A Szent Officium barokk palotája pompázatos, impozáns épület. Nem messze a Szent Péter dómtól, a pápai audiencia terme mellett található. Ma a Hittani Kongregációnak ad helyet, amely a római inkvizíció hivatalának utóda. Ennek a története 800 évvel ezelőtt kezdődött kémek, ügynökök és feljelentők hálózatának kiépítésével Európa szerte. Olyan volt, mint a kelet német Stasi. A palotát a svájci gárda a pápa személyes testőrsége védi. A furcsa kosztümös férfiak érdekesen néznek ki, de ez ne hagyjon megtéveszteni bennünket. Mindegyik jól képzett harcos. Nehéz, vassal megerősített bejárata van az épületnek. Mögötte található a „Secretum secretorum” a legtitkosabb titkos archívum. Ez a pincében helyezkedik el, ahová öreg lifttel, vagy poros lépcsőkön lehet lejutni. Itt gyűjtötték össze 27 kamrában, 610 folyóméteren, 4500 fóliánsban az inkvizíció aktáit. A megsárgult kötetekben a több ezer tintával írt oldalakon láthatjuk, a boszorkányok, hitetlenek, eretnekek, és zsidók ellen lefolytatott perek dokumentumait. Leírták ezekben a bizonyítási eljárást, a kihallgatás módját, a kínzási technikát, a per lefolyását és az ítélet végrehajtásának módját. Ha vér folyt, attól az egyház távol tartotta magát. Professzionális hóhérok vették át ekkor a munkát. A megfojtás, a lefejezés, a felnégyelés és a megégetés az ő dolguk volt. Egy külön részlegben találhatóak a tiltott könyvek, amelyek a pápai cenzúrának estek áldozatul. Csak 1998 január 22-e óta szabad kiválasztott kutatóknak a homályos olvasóterembe belépni, a 12 kényelmetlen kutatói helyeknek az egyikén helyet foglalni, az asztali lámpát bekapcsolni és egy felvigyázó figyelmes tekintete mellett az inkvizíció szörnyű, de ugyanakkor érdekfeszítő világába elmerülni. A mobiltelefon használata tilos viszont a zakó viselése kötelező, holott a katakombákban nagy a hőség és még klímaberendezés sincs. Kétharmada az aktáknak eltűnt. 1810 után a francia csapatok Párizsba vitték. Amikor hat évvel később a Vatikán visszavásárolta a tulajdonát az értékes fóliánsok egy részét, mint használt papírt eladta, hogy finanszírozni tudja a hazaszállítást. Talán kihasználták az alkalmat a legelrettentőbb részek megsemmisítéséhez. Legalább is ezt feltételezik az összeesküvés hívők. Bizonyíték erre nincsen. Az archívum az egyház nem éppen jó oldalának bizonyítéka. Évszázadokon keresztül olyan módon üldöztek a más vallásúakat, hogy emellett a Stasi emberi ártatlan szüzeknek tűnnek.

Az inkvizíciós eljárást a helyi püspökök kezdeményezték később küldött a pápa egy különleges megbízottat (inkvizítort) általában iskolázott dominikánus szerzetest. Az esetek nagy részében a dominikánusok végezték egész Európában az eretnekek elleni vizsgálatokat. 1542-ben központosították az inkvizíciót „Szent Római és Egyetemes Inkvizíció” néven Rómában, tizenkét kardinális irányításával. A történészek becslése szerint egy millió ember esett az inkvizíció áldozatául. Sokan közülük a kínzásokba haltak bele, vagy a máglyán végezték. Az eljárások általában azonos módon zajlottak le. Jó példa erre az inkvizítor Heinrich Institoris, aki a felső svábvidéki Ravensburgban tevékenykedett 1484-ben. A dominikánus szerzetes a legkegyetlenebb inkvizítor volt, akit az egyház nevében a pápa különleges felhatalmazással kiküldött. A bullában olvashatjuk, hogy az inkvizítor és társa Jacob Sprenger felhatalmazást kapott mindenfajta eretnekség üldözésére, de mindenek elött ebben az időben különösen elterjedt boszorkányság minden eszközzel való elpusztítására. A különleges felhatalmazás kihirdetése után az inkvizítor egy sor prédikációt tartott, amelyekben felszólította a híveket, hogy jelentsék a gyanús eseteket. A városi tanács segítségével a feljelentőket anonimitásuk biztosítása mellett kikérdezték, ez után a gyanúsítottak őrizetbe vették és megindították ellene az eljárást. A legtöbb közülük nő volt, méghozzá bábasszony, akik tagadták az ellenük felhozott vádat: nem közösültek az ördöggel (egy fekete ember szarvakkal a fején, patás lábakkal,  és kicsi pénisszel), egyikük sem repült söprűn, és egyikük sem varázsolt rossz időt. A tagadást az inkvizítorok rosszul fogadták. Az inkvizíció szabálya leírta, hogy a vádlottnak beismerő vallomást kell tennie, mert enélkül nem lehet elítélni. Erre a problémára már IV. Ince pápa megoldást talált 1252-ben: engedélyezte a kínzást az igazság kiderítése érdekében. Kedvelt eszköz volt az ujj szorító, a lábszorító, mind a kettővel el lehetett törni a végtagokat, vagy a felakasztás hátrakötött kézzel. A vas szűz (egy ember forma koporsó belülről szögekkel kiverve) a legtöbb inkvizítornak túl költséges volt. Az áldozat akaratát megtörni elég volt fenyegetni börtönnel, megmutatni a kínzóeszközöket, vagy „Tortura insomniae” az alvásmegvonást alkalmazni. A ravensburgi asszonyok elég keményfejűek voltak. Csak kettő vallotta be, hogy az ördöggel élvezkedett utána pedig jégesőt küldött a vetésre. Az inkvizítor elégedetlenül ment tovább Dél Németország más vidékeire, ahol 200 halálos ítéletet hozott még. Aztán megírta ebben a kategóriában miden idők egyik legnagyobb hatású könyvét: „A boszorkány kalapács, avagy bevezetés a gyanús asszonyok elleni harcba” - címmel. A mű három részből áll: 1, Milyen módon lehet a varázslókat – ördögöket, boszorkányokat – megtalálni, 2, a legkülönböző módjai és hatásai a boszorkányságnak, 3, a büntetések mértéke. A 200 oldalas mű 30 kiadást ért meg és sok ezer boszorkánynak tartott nőt végeztek ki ez alapján. Európa szerte becslések szerint 70 ezret ebből Németországban 25 ezret.

Az inkvizíció valójában nem a boszorkányok ellen, hanem az eretnekek az egyházól leszakadók ellen irányult. Az inkvizítorok őket akarták felkutatni és visszatéríteni a helyes útra. Ha ez sikerült megbocsátottak nekik. Ha ez nem sikerült, akkor elvesztette becsületét jogfosztott lett, legrosszabb esetben kivégezték. Az egész vagyonától pedig megfosztották. Ebből finanszírozta az inkvizíció a működését. A pénz behajtás egyébként rendkívül ötletes volt. A vatikáni aktákban szerepel egy spanyol inkvizítor Diego Rodriguez, aki Córdobában gazdag polgárokat vádolt eretnekséggel, hogy vagyonukat megszerezze. Egyetlen nap 107 embert küldött máglyahalálba. Ehhez egy ünnepélye rituálét szervezett az úgynevezett  Autodafé -t a vádlottak körmenetével, feszülettel, gyertyákkal, prédikációval, mindezt az adott város vezetőivel együtt. Az Autodafé a spanyol inkvizíció specialitása volt, 9000-et tartottak belőle és eltarthattak több napig is. A csúcspontja a tömeges máglyahalál volt.  Voltak, akiket koporsóban égettek meg, mert a vallatás folyamán meghaltak, voltak, akiket megfojtottak kegyelemből, mert megbánást tanúsítottak és csak utána égették meg őket, a maradék pedig élve lett a lángok martaléka. Nem minden inkvizícióval kapcsolatos akta származik a titkos archívumból. Spanyolországban és Portugáliában volt állami inkvizíció, amikor a hatóságok – akár Németországban – önállóan függetlenül a Vatikántól léptek fel az eretnekek ellen. Az eddigi kutatások szerint ezekkel a Vatikán elégedett volt, mert a fő célt az elkóborolt hívek visszatérítését szolgálták. Rómában egyébként az inkvizíció 400 év alatt csak 133 halálosítéletet hozott. Ezek közül a legvitatottabb az 52 éve dominikánus szerzetes Giordano Bruno elleni volt. Őt 1600 február 17-én a Campo de’ Fiorin égették meg a Pompeius színháza elött, mert azt állította, hogy a világegyetem végtelen, nincs túlvilág és így utolsó ítélet sincs. 2000-ben a pápai kulturális tanács kiadott egy állásfoglalást, miszerint az ítélet jogtalan volt. Galileo Galileit 1992-ben a pápa személyesen rehabilitálta. A csillagászt az inkvizíció 1632-ben életfogytiglani háziőrizetre ítélte, mert az állította, hogy a föld forog a nap körül. A világi inkvizíció sokkal brutálisabban járt el, mint az egyházi. Ezeknek csak egy kis részét jelentették a Vatikánnak és az aktáik helyi archívumokban vannak elrejtve. A véletlenek, vagy a kutatók kitartásának köszönhetően kerülnek ezek nyilvánosságra. Például 1990-ben a sváb kisvárosban Ellwangenben egy orkánnak köszönhetően derült ki az inkvizíció rémes tette. A szélvihar egy Galgenberg nevű helyen egy erdős részen fát csavart ki a földből, aminek következtében emberi csontok kerültek elő. Hans Gebhardt tanár és helytörténész megvizsgálta a helyszínt és egy 17. századi háromoldalú akasztófa nyomaira bukkant, amelyre 12 embert lehetett felakasztani. De miért kellet egy 1500 fős közösségen ilyen nagy kivégző eszköz? Gebhardt kutatásokat kezdett a helyi archívumban, majd Ludwigsburgban és borzalmas felfedezést tett. 1611 és 1618 között a városban boszorkány hisztéria volt, aminek 450 ember esett áldozatul. Egy részüket felakasztották másik részüket pedig megégették. Valószínűleg minden második nő és minden hatodik férfi lett áldozata a boszorkány hisztériának. Egész családokat pusztítottak el. Amikor a város szociális élete lehetetlenült el, akkor lett vége a vérengzésnek. Az ügy elindítója egy ártalmatlan dolog volt: egy őrült asszony ostya gyalázása. A nő kínzások következtében bevallotta, hogy boszorkány szekta tagja és más nők nevét is megemlítette. Ezek aztán újabb neveket mondtak. Végül olyan sok név merült fel, hogy a herceg két udvari tanácsost rendelt ki az eset kivizsgálására. Az urak - legalábbis az iratokból ez derült ki – úgy gondolták az új munkájuk jót fog tenni a karrierjüknek. Kevés bizonyítékok alapján hoztak gyors ítéleteket. Tipikus eset az özvegy Anna Lutziné. Őt azzal vádolták, hogy marhakort idézet elő, amely az ellwangeniek állatai között pusztított. Kínzások hatására bevallotta, hogy egy tisztáson női társaival ördögi rút táncot jártak, testét és lelkét a gonosznak adta, sőt az ördöggel fajtalankodott. Majd az ördög megkeresztelte. Anna Lutzint máglyahalálra ítélték, de még előtte a város vásárterén a melléből forró fogóval egy darabot kitéptek. Hasonló pogromok, mint Ellenwangenben voltak még Paderbornban (200 haláleset), Fuldában (250), Würzburgban (900), és Trierben (valószínűleg 1000). Johannes Georg II. Fuchs von Dornheim hercegprímás izolációs börtönt és kínzókamrát építettet. Itt több száz férfit, nőt és gyermeket kínoztak meg, olyan kegyetlen módon, hogy saját családtagjaikat feljelentették. Az üldöztetést csak a birodalmi tanács tudta leállítani. Az inkvizíció volt az emberiség történetében a legtovább működő vizsgálati szervezet. Jól működő besúgórendszerrel, speciális ügynökök (inkvizítorok) hadseregével, határtalan pénzmennyiséggel, és korábban nem látott adatgyűjtő rendszerrel. Mindenhez jött a fölhatalmazás a kínzásra és kivégzéshez. Az egész abból a félelemből táplálkozva, hogy az egyház elveszi a hatalmát az eretnekek miatt. A metódusát a protestánsok és a világi hatalmak is átvették. Az inkvizíciónak sok szörnyű tettét még ma sem ismerjük- állítják történészek. Az aktákat vagy megsemmisítették, vagy magánarchívumokban, kolostorok könyvtárában elrejtették. Ki tudja mi kerül még napvilágra!                                                   

1972 szeptember 5-ről 6-ra virradó hajnalon véres tragédiába fulladt a német rendőrség túszszabadító akciója. Kilenc izraeli túsz életét vesztette. Velük együtt halt meg egy bajor rendőr és öt terrorista. Három palesztin túszejtő élve maradt őket letartóztatták. Sorsuk különösen alakult ugyanis nem sokáig voltak börtönben. Furcsa, mai napig nem tisztázott módon szabadultak ki. 1972 október 29-én a Lufthansa Boeing 727-es gépe Bejrútból Isztambulba tartott 13 utassal, közöttük két palesztin géprablóval. Ők hatalmukba kerítették a német repülőt és Ciprus érintésével Münchenbe akarták téríteni. A követelésük az volt, hogy a három fogvatartott palesztint, akik az izraeli sportolók haláláért felelősek voltak engedjék szabadon a német hatóságok. A Lufthansa gép a rossz időjárás miatt Zágrábban szállt le. Annak ellenére, hogy a géprablás vasárnapra esett a bajor hivatalnokok gyorsan dolgoztak. Gyanúra adott okot az esetet később vizsgálóknak, hogy a bajor rendőri vezetés pár nappal a géprablás előtt a három palesztin elengedéséről és kiutasításának eshetőségéről levelezett. Október 29-re minden készen állt. A három olimpiai terroristát helikopterrel München-Riem repülőterére vitték. A hivatalos papírokat itt kitöltötték, közöttük a kiutasítási végzést. Civil ruhát adtak a palesztinoknak és német rendőri kísérettel Zágrábba vitték őket. A horvát fővárosban annak ellenére felszállhattak a Lufthansa gépre, hogy a túszokat nem engedték szabadon. A német repülő ezek után Líbia fővárosába ment, ahol hősként üdvözölték a terroristákat. A túszokat is itt engedték el. A terroristák rögtön sajtótájékoztatót tartottak. Elmondták érdemes volt a sok áldozatot követelő terrorcselekményt az olimpia idején végrehajtani, mivel most már a világ oda figyel a szavukra. A gyanút erősíti, hogy nem egyszerű géprablásról volt szó egy svájci diplomáciai irat. Ez a nem rég előkerült dokumentumban az áll, hogy a bejrúti svájci követség tudomására jutott libanoni külügyminisztériumi forrásokból, hogy repülőgépet fognak elrabolni és a kivitelezésről a németek tárgyaltak a palesztinokkal. A tripoliszi angol követség pedig azt jelentette, hogy a líbiai vezetés napokkal korábban egy német gép elrablását várta. Egy másik forrás szerint a tárgyalásokba német felkérésre bevonták az egykori SS tisztet Gerhardt Mertins-t, aki Egyiptomban élt sok más régi SS tiszttel. Fegyverkereskedő volt és az egyiptomi ejtőernyősök kiképzője. Brit források szerint Mertins jelen volt a Lufthansa gép Tripoliszba érkezésekor. Ezt megerősíti az «Al Fajr Al Jadid» című líbiai napilap fotója is, amin jól látható Mertins a terroristák megérkezésekor.

Ankie Spitzer ismeri ezeket a dokumentumokat és gyanítja, több van belőlük, mind gondolnánk, csak a német hatóságok nem akarják feloldani a titkosításukat. A három kiszabadult terrorista közül kettő szerinte még életben van. Mohammed al-Safadit a hírek szerint a Moszad, vagy keresztény falangisták ölték meg. Ankie szerint viszont Libanonban a Bekaa völgyben él. De életben van Jamal al-Gashey is ő Jordánia fővárosában, Ammanban lakik. Ankie nem akar mást csak igazságot és szemébe nézni férje még élő gyilkosainak. Abban, hogy ezt eléri már maga sem teljesen biztos, de utolsó leheletéig küzdeni fog érte.

1972 szeptember 5-én hajnali négy órakor a Fekete Szeptember palesztin terrorista csoport kilenc tagja taxiba szállt és a müncheni olimpiai faluba vitették magukat. Nyolc közülük átmászott a kerítésen a kilencedik Abu Daoud, aki a feladatát már teljesítette, hátra maradt. Röviddel hajnali öt óra előtt az izraeli sportolók szálásukon mélyen aludtak. A három emeletes épület bejárati ajtaja nyitva volt, így a terroristáknak nem volt nehéz dolguk a bejutással. Két izraeli a zajra felébredt és a behatolókat kérdőre akarták vonni. Mindkettőt közvetlen közelről lelőtték. A súlyemelő Yossef Romano, aki előzőnapi versenyen megsérült megpróbálta az egyik terroristától elvenni a fegyverét. Őt is meglőtték. Súlyosan sebesülten fekve maradt a folyosón. A tumultusban néhány izraelinek sikerült kimenekülnie az épületből. De kilenc sportolót, közöttük Andrei Spitzert túszul ejtették. Megkötözték és egy szobába zárták őket. Yossef Romanot is bevonszolták a szobába és hagyták társai szemeláttára elvérezni. Az élet ennek ellenére az olimpiai faluban tovább folyt, mint ahogy napközben a versenyek is. Aki nem hallgatott rádiót, vagy nézett tv-t nem is értesült a túszejtésről. Az első televíziós stábok délelőtt érkeztek meg az izraeli sportolók szállása elé. Ezután a túszdrámát élőben közvetítették világszerte. A képeken rosszul felszerelt rendőröket lehetett látni, akik láthatóan tanácstalanok voltak. Néhányan közülük Puma márkájú melegítőt viselt, amit az olimpia szervezőitől kaptak. Ők géppisztollyal a kezükben megpróbáltak behatolni az épületbe, de nem számoltak azzal, hogy a terroristák a televízióban élőben látják a behatolási kísérletüket. A lelepleződött rendőröknek vissza kellett vonulniuk. Időközben megérkezett a helyszínre Hans-Dietrich Genscher belügyminiszter is. Megkíséreltek megegyezésre jutni a túszejtőkkel. A terroristák 200 Izraelben fogvatartott palesztin és a RAF két vezetőjének Urlike Meinhofnak és Andreas Baadernek a szabadon bocsátását követelték. Genscher a túszokkal is beszélni akart, mire két túszt az ablakhoz engedtek. Egyikük Andrei Spitzer volt. Arra a kérdésre, hogy a túszok jól vannak-e, azt felelték diplomatikusan, hogy akik túlélték az estét jól vannak. Amikor a terroristák újabb ultimátumról akartak tárgyalni a német hatóságok egy rendőrnőt küldtek hozzájuk. Annaliese Graes önként jelentkezett a feladatra. A 41 éves főfelügyelőnek feltűnt, hogy a csoport vezetője, aki csak „Issa”-nak nevezte magát folyékonyan beszél németül. Kiderült, hogy Nyugat Berlinben végezte tanulmányait. Izraeli újságírók azonosították őt, Muhammad Masalha volt a neve és egy észak izraeli arab faluból származott. Issa nem hagyott kétséget a csoportja elszántsága iránt. Azt mondta ők katonák, akik parancsot hajtanak végre. Ha az követeléseiket időben nem teljesítik az ultimátum lejártáig két túszt kivégeznek és a következő időpont után a többit is. A terroristák azt is követelték, hogy a túszcserére Egyiptom fővárosában, Kairóban kerüljön sor. Willy Brandt kancellár hiába próbálta Anwar Sadatot Egyiptom vezetőjét elérni, nem sikerült neki. Csak este hívta vissza az egyiptomi miniszterelnök Aziz Sadiky, viszont ő elutasította, hogy Kairóban legyen a túszcsere. Az izraeliek közben felajánlották, hogy különleges egységet küldenek a túszok kiszabadítására, ezt viszont a németek utasították vissza.

A német válságstáb ekkora előállt egy tervvel. Azt mondják a túszejtőknek, hogy minden rendben van, kész a gép, ami Kairóba viszi őket és ott lesz a túszcsere. Magyarul átverték őket! A terv szerint, amikor beszállnak az előkészített Boeing 727-be lefegyverzik a terroristákat és kiszabadítják a túszokat. Egy terv, ami végzetesnek bizonyult. Este 10 órakor kilenc megkötözött túszukkal a terroristák beszálltak egy kisbuszba, ami a német határőrség két helikopteréhez vitte őket. A helikopterek az utasaikat a fürstenfeldbrücki katonai repülőtérre szállították. Ott várt rájuk a Boeing 727—es. Csakhogy a tervbe több hiba is csúszott. A német rendőrök, akik önként jelentkeztek a túszszabadításra, előre látva a repülőgépben véghez nem vihető túszmentő akció kudarcát, visszaléptek. A repülőtéren öt mesterlövészt helyeztek csak el, mert tévesen úgy tudták ennyi terrorista van. A tragédia 22 óra 40 perckor vette kezdetét. A helikopterek megérkezése után Issa egy társával megnézte a repülőgépet és látta, hogy üres. Rögtön rájött csapdába kerültek. Lövöldözés kezdődött. Egy bajor rendőr a kereszttűzben meghalt. Az egyik helikoptert, amiben túszok voltak, kézigránáttal felrobbantották. A tűzharc hajnali félkettőig tartott. Mind a kilenc túsz életét vesztette. Három terrorista viszont túlélte az akciót. Őket letartóztatták.

A történet ezzel még nem ért véget.

Folytatjuk!  

Azon a napon, amikor Ankie Spitzer a megölt férjének a szobáját látta bosszút esküdött. Rövidesen a müncheni olimpiai stadionban tartott gyászünnepség után felkereste az izraeli csapat olimpiai faluban a Connollystrasse 31 szám alatti szállását. El akarta hozni férjének személyes dolgait. A lépcsőn már látta a megszáradt vér nyomát. A biztonsági szolgálat emberei figyelmeztették ne menjen a felső emeletre. De ő nem hagyta magát lebeszélni. A szobában a falon emberi test maradványait látta, a földön pedig fekáliát. És mindenütt vérfoltokat. Ebben a pillanatban fogadott bosszút! Nem úszhatják meg büntetlenül azok, akik ezt tették. De ez a nap nem jött el. Ankie Spitzer tudja, hogy a tettesek közül még vannak, akik mai is büntetlenül élnek.

1972 nyarán megszületett Andrei és Ankie Spitzer kislánya Anouk. Az olimpia öröméről a gyermek születése ellenére sem akart lemondani a házaspár. Nem egészen két hónap múlva Münchenbe utaztak az olimpiára. Andrei, aki ekkor 27 éves volt, az izraeli vívókat edzette. Ankie későbbi férjével egy vívó kurzuson ismerkedett meg. Szerelem volt az első látásra. A lány egy protestáns holland családba született, aki szerelme miatt tért át a zsidó hitre. A házasságuk után Izrael északi részébe költöztek. Az olimpia miatt tértek vissza Európába. A játékok idejére a gyermeküket a holland nagyszülőknél hagyták. Ankie autóstoppal ment férje után az augusztus 26-i megnyitó ünnepségre. Németország nyugati fele 36 évvel a berlini olimpia után békés arcát akarta megmutatni. Olyannyira, hogy a legtöbb rendőrnél még fegyver sem volt. Az olimpiai faluban a nők és a férfiak külön helyen lettek elhelyezve. 23 óra után fel sem kereshették egymást. A fiatal házaspár ezért egy panzióban bérelt maguknak szobát. Annak ellenére, hogy Ankienek nem volt engedélye belépni az olimpiai faluba, simán ki be járkált, mert olyan gyenge volt az ellenőrzés. A hatóságok a terrorfenyegetést nem vették komolyan. Pedig pár hónap telt el a RAF (a Vörös Hadsereg Frakció) véres májusi „offenzívája” óta. A hatóságok legfeljebb politikusok elleni merényletre számítottak, sportolók ellenire nem. Pontosan ezt használta ki egy új szervezet, amely Fekete Szeptembernek nevezte magát.

Ez a terrorista csoport röviddel a merénylet előtt alakult a PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet) részeként. Az elnevezésük 1970 szeptemberére utalt, amikor Husszein jordán király véres elnyomást vezetett be a palesztin menekültekkel szemben. Az első merényletei izraeli célpontok ellen irányultak. Fuad Shamali a szervezet vezetője érdekes kijelentést tett 1972 nyarának elején egy egyiptomi újságnak adott interjúban. Azt mondta, hogy az olimpiai játékok idején az ellenség gyenge pontját fogják támadni. Konkrétan meg is nevezte, hogy művészek és sportolók lesznek a célpontok. Fuad Shamali ebben az időben nagyrészt Svájcban élt, ahol leukémiáját kezelték, felesége pedig tolmácsként dolgozott. A palesztin vezető pár nappal az olimpiai játékok megnyitója előtt halt meg. A játékok szeptember 4-ig békésen és jó hangulatban zajlódtak. Az izraeli vívók nem értek el nagy sikereket. Ankie Spitzer és férje ennek ellenére jól érezték magukat. De aztán jött a rossz hír kislányuk megbetegedett. Elutaztak Hollandiába, de kiderült nem komoly a dolog. Andrei elhatározta visszatér Münchenbe. Felesége vitte ki az állomásra, de lekéste a vonatot. Ankienek volt az ötlete, hogy elviszi a következő állomásig, ahol utolérték a vonatot. Ekkor látta utoljára élve a férjét. Andrei éjféltájban érkezett meg az olimpiai faluba, az izraeli csapat szállására. Kihalt volt az épület ugyanis a csapat tagjai egy zenés darabot néztek meg a belvárosban. Andrei mielőtt lefeküdt felhívta feleségét, hogy rendben megérkezett. De ez az éjszaka rövid lett számára.

Mialatt az izraeli sportolók a belvárosban szórakoztak a főpályaudvarnál kilenc palesztin gyülekezett. Egy egykori kelet jeruzsálemi tanár Abu Daoud irányította őket. A férfi a PFSZ vezetőjének Jasszer Arafat titkosszolgálatának a tagja volt. Melegítőruhákat, Kalasnyikov géppisztolyokat, kézigránátokat és pénzt osztott ki a csoport tagjainak. Daudot egy német szélsőséges segítette Willie Pohl; fegyverrel és hamis papírokkal látta el. Emellett ő szállította keresztül, kasul Németországon. Hajnali négy órakor a kilenc fegyveres terrorista készen állt, hogy végrehajtsák vérfürdőbe torkolló akciójukat.

Folytatjuk!    

Az Atlanti és a Csendes Óceán közötti vízi út nem csak sok millió dollárba került, hanem több tízezer ember életébe is.

 Tényleg ott volt! A hegy, amiről Panquiaco a törzsfőnök fia Vasco Nunez de Balboa spanyol kalandornak mesélt, a hegy, ahonnan egy másik tengert is lehet látni. Balboa megparancsolta kisérőjének, hogy a magaslat lábánál várja meg. A 190 spanyol katonából nem egészen 70 élete túl a Karib tengertől a panamai dzsungelen át vezető utat. Fejszékkel vágtak maguknak utat a sűrű növényzetben, a kegyetlen hőségtől szenvedtek, krokodiloktól hemzsegő mocsarakon keltek át mialatt szúnyogok ezrei kínozták őket. Most, hogy célhoz értek Balboa egyedül akart maradni. 1513 szeptember 13-án értek fel a csúcsra. A látványtól elállt a lélegzete: az alatta fekvő sűrű növényzet felett ellátott a másik tengerig. Sikerült neki, az, ami Kolumbusznak nem? A Japán, Kína és India fekszik az általuk „Dél tengernek” nevezett víz mögött? Balboa letérdelt és hálát adott az Istennek. Majd magához hívta az embereit és hangosan kiáltva mondta: A tenger, a tenger! A lelkesedés a katonákra is átragadt. Megtisztították a hegytetőt, keresztet állítottak és ezzel a helyet a spanyol király birtokának nyilvánították. Három nappal később Balboa teljes fegyverzettel berohant a Csendes óceán sós vízébe egyik kezében kard, másikban zászló rajta a kis Jézussal és Szűz Máriával, az akkori spanyol zászlóval. Ebben a pillanatban fogant meg a gondolat a fejében, hogy a keskeny földnyelvet átvágva össze kellene kötni a két óceánt. Mennyivel lerövidítenék az utat Indiába és meg tudnák törni a portugálok fűszerkereskedelmi monopóliumát. És még egy dologról beszélt neki az indián. Ennek a tengernek a partján fekszik a mesésen gazdag ország – az inkák birodalma. A ország, amit ma Perunak hívnak és, amelyet Balboa vetélytársa Francisco Pizzaro fog meghódítani.

401 évvel később 1914 augusztus 15-én a Karib tengernél fekvő Colon városából elindulva 82 kilométert megtéve megérkezett az első hajó a Csendes óceánhoz. Több tízezer ember életébe került a csatorna, amely majdnem tönkre tette Franciaországot. Az Egyesült Államok egy kisebb forradalmat is kirobbantott, hogy a terület önálló legyen Kolumbiától. Többször is úgy tűnt kudarcot vall a vállalkozás. Végül mégis elkészült az akkori világ legdrágább és legbotrányosabb építkezése. A Panamacsatorna a San Franciscótól New Yorkig tartó eddigi 25000 kilométeres hajóutat 10000 kilométerre rövidítette le, és időben már csak három hétig kellett utazni. Nem kellett megkerülni Dél Amerika veszélyes déli csúcsát a személy, a teher, és a hadihajóknak. Csaknem száz évig uralták az amerikaiak a csatornát, rengeteg pénzt keresve vele. A felfedezés után tíz évvel Balboa csatorna ötlete ismét felmerült, amikor ő már halott volt. V. Károly császár idején komolyan foglalkoztak a megvalósítással. Viszont fia és egyben utóda II. Fülöp idején megtiltották, hogy erről gondolkodjanak. Aki árut akart szállítani az Atlanti óceánról a Csendes óceán felé és nem akarta megkerülni a földet előbb indián később afrikai származású rabszolgákat volt kénytelen igénybe venni, akik átvitték Panama dzsungelén a rakományt. A 19. században egy németben Alexander von Humboldtban merült fel ismét a csatorna ötlete. Őt Dél Amerika geográfiai, zoológiai és geológiai tanulmányai tették híressé. Humboldt kortársa Johan Wolfgang Goethe is támogatta a tervet. Ekkor merült fel a Duna-Rajna-Majna csatorna terve, vagy a Földközi tengert a Vörös tengerrel összekötő viziúté. A Panamacsatorna ötletének atya végül a szuezi csatorna „hőse” lett, a volt a diplomata Ferdinand de Lesseps, de az önhittségén és vaskalaposságán megbukott a vállalkozása. De ne szaladjunk ennyire előre.

Időközben egy másik megoldás vonta magára a figyelmet. Egy, a két óceán összekötő vasút. 1846-ban az USA tranzitjogot vett Kolumbiától, annak a nyugati provinciájában. Néhány év múlva több tíz ezer amerikai kelt útra, hogy Kaliforniába menjenek arany után kutatni. Az országon keletről nyugatra átmenni veszélyes volt, csak úgy, mint megkerülni az amerikai kontinens déli csúcsát. Maradt az út Panama dzsungelén keresztül. Ez számtalan áldozatot követelt: malária, kolera, sárgaság szedte az áldozatokat az aranyért útnak indulók körében. Ezért is döntött az amerikai vezetés a vasút megépítése mellett. Kínából, Indiából hoztak munkaerőt, vagy rabszolgákat alkalmaztak. A rossz munkakörülmények miatt a munkások hullottak, mint a legyek. Majdnem minden talpfánál egy holttest feküdt. Szinte minden nap szállították a már kész szakaszon a holttesteket. A Panama Railroad Company ecetes hordókba tette ezeket és kutatási célra eladta őket. Ebből finanszírozták a hiányzó kórházakat. 1855-ben elkészült az egyvágányú vasút az Atlanti és a Csendes óceán között, amely olyan sok hasznot hozott, hogy neki álltak kimérni a csatorna nyomvonalát. A mérnökök Nicaraguát javasolták, mint olyan helyet, ahol könnyebb megépíteni az átjárót. A csatorna építése nemzetközi érdekeket érintett. Ezért konferenciát hívtak össze. 1879-ban Párizsban 22 ország képviselője találkozott. Eljött Lesseps nagy ideje. A már 74 éves 14 gyerekes családapa nem akart ülni a szuezi babérjain az új csatorna építésében is részt akart venni. A csatornát zsilipek nélkül akarta megépíteni, holott egy hegyvonulat útban volt. Ennek a legkisebb magaslata is 84 méterrel a tengerszínt felett feküdt. Na és, majd nyiladékot vágnak. Az, hogy a Rio Chagres vízszintje áradás idején 0,9-ről 12 méterre nő és a Karib tengernél levő torkolatánál nem lehet megszelídíteni Lessepst nem érdekelte. Egy Panamában élő francia figyelmeztette: ha ez a terv megvalósul nem lesz elég fa a dzsungelben, a munkások sírkeresztjéhez. És ez majdnem így lett. Lesseps felhajtotta a pénz. Franciaország adott eleget, ami csak arra várt, hogy elköltsék. 1500 millió frank jött össze, sok kisbefektető pénze. Az első kapavágásra Lesseps második feleségével és közös gyerekeivel 1880 január elsején Panamába utazott. Ez az ártalmatlan száraz évszak időszaka. A „grand ingenieur”, ahogy hívták - pedig még műszaki végzettsége se volt - vitt magával kapát és ásót is. A helyszínen a szerszámokat hét éves lánya kezébe adta, de mivel a hajó az apály miatt nem jutott el a kijelölt részre az ásót egy földdel megtöltött pezsgős ládába nyomták. Micsoda ómen!

Lesseps számításai szerint 46 millió kubikméter földet kell kitermelni, de ez a szám hamar 75 millióra nőtt és vele nőttek a költségek. Ráadásul az esős évszak beköszöntével, a felhalmozott földhányások visszacsúsztak a kitermelt gödörbe. Lehetett újra kezdeni az ásást.  De nem csak a költségek emelkedtek: csaknem 22 ezer ember halt meg a trópusi körülmények között, egy negyede az összes foglalkoztatnak. A vonatok ismét holtesteket szállítottak Panama város felé. 1887-ben hét évvel az első kapavágás után Lesspes belátta nem lehet a csatornát zsilipek nélkül megépíteni. A szükséges emelő és süllyesztő berendezések megtervezésére Gustav Eiffelt a róla elnevezett párizsi torony építőjét kérték fel. De már későn: a költségek már nem voltak kontrolálhatók, pedig a francia parlament még egy lottó játékot is engedélyezett, amelynek a bevételét a csatornaépítésre fordították. Ennek segítségével az építés tőkéjét 720 millióra növelték. Pár hónappal később három csődbiztost neveztek ki, hogy a csatorna társaság liquiditását biztosítsák. Több százezer kisbefektető elveszítette a pénzét, amiből politikai botrány lett. Kiderült, hogy miniszterek, képviselők, újságírók lettek Lesspers vállalata által korrumpálva. A miniszterelnöknek és a pénzügyminiszternek le kellett mondania. Három volt miniszterelnök és számos képviselő került bíróság elé. Lesspers és Eiffel öt év börtönt kapott csalásért, de ezt az ítéletet egy felülvizsgálati bíróság hatályon kívül helyezte. És a csatorna? Nyolc év alatt a franciák a teljes szakasz hatodában termelték ki a földet, egy részét a dzsungel visszahódította. Ekkor jöttek az amerikaiak, akik megvásárolták az építési engedélyeket a franciák által kért 109 millió helyett 40 millió dollárért.

Egy politikai problémát, amit Washington hozott létre Amerika sajátos módján rendezte. Kolumbia megtagadta az USA-nak azt a kérését, hogy a csatorna két oldalán nyolc-nyolc kilométerre mondjanak le a területi szuverenitásról. Erre 1902 január 3-án puccsot követtek el panamaiak, mind a Panama Railroad Company munkatársai. A helyi kolumbiai parancsnokokat a saját oldalukra állították vastag csekkekkel és három napig tartó felkelés után kinyilvánították Panama függetlenségét. A kolumbiaiak elrettentéséhez az északi partoknál megjelent a „Nashwille” csatahajó. Az USA megkapta a csatornaövezetet teljes felségjoggal, 84 ezer hektár területtel. Egy millió dollárt fizettek érte, plusz 1913 után évente 250 ezer dollárt. Theodore Roosevelt felállított egy Földszoros Csatorna Bizottságot, amit a védelmi miniszter alá rendelt. Az építkezés újra elkezdődhetett. Közben rájöttek, hogy a maláriát és a sárgalázat szúnyogok terjesztik és megtalálták az ellenszerét is, így be tudták oltani a munkásokat. A panamai vasút kapott még egy sínpárt ennek köszönhetően hatékonyabban szállították a munkaerőt és az építési anyagot. A csatornát az akkori két legnagyobb hajóhoz a Titanichoz és a Pennsylvania csatahajóhoz méretezték. Hat zsilipet építettek mindkét irányban hármat, hármat velük felduzzasztott mesterséges tavakkal. Rio Chagres addig nem látott módon hatalmas falakkal duzzasztották fel két kilométer hosszan és 30 méter magasan. A legnagyobb kihívást Cunebra hegylánc okozta. Ennek megoldását a Gatun gátak oldották meg. 50 ezer munkás dolgozott a 82 kilométer hosszú csatorna építésén és 20 millió tonna dinamitot használtak a dzsungelben a robbantásokhoz. Az első hajó 1914 január 7-én kelt át a francia darushajó „Alexandre la Valley”.  A hivatalos menyitóra 1914 augusztus 15-én került sor és ekkor az „Ancona” nevű amerikai gőzöshajó haladt át a csatornán. De a világ ekkor mással volt elfoglalva két héttel korábban kitört az első világháború. És mi lett Baboával a csatorna eredeti megálmodójával? Intrikának köszönhetően felségárulás miatt lefejezték. Az elismerés későn jött: a panamaiak a pénzüket róla nevezték el. Egy dollár egy balboát ért.