Szép volt és sikeres. Színésznőként megkapta a Golden Globe és Oscar díjakat. Minden idők legjobb 25 színésznői közé választották Hollywoodban. A monacói herceghez ment feleségül feladva színészi karrierjét. A boldognak látszó élete mégis tragikus módon ért véget. Grace Kelly, vagy, ahogy Monacóban hívták Gracia Patricia hercegné halálának körülményei mind a mai napig sok kérdést vetnek fel.

1982 szeptember 13-án Monaco felett ragyogóan kék volt az ég és hét ágra sütött a nap. Ezt az időt a helyiek csak Grace Kelly időjárásnak nevezték kedvenc hercegnőjük neve után. Semmi nem utalt arra, hogy néhány óra múlva tragikus esemény fog bekövetkezni. Gracia Patricia hercegné korán kelt, mert tíz órakor vissza akart menni Monacóba. A hétvégén a problémás gyerekével Stephanie hercegnővel a romantikus Grimaldi birtokon Roc Agelén tartózkodott, hogy a lánya jövőjéről beszéljenek. A beszélgetés részleteiről nem szivárogtak ki információk. Csak annyit lehet tudni, hogy Gracia Patricia egy nyugtalan éjszaka után erős fejfájással ébredt. A sofőr Thomas Rodrigo éppen a bőröndöket pakolta a tíz éves Rover 3500-ba, amikor a hercegnő megjelent a bejárati ajtóban. A kezére borítva a báli ruhája – Dior modell – amelyet július 31-én a Vöröskereszt jótékonysági rendezvényén viselt. Azt, hogy miért pont ezt a ruhát vitte magával rejtély maradt.  Gracia Patriciáról ugyanis ismert volt, hogy egy báli ruhát csak egy alkalommal vett fel. Mit akart vele, nem tisztázódott. Végzetes módon ezt a ruhát még egyszer ráadták. Ez lett a halotti ruhája. A hercegnő lehajtotta a kocsi hátsó ülését, hogy a csomagteret megnagyobbítsa és így gyűrődésmentesen tudta ruháját betenni. Gracia Patricia, amikor letette a ruhát finoman végig simította, hogy ne legyen rajta ránc. A sofőr mindeközben várta az indulást. De a hercegné úgy döntött, nem lesz rá szükség, maga vezeti az autót. Úgyis két hely maradt benne, neki és lányának Stephanienak. 9 óra 50 perckor anya és lánya egymás mellett ülve hallgatásba burkolódzva jó tempóban haladtak lefelé gépkocsijukkal a kanyargós hegyi úton. Ezen a hétfő reggelen nem történt sok minden Yves Phily teherautó sofőrrel, amikor feltűnt előtte a Rover. A sofőrnek hirtelen kikerekedett a szeme, amikor látta, hogy az autó a kanyarban a szemben jövő sávba sodródott. Yves Phily, mint egy őrült el kezdte nyomni a dudát. Erre az autó visszatért a sávjába. A Rover ekkor felgyorsított és félelmetes tempóban közeledett a következő hajtűkanyarhoz. „Mint egy őrült üldözési jelenet!” – futott át a teherautóvezető fején. A Rover hirtelen az éles kanyarban megcsúszott és többször önmagán átfordulva a szakadékba zuhant. Yves Phily tehetetlenül nézte a tragédiát. A földműves Sestio Lequio első pillanatban azt gondolta repülő zuhant a kertjébe, de azután meglátta az oldalára fordult autót. Amikor észrevette a lángokat, futva hozott egy tűzoltókészüléket és eloltotta vele a tüzet. Ezután felrántotta az ajtót és a fiatal lányt kiráncigálta a roncsból. Ekkora már odaért Yves Phily.  Felismerte a síró lányban Stephanie hercegnőt, aki azt kiáltotta mentség meg az anyját. A két férfi észrevette a kocsiba beszorult hercegnét. Arcát a haja fedte el. Yves megpróbálta megszólítani. „Hall engem?” – kérdezte, de a hercegnő nem felelt. Időközben megérkeztek az első mentőegységek, rendőrök és tűzoltók. A roncsból úgy kellett kivágni a hercegné öntudatlan testét. Gracia Patriciát Monacóba a nevét viselő Princesse-Grace kórházba szállították lányával együtt.

A tragédia után rögtön elkezdődtek a spekulációk, mi is történt valójában. Erről egyedül Stephanie hercegnő tudott volna beszámolni, de ő hallgatott. Még a francia rendőrség sem hallgatta ki, amely az ügy kivizsgálásáért területileg felelős volt. Ezért voltak újságírók, akik őt is gyanúba hozták. Pedig az ok egyszerű volt. Monaco és Franciaország között van egy megállapodás, hogy a monacói hercegi család ügyében nem illetékes a francia rendőrség. De ez csak olaj volt a tűzre. Elkezdtek a lapok arról írni, hogy nem is a hercegné, hanem a lánya a 17 éves Stephanie ült a kormánynál. Tették ezt annak ellenére, hogy Stephanie hivatalos levélben megerősítette, hogy 1982 szeptember 13-án nem ült a kormány mögé. Ezt a hivatalos levelet apja III. Rainier herceg aláírásával hitelesítette. A hercegi udvarból kevés információ szivárgott ki. A sajtó feltételezésekre volt ráutalva. A ködös ügyben mindig feltűntek „jól informált” források. Arról kezdtek beszélni, hogy Gracia Patricia alkohol problémákkal küzdött és ez vezetett a balesethez. Azok, akik közelebbről ismerték a hercegnét cáfolták ezt az értesülést. Voltak, akik betegségre vezették vissza a tragédiát. Ezt viszont már kevésbé lehetett cáfolni. A hercegné vezetés közben agyvérzést is kaphatott. A legsokkolóbb hírek Itáliából érkeztek. Ezek szerint a hercegnével a szervezett bűnözés végzett. A maffia egy mesterlövésze gyilkolta meg. A maffia ugyanis be akarta fészkelni magát a Földközi tenger melletti hercegségbe és szálka volt a szemükben a hercegné. Olyan hírek terjedtek el, hogy a maffia a játékkaszinóba már beépült és szerette volna az ingatlan bizniszre is rátenni a kezét. Gracia megpróbálta ezt megakadályozni és ezért gyilkolták meg. A hercegi udvar erre a spekulációra sem reagált. A maffiára gyanakodott egyébként a hercegné fivére Jack Kelly is. A Novella 2000 című olasz újságnak adott interjúban ő is a mesterlövész változatot erősítette. Jack 1985 március 2-án halt meg Philadelphiában kocogás közben. Mivel életerős férfi volt, nála is sokan merényletre gyanakodtak.

Ugyanakkor voltak a valóságtól teljesen elrugaszkodott teóriák. Ilyen volt, hogy a hercegnő a Nap Temploma nevű szekta tagja lett volna. Azé a szervezeté, amely később a tömeges öngyilkosságról vált hírhedté. Drámai volt egy szovjet szerző elmélete. Mikael Balkanov azt állította, hogy a titkos szervezet a Propaganda Due (P2 Páholy) áll a hercegnő halála mögött. Ez az olasz belpolitikai életet átszövő szélső jobboldali szervezet Licio Gelli vezetésével piszkos pénzügyeket folytattak Monacóban, amiről a hercegné is tudott. A hercegné kocsijának a fékjét ők manipulálták meg. A krimibe illő teóriát soha sem tudták tényekkel alátámasztani. Felmerült olyan történet is, hogy Rainier herceg és felesége veszekedett, ami után Gracia Patricia elrohant, kocsiba szállt és ezt követte a baleset. Ez az állítás teljesen abszurd volt, hiszen a herceg ezen a hétvégén nem is volt Roc Agelben. A birtokon a családból csak ketten voltak, a hercegné és Stephanie lánya. A család egyébként a lány miatt aggódott, mivel a nyakán sérült meg. A hercegné esetében viszont volt egy furcsaság. A kórházba érkezése után CT vizsgálatot kellett volna végezni, de mivel a Princesse-Grace kórházat éppen felújították egy másik privát klinikára kellett szállítani. Itt az orvosok megállapították, hogy a hercegnőnek enyhébb agyvérzése volt a baleset bekövetkeztekor. Ez is lehetett a tragédia kiváltója. A vizsgálat után nem tért magához. Az orvosok már nem láttak esélyt a javulásra. Rainier herceg hozta meg a döntést. Hagyták nyugodtan meghalni felségét. Grace Patricia Kelly, vagy, ahogy Monacóban hívták Gracia Patricia 52 évesen távozott az élők sorából. Azt mondták a halál semmit sem vett el szépségéből. 1982 szeptember 18-án helyezték végső nyugalomra.

Lucrezia Borgia a legkétesebb figura a botrányokkal teli Borgia család tagjai között. Míg egyesek az apja szerencsétlen marionett bábjának tartják, addig mások szerint korának legkicsapongóbb személye volt. De tényleg rászolgált-e a rossz hírére, vagy karakter gyilkosság áldozata lett?

Sokak szerint Lucrezia Borgia jelleméről a legtöbbet Bartolomeo Veneto képe árulja el. A szabadon hagyott kebel nem egy buja csábítóról mesél? A képen látható nő tekintete nem egy rafinált intrikusra utal? Az ártatlan virág a kezében csak félrevezetés. Inkább illenék a helyébe méregfiola. Lucrezia Borgia mind a mai napig a reneszánsz kor végzett asszonyának számít, ahogy Veneto képén is látható. A dologgal csak egy baj van: a portré nagy valószínűséggel nem Lucrezia Borgiát ábrázolja, hanem egy római kurtizánt, akit a festő Flóra istennőként örökített meg. Tehát az a több évszázada élő elképzelés miszerint az arckép Lucrezia Borgiát ábrázolná feltehetően hamis. A történelmi tények is egy másfajta képet mutatnak, mint az irodalmárok és néhány történetíró felvázolt, amely szerint Lucrezia egy igazi szörny volt.

 Lucrezia 1480 április 18-án jött világra a későbbi VI. Sándor pápa és szeretője Vanozza Cattanei harmadik gyerekeként. A büszke apa teljesen el volt bűvölve a kislányától, akinek a legjobb neveltetést biztosította. Lucrezia több idegen nyelven beszélt, közöttük katalánul, spanyolul és franciául. Szinte az össze jelentősebb kortárs irodalmi művet olvasta, jártas volt a művészetekben és részt vett a társasági életben. Az, hogy különleges szépség lett volna, csak feltételezés. Egy kortárs a következő képen írta le a kinézetét: az arca inkább hosszúkás, az orra szépen ívelt, aranyszínű a haja, a szeme színében nincs semmi különleges, a szája meglehetősen nagy, a fogai fehérek, a nyaka hosszú és szép, a keble nem különösen említésre méltó formájú. Mindig vidám és mosolygós. A felhőtlen mosoly viszont hamar eltűnt az arcáról. A pápa ugyan szerette a lányát, de elsősorban a hatalom politikai játékaiban használta fel. Ez mindenek előtt azt jelentette, hogy a lehető leghamarabb kiházasítsa. Az első férje a 13 éves Lucreziának a milánói Giovanni Sforza volt. Egyrészt a családja támogatta Rodrigo Borgiát a pápaválasztáson, másrészt a pápaság ellenséges viszonyban volt Milánóval és Nápollyal. Erről a házasságról, amely jól jött a Milánóhoz való közeledéshez, kevés az információ. Talán azért, mert Sforza kevés örömét lelte fiatalkorú hitvesében, vagy egyszerűen hidegen hagyta. Valójában a házaspár külön élt. Sforza az otthonában Pesaroban, Lucrezia pedig Rómában. Giovanni, amikor ritkán feltűnt a Tiberis partján barátságos és megértő volt hitvesével. Viszont a pápai politikában fordulat állt be és megegyezést keresett Nápoly városával. A milánói vejétől a pápa ezért szabadulni akart. VI. Sándor egy nem túl elegáns megoldást talált. Azt állította, hogy a férj impotenciája miatt a házasságot nem hálták el, ezért érvénytelen. Giovannit vérig sértette a feltételezés, de nem hallgatott nagybátyára, miszerint nyilvánosan cáfolja az állítást. Miután Lucrezia eskü alatt vallotta, hogy nem volt testi érintkezés közöttük Giovanni aláírta a válási papírokat 1497 december 20-án. Ezután a szégyenbe hozott exférj a saját módján állt bosszút, olyan dolgokat terjesztett, amelyek évszázadokig ráragadtak a Borgiákra: miszerint Lucreziának viszonya volt fivérével Cesareal és magával a pápával. A gyanút erősítette, hogy a pápai udvarban, ebben az időben egy gyermek jött a világra. Ebben az esetben inkább arról volt szó, hogy VI. Sándor egy szeretőjének a gyermeke született meg. De ez a szerető nem Lucrezia volt!

Bárhogy is estek meg a dolgok Lucreziának új férjet kellett találnia. Nápollyal való kiegyezés érdekében, amely korábban a pápaság ellensége volt, Lucrezia Borgia férjhez ment a nápolyi király törvénytelen fiához Aragónai Alfonzhoz. Ez a házasság már szerencsésebb csillagzat alatt született. Az 1498-ban megkötött frigyben a fiatalok jobban illettek egymáshoz. 1499 november elsején megszületett fiúk Rodrigó. De ez a házasság sem lett hosszú életű, méghozzá Lucrezia fivére Ceasare miatt. Őt ugyanis Nápolyban kikosarazták, amiért a pápa fia Alfonzra haragudott meg. Alfonzot 1500 július 15-én este az utcán megtámadták és súlyosan megsebesítették. Nagy nehezen tudott csak elmenekülni. De amikor a sebei még nem gyógyultak meg újra rátámadtak és megfojtották. Lucrezia vigasztalhatatlan volt, de nem hitte el soha, hogy fivére állt férje meggyilkolása mögött. A fivéréhez való viszonya szoros és töretlen maradt. A pápa Alfonz halála után új férjet keresett a lányának, amely a merénylet árnyékában ne volt könnyű. Több lehetséges jelölt az életét védve inkább visszalépett. Sándornak nem maradt más választása, mint lányát jelentős hozománnyal ellátni. Ezúttal Ferrara felé fordult, amelyet az Este hercegi család irányított. Csakhogy Ercole herceg viszolygott attól, hogy fiát, Alfonsot egy kétes származású leányhoz adja. Ezért egy követet küldött Rómába, hogy Lucrezia botrányairól adatokat gyűjtsön. Ezzel szemben olyan jelentést kapott, hogy a lány „nagyon okos, szeretetre méltó, jó természetű. ..minden dologban elegancia jellemzi, szerény és erkölcsös.” Így létre jött a frigy. Röviddel az 1501-es római házasságkötés után Lucrezia Ferrarába költözött, messze a családi kötöttségektől. A következő években nyolc gyereket hozott a világra, közöttük a trónörökös Ercole-t és a későbbi bíborost II. Ipollitot. 1505-ben apja halála után Alfonso D’ Este lett Ferrara ura. Lucreziára reprezentációs feladatok hárultak, amelyeknek teljességgel eleget tett. Támogatta képzőművészeket és az irodalmárokat. Jeles költőket hívott Ferrarába. A rászorulóknak rendszeresen osztott alamizsnát. Ezért nagyon népszerű volt az alattvalók között.

Pár éve egy kanadai kutató eddig nem ismert adalékkal bővítette a Lucreziáról kialakult képet. Egy eddig lappangó dokumentum azt bizonyította, hogy Lucrezia nagyon értett a gazdasághoz. Jó üzleti érzékkel rendelkezett. 20 ezer hektár értéktelen mocsarat vett. Ezt jó kiépített vízelvezető rendszerrel kiszárította és termővé tette. Különböző növényekkel beültette és ezzel megkétszerezte a befektetett tőkéjét. Lucrezia Borga 1519 június 24-én nyolcadik gyermeke születése után halt meg. Férje, Alfonso D’Este mélyen meggyászolta. Ugyan erkölcsös életet élt, mégis halála után gonosz pletykák kezdtek terjedni róla: intrikus, csábító, méregkeverő. És ezek a hangok nem csak a Sforza család részéről hangoztak el, írók, történészek terjesztették. Például Johann Burchard pápai ceremóniamestertől, aki naplójában nem kímélte Lucreziát. Ebben leírta, hogy 1498-ban várandós lett egy az apja spanyol titkárához fűződő viszonya következményeként. A titkárt aztán holtan húzták ki a Tiberis folyóból. De Victor Hugo is buja cselszövőnek ábrázolta a róla írt drámájában. A drámából operát komponált Gaetano Donizetti. Viszont volt olyan XIX. századi történész, a német Ferdinand Gregorovius személyében, aki szinte szentként mutatta be. Valószínűleg az igazság a kettő között van. Az biztos Lucrezia Borgia igazi reneszánsz egyéniség volt.  

1945 után egy Wehrmacht tábornok segítette az Egyesült Államokat a Szovjetunió elleni kémkedésben, aki aztán nagy karriert futott be a Németországi Szövetségi Köztársaság történelmében. A neve Reinhard Gehlen.

Európa 1945 tavaszán. A náci rezsimet szétverték, Németországot megszállták, a fegyverek elhallgattak. Viszont a következő konfliktus – a hidegháború - jeleli már látszódtak. A Vörös Hadsereg egységei messze nyugatra előrenyomultak és olyan országokat tartottak megszállás alatt, mint Lengyelország, Csehszlovákia, vagy Magyarország. Az amerikaiak nem tudták, hogy a szovjet diktátor Josef Sztálin milyen terveket fontolgat és mire képes.  Volt ellenben egy férfi, aki feltehetőleg ezekre a kérdésekre válaszolni tudott, aki a Szovjetuniót hosszú ideje megfigyelte és róla dokumentumokkal rendelkezett. Egy magas rangú német katonatiszt, aki amerikai fogságban volt: Reinhard Gehlen a szárazföldi haderő egykori keleti hírszerzésének vezetője. A tiszt 1902-ben született és 1921 óta hivatásos katona volt. Adolf Hitler hatalomra kerülése után bekerült a vezérkarba. A hidegfejű analitikus azt a csoportot vezette, amelyik a keleti területekkel kapcsolatos stratégiával foglalkozott. 1942-ben, amikor a német hadsereg Szovjetunió elleni hadjárata elakadt átvette a „Fremde Heeren Ost” (FHO) részleg irányítását, amely hírszerzési értesülésekkel látta el a vezérkart a Szovjetunióról. Gehlen a szervezőképességével megreformálta az addig rosszul vezetett részleget. Az FHO rövidesen precíz információkat szállított a Szovjetunióról – legalább is Gehlen későbbi visszaemlékezése szerint. Ennek ellenére a Wehrmacht már nem tudott átütő sikereket elérni a keleti fronton. 1943 vége felé Gehlen már úgy számolt, hogy Németország elveszíti a háborút. Sőt korábban, mint bárki a tiszttársai közül felismerte, hogy a németek legyőzése után a szövetséges nyugati hatalmak szembe fognak kerülni a Szovjetunióval.

Gehlen erre az időre terveket kezdett szőni. Néhány munkatársával új hírszerző szervezetet akart kiépíteni. Úgy számolt, hogy a „Fremde Heeren Ost” információi jó fognak jönni a nyugati szövetségeseknek. 1944 őszétől titkos dokumentumokat fotóztatott le és ötven vízálló acél dobozba helyeztette el őket. Egy különleges kommandó ezeket elásta a bajor Alpokban. Gehlen a háború végén egy hegyi menedékházban bujkált tisztjeivel és munkatársaival, amíg egy hegyi pásztor fel nem jelentette őket a megszálló hatóságoknál. 1945 május 20-án az amerikaiak letartóztatták a csoportot. Gehlen két nappal később adta fel magát. A fogság első heteiben abban reménykedett, hogy egy magas rangú kihallgató tiszt elé vezetik. Hiába! Csak az után kezdte érdekelni az amerikaiakat, hogy szovjet ügynökök érdeklőttek iránta és a szovjet amerikai viszony kezdett megromlani. Míg az amerikaiak a háború végén kezdték kivonni a katonáikat Európából Sztálin megerősítette csapatait. A konkrétumokról az amerikaiaknak semmi információjuk nem volt. Nem rendelkeztek olyan hálózattal, amely a szovjetekről információt gyűjtött volna. Reinhard Gehlent az amerikaiak Wiesbadenbe vitték, ahol a nagyon fontos hadifoglyokat tartották. Az FHO egykori vezetőjét John R. Boker kapitány hallgatta ki. A főtiszt meggyőzte az amerikai megszálló csapatok hírszerzési főnökét, Edwin L. Silbert tábornokot, hogy Gehlen tervei szerint egykori FHO tisztekből csoportot hozzanak létre, amely információkat gyűjt Moszkva hadászati terveiről. Boker mindent megtett, hogy Gehlen egykori munkatársait felkutassák és Wiesbadenbe vigyék. Az FHO papírjait is kiásták a hegyekben az amerikaiak. Gehlen 1945 nyarán munkatársaival munkához látott és értékes információkkal szolgáltak az amerikaiaknak. Silbert tábornok nagyon elégedett volt. A következő évben Gehlen megtárgyalta az együttműködés módját Silbert tábornokkal. Egy FHO emberekből létrehozandó csoportról volt szó, amely összekötetésben áll az amerikai hadsereggel, amely meghatározza, a felderítés célját a németek pedig szállítják az információkat. Az amerikaiak biztosították a pénzt és a technikai felszerelést. 1946-ban már meg is indult a szovjetek lehallgatása. Pár hónapon belül a „Gehlen szervezetnek” nevezett csoport 3000 munkatársból és informátorból állt. A szervezethez épp úgy tartoztak egykori Wehrmacht tagok, mint SS-ek, vagy Gestaposok. Híreket szolgáltattak szovjet katonai egységekről és a keleti szektorban folyó építkezésekről. Ezekből minden hónapban 200 oldalas jelentések készültek.

1947 nyarától Gehlen emberei több ezer szovjet hadifogságból hazatérőt kérdeztek ki és így elég jó képét kaptak a Szovjetunióról. Gehlennek sikerült a szervezetének munkáját nélkülözhetetlennek feltüntetnie az amerikaiak szemében. A hazatérő hadifoglyok, akik szovjet fegyvergyárakban dolgoztak, arról számoltak be, hogy a Szovjetunióban teljes kapacitással működik a hadiipar. 1947 decemberében a Gehlen szervezet új főhadiszállására a München melletti Pullachba költözött. Gehlen munkatársainak itt sok minden rendelkezésére állt: az óvodától az iskolán és kórházon át a kaszinóig. Nem sokára a szovjet hadiiparról az amerikaiak a legtöbb információt Pullachból kapták. A szövetségi köztársaság 1949 májusi létrehozása után a nyugat német vezetés Konrad Adenauer irányításával felhasználta a Gehlen szervezetet az új állam létrehozásához. A kormány 1955-ben úgy döntött, hogy Gehlen szervezete lesz a nyugat német állam titkosszolgálata. Az USA támogatta az ötletet. A szervezet közvetlen a kancellári hivatal alá lett rendelve. 1956-ban az elnevezése Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND: Bundesnachrichtendienst) lett. Az élére az egykori Wehrmacht tábornok: Reinhardt Gehlen került, úgy ahogy azt 1944-ben megtervezte.

1961-ben viszont a múltja utolérte a szervezetet. A rendőrség letartóztatta Heinz Felfe egykori SS tisztet, akit a szovjetek kettős ügynökként építettek be a szervezetbe. A BND vezetője, hogy mentse a bőrét elbocsátotta az egykori SS tagokat a szervezetből. 1968-ban a kancellári hivatal belső vizsgálata megállapította, hogy Gehlen inkább volt FHO munkatársait protezsálta, mint sem újoncokat képzett volna ki. Három évvel a lemondása után Gehlen, aki elég visszavonultan élt, a nyilvánosság elé lépett és kiadta visszaemlékezéseit. Ebben a könyvben az 1979-ben meghalt egykori BND főnök mesterkémként állította be magát. 2011-ben a BND egy bizottságot állított fel, hogy megvizsgálja Gehlen szerepét a nemzeti szocialista időkben.

1937-ben  nanjing poklában több mint 70 ezer embert gyilkoltak , vagy erőszakoltak meg a japánok

 Amikor 1937 december 13-án a japán csapatok elfoglalták Kína, akkori fővárosát Nanjingot a kormány elmenekült. A városban 300 ezer embert maradt, közöttük katonák és menekültek. A japán megszállók a XX. század egyik legnagyobb mészárlását hajtották végre közöttük. A gyilkosságok kiváltó oka a japánok felsőbbrendűségének érzése, valamint a japánok kínaiak iránt érzett mélységes megvetése, lenézése volt. A kínai katonákat, akik lerakták a fegyvert és megadták magukat becstelennek tartották és kivégezték a japánok. Csak december 17-én 13500 hadifoglyot öltek meg a város kapujánál. Sok áldozattal karddal végeztek, levágták a fejüket, vagy leöntötték benzinnel és felgyújtották őket. Ezután mint, akik jól végezték dolgukat a japán katonák levágott fejekkel fotóztatták magukat. De a civileket sem kímélték. A japánok ezrével erőszakolták meg a nőket, megcsonkították, vagy megölték őket. Volt, akiket karóba húztak. A hullákat a Jangce folyóba dobták, elégették, vagy az utcán hagyták, ahol a kutyák ették meg őket. Az egyik család, amely áldozatul esett a mészárlásnak a Hsia család volt a Hsing-Lu-Kao utcából. December 13-án japán katonák törtek be a család házába a férjet lelőtték a feleségét megerőszakolták. Az egy éves gyereküket bajonettel ölték meg. Utána a nagyszülőkre került sor, majd a 14 és 16 éves lányok jöttek. Mindannyiuk kegyetlen körülmények között vesztették életüket. Egyedül a család négy és nyolc éves lányai menekültek meg.

A kevés külföldi - diplomaták, üzletemberek, kereskedő, misszionáriusok -, akik a városban maradtak döbbenettel nézték az eseményeket. Viszonylag hamar egy hat négyzetkilométeres védőzónát hoztak létre a város centrumában, ahová a japán katonák nem léphettek be. A zónahatárt zászlókkal jelölték és a hozzávezető utcákat őrök vigyázták. A zónát egy nemzetközi bizottság irányította. A vezetője ennek a bizottságnak egy német volt: John Raabe. Ő a helyi Siemens érdekeltséget vezette. A meggyőződéses nemzeti szocialista 1908 óta élt Kínában. Felelősnek érezte magát alkalmazottjai sorsáért. Az ekkor vezetett naplója fontos bizonyítéka a történteknek. „Azt hihetné ez ember, hogy az egész japán alvilág itt garázdálkodik uniformisba bújva.” – jegyezte fel a német üzletember. A megszállók hivatalosan nem ismerték el a védőzóna létét, rendszeresen átfésülték a területet kínai katonaszökevények után kutatva. Mégis 200 ezer ember életét védte meg a nemzetközi bizottság ; maga Raabe több ezer kínai életét mentette meg horogkeresztes karszalaggal megjelenve a japán katonák előtt. A bizottság látta el élelmiszerrel a városiakat. Mivel a kínai közigazgatás elmenekült a városból a bizottság feje de facto, mint polgármester irányította az egykori fővárost. Több, mint egy héten át tartott a terror.

Csak 1938 februárjában konszolidálódott a helyzet, amikor fegyelmezettebb japán csapatok érkeztek a városba. Ekkor merték csak elhagyni a kínaiak a védelmi zónát. Március volt mikor a halottakat el tudták temetni a város lakói. Ekkor 70 ezer áldozatot számoltak össze. Nanjingot 1945 tavaszán hagyták el a japánok. John Raabe 1938 februárjában utazott haza Németországba, amikor biztonsági okokból a Siemens cég visszarendelte. A német üzletember megpróbálta rávenni a náci vezetést tegyenek valamit  a japán terror ellen. De hiába, csak azt érte el, hogy gyanús lett és a Gestapo kihallgatta, de végül szabadon engedték. 1945 után nem kapott állást és éhezett. Amikor ezt a nanjingiek megtudták a berlini katonai attasétól pénzt gyűjtöttek neki. 67 évesen halt meg Berlinben 1950-ben. A naplója egy 1996-os kiállításon vált publikussá és Raabe híressé, mint a kínaiak Oscar Schindlerje.    

Kik voltak a Dahomey amazonok, akiktől még a férfiak is rettegtek?

 A Mino harcos nők bátor és kegyetlen katonai egysége volt, a nyugat afrikai Dahomey királyságban, a mai Benin területén, amely az ellenségeikben rettenetes félelmet keltett. Dahomey alapításáról különféle történetek keringenek, csak úgy, mint a Mino harcos nők egységének létrejöttéről. Ezeket általában európai gyarmatosítók jegyezték fel. A Dahomey harcos nőinek történetét a görög mitológia amazonjai inspirálták. A legelterjedtebb nézet szerint az egységüket Houegbadja király, vagy az ő fia Agadja hozta létre a 17. században, mint női testőrség. A nők a testőri szerepre pont megfeleltek, mert a férfiak éjszaka nem tartózkodhattak a királlyal egy időben, a palotában. A női testőrség létrehozatalát inspirálhatta a „Gbeto”-k létezése, akik harcosok és elefántvadászok voltak. Egy másik teória szerint a női egység története Agadja király Oyo királyság elleni háborújára nyúlik vissza, amikor a férfi harcosok közé női ruhába öltözött katonák keveredtek. Másik szóbeli hagyomány szerint Houegbadja király halála után rövid ideig lánya Tassi uralkodott, mivel iker fivére meghalt. Ő alapította a női egységet, de aztán öccse Agadja megfosztotta a hatalomtól. Látható a Minok eredete vitatott. Az biztos, hogy Gezo király, aki 1818 és 1858 között uralkodott Dahomeyban integrálta az egységet hadseregébe, valószínűleg azért, mert kevés férfi volt. A férfi hiány oka a rabszolga kereskedelem és a gyakori harcok voltak. A hiányt nőkkel pótolták. Egyébként Dahomey gazdasága erősen függött a rabszolga kereskedelemtől. A brit uralkodó Viktória királynő kétszer küldte (1849-ben és 1850-ben) Frederick E. Forbes kapitányt Dahomeybe, hogy Gezo királyt meggyőzze, hagyja abba a rabszolga kereskedelmet. A küldetés eredménytelen maradt, de Forbes beszámolójából a világ megismerte a Minokat.

A nőket általában tizenéves korukban sorozták be a Minok közé. Az esetek nagy részében az apjuk, vagy a férjük küldte el őket, mert túl önfejűek, makrancosak voltak. Nem csak így küldött nőket soroztak be, hanem elrabolt és foglyul ejtett asszonyokat is. A kiképzések során a Mino egység tagjai alaki és fegyverhasználati gyakorlaton vettek részt. Ábrázolásokon gyakran láthatunk Mino nőket macsétával, buzogánnyal, vagy puskával. Gyakran tüskékkel sűrűn borított falra mászatták a női harcosokat, addig, amíg nem éreztek fájdalmat. A kiképzésük elsősorban arra szolgált, hogy hozzá szokjanak a halálhoz és lelkiismeret-furdalás nélkül tudjanak ölni. Azért, hogy hidegvérű brutalitásukat bizonyítsák az újoncok, foglyokat kellett a fejük fölé emelniük és a mély szakadékba hajítaniuk. 1889 decemberében a francia tengerésztiszt Jean Bayol egy jelentésében leírta, hogy egy újonc egy megkötözött rabszolgát próbatétel gyanánt milyen kegyetlen módon ölt meg. Levágta a két kezét, majd a fejét, végül pedig lenyalta a vért a kardjáról.

A Mino tagjai a királyi palotában éltek, és amellett, hogy a király testőrei voltak, a király feleségeinek is számítottak. Ennek ellenére cölibátusban kellett élniük, nem eshettek teherbe. A palotán kívül egy rabszolga nő kísérte a harcos nőt egy csengővel, felhívva a figyelmet arra, hogy nem szabad a harcos nőre ránézni. Ha egy férfi mégis ránézett, vagy megérintette halál várt rá. A Minok különböző egységekből álltak. Voltak közöttük puskások, késsel harcolók, vadászok és nyilas egységek. A különböző alakulatoknak eltérő ruházata volt, különböző harci énekei és táncai, amelyet a királynak mutattak be. A legtöbb szerző csak a Minok harcképességével foglalkozik, pedig politikai hatalmuk is volt. Megvitatták egymás között az eseményeket és általában a rabszolga kereskedelem ellen voltak. A Mino harcosok egyébként nagyon büszkék voltak a többi nőhöz képesti szabadságukra, függetlenségükre.

A Minok sok csatában harcoltak. 1727-ben jelentős szerepük volt abban, hogy Agadja király Sahé királyságát meghódította. 1851-ben abeouktai csatában legyőzték Egba népét és tagjait eladták rabszolgának. A vezérük Seh-Dong-Hong-Be volt, aki hatezer Mino harcos nőt vezetett. A harcos nők jobban akartak küzdeni férfi társaiknál, hogy ezzel is kifejezzék a király iránti hűségüket. Inkább meghaltak, mint sem vereséget szenvedjenek. Forbes azt írta: az amazonok mindent megtettek, hogy a férfiakat felülmúlják. A Mino harcosok a franciák ellen is bizonyítottak 1890-ben és 1892 és 1894 között, amikor Franciaország meg akarta hódítani Dahomey-t. A 1884-től 1885-ig tartó berlini Kongó konferencián az európai hatalmak és az USA felosztotta Afrikát. A konferencia legitimizálta az európai hódításokat, amelynek keretében Afrika nyugati fele a franciáknak jutott. A franciák már kötöttek kereskedelmi szerződést Gezo királlyal, amelynek keretében kereskedők és misszionáriusok telepedhettek le Whydahban és Cotonou kikötőjében. Amikor viszont Porto Novora a franciák igényt tartottak, ami Dahomeynek fizetett adót feszültség keletkezett. Dahomey brit segítséget kért. Gezo fia és utóda Glélé nehezményezte Porto Novora igényt tartó francia politikát. 1889-ben Glélé meghalt és utóda fia Behazin lett. Ő meg akarta akadályozni, hogy a franciák Dahomey királyság szuverenitását korlátozzák. Ezért tört ki az első háború a franciákkal 1890 márciusában. Behazin vezette a csapatokat, amikor Cotonou kikötőjét a franciák megtámadták. A Mino harcos nők az első vonalban harcoltak és sok franciát megöltek, de közöttük is nagy volt a veszteség. Az elszántságuk ellenére a Mino harcosok gyengébbek voltak a franciáknál. A Dahomey királyság alul maradt és kénytelen volt Cotonou kikötőjét átadni a franciáknak és Porto Novo feletti francia protektorátust elismerni. A király viszont ezután modern fegyverekkel szerelte fel hadseregét. A Mino harcosok például Winchester puskákat kaptak. Két évvel az első háború után kitört a második háborúskodás Dahomey és Franciaország között. Oumé völgyben a franciák Dahomeyhez tartozó falvakat támadott meg. A francia csapatok egyre inkább közeledtek Abomey városához. 1892-es canai csatában a franciák végső győzelmet arattak. A Mino harcosok itt is elszántan harcoltak, de ez nem volt elég. Abomey a főváros a franciák kezére került. A királyság megszűnésével a Mino amazonok csapata is megszűnt létezni. Egyes források szerint sokak közülük Behazin öccséhez Agoli-Agbohoz csatlakoztak. Ő 1900-ig uralkodott a franciák bábjaként, utána a franciák közvetlenül gyakorolták a hatalmat. Ugyan a Mino harcos nők már régen nem léteznek, de a történetük iránt megnőtt az érdeklődés mióta Dora Mileje a Marvel univerzum Fekete Párduc történetének testőrnőjét és harcosát velük hozták kapcsolatba. De az egykori Mino harcosok legendái, táncai ma is elevenen élnek Beniniben.