Lauri Törni harcolt a szovjetek ellen a „téli háborúban”, szolgált a Waffen-SS-ben a keleti fronton és 1954-ben belépett az amerikai hadseregbe. Egy kalandos élet a vörös uralom ellen.

Az alábbi jelenet zajlott le 1958-ban Augsburgban egy vendégfogadóban. Az amerikai hadsereg hadnagya barátnőjével iszogatott, amikor nyolc kisstílű bűnöző beléjük kötött. Az amerikai katonatiszt nem sokáig hagyta a szidalmazást és a három kötekedőt kidobott az utcára a maradékot pedig olyan módon megverte, hogy kórházba kerültek. A hadosztály parancsnoka hadbíróság elé akarta állítani, de Augsburg város polgármestere Larry Thorne hadnagynak kitüntetést szándékozott adni. Idáig a legenda. Thorne katonai karrierje komoly veszélybe került. A helyzetet Aito Keravuori őrnagy a bajor Bad Tölzben állomásozó speciális egység 10-es csoportjának vezetője oldotta meg, aki Thorne barátja volt. Ugyanis a hadnagyot nem is Larry Thornenak hívták eredetileg hanem Lauri Törninek. A finn az amerikai speciális erőkhöz került.

 Lauri Törni 1919 május 28-án Wiborgban, finn nevén Viipuriban született Karéliában. Szolgált az 1939/40-es téli háborúban, ahol finn katonaként küzdött az agresszor Vörös Hadsereg ellen. Olyannyira kitüntette magát a harcokban, hogy az egyik elöljárója tiszti kiképzésre javasolta. Törni 1940-ben tisztiiskolára került, majd később, mint tartalékos 1941-ben a Harmadik Birodalomban tanult tovább katonai iskolában. Itt készítették fel az SS észak keleti zászlóaljának katonáit. Még 1941-ben visszatért 19 társávval együtt a hazájába, ahol újra a szovjetek ellen harcoltak. Törni az 1. Finn Hadosztályhoz került és egy motorizált alakulat parancsnoka lett. 1942-ben a gyalogsághoz helyezték, mint felderítő. A feladata szovjet tankok és gyalogsági egységek felkutatása és megsemmisítése volt. 1942 végére Törni egy önálló vadászszázadot vezetett, amely a szovjetek mögött tevékenykedett és az ellenség infrastruktúráját számolta fel. Törni pár emberrel dolgozott és többnyire túlerővel szemben küzdött. Sokszor ember ember elleni küzdelembe került, ahol a kés és a fejsze volt a leghatásosabb fegyver. 1944 július 9-én megkapta a „Mannerheim kereszt” kitüntetést. A német másodosztályú Vaskereszt ekkor már meg volt neki. A szovjet egységeknél annyira tartottak tőle, hogy a három millió márka jutalmat adtak volna annak, aki elkapja. Századossá léptették elő 1944 nyara végére. De ekkora Finnország kapitulált, és őt leszerelték. Törni családja szovjet megszállta finn területen élt. Meg akarta menteni őket ezért belépett egy németek által támogatott finn földalatti szervezetbe. Egy német tengeralattjáróval, két társával Németországba vitték. Itt elvégzett egy titkosszolgálat kiképzést. Ezután Flensburgba helyezték, ahonnan parancsnoka Alexander Cellarius a keleti frontra küldte. Itt harcolt, mint SS-Hauptsrumführer a Waffen SS-ben. Egységével átküzdötte magár a szovjet vonalakon, míg 1945 áprilisában az amerikai ejtőernyősök fogságába került. Lübeckbe vitték hadifogoly táborba, ahonnan pár hét múlva megszökött. Dániába ment, ahol a finn nagykövetségtől kapott útlevelet. Hazájában körözték, mert szovjet nyomásra a rendőrség kommunista befolyás alá került. Letartóztatták, de sikerült ismét megszöknie. 1946-ban ismét elfogták és börtönbüntetésre ítélték. Megint megszökött és ismét elfogták, de 1948-ban a finn államelnök amnesztiában részesítette.

1949-ben Svédországon keresztül Venezuelába utazott. Itt találkozott korábbi előjárójával Matti Aarni őrnaggyal. Ő javasolta, hogy mint sok finn menjen Amerikába és lépjen be a hadseregbe.  Törni így is tett és 1954 január 28-án az amerikai hadsereg katonája lett. Elvégzett egy ejtőernyős iskolát és a speciális egység tagjaként került 1963-ban Vietnamba. Thin Bien védelméért megkapta a „Bibor Szív” amerikai kitüntetést, valamint a „Bronz Csillagot”. Robin Moor a „Zöld sapkások” című könyvébe az ő történetét is megírta és a filmváltozatban őt játszotta John Wayne. Törni élete tragikus véget ért. Laosz felett lezuhant helikoptere és szörnyet halt. A holttestét csak 1999-ban találták meg. Az arlingtoni katonai temetőben helyezték örök nyugalomra.

A kronstadti matrózok voltak az 1917-es októberi forradalom igazi hősei. Nélkülük a bolsevikok nem tudtak volna hatalomra kerülni. Ennek ellenére a sztrájkoló munkásokkal való szolidaritásuk lett a végzetük.

 1921 február 24-én a petrográdi csőgyár munkásai utcára vonultak, hogy kiszabadítsák az állítólagos munkamegtagadásért börtönbe zárt kollégáikat. Az októberi puccs óta hatalmon levő bolsevikok diktatórikus eszközökkel irányítottak. Az egykor hangoztatott céljaikat, mint szabadság, önigazgatás, demokrácia lábbal tiporták. 30 kilométerre Petrográdtól állomásoztak a kronstadti matrózok. Ők segítették hatalomra a bolsevikokat. Most viszont a sztrájkoló munkások mellé álltak. Szabad választásokat, gyülekezési szabadságot és elegendő élelmiszer fejadagokat követeltek. Leninnek és Trockijnak ez megfelelő alkalom volt, hogy leszámoljanak velük. 1921 március 7-én a Vörös Hadsereg megostromolta a kronstadti erődöt, ahol a matrózok elsáncolták magukat. 10 ezer matróz hősiesen ellenállt a támadóknak, ezért a Vörös Hadsereg visszavonult súlyos áldozatokat elszenvedve. Pár nappal később 50 ezer vörös katona indult rohamra és vette be a garnizont. De a győzelmük nem volt teljes. 10 ezer matrózból 8 ezer Finnországba menekült. A maradék munkatáborba került, vagy kivégezték.  

1929 augusztusában, Palesztinában kiéleződött a helyzet az arabok és a zsidók között. Korábban nem látott erőszak vette kezdetét, sok embernek szenvedést okozva.

Az éjszakát Hebron zsidó lakossága félelemben töltötte. A reggeli imához privát házakban gyűltek össze. Eközben egy lengyel turista Y.L. Grodzinsky az ablakon nézett ki. Járműveket látott, amelyek az utcákon jöttek, mentek, rajtuk arabok botokkal, késekkel és kardokkal voltak felszerelkezve. Amint az ablaka előtt elhaladtak, és észrevették, hogy figyelik őket a mutató újukat a torkukon húzták el, jelezve milyen sors vár az ijedten őket néző zsidókra. Egyre több arab gyűlt össze a belvárosban. Csak néhány brit rendőr lovaikon ülve próbálták jelezni, hogy mindent ellenőrzésük alatt tartanak. Valójában tehetetlenek voltak a lincshangulattal szemben. Minden pillanatban a feszültség erőszakba torkolhatott. Ezt tudta Grodzinsky is. Még egyszer óvatosan kinézett az ablakon, majd gyorsan megfordult: „Jönnek az arabok!” – kiáltotta. „Mint az őrültek rohantunk össze, vissza szobákban.” – emlékezett később vissza. „A gyerekek és az asszonyok sikoltozása megtöltötte a házat. Tíz másik férfival a szekrényeket az ajtók elé toltuk. Az arabok feszítővassal estek az ajtóknak. Az ajtók egymás után megadták magukat. Mindenki szobáról, szobára menekült. A helyzet reménytelen volt. A kétségbe esett sikolyokat lehetetlen leírni.” A gyilkosságok elkezdődtek. Grodzinsky más zsidókkal együtt egy nagy könyvespolc mögött bújt el. „Társaimmal együtt levegőért kapkodtunk, mialatt az arabok kiáltozva szobáról, szobára jártak. Sikoltozásokat és nyögéseket hallottunk, olyan emberekét, akiket éppen vertek. Tíz perc múlva minden elcsendesült. Ezután egy gépfegyver sorozat hangja szólalt meg. Megérkezett a rendőrség.” Csakhogy a segítség későn jött. „Alig tudtam a rejtekhelyről előjönni.” – írta beszámolójában Grodzinsky. „Holttestek feküdtek a könyvespolc előtt, amit ezért azt nehezen lehetett eltolni. A halottak és sebesültek látványa rémülettel töltött el.” Ezen az 1929 augusztus 24-én olyan események zajlottak le, amelyek mélyen beívódtak Palesztina történetébe. Kimondottan Hebronban, ahol a legősibb zsidó közösség élt és ahol addig arabok és zsidók békésen laktak egymás mellett szenvedett sok ember. 67 zsidó halt meg, közülük 3 gyermek, az amerikai konzulátus jelentése szerint még kilenc arab áldozata volt a lázadásnak.              

1929 egy olyan konfliktus megelőző csúcspontja volt, ami az elkövetkező évtizedekben mindkét oldalról a gyűlölet, a félelem és a bizalmatlanság tüzelt. A katasztrófa gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza. 1882-ben Palesztinában 350 000 arab élt és 13 000 zsidó. A századforduló után a zsidók tízezrei költöztek a Szentföldre. Egyesek az oroszországi pogromok elől menekültek, mások Kelet Európából érkeztek. Voltak, akiknek a keresztény Nyugat Európa társadalmaiból lett elegük, mert az asszimiláció ellenére elzárták az utat előlük a felemelkedéshez. Jó példa erre a katonaság. Sok telepes cionistának tartotta magát, akik egy európai mintára berendezett nemzetállamot akartak építeni maguknak, azon a földön ahonnan őseiket 1800 évvel ezelőtt elkergették. A cionizmus legfőbb propagálója Herzl Tivadar Budapesten született zsidó újságíró volt, aki a „Zsidóállam”című 1896-ban megjelent könyvében fejtette ki nézeteit és rövidesen megalakította a Cionista Világszövetséget. Az új betelepülők saját civilizációt vittek keletre és ezzel tüskék lettek az arab lakosság szemében. Minél több zsidó érkezett Palesztinába annál több föld, falu, város került a kezükre ezzel kiprovokálva a hatalomért és a természeti javakért – legfőképpen a vízért – való küzdelmet. Az arabok egyre inkább riválist később pedig ellenséget láttak bennük.   

Az első világháború alatt tovább éleződött a konfliktus, amikor a britek megszállták Palesztinát. Ebben az időben Palesztina az Oszmán Birodalom része volt, ami Németország és az Osztrák Magyar Monarchia szövetségeseként harcolt a nagy háborúban. A britek megpróbálták kijátszani a terület lakosait a törökökkel szemben. Egy arab felkelésért cserébe önálló államot ígértek. Ugyanakkor a britek a titkos diplomácia mesterei is voltak. Arthur Balfour külügyminiszter Lionel Rothschild zsidó milliárdost egy nyilatkozatban biztosította egy saját nemzeti állam létrehozásáról a zsidó nép számára Palesztinában. Magyarul ugyanazt a területet két népnek is oda ígérték pillanatnyi előny érdekében. A Balfour nyilatkozatért cserébe a brit kormány a zsidó tőke támogatására számított. 1918 november 11-én az első világháború végén azonban mindent megváltoztatott. A britek egyik ígéretüket sem tartották be. 1922-ben a Népszövetség brit igazgatás alá helyezte Palesztinát. A további zsidó bevándorlás az arabokban azt a képzetet erősítette, hogy őket el akarják űzni a földjükről. A zsidók viszont új otthonban reménykedtek, amelyet egyébként a britek neki ígértek. A britek által előidézet helyzet miatt a két nép között a bizalmatlanság és a gyűlölet egyre nőtt, aminek az egyik következménye a hebroni konfliktus is volt. Ennek kezdete visszavezethető 1928 szeptemberére. 30 kilométerre fekvő Jeruzsálemben a siratófalnál imádkoztak a zsidók, már a középkor óta. Ez számukra szenthely, mert itt állt Salamon temploma, amit a rómaiak Kr.u 70-ben leromboltak. De ugyanakkor az arabok számára is szent a hely, mert szerintük innen szállt fel lován a menybe Mohamed próféta. A zsidó templom helyén ezért egy mohamedán mecset áll, amelyet egy iszlám alapítvány igazgat a siratófallal együtt. És erről nem volt hajlandó lemondani. A kiengesztelődés napja a Jom Kippur előtti estén zsidók imádkoztak a falnál. Ehhez spanyolfalat használtak elválasztandó a nőket a férfiaktól. Az arab egyházi emberek ebben provokációt láttak, mert úgy gondolták most csak spanyolfalat és székeket hoznak az imájukhoz később viszont zsinagógát építenek a zsidók maguknak. A bizalmatlanság nem volt megalapozatlan. A cionista szervezetek olyan képeslapot árultak, amelyen, a Templomhegyen zsidó kupola látható. Ezen kívül a zsidók egyre több házat vásároltak fel a siratófal környékén. Az arabok a britekhez fordultak. Ők hogy a békességet helyre állítsák előírták a zsidóknak a spanyolfal eltávolítását.  

1928 szeptember 24-én reggel tíz brit rendőr ment rohamsisakban a siratófalhoz. Az arabok bíztatták őket, hogy „öljétek meg a zsidó kutyákat”. A helyszínen a rendőrök öreg embereket és asszonyokat találtak. Az asszonyok sikoltozni kezdtek és a napernyőikkel kezdték ütögetni a rendőröket. Egy sötét kaftános zsidó megfogta az elválasztó falat és angolul azt kiabálta: „Sohasem hagyom, hogy ezt eltávolítsák! Akár az életem által is megvédem.” A rendőrök eltávolították őt úgy, hogy könnyemben megsérült. Erre a radikális zsidók úgy reagáltak, hogy a rendőrök nem azért vannak, hogy megvédjék őket, ezért maguknak kell fegyverrel megtenni ezt. Az elkövetkező hónapokban egyre gyakoribbak lettek a késelések és a kődobálások. A helyzet odáig fokozódott, hogy egy 17 éves zsidó fiú életét vesztette. 1929 augusztus 22-én a britek egyeztetésre hívták a feleket, ami kölcsönös vádaskodásba torkollott. A következő nap az egész országban arabok gyülekeztek, hogy pénteki imára Jeruzsálembe menjenek. Sokan közülük fel voltak fegyverkezve. A brit rendőrség megparancsolta a zsidóknak, hogy maradjanak otthon a nyugalom biztosítása érdekében. De ez már késő volt. Az erőszak és a gyilkosságok a következő napokban is folytatódott. Az arabok még Tel Avivot is megtámadták. A britek Egyiptomból és Transz Jordániából is kértek segítséget, hogy a két tábort elválasszák egymástól. Sikertelenül.   

A legerőszakosabb eseményekre Hebronban került sor. Ott 18 brit rendőr állt szemben több száz erőszakos arabbal. A helyi rendőrfőnök egy héttel korábban vette át a hivatalát és teljesen le volt terhelve. A lincselő tömeg végig járta a várost és közben rabolt és gyilkolt. 11 órakor nyugodott meg annyira a helyzet, hogy Grodzinsky a szekrény mögül elő jöhetett. Körülötte tucat szám feküdtek a halottak. Az egész házat kiraboltak a falak tele voltak vérfoltokkal. A túlélőket Jeruzsálembe szállították. Sokan az életüket furcsa mód a muzulmán szomszédjuknak köszönhették. 435 zsidó 28 arab családnál talált menedéket. Ugyanakkor voltak olyan arabok, akik a zsidókat gyanúsították lincseléssel. A hét napos felkelésben 133 zsidó és 116 arab vesztette életét. 339 zsidó és 232 arab sebesült meg. A bizalmatlanság a 30-as években egy kisebb háborúvá nőtte ki magát. 1936-ra az arabok felkelése a brit hódítók elleni háborúvá nőtt. A cél a függetlenség lett. Már nem csak egy törzs tagjának tekintették magukat, hanem nemzetnek. Palesztinnak és arabnak. A helyzet odáig fajult, hogy a zsidók bevándorlását korlátozni kellett a briteknek. De aztán jött a második világháború és a holokauszt.  

„Hogyan tudta ezt megtenni?” – sokan tették fel ezt a kérdést akkoriban. 1914 márciusában a francia pénzügyminiszter felesége lelőtte az ország egyik vezető újságíróját. A pere esemény számba ment. Tárgyalás, amely a női szenvedélyről szólt.

Hat lövés, amelyeket egy Brownig Automaticból adtak le, és ami után Gaston Calmette rögtön összeesett. Este hat óra volt, 1914 március 16-án. Csak pár perccel az után, hogy Henriette Caillaux a vezető szerkesztő irodájába lépett. A hölgy elegánsan volt öltözve, prémgallérral a vállán, divatos kalappal a fején és egy muffal, amelybe a kezét rejtette. „Gondolom, tudja miért jöttem?” – kérdezte. Calmette kedvesen felelt: „Egyáltalán nem, madame!” Ezután Caillaux elővette pisztolyát a muffból és lőtt. Calmette összegömbölyödve feküdt a padlón, a vére hatalmas vértócsába gyűlt össze. A kollégái rontottak be a szobába és tanácstalanul nézték a testét. Caillaux kezében még ott volt a füstölgő fegyver. Vajon mi járt a fejében? Mi késztette erre a tettre? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott a bíróság is, amely 1914 július 20-án ült össze. Nem akármilyen tárgyalás volt, hanem az évszázad pere, ahogy az újságírók nevezték. A per, amely Franciaországot nem hagyta aludni. A világ a nagyháború küszöbén állt, de Franciaországot a Calliaux ügy foglalkoztatta. Ez állt minden újság címlapján. Végeredményben nem csak egy gyilkosságról volt szó! Sokkal inkább politikai afférról, szexről, hatalomról és mindez a legfelsőbb körökben. Szerelem, féltékenység és hűtlenség játszott az ügyben szerepet. És a megsebzett önérzet. Bűncselekmény érzelmektől áthatva. 1880-ban még 30 gyilkosságból 5 volt érzelmileg motivált. 1910-ben már 35 a 100-ból. És ezek egyike a Calliaux ügy volt.

Az ügy egyébként egyértelműnek látszott. Henriette Caillaux a pénzügyminiszter és volt miniszterelnök Joseph Caillaux felesége megölte a Figaro című napilap vezető szerkesztőjét. Valószínűleg azért, hogy megakadályozza egy kompromittáló cikk megjelenését férjéről. Látszólag hidegvérű gyilkos volt. A szerkesztő pedig ártatlan áldozat. Az érzelmeknek nyoma sem volt. A téma heteken keresztül a lapok címoldalán szerepelt és ez uralta a bisztrók, éttermek és a hitvesi ágyak beszélgetéseit. A Calmette gyilkosságról mindenkinek volt véleménye. Mind e közben Henriette Caillaux a Saint-Lazare börtönben ült, nem is rossz körülmények között. Az ételt a szomszédos étteremből hozták: báránybordát, makarónit á’ l’anglaise módra, valamint sült almát, mint ahogy erről a Figaro beszámolt.

A 39 éves hölgy perének kezdete nagy eseménynek számított. A vád és a védelem beszéde úgy zajlott le, mint egy színházi előadás a kielégíthetetlen nézősereg előtt. Az egész ország lázban égett és többnyire elítélően beszélt a vádlottról. A tárgyalóteremben a hallgatóság érzelmesen reagált: felszisszent, sírt, vagy felsikoltott. Henriette Caillaux a tanúvallomásakor elegáns volt, tollas kalapot, és selyem kesztyűt viselt. Körülötte szakálas jogvégzett férfiakkal, egyedüli nőként a teremben. A sajtó a perről többször is beszámolt egy nap. Caillaux-t politikai állásuktól függően érzelmes hősnőként, vagy hidegvérű gyilkosként állították be. Míg a nemzeti konzervatívok rossz fényben tüntették fel, - élükön a Figaroval - „kifejezetlen tekintetű, szűk szájú, otromba profilú asszonyként” jellemezték, addig a liberálisok dicsérték a fiatalos és karakán kiállásáért. A per előterében a gyilkosság, megaláztatás, bosszú és az elégtétel állt. De valójában a konzervatív nemzeti oldal állt szemben a liberálisokkal. Egy egész társadalmi rendszer vizsgázott a tárgyalóteremben a tradíció, a haladás, a morál és a nemi szerepek terén. Ezek a francia forradalom és a napóleoni uralom óta változatlanok voltak. Míg a férfi polgárság a politikában és a gazdaságban bizonyíthatott, a nőknek maradt az otthon és a gyereknevelés. A nők nem avatkozhattak a férfiak dolgába. Mindenekelőtt nem mentek be egy fegyverüzletbe, választottak fegyvert és gyakoroltak célba lőni, mint azt Henriette Caillaux tette, mielőtt a Figaro szerkesztőségébe ment volna.

Henriette Caillaux, akit tetten értek, nem tagadta a vádakat. Életfogytiglani börtönbüntetés fenyegette. Ha sikerül bebizonyítania, hogy a tett elkövetésekor beszámíthatatlan volt, enyhébb büntetésre számíthatott. Öt év fogház, kényszermunkával.  Egyetlen esélye a felmentésre, ha az esküdteket meggyőzi arról, hogy a tette elkövetésekor különleges körülmények álltak fent. Ahhoz azonban érzékeny asszonynak kellett feltűnnie, akit az érzelmek magukkal ragadtak. Védtelen nőnek kellett tűnnie, aki az érzelmek hullámai magukkal ragadtak. Ha Henriette Caillaux nem tudja ezt a szerepet alakítani, életével fizet érte. Franciaország történetének ezen korszakában a törékeny nő típusát ünnepelték és a kemény férfi volt a példakép. De ugyanekkor jelent meg a feminizmus is. A nők 1876 után dolgozhattak tanárnőként, 1880 –tól tanulhattak a Sorbbone Egyetemen és 1885 után lehettek orvosok. Viszont a férfi önérzetet erősen megviselte az 1870/71-es francia német háború. A nemzeti radikálisok ezért is követeltek egy új háborút és a régi rend és nemi szerepek helyreállítását. Ez utóbbit úgy fogalmazták meg, hogy a nőt nem az agya irányítja, hanem kizárólag az érzelmei. Különben nem is igazi nő!

„Henriette Caillaux igazi nő?” – tették fel a kérdést. A céltudatosság, ahogy a tettét elkövette a vád szerint nem erre utalt. De ahogy a tette után viselkedett szintén ez ellen szólt. Uralkodott önmagán és szinte érzelem nélkülinek tűnt. Férfiasan tartotta a pisztolyát és a vallomása szerint, apja gyakran vitte el vadászatokra. Az, hogy érzelmes nő lenne a múltja cáfolta. Henriette Caillaux érdekes élete nem a gyilkosság előtt kezdődött, hanem évekkel korábban, amikor még nem a férjével élt és minden áron meg akarta védeni magát a rossz hírnévtől.

Ezzel az előélettel foglalkozott Gaston Calmette a Figaro című lap vezetőszerkesztője. Ezt használta és sározta be, oda dobva az olvasóinak, hogy csámcsogjanak rajta. A támadásainak célpontja azonban nem Henriette Caillaux volt, hanem a férje Joseph Caillaux. A jobboldali napilap 110 cikkben, karikatúrában gyalázta a liberális ellenfelét. Politikai támadásokkal kezdett, de fokozatosan áttért a megalázó intrikákra és pletykákra. Megpróbált a privátéletében vájkálni. Különben Caillaux kívülről nézve egy kisfogástalan, csillogó figura volt a Francia Köztársaság politikai palettáján. Úriemberként öltözködött: selyem mellényt, elegáns zakót, kesztyűt és bőr cipőt hordott. Már születésekor gazdagon megáldotta az élet éles ésszel és magas intelligenciával. A vagyonát 1,5 millió frankra becsülték. Ezzel a leggazdagabb franciák közé tartozott. Ennek ellenére Caillaux nem konzervatív volt, hanem a radikális szocialista párt vezetője. A jövedelemadóval, amit ő vezetett be haragította magára a konzervatív oldalt. De volt még egy ok, amiért gyűlölték: az ő miniszterelnöksége idején kötötték meg a németekkel a Marokkó egyezményt. Ez bár biztosította Franciaország számára Marokkóhoz való hozzáférést, de ezzel egy időben le kellett mondania bizonyos afrikai területekről. Ezzel az egyezménnyel valójában Caillaux megakadályozott egy háborút, de politikai ellenfelei számára ez a húzása felért egy hazaárulással. Caillaux 1914 májusában jelöltette magát az új választásokon. Ezért a Figaro vezetőszerkesztője megpróbálta lejáratni őt. Cikkekben támadták a Marokkó egyezmény miatt, szó szerint azzal vádolták, hogy területeket adott el a németeknek. Az átláthatatlan pénzügyi transzakciónak köszönhetően a feleségének egy gyémántokkal díszített diadémot vett 750 ezer frankért. A vádakat ugyan nem sikerült alátámasztani, de Caillaux hírneve romokban hevert. „Caillaux, Kongó, menj Berlinbe!” – kiabálták ellenfelei beszéde közben utalva arra a területre, amely a németekhez került. „Elorozták a szemérmemet!” – mondta érzelemmel fűtötten Henriette Caillaux a tárgyaláson. Amikor elkezdődött az igazi boszorkányüldözés, észrevette, hogy a háta mögött suttognak, kinevetik és gúnyolják. De ahogy a napok és hetek egyre teltek úgy lett egyre inkább ideges és félénk. Egyre kevesebbet aludt és depressziós lett. Már az öngyilkosságon gondolkodott. Ekkor jött Calmette utolsó dobása, 1914 március 13-án, amely szó szerint megsemmisítő volt.   

Ezen a napon az újságíró különösen mélyen belenyúlt a sárdobáláshoz használt témák dobozába. Caillaux nem a liberális és pacifista nézetei miatt került össztűz alá, hanem szabados életvitele – afférjai, válásai – miatt. Ezeket jól lehetett tematizálni a konzervatív olvasóknak. Ezért Caillaux egy régi szerelemes levelét idézte, amelyet egy annak idején férjes asszonyhoz írt. Ugyan rövidesen elvette őt feleségül (még Henriette előtt), de ez nem változtatott azon a nézeten, hogy ez annak idején elítélendő volt. És Calmettének nem ez volt az egyetlen kompromittáló levele. Március 17-én egy újabbat akart nyilvánosságra hozni. A beharangozott levél már Henriettéről és Josephről szólt, arról az időről, amikor még mással voltak házasok. A levél olyan részeket tartalmazott, amely az egymással folytatott nemi kapcsolatról szólt. Ugyan a felsőosztályokban a szerető tartása elfogadott volt, ha ez zárt ajtók mögötti a nyilvánosság tudta nélküli kapcsolat volt. Egy házasságon kívüli szexuális kapcsolat nyilvánosságra hozatala, rombolta a társadalmi morált és nem utolsó sorban egy asszony becsületét.        

Henriette Caillaux ettől félt legjobban. A bíróság előtt elmesélte, hogy a megszégyenítést nehezen bírja. Apja úgy nevelte, ha egy asszonynak szeretője van, akkor elveszítette a becsületét. Attól félt, hogy ha a levél a nyilvánosság elé kerül és a kapcsolatuk eleje óta lezajlott összes intim titkuk kitudódik, akkor az, társadalmilag megsemmisítő hatású lesz. Ennek pedig első házasságából való 19 éves lánya látja legnagyobb kárát. Eredetileg ezen a délutánon barátaihoz készült teára, de egy akaratlan impulzust követve az elhatározása megváltozott. Gaston Calmettének csak leckét akart adni, és különben is a pisztolyt is spontán vette. A férjének üzenetet hagyott hátra: „Igazságot fogok tenni!” – írta egy papírdarabra. Vacsorára már otthon akart lenni. Amikor pedig a ravaszt meghúzta, nem érzett lelkiismeret furdalást. Azt mondta a földre célzott, csak Calmette elesett és így került a golyózápor közepébe. Az idegorvos a Henriette Caillauxt kettős személyiségűnek írta le.  A védője Ferdinand Labori, aki már Dreyfuss kapitányt is képviselte korábban védencét rossz idegállapotúnak állította be, akiben nagyfokú női érzékenység van. Egy barátnője szeretetre méltó személynek írta le, aki alkalmatlan a lázadásra. Mindenek előtt a férj Joseph Caillaux védte feleségét. Profi politikusként szólalt fel mellette. Azt mondata: „Eddig is együtt éltünk ezután is együtt fogunk élni, egy szívvel és lélekkel!” A bíróságon ugyanis felmerült, hogy Joseph Caillaux más asszonnyal is folytatott viszonyt. Henriette ezért attól félt, a férfi elhagyja és ez kergette az örült cselekvés végrehajtásához. Louise Weiss, Henriette barátnője az írta később a „pisztolylövések összeforrasztottak két olyan személyt, akik később gyűlölték volna egymást”. Joseph és Henriette halálukig együtt maradtak. Henriette 1943-ban, Joseph 1944-ben hunyt el.

Az ítélethirdetésre 1914 július 24-én került sor, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Csak hogy az újságok főcímeit még mindig Caillaux per uralta. Egész Párizs az ítéletre várt. „Madame Caillaux bűnös egy előre megtervezett gyilkosságban?” – tette fel a kérdést a bíró az esküdteknek. Az esküdtek azt mondták: „Nem!”. Az ítélet megosztotta a közvéleményt. A tárgyalóteremben azt kiabálták: „Gyilkos! Gyilkos!”. Voltak viszont, akit az asszonyt ünnepelték. A liberális sajtó is ünnepelte a győzelmet. Az esküdtek egyébként azzal indokolták a döntésüket, hogy Henriette Caillaux „kontrolálatlan női érzések” hatása alatt állt.            

 Adolf Hitlernek a történelemkönyvek szerint nem volt leszármazottja. Ez az álláspont viszont már nem áll annyira biztos lábakon, mint korábban, ugyanis a legújabb kutatások szerint elképzelhető, hogy ennek az ellenkezője igaz. Csak hogy ezt eltusolják a történelem egyik legfentősebb megtévesztő akcióját hajtották végre.

1935 február 9-e. Unity Mitford, mint általában kedvenc lokáljában üldögél. Egy társaság a szomszéd asztalnál epekedve figyeli őt, anélkül, hogy ő ezt komolyan venné. De hirtelen a szórakoztatóhely vezetője az asztalánál terem és olyat súg a fülébe, amitől a szíve hevesebben kezd verni: „A Führer látni akarja!”. Ezután az angol nő 140 alaklommal találkozott a birodalmi kancellárral és olyan helyekre is bejárása volt, ahova csak a Führer legszorosabb környezete juthatott be. Adolf Hitler oldalán fanatikus nemzeti szocialista lett és rendszeresen szerepelt propagandagyűléseken. Az egyik leglelkesebb támogatója volt egy lehetséges német angol szövetségnek. A már házassági pletykákról elhíresült kapcsolatnak aztán 1939 szeptember 3-án hirtelen vége szakadt. 11 órakor Németország hadat üzent Angliának és pár órával később egy golyó fúródott Mitford kisasszony fejébe. Egy öngyilkossági kísérlet, vagy merénylet? Mind a mai napi nem tisztázott. Az üggyel kapcsolatos brit titkosszolgálati aktákat eltüntették. Mitford túlélte az esetet és visszatért szülőföldjére, ahol 1940-ben egy fiút hozott a világra, akit rögtön örökbe adtak. A pletykák szerint Hitler gyermeke volt, akit rövidesen eltüntettek az országból. Sem a brit kormány sem az örökbe fogadó család nem beszélt az esetről. És nem csak azért, mert az anyja, aki eszmeiségben messze állt Winston Churchill miniszterelnöktől, akinek nem mellesleg rokona is volt. Sokkal inkább azért, mert féltek, hogy ha a nácik kezébe kerül, Hitler utódjának nevelik fel. Unity Mitford sem mondhatta el az igazságot, mert 1948-ban meghalt és a titkát magával vitte a sírba. A családja mind a mai napig tagadja, hogy a gyereknek köze lett volna Hitlerhez.