A Pin Up műfaj szexista? Igen! De ennél azért több. Történészek kimutatták, hogy a lenge öltözetben ábrázolt hölgyek képei a női egyenjogúságért folytatott harccal is kapcsolatban vannak.

 Az éjszaka közepén egy őrmester közeledett az amerikai légierő B17-es bombázójához. Amit csinálni akar az tilos, tehát gyorsan kellett cselekednie. De az őrmester rutinos. A repülőgép orrához ment és rajzolni kezdett. Gyors mozdulatokkal a gép két oldalán felvázolt egy-egy hosszú lábú, magas sarkú cipőt viselő nőt, szellős vörös illetve kék színű fürdőruhában, csillogó szőkés barna hajjal, aki éppen telefonál. A szép Pin Up lányról kapta a repülő a nevét: Memphis Bell, tíz amerikai katona védőangyala. Ha a repülőgép az orrát magasba emeli és a náci Németország irányába repül bevetésre, a csinos telefonos kisasszony mindig velük lesz. Az úgynevezett „Nose Art”, amellyel a repülőgépek orrát félmeztelen lányokkal díszítették az amerikai Pin Up művészetből nőtt ki és érthető ok miatt lett olyan népszerű. Ha már a világ egy siralomvölgy és háborúba kell vonulni, akkor legalább legyen valamiért érdemes élni, életben maradni. Ezért tűzték az amerikai katonák a kedvenc Pin Up lányaik képét a sisakjuk mellé, tették zubbonyuk zsebébe, vagy az ágyuk fölé a falra.

A lányokat ábrázoló festmények divatja a második világháború idején érte el a csúcspontját. Nem csak a repülőgépek orrán és a katonák szekrényein jelentek meg a hiányos öltözetű hölgyek, hanem minden árun, amit el akartak adni: gyufás és sörös dobozokon, kekszcsomagokon, szerszámokon, konzerveken. A lányok kasszasikert jelentettek. Ezt az újságok és a naptárak kiadói is felismerték. Sőt ők már sokkal korábban, a 19. század második felében. 1887-ben a bostoni festő Charlie Dana Gibson az akkor még fiatal LIFE magazint illusztrálta. Egy érzéki képe, amely egy lányt virágkehelyben ábrázolta a címlapra került és még sok Gibson lány előfutára lett. A képei izgatóan újak voltak és a nőknek mindig ugyanazt a típusát mutatták: hosszúlábú, őszinte tekintetű, laza sötét hajú, egyszerre vonzó és öntudatos kinézetűek. Ezek a fajta nők mindig magukra vonták a férfiak tekintetét, anélkül, hogy házassági ajánlatot vártak volna. Ugyan a bostoni festő képei még messze voltak a később Pin Up lányok sikerétől, de ugyanakkor felkeltették más újságok érdeklődését. Másolni kezdték és saját képeket jelentettek meg. A közép nyugaton a naptárkiadó Brown & Bigelow nevű cég felismerte a benne rejlő lehetőséget. Rájött, hogy nem tudja eladni termékeit lovakkal, vagy George Washingtonnal. Ellenben lazán öltözött hölgyekkel már jobb eladási számokat produkál.

A 19. század utolsó évtizedében egyre jobban terjedt a szüfrazsettek mozgalma, ami a nőknek választójogot követelt. Azt akarták, hogy a nők sportolhassanak és nadrágot hordhassanak, vagy pénzt kereshessenek. Nem véletlen, hogy a Pin Up kultusz a női emancipációval együtt indult. Sőt vannak olyan vélemények, hogy a Pin Up a nő jogokért való küzdelem nélkül nem is aratott volna sikert. De mi közel lehet egy olyan művészetnek, amely a nőket erotikus pózokban ábrázolja a nők egyenjogúságáért vívott harchoz? Talán az, hogy a Pin Up lányok érdekes, izgalmas dolgokat csinálnak. Olyanokat, amelyeket a korabeli tisztességes nők nem. Vízisíelnek, motoroznak, kabriók volánjánál ülnek és mindig jókedvűek. A Pin Up műfaj az első csúcspontját a harmincas években érte el. Velük a magazinok hatalmas tömegeket vonzottak az újságos kioszkokhoz. Divat és filmes képes újságok foglalkoztattak Pin Up művészeket, amelyeknek megvolt a sajátos stílusuk. George Petty volt a legprominensebb leányrajzoló, aki vékony barna szemű, excentrikus cipőket viselő nőket vitt vászonra. Ő volt az, aki a „Memphis Bell” alakját 1941-ben a légierő katonáinak adományozta. Egy másik művész Art Fraham volt, akinek modelljei minden helyzetben elvesztették kicsiny nadrágjukat. Egyébként a „kisasszony a bajban” mindig vezető motívuma volt a Pin Up műfajának. Például a szépség a kerítésen átmászva a rövid kis szoknyája fennakad a szögesdróton láthatóvá téve a formás idomait. Az ilyen történet rámutat a műfaj lényegére: erotikus, de ártatlan, a lányokból sok látató, de ezt sohasem obszcén módon tevő. A képek nézői sohasem láthatnak nemi szervet, vagy ordenáré pózt. Különben is ezek már más műfajhoz tartoznak, nem a Pin Uphoz.

Pontosan ezt tartotta az ötvenes évek elején unalmasnak egy férfi, akit Hugh Hefner hívtak. Egy időben az „Esquire” magazin munkatársa volt, amelynél a legnevesebb Pin Up művészek dolgoztak. Hefner valami újat akart, botrányosat. 1953-ban megalapította a „Playboy” magazint, benne erotikus fotókkal. Ezeket egyrészt olcsóbb volt előállítani. Híres Pin Up festők, mint George Petty, vagy Gil Elvgren egy-egy művükért 2000 dollárt is elkértek, de a fotók csak 25 dollárba kerültek. Másrészt a fotókon a lányok meztelenek voltak. A „Playboy” első kiadása 50 ezer példányba kelt el. Ez az ártatlan erotikát nyújtó Pin Up művészet végének a kezdetét jelentette. Érzékelhető volt ez a középnyugati naptárkiadónál Brown & Bigelownál is. 1954-ben a sláger már a cserkészetről szóló naptáruk volt.