőt Szókratésszal tartották egyenrangúnak. A népnyelv „fekete pacsirtának” hívta a modern irodalomtudomány az antik kor legnagyobb lírikusának tartja. Ő volt az első, aki saját neméhez tartozókhoz írt szerelmes verseket. Csodálták és elutasították, miközben ma a világtörténelem első feministájának számít. Természetesen Szapphóról van szó, az Égei tenger Lesbos szigetén élt költőnőről. Amit tudunk róla antik szerzőktől származik, illetve Paros szigetén van egy krónika márványtáblába vésve, amelyen szerepelnek róla adatok. Szapphó Kr.e. 617 és 612 között született a Lesbos szigeti Eresosban. Apja Skamandronymos egy régi nemesi család leszármazottja volt, aki leánya fiatal korában meghalt. Szapphó anyja Kléis és idősebb bátyja, valamint egy csapat férfi rokon társaságában nőtt fel. Az ő hibájuk volt, hogy Szapphó politikai viszályba keveredett. Görögország archaikus időszakában (Kr.e. 800 és 600 között) átalakuláson ment át, amikor a mükénéi kultúra eltűnt és vele együtt a királyság is. Az arisztokraták vették át a hatalmat egy türanosz (vezér, ma inkább önkényúr értelemben használjuk) irányításával.  

Lesbos szigetén a Penthiliden királyi családot fosztották meg a hatalmától. A nagyhatalmú családok vették át az irányítást és egy nemesekből álló tanácsot alakítottak. Szapphó apja és férfi rokonai is tagok voltak a tanácsban. Amikor egy bizonyos Myrsilos türanosz lett a nemesek ellenálló csoportot hoztak létre. Szapphó családja és a költő Alkaios, aki lelkesítő harci dalokat írt a lázadókhoz csatlakozott. Csakhogy a türanosz ellen tervezett merénylet lelepleződött és Szapphó családjának el kellett hagynia a szigetet. Pyrrhaba mentek, nem messze Miletoszhoz, ami a mai Izmirtől délre található és az ókorban jelentős településnek számított. Akit a szülővárosából száműztek a gyarmatokra költöztek. Ez nem volt, abban az időben szokatlan. Szapphó családjának jó sorsa volt, vagyonukat megtarthatták. Szapphó ekkor 16 éves volt. Biztos osztotta családja nézeteit és tudott a merénylet tervéről. Arról, hogy politikai témájú verseket írt volna nincs adat. Minden esetre erősen bírálta az akkori lesbosi körülményeket, amikor a lánya Kléis egy lydiai ékszert kért, versben válaszolt, aminek az utolsó sora így hangzott: „Mióta a türanosz sokakat elüldözött, magán viseli városunk a gonosz tetteinek nyomát.” Miután Myrsilos meghalt, a száműzöttek hazatérhettek. Most egy bizonyos Pittakos lett a türanosz, akivel ismét szembekerült Szapphó családja. A költő „lúdtalpas haspóknak, és nagyszájú sunyi embernek” nevezte őt. A család ismét összeesküvésbe keveredet, ami Kr.e. 598 és 590 között megint száműzetéssel végződött. De ezúttal szigorúbbak voltak a feltételek. A család vagyonát elkobozták. Szapphó Szicíliába ment Syrakusa városába egy rokon nemesi családhoz. A szicíliaiak nagyon büszkék lehettek a költőnőre – mint, ahogy arról Cicero, a híres római szónok és politikus beszámol – Syrakusában a városházán bronz szobrot állítottak tiszteletére. A műalkotást – szintén Cicero szerint – Gaius Verres elrabolta és nyoma veszett. Szicíliában a régészek találtak egy vázát is, amelyen Szapphó és Alkaios látható és a Kr.e. 4. századból származik.     

Szapphó Kr.e. 586/585 körül tért vissza Lesbos szigetére leányával Kléissel. Férje Kerkylas ekkor már nem élt. Szapphó olyan gazdag volt, hogy Mytilenében „múzsakört” alapított. Ez az intézmény ma internátusnak felel meg, ahol az ifjú lányok az életre készülnek fel. Ebbe a nevelőintézetbe egész Kis Ázsiából és az Égei tengeri szigetekről küldték a leányaikat a görögök. Az antik Hellás területén a leányok nevelésének helyzete elég rossz volt. Egyedül a fiúkat oktatták, mert belőlük hősök lehettek. De a lányok? Ők elég felkészületlenül házasodtak. Szex, gyerek, konyha, ezekhez nem volt szükség nevelésre. Szapphó ezt másképp gondolta. Ezért alapította meg iskoláját. Az ókori görög világban a nyilvános életben nem nagyon lehetett nőket látni. Általában otthon voltak és a ház körüli dolgokkal foglalkoztak. Érdekes módon ez Lesboson másképp volt. Itt az asszonyok műveltek voltak és önállók. Nyíltan beszélhettek politikáról, háborúról nem csak egymással, hanem a férfiakkal is. Az apák fiaikkal együtt nevelték a lányokat. Így tett Szapphó apja is. Fiú testvéreivel tanult meg írni, olvasni, számolni. Szapphó mellett még ketten alapítottak iskolát lányoknak, Andromeda és Gorgo. Bennük Szapphó riválist látott. Ezért tanítványait nem csak írni, olvasni, számolni tanította, hanem felkészítette őket a házasságra. Olyan praktikus dolgokra, amelyekre egy asszonynak szüksége lehet. Házi munka, ének, tánc, a jó viselkedés, ruhák megfelelő kiválasztása. Az isteneknek szentelt ünnepeken dalokat énekeltek, aminek a szövegeit Szapphó írta. Az ő női világa a férfiak világával konkurált. Míg a férfiak harci játékokon mérték össze erejüket, addig a lányoknak szépségversenyt rendeztek. Erre minden évben Héra istennőnek szóló áldozati ünnepen került sor. Alakios így írt erről: „Ha a lesbosi asszonyok tűzbe jönnek a versenytől kinek a legszebb az alakja, ruhájuk szegélye fellebben. Istenekhez szállnak fel az engesztelő imáik az ég felé, évről, évre.” Szapphó”múzsaköre” kulturális kör is volt. Az archaikus kort erősen áthatotta a vallás. A lányok a kilenc múzsát, a művészet és a tudomány istennőit, és a három gráciát - a tisztaság, a szépség és az életöröm - szolgálták. A múzsák és a gráciák a mitológiában Aphrodité a szerelem istennőjének követői voltak, akik Szapphó kultúrkörében főszerepet játszottak. A szerelem istennőjének kedvenc virága a rózsa volt, amit Szapphó költeményeiben mindig dicsőített. Az egyik teljes egészében megmaradt költeménye az Aphroditéhez írt óda, amelyet a róla elnevezett versformában írt. Pont ennek a versnek az első sora ad alapot vad spekulációkra: „Színes trónodon ülő örök Aphrodité, találékony lánya az örök Zeusznak könyörgöm neked, ne törd meg lelkemet szívfájdalommal és kétségekkel.” Miféle szívfájdalomtól kell az istennőnek megóvni őt? Férfiak ekkor nem játszottak szerepet az életében. Férje halott volt. Esetleg Alkaios a költőtárs, aki ezt írta hozzá: „Sötét hajú, tiszta, édes nevetésű Szapphó szeretnék neked mondani valamit, de a bátortalanságom visszatart.” Ez az idézet is azt mutatja a költőtárs valószínűleg szerelmes volt belé, de ezt Szapphó nem viszonozta. Költeményeket szívesen cserélt vele, de mást nem.

Lehetséges, hogy Szapphó egy, két tanítványába volt szerelmes és az ő elvesztésük fájt neki, amikor azok hazatértek? Elképzelhető. Ebben az időben sok szerelmes verset írt, amelyek ekkor hírnevet, később pedig sok becsmérlést szereztek neki. Szókimondó, szemérmetlenül érzelmes költeményei főleg a rómaiaknak tetszettek. Ezeket énekelték leginkább lakomák alkalmával. Természetesen megörökítette verseiben azokat a kedvenc tanítványait, akik különösen intelligensek és csinosak voltak. Egy ilyen lány volt Anaktoria. Róla ezt írta: „Inkább nézem kecses lépéseit, ragyogó arcát, mint a lydiaiak harci kocsiait és fegyveres gyalogságát.” Az is igaz mi abban az elítélendő, ha valaki szívesebben gyönyörködik egy szép lányban, mint a katonákban? Szapphó környezetében minden szépet és nemest istenített, de ugyanakkor testi kapcsolatról nem írt. Lehet, hogy Eros vágyat keltett benne a szép iránt, de ez megmaradt szellemi síkon, olyan érzésekkel, ami csak egy asszonyé lehettek. De a lányok iránti érzelmei más okra is visszavezethetők. Az ókori görögöknél, főleg Spártában ismert volt az úgynevezett „fiúszerelem”. Egy idősebb férfi pártfogásába vett egy szegényebb fiút, természetesen annak családjának beleegyezésével. Támogatta annak tanítatását, bevezette a jobb társaságba és felkészítette a férj szerepre. Talán Szapphó hasonlót képzelt el lányok számára. A költőnő Erosban olyan istent látott, amely alapvetően határozza meg a létezést, formálja az életet. Ezért akarta, hogy idősebb, tapasztalt asszonyok vezessék be a lányokat a szerelem világába, de mellőzve a testi kapcsolatot.      

Ma már az azonos neműek egymás iránti szerelme a nyugati világ nagy részében elfogadott dolog. A törvények ezekben az országokban azonos módon kezelik őket, mint a hagyományos pártkapcsolatban élőket. Az antik világban egy ifjú férfi csak másik nembelivel házasodhatott. Lesboson Szapphó esküvői verseket is írt. Egy ilyenben így írt a vőlegénynek a mennyasszonyról: „Tudnod kell vőlegény, senki sem olyan, mint a te párod!” A versek királynőjének nem csak tehetsége volt, hanem szerencséje is. A megfelelő korban a megfelelő helyen élt. A lesbosiak műveltek és muzikálisak voltak. Az archaikus időkben Lesbos kulturális centrumnak számított. Nem hiába hívták a líra bölcsőjének. Ebben a világban két főszereplő volt, Szapphó és költőtársa Alkaios. A műkénei kultúra eltűnésével a hőseposzok kora is elmúlt. Ennek a változásnak nem igen tudjuk az okát. Talán az idők változása a véres hőstettek után más fajta tartalmat és stílust kívánt. Egy szép, kifinomult költészetet, amelyben Aphrodité és Eros játszotta a főszerepet. Hamar Szapphó költeményei az egész Földközi tenger medencéjében ismertek lettek. Istenek ünnepségein, esküvőkön, hivatalos alkalmakkor adták elő őket. Szapphó népszerű volt és elismert. Halála után összegyűjtött versei tekercseken az alexandriai könyvtárban hozzáférhetőek voltak. Görög és római szónokok idéztek műveiből. Ezt akkor könnyen tehették, hiszen ezek elérhetőek voltak. Ma már csak töredékét ismerjük, annak, amit írt. Az ok, hogy a szigorú keresztény erkölcsnek nem feleltek meg művei. Egy korai keresztény teológus így látta verseit: „Szapphó ez az elzüllött, őrült szerelmes nőszemély romlott világát versekben énekelte meg.” Az 1000 körül keletkezett bizánci Suda lexikon így jellemzi őt: „Szapphó a lányokkal szégyenteljes viszonyt ápolt.”     

De a költőnő lejáratása már sokkal korábban megkezdődött. A Kr.e. 4. században, pont a görög demokrácia fénykorában. Összefügghet ez az arisztokrácia hatalmának gyengülésével. Ugyanis a hozzájuk köthető „fiúszerelem” egyre inkább elítélendő lett. Az a nevelési stílus, amit ez, és Szapphó képviselt eltűnőben volt. Szapphót leányok elcsábítójának, megrontójának tartották, és azokat az érzéseket, amiket megénekelt illetlennek. Főleg az attikai komédia figurázta ki a költőnőt. Azt terjesztette, hogy szerelmi bánatában egy férfi miatt levetette magát egy szikláról. A férfit Phaonnak hívták. A görög mitológiában volt egy Phaon, Aphrodité követője, aki a leukadiai szikláknál az Ion tengeren fekvő Leukas szigeten a holtak lelkével találkozott. Valószínűleg a komédiaszerző a mitológiai történetet használta fel, hogy Szapphót nevetségessé tegye. Egyébként Szapphó Kr.e. 560 körül halt meg természetes halállal. Szapphó hírnevének egy családi botrány sem tett jót. Bátyja Charaxos, aki kereskedő volt az egyiptomi Naukratisba utazott. Ott ismerkedett meg a híres hetérával Dorichiával és vele együtt elverte a vagyonát. Amikor Lesbos szigetére visszatért, Szapphó szemrehányásokat tett neki, és kérte Aphroditét, akit Kyprisnek is hívtak, mert Ciprus (Kypros) szigetén született, hogy: „Kypris, te büntető istennő érezze Dorichia haragod! Ne érezze többé dicséretedet, hogy második alkalommal a fellobbanó szereleme fivéremet nehogy romba döntse!” De volt egy másik ok, amiért rossz hírét keltették. Az athéniak nem szerették azt a szabadságot, amit a lesbosi nők élveztek. Nem szerették volna, ha a lányaik, asszonyaik hasonló jogokat követeltek volna. Ezért Szapphót kívülállóként a tradíciók megrontójának mutatták be. Minden esetre Szapphó egy különleges nő volt, akit a reneszánsz, a humanizmus és a klasszicizmus idején újra meg újra felfedeztek. Emléke sohasem tűnt el teljesen. A leszbikus szerelem elnevezése is őrá és Lesbos szigetére vezethető vissza. Arisztotelész mondta vele kapcsolatban: „Merész és művészi verseket írt, úgy mintha férfi lett volna! Bár csak egy nő volt.”             

Hogyan közeledett egymáshoz a kelet és nyugat a Balatonnál?

 Már maga a narancssárga színű Volkswagen bogár ritka jelenségnek számított, ráadásul hamburgi rendszámmal és St. Pauli matricával a hátulján. Az biztos, hogy 1988-ban Magyarország útjain kevés közlekedett belőle. És azok a figurák, akik kiszálltak belőle: Arne, szürke ingben és pilóta szemüveggel, valamint haverja Nico, tojáshéj színű kötött pulóverben. Egy pillantás és minden tiszta volt. „Ezek nyugat németek!” – súgta Doreen ikertestvérének Izabelnek félve, már csak az osztályellentétek miatt is. Ennek ellenére a két lány mivel lekésték a buszt, hagyták, hogy a két diákfiú magukkal vigye őket. A gépkocsi rádiósmagnóján szóló Depeche Mode zenének hangjaira formálódott a német-német barátság. A lányok Balatonról beszéltek a fiúk pedig Plattensee-ről, ennek ellenére jól megértették egymást. Táncoltak a Metrpolban, steaket ettek az Ezüstpart Hotelben és röplabdáztak. „Teljesen különböző világból jöttünk, mégse volt megértési problémánk.” – mondta a nyugati fiú. De nem csak ez! Doreen rövidesen választás elé került, vagy Arne-t hagyja el, vagy hazáját.

A két fiatal szerelmének története Robert Thalheim „Nyugati szél” című 2011-es filmjében egy magyarországi nyaralás idején játszódik. Amit a nézők nem tudnak, hogy a történet valós eseményeken alapszik. A producer és forgatókönyvíró Susann Schmikkel történt meg mindez. Nico és Arne léteztek és izgalmas figurák voltak. A bogárhátú Volkswagenűkkel bejárták egész Kelet Európát. A bolgár tengerpart mellett a nyugat németek Közép Európa legnagyobb tavánál, a Balaton partján, találkozhattak kelet német családtagjaikkal, ismerőseikkel. Jó idő, kiváló borok, gulyás és paprika, minden együtt volt egy jó nyaraláshoz. A nyugat németek számára a jó kiszolgálás és az olcsó árak miatt volt a vonzó a magyar tenger, a kelet németeknek pedig egészen más okokból. Amiről Kelet Németországban csak álmodhattak itt meg volt. Divatos farmer, pólók, pulóver és nyugati hanglemezek. A kelet németeknek a baráti országokba viszonylag egyszerű volt az utazás. 1972 után Lengyelországba és Csehszlovákiába személyigazolvánnyal utazhattak. Igaz ezt a lehetőséget a lengyel viszonylatban a Szolidaritás mozgalom után eltörölték. Aki Romániába, Bulgáriába, vagy Magyarországra ment az ezt vízum nélkül tehette meg. Az utazáshoz az állami bankban a márkáját a célország fizetőeszközére cserélhette. Igazából nem nagy összeget, csak napi 30 márkát. A legtöbb kelet német kempingezni ment, és vitt magával ennivalót, hogy ezen is spóroljanak. Különben a magyarországi üdülés esetén hamar elfogyott volna a forint és nem maradt volna pénz az áhított terméket megvenni. A szálláslehetőségek szempontjából is lényeges volt a kelet nyugat közötti eltérés. Míg a nyugatiak többnyire szállodákban laktak, a keletiek a kempingekben. A kelet és a nyugat németek utazási intenzitása nem tért el egymástól. Mivel a kelet németek nyugatra nem utazhattak, többnyire otthon töltötték a szabadságukat. A Keleti tenger partján külön csak nekik fenntartott kempingek üzemeltek, ahová külföldiek be sem tehették a lábukat. Egyébként a kelet németek negyede ment csak külföldre nyaralni. A német – német találkozásokat a külföldi utak tették többnyire lehetővé. Az NDK-ban a hivatalos szervek ugyanis nem látták szívesen a nyugat német látogatókat. Így fordult elő, hogy a wismari Warburgos család az aacheni Audival érkező rokonokkal a Balatonnál találkoztak. A találkozókat gyakran helyi Stasi (kelet német állambiztonsági szolgálat) egységek figyelték meg. Külön operatív csoport működött a Balatonnál. A kelet németek ilyen alkalmakkor másodosztályúnak érezhették magukat. De ha lementek a balatoni strandra a kelet és nyugat németet fürdőruhában már nem lehetett megkülönböztetni egymástól.        

A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) az asszonyok lehettek traktorosok, vagy hegesztők. A nemi egyenlőség ennek ellenére csak üres ígéret maradt.

A „Neues Deutschland” a kelet német állampárt hivatalos napilapjának 1953 szeptember 11-i pénteki számában mutatták be az ország első hegesztőnő tanulóját. A cikk főszereplője Irene Weiβ, egy a keleti elcsatolt részekről áttelepült brandenburgi, aki a háborúban az apját elvesztette és így a hatfős családja eltartó nélkül maradt. Még ugyanebben az évben a pártújság egy sofőrnőről is közölt riportot. Walter Ulbrich a Német Szocialista Egységpárt (SED) központi bizottságának első titkára, az NDK legerősebb embere kijelentette: „A szocializmust nem tudjuk csak fodrászokkal felépíteni!” Németország keleti, szovjetek által megszállt zónájában hiányzott a férfi munkaerő. Sokan elestek a világháborúban, vagy hadifogságban sínylődtek. A „baráti” Szovjetunió példát mutatott. Ott már az 1917-es bolsevik puccs óta dolgoztak a nők a gyárakban, az építkezéseken és a kolhozokban. Ezért a kelet német állampárt is mindent megtett a nők munkába állítása érdekében. 1950 óta adományozták a nőknek is a „Munka Hőse” kitüntetést. 1954-ben Frida Hockauf szövőnő kapta az elismerést a zittau-i állami gépi kötöde munkása. A maga kategóriájában legnagyobb üzem dolgozónőjeként, Hockauf vállalta, hogy az éves terven felül több szövetet fog előállítani. De a társadalom egyes rétegeiben a tervtúlteljesítők munkásárulónak számítottak. Csak párhónappal korábban tüntettek a munkások a megemelt norma ellen, amit a szovjet hadsereg kegyetlen módon levert. Frida Hockauf ellenben a kelet német álparlamentbe a népi kamarába került be. Az állami diktátum mégis működött. A női foglalkoztatottak száma annak ellenére növekedett, hogy a férfi hadifoglyok kezdtek hazatérni. A nyugati országrésszel szemben keleten nem akarták a nőket visszakényszeríteni a konyhába. Ennek az volt a magyarázata, hogy egyre többen mentek nyugatra, főleg a berlini fal felépítése előtt. Sőt azután is! 1989-ig több mint négy millió nő, férfi és gyerek kérte az áttelepülési engedélyt, vagy találta meg a menekülés más útját. Túl sok ember ahhoz, hogy amúgy is korszerűtlen ipar ne érezze meg a munkaerőhiányt. A produktivitás az 1975-ös 29%-ról 1989-re 18%-ra csökkent.

1950-ben a kelet német asszonyok 45%-a foglalkoztatott volt, ez a szám 1989-re 80%-ra emelkedett. A dolgozó nők aránya az ország nyugati felében 1960-as 47%-ról, 1990-re csak 54%-ra változott. Mind a mai napig Németország keleti és nyugati fele között megfigyelhető kisebb eltérés. A Bertelsmann Alapítvány felmérése szerint a régi tartományokban 51%-a, az új tartományokban pedig 58%-a dolgozik a nőknek. A statisztika azért magyarázatra szorul. Az NDK-ban is a nők nagyobb része a hagyományos női szakmákban dolgozott és kivételt jelentett a traktoros, vagy a hegesztő. A vezetésben alul reprezentáltak voltak az asszonyok, legyen szó ipari, vagy pártirányításról. A középszinten ellenben már nagyobb számban jelen voltak. Sőt a jelentéktelen befolyással rendelkező parlamentben külön pártjuk is volt. Az országot irányító Német Szocialista Egységpárt legbelsőbb hatalmi körének, a politikai bizottságnak viszont egy teljes jogú tag se volt nő. Csak keveseket jelöltek erre a pozícióra, például Erich Honecker pártfőtitkár második nejét Edith Baumannt. 1949 és 1989 közötti 130 miniszter közül csak négy volt nő, abból is három – közöttük Margot Honecker – oktatási és egy igazságügyi miniszter. Ennek ellenére kelet német vezetés verte a mellét, hogy a munkás paraszt államban megvalósult az egyenjogúság. 1954-ben a nemzetközi nőnapon Ulbrich azt írta a párt újságában, hogy „nálunk teljes mértékben érvényesül a nők szabadsága”.       

De nem minden elvtárs látta ilyen szépnek a nők helyzetét, mint az első titkár. A kispolgári beidegződések tovább éltek a szocializmus idején is. 1954-ben egy újságíró a Német Szocialista Egységpárt „Neuer Weg” című újságánál bírálta ezt a helyzetet: „Mi elvtársak otthon nem úgy viselkedünk, mint egy pasa? A feleségünket, aki ugyanolyan dolgozó, mint mi nem úgy kezeljük, mint egy szolgálólány?” Walter Ulbrich 1963-ban is úgy érezte a SED VI. kongresszusán, hogy foglalkoznia kell a nők ügyével. Részlet a jegyzőkönyvből: „A szerencsés élet nem abból áll, ha hazaérünk, hozzák nekünk a kényelmes papucsot. (Derültség a küldöttek között). De nem is a divatos ruhák okozzák, kedves elvtársak! Végül is nálunk az asszonyok annyira fejlettek, hogy legyintenek ezekre, ha szóba kerülnek! (Derültség és taps a küldöttek soraiban). A hétköznapokban kevésbé voltak vidámak a kelet német nők. Ugyan az NDK alkotmánya kimondta, hogy a férfiak és a nők egyenlő jogokkal rendelkeznek és egyenlő munkáért egyenlő bér jár, valamint a nők oktatása, fejlesztése állami feladat, a valóságban a nőkre nagyobb terhek nehezedtek, mint férfi társaikra. A munka mellett rájuk várt a gyermeknevelés és a háztartási feladatok nagyobb része. És még ott volt a hiánygazdaság. Az élelmiszerek beszerzése, az élelmiszer és zöldség-gyümölcs boltok előtti sorban állás, sok fáradsággal jártak. Résen kellett lenni, ha déli gyümölcs, vagy a henteshez sonka érkezett. Vidéken még nehezebb volt az élet, végeredményben Kelet Berlin az NDK kirakatának számított. Szintén a „Neuer Weg” írta 1953-ban, hogy az asszonyok joggal dühösek, ha a hosszú munkanap után a boltok előtt kell sorban állniuk.   

Már a legkisebbek megtanulták korán, hogyan tehermentesíthetik az édesanyjukat. „Ha a mama korán munkába megy, én otthon maradok. Felveszem a kötényemet és port törlök. A főzéshez kicsi vagyok, de a takarításban segíthetek. Mami örülni fog, ha hazajön.” – olvashatjuk egy gyerekeknek szánt könyvben. A teljes foglalkoztatás 1965-ig hat napos, utána ötnapos 44 órás munkahetet jelentett, gyakran két, három műszakban. A munkához való jogot lassan felváltotta a kötelező munka. A „munkakerülést” több évi börtönnel büntethették. Eközben az állam is megpróbált segíteni a dolgozó nők helyzetén. 1952 után havonta adtak egy szabadnapot a házimunkák elintézésére a 18 év alatti gyermekkel rendelkező nők számára. Főleg a gyereknevelésre helyeztek nagy hangsúlyt, remélve ezzel a szocialista hazához hű állampolgárok új generációjának létrehozását. A bölcsődék, az óvodák és az iskolák ingyenesek voltak.  A nyolcvanas évek végén 56%-a a három év alatti gyerekeknek járt bölcsödébe, és a három – hat év közötti gyerekeknek 96%-a, pedig óvodába. A szövetségi köztársaságban ez az arány 1,5% és 69% volt. Az óvodák és az iskolák nagy száma ellenére csökkent a születési ráta Kelet Németországban. 1969 után több ember halt meg, mint amennyi született. Ugyanakkor növekedett a válások száma. Az NDK végnapjaiban 131 ezer házasságra 50 ezer válás jutott. A gyerekszám csökkenést megpróbálták megállítani. 1972 után minden újszülött után az állam 1000 márkát adott. A 26 év alatti ifjú párok 5000, később pedig 7000 márka hitelt kaptak, aminek a törlesztése a gyerekek számával arányában csökkent. Harmadik gyerek után nullára. 1976-ot követően a második gyerek születése után, 1986-tól pedig már az első után éves születési szabadság járt az anyáknak. Minél idősebb lett az NDK, annál erősebb lett a polgárai rossz közérzete. Az ifjú lányokat egyre kevésbé motiválták a szociális juttatások. A kollektív tudat egyre gyengébb lett, erősödött az individualitás, az önmegvalósítás iránti igény. Egyre inkább azt érezték a fiatalok, hogy a szülői ház, az iskola, a munkahely és a politika akadályozza az álmaik megvalósítását. Egyre kevésbé akarták alávetni magukat a közösségi elvárásoknak. Ha a kelet német lányokat kérdezték mik akarnak lenni, a válasz általában tanár, orvos, mérnök volt. Meghatározó volt az igény az önállóságra és a szakmai elismerésre. A tömegmozgalmakban és az állampárt vezetésében való részvétel már egyáltalán nem jelentett vonzó alternatívát. 1980-ban Ulrike Pope megnyitotta az első önálló (nem állami) gyermekboltját. 1982-ben életre hívták „Nők a békéért” független mozgalmat, amelynek országszerte voltak csoportjai. Ezek nagyban hozzáárultak az 1989-es változásokhoz.

Mindeközben Magyarországon…

…a hatvanas években sok minden megváltozott. „Aki nincs ellenünk, velünk van” politikája a gulyáskommunizmus útját alapozta meg. A sztahanovisták és traktoristanők ideje lejárt. A dolgozó nő presztízse megmaradt, de a nőies szakmákba irányították át őket. A bányászat és kohászat helyett a könnyűiparban, adminisztrációs területen, vagy a szolgáltatási szektorban helyezkedtek el. 1956-ban eltörölték a Ratkó törvény és liberalizálták az abortuszt. 1967-ben bevezették a GYES-t, a gyermekgondozási segélyt. 1968-tól pedig forgalomba kerültek a fogamzásgátló tabletták. Az anyák ismét lehettek háztartásbeliek. A divat irányzatok is megváltoztak. A Rákosi kor tagbaszakadt munkásnő ideálját felváltotta a karcsú, vékony „pesti nő”, aminek a fogalma a nyugati trendek beszivárgásának a hazai körülmények közötti adoptálásával született. A pesti nő tűsarkút, nejlonharisnyát viselt és divatos napszemüveget hordott. Ruházata napközben is kifogástalan volt, amit nyugati divatlapok szabásmintái alapján készített, vagy készítetett. Mindennaposnak számítottak a korábban kenceficéknek titulált szépségápolási szerek használata és általánossá vált a gyakori fodrászhoz és kozmetikushoz járás.       

Egyedül a gondolatuk erejével tudnak állítólag tárgyakat mozgatni a titkos szervezet tagjai, amely 400 éve foglalkoztatja az embereket. Rózsa és a kereszt a szimbólumuk, innen az elnevezésük: rózsakeresztesek. A virágkoruk a 16. és 17. században volt, de ma is működnek szervezetei.

 A feladat legalább annyira egyszerűnek tűnik, mint amennyire megoldhatatlan. Inge Gruber virágcsokrot akar küldeni édesanyjának a gondolatai segítségével. A 37 éves tanítónő több éve tagja egy rózsakeresztes szervezetnek és sok furcsa dolgot élt már át. Leül és meditál. Erősen zöld vázában levő sárga rózsákra gondol. Három nap múlva édesanyjához utazik. Az étkező asztalon zöld vázában sárga rózsákat lát. „Ezek honnan vannak?” – kérdezi édesanyját. „Ah”- válaszol az anya – „a szomszédok hozták.” Inge tudja ilyet még a szomszédok sohasem tettek, ezért még egyszer rákérdez. „Már nem is tudom.” – feleli édesanyja – „Túl öreg vagyok már. De a szomszédoknak kellett lennie.” Inge Gruber, ha ma erről mesél, teljesen természetesen beszél róla, mint egy vasárnapi kirándulásról. Inge időközben 47 éves lett, és kilépett a szervezetből, de tudja annak idején miért lett tag: „Spirituális élményt keresetem és a titokzatosság izgatott.” A titok nem csak a létezésük értelme a rózsakereszteseknek, hanem tetteik mindent átható lényege. Csak, aki az átfogó tanulási programot elsajátította, és aki rítusokat és rituálékat uralja, az lehet „beavatott”. Kizárólag a „tudók” azok, akik a létezés mélységét megtanulták és a tapasztalás magasabb szintjét ismerik, azt, amiről a „kívülállóknak” fogalmuk sincs. A rózsakeresztesek meggyőződése, hogy az emberben több rejlik, mint gondolnánk, csak ezt fel kell ismernünk és ki kell hozni belőle. Itt nem arról a képességről van szó, amit például a zongoratudás jelent, hanem magasabb létező által adott rejtett képességekről. A lélek és a bennünk rejlő „isteni” megtalálása a cél és az ebből születő „lelki erőről”. Sok szervezet van, amely rózsakeresztesnek hívja magát, csak Németországban egy tucat. AMORC az egyik közülük. Világszerte 100 ezer taggal rendelkezik. Német földön 38 városban van jelen. Az amerikai központjukban planetárium és jelentős egyiptomi gyűjtemény található. A szervezet ugyanis azt állítja magáról, hogy az eredete az ókori Egyiptomig nyúlik vissza.

A rózsakeresztesek különböző szervezeteiben egy a közös. Nem orientálódnak egy tanítás, vagy vezető irányába. A rózsakeresztesek keresők. Az élet értelmét kutatják a helyes irányultságot. A megvilágosodás nyugati útját keresik és hisznek az újjászületésben. „Biztos vagyok benne, ahogy akik most látnak már ezerszer láttak és remélem, még ezerszer visszatérek.” Ezt Johann Wolfgang Goethe mondta. Amikor 1768-ban gyomorvérzésben szenvedett Frankfurtban Friedrich Merz nevű orvos kezelte. Egy rózsakeresztes. Ő egy titokzatos orvosságot adott az akkor 18 éves költőnek, ami „sós ízű volt”, de megmentette Goethe életét. Ebben az időben sokan csodálták a rózsakeresztesek feltételezett és tényleges tetteit. Lessing megpróbálta kikutatni titkaikat, II. Frigyes Vilmos tagja volt a szervezetnek, Wolfgang Amadeus Mozart szintén kapcsolatba került velük. A Varázsfuvola című operájában Sarastro, Christian Rosenkreuz újjáéledt figurája, akivel minden elkezdődött. Ez a kezdet jól illik egy titkos szervezet létrejöttéhez. Bár ez a kezdet jól dokumentált, mégis elég homályos. Christian Rosenkreuz feltételezhetően az 1400-as években élt, egy kolostorban nőtt fel, megismerte az iszlámot és az arab nyelvet, csak úgy, mint a miszticizmust és a zsidó kabalát. Jótékonykodott és a betegeket ingyen gyógyította. De az, hogy tényleg élt-e teljesen bizonytalan. Az viszont jól dokumentált, ami Kasselben 1614-ben történt. Egy névtelen szerző műve okozott feltűnést. „Fama Fraternitatis RC” volt a könyv címe. Az, hogy a titokzatos rövidítés mire utal, sokan sejtették. „Rosae Crucis”, rózsakereszt. A könyvnek hamarosan megjelent a második kiadása. A következő években más kiadók is megjelentették. Kiadták holland, angol és francia nyelven is. 1617-ben pedig napvilágot látott a hetedik kiadás. 1615-ben megjelent egy másik írás „Confessio Fraternitatis” címmel. De vajon mi állt a könyvekben? Mi volt az, mi ilyen nagy érdeklősét kiváltott? Például ez a mondat: „Nem lenne jó, ha egy olyan könyvet olvashatnál, ami mindent tartalmaz, amit eddig a könyvekben állt, és ami még ezután állni fog, azért, hogy megértsd őket és megtartsd magadnak?” A könyv nem kevesebbet ígért, mint az abszolút tudást és ráadásul a halhatatlanságot. Mindenesetre ez volt a kezdet négyszáz éve. Ma is úgy hiszik a rózsakeresztesek, hogy mindent tudnak és halhatatlanok lesznek? „Az, hogy mindezt el tudják érni csak hitkérdése.” – mondja Günther Fried egy bennfentes. „De ezek alapjába véve ideálok!” – teszi hozzá.               

A 17. században mindezek a gondolatok izgatták az embereket. És a rózsakeresztesek többet akartak: megújítani a kereszténységet, a gyógyítás tudományát elsajátítani, valamint beteg embereket ingyen gyógyítani. Világjavító szándékok, abban a korban, amelyben nem voltak még szakszervezetek és betegbiztosítók. Az újoncot, aki a páholyba be akart lépni egy szőnyegre állították egy emelvény éle, amire hétlépcső vezetett fel és rajta egy üveggolyó állt. A lépcsőfokok a megvilágosodáshoz vezető utat szimbolizálta, a golyó pedig a teljességet. 1625-ben páholyok működtek Hamburgban, Nürnbergben, Danzigban, Velencében és még sok helyen. Az új szellemi iskola mágikus ismereteket kívánt tanítani a régi időkből egészen az ókori Egyiptomig visszamenőleg. De ezekre nincsenek bizonyítékok. Minthogy arra sincs, hogy Angliában létezett egy csoportjuk, amely egy földalatti kastélyban élt és az örökélet elixírének birtokában volt. Az ilyen történetek a hiszékeny embereket vonzották. Például a francia Duchanteau-t. Ő a bölcsek kövét akarta megtalálni és úgy gondolta ez a régi rózsakeresztes iratokban megtalálható. Az embernek csak a „felsőt” és az „alsót” kell egyesíteni és megtalálja a bölcsek kövét. Ehhez 40 napra egy szobába kell bezárni, anélkül, hogy enni és innivalót kapna. Ezt először 26 napig bírta, viszont a második próbálkozásába belehalt. 1780-ban a rózsakeresztesek a császári udvarra olyan nagy befolyást gyakoroltak, hogy II. József kénytelen volt betiltani. A szabadkőművesek viszont tovább működhettek. Ide szivárogtak át a rózsakeresztesek. Néhány rituáléjuk mai napig ezért hasonlítanak. „Rituálénak nevezni ezt nem pontos dolog.”- mondja Inge Gruber. „Mindennek jelentése van. A szimbólumok a tudatalattira hatnak, és energiákat szabadítanak fel, olyanokat, amiket elképzelni sem tudunk. A szimbólumoknak rejtett jelentései vannak, mint a titkosírásnak. Meg kell őket fejteni. Az oroszlán a bátorságot, a kör az örökkévalóságot jelenti. Négy rózsakeresztes egy teremben a négy égtájat szimbolizálhatja. A mester keleten az égi fényt, az anya nyugaton a vizet.”

Az összejövetelek nincsenek a véletlenre bízva. A ruházattal kezdődik. Ha valaki a rendben nagyobb fokozatot elér, a vékony zöld madzagot vastagabb övre cserélheti. Ha az AMORC-ban találkoznak, gyakran meditálnak, akár órák hosszáig. Előfordul, hogy otthon meditálnak és gondolatban találkoznak egy bizonyos helyen. Ekkor a szellemi erőket egy cél érdekében kell egyesíteni, például egy beteg tagtárs érdekében, vagy egyszerűen a világbékéért. Az újoncok otthon ülnek és gyakorolnak, a szervezet többi tagját nem ismerhetik. Az AMORC oktatóanyagokat küld, példányonként 31.50 euróért. Titokzatos távoktatás. Az ezotéria üzletben nagy a kínálat, és a legtöbbjükben hamarabb célt lehet érni, mint a rózsakereszteseknél. „Hosszú az út, de sokaknak nincs kitartása, vagy a saját útjukat akarják járni.” – mondja Inge. Sokan vitatják, de Inge szerint a szokatlan ismeretanyag elsajátítása megéri. Ő a tizenkét fokból a hetedikig jutott. Azt a feladatot kapta lépjen ki a testéből. De ő nem bízott magában. A mestere azt mondta, ha ezt nem tudja megtenni, nincs is ismerete az örök lélekről. Elmondása szerint ez annyira felhúzta, hogy mégis megcsinálta. És állítja ez nem csak teória. Gondolatban egy másik tag lakásába kellett mennie, ahol még nem járt és két könyvnek a címét és a polcon a helyét meg kellet neveznie. Sikerült, de ma már nem menne, mondja. A 47 éves asszony nem kritikátlan a rózsakeresztesekkel szemben. „Mindenki ódon és régi módon viszonyul a dolgokhoz és ősrégi igazságokat akar hallani.” Visszatekintve a tanárnő a hierarchiát is bírálja, meg az alávetettséget. No meg a bizalmatlanságot: „Ha nekem volt egy fantasztikus spirituális élményem nem osztom meg veled, megtartom magamnak, ez volt jellemző.” És még egy dolog feltűnt Grubernek. „Csak úgy, mint a buddhistáknál nincs érzelem, ha mégis van, mélyen elrejtik magukba.”

Erőteljes kritika éri a német rózsakereszteseket az egykori tagok részéről, hogy pszicho szektában érezték magukat. Egy érintet így számolt be erről: „Mindenkivel meg kellett szakítani a kapcsolatot. Politikai pártot, egyházi szervezetet, egyesületet el kellett hagyni. A televíziótól, mint „istentelen” eszköztől el voltam tiltva. A szervezetből való kilépést minden eszközzel megnehezítik.” Matthias Pöhlmann az evangélikus egyház „Világnézetek Központi Hivatalának” vezetője szerint mégsem lehet a rózsakereszteseket szektának nevezni. Ennek ellenére a tagok szerinte veszélyben vannak, azzal, hogy egy „elitista világnézetet vallanak maguknak spirituális hátérrel”. Egy egészen speciális helyzete van az „Ordo Templi Orinetes” (O.T.O.) tagjainak. Ebben a titkos szervezetben különös szerepet játszik, egy olyan emberi tevékenység, amit a többi rózsakeresztes szervezet elítél. Ez a szex. Titkos feljegyzések írják le ennek a szervezetnek praktikáit. Ezekben olyan szertartásokról értesülhetünk, amelyek az úgynevezett papnő és az úgynevezett mester között zajlanak le és egészen a nemi kielégülésig tartanak. Az „Ordo Templi Orinetes” – re nagy hatással volt a 20. század egyik hírhedt okkultistája Aleister Crowley, aki sok szélhámossága mellet szexuális kicsapongásairól volt ismert.

De most a jelenből térjünk vissza a múltba. Amikor a rózsakeresztes mozgalom létrejött Európában nagy összevisszaság uralkodott. Élesek voltak a vallási ellentétek, amelyek a 30 éves háborúban csúcsosodtak ki. De ugyanakkor megjelent a modern tudomány és filozófia. Viszont ennek árnyékában létezett az okkultizmus és a mágia is. A rózsakeresztesség a tudományt, az alkímiát, a művészetet és a miszticizmust próbálta ötvözni, hangsúlyozva, hogy mindezt az emberi haladás érdekében teszi. Persze mindezt titokban cselekedte. Olyannyira, hogy mind a mai napig nem tudjuk létezett-e ebben a korban Rózsakeresztes Társaság. Magáról a mozgalmat elindító művekről sem tudjuk kik a szerzői. Johannes Valentinus Andreae, azt állította, hogy ő a „Christian Rosenkreutz kémiai menyegzőjének” szerzője és a rózsakeresztesség csak tréfa. Vannak viszont, akik azt terjesztik Francis Bacon állt az 1614-es és 1615-ös kiadványok mögött. Mindig vonzó volt, abban hinni, hogy létezik a háttérben láthatatlanul egy nagy tudású társaság, amely ha rosszra fordulnak a dolgok képes azt kijavítani. A rózsakeresztesekből nőtt ki állítólag a szabadkőművesség is. Bár ennek a titkos társaságnak is a történelem homályába vész az eredete és számos elődöt tulajdonít magának. A rózsakeresztesek nyíltan a 19. század végén a 20. század elején jelentek meg. Sok közöttük a kétes tevékenységet folytatók, gondoljunk csak a „Ordo Templi Orinetes” – re. Inge Gruber történetét is kritikával kell fogadnunk. A fizika törvényei makacs dolgok. Ezt Newton tudta a legjobban, annak ellenére, hogy okkult tudományokkal is foglakozott. Gondolatokkal tárgyakat mozgatni és a testből kilépve utazni a tudomány jelenlegi álláspontja szerint lehetetlen. Persze elképzelhető, hogy a rózsakeresztesek titkos rendje tud valamit. Bár nem valószínű, hogy ha létezne ez a szervezet távoktatással 31.50 euróért terjesztené a titkos ismereteit.