Nem régen még tanítottak, vagy logisztikával foglalkoztak, most az ellenállásba kapcsolódtak be, mint önkéntesek. Összefogva nehezen áttörhető védőbástyát hoztak létre Kijev körül.

Mint egy nyíl úgy repül a föld levegő rakéta a láthatatlan célja irányába a Kijevet a külvilággal összekötő autópálya felett. Nem sokkal ezután öt elterelő lövedéket lőnek ki az ukrán légvédelem tagjai az ég felé. Hosszú tűzcsíkot húznak maguk mögött, majd a magasban felrobbannak. Rakétahajtómű füstjét, mint egy kondenzcsíkot sokáig lehet még látni. „Az orosz rakétákra lőnek velük, amelyekkel a városainkat akarják megsemmisíteni.” – mondja Daniel, aki az eseményt a kocsi szélvédője mögül kíséri figyelemmel. „Öt rakéta egy célra, a légvédelmünk úgy látszik nincs híján a muníciónak.”- jegyzi még meg. Daniel 20 éves és Luhanszkból jött, a nyolc éve oroszbarát lázadók által uralt donbaszi régióból. Anyanyelve orosz, mégis inkább ukránnak érzi magát. 2014-ben szüleivel együtt Kijevbe menekült. Talán azért, mert nem élt a szovjet idők alatt, Daniel meggyőződéses kommunistának vallja magát. Sok ukrán nem érti, hogy miért gondolkodik így. Ők még emlékeznek a kommunizmus szörnyűségeire. Daniel úgy gondolja „mindenki tegye meg, amit tennie kell és kapjon annyit, amire szüksége van.” Ő ezen irányelv alapján él. Tavaly szerezte meg a jogosítványát és most rászorulóknak szállít segélyeket és élelmiszert Kijevben és környékén. A barátnője intézi a logisztikát. Felveszi a rendeléseket telefonon, vagy a közösségi média segítségével. Összeállítja a beszerzési listát, Daniel pedig kiszállítja. A pénz a szükséges dolgok beszerzésére adományokból származik. Bürokráciamentesen, gyorsan ott segíteni, ahol szükség van rá ez az ukrán ellenállás sikerének titka. Mindenki ott segít, ahol tud. Számtalan egymástól függetlenül működő önkéntesek hálózata szervezi meg a segítséget ország szerte. Az elüldözötteknek alvóhelyeket, élelmet, üzemanyagot, de a harcolóknak még éjjellátó készüléket is be tudnak szerezni. Az önkéntesek hálózata nélkül az ellenállás már rég összeroppant volna, például nem lenne élelmük az ellenőrzőpontokon tevékenykedő milicistáknak. De külföldről is jön segítség. Buszkonvojok hozzák a segélyt, visszaúton pedig menekülőket szállítanak. A konvojokat önkéntesek védik, akiket a T3-Concepts nevű svájci cég toborozza. A belföldi és külföldi segítségnek köszönhetően az ukrán fővárosban még nincs nélkülözés.

Daniellel Kijevtől délnyugatra Vaszilkivbe megyünk. A településnek 40 ezer lakója van és a Dnyepertől nyugatra fekszik egy folyosóban, ahol még élelmiszert, üzemanyagot és katonai utánpótlást lehet szállítani Kijevbe. Ha a települést és környékét az oroszok elfoglalnák, az autópályával és a mellette futó vasútvonallal az ellátás megszakadna. Akkor Kijevet csak a Dnyeper keleti partjáról lehetne ellátni, ami lényegesebben nagyobb kerülőt és veszélyesebb utat jelentene. A vaszilkivi folyosó éppen ezért stratégiailag nagyon fontos. Emellett a város otthont ad egy légvédelmi bázisnak nagy kaszárnyával, amit az oroszok többször támadtak. A főutcán egy támaszpont mellett haladunk el, amely katonai akadémiával határos. Február végén ez a komplexum többször rakétatámadás célpontja volt. Egy rakéta elvétette a katonai akadémia épületét és a 100 méterre fekvő szakiskolába csapódott be. Az épület közepe beomlott. Most hatalmas kráter tátong a téglaépületben. Ahol egykor a bejárat állt, csak romhalmaz látható. Daniel pár kilométerre fekvő épen maradt iskolába szállít élelmiszert. Húskonzervet cipel a raktárhelységbe, ahol asszonyok répát pucolnak. A szomszédos konyhában tésztát főznek az elüldözötteknek és rászorulóknak. Visszafelé úton Kijev előtt hosszú sorban állnak az autók az ellenőrző pont előtt. Sok milicista csak oroszul beszél és nem is tud ukránul. Mégis a területvédelmi erőkben szolgálnak önkéntesként. „Mi nem akarunk orosz gyarmat lenni”, vagy „nem akarunk az oroszok rabszolgájává válni” – hallatszik minden felől. Néha az ellenőrzés szigorú. Előfordul, hogy a milicista látni akarja a mobiltelefon legutóbbi híváslistáját. A városból kifele lényegesebben enyhébb a forgalom. Emberek még el tudnak menekülni Kijevből, de aki el akart menni azok nagyobb része már nincs itt. Aki a fővárosban maradt az ki akar tartani a végsőkig. Mint például Anna, aki tanárnő. Ő a fia miatt maradt, aki a húszas évei elején jár. A fiú rosszul lát, ennek ellenére nem mehet el az országból, mert katonaköteles. Anna nem akarta egyedül hagyni. Hasonlóan gondolkodott barátnője, aki kénytelen volt a város délnyugati részében található házát elhagyni, mert azt tüzérségi löveg találta el. Egy nyugat Európában élő barátja városközpontban található lakásába költözött be. Este Pavlo Haidai visz magával. Haidai egy logisztikai cég vezetője. Most a területvédelmi erők karszalagját viseli, a kocsiban mellette egy amerikai Beretta típusú pisztoly. A férfi nem hiszi, hogy az oroszok körbe tudnák venni a várost. „Délnyugatra az orosz haderő, 20 ezer emberből, ha áll.” – mondja. „Ennyi emberrel Kijev megtámadása illuzórikus. Nincsen jele annak, hogy az Irpin, Buha és a Hostomel repülőtérnél levő orosz egységek erősítést kapnának.” Sok az ellenőrzőpontokon szolgálatot teljesítő milicista jól ismeri Haidai-t és az autóját. Ezért viszonylag könnyen haladunk. Az Irpin folyóhoz közelítünk, amely komoly akadályt jelentetett az oroszoknak az előrenyomulás során. Ugyanis az ukránok a hidakat felrobbantották. Itt a város szélén sok bevásárló központ van, hatalmas parkolókkal, mellettük pedig erdős vidék. Ahogy közeledünk délnyugat felé egyre hangosabban hallatszik a tüzérségi tűz hangja. Az ukránok lövik az oroszokat azok meg visszalőnek. Egész este folyik az ide-oda lövöldözés. Néha megszólalnak az orosz sorozatvetők is. A területvédelmi egységek egy támaszpontján töltjük az éjszakát. A helyiek, akik még nem menekültek el hoznak enni és inni valót. A legtöbb egyenruhát viselő férfi 40 év körüli. A fiatalabbak nem a városokban harcolnak, hanem városon kívül, kisebb településeken, erdőkben. A parancsnok egy népszerű izmos férfi, aki mindenki csak Sárkánynak hív. Az éjszaka folyamán keresztülvezet egy bonyolult lövészárok rendszeren, ami bunkerekkel és lőállásokkal van ellátva. A lövészárok alja fadeszkával van kirakva, így kevésbé merülnek el a harcosok a sárban. „Mindent magunk építettünk.” – mondja büszkén Haidai. Ők könnyű gyalogságnak számítanak. AK 47-es géppisztollyal és gépfegyverrel vannak felszerelve. Elsődleges feladatuk az ellenőrzőpontok védelme, amelyek Kijev bejáratai. „Előőrseink vannak páncélos elhárító fegyverekkel felszerelve, akik ha vissza kell vonulnunk, fedeznek minket. A háború első három hetében a területvédelmi erők civil segítőkkel együtt lőállásokat, bunkereket és a főutakon útzárakat építettek. Azokon az utakon, amelyeken a támadást várják aknákat telepítettek. Vörös táblákon hívják fel az aknaveszélyre a figyelmet. A védők úgy gondolják a támadóknak nehéz dolguk lesz ostrom esetén. Előfordul, hogy a páncélosokat sikerül a védőknek az utakról lekényszeríteni. A városon kívül a sárban több elakadt orosz tankot látni, amelyeket hátra hagyott a személyzete. A város közepén van egy zsákmányolt T 72-es, amelyet ukrán színekre festettek.

Másnap az egyik kórházban a sebész főorvos Igor Csomenko fogad az irodájában. Most tért vissza nyugdíjból, az eredeti rangja tábornok volt a hadseregben. Most ismét egyenruhát hord. Büszkén mutat egy videót a mobiltelefonján, amit nem régen rögzítettek és egy sebesültön végrehajtott szívműtétet örökített meg. Egy repesz találta el a mellkasán az áldozatot, de sikerült az életét megmenteni. „A legtöbb sebesülést repeszek okozzák, vagy gyalogsági fegyverek.” – mondja a főorvos. „Húsz kilométerre vagyunk a frontvonaltól. Ide hozzák először a sebesülteket. Itt stabilizáljuk az állapotukat és utána szállítjuk át őket más kórházakba, amelyek távolabb vannak a harcoktól. Sok kórházi munkatárs elmenekült, de akik itt maradtak azokkal még bírjuk a munkát. Minden negyedik ágy foglalt. Ezen az ágyon egy olyan katona fekszik,” - mutatja a főorvos – „aki a területvédelmi erőkhöz tartozik és harcolt már a Dombasz vidékén. A harcállása Kijevtől északra volt egy nagy gát mellett. Egy aknagránát sebesítette meg a combján.” Egy nyugdíjas, aki az oroszok által elfoglalt repülőtér Hostomel mellett élt, barátjával úton volt éppen, amikor egy orosz rakétatámadás meglepte. „A barátom nem élte túl a támadást.” – mondja. A kórházi látogatás után ismét Danielt kísérem el útjára. Nála van a bevásárlási lista, ezért először Kijev nyugati részén található szupermarketbe megyünk. Itt is hallani a tüzérség hangját. A vevők már hozzászoktak és nem foglalkoznak vele. A közeli frontszakaszon szolgáló katonák is ide járnak, hogy ételt vegyenek maguknak. Hitelkártyát a pénztárnál továbbra is elfogadnak. Később egy nagy gát fala mellett haladunk el északra a várostól, majd miután átkeltünk keletnek vesszük az irányt. Az ukránok a Dnyeper egyik mellék csatornáján felrobbantották a hidat ezért a Daniel által hozott élelmiszert a felrobbantott hídig visszük. A másik oldalról gumicsónakon jönnek az áruért. Az egyik segítő Alberto Flores-Cortes, akinek az apja bolíviai az anyja meg ukrán. A háború előtt volt néhány edzőterme 75 alkalmazottal. „Az üzlet jól ment, de most halott.” – mondja. Azért, hogy az ellenállást támogassa alapítványt hozott létre, a megtakarításait pedig az államnak utalta át, hogy fegyvereket tudjanak venni. Flores-Cortesszel átkelünk a csatornán és Csotjanivka falu közösségi házába megyünk. Ott vár ebédosztásra egy háromgyerekes család. A szülők jól beszélnek németül, mert több éven át a bajorországi Ansbachban dolgoztak. A visszafelé vezető úton Flores-Cortes mesél az edzőtermeiről, amelynek az egyik logójának a végén nagy „Z” betű szerepelt. Ezt a háború után meg kell változtatnia, mert az orosz megszállók harci járművein ez a betű látható. „Valami újat kell kitalálnom” – mondja. A „Z” betű Ukrajnában sokáig rossz emlékeket fog idézni.

Az írás Kurt Pelda a Weltwoche újságírójának riportja, ami Der Spiegel hírmagazinban jelent meg.

Több ezer külföldi utazik Ukrajnába harcolni az orosz megszállók ellen. Az életüket kockáztatják egy olyan országért, amit alig ismernek, és ugyanakkor előfordulhat, hogy még jobban belerántják a konfliktusba a nyugati világot.

Luka számára a háború pár soros e-maillel kezdődött. A mobiltelefonjába pötyögte be és küldte el az ukrán nagykövetségnek. „Testvéreimnek akarok segíteni az ördög elleni harcban. Mit tegyek?” – írta, majd hozzá tette, tud AK 47-es gyorstüzelésű fegyverrel bánni és PM-98-ast használni. Kezelt már rakétavetőt is. Egy hét múlva nem messze az ukrán határtól Przemysl állomásán ült és cigarettázott. Luka 33 éves és kötött sapkát és sálat viselt. A hátizsákjában bakancs, thermó ruhák és terepszínű egyenruha. Luka egy észak lengyel kisvárosból származik, de most Angliában él. Egész felnőttkorában harcolt. Először a francia idegenlégióban, később más országokban. Most nem a pénzért fogna fegyvert. „Meg kell állítani Putyint! A NATO fél. Én nem” – mondja. Világszerte szolidárisak Ukrajnával az emberek. Tüntetnek Putyin háborúja ellen, bitcoint küldenek, menekülteket fogadnak be. Ifjú férfiak ezrei ennél tovább mennek. A fronton készek harcolni, hogy az ukrán hadsereget erősítsék. Az életüket kockáztatják egy olyan országért, amit alig ismernek. 20 ezer önkéntes jelentkezett eddig 52 országból. Az internet fórumokon adják egymásnak a tanácsot mi a legegyszerűbb út Ukrajnába, és mire kell felkészülniük. A Reddit-Forum»r/VolunteersForumUkraine 40 ezer taggal rendelkezik. Közöttük van amerikai veterán, konzervatív politikus Lettországból, vagy mesterlövész Kanadából. Legtöbb tag valamilyen harci tapasztalattal rendelkezik. De mi motiválja őket? Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nem régen felhívást intézett a külföldiekhez. „Ez egy háború Európa ellen! Ezt a harcot a demokráciáért és az emberi jogokért vívjuk. Mindenki, aki ezeket az értékeket magáénak vallja, jelentkezhet a területvédelmi erőkbe.” Luka meggyőződése, hogy Zelenszkijnek igaza van. Kislánya várja az angliai Watfordban. Mariupoli képekre emlékezik, amelyen egy olyan idős sebesült lány szerepelt, mint az övé. Luka nézte a képeket és elhatározta elmegy harcolni. Kislánya anyjával már nem él együtt, így nincs, aki visszatartsa. Medyka délkelet Lengyelországban található. Határállomás Ukrajna felé. Keletről nyugatra naponta ezrek – főleg nők és gyerekek – kelnek át itt. Ukrajna irányába főleg segédszállítmányok mennek. De itt gyülekeznek a külföldi harcosok is. Luka mellett még hat férfi vár az átkelésre. Közöttük két brit és Omid Iránból. Ő 2015-ben menekült Dániába, ahol csomagolóként dolgozik. A munkahelyén felmondott, hogy a háborúba mehessen. Ő nem csak harcolni akar, hanem megvédeni Ukrajnát. Emlékezik arra, hogy Iránban hogyan lőtték le a tüntetőket. Azt mondja, Oroszországot ugyanolyan zsarnok vezeti, mint Iránt. Jóban is vannak egymással. A nyugati biztonságpolitikai szakértők szkeptikusan kezelik az önkénteseket. Dombaszban mindkét oldalon harcoltak és voltak közöttük jó páran szélsőségesek. A déli részen harcoló Azovi különítmény számos háborús bűncselekményt elkövetett. Tanulmányok azt mutatják, hogy a bűncselekményeket gyakran idegen, ideológiailag motivált harcosok követik el. De Putyin brutalitása a nyugati vezetők álláspontját megváltoztatták. Egyes kormányfők még bátorítják is az önkénteseket. A retorika már kezd hasonlítani a spanyol polgárháborúra, amelyben 1936-tól nemzetközi brigádok harcoltak. Omid a mobiltelefonjának kijelzőjét nézi. Ott olvassa az utasításokat, amit az ukrán követség e-mailban küldött neki. Lviv melletti benzinkúthoz kell mennie. A nyugat ukrajnai városban van egy laktanya ahol a külföldieket kiképzik. Nem régen a támaszpontot orosz rakétatámadás érte, figyelmeztetésül a külföldi önkénteseknek. A NATO gondosan el akarja kerülni a közvetlen beavatkozást. David Malet a washingtoni Amerikai Egyetem külföldi hadviseléssel foglalkozó szakértője szerint, könnyen elképzelhető, hogy ha az oroszok elfognak egy külföldi önkéntest, rögtön kivégzik. Ez a nyugati közvéleményben érzelmi reakciót válthat ki, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Sok szakértő ugyanakkor kétségbe vonja, hogy a külföldi önkénteseknek nagy hasznát veszik az ukránok. Luka az első éjszakáját ukrán földön egy kaszárnyaként működő iskolában töltötte el. Mellette három brit egy svéd és egy román. A legnagyobb gondja, hogy kap-e elég muníciót. Lukával együtt érkezettek közül többen meggondolták magukat. Omid is így tett. Az ukránok hat hónapra akarták elkötelezni, de ha félévig itt marad lejár a dániai tartózkodási engedélye. Inkább visszatér Dániába, abban a reményben, hogy visszakapja állását.

Az írás a Der Spiegel hírmagazin cikkét felhasználva készült.

Egy hónapja tart az ukrán orosz háború. Az ukrán hadsereg meglepetésszerűen ellenáll a feltételezett orosz túlerőnek. Hogyan sikerül ez nekik?

Havazott március 10-én, amikor az E-95-ös úton egy orosz katonai konvoj tartott Kijev irányába. Szorosan egymás mögött haladt mintegy 20 páncélos a négysávos úton. Nem volt gyalogság a menetoszlop mellet, amely a lesben álló ellenségre figyelt volna. Az ég szürke volt, a föld fekete, amikor Vlagyimir Putyin katonái elérték Skibin nevű falut és tűz alá kerültek. Az ukrán tüzérségi tűz és a páncélos elhárító rakéták meglepték az oroszokat. A hatodik ezred 90. páncélos divíziójának járművei olyan szorosan haladtak egymás mögött, hogy egy lövedék többet is megrongált közülük. Káosz tört ki. Több gránát és rakéta csapódott be. Füstoszlopok szálltak az ég felé, amely páncélosok tudtak visszafordultak. Négy páncélos megsemmisült, többen a földeken át menekültek. Videó, amely ezt az eseményt rögzítette meglepő illusztrációja a háború menetének. Ugyanis ilyen csapdákba sok más helyen is belefutottak az oroszok. Összességében az eset jó bizonyíték arra, hogy a gyengébb hadviselő fél a feltehetően túlerőben lévő ellenséggel szemben modern technikával, okos taktikával és bátorsággal szembe tud szállni. Nagy meglepetése a háborúnak, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök csapatai még négy hét elteltével is fel tudják tartani az orosz inváziós erőket. A háború első napjaiban erre kevés nyugati katonai szakértő mert volna gondolni. Úgy tűnt Putyin hadseregének győzelme csak idő kérdése. De a nyugati szakértőknek újra kellett gondolniuk elképzelésüket a háború menetéről. Moszkva számára a harc egy végzetesen elhúzódó felőrlő háborúvá vált, ami akár a megtámadottak győzelmével is végződhet. Hogyan sikerült ezt az ukránoknak elérni? Mi a taktikájuk?

Az egyik kijevi fő stratéga Valerij Szalusnyi tábornok az ukrán hadsereg főparancsnoka. Ő háború előtt tiszteletteljes bánásmódot vezetett be a katonákkal szemben, és keresztülvitte a haderő fiatalítását és modernizálását. Még időben gondoskodott arról, hogy az emberei bánni tudjanak a drónokkal és a páncélos elhárító rakétákkal. Az egységei intelligens módon tudnak cselekedni és a nyugati harci felszereléseket használni. Ez segít Putyin hadserege ellen harcolni, amely logisztikai problémákkal és alacsony morállal küzd. 2014 óta a 900 ezer tartalékosnak egyharmada harcolt a keleti szakadár területeken. Az ukrán katonák egy része tapasztaltabb, mint orosz ellenfelük. Oroszország szembekerült egy jól kiképzett ukrán katonasággal, harci tapasztalattal rendelkező tartalékosokkal és még tapasztatlan önkéntesekkel – állítja John Spencer, aki a new yorki agytröszt a Madison Policy Forumnál a városi hadviselés tanulmányok vezetője. Spencer szerint az ukrán csapatok kettős stratégiát követnek. Visszahúzódnak a városokba, mivel ezeket az ellenségnek nehezebb elfoglalniuk, hiszen nagyobb emberveszteséggel jár. Másrészt számos kisebb rajtaütéssel nehezítik az ellenség előrenyomulását. Főleg északon használják az ukránok ezt a taktikát, ahol sok erdős, sáros vidék található és nehéz az utakról letérni. Kis mozgékony alakulatok támadnak az oroszokra, nyugati páncélos elhárító fegyverekkel felszerelkezve. Az ukránok olyan hadviselésre kényszerítik orosz ellenfelüket, ahol a tömeghadviselés előnyeit nem tudják kihasználni – mondja Michael Kofman a Center of Naval Analyse, az amerikai haditengerészet kutatóintézetének Oroszországgal foglalkozó részlegének vezetője. Az oroszok gyorsan akarnak előrehaladni, de ezzel szemben a védők kihasználják a városi hadviselés előnyeit. Egy további előnye a Zelenszkij féle erőknek, hogy kisebb fegyvereket használnak, mint az oroszok. Ezekhez könnyebben szereznek be utánpótlást, akár az ellenségtől zsákmányolva. Az ukránok hamar felismerték, hogy Putyin hadseregének logisztikai problémái vannak. Ezért arra törekednek, hogy ezt még tovább súlyosbítsák – állítja Ed Arnold az angol Royal United Service Institute (RUSI) szakértője. Ehhez jött még az ukránok segítségére az időjárás. Láthatólag az orosz katonai vezetés nem számolt a korai tavasszal, a sárral, ami egy teljes hadsereget megakaszthat – mondja Spencer. A teljes légi fölényt sem sikerült az oroszoknak elérniük. Ukrán drónok és vadászgépek még mindig tudnak károkat okozni az orosz hadseregnek. El tudnak pusztítani olyan légvédelmi rendszereket, mint Tor-1, vagy a Pantsir S1, amelyekkel az oroszok saját egységeiket védik. A RUSI szerint ezért vesztettek el az oroszok eddig ezer járművet. Drámaiak az oroszok veszteségei legalább is nyugati források szerint. 7-9 ezer katonájuk esett el, ehhez jön 14-21 ezer sebesült. Az elesett ukrán katonák számát a britek 3 ezerre teszik. Az ukrán haderő tényleges létszáma és veszteségei kevésbé ismertek. Meg kell említeni az oroszok lényegesen kevesebb veszteséget ismernek el, mint amit a nyugati források megadnak. A háború első áldozata az igazság, ami él és virágzik az a dezinformáció és a propaganda.

Mindkét ország évek óta azon dolgozik, hogy modernizálja haderejét. Míg az oroszok a hightech hadviselésen dolgoztak addig, az ukránok a csapatai taktikai kiképzésére helyezték a hangsúlyt. Az amerikai és angol katonai tanácsadók segítségével a városok megvédését gyakorolták. Az ukrán haderő fejlesztési program a hátrányos kiindulási helyzetre tekintettel a lényeges pontokra koncentrált. A stratégák és a katonai szakértők a csapatok modernizálására, vezetésére és az új hadászati tervekre összpontosítottak. Hatékonyabbá tették az egészségügyi ellátást és a logisztikát. Nagy súlyt fektettek arra, hogy az egységeik önállóan tudjanak tevékenykedni nem úgy, mint, az erősen hierarchizált orosz hadsereg. Az ukrán hadvezetés világossá tette a nyugati tanácsadóiknak, hogy ők egy nagyméretű orosz invázióra készülnek, és ehhez kell az ellenszert megtalálni. De mindez kevésnek bizonyulna, ha az ukránokból hiányozna a küzdőerő – mondja Spencer a Madison Forumtól. Az ukránok motivációja rendkívüli. A hazájukért és családjukért harcolnak. Ráadásul ez utóbbi gyakran a közvetlen közelükben van. Az oroszokban, mint hódítókban nincs meg ez a motiváció. Lényeges a küzdelem szempontjából Zelenszkij elnök, mint a hadsereg főparancsnoka. Az egykori komikus az ukrán nép vezérévé nőtte ki magát. Spencer szerint beszédei lényegesen hozzájárultak az eddigi ukrán sikerekhez. „A hősök fontosabbak egy háborúban, mint a tábornokok!” – vallja az amerikai szakértő. Akkor is, ha az elnök a nyugat felé folyamatos olyan követeléseket fogalmaz meg, amelyek egy része teljesíthetetlen. Az orosz szakértő Arnold szerint az ukrán elnök, már annyi fegyvert kért a nyugattól, ha azt leszállítanák, Ukrajna lerohanhatná velük Oroszországot. Nem beszélve arról, hogy a NATO-t már a harmadik világháborúba rángatta volna be a repülés tilalmi zóna iránti kérésével. Mindenek mellett az Ukrajnára nehezedő veszély óriási. Délen rendkívül nagyok a veszteségek, mert az ukránok északon a főváros védelmére koncentrálnak. Az átütő erejű ellenoffenzíva mindeddig várat magára, míg az ostromgyűrű szorul Kijev körül, annak ellenére, hogy pár települést az ukránok visszafoglaltak. Az ukrán vezetésnek valószínűleg azzal kell számolnia, hogy sokáig nem tudja megakadályozni a főváros bekerítését. Ezért időnyerésre játszanak, hogy minél több utánpótlást tudjanak a városba szállítani. Az ukrán hadvezetés szerint 30 ezer harcosuk van Kijevben. Ezt független források nem erősítették meg. Ha ez igaz az oroszoknak 150 ezer katonára lenne szükségük a város elfoglalásához. A nyugati elemzők úgy számolnak a nyugati országrészben sok friss önkéntesekből álló erő van, új nyugati fegyverekkel, amelyeket adott esetben fel lehet majd használni az ostromgyűrű áttörésére. Mikolajev városánál is az időhúzásra játszanak az ukránok. Minden áron meg akarják akadályozni az orosz előrenyomulást Odessza felé. Ha vissza nem is tudják verni az oroszokat még patthelyzetet elérhetnek. Az ukránok rá vannak kényszerítve az időnyerésre. Az oroszok elleni szankciók míg megteszik a hatásukat időbe kerül. Most mind a két fél számára előnyös pozíció kiharcolásáért küzd. Amíg ezt elérik sok áldozata lesz a háborúnak, főleg a városok civil lakói között. Úgy látszik a stratégák rájuk, mint járulékos veszteséggel számoltak, akinek a szenvedéseit jól fel lehet használni propaganda célokra.

Az írás a Der Spiegel hírmagazin cikkét felhasználva készült.

 Sztálinnal nem lehetséges tartós béke, figyelmeztettek nyugati diplomaták már 1945 előtt. A történelem őket igazolta.

 Az általános vélekedés szerint a hidegháború 1945-ben kezdődött. A náci Németország legyőzése után a demokratikus országok élén álló Egyesült Államok kibékíthetetlen viszályba került a kommunista világot uraló Szovjetunióval. Valójában a konfliktus gyökerei sokkal korábbra nyúlnak. Azok a magas rangú angol és amerikai diplomaták, akik a második világháború idején Moszkvában szolgáltak már előre látták, hogy a világháború után nem lehet majd együtt működni a szovjetekkel. A Szovjetunió összeomlása után megnyíló archívumok egyértelműnek bizonyították, hogy a sztálini politika nem hagyott más lehetőséget, mint az éles szembenállást. Ez azoknak a diplomatáknak a figyelmeztetéseit igazolta, akik a második világháború idején már felhívták a figyelmet az elkövetkezendő kelet nyugati viszályra. Ezek közé tartoztak a moszkvai amerikai nagykövet William Averell Harriman és munkatársa George Frost Kennan, a Pentagon a Vörös Hadsereghez küldött összekötőtisztje John Deane tábornok, angol részről pedig Frank Roberts, aki 1945 februárjától dolgozott a szovjet főváros brit követségén.

Az első figyelmeztető közjáték 1944 júniusában zajlott le. A hónap közepe óta az amerikaiak az ukrajnai Poltavában légitámaszpontot üzemeltettek. Az Itáliában felszálló bombázógépeiket itt tankolták fel és látták el munícióval. Június 21-én a német Luftwaffe a környéket támadta, de az amerikaiak nem tudtak közbelépni. Az amerikai vadászgépek ugyanis nem kaptak felszállási engedélyt a szovjetektől. De ugyanakkor a szovjetek sem akadályozták a támadást. Nem sokkal később 1944 augusztusában, a varsói felkelés idején Poltava ismét szovjet amerikai nézeteltérésnek lett a terepe. Sztálin megtiltotta azoknak az amerikai gépek leszállását, amelyek a lengyel felkelőknek akartak utánpótlást szállítani. Csak akkor engedélyezték, amikor már késő volt, a felkelés elbukott. A szovjet vezetés ugyanis fel akarta számolni a németek ellen harcoló lengyel Honi Hadsereget, hogy kommunista kádereik előtt szabaddá tegye az utat. Franklin Delano Roosevelt nem tiltakozott, mivel nem akarta a szovjeteket felhergelni. Harriman moszkvai amerikai követ felháborodottan táviratozott Washingtonba: „Kétségbeejtő, ha egy ország erőszakkal akarja határait kiterjeszteni.” John F. Kennan a nagykövet munkatársa erre az időre visszatekintve megállapította, hogy határozottabban kellett volna fellépni a szovjetekkel szemben. De ekkor nem történt semmi. Kennan úgy látta ebben a tétlenségben Roosevelt Kelet Európa iránti közömbössége mutatkozott meg a háború utolsó hónapjaiban. És ez az értékelés helyénvalónak bizonyult. Roosevelt már 1943 novemberében a teheráni konferencián Sztálin értésére adta, Amerika nem fog háborúzni Lengyelországért. Az amerikai elnök ugyanakkor közölte Harrimannel, hogy őt nem érdekli, ha a Szovjetunióval határos államok kommunisták lesznek. Cordell Hull külügyminiszternek pedig azt mondta a szovjetek azt csinálnak Kelet Európával, amit akarnak. Roosevelt ezt az irányvonalat követte az 1945 február 4 és 11-e közötti jaltai konferencián. Lavrentyij Berija a szovjet titkosszolgálat vezetője abszolút kényelemet biztosított az amerikai elnöknek. A kényelemért cserébe viszont bepoloskázták a nyugatiak szobáit. Így mindenről értesült Sztálin, amiről Roosevelt és Churchill beszélt. Az amerikai elnök számára a jaltai találkozó olyan volt, mint egy családi összejövetel. Nagyon jól megértette magát Sztálinnal. A szovjet vezér még tréfát is megengedett magának, amikor azt kérdezte tőle Roosevelt kicsoda Berija, azt felelte az én Himmlerem. Mindeközben jött a következő konfliktus a Vörös Hadsereggel. Különösen nagy felháborodást váltott ki az 1945 márciusában a szovjetek által kiszabadított mintegy hétezer amerikai és angol hadifogoly sorsa. A Vörös Hadsereg katonái kifosztották, majd marhavagonokban egy gyűjtőtáborba szállították őket a Fekete tenger melletti Odesszába. Harriman a Poltavában állomásozó amerikai gépekkel akarta hazaszállítatni a katonákat, de ezt Sztálin nem engedélyezte. John Deane tábornok, az amerikaiak moszkvai összekötőtisztje szégyenteljes döntésről beszélt: „Úgy kezelnek bennünket a szovjetek, mint az általuk megszállt államokat; hadizsákmányként”. Harriman figyelmeztette Rooseveltet, ha ez Amerikában kiderül nagy botrány lesz belőle, de az elnök nem lépett. Még hitt a háború utáni szovjet amerikai együttműködésben. Pedig Jalta után Sztálin saját területként kezelte Kelet Európát. Mindenhol tisztogatásokat hajtott végre előkészítve a terepet a Moszkvában nevelt kommunistáinak. A Jaltában megígért szabad választások általában üres ígéretek maradtak. Főleg a bolgár, a román és a lengyel példát látva 1945 tavaszán Roosevelt kénytelen volt belátni, hogy Harrimannek igaza volt. De a szovjet diktátorral való szakításra nem volt hajlandó. Sőt Churchill tiltakozása ellenére az atomtitokba is be akarta avatni Uncle Joet, ahogy Sztálint Amerikában hívták. Egy nappal a halála előtt, 1945 április 11-én azért megvallotta az angol miniszterelnöknek, félrebecsülte Sztálint, de a saját politikai irányát jónak tartotta. Pedig nem volt az. Misem mutatja ezt jobban, mint hogy halála után ettől az amerikai politika fokozatosan eltávolodott. Frank Roberts angol diplomata az addigi szovjetekkel szembeni amerikai politika újra gondolását szorgalmazta: „Ez az ország legalább olyan veszélyes, mint Németország volt 1939 előtt”, írta a Szovjetunióról. „Azt feltételezni, hogy a megszerezett területekkel meg lesz elégedve az tévedés” – figyelmeztetett Roberts. „A Szovjetunió nem lesz tekintettel eddigi szövetségesei érdekire, így az angolokéra sem” – tette még hozzá, majd ezzel fejezte be: „A Szovjetunió nacionalista imperialista érdekit követi, mint tette Rettenetes Iván, Nagy Péter és Nagy Katalin korában. Arra, hogy a szovjetek olyan demokratikus értékeket valljanak, mint a nyugat teljesen alkalmatlanok.” Roberts jelentése nyitott fülekre talált Londonban. Churchillt követő Clement Attlee külügyminisztere Ernest Bevin 1946 tavaszán úgy látta a „szovjetek nem rettenek vissza, hogy a világot egy újabb háború szélére taszítsák.” A szovjetek által előterjesztett román, bolgár és magyar békeszerződések is erre utaltak. Harry S. Truman amerikai elnök 1946 januárjában kijelentette: „Ha a szovjetekkel nem beszélünk határozottan és nem lépünk fel velük szemben erőteljesen, akkor nincs messze a következő háború. Én nem leszek velük szemben továbbra is puhány!”

Nem egészen egy évvel a világháború lezárása után a Szovjetunióval való kooperáció már lehetetlen volt. Sztálin 1946 februárjában Moszkvában beszédet tartott, amelyben megismételte azt a marxista tézist miszerint a nyugat válságban van és ez az összeomlásához valamint újabb háborúhoz vezet. Ezt a beszédet Amerikában provokációként fogták fel. William O. Douglas az amerikai legfelsőbb bíróság bírája szerint ez a harmadik világháború megüzenésével volt egyenértékű. Kennan február 22-én küldte el Moszkvából a híressé vált úgynevezett „hosszú táviratát”. A szovjet külpolitika szerinte militáns, agresszív, terjeszkedő, destruktív és kompromisszumokra képtelen. A Szovjetunió a nemzetközi kapcsolatokban az együttműködésre nem hajlandó, a külföldi kommunista pártokat lázításra használja fel. Winston Churchill Attlee miniszterelnökkel és Bevin külügyminiszterrel egyeztetve a Missouri állambeli Fultonban beszédet tartott. Itt hangzott el a híressé vált kijelentése a vasfüggönyről: „A Keleti tengeri Stettintől az Adriai tengeri Triesztig vasfüggöny ereszkedik Európára”. Churchill szerint a szovjetek nem akartnak újabb háborút, de a második világháborúban megszerzett terülteket a saját érdekükben teljesen ki akarják használni. De ugyanakkor a jövőben a hatalmukat és ideológiájukat ki akarják terjeszteni. Az angol nyelvű népeknek ezért katonai szövetséget kell kötniük. Truman, aki a beszéd elhangzásakor jelen volt Fultonban egyetértett az elhangzottakkal. Sztálin azonnal reagált. Churchillt háborús uszítónak nevezte. A nyugati hatalmaknak nem maradt más lehetősége, mint a saját befolyási övezeteik megerősítése. Az USA és Nagy-Britannia már nem látott lehetőséget a kompromisszumra. Németországban és Koreában 1947-ben sem látszódott elfogadható megoldás. Felpörgött a hidegháború. Amerika szemében a nyugati kommunista pártok főleg Olaszországban, Franciaországban és Görögországban a Szovjetunió bábjainak számítottak. „A szovjetek Franciaországot bármikor szét tudják verni” – állította 1947-ben Dean Acheson amerikai külügyminiszter Trumannal történt beszélgetés alkalmával. Aztán ott volt Törökország. Acheson szerint Boszporusz török fennhatóság alóli kivétele szovjet követelésre Törökország végét jelentené. Ha az amerikaiak nem sietnek Görögország megsegítésére, akkor a kommunisták átveszik a hatalmat. Ha olyan országok, mint Törökország, Görögország, vagy Irán szovjet befolyás alá kerülnek, akkor csak idő kérdése mikor vonja a velük szomszédos országokat is a Szovjetunió saját uralma alá. Ha ezt Moszkva eléri, akkor Dél Ázsia és Afrika következik. Nyugat Európában komoly veszélyben volt Franciaország, Németország és Ausztria. Görögország feladása, mint ahogy Dwight D. Eisenhower mondta dominó effektust indítana el. Acheson szerint a történelemben mindig is voltak ilyen kétpólusú ellentétek, elég Rómára és Karthágóra gondolni. Most a demokrácia és a személyes szabadság került szembe a diktatórikus közösségi társadalommal. Amerikának ezért minden országot meg kell védenie, amelyet a szovjet befolyás veszélyeztet. 1947 március 12 Truman elnök a kongresszus előtt kijelentette, hogy Amerika minden országot megvéd, amelyet egy erőszakos kisebbség, vagy külső erő rabságba akar taszítani. Ez Truman doktrína néven vonult be a történelembe. Ez a doktrína még kiegészült a Marshall tervvel. Az amerikai gazdasági segélyt Európa újjáépítésére George C. Marshall külügyminiszter hirdette meg. Kennan ugyanebben az időben azt írta a szovjeteket a feltartóztatási politikával lehet csak megállítani.

Az események menete Kennan helyzetértékelését támasztották alá. 1948 februárjában Moszkva a saját kommunistáit juttatta puccsal hatalomra Prágában. Németországból is vészjelzések érkeztek. Lucius D. Clay amerikai tábornok katonai kormányzó 1948 elején megváltozott szovjet viselkedésről számolt  be. Úgy látta a háború bármelyik pillanatban kitörhet. Régóta Németország számított a két rendszer konfliktusának központi helyének. 1945 júliusában a szovjetek Potsdamban még a nyugati hatalmakkal való együttműködésről állapodtak meg, de ekkor ennek nyoma már sem volt. 1948 elején a három nyugati hatalom és a Benelux államok a nyugat német részállam megalapításáról állapodtak meg. Ennek első lépése a valutareform volt 1948 júniusában. A szovjetek erre válaszul a négyhatalmi megszállás alatt levő Berlinben elszigetelték a nyugati szektorokat. Megkezdődött a berlini blokád. Ez Sztálin részéről nagy hibának bizonyult. Először érezték a nyugat németek és a nyugat berliniek a nyugati hatalmakat szövetségesüknek. Még a város blokádja idején, az amerikaiak létrehozták a NATO-t, az Észak Atlanti Szövetséget. Az elszigetelt Nyugat Berlint pedig légihíddal látták el. Sztálinnak nem sikerült a nyugatiakat Berlin elhagyására kényszeríteni. Tovább élesedett a szembenállás, amikor 1949 augusztus 29-én a szovjetek felrobbantották az első atombombát és Kínában átvették a hatalmat a kommunisták. A harmadik világháború kitörése fenyegetett akkor, amikor 1950 június 25-én Észak Korea megtámadta Dél Koreát és a déli országrész megsegítésére az ENSZ égisze alatt amerikai csapatok érkeztek. Az ENSZ haderő amerikai főparancsnoka MacArthur tábornok atombomba bevetését kérte, amikor Sztálin tudtával és beleegyezésével a kínaiak is beavatkoztak a háborúba. Ekkor Dean Acheson az egész szabad világ létezését látta veszélyben, Truman elnök pedig fordulatot látott a hidegháború menetében. Mindkettőnek igaza volt. A fegyverkezési verseny ekkor vette kezdetét. De az atombombára tekintettel nem csak a szabad világ volt veszélyben, hanem az egész emberiség.                                             

 A propaganda szerint csak „felszabadítani” akarták Tibetet Mao katonái. 1950-ben mégis arra kényszerítették a buddhista államot, hogy úgymond visszatérjen az anyaországhoz. Nem sokkal ezután a megszállók a tibeti kultúra szisztematikus felszámolásába kezdtek. Egy tragédia vette kezdetét.

Talán az országukat sikerül a katasztrófától megóvni. Legalább is ebben reménykedtek a megfélemlített miniszterek Lhászában, annak ellenére, hogy hallották a távoli Peking kommunista urainak fenyegetőzéseit. Már egy éve érkeztek a figyelmeztetések a „világ tetejére”, hogy Tibet Kínához tartozik, és aki ezt kétségbe vonja, annak a népi hadsereg kemény ökle fogja betörni a koponyáját. De miért is akarná elfoglalni Mao Ce-tung hadserege a ritkán lakott országot? – kérdezték magukat áltatva a tibeti vezetők. 1950 október 8-án aztán a tibeti kormány reményei szertefoszlottak. Három helyen törtek be az országukba a népi felszabadító hadsereg katonái. Meglepték a rosszul felszerelt tibeti hadsereget és előre nyomultak keleten a tartományi főváros Qamdo felé. „A városban kitört a pánik. Az emberek minden irányban menekültek és megpróbáltak magukkal vinni mindent, amit tudtak.” – jegyezte fel az angol Robert Ford. A tibeti hadsereg nem volt felkészülve a visszavonulásra. „Amikor a katonák a frontra mentek magukkal vitték a családjukat. Feleségek, gyerekek mentek velük és vitték az állataikat is: jakokat és teherhordó öszvéreket.” Tizenkét nap múlva került sor a tibetiek kapitulációjára. A szegény földművesek és nomádok kényszerrel ismerték el, hogy a kínai kommunisták felszabadítani jöttek őket a nemesek és a kolostorok évszázados elnyomása alól. És természetesen a nyugati imperialisták is szóba jöttek, annak ellenére, hogy valószínűleg csak egy angol képviselte őket akkor az egész országban, Robert Ford. A tibeti vezetés még ekkor is abban a hitben ringatta magát, hogy legalább az ország egy része szabad maradhat. A kapituláció után ugyanis a kínaiak megállították a gyors előrenyomulásukat, hogy tárgyaláson tisztázzák Tibet jövőjét. A kínai császárság 1911-es összeroppanása óta Tibet de facto független volt. Az évtizedekig tartó polgárháború idején a kínaiaknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál mi lesz a himalájai ország sorsa. A miniszterek abban az évszázados hagyományban reménykedtek, hogy Kína külső védő hatalomként fog fellépni és a Dalai Lámát, mint egyházfőt elismerik. Belügyekben pedig a tibetiek döntenek. De Kína vörös új urai máshogy akarták. A felfogásuk szerint már a Yuan dinasztia idejétől, 600 éve Kína része Tibet. Most csak visszaállítják az 1911 előtti állapotokat. Miért is őriznék meg a kommunisták a nemesek és a kolostorok uralmát?  

Amit Maoék nem mondtak el, hogy Tibetre, mint ütköző zónára volt szükségük India és Kína között. Ehhez jött még a feltételezett nyersanyagokra való igény. Ebben a veszélyes helyzetben a tibeti kormány megkérdezte az állami jóst, mitévők legyenek? A transzba esett szerzetes azt ajánlotta, hogy a Dalai Láma vegye át az állam irányítását, aki még csak 15 éves volt. Normális esetben három évig kellene erre a feladatra előkészülnie. Most egy vékony testalkatú, tapasztalatlan tizenévesnek kellett megmentenie a több ezeréves kultúrát. A Dalai Láma az ENSZ segítségét kérte. Csakhogy Tibetnek a föld egyik országával sem volt diplomáciai kapcsolata. India pedig megakadályozta, hogy az ENSZ a kéréssel foglalkozzon. A nem régen függetlenné vált ország nem akart vitát a szomszédjával. Dalai Láma kénytelen volt belátni, hogy magára maradt. A kormányával együtt az indiai határ mellett fekvő Dromo városba ment. Vészhelyzetben innen könnyebben el tud menekülni a kínaiak elől. Ezután azonban hozzájárult, hogy diplomatái a kínai kommunistákkal tárgyaljanak. Két feladatot bízott rájuk: egyrészt korlátozott függetlenséget kellene elérni, másrészt pedig azt, hogy a kínaiak ne menjenek tovább nyugatra. Csak hogy a pekingi tárgyalások bohózatba fulladtak. Amikor a tibetiek országuk státuszáról akartak tárgyalni a kínaiak rájuk kiabáltak: „Megmutassuk az öklünket? Ha nem tetszenek a feltételek el is mehetnek! Magukon múlik, hogy Tibet békésen, vagy erőszakkal lesz-e felszabadítva. Egy távirat elég és a néphadsereg bevonul az országukba.” A fenyegetés hatott. A tibeti delegáció meghajolt minden kínai követelés előtt.

1951 május 23-án aláírták az úgynevezett 17 pontos szerződést. A kormány a helyén maradhatott és Tibet regionális autonómiát kapott. Viszont az első pont kimondta, hogy Tibet visszatér az anyaország kebelébe, a Kínai Népköztársaságba. A kettes pont engedélyezte a kínai hadseregnek elfoglalni Lhászát valamint Tibet középső részét. Amikor a Dalai Láma értesült a tárgyalások eredményéről sokkot kapott. Hivatalosan a szerződés akkor lép hatályba, amikor ő ratifikálja. De a kommunisták már előre győzelmi jelentésekkel kürtölték tele a világot. Mi csináljon ilyen helyzetben a tibeti vezető? Vonuljon száműzetésbe és mutassa meg, hogy ő elítéli a szerződést? A kínaiak ebben az esetben még erősebb elnyomással reagálnának. Ezért a Dalai Láma inkább visszatért Lhászába. A kínaiak barátsága hamarosan megmutatta igazi arcát. Tízezreket öltek meg és a tibeti kultúrát fanatikus módon rombolták le. Kezdetben Mao még kedves volt. Megjelent a 17 pont aláírásánál. Előírta, hogy ha a parasztoktól valamit elvesznek, kártalanítsák őket cserébe. 1952 áprilisában tábornokainak direktívát írt: csinálják tovább nyugodtan a kegyetlenségeket, majd ő a jó oldalát mutatja. Ez így is történt. Míg a katonák terrorizálták a lakosságot, addig az elmaradott Lhásza modern kórházat kapott, postahivatalt, és bankot. A tibeti szülők ingyenes iskolába járathatták a gyerekeiket. A Dalai Láma 1954-ben először utazott Pekingbe. Mao arról biztosította, hogy milyen fontos a számára a kínai tibeti jó viszony. A vendéglátó pártvezető személyesen nyitotta ki az ajtót a Dalai Lámának és azt mondta neki, ha valami kérése lenne, személyesen forduljon őhozzá. A 19 éves fiú mélyen meg volt hatva. De ez hamarosan megváltozott. A második pekingi látogatása után hazafelé utazva a Dalai Láma megállt a kelet tibeti Khem vidékén. Több ezer érdeklődő fogadta. Ő arról beszélt, hogy a kínaiak segítségével meg kell reformálni Tibetet. A hallgatósága erről tudni sem akart. Ellenkezőleg, Tibet függetlenségét követelték.

A Dalai Láma lassan felismerte, míg Lhászában és környékén a kommunisták Mao parancsait körültekintően és kíméletesen hajtják végre, addig keleten erőszakosan és kegyetlenül rombolják a tibeti hagyományokat. Keleten ráadásul kevés szegény földműves élt, akiket esetleg meg tudtak volna győzni a kollektivizálás előnyéről. E mellet a kínaiak a nomádoktól azt akarták hagyjanak fel hagyományos életmódjukkal és adják le fegyvereiket, amelyekkel nyájukat és családjaikat védték meg. A kelet tibetiek azt sem nézték jó szemmel, hogy a kolostoroktól elveszik a földjeiket. Az itteni emberek a szerzetesekben nem elnyomókat, hanem kultúrájuk őrzőit látták. Egyre többen csatlakoztak földalatti szervezetekhez és gerilla csoportokhoz. Támogatás Amerikából jött. A CIA küldött fegyvereket és kiképzőket. A lázadást nem tűrték Mao tábornokai. 1956 elején két nagy kolostort bombázták Sampelinget és Lithangot. Több száz szerzetes vesztette életét. Ezrek menekültek nyugatra, mindenek előtt Lhászába. A túlterhelt fővárosban kiéleződött a helyzet. A Dalai Láma és kormánya tehetetlen volt. Nem akartak lázadást és vérontást, de nem tudtak tenni semmit ellene. Csak egy kis szikra kellett a robbanáshoz. Az egész ártatlanul indult. A kínai katonai vezetés a Dalai Láma tiszteletére kínai táncosokat akart szerepeltetni. Ezzel akarták meglepni, hogy letette a buddhista filozófiai doktori vizsgáját. Megállapodtak abban, hogy a műsor a népi hadsereg helyi főparancsnokságán lesz. Ahogy az esemény időpontja közeledett a kínai tábornokok hirtelen azt követelték, hogy a Dalai Láma a testőrei nélkül menjen a bemutatóra.

Hamar elterjedt a hír, hogy a Dalai Lámát Pekingbe akarják hurcolni és ebben az egyházfő szűk környezete áruló módon a kínaiakat segíti. Március 10-én ezrek gyűltek össze a fővárosban a Norbu Lingka nyári palota előtt azt kiabálva: „Ne adjátok el a Dalai Lámát kínai fillérekért!” A 23 éves egyházi vezető az utolsó pillanatban lemondta a részvételét az ünnepélyen. De ez már késő volt. A felkelés kitört. Március 17-én hajnalban a kínaiak két gránátot lőttek a palotájára. Ugyan nem keletkeztek jelentős károk, de a Dalai Láma biztos forrásból értesült, hogy az épületet nem sokára bombázni fogják. Ugyanekkor egy jós azt ajánlotta, hogy meneküljön. Ezen az estén megfogadva a tanácsot elindult fekete köpenyben és kezében fegyverrel az indiai határ mellett fekvő Lhuntsebe. Anyja, nővére és ifjabb fiú testvérei kísérték el. Észrevétlenül jutott át a tiltakozó tömegen és a kínai katonákon. Ezután hajóra szállt, hogy átkeljen a Lhásza folyón, de az út nagyobbik része még előtte volt. Lóra ülve követőivel és 400 katonával indult a hegyek felé. Ekkor még a hívei és a kínai katonák sem sejtették, hogy a Dalai Láma elmenekült. Ezrek gyűltek össze a nyári palotánál, hogy megvédjék egyházi vezetőjüket. Március 20-án a kínai katonák figyelmeztető lövéseket adtak le a tiltakozó tömegre. A következő reggelen kezdődött meg az egyenlőtlen harc. A kínai hadsereg páncélosokkal foglalta el utcáról utcára haladva a várost. Két nappal később a Potala palotán vörös zászló lengett. 86 ezer tibeti esett áldozatul a harcoknak. A Dalai Láma számára egyértelmű volt, ha ő és miniszterei a kínaiak kezébe kerülnek végük. Ezért elindultak India felé. Két hétig tartott az út a magas hegyekben, a kegyetlen hidegben. De végül elérték a határt. 1959 április 8-án Bombdila városában fogadták a Dalai Lámát az indiai kormány képviselői. Menedékjogot kapott. Először Masuri városába, majd Dharmasalába költözött. A kínaiak kegyetlenül leszámoltak a tibeti felkelőkkel. Szerzetesek ezreit zárták munkatáborokba. 1959-ben 2500 kolostor létezett, amiből 1962-re 70 maradhatott nyitva. 1965-ben alapították meg a Tibeti Autonóm Területet, amelyben továbbra is a kínai hadsereg volt az úr. A Mao által meghirdetett kulturális forradalom idején a kolostorokat felgyújtották berendezési tárgyaikat megsemmisítették. Mindent el akartak tüntetni, ami a buddhizmusra utalt.

Mind a mai napig feszültségek vannak Tibetben. A kínai vezetés viszont úgy gondolja megtalálta a problémára a megoldást. A kínaiaknak jelentős kedvezményeket nyújtanak, hogy Tibetben telepedjenek le. Aki üzletet akar nyitni, vagy tanulni akar, annak kínai vizsgát kell tennie. Az idő a kínaiaknak dolgozik. A világ vezetői félve Kína reakciójától nem nagyon fogadják a Dalai Lámát, aki még mindig száműzetésben él. Nem sok esélye van arra, hogy viszontláthassa szülőföldjét. Ennek ellenére békemisszióját folytatja. Mi lesz a népével, ha meghal, senki sem tudja.