Ez igazi higiéniai forradalom volt: zsebkendő, amit használat után el lehetett dobni. Az első verzióval egy göppingeni papírgyáros Gottlob Krum állt elő 1894-ben. Egy vékony papírdarabot glicerinnel puhított meg. De ez a megoldás valószínűleg nem jött be annyira, mert 1929-ben a nünbergi Oscar és Emil Rosenfelder új papír zsebkendővel álltak elő, most már glicerin nélkül. A neve „Tempo” volt. A német nyelvterületen ez annyira sikeres volt, hogy úgy összeforrott a papír zsebkendő nevével,  mint az Egyesült Államokban a „Kleenex”. Ez utóbbi 1924 óta volt piacon igaz, mint arctörlő kendő. A „Kleenex” papír zsebkendő csak 1932-ben került a boltokba. A zsidó származású Rosenfelder testvéreknek bár sikeresek voltak, de alig sikerült elmenekülniük a nácik elől. Gyárukat egy fürthi vállalkozónak és NSDAP városi tanácsosnak Gustav Schikedanznak kellett eladniuk nyomott áron. Ő volt az, aki a „Quelle” csomagküldő áruházat alapította és sok úgynevezett árjásításban vett részt.   

1972-ben egy repülőgép lezuhant az Andokban. A hideggel és az éhséggel folytatott harcban a túlélőknek olyan döntéseket kellett hozniuk, amelyek mind a mai napig heves vitákat váltanak ki.

Karácsonyig már csak pár nap volt hátra, de nem volt idő a csodára várni. Gyorsan kellett cselekedni a hó, a hideg, a fáradság, a halál fehér poklában. A két férfi - inkább halottak, mint élők – lassan vonszolták magukat előre, mígnem egy alakot pillantottak meg a távolban. Nem hittek a szemüknek! Délibáb, vagy tényleg ott van? Egy csoda? Egy csoda! Egy pásztor! Két nap volt még karácsonyig 1972-ben, amikor ez megtörtént.  2016-ban aztán az egész világ ismét erről a katasztrófáról beszélt, annak kapcsán, amely szintén Dél Amerikában zajlott le. Ekkor a Lamia légitársaság 2933-as járata zuhant le Kolumbiában, fedélzetén Associaçăo Chapecoense de Futebol nevű futball csapattal a brazíliai Chapecó városából. De vissza 1972-hez. Ebben az évben az uruguayi Montevideoból repült az 571-es járat a chilei Santiagoba. Az utasok szintén sportolók voltak. 45 rugby játékos és kísérőik. Mind a két esetben a tragédia sok halottal és kevés túlélővel járt. Mégis a több mint negyven évvel korábbi katasztrófáról beszélni mindmáig tabunak számít.      

Az egész úgy kezdődött, mint egy nagy parti. Az egyik túlélő José Luis Inciarte, aki mindenki csak Chochénak hívott, így emlékezett az október 13-i napra: „Mind a mai napig nem láttam olyan sok vidám embert egy repülőgép fedélzetén. Senki nem ült a helyén, mindenki állt. A rugby labda röpült a repülő elejéből a hátuljába és vissza. Felhőtlen volt a hangulat, amikor az első turbulencia jelentkezett. A léglökések egyre erősebbek lettek. A gép személyzete vissza akart fordulni, a csapat viszont nem. A gép 4000 méter magasságban repült az Andok felett, de nem lehetett tudni, hogy milyen messze van az úti cél. Egy fatális navigációs hiba. Chohe így emlékezik: „A turbulencia még erősebb lett. A Fairchild F-27-es irányíthatatlanná vált. A légörvények fel és le dobálták. A baloldali hajtómű egy sziklának ütközött. Végül a gép becsapódott a havas talajba. Jéghideg levegő és kerozin szag csapta meg az arcomat. Vártam a halált. Csend volt. Ami körült vett az az abszolút káosz volt. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt túlélem.”  45 utasból 12-en rögtön meghaltak. Öten a rá következő éjjel vesztették életüket a mínusz 40 fokban. A többiek megpróbálták magukat menteni, a hidegtől, a széltől és az éhségtől. A repülőgép lezuhanását észlelő hatóságok azonnal kereső akciót indítottak. De kutatást hamar leállították. A chilei gépek nem tudták megtalálni a lezuhant gép roncsait. Nyolc nap múlva feladták a keresést. A média beszámolt erről és a túlélők értesültek erről. Számukra ez a halálos ítéletet jelentette. Egy világossá vált mindnyájuknak: napról napra fogy a túlélési esélyük, ezzel együtt az élelmiszeradagok. Végül két tucat maradt ebből nekik. Már a fogkrémet is megették. A legkisebb adagokat osztották ki. De elfogyott minden ehető dolog. Coche így idézi fel magában a történteket: „A szükség leleményessé tesz. Mindenhol hó vett körül bennünket. Úgy gondoltuk, legalább szomjan nem halunk. Havat ettünk. De néhány nap múlva mindenkinek fájni kezdett a torka. Reménytelennek tűnt minden. Sokat szenvedtünk, leginkább az éhségtől.” Közben többen is meghaltak. Volt, akit a lavina rántott magával. Amikor értesültek arról, hogy már nem keresik őket döntést kellett hozniuk. Ekkor már nem volt mit enniük. Elkezdtek a halott társaik húsából enni. Amikor nincs más lehetőség és a túlélésről van szó, megszűnnek az erkölcsi határok. Pár nappal korábban páran elindultak segítséget hozni. Az egyik csoport nem volt messze egy elhagyott hoteltől, de a nagy hó miatt nem jutottak el odáig. Vissza kellett fordulniuk. Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintin két hónap után megkísérelték újra az utat. Egy sziklás hegygerinc mellett mentek, hogy később a többiek követni tudják őket. Sokáig haladtak a havas hegyek között, de nem találkoztak senkivel. Végül feltűnt a távolba egy csúcs, ami relatív hó mentes volt. Fogják odáig bírni? Vizintint visszaküldték utánpótlásért. Ketten vágtak neki az útnak. Tíz napi küzdöttek, mire a hóhatárt elérték. De még itt sem volt nyoma civilizációnak. December 22-én végre feltűnt valami a távolban. Egy távoli alak, egy pásztor. Sergio Catalánnak hívták. Ő segített a félholt embereken és értesítette a chilei légierőt. Végül sikerült a megmaradt 14 embert kimenteni. „Csoda az Andokban”, címmel számolt be a világsajtó az eseményről.    

A második világháború végén Németország köteles volt jóvátételt fizetni a károsult nemzeteknek. Ezek lehettek  készpénzes kifizetések, de természetbeni juttatások is. Így került a német Elten városa Hollandiához tizennégy évre. 

Nem csak magyarokkal fordult elő, hogy úgy lettek más ország lakói, hogy el sem hagyták a szülőföldjüket. Ez tőlünk nyugatra is megesett, például a németekkel. Igaz ebben az az esetben a végén még ők jártak jól. Hogy miért erről majd később! 1948-ban ült össze a londoni biztonsági konferencia, amelyen a három nyugati győztes – Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország – mellett a második világháború idején német megszállás alá került Benelux államok képviselői is részt vettek. A téma Németország nyugati megszállási övezeteiből, hogyan lehet egy államot létrehozni. Érdekesség, hogy ezt pont a németek nem akarták, mert ők szerették volna, hogy a negyedik – keleti – megszállási övezet is csatlakozna, de ennek - és ezt a nyugatiak tudták - kevés esélye volt. Franciaország azt követelte, hogy biztonságát garantálják azzal, hogy a Ruhr vidék nemzetközi ellenőrzés alá kerül. Ennek végül a megszelídített variációja lett 1951-ben a Montánunió.  Luxemburg  Roth an der Our falut és Kammerforst vidékét összesen 547 hektárt kért magának arra az esetre, ha a németek esetleg nem fizetik ki nekik a 26 milliárd belga frank kártérítést. Belgium is területi korrekciókra tartott igényt első sorban Aachen környékén és Eupen- Malmedy körzetében, amely az első világháború után került a belgákhoz, majd a náci Németország magához csatolta. A legnagyobb területi követeléssel a hollandok álltak elő, Wilhelmshaventől, Oldenburig, és Osnabrückig valamint Münstertől Kölnön át Aachenig terjedő területeket akarták maguknak. A városoknak már a holland nevük is megvolt: pl.: Köln „Keulen“ Osnabrück „Osnabrugge“. De amerikai nyomásra a hollandoknak le kellett tenni nagyratörő terveikről. Kisebb területtel kellett beérniük. A londoni konferencia 1948 december 23-án hirdette ki a tárgyaló felek megállapodását. Ez 1949 április 23-én lépett életbe. Luxemburg megkapta a lakatlan Kammerforst vidékét, Belgium lemondott a kívánt részek többségéről. Lényegében csak Bildchent és Losheim falut csatolták hozzá. Hollandia ezzel szemben átvette a korábban németországi Dinxperlo körzetet (körülbelül 500 lakos), Elten városát és Hüthum település kis részeit (3500 lakos és 18 négyzetkilométer terület). Wyler önkormányzatát (körülbelül 100 lakos, két négyzetkilométer terület). A legfontosabb azonban a Selfkant volt hét közösséggel (összesen közel 5000 lakossal és 38 négyzetkilométernyi területtel). A fő ok: Ennek a mezőgazdasági területnek a felszíne alatt több száz millió tonnás, kihasználatlan szénlelőhelyet gyanítottak.

1949-ben Hollandia tehát többek között a németországi Elten városát kapta jóvátételként, amely így holland lett. Ez nagy változást hozott a lakók számára. Például pecsétet kaptak az útlevelükbe: „Wordt als Nederlander”, ami azt jelenti, hogy „hollandként bánnak vele”. Ugyanakkor vízum kellett ahhoz, hogy valaki meglátogassa rokonait a szomszédos Emmerichben. De változásnak voltak előnyei is: a holland gyarmati áruk, például a kávé és a kakaó luxuscikkek kaphatók lettek Eltenben. A város turisztikai mágnessé vált. Hollandiában volt egy 82 méter magas hegy, amely a Rajna völgyére néz. Főleg 1954 és 1955-ben futott fel az idegenforgalom, ami Eltent nagybevételhez jutatta. A település futball csapata a Club Fortuna Elten pedig a holland bajnokságban indulhatott. Ugyanakkor az utca és közlekedési névtáblákat, valamint a postaládákat hollandra cserélték. Az iskolában némettanárok tanítottak, a helyiek pedig német újságot olvashattak. Selfkant főleg a csempészetből profitált. Nem csak élelmiszert csempésztek Németország nyugati felébe, hanem teheneket is, amelyek olcsóbbak voltak Hollandiában.  

De ez a helyzet nem tartott sokáig, csak 14 évig. Ugyanis a Német Szövetségi Köztársaság és a Holland Királyság közötti béketárgyalások részeként Elten és Selfkant  1963-ban ismét német terület lett. A területért 280 millió német márkát fizettek a németek a hollandoknak. Egy nappal azelőtt, hogy Elten újra német lett, az egész város tele volt árukkal a csűrökben, pincékben és az utcákon: kávé, szeszes ital, konzerv, disznóhús és sok vaj. Vajjal teli teherautók érkeztek a kisvárosba Hollandia egész területéről. Eltennel a városon belüli holland áru is német lett éjjel 12 órakor, vám kivetése nélkül. Az 1963. július 31. és augusztus 1. közötti éjszakát az óta is Butternachtnak hívják.  Ha figyelmesen körülnéz az ember, még mindig megtalálja Elten 14 éves, úgynevezett „holland korszakának” nyomait: sok holland építészeti stílusú ház vagy holland nyelvű felirat található.  

Márk, Máté, Lukács és János evangéliuma mellett Tamás apostolhoz is kötnek egy evangéliumot. Igaz ez apokrifnek - szó szerint rejtetnek - az az nem kanonizált evangéliumnak számít, így nem szerepel a Bibliában. Ugyanez a Tamás a hagyományok szerint keresztény közösséget alapított Indiában.

Amikor 500 évvel ezelőtt az első karavellák Kerala partjainál feltűntek, köszönhetően  a portugál Vasco de Gamának, aki elsőként kerülte meg Afrikát és hajózott Indiába, a tengerészeknek nagy meglepetést okozott, hogy hinduk és buddhisták mellett keresztényekkel is találkoztak. Ezek az indiaiak sohasem halottak a pápáról, a kereszténység vezetőjéről, és Tamás keresztényeknek hívták magukat. De ki térítette meg őket? – vetődött fel a kérdés. A legenda szerint az egyik apostol, a Jézuskövető tizenkét tanítvány közül, a „hitetlen” is nevezett Tamás. Az, akinek Krisztus feltámadásában nem volt elég a hit, meg is akarta azt tapasztalni. Ezt a pillanatot ábrázolja a reneszánsz festő Caravaggio képe, amikor is Tamás hitéhez Jézus sebeinek megérintése kellett. De vissza a legendához! Amikor a 12 apostol felosztotta egymás között ki merre megy Tamásnak India jutott. Tamásnak nem tetszett a feladat, de miután személyesen Jézus jelent meg neki és emlékeztette a kötelességére Tamás hajón elindult és a mai Keralába ért. Ott prédikált és közösséget alapított majd tovább ment Csennaiba, ahol mártírhalált halt. A legenda még leír varázslatos gyógyításokat és egyéb Istennek köszönhető csodákat. Mai tudósok úgy gondolják Tamás először Alexandriába ment, majd onnan hajón a Vörös tengeren keresztül Jézus kereszthalála után 20 évvel, tehát Kr.u. 50 körül érkezhetett Indiába. Amikor az apostol hirdetni kezdte az igét már 500 éves volt a buddhizmus és 1500 éves a hinduizmus. De ilyen környezetben hogyan tudott sikeres lenni az Izraelből jött örömhír?

A válasz egyszerű: azzal, hogy valami újat hirdetett. A testvéri szeretetet. A régi „passzív” vallásokkal szemben ez a vallás szeretet által aktivitására ösztönzött. Mai napig működő iskolákat, egyetemet, kórházakat és árvaházakat hozott létre. Ezeken kívül viszont kevés hasonlóság van a Tamás kereszténységnek a mai nyugati kereszténység között. Az Isten - Tamás szerint - nem haragvó, büntető, vagy meghódolásra kényszerítő felsőbb lény. Ő jelen van minden teremtményében és nincs szüksége papságra, hogy az embereknek az üzenetét eljutassa, életüket szabályozza. Amit Istennek neveznek, az inkább világlélek: mindenütt jelen van, mint a só a tengerben. „Én vagyok a fény, ami mindenek fölött van, én vagyok a mindenség és mindenség belőlem jött ki. Hasíts ketté egy fát ott vagyok,  emelj fel egy követ és megtalálsz.” Ezeket a mondatokat Buddha is mondhatta volna, de az idézet nem tőle, hanem Jézustól származik, legalább is Tamás evangéliuma szerint. A korai kereszténység vitájában, ahol az Isten helyes megértése és a hit vitázott egymással az előbbi győzött, és a nyugati kereszténységet ez a győzelem határozta meg. Mely könyvek alkotják az Újtestamentumot több évszázad alatt az egyházatyák munkájának köszönhetően alakult ki. Négy evangélium Márk, Máté, Lukács és János írásai, apostolok történetei, és a levelek összesen 27 dokumentum, amelyben az utolsó János kinyilatkoztatása. Az összes többi keresztény irat „apokrifnek” minősült, amelyeket száműztek a kolostorok könyvtáraiból, sőt elégetésre ítéltek Athanáziusz püspöknek köszönhetően 1600 éven keresztül. Mígnem 1945-ben csoda nem történt. Egyiptomi parasztok Nag Hammadi közelében egy barlangban korsókba zárt kopt nyelvű iratokra bukkantak, amelyeket a közeli kolostor szerzetesei rejthettek el, így megmentve őket a megsemmisítéstől. Közöttük volt Tamás evangéliuma!

Ez a szöveg úgy robbant, mint a dinamit. Ugyanis nem úgy szól a messiásról, mint a négy kanonizált evangélium, hogy Jézus életét meséli el, hanem a megváltó szavait írja le, úgy, mint azt Tamásnak mondta. És ez a szöveg teljesen más képet sugall, mint az egyházatyák által jóváhagyott kép. Például János evangéliuma azt írja: „Én vagyok a világ világossága!”, míg Tamás evangéliuma: „Fény van egy fénylény belsejében, és megvilágítja az egész világot”. Ez utóbbi azt mondja, mindenki magában hordozza az isteni fényt, és az a lényeg, hogy ezt a belső fényt felfedezzük magunkban, felélesszük és terjesszük. Nem papok prédikációja segítségével, hanem a saját belsőnk megismerésével. Ez a Jézus nem egy főszakács, aki elmondja a receptet, nem írja elő mit tegyünk és higgyünk, hanem Istent mindenkinek magában kell felismernie. Ez az üzenet a korai egyház számára veszélyes volt. Mert ha mindenki hozzá fér Istenhez, ami benne manifesztálódik, akkor mi szükség van papokra? Nem csoda, hogy ezek a „gnosztikusok” az egyház ellenségei voltak, ami ellen harcolni kellett, majd kiátkozni őket. Egyes történészek szerint Tamás evangéliuma olyan veszélyes szöveg volt, hogy magát az apostolt ezért kellett a „hitetlen” jelzővel illetni. Nem lehetett a szertett vallását szétszakítani. A kereszténység a Római Birodalomban futótűzként terjedt el. A régi görög és római vallással szemben feltűnt egy új fiatal tanítás. A felebaráti szeretet mindenkire vonatkozott. A rabszolgákra csakúgy, mint a szenátorokra. A templomaiban nem kellett drága áldozatokat bemutatni. A keresztények összetartók voltak, fontos volt számukra a család. Segítették a szegényeket, az árvákat, és a betegeket. Egy új erő hajtotta őket Isten és embertársaik szeretete. Tehát nem volt véletlen, gyors sikerük.

 A korai kereszténység nem volt egységes. Minden keresztény irányzat különböző sajátossággal rendelkezett. Évszázadokon keresztül saját maguk határozták meg az istentisztelet módját, vagy a tagok felvételét. Ezért rivalizálás volt a különböző irányzatok vezetői között. Olyan alapkérdésekben voltak ellentétek, hogy ki volt Jézus, hogy hangzott a tanítása, kik az igaz követői? A különböző válaszok vitákat váltottak ki. Egyedül János evangéliuma szólt ellentmondásmentes módon: „Én vagyok az út, az igazság és az élet! Senki sem jut az atyához csak énáltalam.”- olvashatjuk benne Jézus szavait. Hamarosan ez lett a „római” frakció legfontosabb irata, mert egyik evangélium sem írt ilyen dogmatikus módon Jézusról és felelt meg a tanítás egységesítésének vágyának a keresztény mozgalmon belül. Erre lehetett építeni az egységes egyházat. És ez meg is történt. Minden, ami ennek ellentmondott legyőzték és megsemmisítették. Így lehetett 391 után a kereszténység államegyház a Római Birodalomban.

De mi lenne, ha Tamás titkos szavai adták volna vissza valójában Krisztus szavait és nem a négy evangélista? A spekuláció az arámi nyelvre, amit Jézus korában beszéltek Palesztinában vezethető vissza. Méghozzá a „Toma” szóra. Ez a szó ikret jelent. A János evangélium görög változatában is a Didymus – iker – megnevezést használják Tamásra. Hogy ezt mit jelent, ma is vitatott. Volt egy ikertestvére Jézusnak? Vagy egy szoros szövetségese? Esetleg Krisztus nem halt meg a kereszten és Tamás néven élt tovább és ment Indiába? Vadnak tűnő elképzelések. Egy biztos Indiában a hinduk és buddhisták mellett majd ezer évig éltek keresztények, akik Tamás apostol követőinek tartották magukat. Ahogy megjelentek ott a portugálok megpróbálták őket a Pápa fennhatósága alá vonni. A portugál királyok latin rítusú püspököket neveztek ki az egyházuk élére. Ennek ellenére Tamás indiai követői ragaszkodtak régi hitükhöz. Ma a Tamás-keresztények többsége kb. 3,6 millióan Keralában laknak, körülbelül hatszázezren pedig India más részein, vagy külföldön.  

Mivel 1816 után Poroszország és Hollandia nem tudott megegyezni egymással, Belgium mellett egy nevetségesen kicsi terület semleges tudott maradni egészen 1919-ig. Ez a vidék a csempészek és szerencselovagok paradicsoma volt. No meg persze a világmegváltóké.

Belgiumból, Németországból, Hollandiából, sőt Franciaországból és Spanyolországból is jöttek. Ennek ellenére nem volt gondjuk, hogy megértsék egymást. Mindegyikük beszélte az eszperantót, a mesterséges nyelvet, amely különböző nyelvek kiváltását szolgálta. Maguk a pincérek is tudtak pár szót, hogy a rendeléseket fel tudják venni. Az eszperantó volt az, amely a színes társaságot összehozta.

1908 augusztus 13-ának nagy nap kellett lennie, itt a Semleges Moresnetben, ebben a 3,4 km²-nyi területen, Belgium és Németország között. A díszes társaság a Bergerhoff Hotelben jött össze, Altenberg, vagy, ahogy hollandul mondták Kelmis legjobb helyén. Az asszonyok virággal díszített kalapot, a férfiak csokornyakkendőt viseltek. Türelmetlenül vártak a nap ünnepélyes csúcspontját. És akkor végre eljött az idő: a szónok az emelvényre lépett és kikiáltotta Semleges Moresnetet az első eszperantó állammá. „Amikejo”-nak nevezték a „barátság helyének”. Saját címere, zászlaja, sőt még konzulja is volt. Az összegyűltek büszkén énekelték a himnuszt: „Ó Altenberg, ó Altenberg nagyon tetszel nekünk!” Ennek a zenéje megtévesztésig hasonlított egy karácsonyi énekhez. A száz ünneplő között volt Wilhelm Molly, 68 éves orvos, aki hónapokon át dolgozott, hogy ez a nap létrejöjjön. Az ő ötlete volt, hogy az eszperantó segítségével Semleges Moresnetből 100 év után független állam legyen. Ki tudja – gondolta – ez a kis ország egyszer példát mutat az egész kontinensnek!  

Ez a példamutatás egy csoda lett volna, hiszen a Semleges Moresnet maga is a megosztottságból jött létre. A napóleoni háborúk után 1815-ben a bécsi kongresszuson újra felosztották Európát, hogy a nemzetek erőegyensúlya létre jöjjön. Az egyik vitatott pont Poroszország és Hollandia közötti határ volt. Hosszú vita után végül a felek megegyeztek egymással, kivéve egy dologban. És ez Aachentől pár kilométerre fekvő Moresnet volt, akkora terület, mint Helgoland. Ekkor a területen 50 ház állt és 235 lakóval rendelkezett. De viszont volt egy nagy előnye, olyan fontos alapanyaggal rendelkezett, ami a sárgaréz és a cink előállításához szükséges volt. A kitermelő helyekről sem Hollandia, sem Poroszország nem akart lemondani. A két ország végül arra a megállapodásra jutott, hogy egyiküké sem lesz. Így létre jött nyugat Európában egy semleges terület. Abban is megegyeztek a felek, hogy a közeli jövőben egy bizottság dönt a terület további sorsáról. Valójában ez a bizottság sohasem jött létre. Moresnet így pár négyzet kilométeres kuriózum maradt, amire nem volt példa a világban. 

A területen élők igazából nem tudták milyen állampolgársággal rendelkeznek. Poroszok, esetleg hollandok? Vagy egy szuverén állam polgárai? Egy biztos dolog volt, a régi polgármester hivatalában maradt. Neki a fontosabb döntések esetében ki kellett kérnie a Limburgban székelő holland és az aacheni porosz komiszár véleményét és hozzájárulását. Az sem volt biztos, hogy milyen törvények érvényesek a területen. A hollandok azt mondták biztos, hogy nem a porosz, a poroszok pedig azt, biztos nem a holland törvények a hatályosak. Mivel a terület korábban Franciaországhoz tartozott, a Code Napóleon maradt érvényben. A fizető eszköz is a francia frank maradt, de a hétköznapokban a porosz tallért és a holland guldent is használták. A helyzeten az sem változtatott, hogy 1830-ban Moresnet mellett létre jött Belgium. A terület semleges státusza miatt katonaság itt nem állomásozhatott és nem volt sor kötelezettség sem. Ezért sok fiatal férfi menekült ide, első sorban Poroszországból. Más is vonzotta ide az embereket: mivel nem volt adóhivatala, adókat sem vetettek ki, még az élelmiszerekre és az alkoholra sem. Beviteli és kiviteli adók sem voltak, Hollandia és Poroszország felé. Ennek köszönhetően Moresnet adóparadicsommá vált.  

Egészen különböző emberek keresték itt a szerencséjüket. 1824-ben például egy ifjú pék a közeli Vaalsból helyezte át üzemét Moresnetbe. Jean Schijns azért települt át, mert itt nem kellett adót fizetni és olcsóbb volt a liszt, így a kenyeret olcsóbban tudta adni. A cselekedete hamarosan követőkre talált. Egyre többen jöttek Hollandiából ide bevásárolni. Altenbergben egymás után nyíltak az olcsó pékségek. Egyik-másik rájött, hogy a kenyeret egyenesen Hollandiában adja el. A Semleges Moresnetben összesen egy vámos és rendőr volt. Kiváló lehetőség a csempészeknek, akik sokfajta árut kezdtek el csempészni. Például a shanpsz egy ötödébe került, mint a környező országokban. Ezért sok legális és illegális italüzem működött. A csempészést a lehető legtalálékonyabb módon intézték. Volt, hogy betanított kutyák vitték át a határon az alkoholt. A Semleges Moresnetben számos italmérés is működött. 1853-ban Altenbergben több mint 80 lokál fogadta a vendégeket. Ezeken kívül sok nyilvános ház és szerencsebarlang szolgálta ki a hozzájuk betérőket. Egyik, másik a bánya bejáratánál. Így a bányászok rögtön el is tudták költeni a pénzüket.

Ha már bánya. Az érc kitermelés gyors gazdasági fellendülést hozott a vidéknek. 1857-re a lakosságszám megtízszereződött. A legtöbben a bányákban dolgoztak és a hozzájuk kötődő cink üzemekben. A legnagyobb ezek között a Societé de Vieille-Montagne volt. A közösség sokat profitált az üzemből, mert pénzt adott az egyesületeknek és különböző társadalmi eseményekre. A munkásainak lakást és orvosi ellátást biztosított. Egyet nem volt szabad, szakszervezetbe belépni. A Vieille-Montagne a sikerét egy olvasztási eljárásnak köszönhette, amelyet a tulajdonos Daniel Dony találta ki. Dony zseniális barkácsoló volt, de rossz üzletember. Szegényen halt meg és találmányai gyümölcsét brüsszeli bankárok aratták le. 1863 óta volt üzemorvos a cégnél a Wetzlarból származó Wilhelm Molly. Egyszer sikerült neki egy kolera járványt megakadályoznia és alpolgármesternek választották.

Mollynak nagy tervei voltak. Azt szerette volna, ha Semleges Moresnet függetlenné válik. Ehhez listája is volt, hogy milyen lépésekben valósítja meg ezt. Először közlekedési intézetet alapított helyi polgárokkal, ami bélyeget adott ki. Az ártatlannak tűnő intézkedés viszont megkondította a vészharangot a felügyelő komisszároknál. Önálló bélyeg? Az önálló állam! Ezt viszont a szomszéd országok nem akarták. De Molly nem adta fel. 1906-ban megismerte Gustave Royt, aki hét nyelven beszélt és még  eszperantóul. Roy arról álmodott, hogy az eszperantó világnyelv lesz. Mollyban felvetődött az ötlet, hogy mi lenne, ha Semleges Moresnet lenne az első ország, ahol az eszperantó hivatalos nyelv lenne. Sikerült az ötletét világlapokban megjelentetni. Az eszperantó közösségben is jó fogadtatásra lelt az orvos ötlete. Így jött el 1908 augusztus 8-a. Kikiáltották az első eszperantó államot Moresnetben. De ez az ötlet sem valósult meg. A németek megakadályozták. Ők ugyanis már régóta annektálni akarták a területet. Ezért különböző nyomásgyakorlási eszközöket használtak. Hol a telefon, hol az áramszolgáltatást szüntették meg.

Semleges Moresnet végét az első világháború jelentette. Ennek elején elfoglalták a németek. A háború után pedig Belgiumhoz csatolták.