A Hindikusban folytatott szovjet tankora épülő megszálló politika nem működött. Az iszlám ellenállókkal folytatott harc megaláztatással ért véget és hozzá járult a szovjet birodalom bukásához.

A karácsonyi ünnepeknek éppen vége volt, amikor az Egyesült Államokat és Nyugat Európát egy hír sokkolta. 1979 december 27-én csütörtökön 19 óra körül a Szovjetunió hadserege, a titkosszolgálattal együttműködve bevonult Afganisztánba. Kabul központjában egy bomba robbant, ami jel volt a megszállásra. Szovjet speciális egységek benyomultak Kabulba és megszállták a stratégiailag fontos pontokat. Megölték Hafizullah Amin elnököt, aki kiesett a szovjet vezetés kegyeiből. A moszkvai vezetés egy új irányítót nevezett ki és páncélosokat, helikoptereket és repülőket küldött a Hindikusba. A szovjet propaganda azt állította, hogy az afgán vezetés kérésére történt a beavatkozás. Ezt a hazugságot nyugaton nem hitték el. Az Egyesült Államok egy idő után elkezdte támogatnia a magukat mudzsahedinnek hívó ellenállókat.

Ezzel a mai szóhasználattal élve Amerika részéről egy „helyettesítő” háború vette kezdetét valamint véget ért a hidegháború egy viszonylag nyugodtabb időszaka. A nyugat Afganisztánban hadat viselhetett a keleti blokk ellen oly módon, hogy közvetlenül nem kellett katonákat küldenie. Úgy okozhatott veszteségeket Moszkvának, mint annak idején a szovjetek tették a koreai és a vietnami háborúban Amerikának. Az Egyesült Államok egy sor ellátó- és kiképzőtábort épített Pakisztánban, ahonnan fegyverekkel és katonai ismeretekkel látták el az afgán ellenálló csoportokat. A rizikót a gyakran radikális gerillák viselték, akik életüket áldozták az „istentelen” szovjetek elleni harcban. Ők aknavetőkkel és vállról indítható amerikai rakétákkal lőtték a szovjet tankokat és légi járműveket. A szovjet keményen reagáltak és egyre fokozták az afgán nép elnyomását. Egész falvakat irtottak ki, de így sem sikerült megtörni az afgánok ellenállását. A Szovjetunióba több ezer cink koporsó érkezett az elesett szovjet katonák holttesteivel. Minimum 14 ezren estek el és 50 ezren sebesültek meg. Ehhez jött az, amit az amerikaiak jól ismertek Vietnamból: a katonai morál egyre jelentősebb romlása. Sok volt a dezertőr és a drogfogyasztó. A civil áldozatok száma messze meghaladta a katonai áldozatok számát. 1,2 millió afgán civil vesztette életét a majd egy évtizedig tartó konfliktusban. Emellett sok millióan menekültek külföldre.

Mind eközben Oroszországban egyre nőtt a kétség a háború megnyerését illetően. Szinte senki nem hitt már abban, hogy győztesen kerül ki Moszkva a háborúból. A szovjet legfelső vezetés, az öreg káderekből álló politikai bizottság elvesztette a hitelét. A pártfőtitkár Leonyid Iljics Brezsnyev halála után hatalmi harc kezdődött, amelyből két főtitkár Csernyenkó és Andropov halála után Mihail Gorbacsov került ki győztesen, aki kezdetben még tovább folytatta a harcokat a Hindikusban. De a háború egyre emelkedő költségei és a rossz gazdasági helyzet arra kényszerítette, hogy tárgyalásokat kezdjen a szovjet csapatok kivonásáról.  1988 májusában a Szovjetunió, Afganisztán, Pakisztán és az Egyesült Államok megállapodtak arról, hogy a szovjet csapatok fokozatosan elhagyják Afganisztánt. Ekkor már omladozóban volt a szovjet befolyási övezet Európában, a keleti blokk is. Az afgán háború annyira tönkre tette a szovjet birodalmat, hogy a második világháború után megszerzett területeit sem tudta megtartani.

Az afgán háborúnak lényegében egy nagy győztese volt, a radikális iszlám mozgalom. A dzsihádot – szent háborút – folytató mudzsahedinek úgy érezték, hogy ha egy világbirodalmat térdre tudnak kényszeríteni, akkor bármire képesek. A következő nagy ellenfél az eddigi támogatójuk az Egyesült Államok lett. Amit, mint azt a későbbi események mutatták ugyanúgy elűztek hazájukból, mint, ahogy ezt a szovjetekkel tették. De sajnos ezzel az Afganisztánban élőknek még nem lett jobb az életük.  

A hetvenes években az este megdöbbentette egész Amerikát. Petty Hearst az elrabolt milliomos utód csatlakozott elrablóihoz. Bűnös volt, vagy áldozat? Ez mai napig nem tisztázódott. Börtönben sem sokáig ült. Elnöki kegyelemmel szabadult.

Az 1970-es évek Amerikájában mindenki ismerte a régi gazdag családok neveit, mint a Rockfellerekét, Gattyekét és persze a Hearst család nevét. A legendás a William Randolph Hearst az Egyesült Államok legnagyobb médiabirodalmát építette ki, amelyet fiai közöttük Randolph Apperson, majd unokái többek között a Pattynek hívott Patricia örökölt. Nekik a nagyapa nyomdokaiba kellett volna lépniük. Patty ezért a híres kaliforniai egyetemen a Berkely-n közgazdaságtant tanult. Tanulmányai idején a diákmozgalmak szívében lakott Steven Weed nevű a barátjával. A milliárdos örökös ott élt, mint egy átlagos diák mindenfajta védelem és testőrök nélkül. Ez utóbb hibának bizonyult. 1974 február 4-én az akkor 19 éves lánynak az élete drámaian megváltozott. Egy kis szélsőbaloldali csoport a Symbionese Liberation Army (SLA) behatolt az apartmanjába és elrabolta őt. Bekötötték a szemét, a kezét megkötözték és egy titkos helyre hurcolták. Ott egy speciális „börtönbe” rakták, egy 1 méterszer 1,7 méteres cellába, ami WC-vel és mosdókagylóval volt ellátva. Csak az étkezéskor hagyhatta el ezt a helyet, akkor is bekötött szemmel és megkötözött kézzel. A terroristák követelései hamar tisztázódtak. Két börtönben levő tagjuk szabadon bocsátását akarták elérni. De ezt az állam határozottan megtagadta. Hamar előálltak egy másik követeléssel. Patty apjának 70 millió dollárt kellett volna előteremtenie és ebből a szegényeknek élelmiszert vásárolnia. A végén 2 millióban állapodtak meg. Még egy ételosztást is megszerveztek, de Patty ügye nem rendeződött. A teljes káoszban az SLA nem akarta a lányt elengedni. Ami ezután történt azt istenigazából soha sem tisztázták. Ami tény, hogy Patty egyre gyakrabban az elrablóival politikáról kezdett beszélgetni. Egyszer csak választás elé állították, vagy csatlakozik hozzájuk, vagy megölik őt. Patty az átállás mellett döntött. 1974 április 3-án a sajtónak egy hangszalagot jutattak el, amelyen Patty hangja volt hallható. Azt mondta, hogy ő most már az SLA tagja és Che Guevaras harcostársa Tamara Bunke Bider tiszteletére a Tania fedőnevet veszi fel. Az amerikai társadalom, csak úgy, mint a család teljesen megdöbbent. A történet ilyetén alakulása teljesen felfoghatatlanak tűnt. Egy jó módú és jól nevelt lány fegyvert ragad. Ez csak egy rossz vicc lehet, gondolták sokan. De nem az volt! Patty/Tania tizenkét nap múlva San Franciscóban egy bankrablásban vett részt. Álarc nélkül egy félautomata fegyverrel a kezében kiabált a megrettent banki alkalmazottakkal. A banda hatalmas mennyiségű készpénzt rabolt el, majd elmenekültek a helyszínről. A milliomos örökösnőből erőszakos bankrabló lett. A biztonsági kamera képei úgy néztek ki, mint egy olcsó krimi jelenete lenne. És ennek a kriminek a főszereplője Patty Hearst volt. És ezzel még nem fejeződött be a dolog. Pár héttel később egy rendőrséggel vívott tűzharcban hat SLA tag meghalt, közöttük volt a sötét bőrű Willie Wolf is. Ismét kiadott Patty egy sajtónyilatkozatot. A tartalma megdöbbentően hangzott: „Ő volt a legbarátságosabb és legszebb férfi, akit ismertem. Úgy szerettem, mint még senkit. Szerelmünk mély volt és nem a polgári erkölcsökön alapult.” Ezek a szavak mélyen megdöbbentették a szülőket és egész Amerikát. De rögtön feltűnt, hogy itt valami nem stimmel. Hogyan tud valaki ilyen társadalmi háttérrel ilyen gyorsan megváltozni? Patty fenyegetik, vagy manipulálják? Esetleg élvezi, hogy bűnözőként éljen? Egy rebellis rejlett benne eddig is? Az este hamar új megvilágításba került.

1975 szeptember 15-én Patty Hearstöt és társait letartóztatták. Ez ideig pár rablást és egyéb bűncselekményt még elkövettek. A kihallgatások során a lányt súlyos tetteivel szembesítették és a SLA rögtön más színben tűnt fel. Kiderült, hogy Pattyt folyamtosan verték, volt, hogy megerőszakolták (pl.: Willi Wolf is) illetve drogot is adtak neki. Az „agymosás” is szóba került. Patty Hearst bíróság elé állt, ahol az esetet próbálták tisztázni. Szakértők egész hada jelent meg. Voltak olyanok, akik Patty Hearst megváltozott személyiségéről beszéltek. Volt olyan szemtanú, aki állította, hogy látta, hogy fegyveres társa sakkban tartotta a lányt. Olyan szakértő is volt, aki a beszámíthatóságát is kétségbe vonta. A mai álláspont szerint elképzelhető a „Stockholm szindróma”, amely szerint a tettes és az áldozat a nagy nyomás hatására érzelmi viszonyba kerül egymással. Akár egymásba is szerethetnek. Úgy is lehet fogalmazni, hogy Patty Hearst nem volt ura önmagának.

Ugyanakkor prominens támogatói is voltak. Egy politikus aláírásokat kezdett gyűjteni az érdekében. John Wayne a híres színész is kiállt mellette. Úgy gondolta „agymosáson” esett át a lány. Minden esetre elrabláskor tizenéves volt és könnyen befolyásolható. Az 1976-os perben az államügyész azt mondta Patty saját akaratából cselekedett, míg a védelem ezt kétségbe vonta. Az eljárás végén a bíró 35 év börtönre ítélte a lányt. Patty fellebbezést adott be és a büntetését hét évre enyhítették. A San Franciscó-i női börtönben sem neki, sem a fogva tartóinak nem volt egyszerű dolguk. Biztonsági okok miatt magáncellában tartották. Amikor tanúskodnia kellett rendőrök és testőrök kisérték. A börtönben folyamatos egészségügyi problémái voltak. Többek között életveszélyes „Pneumothrax”. Talán ezért sem kellett leülnie a büntetését. 22 hónap után elhagyhatta a börtönt, mert az akkori elnök Jimmy Carter megkegyelmezett neki. De a teljes kegyelmet csak évek múlva kapta meg Bill Clintontól. Ezzel azt bizonyítva, hogy Patty semmi rosszat nem tett. Mégis az ügynek maradt egy kis mellék íze. Úgy tartották, hogy a gazdag és befolyásos családja intézte el a kegyelmet.

A kegyelem után Patty új életet kezdett. Felségül ment Bernard Lee Showhoz egy az egykor védelmére kirendelt rendőrtiszthez. Két lányuk született. Férje Bernard 2013-ban halt meg.           

A kommunista Vietnam győzelme után 1976 július 2-án hivatalosan egyesült az ország északi és déli része. Több százezer ember számára, akik a déli rezsimet támogatták ezt jelzés volt a menekülésre. Legtöbbjük apró hajókon menekült. Sokan közülük a tengerbe vesztek.

 Amikor a saigoni rádióadó a 1975 április 25-én a „White Christmas” dalt kezdte játszani sok hallgató, hogy tudta mit jelent ez: kezdetét vette a „Frequent Wind” nevű akció. Az amerikai légierő pilótái és tengerészgyalogosok a következő órákban 1373 amerikait és 5595 vietnamit mentettek ki, akiknek az élete közvetlen veszélyben volt. A menekülőket helikoptereken szállították a part menti hadihajókra. További akciók során repülőkkel és hajókkal további tízezer embert vittek ki az országból, nagy részük az amerikai hadsereg egykori alkalmazottja volt és azok családtagjai. Lényegesen több dél vietnami – hivatalnokok, katonák, buddhista és katolikus szerzetesek és apácák, értelmiségiek, vállalkozók, de egyszerű parasztok és munkások is – elhagyta hazáját, szárazföldi és tengeri utat választva a menekülésre. Párhuzamosan a vietnami eseményekkel együtt a vörös khmerek elfoglalták Kambodzsa fővárosát Phnom Penht. Amikor augusztus 24-én Laoszba is átvették a hatalmat a kommunisták a káosz teljessé vált. Hatalmas menekült áradat indult el a szabad világ felé. Több mint három millió ember hagyta el a délkelet Ázsiát a következő években.

1946 óta háború dúlt Vietnamban. 1959 óta harcoltak kommunista vietnamiak Laoszban és 1960-a években pedig már Kambodzsában is. A harcok intenzívebbé válásával egyre több ember hagyta el szülőföldjét. 1974 októberében az ENSZ menekültügyi szervezete irodát nyitott a laoszi fővárosban Vientiane-ban, mert olyan sok „Displaced Person” – otthontalan menekült – volt már. Egy hónap múlva újabb kirendeltséget kellett nyitni Hanoiban is. A menekültek egyre növekvő száma miatt az ENSZ alkalmazottjai túl voltak terhelve. Nem sokkal a vietnami harcok befejezése után, 1975 május 4-én a dán konténerhajó futott be Hongkong kikötőjébe, a fedélzetén a 3743 vietnami menekülttel, akiket a Dél Kínai tengerből mentettek ki. Még ugyanezen a napon 47 vietnami érkezett meg a maláj szigetre Pulau Perhentianba. Ezek után menekültek ezrei érték el Szingapúrt, Indonéziát és a Fülöp szigeteket. Thaiföldön 1975 nyara után a vietnami menekülteket 21 táborba osztották szét. De nem csak itt leltek menedékre menekülő vietnámiak. Az Egyesült Államokhoz tartozó Guam szigetén Saigon eleste után 140 ezer menekültet helyeztek el. De ez még csak a kezdet volt.

A franciák 1954-es kivonulása után Észak Vietnamból több mint egy millió ember menekült a kommunisták elől délre. De nem csak ők voltak 1975 után a vörösök számára nem kívánatosak, hanem a déli államhoz kötődő hivatalnokok is. Számukra úgynevezett átnevelő táborokat hoztak létre. Ezekben nem sok jó várt az ide száműzöttekre. Ezért is bízták sokan inkább az életüket lélekvesztő hajókra. A menekülés megterhelő volt. A lassú hajók könnyű zsákmányt jelentettek a tengeri rablók számára. A relatíve legrövidebb tengeri úton, ami Thaiföldre vezetett kimagaslóan nagy volt a kalózok száma. Az ENSZ adatai szerint a Thaiföldre megérkezett vietnamiak 77 százalékát támadták meg és 571 embert  - általában nőket és lányokat – öltek meg. A kalózok általában thai halászok voltak. A legnagyobb veszélyt azonban nem a fosztogatók, hanem maguk a hosszabb tengeri útra alkalmatlan hajók jelentették. 500 tengeri katasztrófát dokumentáltak és ezek még a konzervatívabb becslések voltak. Megbízható adatok szerint a menekülők 15 százaléka veszett a tengerbe.  

Ennek ellenére 1978-ban megkétszereződött az úgynevezett „Boat-People” (így hívták a menekülteket) száma. Amikor Vietnam és Kína viszonya megromlott a hanoi-i kormány el kezdte üldözni az országban élő 1,5 millió kínai származású polgárát. Erre válaszul Kína 200 ezer katonával megtámadta szomszédját és öt tartományi fővárosban okoztak jelentős károkat. Ezzel Kína úgy gondolta megleckéztette szocialista testvérállamát. Az 1978-as újabb menekült hullám során nem csak a menekülők száma, hanem hajók mérete is megnőtt. 1978 november 8-án a „Hai Kong” nevű teherhajó vetett horgonyt Port Klang maláj kikötőben. A fedélzeten 2500 vietnami volt. A maláj hatóságok megtagadták a kikötési engedélyt, de az ENSZ menekültügyi szervezete védelme alá vette a hajót és az utasok Kanadába mehettek. „Hai Kong” incidens után a nyugati média felkapta a menekültek ügyét. Amerikai politikusok, mint a demokrata Ted Kennedy és a republikánus Bill Brock bírálta az országok menekültekkel szemben tanúsított viselkedését. Németországban a Rupert házaspár és Christel Neudeck segélyakciót indított a menekültek érdekében. Az egykori teherhajó „Cap Anapur” ügye politikai vitákat szült. A bírálók azt mondták az emberek kimentése további menekülőket inspirál a veszélyes hajóútra. A „Cap Anapur” akció, amit 1982-ig pénzeltek a németek 10 ezer életet mentett meg. De nem csak a németek finanszíroztak tengeri mentést. Az ENSZ menekültügyi szervezet és további 31 ország is. 1978-ban a Vietnam megtámadta Kambodzsát ezzel tovább növelve a menekültek számát. A második legnagyobb kambodzsai város rövidesen Thaiföldön jött létre. Khao i Dang 140 ezer embernek adott otthont. A hetvenes évek második felében 700 ezer vietnami, 160 ezer laoszi, és 525 ezer kambodzsai hagyta el a hazáját. 1979-ben az ASEAN, a délkelet ázsiai országok szövetsége úgy érezte elérte teherbíró képességének határát. De nem csak ők! A brit koronagyarmat Hong Kong volt az egyik legleterheltebb ezért Margaret Thatcher miniszterelnök szorgalmazta legerősebben a menekült kérdés megoldását. De legalább ilyen aktívan állt az ügy mellé Walter Mondale amerikai alelnök és Kurt Waldheim ENSZ főtitkár is. Az ENSZ 1979 júliusában konferenciát hívott össze Genfben 65 ország részvételével.  A konferencia sikerrel zárult. Megemelték az ENSZ menekültügyi szervezetének költségvetését, és elosztó központokat hoztak létre Indonéziában és a Fülöp szigeteken. 1,4 millió „Boat-People” talált új otthonra 1970 és 1980 között az Egyesült Államokban, 260 ezer Kínában, és 200 ezer Kanadában. De jutott belőlük Ausztráliának, Malajziának és Argentínának is.                 

 „Billy a kölyök” rendkívül jól bánt a colttal. Megtanult két kézzel lőni és így jobban tudta használni a pisztolyát, mint bárki a vadnyugaton.  Legendává vált, de a végén olyanokat lőtt le, akiket nem kellett volna.

 Lincoln City, Új Mexikó. 1878 április elseje. Késő este. Hangtalanul osont be hat férfi a városba. A sötét főutcán haladtak a város központja felé. Egy vályogfal mögött fedezékbe húzódtak. Innen biztonságosan meg tudják figyelni az utcát, anélkül, hogy észrevennék őket. A férfiak felosztották egymás között a területet. Betárazták puskáikat és pisztolyaikat. Maszkot húztak az arcukra és vártak. Egyikük alig tizennyolc éves volt, vékony és kicsi. A kezei és a lábai, akár egy lányé. Ennek ellenére a megyében mindenki ismeri, mert gyorsabban ránt fegyvert, mint ellenfelei. Valamint azért, mert már megszökött a börtönből. A neve: Billy a kölyök. A megye sheriffjének William Bradynak - bár még nem tudja - ez az utolsó estéje.

Mélyen délnyugaton egy törvény létezik: „Code of the West”. Ne érdeklődj senkinek a múltjáról. Ezt mintha Billynek találták volna ki. Ő egy csavargó gyökerek nélkül. Múltjában csak eltüntetett nyomok vannak, valamint legendák. Állítólag 21 embert ölt meg, hivatalosan csak négyet. Sem a születési helyes, sem születési dátuma nem tisztázott. Valaki szerint 1859-ben született New Yorkban, vagy talán valahol Indiana államban. A sírja is három helyen található. Feltételezések vannak arról, hogy lelövése után még évtizedekig élt, valamint arról, hogy más helyen ölték meg. Sokszor rácsok mögé került, de mindig megszökött, mert a törvényenkívüliek között sok barátja volt. De a becsületes polgárok között is.  

Hajnalban esni kezdett. A város felébredt. Nem sokkal később a lovak patái és a kocsik kerekei sártengerré változtatták az utca. Akinek nem kellett feltétlenül kimennie, inkább otthon maradt. Három férfi a hatból fedezék mögül figyelte ki jön és megy.

Amit tudni lehet Billy anyja ír volt. Egyedül nevelte fel fiát fiú testvérével együtt New Yorkban. A jobb megélhetés miatt mind hárman nyugatra költöztek. Kansason és Arizonán át Új Mexikó határvidékére. Anyja hamar meghalt tüdőbajban. Volt egy mostoha apja, aki nyugtra költözés közben lelépett. Billy csak immel ámmal járt iskolába, mégis folyékonyan beszélt spanyolul. Ezért vannak történészek, akik szerint hispáno származású volt. A neve? Kérdéses. Csak Willam Bonneynak hívták. Talán vérszerinti apja után? Vagy Henry Antrim, anyja második férje miatt? Vagy Henry McCarty, anyja volt ugyanis McCarty. Egy biztos mindenki Billy a kölyöknek hívta, mert fiatal volt és jól bánt a pisztollyal. Úgy gyakorolt lőni, hogy feldobott egy bádog kannát és míg leesett a földre hat lyukat lőtt bele. A fiatalsága és testfelépítése miatt kellett mindkét kezével megtanulnia lőni.

Már kilenc óra is elmúlt. A távolban öt alak tűnt fel. Mindegyikük mellén ezüst csillag. Brady sheriff és helyettesei. A fal mögött a férfiak készenlétbe helyezték puskáikat. A sheriff és helyettesei átkeltek az úton és bementek a bírósági épületbe.

William Brady. Lincoln megye első választott sheriffje. Akárcsak Billy ír volt, de itt véget is ér a hasonlóság. Brady ugyanis az ellenség oldalán állt. 1878-ban a megye hatalmi harcok miatt megosztott volt. Marhákról, pénzről és hatalomról volt szó. A marhatartók és kereskedők két csoportja állt szemben egymással és próbálta egymást megsemmisíteni. A régiek Lawrence Murphy és James Dolan vezetésével állt szemben egy angollal és embereivel. Az évekig tartó küzdelem Lincoln megyei háború, vagy másképpen marhaháború néven vonult be a történelembe. Pontosan a dömping áron a hadseregnek szállítandó marhahúsról volt szó, valamint lovak és marhák elrablásáról. A legerősebb monopóliumra tehetett szert, ami nem volt mindig legális. A törvényt pedig a sheriff képviselte, akiről mindenki tudta, hogy Dolan és Murphy zsebében van.      

A másik oldalon John Tunstall, az angol állt, aki a régiek monopóliumát meg akarta törni. Ő cowboyokat bérelt fel, akik előbb lőttek, mint kérdeztek volna. Az egyikük Billy a kölyök volt. Ő sokévi csavargás után szinte otthonra lelt Tunstall mellett. Jó fizetés, meleg étel és olyan emberek, mint ő. Tunstall emberei „szabályzóknak” hívták magukat, mert jogot akartak szolgáltatni ott, ahol Brady sheriff korruptsága ezt nem tette lehetővé. A jogszolgáltatás számukra a Winchester és a Colt jelentette. 1865 az amerikai polgárháború után sok fegyver került az amerikai vidékre. Egyszerűek voltak, amelyeket mindenki tudott használni. Olyanok is, akik nem rendelkeztek hatalommal.

Brady és emberi a bíróságon gyorsan elintézték az ügyüket. Hamar ismét megjelentek az ajtóban. A fedezékben lévő hat férfi célzásra emelték puskájukat. Főnökükre, John Tunstallra gondoltak, akit pár hete lőttek le Brady emberei. Tunstall egyedül volt, mert emberei éppen egy átkozott pulykát akartak befogni.

Ebben az időben nem lehetett megjósolni ki nyeri a háborút. Utóbbi időkig Tunstall azt állította ő lesz a győztes. Megbízott egy ügyvédet Alexander McSweent, hogy a régiek ellen fellépjen. Publikussá akarta tenni, hogy telepes földeket adnak el, amelyek nem az övék. Embereket félemlítenek meg, ha ez ellen felszólalni merészelnek. Lincoln megye rettegésben élt.

Brady előre engedte embereit. Egy asszonnyal fecsegett, aki épen házából lépett ki. Végre elköszönt, majd emberei után sietett. Ebben a pillanatban lövések dördültek a fal mögül. A sheriff térdre rogyott. Megpróbált felállni és viszonozni a tüzet. De újabb puskatűz zúdult rá. Oldalra esett.  Tizenkét golyó fúródott belé. Rögtön meghalt.

Egy régi szabály a vadnyugaton. Figyelmeztesd az ellenfeledet, ha rá lősz. A hátulról lövöd le, jobb ha eltűnsz. Különben kivetett leszel, míg le nem vadásznak. Ez történt Billy a kölyökkel is.

Egyik sheriff helyettes megsérült. Üvöltve feküdt a földön. A szalonból jött ki valaki, hogy kihúzza a tűzvonalból. Akkor ölte meg egy másik golyó a kiáltozó seriff helyettest. Egy pillanatig csönd volt, majd a fal mögül felugrott egy fiatal, lányos cowboy és Brady holtestéhez futott. Mindenki ismerte a városban. Billy a kölyök volt. A sheriffnél levő elfogatóparancsot kereste. Ekkor találta el Matthews seriff helyettes golyója. Ő az ivóban keresett menedéket. Billyt a combján találták el. Otthagyta a sheriff holttestét és menekült. De már felismerték. Mindenki tudta Lincoln Cityben ki áll a lövöldözés mögött.

Brady halála után fokozódott a marhaháború. Tunstall csoportot végleg ki kellett iktatni. Az, hogy mennyire meggyengült a „szabályzók” csoportja jó mutatta a végjáték, amikor is Alexander McSween házában barikádozták el magukat.Dolan jó kapcsolatban volt a hadsereggel és a támogatásukat kérte. Katonák vették körül az ügyvéd házát. Senkinek nem volt szabad megmenekülnie, különösen nem Billynek. Hatalmas lövöldözés alakult ki. Billyék végül kitörtek és sikerült Billynek megszöknie. McSweent, aki megadta magát viszont lelőtték.

A marhaháború híre a messzi Washingtonba is eljutott. A kormányzót leváltották és Lewis Wallacet nevezték ki helyére. Az egykori tábornok rendet akart. És itt jött Billy ismét a képbe. Levelet írt a kormányzónak és üzletet ajánlott. Elmondja mi állt a marhaháború hátterében a szabadságért fejébe. Wallace látszólag belement az alkuba. De nem tartotta be ígéretét. 500 dollár fejpénzt tűzött ki a fejére. Ismét egy sheriff került a középpontba: Pat Garrett. Ő az új sheriff Lincoln megyében. Trófeát akart.

Fort Sumner. 1881 július 14. Billy egyik barátjánál alszik. Éjjel neszt hall, felkel megnézni mi az. Benyit barátja szobájába, ahol Pat Garett várja. Barátja megpróbálja figyelmeztetni, de már késő. Garett lőtt és Billy holtan esik össze.          

Lauri Törni harcolt a szovjetek ellen a „téli háborúban”, szolgált a Waffen-SS-ben a keleti fronton és 1954-ben belépett az amerikai hadseregbe. Egy kalandos élet a vörös uralom ellen.

Az alábbi jelenet zajlott le 1958-ban Augsburgban egy vendégfogadóban. Az amerikai hadsereg hadnagya barátnőjével iszogatott, amikor nyolc kisstílű bűnöző beléjük kötött. Az amerikai katonatiszt nem sokáig hagyta a szidalmazást és a három kötekedőt kidobott az utcára a maradékot pedig olyan módon megverte, hogy kórházba kerültek. A hadosztály parancsnoka hadbíróság elé akarta állítani, de Augsburg város polgármestere Larry Thorne hadnagynak kitüntetést szándékozott adni. Idáig a legenda. Thorne katonai karrierje komoly veszélybe került. A helyzetet Aito Keravuori őrnagy a bajor Bad Tölzben állomásozó speciális egység 10-es csoportjának vezetője oldotta meg, aki Thorne barátja volt. Ugyanis a hadnagyot nem is Larry Thornenak hívták eredetileg hanem Lauri Törninek. A finn az amerikai speciális erőkhöz került.

 Lauri Törni 1919 május 28-án Wiborgban, finn nevén Viipuriban született Karéliában. Szolgált az 1939/40-es téli háborúban, ahol finn katonaként küzdött az agresszor Vörös Hadsereg ellen. Olyannyira kitüntette magát a harcokban, hogy az egyik elöljárója tiszti kiképzésre javasolta. Törni 1940-ben tisztiiskolára került, majd később, mint tartalékos 1941-ben a Harmadik Birodalomban tanult tovább katonai iskolában. Itt készítették fel az SS észak keleti zászlóaljának katonáit. Még 1941-ben visszatért 19 társávval együtt a hazájába, ahol újra a szovjetek ellen harcoltak. Törni az 1. Finn Hadosztályhoz került és egy motorizált alakulat parancsnoka lett. 1942-ben a gyalogsághoz helyezték, mint felderítő. A feladata szovjet tankok és gyalogsági egységek felkutatása és megsemmisítése volt. 1942 végére Törni egy önálló vadászszázadot vezetett, amely a szovjetek mögött tevékenykedett és az ellenség infrastruktúráját számolta fel. Törni pár emberrel dolgozott és többnyire túlerővel szemben küzdött. Sokszor ember ember elleni küzdelembe került, ahol a kés és a fejsze volt a leghatásosabb fegyver. 1944 július 9-én megkapta a „Mannerheim kereszt” kitüntetést. A német másodosztályú Vaskereszt ekkor már meg volt neki. A szovjet egységeknél annyira tartottak tőle, hogy a három millió márka jutalmat adtak volna annak, aki elkapja. Századossá léptették elő 1944 nyara végére. De ekkora Finnország kapitulált, és őt leszerelték. Törni családja szovjet megszállta finn területen élt. Meg akarta menteni őket ezért belépett egy németek által támogatott finn földalatti szervezetbe. Egy német tengeralattjáróval, két társával Németországba vitték. Itt elvégzett egy titkosszolgálat kiképzést. Ezután Flensburgba helyezték, ahonnan parancsnoka Alexander Cellarius a keleti frontra küldte. Itt harcolt, mint SS-Hauptsrumführer a Waffen SS-ben. Egységével átküzdötte magár a szovjet vonalakon, míg 1945 áprilisában az amerikai ejtőernyősök fogságába került. Lübeckbe vitték hadifogoly táborba, ahonnan pár hét múlva megszökött. Dániába ment, ahol a finn nagykövetségtől kapott útlevelet. Hazájában körözték, mert szovjet nyomásra a rendőrség kommunista befolyás alá került. Letartóztatták, de sikerült ismét megszöknie. 1946-ban ismét elfogták és börtönbüntetésre ítélték. Megint megszökött és ismét elfogták, de 1948-ban a finn államelnök amnesztiában részesítette.

1949-ben Svédországon keresztül Venezuelába utazott. Itt találkozott korábbi előjárójával Matti Aarni őrnaggyal. Ő javasolta, hogy mint sok finn menjen Amerikába és lépjen be a hadseregbe.  Törni így is tett és 1954 január 28-án az amerikai hadsereg katonája lett. Elvégzett egy ejtőernyős iskolát és a speciális egység tagjaként került 1963-ban Vietnamba. Thin Bien védelméért megkapta a „Bibor Szív” amerikai kitüntetést, valamint a „Bronz Csillagot”. Robin Moor a „Zöld sapkások” című könyvébe az ő történetét is megírta és a filmváltozatban őt játszotta John Wayne. Törni élete tragikus véget ért. Laosz felett lezuhant helikoptere és szörnyet halt. A holttestét csak 1999-ban találták meg. Az arlingtoni katonai temetőben helyezték örök nyugalomra.