A vérfarkas

werwolf_1.jpg

Amikor az isteni Zeusz megérkezett Lükaón házába lemenőben volt a nap Árkádia egén. A villámszóró főisten régóta járkált már az emberek között szüksége volt pihenőre. Kertelés nélkül leleplezte az istenségét a háznépnek, mert mint az Olimposz ura nem akart száraz lepényt és szűkös szalmaágyat ilyen későn magának. A szkeptikus háziúr kételkedett vendége szavában, miszerint Isten lenne és kinevette háza népének az ügybuzgalmát. Azért, hogy próbára tegye az állítólagos Zeuszt elhatározta emberhúst szolgál fel neki. Ez abszolút tabunak számított, de egy igazi isten ezt a bűnt észreveszi - gondolta. Könnyű lesz így a csalót leleplezni. Nem nehéz ennek az istenkáromló próbának a kimenetelét megjósolni. A vacsora Lükaón égő házából való gyors menekülésével ért véget, de ki tud egy haragvó isten elől elbújni? Ovidius a híres római író az „Átváltozások” című művében elárulja nekünk a történet kimenetelét. Lükaón kezei lábakká alakultak, ruhája pedig bundává. Fit lupus! Farkassá vált, lehet mondani vérfarkassá. Lükaón nem az első mitológiai figura a történelemben, aki farkas lett. A babilóniai istennő Isztár egy neki nem tetsző pásztort farkassá változtatott. Mégis az emberi emlékezetben a szerencsétlen árkádiai házigazda története maradt fent. Lykantropnak nevezték azt a középkorban, aki farkassá változott. Ma is a pszichológusok Ovidius történetét emlegetik, ha a skizofrénia egy variánsáról van szó. De nagyon előre futottunk a történetben. A vérfarkasok általában férfiak. A németben jól mutatja ezt Werwolf „wer” előtagja, ami ebben az esetben férfit, férfiast jelent. De ugyanez igaz az angolban, a szanszkritban, a latinban, vagy a régi norvégban. Az indoeurópai nyelvekben férfi attribútum a „versi”, „viros”, „verse” előtagok. Számtalan elbeszélésekben a vérfarkasnak alternatív elnevezései vannak: farkassá vált, farkasbőrű stb. És akkor még nem beszéltünk a mesékről, amelyekben a gonosz farkas előfordul. Elég, ha csak a Piroska és a farkasra gondolunk. Igaz ebben nincs átalakulás, vagy vérfarkasról szó. Arról az időszakról viszont nincs egyetértés az írók és mesélők között, mikor kell legjobban a vérfarkasoktól félnünk. Szilveszterkor, februárban, júniusban, vagy szeptemberben a hét melyik napján? Ezt csak az istenek tudják, de egy időpont minden esetre gyakran előfordul: a farkassá váláshoz a legjobb pillanat a telihold.

lycaon_transformed_into_a_wolf_lacma_m_71_76_9.jpg

A vérfarkasról írók mindig az emberi természet kétarcúságát ábrázolják: az emberit és az állatit. Illetve az ember viszonyát az állathoz vagy az utóbbinak a viszonyát az előbbihez. A farkas egyébként félős ragadozó. Kisebb vagy beteg állatokat zsákmányol és falkában vadászik. Akkor támad, ha garantáltan el tudja ejteni áldozatát. Emberre a legritkább esetben veszélyes. Hogyha nem megyünk a farkas lakóhelyéhez, vagy nem érintjük a vadászterületét ritkán találkozhatunk vele. Életmódja és étkezési szokásai szerint a hiénákhoz és a sakálokhoz hasonlít legjobban. Nem kell csodálkozni azon, hogy a történelem folyamán a farkasok megítélése változott. Amíg nagy térségben élhetett és a vadászterülete is elkerülte az embert nem volt konfliktus. Sőt egyfajta tisztelet volt iránta. Germán harcosok és római légionáriusok hordtak farkasbundát, hogy ezzel jelezzék a farkasok erejét magukra vették. Germán isten Odin harcosait is farkasoknak hívták. De a farkas vezeték és keresztnevek viselése is a tisztelet jelei voltak. Az emberhús evés, ami a későbbi vérfarkas legendák központi elemévé vált alig fordul elő a középkor elött. A farkassá válás, vagy önkéntes, vagy büntetés volt. Vergilius Moeris nevű varázslóról ír, aki farkassá változott, hogy így bújón el az erdőben. Az idősebb Plinius a görög Demaenetus történetét meséli el, aki emberhúst kóstolt ezért farkassá vált büntetésül, de tíz év múlva megkegyelmeztek neki visszaváltozott emberré és farkas erejének köszönhetően megnyerte az olimpiát ökölvívásban.

werwolf.jpg

 Aztán idővel a farkasok megítélése megváltozott. Az emberevő ragadozóról szóló beszámoló száma megnövekedett és egyre negatívabb összefüggésben ábrázolták ezeket az állatokat. A vérfarkas áldozata gyakran a parasztcsaládok, a pásztorok, vadászok és már nem a királyok a varázslók. A népi mitológiában romlott a farkasok megítélése. Az emberiség gyötrői lettek. A farkas az emberek számára egyre inkább veszélyforrásként jelenik meg és minden fajta gonoszságot tulajdonítanak neki.    Az észt népi mitológiában az Urálon túl élő maradék emberiség a kutya és farkas fejű harcosok áldozata lett, akiket csak a cár harcosai tudnak megállítani. Itt persze gondolhatunk a mongol, tatár harcosokra, akiket kutyafejűnek tartottak és valóban az Urál másik oldaláról jöttek, igaz az orosz cárok sem tudták megállítani őket! Ezt mi magyarok saját bőrükön érezhettük. A török korba vezet minket a szlovének legendája az úgy nevezett Pesoglavciről, aki félig ember félig kutya és aki a török szultán börtönéből megszökött rabokat kutatja fel és felfalja. Néprajztudósok figyeltek fel a jelenségre, hogy amikor a brit szigetekről eltűntek a farkasok a róluk szóló legendák is megszűntek, míg a kontinentális Európában a farkasok és legendáik tovább éltek. A koreai népi hagyományban Kumihos a rókadémonról szól a legenda, aki embereket eszik, amit másutt a farkasok tették. Az érdekessége ennek a rókadémonnak, hogy nő ellentétben az európai férfi vérfarkasokkal. A farkasok ritka direkt ember elleni támadásai oka gyakran lehetett veszettség. A 19. századig ez a betegség gyógyíthatatlan volt és járványokat idézet elő. Az, hogy egy ilyen támadás következménye hallucináció, beszéd képtelenség, habzó száj volt táptalaja lett a legendák kialakulásának.

Évszázadokon keresztül a farkasokkal kapcsolatos negatív, vagy pozitív legendák az állat reális jellemzőihez kapcsolódtak. Ez a késő középkorban megváltozott. Egyre inkább démoni jellemzőkkel ruházták fel őket. Erről az egyház is tehet. A 15. századig elsődleges cél volt a tanulatlan nép babonái ellen harcolni, amelybe a vérfarkas is beletartozott, és ezeket az ördög által keltett hamis képzelgésnek tartották. Harcoltak ugyan az állat démonok ellen, de ebben nem volt hangsúlyos a vérfarkas. Mindez a reformációi idején megváltozott. Sőt már az 1450-es évek boszorkányperek idején is. Az egyház ekkor úgy érezte pozícióját meg kell erősítenie. A félelemkeltés ehhez jó eszköz volt. Ekkor nőtt meg a farkas állomány Európában és tomboltak pestisjárványok. Eljött a vérfarkasok ideje. 1521-ben Besancon közelében fekvő Poligny városában egy Peter Bourgot nevű férfi az inkvizíciónak bevallotta, hogy amikor a szétfutott nyája után ment találkozott három lovassal, akiknek pénzért cserébe a pokol hercegére felesküdött, és lemondott a templomba járásról. Később ő és a hozzácsatlakozó barátja Michael, kaptak egy nővényi kenőcsöt, aminek a segítségével kedvük szerint vérfarkasokká változtak. Számos gyereket megöltek, részben megették őket, közösültek farkasszukákkal és sok állatot megöltek egy különleges por segítségével. Mindenek elött Franciaországban és Németországban 250 ilyen fajta sémára épült pert ismerünk 1407 és 1725 között, ma már teljesen hihetetlennek tűnő vádakkal. Például a növényi kenőcs benne gyermekek megolvasztott zsírja, farkasbundából készült öv, mindkettőt személyesen az ördög készíti. A sátán segítői vagy a boszorkányok, vagy maga a vádlott átváltozik vérengző állattá, nőket, gyermekeket öl meg. Egy 17 századi kurlandi elbeszélés figyelmeztet ne emeljük poharunkat idegen paraztokra nem tudhatjuk, hogy másnap nem változik-e vérfarkassá. Ebben az időben számos írás jelent meg a témában például az eredetileg felvilágosult államreformer Jean Bodin 1587 azt állította nincsenek is farkasok azok mind átváltozott varázslók és boszorkányok. Voltak humanisták, akik ezeket az elképzeléseket elítélték például Petrus Forestrus, Jobus Fincelius. Ők református vidékekről származtak. Maga vérfarkas jelenség is nagyon változatos képet mutatott. De mindig valamilyen reakció volt a külső világra. Bárki áldozatul eshetett neki vallástól és származástól függetlenül. No nem a vérfarkasnak, hanem azoknak, akik a legendáját saját érdekükben felhasználták.