A jó háború?

head3.JPG

 Az amerikai kollektív emlékezetben a második világháború dicsőséges eseményként él. Pearl Harborral legitimizálva, a náci diktatúra legyőzésével megkoronázva. De azért a dolog nem ilyen egyszerű.

 Képes egy jó háború így végződni? Úgy hogy, az embereket radioaktív sugárzásnak teszi ki, amely izzóan emészti el az áldozatait, a túlélők testén gennyes keléseket hozva létre, olyan betegséget okozva, ami még hónapok és évek múlva is belülről emészti őket? Az amerikaiak többsége mindenesetre meg van győződve arról, hogy a második világháború jó háború volt. Végül is az Egyesült Államok a demokráciáért harcolt, a náci Németország, a despota Japán és a fasiszta Olaszország ellen. A győzelem pedig egy nemzeti erődemonstráció volt, amellyel kilábaltak a gazdasági és morális válságból, ahova a harmincas évek elejére jutottak. A jó háború ideája napjainkra nemzeti mítosszá nőtte ki magát. Ennek egyik csúcspontja 1998-ban volt, amikor Tom Brokaw neves újságíró dicshimnuszt tett közzé. Brokaw a második világháborús amerikaiakat „greatest generation”-nak nevezte, amelyet a személyes felelősség, a becsület és a hit irányított. Ez a mítosz sok dolgot viszont figyelmen kívül hagy. Többek között, hogy Amerika nem a diktátorok legyőzése miatt lépett be a háborúba.

1940 június végén még az amerikaiak többsége a háborúba belépés ellen foglalt állást. Ekkor a náci Németország Európa nagyobb részét meghódította és a francia partokról Nagy Britannia felé tekintett. Japán ekkora már Mandzsúriát bekebelezte és Kína keleti felét fosztogatta. Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek a britek segélykérését kellett összeegyeztetnie a saját népnek háborúellenes hangulatával. Az angoloknak minden támogatást megígért, kivéve a háborúba való belépést. 1941 márciusában elindult a „Lend-Lease” program, ami praktikusan ingyen hadianyagot biztosított a briteknek. Az Egyesült Államok 32. elnöke idealista volt, nagy elhívatottsággal. A háborút különböző világnézetek csatájának tekintette. A demokrácia harcának a totalitárius államokkal szemben. Ebből a harcból új világrendnek kellett születnie, amely négy alappilléren nyugszik: szólásszabadság, sajtószabadság, szabadság a szegénységtől és a félelemtől. Ezzel próbálta meggyőzni az amerikaiakat a háborúba való belépésre. Csakhogy nem Roosevelt érvei győzték meg és egyesítették a megosztott amerikaiakat, hanem az 1941 december 8-i újságfőcímek: „Japánok bombáztak amerikaiakat”. Előző nap japán repülők támadtak meg Pearl Harbort és 2403 amerikait öltek meg. Ezután az amerikaiak többsége háborúpárti lett. Bosszú Pearl Harborért lett a háborúba belépés fő oka. Alig játszottak szerepet Hitler zsidó ellenes intézkedései. Ezután sem tartották fontosnak az amerikai politikusok a bevándorlási kvóta felemelését. A kémektől ennél jobban féltek. A katonai vezetés sem tartotta fontos feladatnak a zsidók megsegítését. „Mi a háborút akarjuk megnyerni, nem menekülteknek segíteni.” – mondta az egyik amerikai parancsnok. George C. Marshall amerikai tábornok szorgalmazta a katonák motiválását. Ezért a neves hollywoodi filmrendezővel Frank Caprával propaganda filmet készítetett. „Why We Fight?” című sorozatot minden kaszárnyában bemutatták. Ebben az újoncok azt láthatták, hogy az amerikaiak a világ összes rabságban élő népét felszabadítják. Rooseveltnek annyira tetszett az alkotás, hogy újabb részeket rendelt belőle. De a felszabadítás üzenete nagyon elvont volt. 1943-ban az amerikai légierő egyik katonája megjegyezte, hogy 100-ból 99 társa nem tudja, hogy miért is harcol. És ezen Capra filmje sem sokat változtatott. Az átalag amerikai katonát ugyanis jobban motiválta a nacionalizmus és a rasszista előítélet, mint a szabadság elvitelének nemes vágya más nemzetekhez. A japánok például sárga veszedelmet jelentettek. Egy amerikai katona nem demokrataként, hanem inkább fehér amerikaiként harcolt.  

head_32.JPG

Ugyanakkor a fekete amerikaiak azt kérdezték maguktól miért harcoljanak Európában a demokráciáért, ha otthon számukra ez nem működik. Ha egy fekete az Egyesült Államokban egy étteremben csak felszolgáló lehet, de vendég nem. Ha az amerikai hadseregben csak elkülönített egységekben szolgálhatnak és maga a Vörös Kereszt is külön kezeli a feketéknek szánt vérkonzervet. A propaganda a háborúban a pragmatizmus és az idealizmus között csapongott. A Capra féle filmben a nézősereg rácsodálkozhatott, hogy a Szovjetunió milyen békés több nemzetiségű állam. Arról, hogy Sztálin Hitlerrel szövetségben kezdte a háborút és csak 1941-ben lett a nyugat szövetségese ekkor már szó se esett. Azt, hogy Sztálin Roosevelttel együtt a négy szabadságért harcol az előző elnök Herbert Hoover „gigantikus viccnek” nevezte. A háború az amerikaiaknak Pearl Harborral kezdődött és Hirosimával és Nagaszakival végződött és nagyrészt a Csendes óceáni térségben játszódott le. De a hőstörténet ritkábban szólt arról, hogy Hawaii mellett a Fülöp szigetek is amerikai külbirtok volt, amit a japánok megszálltak. Ugyan a japánok kegyetlen harcosok voltak, de az amerikaiak sem számítottak Grál lovagnak. Eugene Sladge amerikai haditengerész például jól emlékszik arra, hogy honfitársai hogyan végeztek ki japán sebesülteket és az amerikaiak, hogyan gyűjtötték be a japánok koponyáit. A trófea vadászat olyan mértékeket öltött, hogy az amerikai hadvezetés megtiltotta az emberi testrészek szuvenírként való begyűjtését. Sladge feltette magának a kérdést, „hogyan tudnak az amerikai fiúk ilyet tenni?” A válasz egyszerű: az amerikaiak sem ismertek kegyelmet. A japán háborús kódex nem engedélyezett megadást. A japánoknak a végsőkig kellet harcolniuk. Rosszul bántak a foglyaikkal, kórházakat támadtak meg. Az amerikaiak hamar feljogosítva érezték magukat hasonló bánásmódra. 

head2_2.JPG

A második válasz, hogy az ellenfél lenézését a legtöbb amerikai katona otthonról hozta magával. Az amerikai propaganda a japánokat patkányként, csótányként, vagy egyéb kártevőként ábrázolta. Míg az Egyesült Államokban a legtöbb német származású állampolgár szabadlábon maradt, addig a japánokat internáló táborokba zárták. 100 ezer japán internálása nem csak rasszista intézkedés volt, hanem jogtalan is. De ahogy a háborús minisztériumban dolgozó hivatalnok mondta: „ha a nemzetbiztonság és a polgári jogok között kell választani, akkor az alkotmány csak egy papír fecni.” Jogilag, katonailag és erkölcsileg ma is vitatott az atomfegyver bevetése, amire Harry S. Truman adott parancsot.  Amikor Roosevelt 1945 áprilisában meghalt az atomfegyver még nem készült el. Hirosimára és Nagaszakira 1945 augusztus 6-án és 9-én ledobott bombák 200 ezer embert öltek meg. De mégsem csak az áldozatok magas száma sokkoló. A nyugati szövetségesek tízezreket öltek meg gyújtóbombákkal Hamburgban, Kölnben és Drezdában. Csak 1945 elején Tokióban 100 ezer főt. Hirosimában és Nagaszakiban ez hatékonyabb volt.  Pár perc alatt egy repülő és egy bomba olyan pusztítást végzett, mint korábban több száz repülő és bomba. Az amerikaiak 85%-a mai napig meg van győződve az atombomba bevetésének helyességéről. Ahogy Truman annak idején mondta, úgy látják ők is: az atomfegyver bevetése lerövidítette a háborút és amerikai életeket mentett meg. Egyedül Okinava szigetéért folytatott küzdelemben 13 ezer amerikai és 200 ezer japán katona halt meg. Truman elnök 1945 augusztus 14-én bejelentette Japán kapitulációját, a szovjetek pedig augusztus 9-én bevonultak Mandzsúriába. Truman döntését kritizálók egyik érve pontosan a szovjetek belépése a japánok elleni háborúba. Ezt még Jaltán ígértette meg Roosevelt Sztálinnal. 1945 augusztusában gyorsan követték az események egymást. A japánok tudták két fronton sokáig nem bírják a háborút, már amúgy is a kapituláción gondolkodtak. Az atombomba sokak szerint nem a japánoknak szólt, inkább már a szovjeteknek. Így vagy úgy bevetése szörnyű következményekkel járt. A második világháborúban 16 millió amerikai szolgált. Közülük fél millióan haltak meg. Az amerikai ipar és a hadsereg nélkül nem lehetett volna legyőzni Japánt és Németországot. 1945 áprilisában az amerikai csapatok felszabadították Dachaut. Itt olyan szörnyűségekkel találkoztak, amellyel korábban nem szembesültek. Ugyanakkor, amikor az egyik diktátort legyőzték a másikat megerősítették. Sztálin a nyugati hatalmak beleegyezésével kiterjeszthette hatalmát Kelet Európára. Az amerikaiak háborúja jó háború volt? Nehéz megmondani. Talán ez a két szó a „jó” és a „háború” nem való egymás mellé. A célok lehettek jók, de sokszor az eszközök, amelyeket használtak ennek elérésére már nem voltak azok. A 20. század Amerika évszázada volt. Két világháborút nélküle szövetségesei nem tudtak volna megnyerni. A hidegháborúból is győztesen került ki. Az Egyesült Államok az első világhatalom, amely nem csak fegyverekkel hódít, hanem életformával is. Az „American Way of Life” –t sokan másolják. Joggal. De azért arra is figyelni kell ebből mit érdemes átvenni és mit nem. A történelem arra is megtanít nincs csak jó és csak rossz. Főleg ha a háborúkról van szó!