1950 nyarán amerikaiak által vezetett ENSZ csapatok érkeztek Dél Koreába, hogy az észak koreai kommunisták előre nyomulását megállítsák. Mao veszélyben érezte magát ezért csapatokat küldött a szomszédos országba.

 A vállapjukról a vörös csillagot eltávolították csakúgy, mint a rangjelzést és a névfeliratot az uniformisukról. Mindent, ami a Kínai Néphadseregre utalt. Sötétség borította a Yalu nevű határfolyót, amikor lovakkal, teherautókkal és ágyukkal átkeltek a folyón átívelő hídon Észak Koreába. Tízezer katona vonult teljes csöndben; egyetlen hangos parancs vagy szóváltás nélkül. A határ mindkét oldalán a fényeket ki kellett kapcsolni, a helyieknek megtiltották, hogy házaikat elhagyhassák. Kína ezen a napon nem vonult háborúba – minden esetre ezt a látszatot próbálták kelteni. A naptár 1950 október 19-t mutatott. Ezek a harcosok önkénteseknek tűntek, de valójában mindegyik a kínai reguláris hadsereg tagja volt. Kínai Önkéntes Hadsereg hivatalosan, amelyet Mao Ce Tung küldött kommunista diktátortársa Kim Ir Szen megsegítésére. Ezen az októberi estén a kínai legfőbb vezető egy világhatalmat hívott ki maga ellen, mivel az „önkéntesek” nem csak koreaiakkal harcoltak, hanem az Egyesült Államok hadserege ellen is.

A második világháború vége óta Korea megosztott volt. A 38. szélességi foktól északra fekvő területet a szovjet csapatok szállták meg, az ettől délre fekvő részt pedig az amerikaiak. A 1945 utáni években mind két rész a megszálló hatalma által képviselt társadalmi rendet vezetett be. Koreai Népi Demokratikus Köztársaság néven északon kommunista ország jött létre, délen Koreai Köztársaság elnevezéssel antikommunista irányultságú állam alakult. Hamar az államalapítás után Kim Ir Szen az északiak vezére elhatározta, hogy egész Koreát a saját irányítása alatt egyesíti. Rövid hezitálás után a szovjet és a kínai diktátor Sztálin és Mao Ce Tung is beleegyezett az invázióba. Mao, ahogy Kim Ir Szen sem hitte, hogy az Egyesült Államok katonákat küld a dél megsegítésére. Végül is az amerikai külügyminiszter Dean Acheson úgy nyilatkozott, hogy az amerikai védelmi vonal Ázsiában Japán nyugati partjainál húzódik, Koreát meg sem említve. Így 1950 június 25-én az északi csapatok megindultak dél ellen. Két nappal később Mao és Kim rájött, hogy rosszul mérték fel a helyzetet. Herry S. Truman amerikai elnök attól félve, hogy a kommunisták túl közel kerülnek Japánhoz kiadta a parancsot a dél megvédésére. Még ugyanazon a napon az ENSZ biztonsági tanácsa elítélte az északiak támadását és 15 ország katonáiból álló csapatokat küldött Dél Koreába. Mivel a szovjetek éppen bojkottálták a biztonsági tanács munkáját nem tudtak élni a vétójogukkal.

Mielőtt az ENSZ csapatok megérkeztek volna - ez 90%-ban amerikaiakból állt - Kim csapatai elfoglalták a déliek fővárosát Szöult és a déli terület nagy része a kezükbe került. Az ENSZ csapatokat a második világháborús hős Douglas McArthur irányította. Ő volt, aki térdre kényszerítette a Japán császárságot. Az első hetekben katonái nem sokat tettek az kommunisták ellen.  McArthur csapatai ugyanis elszoktak a harcoktól és eddig élvezték a nyugalmas megszállók életét Japánban. Ráadásul az északiak számarányban is fölényben voltak és egészen a koreai félsziget déli részéig nyomultak előre. A fordulat 1950 szeptemberében állt be, amikor is egy látványos partraszállási akcióval McArthurnak sikerült az északiak hátába kerülnie. Most fordult a kocka és az ENSZ csapatok kerültek előnybe az északiak pedig menekültek hazafelé. A kommunista hadsereg közel került a megsemmisüléshez. Amerikaiak és szövetségeseik október 9-én felszabadították Szöult és átlépték a 38. szélességi vonalat. Közeledtek a kínai határhoz. Mao provokálva érezte magát, abban a hiszemben, hogy az USA nem sokáig tűri a kommunista Kína létezését. Félelmeire ráerősített, hogy Truman a Dél Koreát támogató bejelentésével egyidőben hadihajókat vezényelt a népi Kínát és Tajvant – hivatalosan Kínai Köztársaság – között fekvő tengerszoroshoz. Ha már az amerikai kínai összecsapás elkerülhetetlen Mao akarta megtenni az első lépést, ezért küldött csapatokat Koreába. A koreai háború elején már 250 ezres hadsereget vont össze a két ország határán. Mao nem akarta Amerikát és az ENSZ-t egy közvetlen támadással provokálni. Ezért egy trükköt eszelt ki. „Önkéntes hadsereg” megy a testvéri nép megsegítésére. Persze teljesen spontán. Az egykori partizán Mao tudta azt, hogy mit jelent a meglepetésszerű támadás. Ezért szépen csöndben keltek át katonái a határon.

Még megérkezésük éjszakáján a parancsnokaik a kínai katonákat a frontra irányították. Azért, hogy az amerikai felderítő gépek ne vegyék észre őket éjszaka mentek és nappal pihentek. Október 25-én támadták meg az első dél-koreai egységeket. Az ellenfél alig tanúsított ellenállást gyorsan feladták a Szöultól 350 kilométerre fekvő állasaikat. Mao egységei pár nap múlva az amerikaiakat is meglepte. Ennek ellenére a fölényüket meg tudták tartani. Az első csaták után a kínaiak visszahúzódtak a hegyekbe abba a hitben hagyva az ENSZ csapatokat, hogy a legrosszabbon már túl vannak és közel a győzelem. Csak november végén, amikor a kínaiak offenzívát indítottak vált világossá az amerikaiaknak a kínai beavatkozás nagysága. Peng Dehuai a kínai önkéntes hadsereg parancsnoka értett hozzá, hogy az embereit a leghatékonyabb módon vesse be. Mao katonai útmutatása alapján járt el: „Az emberek a döntő tényezők és nem a tárgyak.” Amennyire a haditechnikában a kínaiak le voltak maradva azt a nagylétszámú hadseregükkel egyenlítették ki. A folyamatos kommunista propagandának köszönhetően, amivel átmosták az agyukat a lelkesedés sem hiányzott. Mao folyamatos utánpótlást küldött a veszteségek ellensúlyozására. 1950 novemberében 250 ezer kínai volt Koreában később ez a szám 750 ezerre emelkedett. Mao 28 éves fia Anying, mint igazi önkéntes is Koreába ment és meghalt az ENSZ csapatok november 25-i légitámadásánál. A kínaiak kerülték a széles frontvonalon a támadásokat, inkább a hegyekben sáncolták el magukat megvárva míg az ENSZ csapatok oda mennek és akkor támadtak rájuk. A vonuló csapatokat csapdába csalták úttorlaszokkal és lőni kezdték őket ágyúkkal. Kisebb kommandók kitapasztalták az amerikai egységek gyengéit és utána támadtak. Lesből addig géppuskázták az amerikaiakat ameddig nem sikerült az áttörés. Az ENSZ csapatokat sokkolta a kínaiak gerilla taktikája és elszántsága. A masszív amerikai bombázások ellenére, amelyek több ezer kínai életébe került az önkéntes hadsereg elkezdte visszaszorítani az ENSZ csapatokat déli irányban. Amerikai hadsereg történetének leghosszabb visszavonulására került sor. Majdnem két hónapon keresztül szorították vissza a kínaiak az amerikaiakat. 1951 január elsején a kínaiak átlépték a 38. szélességi fokot. Ez meglepetés volt. Ráadásul szétrombolt Szöul harmadszor cserélt gazdát. Az elhúzódó offenzíva a veszteségek egyre demoralizáló hatással voltak az ENSZ csapatokra. A kínaiak ráadásul régi elavult fegyverekkel érték el sikereiket. Még többnyire a japánoktól zsákmányolt harci eszközöket használták. Lenből készült lábbelit hordtak még a téli hidegben is. Mégis az amerikaiaknak a technikai fölényüket sikerült kihasználni, sőt a novemberi sokkot, ami a kínaiak megjelenése okozott is lassan feldolgozták. 

1951 elején a frontvonal körülbelül ott helyezkedett, ahol a háború egy évvel korábban elkezdődött. MacArthur ismét vissza akart térni északra. Sőt Kína megtámadását szorgalmazta. Azonban az amerikai közvélemény belefáradt a háborúba. A tábornok ragaszkodott a terveihez és Truman visszahúzódó politikáját nyilvánosan kritizálta. Az elnöknek nem maradt más választása, mint elbocsátani a világháborús hőst. 1951 júliusában a két oldal képviselői egy lehetséges fegyverszünetről kezdtek tárgyalni. De nem tudtak megegyezni a demarkációs vonal helyéről. A hadifogoly kérdésben sem jutottak megegyezésre. Truman nem akarta visszaengedni Kínába a kínai hadifoglyokat. Mialatt folytak a tárgyalások a háború kegegyetlen állásháborúvá alakult át. Kínaiak a hegyekben építették ki erős bázisaikat alagutakkal, aknákkal. Kis csoportokban támadtak éjszakánként majd visszahúzódtak a menedékükbe. Annak ellenére, hogy alig jutottak előre az amerikaiak 16 ezer katonát vesztettek, ugyan annyit, mint egy évvel korábban az előre nyomuláskor, majd a visszavonuláskor. Csak 1953 nyarán jutottak megegyezésre az észak koreaiak, a kínai önkéntes hadsereg és az ENSZ. Fegyverszünetet kötöttek a Szöultól 60 kilométerre fekvő kis faluban Panmunjeomban. A határ döntően észak kárára módosult. Ott maradt, ahol a háború kitörésekor volt. Amerikai részről 37 ezer katona vesztette az életét, a kínaiaknál ez a szám lényegesen nagyobb volt: 600 ezer ember. Ugyan a kínaiak mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra saját veszteségeiket a nyugati becslések közel állnak a valósághoz. Mao győztesnek érezte magát, hiszen visszaszorította az amerikaiakat. Persze az eredeti célról már nem beszéltek. Nem lett egységes kommunista irányítású Korea. Dél pedig hihetetlen fejlődést futott be, míg északon nyomorban élnek az emberek atomfegyvereket fejleszt az országot uraló Kim dinasztria.