Olyan közel voltak a megmeneküléshez, mégsem léphettek partra Kubában. 1939 májusában kezdődött a náci rezsim elől menekülő több száz német zsidó tengeri odisszeája az Atlanti óceánon.

Gőz kűrt erős hangja belehasított a hamburgi kikötő esti zajába. 1939 május 13-án ezzel jelezte Gustav Schröder kapitány, hogy hajója a St. Louis 900 utassal a fedélzetén megkezdi útját. Sűrű fekete füst szállt fel a hatalmas kéményekből, a zászlókat lengette az esti szél. A parton emberek integettek a luxusgőzös utasainak, miközben a hajó zenekara az „El kell hagynom a város” melódiát játszotta. Minden olyannak tűnt, mintha a Hapag hajózási társaság egy normál járata indult volna el. De ez alkalommal másról volt szó. Ezúttal nem gondtalan üdülők álltak búcsúzkodva a fedélzeten, hanem üldözés és megalázás elől menekülő német zsidó emberek. Ők vettek jegyet a Kubába tartó hajóra. A megmenekülésben reménykedtek, de az út végén a sokukra mégis a halál várt. Az egyik utast Erich Dublonnak hívták. Fiú testvérével, sógornőjével és annak két lányával az első osztályon utaztak. Dublonnak Erfutban volt cipőüzlete. Az 1938 novemberi pogrom és az üzlete kisajátítása után nem látott okot, hogy Németországban maradjon. A hajójegyekért fejenként 800 márkát kellett fizetnie és a Hapag cég biztos, ami biztos a visszaútra is megvetette a jegyet. A fedélzeten mindenkinek voltak érvényes papírjai és Kubában partraszállási engedélye, amit a kubai konzulátus adott ki. Az utasok a St. Louis hajótól le voltak nyűgözve. Erich Dublon a naplójába ezt írta: „Az ember úgy érzi magát, mint egy luxushotelben. Úgy mennek a napok, hogy észre sem lehet venni.” A hangulat felszabadult. A szalonban táncolni lehetetett, a hajón volt mozi és úszómedence. „Nem lehet észrevenni, hogy különleges utasok lennénk a hajón. A Happag minden szolgáltatást biztosít, ami a normál utazóknak jár.” – írja Dublon. Az egyetlen hibája az útnak, hogy rövid. A lelkesedés érthető. Nagyobb már nem is lehet a kontraszt a németországi és a hajón tapasztalt élet között. Az előbbi helyen üldözik, itt viszont kiszolgálják a zsidó származású németeket. Az út elején Schröder kapitány kijelentette, mindenkit úgy fognak kezelni, mint az átlagos utazókat. 1939 május 23. „Szép napsütéses nap, mégis tragikus.” – írja naplójába Dublon. Az előző éjszaka Moritz Weiler egy állásából elbocsátott professzor szívinfarktusban meghalt. A protokoll szerint a temetéshez a koporsót horogkeresztes zászlóval kellene lefedni és a tengerbe dobni. Az özvegy kérésesre Schörder kapitány engedélyezi, hogy a Happag cég zászlóját alkalmazzák. De nem ez az egyetlen szerencsétlenség, ami az utasokat éri. Bár erről Dublon naplója nem számolt be. A kapitány telegramot kapott a Hapag cég hamburgi központjából, hogy egy új kubai törvény miatt az utasok nem szállhatnak partra a karibi szigeten. Schröder egy öttagú bizottságot hozott létre, a helyzet megbeszélésre, de kezdetben a hírt megtartotta magának.

1939 május 27-én reggel a hajóharang ébresztette az utasokat. A távolban már lehetett látni Havanna kikötőjét, az úti célt. „Itt vagyunk végre, olyan közel, hogy az autóbuszokat is ki lehet venni meg a villamosokat.” – jegyezte fel Dublon naplójába. A kubai hatóság emberei a fedélzetre mentek. Úgy tűnt minden rendben van. Az sem nyugtalanította az utasokat, hogy a hajó nem kötött ki, hanem az öbölben lehorgonyzott. Viszont hamar kiderült, valami nem stimmel. Az utasoknak a hajón kellett maradniuk. A partraszállási papírjaik már nem voltak érvényesek. Ezeket a kubai bevándorlási hivatal igazgatója adta ki és a pénzt zsebre is tette érte. Ugyanakkor a kormány még hozzáfűzte a St. Louis kifutása előtt, ehhez még miniszteri engedély kell. A Hapag ennek ellenére útjára bocsátotta a hajót mondván az utasok az engedélyeket korábban megkapták, tehát érvényesek. A kubai elnök mégis megtiltotta a partraszállást. Csak 22 német zsidó léphetett Kuba földjére, akiknek teljes értékű vízuma volt. Mindeközben a hajón szomorú részben szerencsés találkozások zajlottak le. Recha Weiler fia, aki külön New Yorkból utazott ide engedélyt kapott, hogy anyjával találkozzon, de magával nem vihette. Más látogatók viszont nem jutottak fel a hajóra. „Bárkákon jöttek, hogy hozzátartozóikat és barátaikat láthassák, pár szót beszélhessenek egymással.” – olvashatjuk Dublon naplójában. Az utasok sorsa hamar államügy lett. Május 28-án az amerikai nagykövet találkozott a New Yorkból Havannába érkezett Lawrence Berenson ügyvéddel a JDC zsidó segélyszervezet képviselőjével, hogy együtt tárgyaljanak a kubai kormánnyal. Csakhogy a tárgyalások elhúzódtak. Frederico Laredo Brú elnök úgy érezte a Hapag vállalat semmibe vette őt, amikor a hajót útnak indították Hamburgból. 2000 német zsidó érkezett csak az elmúlt fél évben Kubába. Antiszemita hangokat lehetett hallani, mivel amúgy is kevés volt a munkalehetőség. Különben a legtöbb zsidó tovább akart utazni az Egyesült Államokba, csakhogy szűkek voltak a bevándorlási kvóták. Sokaknak fél évet, vagy akár teljes évet is várnia kellett.

A tizenkét éves Herbert Karliner megtanulta élete első spanyol szavát: maňana – holnap. Az apját, akinek vegyeskereskedése volt a pogrom első napján koncentrációs táborba szállították és csak annak fejében engedték szabadon, hogy hat hónapon belül elhagyja Németországot. Most Herbert mindennap a kubaiaktól azt hallja maňana, ezzel akarják vigasztalni. De ez a holnap sohase jön el. 1939 május 31 –én öt nappal a megérkezés után már jelentősen romlott a hangulat a hajón. Az egyik utas miután felvágta az ereit a vízbeugrott, de megmentették. Egy kubai kórházba szállították. A St.Louis körül állandóan egy mentőhajó körözött, hogy ha még valaki a vízbe ugrana, kimentsék. A következő nap a kapitány személyesen kereste fel az elnököt, hogy meggyőzze, engedje partra az utasokat. Hiába. Kuba első embere hajthatatlan. Viszont a hajónak el kell hagynia a kubai felségvizeket. Mindenkinek az útlevelébe belepecsételték a visszaút szót. Schröder kapitány megpróbálta megnyugtatni az utasokat, senkit sem visznek vissza Németországba. Azonban hova mennek, fogalma sincs. Az észak Schleswigből származó 53 éves vékony testalkatú, de elismert kapitány az NSDAP tagja, aki a nehéz helyzetekben bizonyította emberiességét. Talán azért ilyen, mert fogyatékos fia van, akit nagyon szeret, és ezért együtt érez a nehéz sorsú emberekkel. Schröder a hajóval Florida és Kuba közötti vizekre veszi az irányt. Június 3-án titokban megközelítik a Miami partokat. A tervek szerint 300 menekültet mentőhajókkal az amerikai partra tesznek. Minden meg volt szervezve, de hírtelen megjelent az amerikai parti őrség és az akciót le kellett fújni. Herbert Karliner a távolban látta a város fényeit. Olybá tűnt neki, mint egy elérhetetlen oázis. Egész életében emlékezett erre a pillanatra. Oly közel voltak a megmeneküléshez mégis vissza kellett térniük a pokolba. Berenson időközben ajánlatott tett a kubai elnöknek, csak az többet akart: 585 ezer dollárt. Berenson úgy találta az összeg túl magas. Elutasította. Kuba részéről ezzel lezárultak a tárgyalások. A Dominikai Köztársaságnak felajánlott összeg is kevésnek bizonyult.           

A St. Louis utasait június 10-én érte el a lesújtó hír. „Most már végleges a szomorú bizonyosság. A hír hallatán az asszonyok sírva hagyták el a hajó szalonját.” – jegyezte fel naplójába Dublon. Az Egyesült Államokban is csalódtak a menekültek. Ugyan a kvóták megteltek, de Roosevelt elnök ebben az esetben kivételt tehetett volna. Az elnökhöz intézet felhívás eredménytelen maradt. Az 1939-es évre elő irányzott 26 ezres németeknek járó kvótát nem voltak hajlandók megemelni. Schröder kapitány már június 7-én megkapta a Hapag cégtől a parancsot, hogy térjen vissza Németországba. Akarata ellenére vette az irányt keletnek, a lehető leglassabban hajózva, hogy időt nyerjen. Erich Dublon keserűen írta naplójába: „Csak egy előnye lesz, hogy megérkezünk Hamburgba véget ér a folytonos tengeri betegség.” Az elkeseredettség nagy volt a fedélzeten. Az elutasított menekültekre otthon koncentrációs tábor várt. Sokakat kezelt a hajóorvos depresszióval és idegösszeomlással. A hajó nyugtató készlete kifogyott. A nemzetközi sajtó is beszámolt a St. Louis utasainak tragikus sorsáról és arról, hogy a menekültek között tömeges öngyilkossági szándékok jelentek meg. A fiatalok egy része azon gondolkodott átveszi a hatalmat a hajó irányítása felett, de Schröder kapitány meggyőzte őket, nem tudnák irányítani a hajót.

Miközben a St. Louis hazafelé hajózott, a zsidó segélyszervezet JDC nyugat európai államokkal tárgyalt a befogadásról. Csakhogy ezek a megbeszélések is lassan haladtak. A hajón kezdtek kifogyni a készletek, mind az élelmiszerből, mind az üzemanyagból. A St. Louis személyzete azt tervezte, hogy az angol partoknál zátonyra futatják a hajót így menekítve meg az üldözött utasokat. Abban reménykedtek a britek kimentik őket és a hontalan menekülteket nem adják át a németeknek. 1939 június 13-án jó hírek érkeztek a Hapag központjából. A Joint zsidó segélyszervezet és a Hapag is megerősítette a hírt, hogy Anglia, Franciaország és Belgium hajlandó az utasokat befogadni. Nagy megkönnyebbülés lett úrrá a menekülteken. 1939 június 17-én öt heti hánykolódás után a St. Louis befutott Antwerpen kikötőjébe. Úgy tűnt a megpróbáltatások véget értek. Senki sem sejtette, pár hónap múlva kitör a második világháború. A németek 1940-ben elfoglalták Belgiumot. A 907 német származású zsidó menekült közül 254-et a holocaust folyamán meggyilkoltak. Erich Dublon és fiú testvérének családja Belgiumban maradtak. Őt 1942 augusztusában Auschwitzbe szállították. Ott állítólag szívelégtelenségben halt meg. De a többi hozzátartozója is életét vesztette. Max Loeve ügyvéd, aki Havannában a tengerbe ugrott túlélte a háborút. Később Nagy Britanniában telepedett le. Az özvegy Recha Weiler Belgiumban bujkálva élte túl a nehéz éveket, de 1946-ban meghalt. Hebert Karliner öccsével Franciaországban vészelte át a német megszállást. Később Miamiban élt, abban a városban, ami a hajó ablakából a szabadság oázisának tűnt. És Gustav Schröder kapitány? A háború kitörése előtt visszavitte a St. Louis hajót Németországba. Ez volt az utolsó útja. 1957-ben a nyugat német államtól magas kitüntetést kapott és két év múlva meghalt. 1993-ban Izrael állam is elismerte, a világ igazai közé választották. Ő volt az első, aki ezt a kitüntető címet a világháború kitörése előtti zsidómentésért kapta meg.         

 A mai fiataloknak nem sokat mond a neve, pedig a hetvenes években nagy sztár volt Kelet Németországban. Magyarországon is kiadták lemezeit. Egy amerikai, aki keletre költözött olyan korszakban, amikor mindenki nyugat felé ment, már aki tehette! Milyen propaganda siker a kelet német kommunista pártvezetésnek! Egy amerikai zenész az NDK-ban, aki kelet német fiataloknak játszott rockzenét a kommunisták szája íze szerint. Dean Reed nem mindennapi története a létező szocializmus valóságában.

 Kelet Berlin 1973 július 29-e. Több, mint tízezer fiatal közöttük sokan a FDJ (Freien Deutschen Jungend – a kelet német kommunista ifjúsági szervezet) kék ingjében tömörülnek az Alexander Platzon. A hangulat felszabadult, a Märchenbrunnennél táncolnak. Később ezt a rendezvényt, amelynek a hivatalos elnevezése X. Ifjúsági és Diák Világjátékok „Vörös Woodstocknak” fogják hívni. Kilenc forró nyári napon keresztül tucatnyi koncertre került sor és jó pár politikai vita zajlott le. Nyolc millió ember vett részt a különböző rendezvényeken a 140 országból érkezett 250 ezer külföldivel együtt.  A szürke szocialista hétköznapoknak semmi nyoma. Sokan hisznek abban, hogy ez egy új korszak kezdete. Tényleg, Erich Honecker által irányított ország örül annak, hogy végre kezdi elismerni a világ és bizonyítani akar. Soha sem volt az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) ilyen nyitott és liberális és a bukásáig nem is lesz, mint ezekben a napokban. A tévétorony alatti főszínpadon egy amerikai énekes lép fel. Dean Reed a neve és ő egy sztár. Csak rendőri biztosítással jut el a színpadig és énekli az őt ünneplő rajongóknak híres számát „Wir sagen Ja!” – „Mi igent mondunk!”. Az amerikai akcentusa erősen érződik a hangján, a dalának mondani valója pedig teljesen megfelel a kommunista pártvezetés elvárásainak: „Ha tőlünk azt kérdezik ismerjük-e az ellenséget, együtt fogjuk kimondani a nevét!” Igen ismerik az ellenséget. A fesztivált 4200 Stasi ügynök (kelet német titkosszolgálat) és 20 ezer rendőr felügyeli. A rendezvény előtt 2293 embert tartóztattak le, 5000 fő került rendőri felügyelet alá, 800-at kiutasították a városból, 447-et pedig pszichiátriára szállítottak erőszakkal. Reed minden esetre a barátok közé tartozik. Egy évvel korábban költözött az NDK-ba, mert megkedvelte az itteni életet. A tartózkodási engedélyt szívesen adták ki az amerikainak. A kelet német kommunista vezetéssel jobb dolog nem is történhetett. Reed „jó amerikai”, meggyőződéses szocialista és az NDK pártideológiájának megfelelő munkásdalokat és dicshimnuszokat énekel Rock’n’Roll stílusban. A vörös Elvis, a kommunista cowboy, a nők bálványa. Kell-e ennél több?

Az 1938-ban Coloradóban született Dean Reed a baloldali elkötelezettségét nem a szülői házból hozta. Édesapja egy őskonzervatív főiskolai tanár, aki szerint a Rock’n’Roll a kommunista összeesküvés része. Minden esetre a fiának 12 éves korában ajándékozott egy gitárt. Dean 16 éves korában írta első dalát és négy évvel később Los Angelesben aláírta első lemezszerződését a Capital Recordsszal. 1958-ban a konkurencia erős volt és nem tudta tartani a versenyt Bill Haleyvel és Elvis Presleyvel. De akkor a lemezcég dél amerikai turnéra küldte, ami meglepetésszerű sikert hozott. A „Our Summer Romance” című kislemezét egymillió példányban adták el. A 23 éves énekesnek ez az időszak nem csak karrierjében hozott fordulatot, hanem életében is. Argentínában, Chilében, Peruban, Brazíliában tapasztalt szegénység, szociális egyenlőtlenség megdöbbentette. Elhatározta egy jobb világért harcol a szocializmussal és persze a zenével. A következő években Mexikóban és Argentínában élt, zenésfilmeket forgatott, tele novellákban szerepelt, és az argentin televízióban saját szombat esti show műsora volt. Gyárakban, szegénynegyedekben lépett fel, szakszervezeti vezetőkkel és kubai forradalmárokkal találkozott, többek között Che Guevarával. 1965-ben az argentin baloldaliak a helsinki világbéke kongresszusra küldték. Az argentin katonai vezetés szemében szálka volt Reed. Amikor a televíziós műsorába meghívta a szovjet űrhajónőt Tyereskovát megvonták tartózkodási engedélyét. A szovjet kommunista vezetésnek feltűnt a baloldali elkötelezettségű amerikai énekes és 1966-ban meghívták a Szovjetunióba előadó körútra. Mi tudta volna jobban bizonyítani a szovjet rendszerfelsőbb rendűségét, mint egy átállt amerikai? Siker óriási volt. Reed teltházas stadionokban játszott és millió számra keltek el a lemezei.

A Szovjetunióbeli turné után Reed Rómába ment. Spagetti westernekben vállalt szerepeket. Olyan neves színművészekkel játszott együtt, mint Anita Ekberg, vagy Yul Bryner. 1969-ben az olasz hatóságok megvonták a tartózkodási engedélyét, mert részt vett egy vietnámi háború ellenes tüntetésen Rómában az amerikai követség előtt. Ezután Chilébe utazott, ahol Salvador Allende kampányában tevékenykedett. Allende győzelme után díszvendég volt az elnöki beiktatáson. 1971-ben egy újabb szovjet körút után utazott először az NDK-ba. Lipcsében megismerkedett Wiebke Dorndeck nevű tanárnővel, akibe első látásra beleszeretett. Egy pár hónap múlva a 33 éves Reed Szászországba költözött és megházasodott. Az államilag irányított kulturális életben Reed szinte mindennapos szereplővé vált. Rendszeresen részt vett filmfesztiválokon, koncerteket adott, FDJ rendezvényeken énekelt, üzemekben lépett fel. Ezek mellett hat filmet készített a DEFA filmstúdióval. A legnagyobb sikere a Gojko Mitić-el forgatott „Vértestvérek” című filmnek volt. 1977-től volt látható a kelet német tévében az „Férfi Coloradóból” című műsora. Privilegizált életet élt az NDK-ban amerikai útlevéllel. Berlin-Schmöckwitzben saját háza volt a tó mellett saját stéggel és motorcsónakkal. Míg a kelet német polgárok nem utazhattak nyugatra, ő szabadon járhatott kelhetett a világban. Időközben forradalmár művészként határozta meg magát. Rendszeresen vett részt Chilében, Nicaraguában és Uruguayban, politikai akciókban. A PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet) vezetőjének Jasszer Arafat meghívásának is eleget tett. De harcolt a minnesotai farmerek érdekében is. Többször letartóztatták. Az mondta ilyenkor részt akar vállalni az üldözöttek sorsában. Csak a választott hazája az NDK üldözöttjei nem érdekelték. „Az emberek a Német Szocialista Egységpárttal szoros szövetégben dolgoznak.” - nyilatkozta egy újságnak. A kelet németek bezártságát szóvá tevő kérdésre azt felelte, az NDK polgárok utazhatnak Csehszlovákiába és Bulgáriába, tehát nincsenek bezárva. „Sokkal fontosabb, hogy nincs munkanélküliség. Amerikában szabadság azt jelenti, munkanélküli lehetsz.” Az ilyen nyilatkozatoknak örültek a pártvezetők, de a rajongókat elidegenítette. Reed továbbra is ismert maradt, de népszerűsége fokozatosan csökkent. A nyolcvanas évek közepén a Gorbacsovi reformok egyre inkább rámutattak a korábban képviselt ideológia hazugságaira. A „jó amerikai” elvesztette hitelét. 1986-ban az amerikai tévétársaságnak a CBS-nek adott egy interjút. „Én Dean vagyok Coloradóból. Az embert ellehet zavarni hazájából, de azt nem lehet a szívéből kitépni.” – mondta. Beszélt Arafathoz való viszonyáról, Ronald Reagan elnököt állami terroristának nevezte, megvédte a fal felépítését, ami szerinte az amerikaiak bűne. „Szerintem a szabad mozgás nem alapvető emberi jog.” – jelentette ki. Az interjú hatalmas felháborodást váltott ki az USA-ban. Tiltakozó levelek ezrei érkeztek. Reed rájött nincs visszaút a hazájába. Magában az NDK-ban sem érezte már otthon magát. Első házassága tönkre ment, csak úgy, mint a második Renate Blume kelet német színésznőével. 1986 június 12-én Reed megállt a Ladájával Zeuthener tó partján altatókat vett be, felvágta az ereit és behajtott a tóba. Hivatalosan nem ismerték el az öngyilkosságot. Balesettnek minősítették a történteket. Az autóban megtalálták a búcsúlevelét, amelyet utolsó filmjének forgatókönyvének hátoldalára írt. A nyilvánosság csak 1990-ben tudta meg valójában mi vezetett az öngyilkossághoz. Azon az este veszekedett a feleségével, aki rossz amerikai showmannek nevezte. Az írta búcsúlevelében a problémáiból nem talál kiutat. Az utolsó mondata így hangzott: „A világ gondjaira csak egyetlen megoldás van a szocializmus!” Mint sok mindenben ebben is tévedett.                         

A terrorbombázás Drezda ellen

1945 február 13-án 22 óra 9 perckor kezdődött az infernó. Február 15-ig tartó terrortámadásban gyújtó és a robbanóbombák a kelet Firenzéjének hívott, a háborútól addig teljesen megkímélt Drezda városát halálos pokollá változtatták. Több mint 20 ezer ember vesztette életét. Az angoloknak és az amerikaiaknak a „siker” teljes meglepetést okozott. Miért nem volt említésre méltó légvédelem? A nácik feláldozták Szászország fővárosát, hogy a németek elkeseredéséből adódó ellenállását erősítsék? Mind a mai napi a Drezda elleni bombatámadás a második világháború egyik legvitatottabb cselekménye. Háborús bűntett? Már annak idején felmerültek ilyen vélemények az Egyesült Királyságban. A gyanúsítás középpontjában Winston Churchill Hitler ősellensége állt. A brit miniszterelnök kabinetjében a belátható győzelem árnyékában nem látta mindenki ésszerűnek a német városok szőnyegbombázását. Mégis Churchill kidolgoztatott egy tervet a kelet németországi városok bombázására. A Szovjetunió ugyanebben az időben azzal a veszéllyel számolt, hogy a németek a nyugati frontról keletre csoportosítanak át haderőt a Vörös Hadsereg megfékezésére. A D napig – normandiai partraszállásig – a nyugati szövetségesek közvetlenül Németországnak csak a szőnyegbombázásokkal tudtak nagyobb károkat okozni. „Ezt a fegyvert használni fogjuk, mindaddig, amíg a háború íratlan törvényei megengedik.” – mondta Churchill. Az íratlan törvények pedig sokat megengedtek, mivel írott nemzetközi egyezmények nem szabályozták a légi hadviselést. Maradtak a morális megfontolások. A szokásjog a második világháború előtt még tiltotta volna egy olyan város bombázását, mint Drezda. Nem volt stratégiailag jelentős – ha vasúti csomópontjától eltekintünk -, nem volt fontos hadiipara, tele volt menekültekkel – közöttük magyarokkal is - és értékes műkincsekkel, történelmi épületekkel. Ennek ellenére kegyetlenül elbántak vele. Az utolsó háborús hónapokban is 1300 V2-es rakéta csapódott Londonba. Churchill bosszút akart állni és megmutatni, hogy támogatják a Vörös Hadsereg előrenyomulását. Mindezt tette egy védtelen kiszolgáltatott városon. A tettére nem volt büszke. Emlékirataiban meg sem említette.

Adolf Eichmann különös menekülése

Ő volt Hitler legkészségesebb végrehajtóinak egyike. Adolf Eichmann irányította több millió zsidó koncentrációs táborban történt megsemmisítést. 1945 után ő számított a legkeresettebb háborús bűnösnek, mégis 15 éven keresztül tudott bujkálni. Eichmannak azért sikerülhetett ez, mert egy jól szervezett egykori SS tagokból álló védelmi kör nyújtott neki segítséget. Az arcképét minden megszálló katona és határőr ismerte, ennek ellenére előbb Németországban, majd Argentínában rejtve tudott maradni – köszönhetően a perfekt módon hamisított igazolványoknak. Többek között ez a titkos SS szervezett szerzett neki a Vatikán segítségével Vörös Keresztes menekült papírokat, amellyel Dél Amerikába tudott utazni. Eichmann Argentínában a Daimler – Benz cég ottani üzemében helyezkedett el, mint villanyszerelő. A ma már szabadon hozzáférhető CIA és BND (nyugat német hírszerzés) adatai szerint 1952-től fogva az Egyesült Államok és Németország ismerte Eichmann tartózkodási helyét. Konrad Adenauer kérésére viszont nem nyúltak hozzá. A német kancellár attól félt, hogy Eichmann a kancellári hivatal vezetőjének Hans Globkénak a náci múltjára terhelő vallomást tud tenni. Csak amikor Eichmann egy amerikai újságírónak interjút adott és a holokausztot igazolni akarta, adták ki „a kilövési parancsot” ellene. 1960-ban a Moszad – az izraeli titkosszolgálat – emberei a CIA segítségével Argentínából elrabolták és Izraelbe vitték. Bíróság elé állították és 1962-ben kivégezték.

Miért kellett meghalnia Lincoln amerikai elnöknek?

1865 április 14-én John Wilkes Booth tarkón lövéssel megölte Abraham Lincolnt az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Ez volt az első merénylet egy amerikai elnök ellen. A végrehajtója a polgárháborúban alulmaradt déli államokból származó ember. Booth tettével kapcsolatban még kilenc összeesküvőt tartóztattak le. Úgy tűnt az ügy megoldódott. De tényleg ilyen egyszerű volt a Lincoln merénylet megoldása? Bosszúszomjas déliek akciója oltotta ki az elnök életét? Vagy több dolog is meghúzódik a háttérben? Több érthetetlen dolog is felmerül a Lincoln gyilkosságokkal kapcsolatban. Miért vonták vissza ezen az estén a Lincoln védelmére kirendelt két testőrt? Amerika legveszélyeztetettebb embere mellé ezen az estén, amikor színházba látogatott egyetlen egy rendőrt jelöltek ki védelemül, ráadásul, az is alkoholista volt. Amint elkezdődött az előadás a színház melletti kocsmába ment. A szolgálatának hanyag ellátása miatt sohasem vonták felelősségre, pedig az Egyesült Államok első emberének a védelme volt a feladata. Az USA-ban még a háborús szükségállapot volt érvényben. Minden sarkon egy katonai járőr állt. Elvileg ellenőrzés nélkül senki sem tudott ezeken átmenni. Egy valakinek sikerült: John Wilkes Boothnak. A hatalmas hajtóvadászat ellenére 12 napi sikerült elrejtőznie, anélkül, hogy segítője lett volna. Amikor megtalálták rögtön lelőtték, pedig a helyzet ezt nem követelte meg. Booth naplóját megtalálták, de a gyilkosságról szóló lapok ki voltak belőle tépve. A furcsaságokkal teli történetre Jan von Flocken történésznek van magyarázata. Lincoln saját északi politikusokból álló kormánya összeesküvésének lett áldozata. Flocken szerint Lincoln a háború után ismét fel akarta építeni a romokban heverő déli államokat. De az északi politikusok és vállalatvezetők olcsón fel akarták vásárolni a déliek vagyonát. Lincoln többször elmondta nyilvánosan, hogy nem hagyja a déli államokat kifosztani. Ezt alelnöke Andrew Johnson másképp látta. Őszerinte a délieket ki kell véreztetni. Lincoln halála után ez is történt. Földbirtokokat adtak el potom pénzért. Negyede az amerikai nagyvagyonoknak 1865 után keletkeztek a déli államok kifosztásából. Tényleg Lincolnnak a mohó északi befektetők miatt kellett meghalnia? Igaz lenne az az állítás, miszerint a polgárháborúban az északi katonák nem a fekete rabszolgák felszabadításáért haltak meg? Még ha ezekre a kérdésekre nem is lehet egyértelmű igennel felelni, de az biztos, hogy Lincoln halála az észak hatalmát dél felett bebetonozta. 

Mao harca a kínai történelem ellen

Egy hatalmas kőtörő kalapács ütései alatt mállott szét az emberiség egyik legjelentősebb kulturális emléke. Konfucius sírját tették tönkre a nagy vallásalapítóét, a kínai kultúra legnagyobb alakjáét. Ez olyan hatalmas veszteségnek számított, mintha Jézus, vagy Mohamed próféta sírját rongálták volna meg. De ez csak egy lábjelzete volt a történelem legnagyobb és legpusztítóbb történelmi és kulturális emlékei elleni akciónak. Nem kevesebb, mint 4000 éves kultúrának kellett eltűnnie a föld színéről. Az őrült ötlet a kínai diktátor Mao Ce Tung fejéből pattant ki. 1948 óta az egykori császárságot a kommunisták irányították. Mao és kommunista elvtársai nem csak a jelent és a jövőt akarták átalakítani saját beteges ideológiájuk szerint, hanem a múltat is. Ebben a világképben nem volt helye a hagyományoknak. Mao szerint pár generáció múlva senki sem fog emlékezni a múltra. Új ember típus születik. 1966-ban meghirdette az úgynevezett kulturális forradalmat. A legerősebb szövetségesei a fiatalok voltak, akik már az új rendszerbe születtek bele. A diákok feljelentették tanáraikat, gyerekek szüleiket. Értelmiségiek, művészek, szerzetesek, professzorok kerültek börtönbe, kényszermunka táborokba. Kínzások, megalázások, kivégzések mindennapos dolgok voltak. Hét millió kínai pusztult el a kulturális forradalom idején, sok ezer műemlék, műkincs tűnt el végleg. 1976-ban meghalt Mao és vége lett az őrületnek. Ennek ellenére mind a mai napig Kínában tilos beszélni az akkor történtekről. Érdekessége a dolognak, hogy a baloldali értelmiség Európában és Amerikában, a hatvanas években hősként tekintett a tömeggyilkos Maora, figyelembe se véve, hogy milyen embertelenségeket követett el saját népe ellen.

Mi okozta Sztálin halálát?

Még hörgött.  Az arca elkékült. A teste vonaglott. Mégis az őrség által riasztott Lavrentyij Berija a szovjet titkosszolgálat vezetője közömbösen viselkedett. „Miért hívtak? Sztálin elvtárs jól van! Ne értesítsenek ilyen semmiségért máskor! És egyébként itt sem voltam.” – hepciáskodott az őrökkel Berija. A naptár 1953 március 5-ét mutatott. Már hat órája haldoklott a világ leghatalmasabb embere, Josef Sztálin, a Szovjetunió brutális ura. Az este még nagy mulatságtól volt hangos Sztálin dácsája. Hajnali négykor mentek el a vendégek. Az őrök azt a parancsot kapták feküdjenek le nyugodtan Sztálin elvtársnak már nincs szüksége rájuk. A Szovjetunió első embere védelem nélkül? Ilyen még nem fordult elő!  De a katonák nem mertek ellentmondani. A parancs a véres diktátor halálához vezetett. Amikor március 6-án megjelent a halálhíre, senki sem vonta kétségbe, hogy a 70 éves önkényúr agyvérzésben halt meg. Pár évvel ezelőtt egy szakértői csapat betekintést nyerhetett Sztálin boncolási jegyzőkönyvébe. Arra a megállapításra jutottak, hogy a grúz származású pártvezért megmérgezték. Warfaint, egy íztelen és szaktalan vérlágyítót használtak, amelyet általában patkányméregként alkalmaznak. A hatása nagyon hasonlít az agyvérzésre. Az, hogy ki adta be a mérget mind a mai napig rejtély, de azok között kellett lennie, akikkel Sztálin halála előtti estén olyan jól mulatott.

Az aztékok sírásója

Miért beszélnek Mexikóban spanyolul? Természetesen azért, mert a 16. században a spanyolok meghódították az azték birodalmat. Így szerepel a történelemkönyvekben. De arról már nem írnak ezek a könyvek, hogy ebben a hódításban egy indián rabszolgalány játszott főszerepet. „La Malinche“ még teenager volt, amikor 1519-ben a konkvisztádorok kezére került. A vezérük Hernán Cortés hamar felfigyelt rá. Egyrészt a szépsége, másrészt az intelligenciája miatt. Hamar megtanult spanyolul és minimum négy indián nyelven beszélt még. Cortés szeretője és tolmácsa lett. A lány elmesélt mindent a spanyol hadvezérnek, amit az új világról tudni lehetett. A gazdagságáról és kincseiről. Hadászatilag nézve az ötszáz spanyol katona esélytelen volt az aztékokkal szemben. De mégis hogyan lehetne meghódítani a gazdag birodalmat és olyan várost, mint Tenochtitlán? Egyedül ebben a metropoliszban 200 ezer ember élt, négyszer annyian, mint a legnagyobb spanyol városban. Csak is csellel. Ebben játszott főszerepet „La Malinche“. A lány elhitette az aztékok királyával Moctezumával, hogy a fehér emberek az istenek küldöttei. A király elhitte neki és ezzel megásta birodalma sírját. 

 Egy ősi fejlett kultúra messze az Amazonasz őserdejének mélyén. Sokáig kizártnak tartották. Most egyre több bizonyíték merül  fel a létezésére.  

Az őserdőben, amikor az indiánasszonyok megpillantották a fehérembereket sikoltozva fogdosták össze gyermekeiket. A férfiak felmásztak a fákra és onnan lövöldöztek nyilaikkal. Valószínűleg nem láttak még világosbőrű embereket. Percy Fawcett expedíció vezető beszélt egy keveset a törzs nyelvén. De nem járt sikerrel. Az egyik brit fuvolát szedett elő és játszani kezdett rajta, míg egy másik énekelt: „A bicycle built for two..” A lágy melódia ellenére a helyzet feszült maradt. Az angol tovább énekelt más dalokat és egyszer csak az kezdte dúdolni, hogy „nem lőnek ránk többet.” És valóban az indiánok abbahagyták a lövöldözést és lemásztak a fákról. Percy Fawcett megkönnyebbültén üdvözölte a törzsfőnököt és neki ajándékozta a kalapját. Fawcett az angol hadsereg főhadnagya és hírszerző nem ismert félelmet. A különleges körülmények egyébként is hozzátartoztak az Amazonasz hétköznapjaihoz. Az angol találkozott levélnagyságú hangyákkal, amelyek egy éjszaka alatt felfalták a hátizsákját. Szúnyogokkal, amelyek véresre csípik az ember arcát és kezét. És egyszer evett majomhúst is. Dicsérte az ízét, de azt mondta, ha tűz fölé tartjuk, hogy a szőrt lepirítsuk róla, nagyon emberinek néz ki. Percy Fawcett 1906 óta, amikor 39 éves volt hétszer járt a dél amerikai dzsungelben. Előszőr, mint földmérő a Királyi Földrajzi Társaság megbízásából, több alkalommal pedig saját elhatározásából. Ugyanis első útjának élményei nem hagyták nyugodni. Egy indián mesélt neki egy városról a Xingu folyó közelében, amely messze a dzsungelben fekszik mély védelmi árkokkal és széles utcákkal rendelkezik. Fawcett olvasta a spanyol misszionárius Gaspar Carvajjal könyvét. Ő 1540-ben naplójában egy indián településről írt hatalmas kertekkel és házakkal. És Fawcett az esőerdő közepén talált egy mesélőt, aki igazolta a történetet. Semmi kétség az Amazonasz mélyén ott van a „múlt nagy titka”, ami talán több, mint egy elsüllyedt város. Fawcett megszállottja lett a történetnek. „Szeretem ezt a poklot” – írta később a dzsungelről -„ellenségessége vonzott.” Fawcett elhatározta megtalálja az elveszett várost, de attól félt mások megelőzik. Talán ezért adta neki a furcsa „Z” nevet, aminek a titkát sohase árulta el. De ismert egy másik nevet is. Egy öreg indián főnök beszélt neki egy szögletes városról Manoaról. Évszázadokkal korábban a hódítók találkoztak indiánokkal, akik aranyékszert hordtak és amikor kérdezték honnan való, azt mondták Manoaból. Fawcett hallott egy nagy expedícióról, ami a dzsungelben eltűnt, ezért feltűnés mentes kis csoporttal indult útnak. Három főből állt: 22 éves fia Jack és annak barátja Raleigh Rimmel valamint ő maga. Időközben megtanulta, hogyan szerezze meg az indiánok jóindulatát, így nem volt nehéz kisérőket szerezni. Ők kiismerték magukat a dzsungelben viszont nem pontosan nem tudták, hol található Manoa, vagy más néven „Z” város. Fawcett ennek ellenére nem adta fel. Öt hónapig küldte jelentéseit Angliába, amit indiánok vittek át a dzsungelen és valahogy eljutottak Európába. Hamarosan az újságok is beszámoltak az expedícióról és az eltűnt városról, és számos kalandkereső ember fantáziáját megmozgatta a történet, olyanokét, akik szerették a felfedezésre váró dolgokat. Fawcett olyan népszerű volt akkoriban, mint ma egy Mars asztronauta lenne. Egy kérdés foglalkoztatta az embereket: ha Dél Amerika dzsungelében egy eltűnt város létezik nem lehetséges, hogy az a régen keresett Eldorádó? Az a hely, aminek keresése során számtalan ember életét vesztette.

Eldorádó. Évente egyszer, vagy egy új uralkodó választáskor a király éjszaka csónakra szállt, meztelenül fejétől a talpáig gyantával bekenve és aranyporral behintve, fáklyákkal megvilágítva, mint egy arany szobor (egyébként az Eldorádó szó aranyozottat jelent). A napisten kegyelméért könyörögtek és áldozatul aranytárgyakat dobtak a tóba. De hol van ez a tó? A spanyol hódítók átkutatták érte egész Dél Amerikát. Nem találták. Még az európaiak érkezése elött egy ismeretlen művész aranyból tutajokat ábrázoló szobrocskákat készített, sokan ebben is Eldorádó létezésének bizonyítékát látják. A szobrok ma Bogotában az aranymúzeumban láthatók. A spanyolok arany iránti szenvedélye megkérdőjelezhetetlen. 1531-ben Francisco Pizarro foglyul ejtette az utolsó inka uralkodót Atauhalpát és szabadon bocsátásáért horribilis összeget követelt. Az uralkodó 7 méterszer 6 méter nagyságú börtönét töltsék meg arannyal. Az indiánok megtették, amit követeltek tőlük, de Pizarro nem tartotta be a szavát. Az uralkodót megfolytatta. Az arany a prekolumbiánus korban, tehát a spanyolok érkezése elött teljesen természetes volt. A nap szimbóluma volt és az uralkodó hatalmát reprezentálta. Mivel sok volt belőle az őslakosok nem csak ékszereket, hanem használati tárgyakat is készítettek belőle. Bár a spanyolok és a portugálok rengeteget vittek belőle Európába Bogotában az aranymúzeumban még így is 50 ezer darab van belőlük kiállítva. Fawcett nem aranyat keresett, sőt annak is örült volna, ha egy kerámiát talált volna. De a „Z” város csak nem akart előkerülni. Az 53 éves kalandor egyik jelentésében azt írta, megdagadt, begyulladt a lába, és a fájdalmai miatt ópiumot kell szednie. Több hónapja volt a kis expedíció úton, amikor a lovaik annyira legyengültek, hogy összeestek. Az egyik kutyájuk annyira éhezett, hogy le kellett lőni. 1925 május 29-én telegrafált Fawcett feleségének, hogy indián kísérői nem akarnak tovább menni velük, de ők hárman ennek ellenére folytatják útjukat. Ez volt az utolsó életjel, amit magukról adtak. Angliában hosszú hónapokig várták, hogy a három kutató hazatér, de hiába. 1927-ben mikor egy amerikai fregatt kapitánya őserdei útján Fawcett ládájának egyik tábláját látta az őslakosokon, mint ékszer már senki sem hitt a hazatérésükben. Hivatalos mentő expedíciót indítottak, amire sok százan jelentkeztek. Emellett 13 magán vállalkozás is indult Fawcett felkutatására. Sok ember hiányos felszereléssel indult és betegen, legyengülve volt kénytelen felhagyni a kereséssel. „Már a bőröveinket esszük, meg a cipőfűzőnket.”-írta egy angolt. De volt olyan, aki megőrült, vagy mérgezett nyíl talált el. David Grann amerikai író, újságíró a New Yorker Magazin munkatársa úgy becsülte minimum százan haltak meg a mentő expedíciókban. A spanyol hódítás idején maga Diego Ordas is rejtélyes módon eltűnt. De még a mi időnkben is tűntek el emberek Fawcett keresése közben: a svájci Herbert Wanner 1983-ban, a svéd Christine Heuser 1987-ben. És amikor a brazil vállalkozó James Lynch tizenkét fős expedícióját szervezte Fawcett felkutatására csoportját helyiek elrabolták. Sok szerencsével és annak köszönhetően, hogy felszerelésüket átengedték az indiánoknak Lynch és csapata megmenekült. A régió, amelyben Percy Fawcett eltűnt a Xingu nemzeti parkhoz tartozik, amely akkora, mint Belgium.

Az amerikai régész Michael Heckenberger meg van róla győződve, hogy a Fawcett által keresett fejlett kultúra létezett. A tudós a Xingu nemzeti park területén több kör alakú prekolumbiánus települést azonosított. Mindegyiket mély védőárok vette körül. Az árkokat cölöp fallal vették körül. Azonkívül felismerhető egy nagy köralakú rész a lakóterület közepén. De látható nyomai széles utcáknak, gátaknak, csatornáknak, sőt egy hídnak, amely 800 métert fog át. „Ezek egy olyan kultúrára utalnak, amely magasan fejlett matematikai, mérnöki tudással rendelkezett, ami az akkori európai tudással felveheti a versenyt.”- mondja Heckenberger. Ha Mexikóban az aztékok, Peruban az inkák magas kultúrát hoztak létre, miért nem jöhetett létre ugyanilyen az Amazonasznál? Miért nem találunk romokat? Az általános válasz erre általában, mert ezen a vidéken nincsenek kövek. De az is egyértelmű ma már, hogy amit a dzsungelben építenek az fából van, az meg hamar eltűnik. Az, hogy a preklolumbiánius korszak emlékei előkerülnek az őserdő kiirtásával függ össze. Így találtak a tudósok 2009-ben egy fejlett civilizáció nyomait. Műholdas felvételek segítségével azonosítottak 200 négyszögletű és köralakú 300 méter átmérőjű 3 méter mély árkokkal körülvett helyeket nyugat Brazília és Bolívia hatán. A helyszínen a kutatók kerámia darabokat és kunyhók helyeit találták meg. A nyomok fejlett prékolumbiánus kultúrára utalnak. Feltételezhető ezeken a helyeken 50 ezer ember is élhetett. 2010 szeptemberében berni kutatók újabb lakóövezetet fedeztek fel. Bolívia északi részén több mint száz föld kúpot találtak. Az alapterületük 40 futballpályányi. Vannak közöttük 20 méter magasak csatornákkal körülvéve. Pontosan mire használták őket nem lehet tudni, de ezek is magasan fejlett kultúrára utalnak. A korukat nehéz pontosan meghatározni, de úgy tűnik 500 és 1500 között használták őket. Feltételezhetően az itt lakók a többi prekolumbiánus kultúrákkal (aztékok, inkák, toltékok) birodalmakat hoztak létre. Voltak különbségek és hasonlóságok. Hasonlóság például nem ismerték a vasat, de aranyékszereket készítettek, feltatálták a kereket. Szállító eszközöket készítettek, amelyek megkönnyítették a munkájukat. Lovakat, marhákat, szamarakat, lámát tartottak. Csodálatra méltó, hogy ezek a nem régen felfedezett területek nincsenek egymástól 2000 kilométerre. Esetleg kapcsolatban voltak egymással? Percy Fewcettnek tehát igaza volt. Léteztek magas fejlettségű társadalmak az őserdőben. Az, hogy Manoanak, „Z”-nek, vagy Eldorádónak hívták nem lényeges. És mi lett Fewcettel, talány. 1931-ben egy svájci kutató jelentette, hogy találkozott az őserdőben egy öreg kékszemű nagyszakállú emberrel, akit az indiánok tartottak fogva. Azt állította, hogy az angol hadsereg tagja és a gyűrűjét oda adta a svájcinak, amelyet Fewcett felesége azonosított. 18 évvel később egy német utazó állította, hogy egy indián törzsfőnök mutatott neki egy összeaszalódott fejet, ami állítólag Fewcetté volt. Ha mindkét állítás igaz az 1867-ben született angol 64 és 82 év között lehetett, amikor meghalt. Idősebb, mint azok, akik a keresésére indultak, de sohasem tértek haza.                           

Be kellett-e vetni az atombombát Japán ellen?

Néha elég valamit elhallgatni, hogy a történelmet meghamisítsuk. 1945 nyara. A náci Németország már kapitulált, de a csendes óceáni harcok még folynak, mert Japán állítólag még nem akarja letenni a fegyvert. A császárság légi ereje gyakorlatilag megsemmisült, a flottájának a fele elsüllyedt. 1945 augusztus 6-án Harry S. Truman amerikai elnök táviratot kapott. „Az esemény ma reggel sikeren lezajlott. Az eredmények meghaladják minden elképzelésünket.” Augusztus 9-én újabb távirat érkezett. „A doktor éppen most érkezett vissza. Nagyon lelkes és bizakodó. Az ifjú legalább olyan erős, mint fiatalabbik öccse.” Ami Trumant örömmel töltötte el, az a második világháború egyik legszörnyűbb eseménye. Az atombomba ledobása Hirosimára és Nagaszakira. Mind a kér nagyváros a földdel vált egyenlővé. 220 ezer ember halt meg azonnal. A radioaktív sugárzás további százezrek halálát okozta. Az USA megnyerte a világháborút a Távol Keleten. Hadtörténelmet írt. De ugyanakkor aggasztotta az, hogyan fogadják az emberek a hírt. Az atombomba ledobását rögtön bejelentették, de az áldozatok számáról hallgattak. Néhány nap múlva kapitulált Japán és ez jó alkalmat adott Trumannak, hogy megmagyarázza az atombomba bevetésének okát. A bomba bevetésével humanitárius katasztrófát előztek meg. Számtalan ember életét mentették meg, első sorban amerikaiakat. Truman talán tényleg elhitte, hogy a japán fegyverletétel az atombombák bevetésének volt köszönhető. Pár hónap múlva viszont be kellett látnia, hogy amit mondott nem felel meg a valóságnak. 1945 őszén az amerikaiak egy vizsgáló bizottságot küldtek ki Japánba J. K. Galbraith történész vezetésével. Ez a bizottság megállapította, hogy Japán a bomba ledobása előtt kapitulálni akart. Csakhogy a béketapogatózásokat Amerika ignorálta. Miért? Időközben a jaltai megállapodás következtében a Szovjetunió megtámadta Japánt. Sikeresen nyomult előre Mandzsúriában és elfoglalta a Kurili és a Szahalin szigeteket. Japán tudta, hogy kétfrontos háborút már nem tud megvívni. Ezért két békét. Csak egy feltétele volt a császár a helyén maradhasson. Az USA semmilyen engedményt nem akart adni. Az amerikaiak valódi motivációja a háború folytatására még a titkos archívumok mélyén fekszenek. Az tény, hogy az atombombát régóta be akarták vetni. Eredetileg a németek ellen szánták, csak azok túl korán letették a fegyvert. Egy hely maradt a kipróbálásra Japán. Truman egy beszédében mondta: „Kifejlesztettük a bombát, használni is akarjuk.” A bombák bevetését azért akarták minden áron, mert látni szerették volna azok hatóerejét. Ráadásul üzenni akartak a másik szuperhatalomnak, a Szovjetuniónak milyen pusztító erő van a kezükben. „Nézze, van atombombánk és adott esetben használni is fogjuk.” – nyilatkozta Truman az ötvenes évek elején. Galbraith jelentés időközben nyilvános lett mégis az atombomba bevetésének okát az amerikai történelemkönyvek a kapituláció kikényszerítésében látatják, holott ma már egyértelmű, hogy Japán e nélkül is letette volna a fegyvert. Egyébként a császárt nem mozdították a trónjáról.    

Viktória királynő és a drogkereskedelem

Hogyan lehet tönkretenni egy világhatalmat és egy 3000 éves kultúrát elporlasztani? A válasz: árazd el az országot drogokkal és tegyél milliókat drogfüggővé. Manapság ha drogkartellről beszélünk rögtön a szervezett bűnözés jut eszünkbe. De ki találta ki a globális drogkereskedelmet? A válasz, amilyen meglepő, olyan egyszerű: a Brit Kelet Indiai Társaság. A kor legnagyobb brit vállalata nagystílűen űzte a kábítószer kereskedelmet. Mindezt a brit korona védelmével és támogatásával. Ugrás az 1839-es évre; idézet egy levélből: „Úgy hallottam, hogy az Ön országában az ópiumszívás szigorúan tilos. Miért hagyja, hogy más országokban ez károkat okozzon?” A levelet a drogkereskedelem ellenes kínai császári különmegbízott Lin Zexu írta Viktória angol királynőnek. „Szeretnénk, ha őfelsége intézkedne ez ellen! Kérem, tájékoztasson, mit szándékozik tenni az ópiumkereskedelem leállítása érdekében!” Lin Zexu soha se kapott választ levelére. Annak se maradt nyoma, hogy a királynő szükségesnek tartotta volna elolvasni. A britek annak idején, mint ma az Egyesült Államok hatalmas kereskedelmi deficittel rendelkezett Kínával szemben. A kínai áruk, mint a porcelán, a selyem, vagy a tea nagyon keresett volt a brit szigeteken, amikért nemesfémmel fizettek. A magas profittal járó ópium csempészet viszont Indiából Kínába megakadályozta a brit államkincstár összeomlását. A kábítószer első sorban délkelet Kína városaiban terjedt el. Ezer számra nyitottak az ópiumbarlangok, ahol több millió kínai szívta vízipipa segítségével a bódító anyagot. Az ópium előbb szerencse érzését kölcsönözte az embereknek, majd a közömbösséget, depressziót okozott, végül függővé tette a használóját. A függőség elvette az éhségérzetet, ami éhhalálhoz vezetett. Nem csak milliók életét tette tönkre az ópium, hanem a kínai gazdaságot is. Az 1830 években 3000 tonna ezüst folyt ki Kínából Angliába. Hatalmas összeg, amit Kína már nem tudott elviselni. Amikor 1839-ben a kínai hatóságok Kanton kikötőjében elkoboztak 20 ezer láda az angol kereskedők által behozott az ópiumot és megsemmisítsék azt, Anglia hadihajókat küldött. Kína védekezett és kitört az úgynevezett ópiumháború. A katonai akciók rákényszerítették Kínát a nyitásra. 1842-ben a császár kénytelen volt lemondani Hongkongról és öt további kikötőben rakhatták ki áruikat szabadadon az angolok többek között az ópiumot. Európa megalázta a mennyei birodalmat méghozzá olyan mértékben, amire mind a mai napig emlékeznek a kínaiak. Viktória királynő kereskedelmi háborúja a napjainkig példát mutat a nagyhatalmaknak. Ahol az Egyesült Államok hatalmi érdekei veszélybe kerülnek kimutathatóan nő a drogkereskedelem. Így történt a hatvanas években, délkelet Ázsiában, vagy a nyolcvanas években, Dél Amerikában. A helyi drogbárokkal kötött alkukkal biztosítja a lojalitást az USA? Afganisztánba az ópiumtermelés a talibánok előtt még elenyésző volt, ma a világ ópium termelésének a kilencven százalékát Afganisztán adja.

Ki lehet törölni egy fáraót a történelemből?

Amikor a brit Howard Carter 1922-ben megtalálta Tutanhamon sírját a szenzáció óriási volt. Eredeti állapotában megtalált fáraó sírt korábban még nem tártak fel a kutatók. De miért hagyták érintetlenül a sírrablók Tutanhamon nyughelyét? Nyolcvan egykori uralkodó aludta örök állmát a királyok völgyében. Csak egy sír maradt érintetlen. Tutanhamoné. Ennek kellett valami magyarázata lennie. Tutanhamon uralkodása sokáig jelentéktelennek számított. A megtalált sír történelmi jelentőségének lényege a fáraó származásában rejlett. Ő ugyanis Ehnaton és Nofertiti fia volt. A fáraó házaspár a saját korukban forradalmárnak számítottak. A régi istenekkel leszámoltak és egy új isten kultuszát vezették be, Atonét. Csak hogy a reform rosszul sült el, a birodalom nem bírta anyagilag egy új főváros Amarna építését nem mellesleg a hettiták is északról veszélyeztették a birodalmat. Ehnatont és feleségét Nofertitit haláluk után eltávolították a történelmi emlékezetből. A régi papság, amely az új rendszerben elvesztette hatalmát a Tutanhamont használta fel, hogy helyre állítsa a régi rendet. Amikor ez sikerült az ifjú fáraó meghalt. Természetes halállal, vagy merénylet áldozata lett-e máig nem tisztázott. A sírboltja sem készült el rendesen. Ehnaton és Nofertiti neve a papság bosszújának köszönhetően eltűnt a feliratokról. Mintha sohasem léteztek volna. Ez olyan tökéletesen sikerült, hogy maguk a régészek csak a sír felnyitása után értesültek fiuk, Tutanhamon létezéséről. Valószínűleg a létezése pár évtizeddel a halála után már feledésbe merült. A sírrablók azért nem találtak rá a sírjára, mert egy törmelékhegy alatt feküdt. Az ókorban sem nyitották fel a papok, hogy esetleg valakit még mellé temessenek, mint ahogy ez szokás volt, mert teljesen elfeledkeztek róla. Ezért volt szerencséje a kutatóknak, hogy érintetlen sírt találtak. Tutanhamon szülei tettei miatt került feledésbe, és hagyták nyugodni békében hosszú időn keresztül. Az a fáraó, akinek sokáig a nevét sem ismerték, ma a legismertebb egyiptomi uralkodó!     

Náci arannyal a gazdasági csodáért

Wilhelm Haspel és Jorge Antonio elégedetten nyújtottak egymásnak kezet. 1951-ben Daimler Benz főnöke és az argentin üzletember jelentős megállapodást hozott tető alá. A híres autómárka a háromágú csillaggal hamarosan gépkocsikat fog összeszerelni a dél amerikai országban. De honnan volt a pénz a hatalmas befektetéshez? A háború után Németország romokban hevert és gazdasága teljesen tönkre ment. Ludwig Erhard a későbbi gazdasági miniszter azt jósolta, hogy az újjáépítés hatalmas összegeket fog felemészteni. De még a háború idején a náci párt vezetői és üzletemberek tervet dolgoztak ki a jövőre nézve. A strasbourgi luxus hotelben Maison Rougeban találkoztak és elhatározták, hogy jelentős összegeket külföldön fognak tartani és amint a helyzet javul az államtól a cégek jelentős megbízásokat fognak kapni, amiket ezekből tudnak majd finanszírozni. Így vándorolt arany Svájcba, illetve ipari berendezések Németországból és a megszállt területekről feltehetően Svédországon keresztül Dél Amerikába. A nácik nem kerültek ismét hatalomra. Mégis a barna pénzek, mint állítólagos export nyereség visszafolytak a nyugat német gazdaságba és ez is finanszírozták a gazdasági csodát.

II. Lipót belga király emberiség ellen elkövetett bűne

„A jelenetet, amit láttam, anélkül, hogy az elnyomottaknak segíteni tudtam volna arra a gondolatra indított bárcsak én is halott lennék!” – számolt be Joseph Clark misszionárius arról, amit Belga Kongóban átélt. Adolf Hitler hatalomra jutásáig II. Lipót belga király számított az emberiség ellen elkövetett bűnök éllovasának. A folyamatos polgárháború Afrika szívében, a természeti kincsek nagymértékű kirablása csak a kezdete volt 1884/85-ös belga uralomnak Kongó felett, amely hetvenszer volt nagyobb, mint maga a gyarmatosító ország. A 20 millió lakos felett egy vérszomjas önkényúr uralkodott. Példanélküli brutalitással zsákmányolta ki alattvalóit. A nyugatnak a felfutó autógyártáshoz gumira volt szüksége. Belga Kongó rendelkezett a legnagyobb kaucsuk ültetvényekkel. A kaucsuk pedig a gumi alapanyagának számított. II. Lipót úgy uralkodott Kongó felett, mint az ördög a pokolban. A gyarmatosítás története tele van kegyetlen epizódokkal, mégis ami Kongóban lejátszódott a legkeményebb gyarmatosítókat is megdöbbentette. Aki nem gyűjtött elég kaucsukot, annak levágták a jobb kezét. Éhínség tört ki, mert azokat is megbüntették, akik élelmiszert termeltek kaucsuk helyett. Halál brigádok járták a vidéket és bizonyítsák, hogy nem vadászatra használták a muníciójukat az elszámoláshoz a kivégzettek levágott kezét használták. „A királynak lógni kell?” – tette fel a bátor kérdést egy újság, mert 10 millió áldozata volt a népirtásnak, míg 1908-ra rákényszerítette a nemzetközi nyomás Belgiumot hagyjon fel kegyetlen gyakorlatával. Eddigre a kaucsuk monopólium megszűnt, Lipót pedig meggazdagodott. 1904-ben Den Haagban (Hágában) létrehozták a nemzetközi bíróságot. Felmerült, hogy Lipótot a vádlottak padjára kellene ültetni. De a bíróság úgy döntött, hogy koronás főket, illetve államfőket nem lehet bíróság elé állítani. II. Lipót 1909-ben halt meg. Sohase vonták felelősségre.