Kis Ázsiában tragikus utójátéka volt az első világháborúnak, amikor a törökök fellázadtak a megszálló görögökkel szemben. Az események emberi katasztrófába torkolktak.

Szmirna lángokban állt. 1922 szeptember 3-án szinte teljesen leégett a város. Százezer ember halt meg. De ez nem egy „normális” tűzvész volt, hanem egy emberek által okozott tragédia. Az éjszaka folyamán a törökök benzines kannákat csempésztek be a város örmény negyedébe, majd tüzet gyújtottak. A törökök nem azért jöttek, hogy hódítsanak, hanem azért, hogy büntessenek és megsemmisítsenek. „Mindenki a tetőkön volt. Mint egy hatalmas felhő terjedt a füst. Szikrák hullottak a fejünkre.” – számolt be az eseményekről Garabed Hatscherian amerikai orvos a naplójában. A tűz szinte felfalta a várost, maga előtt űzve az embereket. Az emberek a tengerparti sétányt és a rakpartot akarták elérni. Ott horgonyoztak a szövetségesek hajói. Tőlük vártak segítséget a menekülők. A hadihajókon az olasz, az angol és a francia kapitányok a parancsnoki hidakról nézték az eseményeket. Két kilométerre minden a tűzvész áldozata lett, harminc méter magasba csaptak a tűz csóvái. A tűzfal feltartóztatatlanul nyomult a kikötő felé. A hőséget már a hajókon is érezni lehetett.

A tűz és a víz közé beszorítva egyesek a kikötő vízébe ugrottak. De ezzel sem mentették meg az életüket. A török hadsereg lőtte a vízbe ugrókat csak úgy, mint a rakpartra szorultakat. Azt a kevés embert, aki elérte a szövetségesek hajóit nem engedték fel a fedélzetre, a szövetséges katonák szeme előtt fulladtak a vízbe. Százezer ember halt meg ezen a napon Szmirnában. A tűzvész előjátéka volt a török hadsereg bevonulása utáni mészárlásnak. A görög metropolitát Chrysotomost, a szakállánál fogva rángatták végig a városon, majd meglincselték. Ezek után a görögök és az örmények kerültek sorra. A kegyetlenkedésben ugyan úgy részvettek a török civilek, mint a katonák. A városlakók és az újonnan érkezett menekülteket egyaránt kirabolták, megerőszakoltak és meggyilkolták. A menekültek már napok óta érkeztek a városba, hogy hajóra szálljanak és elmenjenek Kis Ázsiából. Apokaliptikus események játszódtak le. Clare Sheriden brit újságíró számolt be a történtekről. „A menekülteket külön választották, megkorbácsolták, megverték majd kirabolták. Mindenhol holtesetek feküdtek.” Hogyan fordulhatott elő ez a katasztrófa?

1919-ben az első világháború vége után megbukott az Oszmán Birodalom. A győztesek feldarabolták az egykori birodalmat egymás között, úgy hogy, a töröknek Anatólia és Trákia egyes részei maradtak csak meg. Az 1920-as sévers-i diktátumban érvényesült az angolok, franciák és olaszok érdekei, valamint önálló államot ígértek az örményeknek, a görögöknek és a zsidóknak. Az Oszmán Birodalom felosztása mélyen megalázta a törököket és az újonnan létre jövő államukat. A szövetségesek nem csak területeket vettek el, hanem 1920-ban bevonultak Konstantinápolyba. Ez a keserű száj ízet okozó esemény vezetet Mustafa Kemal pasa nemzeti függetlenségi mozgalmához. Különösen a görögök akartak maguknak nagy területeket az egykori birodalomból kihasítani, ami szálka volt a törökök szemében. Moudrosi fegyverszünet 1918-ban egyenértékű volt oszmánok kapitulációjával. A görögök erre Ionia és nyugat Kis Ázsia megszállásával reagáltak. A török lakosság lázadásokkal felelt a görögök megjelenésére. A görögöket egy régi álom vezérelte: a Bizánci Birodalom helyre állítása. Nagy-Britannia támogatta az „új Hellének” mozgalmát. A törökök válasza harcias volt. Kemal pasa vezetésével, akit később Atatürkként is hívtak, ellentámadást indított. Cél az Égei-tenger. Ez a felhívás indította el a török ellencsapást. A gyengén felfegyverzett görögök kénytelenek voltak az állásaikat feladni és a visszavonuláskor a felperzselt föld taktikát alkalmazni. Olyan területeket is érintett ez, ahol eredetileg görögök laktak. A török reváns vágy minden ilyen lépéssel erősödött. A görög civil lakosság kénytelen volt menekülni a tenger felé, többek között Szmirnába, ami aztán csapdának bizonyult. A végleges győzelmet a törökök 1923-ban érték le és a lausanne-i szerződésben meghatározták a görög török határt. A vereség után Konstantin görög király lemondott. A miniszterelnökét kivégezték. 1923-ban a szövetségesek elhagyták Konstantinápolyt is. Létrejött az új független török állam. De ezzel az események nem értek véget. Több millió görögnek el kellett hagyni Törökországot és 500 000 töröknek Görögországot.             

A déli származású Rose O’Neal Greenhow a rabszolgatartás támogatója volt. Az amerikai polgárháború idején az „igaz ügy” érdekében kém lett belőle.

 Alaposan átkutatták a dolgait: leveleket, térképeket, feljegyzéseket, hogy valami nyomot találjanak. Amikor Alan Pinkerton detektív az Unió megbízásából 1861 augusztusában Washington egy előkelő negyedében a házkutatást végrehajtotta, biztos volt benne, hogy Rose O’Neal Greenhow a déli államok kémje. Pinkerton heteken figyelte meg őt. És valóban az emberei találtak valamit: Egy papír fecnin kódolt információkat, erődítések térképeit és feljegyzéseket katonai manőverekről. Roset letartóztatták és házi őrizetbe tették. De hogyan lett a washingtoni elithez tartozó hölgy a konföderáció kémje?

Rose születési évéről különböző adatok vannak. Az amerikai Nemzeti Archívum szerint Maria Rosetta 1817-ben született a Maryland állambeli Port Tobaccoban. Apa nélkül nőtt fel, aki egyébként nagybirtokos volt. A neve John O’Neal volt és 1817 októberében hunyt el. Amikor Rose tizenéves volt az anyja nővérével Elennel együtt Washingtonba küldte a nagynénjükhöz. Itt mindkettőjüket bevezették az előkelő társaságba. A jó kedélyüknek és szépségüknek köszönhetően hamar a társasági élet kedvencei lettek. Rose 1835-ben hozzáment a Virginia államból származó Robert Greenhowhoz, aki a külügyminisztériumnak dolgozott. A következő tizenöt évben élte a társasági hölgyek életét és négy leánygyermeket szült. A Greenhow házban mindenki megfordult, aki Washingtonban számított. Mindenek előtt politikusok, mint a későbbi külügyminiszter Daniel Webster, vagy az elkövetkező elnök James Buchanan és a rabszolgatartás nagy támogatója John Calhoun szenátor valamikori alelnök. Rose őt csak a „évszázad legbölcsebb emberének” nevezte. A kettejük beszélgetéseiben tükröződik a déli államok iránti fanatikus rajongás. „Talán a társadalom célját szolgálja egy fejlett és egy barbár faj keveredése?” – írta visszaemlékezésében Rose, majd így folytatta: „Mi délen hisszük, hogy a feketék felszabadítása a megsemmisülésükkel járna, és a rabság a morális és intellektuális állapotuknak felel meg.”   

A férjét Robert Greenhowt 1850-ben San Franciscóba helyezték át és a családja vele együtt költözött a nyugati partra. Négy évvel később Robert meghalt, elesett a város egy rettenetes állapotú gyalogjárdáján, mint azt a Daily Mail megírta. Rose nem sokáig gyászolta férjét és a négy lányával együtt visszatért Washingtonba. Ott egy katonatiszttel ismerkedett meg, Thomas Jordannal, aki titokban egy délieket támogató kémszervezetet épített ki. Ő szervezte be 1861-ben Roset ügynöknek, aki nagy lelkesedéssel vállalta a feladatot. Ki lett volna alkalmasabb a feladatra, mint egy olyan személy, aki mindkét pártban levő emberekkel jó kapcsolatot ápolt. 1861 februárjában hét déli állam – Alabama, Florida, Georgia, Louisiana, Mississippi, Dél Karolina és Texas szövetséget kötött egymással és megválasztották elnöknek Jefferson Davist. Egy hónappal később a republikánus Abraham Lincoln letette az esküt és ő lett az Egyesült Államok 16. elnöke. Amikor a déliekből álló konföderáció 1861 áprilisában háborút kezdett csatalakozott hozzájuk Arkansas, Dél Karolina, Tennessee és Virginia. Thomas Jordan elhagyta az Egyesült Államok hadseregét és belépett a déli hadseregbe. Washingtoni kémhálózatát Rosera hagyta utasításokkal a megszerzett információk kódolására. Rosenak nem esett nehezére az ellenféllel kapcsolatos információk megszerezése. Meghívta azokat az embereket, akik fontos információk birtokában voltak társasági eseményekre, flörtölt velük és így hozzájutott bizalmas hírekhez. Például a republikánus szenátor Henry Wilsontól, aki a kongresszus katonai albizottságában ült és Rosenak szerelmes leveleket írt. Ő volt a legértékesebb forrása. Neki köszönhette a kémtevékenységének leghíresebb sikerét. Az „első Bull Run-i csata” előtt a Virginia állambeli Mannasasnál 1861 júliusában információkat szállított Beauregard tábornoknak, az unió csapatok mozgásairól és az ellenséges haderő számáról. A déliek elnöke Jefferson Davis később azt írta neki, hogy nélküle nem nyerték volna meg a csatát.

Hamar feltűnt az északi hatóságoknak a társasági hölgy gyanús viselkedése, hogy mindkét tábor szenátorai megfordulnak a házában. Már csak azért is gyanús volt, mert fogalmuk sem volt arról kinek a pártján áll. Maga a titkosszolgálat nem tudta ezt egészen az 1861 augusztusi házkutatásig. Ekkor Roset letartóztatták és házi őrizetbe rakták. Ő viszont neki állt emlékiratokat írni. Ebben azt írta: „Az Isten adott képességeimet használtam fel és az eredmények csodálatosabbak lettek, mint azt a legmerészebb álmomban is álmodtam volna.” De rövidesen börtönbe zárták mert egy hírvivővel sikerült tovább információkkal a délieket ellátni. Fél évvel később Roset a Virginia állambeli Richmondba száműzték, ahol hősként fogadták. Félhivatalos nagykövetként utazott a déli államok megbízottjaként Európába. Ekkor kapta a „Rebellis Rose” nevet. Londonban és Párizsban kért segítséget a konföderáció számára. A londoni tartózkodása idején adta ki emlékiratait, ami sikerkönyv lett. 1864 augusztusában elhatározta, hogy visszatér hazájába a brit blokádbontó hajó a „Condor” fedélzetén. Észak Karolina partjainál egy unionista hajó üldözőbe vette hajóját. A menekülés közben a „Condor” elsüllyedt. Rose félve, hogy elkapják egy mentőcsónakon menekült. A csónakot egy hullám felborította és Rose vízbe fulladt. A holttestét az észak karolinai Wilmingtonnál mosta partra a víz. Az ottani Oakdale temetőben helyezték végső nyugalomra katonai tiszteletadással. »Mrs. Rose O’N. Greenhow. A bearer of dispatches to the Confederate Government«  - Mrs. Rose O’N. Greenhow. A konföderáció üzenetének hordozója – áll a sírkövén.        

 A keresztesek nemcsak a muszlimok hadseregeitől tartottak, hanem egy különös iszlám gyilkos szektától, az aszaszinoktól is.

 Monferrati Konrád piemonti őrgróf, Barbarossa Frigyes császár és a francia király unokafivére úgy látta elérte a szent célját. Három nap múlva Jeruzsálem királya lesz és ezzel egy időben a legjelentősebb keresztes állam uralkodója. A királyság bárói már megválasztották, csak a koronázás volt még hátra. De ezt a keresztes harcos már nem élhette meg. 1192 április 28-án este elhagyta a barátja a tyrosi püspök házát. Tyros a mai Libanon területén fekvő kikötőváros volt 160 kilométerre, északra Jeruzsálemtől. Már sötét volt, amikor a ház sarkánál két férfi lépett hozzá. Úgy néztek ki, mint két keresztény szerzetes. Az egyik egy levelet akart átadni neki. De ez csak az ürügy volt. A másik egy éles tőrt szúrt a testébe és Konrád ott vérzett el az sötét utcán. Az egyik tettest Konrád emberei rögtön agyonverték, a másik ezalatt azt kiabálta, hogy ő egy aszaszin. Az aszaszaszinok egy iszlám szektához tartoztak, amely a keresztes államok idején sok merényletet hajtottak végre, rémületet és félelmet okozva. A vallásos titkos testvériség sok tucat politikai és vallási vezetőt ölt meg: emíreket, muftikat és kalifákat. Mindenek előtt tehát muszlimokat, de keresztényeket is. Aprólékosan készültek elő a merényletekre megfigyelték áldozatukat és annak környezetét. Ha kellett hamis személyiséget vettek fel. Mindig tőrrel gyilkoltak egyedül, vagy kis csoportban. Emellett elfogadták, hogy nekik is meg kell halniuk. A vezetőjük parancsait hűségesen követték. A céljuk a konkurens birodalom destabilizálása, felkelések szítása. A gyilkosságot úgy fogták fel, mint lelki gyógyulást. 1210-ben Lübecki Arnold feljegyezte a krónikájában: „A vezetőjük a legnagyobb lelki nyugalommal biztosította őket, hogy ha ember vér folyik, ők is megtorlásul meghalhatnak.” A félelmetes szekta az iszlám harcosainak tartotta magát. Rögtön Mohamed halála után a iszlám közösség két csoportra oszlott: a szunnitákra és a síitákra. A síiták a 9. század végén tovább oszlottak így jöttek létre az iszmáiliták. Őnekik a leágazása voltak a nizáriták, vagy aszaszinok. Nem tartoztak a fősodratú iszlámhoz. Úgy is mondhatjuk az egyházi tanoktól eltérő csoport volt.

Az aszaszinok rejtve toborozták a tagjaikat és álcázva hajtották végre akcióikat. Csak a beavatás után vehetett részt a tanuló a titkos „bölcsesség ülésein”. A mesternek abszolút hűséget fogadtak. A szekta első vezetője a perzsa származású prédikátor Hassan-i Sabah (1034 -1124) volt. 1090-ben sikerült neki bevenni Alamút erődjét, amit halálig el sem hagyott. Alamútból, amely 100 kilométerre fekszik észak keletre Teherántól küldte a misszionáriusait és ügynökeit, hogy Kaszpi tenger környékén további erődöket foglaljanak el. 1100 körül az aszaszaszinok már Szíriában terjeszkedtek. Az ottani vezetőjüket Sinan ibn Salmant hívták a keresztesek a „hegyek öregjének”. Ő is hű maradt a terrorista taktikához. A bevehetetlen várakból küldte a tettesek tucatjait, anélkül hogy az életükkel törődött volna mindenek előtt a síita méltóságokat ölni és így az adott rendszert megdönteni. A Földközi tenger délkeleti partvidékén a keresztesek és az aszaszaszinok többé kevésbé szomszédok voltak és így az aszaszaszinok gyilkos energiái a keresztesekre zúdulhatott. Az első keresztest, akit megöltek II. Rajmund Trípolisz ura volt.

Az aszaszaszinokról szóló keresztes történetek a szörnyű mítoszok, titokzatos fenyegetések, a vallási fanatizmus és egyéb gaztettekben sűrűsödtek. Annak ellenére, hogy a keresztesek semmilyen magyarázattal nem rendelkeztek az aszaszaszin elnevezéssel kapcsolatban, a nyugati nyelvekben az orgyilkos szinonimája lett. A mongolok első 13. századi inváziója tett pontot a cselekedeteik végére. Az aszaszaszinok vezetője megadta magát, a váraikat feladták és 1256-ban esetett el az utolsó erődjük Alamút. Sok követőjét lemészárolták. De a hírük tovább élt. Egy középkori trubadúr dalában arról énekel, hogy hölgyét olyan hűségesen követi, mint egy aszaszaszin. A 19. és a 20 századi regényekben is szerepeltek, mint például Umberto Eco „Foucalt-inga” című regényében. Az aszaszaszinok legendája csak a nyugati kultúrában él. A muzulmán világban az aszaszaszinok szinte ismeretlenek. A mai terroristák, öngyilkos merénylők sem tekintenek rájuk, mint elődjükre. Viszont az iszlám azon irányzata, amiből kinőtt a nizariták tovább él. 20 millióan vallják magukat követőinek. És ami érdekes az iszlámon belül viszonylag liberálisnak számítanak. Vallási vezetőjük Karim Aga Khan egy kastélyban él Párizstól északra.

1996 július 27-én az olimpiai játékok idején Atlantában egy bomba robbant. A merénylet két halottat és 111 sebesültet követelt. Az, hogy az áldozatok száma nem lett magasabb Richard Jewellnek, egy biztonsági őrnek volt köszönhető. Csakhogy annak következtében, hogy elkerülték a katasztrófát, azzal az ő személyes rám álma vette kezdetét.

Az addigi idők legnagyobb biztonsági akciója kezdődött az Egyesült Államokban. 1996-ban 108 milliárd dollárt fordított Washington arra, hogy a bűnözés szempontjából hírhedt Atlantát a „világ legbiztonságosabb városává tegyék”. Az ok, az olimpiai játékok megrendezése a városban. Erre több mint 10 ezer atlétát és három millió látogatót vártak Georgia állam fővárosában. Háromezer rendőr, több száz FBI ügynök és 1000 biztonsági kamera ügyelt a rendre. Az, hogy csak egy kisebb katasztrófa következet be, nem a hatalmas költségekkel járó biztonsági intézkedéseknek volt köszönhető, hanem egy figyelmes embernek.

1996 július 27-e, a kilencedik versenynap nem akart véget érni. Mialatt 50 ezer ember Centennial Parkban, legnagyobb party sétányon egy rock koncertet hallgatott, Richard Jewell észrevétlenül végezte a munkáját. Hirtelen feltűnt neki egy zöld gazdátlan hátizsák a pad alatt. Nem úgy mint a többi kollégája,. akik ártalmatlannak tartotta volna a talált tárgyat, a túl buzgó hírében álló egykori rendőr azonnal a riasztási protokoll szerint járt el és értesítette a speciális kommandót, hogy ürítsék ki a környéket. Amikor a bombaszakértők megérkeztek igazolódott a gyanúja, hogy robbanószer van a hátizsákban. Nem egészen tíz perccel a kiürítés elkezdése után felrobbant a csomagban a csőbomba két embert megölve, 111-et megsebesítve. Csak a gyors cselekvésnek volt köszönhető, hogy nem lett több áldozat. Mégis mialatt Jewell több száz ember életét megmentette a bomba megtalálásával, számára a lassú, lopakodó halál kezdődött el...

Az első két nap hősként ünnepelték őt, de ezzel párhuzamosan a nép elégedetlensége egyre nőtt, hogy az FBI nem találja a tettest. Később kiszivárgott, hogy maga Jewell is célkeresztbe került. Rá egy napra Atlanta legnagyobb újsága megírta, hogy magát a megmentőt is gyanúsítottként hallgatták ki. A következő mondatot lehetett olvasni a lapban: „A  magányos robbantó profilja ráillik Jewellre". Ezt a hírt kommentár nélkül közölte a CNN hírcsatorna és így futótűzként elterjedt az egész világon. Ennek következtében a 33 éves férfit annak ellenére, hogy ártatlan volt tettesként kezelték. A médiában azt állították róla, hogy ő egy érvényesülni akaró egykori sheriff helyettes, aki azért követte el a tettet, hogy hősként ünnepeljék.

A következő hetekben Richard Jewell élete teljesen felbolydult. A lakóhelyét, ahol az exzsaru édesanyjával élt teljesen lezárták és kamerák kereszttűzében átkutatták. Emellett Jewellt egész nap megfigyelték. Az életét a legkisebb részletig megvizsgálták. Úgy állították be, mint „egy kövér bukott falusi Rambo”. Pszichológusok analizálták a televízióban a lelki állapotát.  Egy NBC riporter azt mondta róla: „Elég bizonyíték van, hogy letartóztassák, és bíróság elé állítsák. Két civil áldozat emelt vádat végül ellene a bíróság előtt. Végeredményben két ok volt, ami ellene szólt, hogy, mint rendőr tudott bánni a robbanóanyaggal és szeretett feltűnösködni. 88 napig tartó boszorkányüldözés után a igazságügyi minisztérium kiadott egy lényegre törő állásfoglalást, miszerint „Mr. Jewell többé nem célpontja az atlantai robbantási ügynek”. Röviddel ezután a Georgia állam képviselőháza hőssé nyilvánította, aki „sok ember életét mentette meg”. Ez Jewell számára csekély vigaszt jelentett, mert időközben az átélt stressz következtében szívproblémái, cukorbaja és májkárosodása lett. „Egy más ember lettem” – nyilatkozta. „Paranoiddá, cinikussá váltam. A hátralevő életemet ezzel kell eltöltenem.”

A hecckampány nem csak Jewell életét változtatta meg.  A nyomozást is elhanyagolták miatta. Mint például annak a névtelen telefonos figyelmeztetésnek sem mentek utána, ami aznap jött be az olimpiai segélyközpontba, amikor Jewell a csomagot megtalálta. Senki sem feltételezte, hogy a tettes még szabadlábon lehet. Valójában a tettes több robbantást is elkövetett, de az FBI nem hozta ezeket kapcsolatba az atlantai robbantással. Ez a helyzet 1998. január 29-én változott meg, amikor Alabamában egy klinikát robbantottak fel és a menekülő teherautó rendszámát feljegyezték. A jármű egy Eric Rudolph nevű emberé volt, akinek a lakásán megtalálták az atlantai robbantás alkatrészeit. Ehhez jött még az is, hogy minden helyszínen, így a Cenntenial Parkban is két robbanó szerkezet lépett működésbe. A második erősebb hatású volt és akkor robbant fel, amikor a mentőcsapatok már a helyszínre értek. Rudolph ezen kívül az FBI tíz legkeresettebb bűnözőinek listáján is szerepelt és egy millió dollár vérdíj volt a fejére kitűzve. Ennek ellenére négy és fél év telt el, míg elkapták, akkor is véletlenül. Egy járőr csípte el, amikor egy szemetes konténer körül tevékenykedett. Rudoph mindent beismert és elmondta ő értesítette a hatóságokat az atlantai robbantás előtt. A cselekedeteit az amerikai kormány ellen érzett ellenszenv motiválta. Annak ellenére, hogy Richard Jewellt Rudolph elfogása után teljesen rehabilitálták, nem talált békére már. Fizikailag és lelkileg teljes roncs lett. 44 éves korában halt meg, 2007-ben. Az esete arra intette a média dolgozóit és a rendőröket, nem lehet egy esetből hamar megalapozatlan következtetéseket levonni. A biztonsági őr az esete tizedik évfordulóján úgy nyilatkozott, hogy „a hősöket hamar elfelejtik, ellenben a bűnözőkre mindig emlékeznek”.

Korrupcióval, brutalitással és hatalomvággyal azonosították. Ennek ellenére a Biblia szerint meg akart kegyelmezni Jézusnak. Csak azért mert Poncius Pilátus kereszthalálra ítélte a názáretit létezik a kereszténység. Ezért néhányan tisztelik őt. Vele kapcsolatban ellentmondásokban nincsen hiány.

Forchheimből származik az a Poncius Pilátus, aki a mindenhatót kereszthalálra ítélte. A görög püspök és egyházpolitikus kijevi Izidor 1436-ban Bamberg közelébe helyezte Júdea egykori helytartójának bölcsőjét. Más egyházi vezető Mainzba tette a születésének helyét. De Egyiptom, Spanyolország, vagy Franciaország is szóba jött a római származási helyeként. Nem nehéz feltűnő ellentmondásokat találnunk Poncius Pilátus életével kapcsolatban, hiszen alig tudunk róla valamit. A neve a keresztény hagyomány része, ugyanis az imában is benne van „Poncius Pilátus alatt szenvedett és keresztre feszítették”. Csakhogy a róla alkotott Bibliai kép és a történelmi tények több ponton különböznek.

Jézus idejében a Római Birodalomnak 34 provinciája volt. Egy volt közülük Júdea. A népessége többnyire a rómaiakkal ellenséges zsidókból állt, délen idumeusok, vagy másképpen edomiták lakták, északon a szamaritánusok, a tengerparti városokban pedig görögök. A többi provinciához képest nyugtalan vidéknek számított. Itt lett praefektus Poncius Pilátus, Tiberius császár helytartója. Ötödik volt ebben a hivatalban és a tengerparti Caesareában található márvány palotából intézte a provincia ügyeit. A fő feladata rendet és nyugalmat biztosítani a tartomány lakói között. Ehhez 3000 főből álló segédcsapat állt rendelkezésére, közöttük ötszáz lovas. A legtöbbjük nem római volt, és nem is zsidó lakos. Éppen, hogy elég a felbujtók és lázadók féken tartására. Tömeges lázadás elfojtására ugyanis az egy milliós provinciában ez a haderő nem lett volna elég, ezért Pilátusnak éppen annyi nyomást kellett gyakorolnia, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a helyzetet.

Pilátus helytartóságát megelőző életéről alig vannak adatok. Sem a születési évéről, sem előneve eredetéről. Ponciust általában a latin híd szóból a „pons”-ból vezetik le. A Pilátus pedig elterjedt név volt a rómaiak között. Ez a latin „pilum” hajítódárda szóra vezetik vissza. Valószínűleg a szamniszok közül származott, a nápolyi öbölt övező hegyvidékről. Társadalmilag a lovagrendhez tartozott, amely a második legjelentősebb társadalmi osztály volt és már Augusztus császár előszeretettel toborozta közülük a vezető réteget. A birodalom északi határainál vívott harcokban tanúsított teljesítménye miatt nevezte ki helytartónak Tiberius császár a Földközi tenger délkeleti régiójába. Minden mást, amit Pilátusról tudni vélünk a források íróinak különböző érdekei határozzák meg. A zsidó munkákban vad zsidó ellenesnek ábrázolják. Így ír róla Heródes egyik unokája is: „hajlíthatatlan, öntörvényű, megingathatatlan”. „Attól félt, hogy a korrupciója, erőszakossága, rablásai, kínzásai, tárgyalás nélküli kivégzései, elviselhetetlen szörnyűségei kiderülnek.” A zsidók római elnyomás alatt szenvedtek és csak arra vágytak, hogy ettől megszabaduljanak. Ennek a hatalomnak a legfőbb reprezentánsa Poncius Pilátus volt. A korai keresztények más célt követtek. A Bibliában Pilátus lágyszívű és meg akarja menteni a zsidó Jézust, csakhogy a nép akarata előtt meg kell hajolnia. A döntés jogát átengedi a zsidóknak, holott ártatlannak tartja Jézust. Szent János szerint (19,12) azzal zsarolták a zsidó vezetők, hogy ha „elbocsátod, nem vagy a császár barátja”. Más szóval, ha gyűlölik és megvetik is Rómát őt, akkor is feljelentik a császárnál. Szent Lukács is példaszerű alattvalókat csinál a zsidókból, akik a császári kincstárat féltik: „Azt tapasztaltuk, hogy félrevezeti nemzetünket és megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak.” (23,2). Mind a két jelenet kapcsán kétségek merülhetnek fel. Ilyeneket ugyanis egy római helytartó nem engedethetett meg magának. Pilátus tíz évig töltötte be a posztját, tehát Róma szemszögéből jól kellett ellátni hivatalát.

A másik dolog, ami viták tárgyát képezi az a húsvéti amnesztia. A Biblia szerint a nép dönthetett, hogy vagy a gyilkos Barabást engedik el, vagy Jézust. A nép persze a gyilkos mellett döntött. A történészek egy része szerint elképzelhetetlen volt, hogy egy helytartó a döntés jogát a népnek engedje át. Vannak, akik azzal magyarázzák, hogy a korai keresztények igyekeztek a rómaiakat jobb színben feltüntetni, mert náluk volt a hatalom és így akarták elkerülni a provokációt. Inkább a zsidókat tüntették fel  rosszabb színben Jézus halálával kapcsolatban.

És mi volt a rómaiakkal a helyzet? Ők hogyan látták a dolgokat? Ő szemükben a zsidó nép erős vallásossága és a lázadásra való hajlama összefüggött. Ha tehették távol tartották magukat a templomhegytől, hogy ne provokálják a zsidókat. Csak a zsidó ünnepeken erősítették meg Jeruzsálemben a katonai jelenlétüket. Még a lázadás gondolatát is igyekezetek elfojtani. Pilátus a visszafogottságot túlzónak tartotta. Az elődje még a zsidók emberi ábrázolás tilalmát is tiszteletben tartotta. Pilátus szerint viszont ez a gyengeség jele volt. Ennek ellenére kerülte a nyílt összetűzést. A kohorszoknak azt a parancsot adta, hogy a császár képével a zászlajukon csak este vonuljanak be Jeruzsálembe. Mégis Jeruzsálem és a környék népe követelte a zászlók eltávolítást. Kétnapi tárgyalás után Pilátus ultimátumot adott a népnek, hogy hagyják abba a tiltakozást, de ők azt mondták jobban félnek Isten haragjától, mint a császárétól. Pilátus meghátrált, mert rájött, hogy véres leszámolás rosszabb lenne, és visszavonult Caesareába. De Pilátus tudott más is lenni. A templom pénzéből építetett vízvezetéket Jeruzsálemben. Úgy gondolta ez a zarándoknak is jól jön. De a farizeusok visszakövetelték a pénzt. Mikor nem adta lázadásra buzdítottak, amit Pilátus véres módon levert.

Pilátus ilyen eszközökkel erősítette meg a hatalmát, míg nem a szamaritánusokkal került szembe. Egy önmagát prófétának tartó ember élezte ki a helyzetet. Arra buzdította a szamaritánus híveit, hogy másszák meg a szent Garizim hegyet. Pilátus lezáratta az odavezető utakat. Szabályos csata alakult ki, ami több halottat követelt. A szamaritánusok bepanaszolták Pilátust Szíria helytartójánál. A felmentett Pilátus Kr.u. 37-ben visszatért Rómába, ahol rövidesen meghalt. Itt eltűnik minden nyoma. Egyesek szerint a császári udvarban annyira leáldozott a csillaga, hogy öngyilkos lett. Valaki szerint áttért a keresztény hitre. Az etióp és a kopt egyházban tisztelik, mert lehetővé tette Krisztus kereszt halálát és így az emberiség megváltását. Holtestének helyével kapcsolatban is legendák keletkeztek. Például ilyen kapcsolódik a svájci Luzern melletti Pilátus tóhoz, ami ma egy láp. Vagy a szárvidéki Dillingenben a Pachten városrészhez.