Egy júliusi meleg szerdai napon Patrick Piccard arról mesélt a csoportnak, hogy pár nappal korábban öngyilkos akart lenni. Előtte Steven Schuyler a válásáról beszélt. A felesége két ügyvédje arról értesítette, hogy a maine-i nyaralót, amit ő épített a neje kapja meg. Két jól felkészült ügyvéd, akik tudják a katona feleségek mire képesek. Patrick Piccard mint mindig az asztalfőn ült közel a bonbonos üveghez hintázott a székén, mint mindig és mosolygott. Senki sem tudja mit talált mulatságosnak az elhangzottakból. Allen Gaskell megkérdezte tőle: „És veled mi újság Pat?” Patrick Piccard erre válaszolta, hogy öngyilkos akart lenni. Nyugodtan hátradőlt az irodai széken, de a lábai halkan és ütemesen az asztalnak ütődtek, az ujjaival a bonbonos papírral játszott, amiből nem régen vette ki az édességet. Egyszerre tűnt nyugodtnak és idegesnek. „Öngyilkos?” - kérdezi Allen Gaskell a csoport vezetője nem annyira megdöbbenten, mint inkább érdeklődve. „Na igen”- válaszolja Patrick – „ismét tartalékos kiképzésre akarnak behívni, pedig ismerniük kell az orvosi leleteimet. Nem tudom miért csinálják.” „Mert idióták!” – feleli valaki a csoportból. „Igen” – folytatja Patrick – „minden rendben van, de ha én fegyvert kapok főbe lövöm vele magam. Értitek, láttam, hogy csinálják.” „Milyen fegyver?” – kérdezi Dan Birmingham. „M16-os” – vágja rá Pat és fel tolja szemüvegét az orrnyergén – „M16-os” – ismétli meg mintha kezében lenne a fegyver. M16-os az amerikai katonák legelterjedtebb fegyvere. Dan bólint, ő is megjárta Irakot az első öbölháború a Sivatagi Vihar idején. Tíz éven át viaskodott az öngyilkosság gondolatával. A többiek sincsenek nagyon meglepve. Peter Gailes és Steven Schuyler Vietnamban voltak, Allen Gaskell szintén, Ray Ferguson a második világháborúban, Mark Yeblonski Irakból tért haza nem régen, ahol Patrick Piccard is volt. Hét férfi, négy háború, egy amerikai évszázad. Piccard 23, Ferguson 83 éves. A férfiak jó kiismerik magukat a fegyverek terén. Nem kell nekik sokat magyarázni róluk, itt a Massachusetts állambeli Beverly közösségi házában, ahol minden szerda este találkoznak. „Fogtam a fegyverem és a tiszthelyetteshez vittem” - meséli Patrick Piccard – „Azt mondtam neki veszélyes vagyok. Egyébként elég jól fogadta. Elvitt a gyengélkedőbe, majd Bostonba a veterán kórházba kerültem. Három napig vizsgáltak.” „És mit állapítottak meg?” – kérdezi valaki. „Posttraumatikus szindróma” - feleli és ismét feltolja szemüvegét. A csoport közömbösen néz, mindannyiuknak posttraumatikus szindrómája van. Ezért vannak itt. A szimptómák: alvászavar, függőség, kapcsolati gondok a házastárssal, az előjáróval, depresszió, vágy a nyugalomra, magány. Patrick Piccard igazából semmi újat nem mondott. Dan utána még a derékfájdalmairól beszél, Steven Schuyler a kegytelen felségéről, Ray a halálos beteg fiáról. Mivel a hónap negyedik szerdája volt Allen Gaskell a foglalkozás végére lazító tréninget javasolt, ami jógából és meditációból áll. Leoltották a villanyt és lefeküdtek a szőnyegpadlóra. Este nyolcat mutatott az óra. 2005 utolsó júliusi szerdáján a Fox csatornán új sorozat indult. Címe „Over There” és Irakban szolgáló amerikai katonák csoportjáról szólt. Az amerikai televíziózás történetében ez volt az első alkalom, hogy egy tévécsatorna még zajló háborúról filmsorozatot mutatott be. Az első részben az egyik katona elveszti a lábát, amikor a teherautója aknára fut. Ötmillió amerikai nézte a műsort. A sorozat kritikái jók voltak. Az iraki háború valódi háború volt, ami addig a bizonyos júliusi estéig 1789 amerikai katona életét követelte. A lazítógyakorlat után Allen Gaskell elbúcsúzott a csoportól, még elintézte a papírmunkát a veteráncentrumnak, amely finanszírozza az összejöveteleket, majd beült Volvójába és a keskeny új angliai utakon haza ment Marbleheadben található otthonába. Feleségével Mary Annal él itt egy három emeletes házban. Az út idáig Boston körüli kis városokon vezet keresztül fehérre meszelt faházakkal, jó éttermekkel, strand promenádokkal és jacht kikötőkkel olyan nevekkel, mint Peabody, Salem, Essex és Melrose. Itt kezdődött az amerikai álom. A kavics halkan ropogott a kerekek alatt, amikor Gaskell a házuk előtti felhajítóra állt. Mary Ann Gaskell nyugdíjas alsótagozatos tanárnő, aki éppen azzal tölti szabadidejét, hogy lapos kövekből kerítést épít a ház köré. Apja a második világháborúban harcolt, tehát van tapasztalata a veteránokkal. A házaspár minden este a nagy pasztellszínűre festett nappaliban vacsorázik. Itt nincs televízió. Újságok sem járnak, Allen Gaskell egy szóbában él visszahúzódva, ahová a világ zaja nem hallatszik. Vacsora után a garázsba ment meditálni, ahogy ezt minden este és reggel teszi. Allen Gaskell 1946-ban született New Yorkban. Apja korán elhagyta a családot, anyja kollégista korában halt meg. Rövidesen jelentkezett a hadseregbe. Hazafinak tartotta magát, arra generációra akart hasonlítani, akik a második világháborúban harcoltak. 1966-ban ment Vietnámba. Egy hat főből álló speciális egység tagja volt, akiket az ellenség háta mögé dobtak le. Long Range Patrol, távolsági felderítők. Előfordult, hogy harminc napig voltak egyedül a dzsungelben. Szerette ezt, mondja. Készült róla egy fotó az őserdőben, amelyen közömbösen néz a kamerába se nem dühösen se nem ijedten, mint egy élőlény a megszokott környezetében. Kétszer hosszabbította meg a szolgálatát, a hat fős csapat parancsnoka lett. Összesen két évet töltött a dzsungelben. „A második évben már depressziós voltam, egyedül érzetem magam ellenséggel körül véve. Üldözési mániám volt. Úgy éreztem a csoportom hátba támad, nem tudtam tisztán gondolkodni. Felrobbant közelemben egy bomba véreztem, de nem tudtam hol sérültem meg. Feküdtem és vártam a végső golyót. Már nem gondoltam arra, hogy a nagy eposzi háborúban vagyok. Teljesen lényegtelen figura voltam egy játékban, ami nem az enyém volt. Aztán mentem addig míg megtaláltam az egységemet. Visszavittek az államokba. Este jött a repülőgép. A halottakat és a sebesülteket mindig este szállították haza.”- meséli Allen Gaskell vietnámi történetét. Egy New Jerseyben lévő katonai kórházba került, ott látta a háború ellenes tiltakozásokat. Egyedül érezte magát. Kilépett a hadseregből és visszatért New Yorkba. Long Islanden beiratkozott egy főiskolára. Alacsony volt és vékony senki sem gondolta róla, hogy Vietnámban harcolt. Egyszere a menzán hallotta, hogy két lány és egy fiú azon háborodtak fel, hogy a vietnámi veteránok ösztöndíjat kapnak. Kiiratkozott az iskolából és Kaliforniába ment, ahol egy kőolaj finomítóban dolgozott, de volt tanácsadó Washingtonban, és erdészetet is tanult Vertmontban. Sokat ivott, kipróbálta a kábítószereket az LSD-t, a mescalint, speedet. Sok, de rövid ideig tartó kapcsolata volt, új vallásokat próbált ki. Eredetileg protestáns volt, kísérletezett a buddhizmussal végül katolikus lett. Egy barátnőjével Mainbe költözött, ahol farmon dolgozott, majd, amikor a lány Washingtonba ment jogot tanulni nem volt ereje követni őt. Gyakran részeg volt, előfordult, hogy az állatok között aludt a pajtában. Három nappal az 1978-as új év után abba hagyta az ivást beiratkozott a bostoni egyetemre, ahol pszichoterápiát tanult. Egy kis főiskolán Salemben tanácsadói állást kapott. Nyugodt hely négy hónap szabadsággal, egyet ebből egy kolostorban tölt meditációval. Allen Gaskell még mindig a Ho Shi Min ösvényen jár, ahol megsebesült. Rosszul alszik, maximum 5 órát egy nap. De nem szed antidepresszánsokat. Az első és a második iraki háború közötti időben alapította meg csoportját posttraumától szenvedő veteránok részére. A szakasz, amely a Fox sorozatában szerepelt egy „All American Team”. Van benne egy csinos 19 éves széles vállú fiú, nyílt tekintettel, aki a főiskolán hátvéd volt, két nő, egy intelligens szakaszvezető, egy muszlim Detroitból, egy dühös és egy gyengéd afro amerikai és egy őrmester, akinek „Scream” a neve. Allen Gaskell csoportja is reprezentálja Amerikát, csak kicsit másként. Ray Ferguson 83 éves özvegy nyugdíjas, Steven Schuyler szemüveges a Harvardon diplomázott. Dan Birmingham 34 éves útépítőmunkás derékproblémákkal, Peter Gailes túlsúlyos jó kedélyű vietnámi veterán, akinek mindenről van véleménye, harmadik feleségével és öt kutyájával él együtt. Patrick Piccard még a szüleinél lakik, a szoftver ügynök Mark Yeblonski pedig úgy gondolja vele minden rendben van. De persze nincs így. A következő hét szerdáján Yeblonski háromnegyed órával korábban érkezett, mint a többiek a Beverly közösségi házba. Fél éve a rendőrség New Hampshireben megállította, mert ittasan vezetett. Azért, hogy visszakapja a jogosítványát Allen Gaskellnhez kell járnia külön tanácsadásra. Yeblonski 2001 szeptember 11-e után jelentkezett a tengerészgyalogsághoz, mert úgy érezte tennie kell valamit. Az apja 30 éve menekült el Lengyelországból a reménység földjére, a szabad világba. Yeblonski hálás azért, hogy amerikai lehet. De az unalmas kiképzés a kaliforniai sivatagban és utánpótlási szállítmányok őrzése Irakban frusztrálttá tette. A szolgálatának időzőjeles csúcspontja 2003 július 4-én volt, amikor a parancsnokságuk amerikai zászlóval Diwaniján keresztül masíroztatta az egységét a függetlenség napját megünnepelni. Mozgó célpontok voltak. Rendkívül dühös lett, és sokszor elvesztette az önkontrolját is. Amióta visszatért az államokba sokat ivott. De 70 000 dollárt keres évente szoftverek eladásával. Rövidre nyírt hajat, gondosan kiborotvált szakállat és mindig frissen vasalt inget visel. Úgy tervezi később talán jogot tanul. Azt gondolja véletlenül került a csoportba. „Mi újság?” – kérdi Allen Gaskell a foglalkozás elején a csoport tagjaitól. Steven Schuyler arról mesél, hogy a válóperi tárgyalását ismét elhalasztották, Dan Birmingham pedig arról, hogy azon az elővárosi vonaton, amivel Bostonba jár a nemzeti gárda fegyveresei járőröznek. Röviddel korábban történt a második londoni merénylet a metróban. „Milyen fegyverrel?” -kérdezi Patrick Piccard, aki múlt héten öngyilkos hajlamairól beszélt. „Többnyire M16-sal.” – válaszol Dan. „Fogadok, hogy nem merik használni a vonaton” - fűzi hozzá Patrick Piccard, miközben mint mindig hintázik a székén. „Londonban megtették.” – kapcsolódik a beszélgetésben Peter Gailes vietnámi veterán. „El is találtak egy ártatlant.” -folytatja – „De elkapták a terroristát. Mi ehhez túl hülyék vagyunk. Mert a nemzeti gárda, abba az idióta háborúban ragadt, pedig itthon lenne rá nagy szükség.” Allen Gaskell megpróbálja a beszélgetés menetét elterelni a politikáról, sikertelenül. Bush, Cheney, Rumsfeld meg az olaj továbbra is a téma, mintha egy talkshowban ülnének. Gaskell azt javasolja a csoport tagjainak, hogy ne nézzenek híreket, és lapozzák át az újságok első oldalait. Szerinte a katasztrófákról szóló hírek csak rontanak a helyzetükön. Az internet és a szenzációhajhász hírcsatornák a káoszt hozzák vissza az életükbe. Ebben a teremben a külvilágtól elvágva, mintha egy kapszulában lennének. Nincs ablak, csupán az amerikai, a koreai, a vietnámi, valamint a hadifogolyszövetség zászlói állnak a fal mellett, illetve két üveg edényben bonbonok az asztalon no meg a székek és két polc rajtuk ismeretterjesztő anyagok alkoholistáknak, munkakeresőknek. Eredetileg a veterániroda vezetőnője, aki Massachusetts állam megbízásából dolgozik kis kereszteket ragasztott egy tablóra az Irakban elesett katonák nevével, de Gaskell kérte távolítsa el, mert rosszat tesz a terápiának, így ez átkerült a szomszédos irodába. Mielőtt a foglakozás véget ér Gaskell megkérdezi Dan Birminghamet mit akar a belgyógyászától megtudni. „Borzasztó fájdalmaim vannak, amelyek nem akarnak csillapodni” - feleli Dan – gyomor és végbéltükrözésen vagyok túl, valamint komputertomográfos vizsgálaton. Nem találtak semmit. De én minden este kénytelen vagyok felkelni, mert olyan fájdalmaim vannak.” „Gondolod, hogy köze van a háborúhoz?”- kérdezi Gaskell. „Egészen biztos” —feleli Birmingham – „Három hónapig voltam az iraki égő olajkutak mellet. Beszívtuk azt az anyagot, ami a levegőben terjedt. Bogyókat kaptunk Hussein gáztámadása ellen. Nem voltak kellően tesztelve, de alá kellett írnunk, hogy az esetleges mellékhatások miatt nem perelünk. Az elmúlt tíz évben 40 cisztát vágtak ki belőlem, mindenütt volt belőle. A golyóim feldagadtak, mint két baseball labda, véreset vizeltem, rendszeresen fáj a fejem, hasam és a hátam. Éjszaka ordítani tudnék a fajdalomtól.” A találkozó után Birmingham beül a vörös pick up-jába és haza indul. A kocsi platójának hátsó részén még ott a 2001 szeptember 11-e után felragasztott matrica: „Büszke amerikai vagyok” felirattal. Azóta már nem tudja ezzel mit is akart mondani. Peabodyban él feleségével és három gyermekével. Egy katolikus templom és egy baseball pálya között van a házuk. Az épület kicsi, inkább bungaló, de mögötte ezer négyzetméteres kert helyezkedik el. Dan Birmingham az utóbbi két évét itt töltötte. Teraszt épített, kaland játszóteret a gyerekeknek, grill sütő helyet, dísznövényeket ültetett, és felállított egy medencét trambulinnal. Kis kert oázis a végtelen pusztában. Dan Birmingham 35 éves. 18 volt, amikor a hadseregbe jelentkezett. Négy évet írt alá. Nagyapja az első világháborúban harcolt édesapja pedig Koreában. Oklahomai és németországi kiképzés után az első iraki háborúba küldték. Emlékszik, 1991 januárjában repültek a Közel Keletre, de hogy pontosan hová nem tudták. Egy poros vidéken masíroztak, már-már unalmasnak tűnt az egész, amikor hirtelen felszólították őket, hogy lőjenek. Nem tudta hol vannak, nem tudta mire lőnek, majd rövidesen az idő múlásáról is elfeledkeztek. „Négy napon át lőttünk és nem tudtuk milyen okból. Kicsit előre mentünk újra lőttünk. Így ment ez. Egy M109-es tarackkal mentünk. Ha mozgásban voltunk a járműveknek nem szabadott megállniuk, még ha emberek kerültek elénk, akkor sem. Nem tudtuk ki kivel van. 75 perc alatt 62 gránátot lőttünk el, mindegyik 120-tól 200 font súlyú volt. Már gondolkodni sem tudtunk, csavar voltunk egy gépezetben.” Négy napon és éjszakán tartott a csata. Utána látták a következményeket. Kráterek, kiégett járművek, holttestek és vér. A rövid háborúskodást követte az égő kőolajkutaknál a szolgálat. Olyan sötét volt nappal is mint télen Alaszkában. Nem érzett megbánást, dühöt, félelmet, amiatt, ami történt vele, vagy amiatt, amit átélt. Akkor sem, amikor visszatért Németországba. Viszont szomjas volt. Fél évig nem ihatott alkoholt. Ezt bepótolta. 5000 dollárt ivott el, a megtakarítását. Miután egy riadónál nem kelt fel az ágyból és a vérében alkoholt és marihuánát találtak, idő előtt elbocsátották a seregből. Ez 1991 decemberében történt. Visszatért Massachusettsbe. A kaszárnya falain túl ismét előjöttek az emlékek. A fegyvertelen férfiak és nők, akiken átgázoltak, emberek, akiket lelőttek, miután megadták magukat, a foglyok átkai, a véres sár a bombatölcsérben és a fekete égbolt. Nem tudott aludni. Nem tudta az életét rendezni. Egyedül volt. Egy útépítőcégnél dolgozott hosszabb ideig, de csak azért, mert a főnöke tudta háborús veterán. Ivott és agresszív lett. Egy drogériában ráordított valakire, mert arab kinézete volt. Mindez a nap közepén történt, minden ok nélkül. Tíz alkalommal volt elvonókúrán a bostoni veteránkórházban. 2001-ben a felesége elhagyta és a gyerekekkel másik városba költözött. Birmingham tovább ivott, az autójában lakott és nem láthatta a gyerekeit. Összeveszett a főnökével is, aki mindig kiállt mellette és az utcára került. Szó szerint. Hajléktalan lett. 2003 januárjában járt előszőr Birmingham Allan Gaskellsnél, de ekkor hazaküldték, mert részeg volt. A csoportban egy szigorú szabály van, csak józanon lehet az összejövetelen részt venni. 2003 február 25-én kezdődött Dan Birmingham utolsó elvonó kúrája, azóta nem iszik. Megmaradtak viszont a fájdalmas emlékek, a szörnyűségek, amik történtek vele és emberek arcai, akik a páncélosa elött álltak. Reggel átizzadva kell fel, dohányzik és nagyokat sétál a kertjében. Minden nap antidepresszánst szed, Celexát. Ez hiperaktívvá teszi és szexuálisan megbízhatatlanná. A felesége visszatért hozzá, de nem teljesen elégedett. Munkát még nem talált a fájdalmai miatt, mint mondja. Az orvosi kezelések visznek a hétköznapjaiba rendszert és a hét csúcspontja foglalkozás Allan Gaskellnél. 2005-ben 25 millió veterán élt az Egyesült Államokban, ez a népesség kilenc százaléka. Nyolc millióan szolgáltak Vietnámban, négy és fél millióan a második világháborúban. Tíz millióan 65 évnél idősebbek. Ray Ferguson az egyikük. Általában a különböző háborúkat megjárt veteránoknak nem sok közük van egymáshoz. Nem nagyon beszélnek a háborús élményeikről egymással. Pedig, mint ahogy azt Ferguson mondja a fiatalok az öregek tapasztalataiból tanulhatnának. Nyáron keveset volt a foglakozásokon. A fia Buck Ferguson halálos beteg volt. Rákban szenvedett. Augusztus második hetében halt meg. Peabodyban ravatalozták fel. Allen Gaskell azon a héten azt javasolta, hogy az összejövetel maradjon el, és helyette részvétlátogatást tegyenek Fergusonnál. Mindenki rábólintott, de csak Allan Gaskell, Peter, Gailes és Steven Schuyler voltak ott a koporsónál. Mindannyian vietnámi veteránok. Buck Ferguson szintén Vietnámban harcolt. Ferguson koporsója amerikai zászlóval volt letakarva. A koporsó fejrészénél a tengerészgyalogság zászlója állt mellette a gyászoló apa, holt fehéren. A teremben ötven ember, a Fergusonok megbecsült tagjai Peabody közösségének. Ray a szertartás végén kezet fogott a terápiás csoport megjelent tagjaival és megköszönte, hogy eljöttek. Peter Gailes egy pólót viselt, amelyen a következő felirat állt: „Biztos a menybe jutok, mert a pokolban már jártam. Vietnám.” „Buck az átkozott napalmtól halt meg.” – súgta Gailes. „Fogadok, hogy Khe Sanhban járt. Ismerek egy csomó srácot, akik ott voltak és rákban haltak meg.” Schuyler és Gaskell hallgatnak. Még húsz percet maradnak, majd búcsúként biccentenek a fejükkel Ray felé, aki még mindig a koporsónál áll egyenes derékkal, mint egy igazi katona. Allan Gaskell már kint a parklóban mondja, hogy a világháborús veteránok küzdenek a legnagyobb nehézséggel, ha érzéseikről kell beszélniük. Hősként tértek vissza egy gyorsan fejlődő országba. Jó ügyért harcoltak egész életükben hősök maradtak. Ennek ellenére többen haltak meg a háború okozta pszichológiai okok miatt, mint más konfliktusokban harcolt amerikaiak. Ray Ferguson 1942-ben a japánok Pearl Harbor elleni támadásának hatására jelentkezett a légierőhöz. 1944-ben került Olaszországba San Pancrazio nevű helyre. Egy B-24 „Liberator“, személyzetének tagja volt, fedélzeti lövész. Ötven bevetésen kellett részt vennie, mire hazatért. Szófia volt az első város, amit bombáztak. Ray a gép orrában ült egy üvegkalitkában, ami olyan kicsi volt, hogy ejtőernyőnek sem volt hely. Szófiáig repültek, majd vissza Olaszországba. Nyugodt tiszta idő volt ideális a bevetéshez. A következő cél Steyer városa volt Ausztriában. Egy lőszergyárat bombáztak. Erős légvédelmi tűz fogadta őket. Ray kiszolgáltatottnak érezte magát a golyózáporban. Mellettük robbantak a légvédelmi gránátok. Amikor késő délután visszatértek a bázisra úgy gondolta nem fogja túl élni a háborút. Ekkor 1944 április 2-át írtak. Ray Ferguson pontosan tudta kivel repül a kötelékben, kikkel indultak el és kik nem tértek vissza. Tudta hova repülnek, milyen erős légelhárításra számíthatnak, milyen hosszú lesz a bevetés és hány bombát dobnak le. Öt éve egy mikrofilm bukkant fel Washingtonban az ő repülőszázadának bevetési adataival. Ray másolatot készítetett róla, amit beköttetett és gyakran lapozgatja a könyvet. Most minden adat a fejében van. Szófiát, Bukarestet, Budapestet, Pozsonyt és Münchent bombázták. Ült a kis üvegfülkéjében látta az alattuk elterülő városokat, hegyeket, folyókat. 24 ezer láb magasan repültek. Előfordult, hogy 29 órát tartott egy bevetés, de az is, hogy olyan mélyen repültek, hogy látta a menekülő embereket. A bevetés végén lefeküdt a sátrában és újra megjelentek előtte az aznapi bevetés képei. A barátnőjének küldött levelekben ezekről és a félelmeiről nem írhatott. Minden levelet cenzúráztak. Gyakran két három üveg bort megivott, hogy aludni tudjon. Reggel aztán jött a következő bevetés. 1944 június 21-én jött el az utolsó küldetés. Az ausztriai Hörsching felé repültek. Azt hitte túl van mindenen, és haza mehet. Mégis ezen a bevetésen érte az összeomlás. Már nem ugyanaz az ember volt, mint aki önként jelentkezett. Amikor visszaérkezett Amerikába azonnal tovább akarták küldeni egy B29-sel a Távol Keletre a japánok ellen harcolni. Ő inkább fölmondott a légi erőnél; élni akart. Ez egy igazságos háború volt; állítja jó ügyért harcoltak. Szívesen írt volna egy könyvet a tetteiről, hagy ismerjék meg a fiatalok mit élt át. Ők mindig házakra céloztak emberekre nem – nyugtatja magát. Jó ügy volt ismétli magának, de gyakran ez sem segít. „Ha becsukom a szemem még mindig az égő eget látom, a mellettünk lezuhanó gépeket.” - meséli. Háború vége óta gyakran álmodik az akkor történtekkel. Az alkohol és a tabletták sem segítenek. „Azt hittem néha, hogy megőrültem.” De miért hagyta, hogy fia Vietnámba menjen? - merül fel a kérdés. „Mindenkinek meg kell szereznie saját tapasztalatát.” – válaszolja röviden. Miután a fiát augusztusban eltemették, megint járni kezdett a terápiára. Arany színű Cadillac-el a mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóhelyre állt, közvetlen a bejárat elé. Fogta a botját és az elmaradhatatlan dobozos Pepsijét és felment a második emeletre a terápiás terembe. A kocsija ütközőjén két matrica van: az egyiken „Bush” felirat a másodikon „Liberator” – megszabadító- a gép neve, amelyen repült. Ray Ferguson számára ez a kettő összetartozik. A második világháború, az arany színű Cadillac és Georg W. Bush. Ezek mind részei az amerikai állomnak, amelyért az amerikai fiúk harcba vonultak. Ha rossz híreket hall Washingtonból, azt mondja: „néha nagy árat kell fizetni azért, hogy az ember a világ legjobb országában élhessen”. Az első szeptemberi találkozón Steven Schuyler arról beszélt, hogy még mindig nem vált el, mert javítani akar két lányához fűződő kapcsolatán. Schuyler az intellektuel a csoportban. A Harvardon és Berlinben tanult germanisztikát. Antik könyvekkel kereskedik és sokat utazik. A világ majdnem minden pontján vannak barátai. Sokat törte a fejét, míg sikerült vietnámi emlékeit feldolgoznia. Legalább is így gondolta. De az iraki háború, az elesettek száma és házassági krízise ismét előhozták a Vietnámban történteket. A házassági tanácsadáson a felesége, aki szintén germanisztikát tanult szemére vetette, hogy soha se beszélt neki Vietnámról. Nem talált szavakat, amellyel az ott töltött másfél évről beszélni tudna – állítja. Kafkáról bármikor, bármennyit beszél, de Vietnámot hogyan mesélje el, például a robbanásokat, amit ott átélt? Valahol olvasta a vietnámi veteránok között nagy a válási ráta. Ezzel akarta bizonyítani magának, hogy nincs egyedül. „A lányok a válással kapcsolatban inkább az anyjuk oldalán állnak, de dolgozom rajta, hogy engem is megértsenek.”- mondja Steven Schuyler. Idéz egy költeményből, amelyet idősebb lánya angol órára írt. Ez róla szól. Egy vietnámi történet, amikor aknára lépett, de az csodával határos módon nem robbant fel. „Beszéltél a lányaiddal Vietnámról?” – kérdezi Allen Gaskell Steventől. „Egy este kérdeztek róla. Én mindig is bántam, hogy apám korábban nem mesélt háborús élményeiről, amikor fiatalabb voltam. Talán jobban megértettem volna.” – mondja Schuyler. „A haditengerészetnél szolgát, a Fülöp szigeteken harcolt a japánok ellen. Amikor hazatért elkezdett inni és rövidesen lelépett. Anyámnak egyedül kellett négy gyermeket felnevelnie. Ezért gyűlöltem őt. De röviddel a halála előtt mesélt a háborúról. Szörnyű eseményekről és képekről, amiktől nem tudott megszabadulni. Arról többek között, hogy a tengerben úszó japán halottak úját, hogyan vágták le, hogy megszerezzék a gyűrűjüket. Utána én meséltem Vietnámról. Egy dolog, amiben megértettük egymást a háború volt. Furcsa, de igaz!” „Te beszéltél a fiadnak halála elött a háborús élményeidről Ray? – kérdezi Gaskell Fergusont. „Ezek különböző háborúk voltak.” – feleli Ray Ferguson, miközben kezével a Pepsi Colás dobozt forgatja az aztalon. „Nehezedre esik sírni?” – kérdi Gaskell. „Nem akartam sírni, amikor meghalt. Nem akartam rossz példát adni.” Patrick Piccard a gyűrűjét birizgálja az ujján, amibe „Military Police” felirat van begravírozva. Ez az egyetlen gyűrűje. Patrick Piccard 23 éves a még nem sokat tapasztalt meg az életből. Egyszer volt külföldön, Irakban. A helyiek nyelvén csak pár szót tanult meg. Olyan angol kifejezésekét, mint: „fuck you“, „eat shit“ és „thank you“. Patrick Piccard a közösségi ház közelében lakik. Amikor visszatért a háborúból szüleihez költözött és egykori gyerekszobájában rendelkezett be. Nem ül szívesen a közelükben levő étteremben inkább McDonaldsba jár a belvárosba és ott is jobban szeret kint ülni. Nem bírja a bezártságot, a zárt tereket. Megpróbált dolgozni, mint biztonsági ember egy bevásárló központban, de idegesítették az emberek és főleg a hangoskodó gyerekek. Azt mondja mindig katona akart lenni, talán azért, mert apja harcolt Vietnámban. Már a középiskolában jelentkezett tartalékosnak. 2001 novemberében kezdődött az alapkiképzése, és amikor végzett vele a szülei küldték neki a gyűrűt rajta a felirattal „Military Police”. Mindig magának való gyerek volt, és a kiképzés után büszke volt magára, hogy lesz belőle valaki. 2003 februárjában repült Irakba a háborúba. Patrick Piccard és társai sokat várakoztak Kuvaitban, míg katonai szállítmányok biztosítására vetették be őket. Piccard egy Jeeppel furikázott, csak egy ponyva volt a feje felett. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem tudta valójában ebben az országban mit is védenek. Szerinte nincs semmi szép Irakban. Járt Szaddám palotájában, és a Baath-Párt egyik nyaralójában Falludzsában. Ősszel röviddel a hálaadás elött apja szívinfarktust kapott, ezért haza utazhatott. Az a katona, aki a katonai rendészetnél helyettesítette, abban a dzsipben halt meg, amellyel ő is járt. Ezután már nem volt hely, ahol biztonságban érezte volna magát. Amikor lejárt a szolgálata visszatért Beverlybe, beköltözött gyerekkori szobájába és autókereskedésekbe próbált elhelyezkedni. Szereti az autókat. Beadta a jelentkezését, de sehonnan sem hívták vissza. Egy éve munkanélküli, 20 kilót hízott. Nem iszik alkoholt, nem dohányzik, de éjszaka nem tud aludni. A számítógépe elött ül és várja a reggelt. Mostani találkozón az újaival az asztalon kopog a kiképzőhelyének pólóját viseli. Fején terepszínű sapka. Még most is a katonaság ruháit viseli, de nem tudja istenigazából miért. A második szeptemberi összejövetelen Piccard arról mesélt, hogy hallotta, hogy New Orleansban a Kathrina hurrikán után a Nemzet Gárda egyik tagjától a fosztogatók elvették M16-át és azzal lőtték le. Senki más nem halott az esetről. Allan Gaskell óvatosan témát vált. Nem akar olyan konfliktust, ami miatt valaki esetleg nem jönne el ismét a foglalkozásra. Volt már jó pár ilyen téma. Szeptember 11-ei miatt Ray Ferguson azt javasolta, hogy Mekkát bombázzák. Amikor kitört a második iraki háború a csoportban arról vitatkoztak vajon Jessica Lynchet Száddám egyik háremébe rakták-e. Peter Gailes mind a mai napig úgy gondolja vannak amerikai foglyok Vietnámban. Jane Fondát pedig legszívesebben lelövetné. Allan Gaskell a mérsékelt republikánus John McCaint nem tartja elnöknek alkalmas politikusnak, mert Vietnámban hagyta magát foglyul ejteni. A katonák mind a mai napig nem hagyták abba a harcot. Egy szeptember végi összejövetelen Peter Gailes arról beszélt, hogy egész életében azt az érzést akarja újra élni, amikor Vietnám felett repült helikopterével és az emberek menekültek előle, mint a megriadt vadak. Egy jelentős része, annak a 21 milliárd dollárnak, amit az Egyesült Államok a hadseregére költ pszichológiai tanácsadásra megy el. A vietnámi veteránok 30 százaléka szenved posztraumatikus szindrómától. Az esetek nagy része krónikus. Ezt akarták megelőzni. Az Irakból visszatérő katonákkal kérdő ívet töltettek ki. Ha a szindróma jeleit mutatta valamelyikük a helyi veterán kórházba utalták terápiára. Allen Gaskell csoportjához hasonló csoport több ezer működik Egyesült Államok szerte. Sok amerikai katona a szindróma áldozata. Azt mondják ez az ára az amerikai életforma, az amerikai álom megvédésének. Október végén befejeződött az iraki háborúról szóló „Over There” sorozat. Nem tervezett a csatorna újabb évadott a 13 rész után, mert csökkent a nézőszám. Az utolsó rész hetében 220 amerikai katona halt meg Irakban. Ezen az október estén Peter Gailes egy könyvet hozott az összejövetelre. Címe „Ambush Alley“. Egy amerikai egységet ért támadás történetét meséli el, ami Nassirijában Irakban történt. Gailes azt mondja jó olvasni a könyvet. Bizonyítékot lát benne, hogy milyen rosszul előkészített volt a háború. „Az amerikai hadsereg minden háborút elrontott!” – állítja a könyvben olvasottak alapján. „Minden háború káosz” - teszi hozzá Allan Gaskell. Steven Schuyler ehhez kapcsolódóan arról beszél, hogy Vietnámban milyen gyakran elveszítette a kontrolt, ha lövöldözésbe kerültek. Dan Birmingham arról a négy napról és éjszakáról mesél, amikor nem tudta hol is vannak. Ray Ferguson egy történetbe kezd bele a romániai Pitestiről, amit bombáztak, majd rövidesen az összes elbeszélő története egy nagy háborúvá olvad össze, sokszor ugyanazokkal a szereplőkkel bordélyokkal, drogokkal, alkohollal, hadifoglyokkal. Nagy háborúvá, ahova az amerikai hadvezetés küldte őket a világot megmenteni. Aztán hirtelen változik a téma. Abu Ghureib jön szóba, a kínzások. „Azt hiszem a közvéleményt ez nem nagyon érdekli, legalább is a részletek.”- mondja Allen Gaskell, majd hozzá teszi „Nem Amerika harcol odaát, hanem amerikai fiúk.” „És azt sem tudjuk miért harcolnak” állapítja meg Dan Birmingham az öböl háborús veterán. „Én minden esetre nem tudom”. „Én sem!” - erősít rá Steven Schuyler vietnámi veterán. „Nektek a kommunistáknak kellett visszavágnotok!” – reagál a második világháborút megjárt Ray Ferguson Steven Schuyler szavaira. „Talán, de nem volt egy jó háború, más volt mint a világháború.”- kontrázik Schuyler. És a háborúk folytatódnak. Ahogy nagyapáikat követték apáik, úgy követik őket fiaik a harcokba. Dan Birmingham nagyapja az első világháborúban volt, Steven Schuyler apja a második világháborúban a Fülöp szigeteken, Patrick Piccard apja Vietnámban, ahogy Ray Ferguson fia is. Nem volt más példakép. De mindig volt egy elnök, aki veszélyben látta a szabadságot. Talán a veteránok nem látták annak idején pontosan miért harcolnak, de ott volt a háború, amit túl kellett élni. És ez sem kis feladat vagy lényegtelen cél. „Ellenségtől körül véve egyedül éreztem magam.” – mondja Allan Gaskell vietnámi éveiről. Ez az érzés pedig nagyon amerikai. Október végén elköszöntött az indián nyár Új Angliától. A csoport, mint eddig is ezután is összejött. Pár alkalmat kihagyott Patrick Piccard. Már aggódtak érte, hogy valóra vált félelme és öngyilkos lett. Felhívták és kiderült, nem. Valami közbe jött. Piccard ismét ott ül az asztalfőn bonbont eszik és mint mindig hintázik a székén.