A baloldal saját messiását látta benne, egy kommunista Krisztust. Olyan megváltót, aki a földre hozza a menyországot. Pedig csak a hideg háború szülte kreált hős volt, egy idol, akire a  60-as évek ifjúságának szüksége volt. Nem volt Krisztus, inkább idealista, aki az emberiségért embertelenségekre is hajlandó volt. 

 Útközben jött a világra, mint ahogy egy Messiáshoz illik. A szülei éppen Argentínában a Paraná folyón utaztak. Északon újra akarták kezdeni az életüket egy Mate ültetvényen. Amikor már úton voltak jelentkeztek a fájdalmak az anyjánál Celiánál. A gyerek egy hónappal korábban jött a vártnál. Nem csoda, hiszen egy új kezdett mindig is jobban jellemezte életét, mint a tétlenség. 1928 június 14-én Rosario városában látta meg a napvilágot Ernesto Guevara, mondhatni először. Az élet elég igazságos ahhoz, hogy nyilvánvalóvá tegye, a rövid élet a mártírokat éppúgy jellemzi, mint az a tragikus tény, miszerint halálukkal születnek meg másodszor. Nem volt ez máskép nála sem. Ernesto gondoskodó nagypolgári szülők gyermekeként nőtt fel. Az első két évben a család az ültetvény és Buenos Aires között ingázott. A fővárosban született a négy közül az első húga. 1930-ban Guevaráék Buenos Aires San Isidro nevű külvárosába költöztek. Az apa egy rossz állapotban levő hajógyárat akart rendbe hozni, mint társtulajdonos. Ernesto kétévesen ismerte meg első nagy ellenfelét, amikor anyjával Rio de Platahoz mentek fürödni: az asztmát. Sem a tengerparti levegő, sem Buenos Aires klímája nem segített a betegeskedő gyereken. A család ezért az ország belsejében fekvő városba Graciába költözött. A betegsége miatt Ernesto nem járhatott iskolába, ezért édesanyja tanította otthon. Később mehetett csak nyilvános iskolába. 1943-ban a család Córdobába telepedett át, ahol az ifjú Guevara érettségizett. Nem lehet tudni mi lelkesítette ekkor, de az biztos, hogy az nem a forradalom volt. Pedig a szülei környezetében rendszeresen tűntek fel olyan emberek, akik a spanyol polgárháború után Argentínába menekültek. Ernesto szobájában ráadásul egy Spanyolország térkép függött, az apja meg egy antifasiszta szervezet tagja volt. Ebben az időben fasiszták és antifasiszták felváltva tüntettek a fővárosban. 1946-ban Juan Peront Argentína elnökévé választották felesége Éva – közismertebb nevén Evita -, pedig rendkívül népszerűségre tett szert.  Ez egy robbanás veszélyes időszak volt Argentína történetében. Nagy feszültség alakult ki a gazdag elit és a munkások között. Ennek ellenére Ernestónál sem a politika iránti érdeklődést, sem a jövendő forradalmár lelkesedését nem lehetett tapasztalni. Asztmája miatt a katonai szolgálatot is megúszta. Buenos Airesben beiratkozott az orvosi egyetemre. A döntése hátterében itt sem a forradalmár és gyógyító kapcsolta állt, hanem a családjában tapasztalható betegségek. Az asztmája mellett nagyanyja agyvérzése, aminek következtében 17 napig szenvedett míg meghalt és édesanyja mellrákja. A tanulmányai idején ismerte meg első barátnőjét, a szünidőben pedig keresztül kasul utazgatott Dél Amerikában. Később az utolsó egyetemi éve idején motorral megtett útjait megpróbálták, úgy misztifikálni, mint egy szabadságharcos utazásait, pedig igazság szerint a motoros életet hamar feladta. Sokkal prózaibb dolgok történtek vele. Egy chilei bárban részegen megpróbált elcsábítani egy nőt a férje szeme láttára mire „egy horda dühös táncos” – mint később népszerűvé vált útinaplójában megírta - elkergette. Ebben az írásában olvashatunk arról, hogyan harcolt a banditákkal az Andokban, illetve egy lepratelepen tett látogatásról Peruban. WC tisztított, hagymát pucolt egy hajón, hogy ledolgozza az útdíjat. Indiánokkal találkozott, akik az inkák utódai voltak, megtapasztalta a bányászok szegénységét, az Amazonasz völgyében átmúlatta éjszakákat, és végül verekedésbe keveredett rendőrökkel Bogotában. Az út végén egy lovakat szállító repülőgéppel hazatért. Rajongói évek múlva úgy interpretálták útját, mintha Jézus ment volna el az elnyomottak és szegények közé. Pedig csak egy fiatal ember utazott és alakított ki magában egy képet az életről. És ez a kép dühössé tette. A bányászok szegénysége, a leprások, a felső és az alsó osztályok közötti különbség az észak amerikai főnökök önteltsége az üzemeikben mélyen elgondolkodtatta. Ezek az elmélkedések a későbbi beszédeit és gondolatait meghatározták. Ebben az életszakaszában kezdet el politizálni. Néhányan úgy gondolják nem annyira gazdasági kérdések vagy ideológiák mentén tette ezt, hanem maga az ember foglalkoztatta. Nem a politikai, hanem a morális kérdéseken gondolkodott. Fontos aspektusa a missziós próbálkozásának egy új ember létrehozása volt. Ez viszont nem sikerült neki. Nem lett belőle keresztre szegezett gyógyító, hanem inkább lélektől megfosztott, materialista végrehajtó. Alig végezte el dr. Guevara a Buenos Aires-i egyetemet, 1953 közepén elhagyta Argentínát és sohasem tér vissza szülőföldjére. Guatemalába ment. Itt ismerte meg későbbi felségét Hilda Gadeát. A perui emigráns vezette be a marxizmus alapjaiba és hozta össze hasonló gondolkodású baloldaliakkal. Ekkor kapta a Che előnevet, ami annyit jelent „Hé!!, vagy „Hallgass ide!”. Amikor az USA kormánya a kommunizmustól való félelmében megbuktatta a guatemalai kormányt Che Guevara a szomszédos Mexikóba menekült. Rövidesen követte Hilda, akivel összeházasodtak 1955-ben.  Rá egy évre Che első alkalommal apa lett. Ebben az időben Mexikóban sok kubai emigráns élt, akik a Batista rendszer elleni sikertelen lázadás miatt menekültek a közép amerikai országba. Az ostrom, amiben 120 lázadó vett részt és egy laktanya ellen irányult, véres kudarcba fulladt. A forradalmárokat 1953-ban egy fiatal ügyvéd lázította fel; a neve Fidel Castro. Che 1955-ben Raul nevű testvére segítségével ismerte meg a későbbi kubai diktátort, aki az amerikai kontinens első kommunista országát létrehozta. Mexikóban közösen tervezték a visszatérést Kubába, ahol új forradalmat akartak szervezni. Guevara egy kiképzőtáborba ment, hogy felkészüljön a harcra. 1956 november 25-én egy „Granma” (Grandmother – nagyanya – rövidítése) nevű motoros jacht indult útnak fedélzetén 82 férfival, akik Kubát akarták meghódítani. Ez nem tűnik soknak, igaz, hogy Jézus is 12 apostol segítségével adott új vallást az emberiségnek. De ő nem volt annyira kíméletlen, mint amilyen Che lesz pár év múlva.

A kubai forradalom nem indult jó csillagzat alatt. A tengeri vihar miatt a fegyverek egy részét a vízbe kellett dobni. A vihar más gondot is okozott. A csapat késve ért partot ezért a rá váró erősítés visszahúzódott a tengerpartról a hegyekbe. Batista csapatai komoly veszteséget okozott Castróéknak. A veszteséget a forradalmárok később tudták pótolni nem utolsó sorban a „Július 26” nevű ellenálló csoport segítségével. Ennek a csoportnak volt a tagja Aleida March Che asszisztense, később második felesége, akitől négy gyereke született. Guevara eredetileg, mint orvos csatlakozott a felkelőkhöz, de egy legenda szerint olyan élmény érte, hogy amikor döntenie kellett az orvosi táska és a fegyver között ő az utóbbit választotta. 1957 júliusában „Comandante” lett, méghozzá elég szigorú. Sajátkezűleg végzett ki állítólagos besúgókat. Később 12 kubai rendőrt állított a falhoz és lövetett agyon ezzel az indokkal: „Nem többet és nem kevesebbet tettem, mint amit a helyzet megkövetelt, és ami tizenkét gyilkos ellen mondta ki a halálosítéletet. Ők nem minket, hanem népet mérgezték.” Batista rendőreit egyes tanuk kínzásokkal és nők megerőszakolásával vádolták. A gerillaháború végül sikerrel zárult 1959 elején. Batista 40 millió dollár kézpénzzel Dominikára menekült, Kuba Castro kezébe került. Az egyik diktatúra váltotta a másikat. Che Guevara időközben Sztálin rajongóvá vált. Egy új szakasz kezdődött az életében, mint politikus és szélsőbalos misszionárius. Olyan, aki a kapitalizmust megveti, de drága Rolex órát visel a kezén, utálja a pénz mégis kubai nemzeti bankot irányítja. A „Yenkee urakat” kirúgta az országból vállalataikat államosította. Guevara üzenete határozott volt a munkásoknak, akik Che meglátása szerint úton voltak az „új embertípus felé”: Nem materiális ösztönzők alapján kell tevékenykedniük, hanem lelkesedésből. Részt venni a szocialista forradalomban mindenkinek kötelessége. Che által megteremtett „önkéntesmunkában” dolgoztak a cukornádültetvényeken, építettek gyárakat, iskolákat. Az a rendszer, ami az önfeláldozás ideológiájára épült idővel egyre korruptabb lett. Ahogy telt az idő csökkentek a bérek és egyre több ingyenmunkát követeltek a kubai vezetők. Aki nem akart önkéntes munkát végezni ellenforradalmár, a nép ellensége lett. Guevarra büntető és munkatáborokat hozott létre, amelyekben a foglyokat kínozták. Az amerikai titkosszolgálat a CIA megállapította Che vezetésével a rendőrség, haderő, és a vizsgáló bizottságok egységes irányítás alá kerültek és tisztogató akciókat hajtottak végre a Batista rendszer működtetői, és más antikommunista személyek ellen. Munkatáborokba zárták a disszidenseket csak úgy, mint a homoszexuálisokat. A sajtószabadságot korlátozták és csak azt engedték megjelenni, ami a világnézetüknek megfelelt. Che követői a tiszta szocializmusban hittek, tervgazdálkodásban és a forradalomban. Guevarra azt prédikálta a nép le tudja győzni a kormányhadsereget. Gondolatai a vietnámi háború idején a nyugati világban lelkes fogadtatásra találtak. A jó módú, felső és középosztályhoz tartozó szüleik ellen lázadó ifjúk csoportjai messiásként tisztelték Che Guevarrát. Nem tudtak, vagy nem akartak tudni elkövetett bűneiről, diktatúrát építő politikájáról. Sőt voltak, akik ezt helyesnek is tartották a nemes cél érdekében. A 68-as nemzedék megvetette szüleik életét. Erkölcsileg magasabb rendűnek gondolták magukat. Ők, mint Che az emberiség jobbításáért harcoltak, és ha enne a harcnak pár élet áldozatul esett, nem számított, majd a jövő igazol minket - mondták. Egy olyan nemzedék világképébe, amely több tízmillió ember halálért felelős Maoért lelkesedett, belefért még más gyilkosok hőssé avatása is: Castro és Guevarra felmagasztalása. Pedig a két forradalmár között kezdet megromlani a viszony. Castro két lábbal a földön állt, pragmatikus ember volt. Che inkább az ideológia és a forradalmi harc képviselőjeként viselkedett. 1965-ben szakítottak egymással. Castro az mondta Che más országba megy a forradalmi harcot folytatni. Pontosan Kongóba. Pár hónapon keresztül megpróbált lázadást szítani kubai minta alapján az afrikai országban, de megbukott a kísérlete. Még az év vége elött rendkívül leromlott egészségi állapotban visszatért Kubába, alig ötven kiló volt a súlya, ráadásul az aszmája is kiújult.

1966 októberében utolsó küldetésére indult. Idősödő üzletembernek kiadva magát Bolíviába utazott. Castroval egyeztetve forradalmat kellett szítania a Dél Amerikai országban. A baj csak az volt, hogy Bolíviában senki sem akart forradalmat és ráadásul még forradalmi csoportok sem működtek az országban. Negyven emberével vonult át a dzsungel mocsarában. Hamar a vadászból üldözött vad lett. Jellemzően azok adták fel, akikért harcolni akart: a bolíviai parasztok. Ők ugyanis Chevel ellentétben nem akartak rebelliót. 1967 októberére, amikor elfogták harminc társa már halott volt. Che Guevara keresztútja egy falusi iskolához vezetett, ahol fogva tartották. Amikor október 9-én utolsó vacsoráját elfogyasztotta két ittas őrzője rátámadott. A dulakodás nem tartott sokáig másik két katona egyszerűen lelőtte. Az őrök egyébként attól féltek, hogy az orvosból lett forradalmár vezér megszökik. Jobb megoldásnak tűnt, ha megölik. Che se tett volna máskép, ha „ellenforradalmár” kerül a kezébe. Ezt már Kubában bizonyította. Halálával megszületett a mítosza. Senki sem hitt a bolíviai hatóságoknak, akik azt mondták harcban ölték meg. A holtestét az iskola egyik padjára terítették, itt mutatták meg a sajtó pár képviselőjének. Ekkor készült róla a híres fotó, amelyben a halott Krisztust vélték felismerni rajongói. A meggyőződéses materialista isteni megváltóvá nemesedett. Titokban temették el, holtestét 1997-ben Kubába szállították. Santa Clarában egy mauzóleumban nyugossza örök álmát. A hely pár megmaradt rajongójának és követőjének zarándok helye lett. A kommunista Krisztus, aki a szeretetnél többre tartotta a harcot. Che Guevara a 68 -as generáció hősévé vált. A híres portréja, amit Alberto Korda 1960-ban Havannában egy bombamerényletet követő nagygyűlésen készített róla minden balos fiatal szobájába poszterként kint volt és még mai is kint van a falon. Így vonult be a gyilkos forradalmár a baloldal földi mennyországába.