Az egyházi állam a „pornokrácia” fogságában. A 10. században egy magát szenátornak kinevezett nő Marozia, Róma vezetőjévé küzdötte fel magát, kegyetlen és gátlástalan eszközökkel. Élete később hamis legendák születésére adott alkalmat, amelyek egy nőről szóltak, aki az egyházi állam feje lett. 

 „A végső idő beköszöntött. Égő fáklyák hullnak Rómára és nők uralkodnak a kereszténység fővárosa felett. Kéjsóvár nőszemélyek nyúlnak a pápák ruházata alá.” Ezeket a mondatokat olvashatjuk a Benedikt von St. Andrea 968-ban írt „Chronicon” címet viselő művében. Ugyanebben az időben Cremonai Liutprand azon dühöng, hogy „szégyentelen leányok” a hatalmukkal a régi római erényeket rongálják. „Pornokráciának” hívják a történészek a pápaság ezen korszakát. Különösen egy nő tűnik ki botrányos viselkedésével a történelemírók műveiben, Marozia, aki 930 körül szinte egyedül uralta az egyházi államot. Az asszony egy gátlástalan, számító mindenáron hatalomra törő politikus volt. Minden lehetőséget megragadott, egy összeomlani látszó világban. A szörnyű évek 882-ben az első pápagyilkossággal kezdődtek. VIII. János pápa fejét az ellenfelei egy kalapáccsal verték be. 897-ben aztán VI. István egy látványos eseményt rendezett. Elődjének oszlásnak indult holtestét a sírjából kiszedette, majd teljes főpapi ornátusba öltözetett hullát bíróság elé állítatta és ítéletet mondatott felette. Végül a földi maradványokat a Tiberisbe dobatta. Ekkor Marozia hét éves volt, és az ilyen fajta események nem voltak példa nélküliek. Gyerekként három pápaváltást ért meg. VI. István sem töltött sok időt a pápák trónján. Lázadás tört ki ellene és a hatalmától megfosztották. A börtönben fojtották meg. 900-as év körül a pápai állam az Itáliáért folytatott hatalmi harc eszköze lett. A helyi hatalommal rendelkező családok igyekeztek vele az uralmukat biztosítani. Ebben a folyamatban döntő szerepet játszottak az egyes családok női tagjai, akik a szépségüknek ellenállni nem tudó pápákat befolyásuk alá vonták. Hol az egyik hol a másik nemesi család tagjai ragadták magukhoz segítségükkel a hatalmat. Egyik család sem volt ebben a harcban eredményesebb, mint, amiből Marozia származott. Az apja Theophyklactus a 10. század elején pápai kincstárnok, majd consul lett. III. Sergius pápasága (904-911) idején a család gyönyörű nőtagjai révén szerzett nagy befolyást. A feleség Theodóra és a két lány Marozia és ifjabb Theodóra hajszolták az élet örömeit. A hataloméhes hölgyek rokonaikat, barátaikat, fiaikat jutatták a pápai trónra. Theodóra ugyanakkor lányát Maroziát Sergius pápa ágyasává tette. De magát a lányt sem kellett félteni már ekkor saját karrierjét építgette és így nem volt ellenére a rá osztott szerep. Theodóra ezen kívül hozzá segítette a ravennai érseket a pápai címhez, aki X. János néven ült a pápai trónon 914 és 918 között.           

Marozia méltó utóda lett anyjának. Igazi kurtizán, aki a hatalom legmagasabb csúcsain folyó eseményeket befolyásolta. 925-ben apja halála után a család élére került. Olyan idő volt ez, amelyben az erős férfi családfőt, akár leánya is követhette a vezetésben. Marozia a III. Sergius pápával folytatott szerelmi viszony után a spoletói őrgróf felesége lett. Rómában felvette a Patricia et Senatrix címet és ő lett a város legnagyobb hatalmával rendelkező embere. Marozia, hogy befolyását biztosítsa összefogott Hugó itáliai király ellen, annak Guido nevű féltestvérével, akihez ráadásul még feleségül is ment. Hugó X. Jánost támogatta és ez Marozia nem hagyhatta. Anyja támogatásával pápává választott X. Jánost megölette és még utána jövő két pápa is hasonló sorsra jutott. Amikor Sergius pápával folytatott kapcsolatából született fia 18 éves lett pápái trónra segítette XI. János néven. A fiú négy évig volt az egyházi állam feje. Rómában úgy tartották Marozia saját pápai dinasztiát akar alapítani. Guido halála után éles fordulatot tett eddigi ellenségének Hugónak nyújtotta kezét. Már a császári korona megszerzését fontolgatta pápai trónon ülő fiának. De nagyon elszámolta magát. Mikor a spoletói őrgróffal való házasságából származó fia Albrecht nagykorúvá vált, elűzte anyját, mostohaapját és féltestvérét Rómából és maga vette át a hatalmat az örök városban. Húsz évig saját embereit tette meg pápának, 955-ben pedig akkor 18 éves fiát jutatta a római egyház élére XII. János néven. És mi lett Maroziával? Hatalmától megfosztva valószínűleg fogolyként végezte életét. De pályafutása egy legendának adott táptalajt.

Évszázadok óta mesélnek Európában egy teljesen elképzelhetetlen történetet: a kora középkorban volt egy női pápa. Krónikások írtak róla, művészek örökítették meg. Legendás alakjának történetét generációkról generációkra adták tovább. Konkrétan az angol szülőktől származó lányt Johannának hívták és a németországi Mainz városából származott. Már fiatal korában férfinak adta ki magát, hogy bejusson egy kolostorba, ahol a művelt szerzetesektől írni és olvasni tanulhat. Johanna szerénységével és jóindulatával hamar feltűnt és rendkívül népszerű lett. A kolostorban megismerkedett egy angol származású szerzetessel, akibe szerelmes lett. Bejárták Itáliát és Franciaországot végül Athénba mentek, ahol Johanna állítólag filozófiát tanult. Szerelme hirtelen halála után Rómába költözött, ahol filozófiát tanított. A rendkívüli egyéniségével egészen a katolikus egyház csúcsára jutott.  Bíboros lett, majd 855-ben IV. Leó halála után nem várt módon Johannes Anglicus néven pápává választották. Innentől a női pápa további sorsa vitatott. Leváltották, vagy erőszakkal eltávolították a hatalomból? Vagy a hivatali ideje alatt gyereket szült? Sok jel az utóbbira utal. Legendák szerint 32 évesen új szeretője lett, saját udvari káplánja személyében. Tőle esett teherbe. Vannak, akik azt mondják szülés közben halt meg. Más források arról írnak, hogy egy lateráni körmenet idején szülte meg gyermekét. Az esetet látva a feldühödött tömeg halálra kövezte. Rómában ezen a helyen ma is létezik egy Mária szentély, amit sokan a női pápa szentélyének is hívnak. A Via dei Santi Quattro utcában található, amit korábban Vicus Papessa, a női pápa utcájának neveztek. Ide tett virágcsokrok, kérések és üzenetek jelzik, hogy napjainkban is sok tisztelője van az egykori női pápának. Viszont a vatikáni körmenetek elkerülik ezt az utcát. Hivatalosan, mert túl szűk. Van egyháztörténész, aki a Vicus Papessa elnevezést is másnak tulajdonítja. Egy bizonyos Papes nevű nemesi családnak, amely a tízedik századig itt lakott.

Ha a katolikus egyház hivatalos történetét olvassuk, az tagadja, hogy bármikor női pápa lett volna. Legendáról van szó, állítják. Az egyháztól független történelemtudomány is azon az állásponton van, hogy nem élt Johanna nevű nő, aki pápává választottak. Mégis évszázadok óta keményen tartja magát a feltételezés a létezéséről. Leggyakrabban a dominikánus szerzetest troppaui Mártont idézik, aki 1277-es krónikájában Johannes Anglicus pápáról ír, aki 850 körül ült a pápai trónon és nő volt. Más krónikások is megemlítik a női pápát. Egymástól vették a leírást? Az ellentmondások nem teszik könnyűvé a történet hitelességének tisztázását. A hivatali ideje a Johannából Johanneszé váló pápának a sötét középkorra esik. Egy különlegesen áttekinthetetlen korszaka az emberiségnek, amit még a történészek is csak nehezen látnak át. Ennek ellenére voltak és vannak tanult történészek, aki nem zárják ki, hogy a legendának van valós alapja. Ilyen a svájci származású régész és kora középkorral foglalkozó történész Michael Habicht az ausztrál Flinders Egyetemről, aki könyvet írt „Johanna a női pápa” címmel, amely nagy felháborodást okozott egyházi körökben. Azt írja, léteznek különböző eddig figyelmen kívül hagyott dolgok, amelyek a női pápa létezésére utalnak. Numizmatikai leletek és olyan szövegforrások, amiket a katolikus egyház eddig eltussolt. Ezek arra utalnak, hogy igen is létezett női pápa. A Vatikán régi szövegeket változtatott meg, vagy semmisített meg, hogy a női pápára utaló jeleket eltörölje. „Én is azt hittem eleinte, hogy Johanna története csak legenda” – vallja be Habicht – „de aztán a kutatásaim alapján megvilágosodott, hogy van valós alapja a történetnek. Előkerült egy ezüstérme a 856-tól 858-ig terjedő évekből SCS PETVS felirat található egy IOHANIS pápai monogrammal. Ezt az érmét tévesen VIII. János pápának tulajdonítják, aki 872 és 882 között ült a pápai trónon, de teljesen máshogy néztek ki érméi. Stílusa alapján az érme csak 850 és 860 között készülhetett. A hátoldalán pedig II. Lajos császár neve van, aki 855-től uralkodott, pont Johannes Anglicus idejében.” Habicht szerint ez és más adatok is arra utalnak létezett 856 és 858 között női pápa, akit az egyházi források nem említenek! A hivatalos történetírás szerint IV. Leó pápa 847 október 6-tól 855 július 17-ig volt pápa, utódját, III. Benedeket 855 októberében választották meg, tehát a három hónapos interregnum idején nem valószínű, hogy lett volna még egy pápa. Johanna legendája inkább az egyház válságának későbbi megjelenítésére utal. Olyanokra, amiket például Marozia és hasonló kétes erkölcsű asszonyok idéztek elő.

Eltűntnek nyilvánítva. Megközelítően egymillió a második világháborúban elesett Wehrmacht katonának nem találják nyomát. Pedig a hozzátartozóiknak nagy vigaszt jelentene a sírjaik ápolása. Pár éve lengyel és német önkéntesek kutatnak egy megbékélési kezdeményezés keretében eltűnt katonák holtestei után, hogy meg lehessen adni nekik a végső tisztességet és meg lehessen ismerni történetüket. Mint például Fritz Schmalfuβ festőművészét, aki 1945-ben tűnt el Pommerániában.

 1944 elején Fritz Schmalfuβ még nem volt 29 éves, amikor Drezda felé utazott, hogy eleget tegyen a behívó parancsnak. Az utolsó percig azt remélte, hogy a háború nélküle fog lezajlani. Schmalfuβ magas volt, majdnem két méter. A családjának az az utolsó emléke róla, ahogy az emberekkel tömött pályaudvar peronján egyre távolodik kalappal a fején, majd felszáll az induló vonat egyik kocsijába és a kalapjával integet az ablakból. Az anyja vigasztalhatatlan volt. Jóval később egy papírdarabot találtak a zsebében rajta rövid írás: „Kedves Mama! Ne bánkódjál, nemsokára haza megyek épen és egészségesen. Szerető fiad: Fritz” Az első dolog, ami napvilágra került Fritz Schmalfuβ koponyája volt. Balra volt billenve, szemgödre a mellette fekvő katona irányába nézett. Az alsó álkapcsa kicsit le volt válva, mintha csodálkozva mondani akarna valamit a mellette fekvő bajtársának.

Slonowice korábban Schlönwitz és Peczerzyno német nevén Panzerin között furcsa színű a föld. A bomló egyenruhák színezték át. A föld színe nem barna és egészséges, hanem sötét és szomorú, akár a kátrány. Sok ilyen van hátsó Pommerániában, délre Schivelbein városától. Itt a szovjet csapatok 1945 márciusának első napjaiban több német egységet zártak körbe. Lejjebb, délen Frankfurt és Stettin között a Vörös Hadsereg már az Oderáig nyomult előre és a Wehrmachtot a Keleti tenger felé nyomta. Pár óra alatt vagy egy tucat katona holteste került elő egy burgonyaföld mellett. Mindannyian a Schivelbeintől délre fekvő katlanban estek el. Egy nyílegyenes országút mellett Stettintől 80 kilométerre északkeletre még fognak egypár katonát találni. A férfiak ásóval és kis kézi seprűvel dolgoznak. Óvatosan rétegről rétegre távolítják el a földet. Már közel vannak. Egy kulacsteteje és egy puska csöve tűnik elő. Albrecht Laue gondosan söpri le a földet Fritz Schmalfuβ csontjairól. Kiszabadítja a láb és medencecsontot és addig dolgozik, míg az egész csontváz láthatóvá nem válik. Laue 31 éves és a „Vereins zur Bergung Gefallener in Ost Europa” nevű egyesület elnöke. Szervezete az egykori kelet európai hadszíntereken például Sztálingrádnál, Magyarországon, Lengyelországban keresi a második világháborúban elesett német katonák földi maradványait. A „Pomorze” nevű lengyel csoporttal dolgoznak együtt, de vannak kapcsolataik Magyarországon és Oroszországban is. Önkéntesként tevékenykednek. A munkájuk küldetésének tekintik, hogy elérjék az egykor egymás ellen harcoló népek kölcsönös kiengesztelődését. Az egyesület 1992-ben alakult, amikor Rainer Burkhardt filmrendező Novgorodnál forgatott egy dokumentumfilmet szovjet katonák exhumálásáról. A filmben az oroszok tették fel a kérdést, „mikor jönnek végre a németek a saját halottjaikért?”

Laue és társai a legegyszerűbb eszközökkel dolgoznak: ásó, seprű és ecset. El kellene egy kisebb markoló is, de hát a pénz szűkös. Így marad a több tonnányi föld kézzel való kiásása. A demjanszki katlanban elesettek után kutatva orosz kollegáikkal több, mint 3400 túlnyomórészt szovjet katona holttestét találták meg. 1999-ben Sztálingrádnál pedig 587 Wehrmacht katona földi maradványára bukkantak. Az egyesület alapítása óta 6000 elesett katonát exhumáltak, ez pedig csak töredéke a még mindig eltűntnek számító körülbelül egymillió német katonának. A „Deutsche Dienststelle” nevű szervet tartja nyilván a katonák neveit. Ők tudják beazonosítani az elesett Wehrmacht harcosokat. Az archívumukban csaknem az összes Wehrmacht katona személyi adata megtalálható. Az exhumálásnál gondot jelent, hogy nem mindegyik katonánál találják meg az azonosítóját, ismertebb nevén a dögcéduláját. Ezért sok halottat nem tudnak nevesíteni, így az ő történetük befejezetlenül marad. Az egyesület tagjai 30 és 50 év közöttiek. Az unoka generáció, aki a nagyapját keresi. „Nehéz feldolgozni, hogy a nagyapa nem jött vissza a világháborúból.” –mondja Albrecht Laue. „Mi nem politizálunk, az emberi oldaláról közelítjük meg az ügyet. Ezek a katonák megérdemlik, hogy méltó helyen nyugodjanak. Minden nap van valahol a világban háború és halottak. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy hét évtizeddel ezelőtt Európában is háború dúlt és sokan haltak meg értelmetlenül.”

A földben hatalmas lyuk tátong. A szélén tíz lengyel és tizenhárom német nézi mit találtak. Négyszögletű tömegsírban harminc német katona földi maradványai fekszenek. Mindegyik gondosan lefektetve, mintha csak aludni tértek volna. Valamelyiken még a csízmája is rajta van. A „Pomorze” szervezet törvényszéki orvosa vizsgálja a csontvázakat. Valamelyiknek egész része hiányzik, például a fejéből, vagy a végtajgaiból. A holtestek egy teljes csata történetét mesélik el. Az orvos gránátszilánkokat talál, valamint egy páncélos lövedék becsapódásának nyomait. A legtöbb férfi rendkívül fiatal volt. 20 és 25 év közöttiek. Fritz Schmalfuβ a maga 29 évével idősnek számított. Akik ismerték azt mondták rendkívül tevékeny volt. Mindig volt nála egy ceruza. Portrékat és utcarészleteket rajzolt állandóan. Már iskolás korában festett és képeit tanulótársaival cserélte el valamiért, amire szüksége volt. Később, amikor Fritz Schmalfuβ festett olyan volt, mint egy szerzetes. Akkor egyedül volt, nem lehetett zavarni. Ha kész volt egy képpel mindig vett egy üveg bort, amit barátaival megosztott. Élete nagy részét Drezdában töltötte. Itt járt művészeti iskolába. Expresszionista képeket festett általában és rendkívül büszke volt rá. A művészeti akadémia rektora Richard Müller professzor ezt írta róla: „Fritz Schmalfuβ rendkívül tehetséges tanuló, a legjobb az osztályomban.” Schmalfuβ gyakran látogatta meg a Chemnitz melletti Ruβdorfban élő édesanyját. Ugyan nem volt házas, de volt egy svéd barátnője May Hemberg, aki leánytestvérével Drezdában lakott és művészek körében forgolódott. A hadsereg behívója sokként érte Schmalfuβt. Barátnőjével úgy tervezték a háború után tartják meg az esküvőt. Erre már nem került sor. Az eljegyzési gyűrűjét a sírban megtalálták. Az ujján volt, ahova mennyasszonya húzta fel az eljegyzéskor. A csatatér egy nagy archívum. Minden elesett katona egy történet. Az elesettek általában maguknál hordták, ami az otthonra emlékeztette őket, például fényképeket, náluk lehet a kitüntetésük, zsoldkönyvük, vagy ha vezettek a naplójuk. Persze akkor, ha tisztességes temetést kaptak és elhantolásuk előtt nem fosztották ki őket.      

A legnagyobb nehézséget hadisírok helyének pontos beazonosítása jelenti. Gyakorlatilag egész Pommerániába lehetnek ilyenek. Sokan haltak meg errefelé. Viszont a szemtanúk egyre öregebbek, legtöbbjük már nem is él. Ezt a tömegsírt egy idős lengyel segítségével találták meg, aki 1946 még kis gyerek volt. Emlékezett egy nyírfakereszt darabra, illetve össze vissza heverő rohamsisakokra. Egyik hétvégén az egyesület tagjai kimentek az öregember által megmutatott területre és a szükséges engedélyek birtokában megkezdték a kutatást. Fémdetektorral és fúróbotokkal felszerelkezve neki kezdtek sírok megkeresésének. A detektor jelzi, ha fém van a talajban a fúróbotokkal pedig mintát lehet venni a talajból, amivel látni lehet hol bolygatták meg a földet. „Ez ezen a vidéken még mindig érzékeny téma. Főleg az idősebbeknek van bajuk még mindig a németekkel. Valaki azt mondja, hagyjuk ott őket, mások viszont azon a véleményen vannak ők csak az életükért harcoltak megérdemlik a rendes sírt.” – mondja Piotr Brzezinski a lengyel szervezet vezetője. „Slonowice és Peczerzyno között rengeteg helyen vannak még hadisírok. Van egy hely, ami arra utalt, hogy a holtestek az országút alatt vannak eltemetve, de a hatóságok nem engedték az utat feltörni. Így nem tudtunk vele mit kezdeni.” 1945 márciusában az időjárás rendkívül enyhe volt. Fritz Schmalfuβ ekkor már nem írt több levelet haza. Az életéért harcolt. A Vörös Hadsereg egyre jobban előre nyomult hátsó Pommerániában. A német egységeket szétkergették, felszámolták. Sokakat bekerítettek. Két lehetősége volt a német katonáknak. Megadják magukat, vagy áttörik a szovjet vonalat és a Birodalom belseje felé visszavonulnak. Schlönwitz már szovjet kézen volt, amikor Fritz Schmalfuβ megérkeztek a településhez. Valószínűleg a német katonák megrohamozták a falut. Nem volt fedezékük és a szovjetek páncélosokkal és tüzérséggel lőtték őket. 1945 március negyedike, vagy ötödike lehetett, amikor Fritz Schmalfuβ meghalt. Nem sok volt hátra a harmincadik születésnapjáig.                           

A tömegsír megtalálása, amelyben feküdt és a benne levő katonák exhumálása egy hétig tartott. A munkák végezte után Albrecht Laue egy rövid emlékbeszédet tartott. A megbékélés fontosságáról és halott katonáknak megadandó végső tisztességről beszélt. A földi maradványokat gondosan kék nejlonnal kibélelt kis koporsókba tették. Őket a Stettin melletti Neumarktban található katonatemetőben helyezik végső nyugalomra. Ezt a temetőt Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge nevű szervezet tartja fent. Az utolsó munkanap végén a tömegsír melletti krumpliföld tele volt koporsókkal. Közöttük volt Fritz Schmalfuβé is. Édesanyja mindig azt mondta, ha a fia hazatér nagy festő lesz belőle. Élete végéig várta hazatértét. Hiába.

Megjegyzés: Magyarországon a hadisírok gondozása a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum feladata államközi szerződések alapján. Mellette és vele együtt jó pár civil szervezet foglalkozik első és második világháborús sírok felkutatásával és ápolásával, itthon és a határon túl. Németországban nagyrészt a Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge nevű szervezet foglalkozik hadisír gondozással.

 1966-ban egy egyetemi hallgató elkövette az Egyesült Államok addigi legnagyobb tömeggyilkosságát. Mivel a hatóságok az esetből téves következtetéseket vontak le, az Austinban történtek a hasonló gyilkosságok prototípusa lett.

 1966 augusztus elsején Claire Wilson éppen a Texas állambeli Austin egyetemének campusán sétált keresztül. Röviddel déli 12 óra előtt 35 fokot mutattak a hőmérők. A lány virágmintás nyári ruhája a hasánál kidudorodott. Claire nyolchónapos terhes volt. Mellette barátja Thomas Eckman próbálta vele a lépést tartani. Mindketten tizennyolc évesek voltak. Az autójuk az egyetem másik oldalán parkolt. Siettek, hogy még időben pénzt dobjanak a parkoló órába. Utána a diákok kávézójába akartak menni, biliárdozni. Az útjuk a campus főépülete előtti téren vezetett át, amelyen egy 94 méter magas torony állt. Hirtelen egy dörrenés hallatszott. Wilson összeesett. Eckman letérdelt mellé és föléje hajolt. De mielőtt bármit kérdezhetett volna újabb dörrenés hallatszott. Eckman az aszfaltra zuhant. Egyre több lövést lehetett hallani. Wilsontól és Eckmantól pár méterre a matematikus Robert Boyer csuklott össze. A következő lövések a békehadtest két tagját találták el. Először az összecsukló embereket látva voltak, akik egy furcsa színjátékra, vagy a vietnámi háború elleni demonstrációra gondoltak. Csak az egyik professzornak tűnt fel négy perc múlva, hogy a földön fekvő emberek véreznek. Azonnal hívták a rendőrséget. A központ járőrautókat küldött a helyszínre. A rendőrségi adást éppen hallgatta az egyik rádióadó riportere. Közvetítő kocsival azonnal a helyszínre indult. Mindeközben a toronyban egy férfi a puskája távcsövébe nézett. Fehér hajleszorító pántot viselt és a teniszcipője mellett egyre gyűltek a töltényhüvelyek. Charles J. Whitman 25 éves diák és mesterlövész. Azért jött fel a toronyba, hogy minél több emberrel végezzen. Meghúzta a ravaszt és valaki holtan esett össze. Ezen a forró délelőttön olyan 96 perc vette kezdetét, amely megváltoztatta Amerikát. Nézők milliói követték élőben a televízióban, ahogy Whitman az ország addigi történetének legszörnyűbb bűntettét hajtja végre. A megdöbbenés különösen nagy volt, mert olyan valaki gyilkolt, aki teljesen átlagos embernek számított. Bárkinek akár a szomszédja is lehetett volna. Legalábbis így gondolták.

Whitman 1941-ben született a Florida állambeli Lake Worthben. Anyja háztartásbeli volt, apja pedig egy bádogos vállalkozás tulajdonosa. Már korán megtanította fiát fegyverrel bánni. Egy fotón a tizenkét éves Charles már vadászpuskával volt látható. Whitman tehetséges fiú volt. IQ teszten 138 pontot ért el, ami kiemelkedő eredmény. A cserkészeknél is a legnagyobb rangot kapta meg az „Eagle Scout”-ot. Az apja ennek ellenére gyakran verte. 18 évesen elmenekült otthonról. A tengerészgyalogsághoz ment. Kubában a guantanamoi bázison szolgált. Itt élte át a Castro féle forradalmat. Egysége állandó készültségben volt, de harcolniuk nem kellett. Whitman minta katona volt. Társai kedvelték, elöljárói ösztöndíjra javasolták. Gépészetet küldték tanulni, hogy tiszt lehessen. Így került 1961-ben a Texas állambeli Austin egyetemére. Az egyetemi élet viszont nem tett jót neki. Sok pénzt pókerozott el, gyakran száguldozott autójával a városban. Egyszer egy orrvadászaton lelőtt őzet a zuhanyzójában aprított fel. 1962 februárjában úgy tűnt megszelídült. Megismerkedett a tanársegéd Kathy Leissnerrel. Fél év múlva megházasodtak. Whitman az esküvőn fehér frakkot viselt és mindenki azt mondta róla és feleségéről, hogy perfekt pár. Whitman szorgalmas és okos, Kathy pedig csinos és kedves. Hamarosan saját házba költöztek.

Whitmannak mindene meg volt, amit a hatvanas évek Amerikája nyújthatott. Feleség, ház és egy neves egyetemen ösztöndíj. Mégis az esküvője után azt írta naplójába, hogy sokat gondol a halálra. A gépészeti tanulmányok egyre kevésbé érdekelték. A jegyei is egyre jobban romlottak, mígnem a tengerészgyalogság megvonta tőle az ösztöndíjat. Anyagilag feleségétől függött, aki a diploma megszerzése után egy középiskolában tanított biológiát. Az egyetemen szakot váltott és építészetet kezdett tanulni, de a vizsgáin megbukott. Egyre gyakrabban különös fejfájásokra kezdett panaszkodni. Amfetamin tablettákat szedett. Nem tudott aludni, érzékeny és agresszív lett. A feleségét is előfordult, hogy megverte. Egyre gyakrabban beszélt arról, hogy felmászik az egyetem tornyába és onnan fog lövöldözni. Azt mondta ott egy hadsereget is fel lehetne tartóztatni. 1966 márciusában Whitman felkereste az egyetemi campus pszichológiai tanácsadó szolgálatát felesége sürgetésére. Ott beszélt a családjával való szakításról, apja iránti gyűlöletről és a vágyról, hogy az egyetemi toronyból lövöldözzön. A pszichiáter, aki gyakran halott absztrakt fenyegetéseket betegeitől, nem tulajdonított jelentőséget Whitman elbeszélésnek. Komoly szakmai hiba, aminek következményei lesznek. A férfi 1966 júliusában már elhatározta ölni fog. Egy chicagói eset adta meg valószínűleg a végső lökést. Ott egy férfi nyolc ápolónőt erőszakolt és ölt meg. Ehhez jött a nyári hőség, ami sem tanulni sem aludni nem hagyta.

Július 31-én egy távcsövet vásárolt, valamint egy 15 centiméter penge hosszúságú kést. Este meglátogatta a már Austinban élő anyját, akit egy gumicsővel megfojtott, majd betörte a fejét. Ezután hazament és alvó feleségét szíven szúrta. „Nem tudok racionális választ adni arra, miért tettem ezt.” – írta búcsúlevelében. Talán az egoizmus motiválta, vagy az, hogy megvédje őket a szégyentől, ami rájuk várt volna Whitman tette után. Egy másik levelében azt írta „a földi szenvedéstől akarta megóvni őket.” Anyja ajtajára egy papírt ragasztott, „Kérem, ne zavarjanak” felirattal, amit aláírt. Felesége munkahelyén pedig beteget jelentett. Aztán a katonai zsákjába pakolt macsetét, gyufát, toalett papírt, zseblámpát, tartalék elemeket, zsebrádiót. Vitt magával még 13 liter benzint, proteinitalt, konzerveket és mézet. Magához vette fegyvereit bőséges munícióval. Egy bolti eladónak azt mondta vadászkirándulásra megy Kaliforniába. Munkásruhát vett magára, így az egyetemre való bejutás nem jelentett gondot. A toronyba is simán beengedték, mert karbantartónak nézték. Lifttel ment fel a 27-ik emeletre, majd lépcsőn a torony kilátó erkélyének a szintjére. Azt itt üllő recepcióst leütötte és a testét elrejtette egy kanapé mögé. Pár perc múlva egy fiú meg egy lány jött be az erkélyről. Ők látták Whitman kezében a puskát. Döbbent csend után köszöntek a férfinak, majd lementek a lépcsőn. Nagy szerencséjük volt. Whitman a recepció bútoraiból barikádot kezdett építeni, amikor két tizenéves jött fel. A testvérpár családjukkal 600 kilométer autózott, hogy felkeressék nagynénjüket. Érdekelte őket a toronyból való kilátás ezért jöttek az egyetemre. Amikor Whitman meglátta őket fogta a puskáját és tüzelt, majd lement a 27-ik emeletre és rálőtt a család többi tagjára is. 11 óra 48 perckor Whitman kilépett a torony erkélyére, letámasztotta puskáját és célba vette Claire Wilsont. A terror kezdetét vette.

A torony Whitmannak tökéletes helyet biztosított. Az erkélyen körbe tudott menni és minden irányban tudott tüzelni. A vadászpuskájával 500 méterre képes volt eltalálni áldozatát. A campuson túli utca részeket is elérte. A mozgó célpontok sem jelentettek számára gondot. Egy tizenhét éves kerékpáron közlekedő újságkihordó fiút is lelőtt. Whitman úgy lőtt, ahogy a tengerészgyalogságnál tanulta: egy lövés, egy halott. A bejelentés után pár perccel megérkeztek az első járőrautók. A rendőrök viszont az ámokfutóval szemben nem nagyon tudtak mit tenni. Ha a vérontásnak véget akartak vetni a toronyba kellett behatolniuk. 12 óra 8 perckor az egyik rendőr Billy Paul Speed fedezékről fedezékre rohanva megközelítette a tornyot. Pár méterre volt, amikor Whitman mellbe lőtte. A kórházban halt meg. Időközben a rendőrök rádióját hallgató riporter Neal Spelce is megérkezett a közvetítő kocsival a helyszínre. Élőben közvetítette az eseményeket a rádióhullámain: „Ez itt egy csatatér. Lövés, lövést követ.” – mondta a mikrofonba. A tudósítását egész Texasban hallgatták. Rövidesen megjelent az egyik televízió csatorna stábja is. A kamerájuk a toronyra irányult. Egy vadász látta a közvetítést az egyik kávézóban. Vett magának hat doboz sört és az egyetemhez hajtott. Ott már több felfegyverzett civil gyülekezett. „Kapjuk el a kurafit!” – bíztatták egymást. Volt, aki átadta a fegyverét a rendőröknek, de a legtöbb maga is lőtte a tornyot.

Csaknem húsz percen át tudott Whitman zavartalanul ölni, most viszont már őrá vadásztak. Tüzeltek rá a földről és a környező épületekből. Ha védeni akarta magát, akkor a fejét az erkély kőkorláta mögé kellett húznia. Így már nem tudott pontosan célozni. A torony felett egy helikopter körözött. Erről is lőtték Whitmant, aki viszonozta a tüzet. Éppen csak, hogy elhibázta. A földön két rendőr kihasználta az alkalmat, míg Whitman figyelmét elterelték. Nekik sikerült a főbejáraton át az előcsarnokba bemenniük. A többiek egy szervizalagúton át jutottak az épületbe. Amikor a 27-ik emeletre értek a lelőtt családra bukkantak. A 19 éves fiút és anyját sikerült megmenteni, de a fiú testvére és a nagynéni már halott volt. A rendőrök óvatosan fölmentek a 28-ik emeletre és megpróbálták eltávolítani az ajtóba tett bútorokat. Mikor ez sikerült az erkély déli ajtaját törték fel, amit Whitman bezárt.

Két rendőr –Houston McCoy és Ramiro Martinez- kimerészkedtek az erkélyre. Az óramutató járásával ellentétes irányban kerülték meg a tornyot. Körülöttük lövedékek csapódtak a falba. Az önkéntes civilek lőttek mindenre, ami mozgott. Óvatosan a torony délkelti sarkánál kilestek, majd araszoltak tovább a következő sarokig. Az északi oldalon végül szembe találták magukat Whitmannal. A rendőrök rögtön lőttek, Whitman összeesett. 96 perccel az első lövés után a rádióriporter Spelce jelentette, az orrlövész halott. A tudósító hangját tisztán lehetett hallani Whitman melletti tranzisztoros rádión keresztül. Tizenheten haltak meg ezen a napon az ámokfutó lövéseinek következtében. Tömeges gyilkosságra már korábban is volt példa az Egyesült Államokban. 1903-ban Kansas államban egy veterán lövöldözött maga körül és megölt kilenc embert. Akkor még nem volt tömegesen elterjedve sem a rádió sem a televízió. Az eset feledésbe merült, mint jó pár hasonló. Egészen 1966-ig. De a Whitman féle ámokfutást élőbben közvetítették a rádiók és televíziók. Este ezzel voltak tele a híradók. Hetekig foglalkozott vele a média. Lyndon B. Johnson amerikai elnök részvéttáviratot küldött a hozzátartozóknak. J Edgar Hoover az FBI igazgatója azt mondta kivizsgáltatja az ügyet. Az eredmény: Whitman, mint a többi tömeggyilkos pszichopata, őrült volt. A vietnámi háborút ellenzők számára példa arra, hogy a katonai kiképzés és a háború egy átlagemberből is tömeggyilkost csinál. A drogellenzők az egészet az amfetamin számlájára írták. Megint mások a gyermekkori traumát hozták fel oknak. De a Szovjetunió is kihasználta propaganda célokra az esetet. A rothadó kapitalizmus tipikus példájaként emlegették, ahol mindennaposak a gyilkosságok. A boncolásnál Whitman agyában egy golflabda nagyságú tumort találtak. Orvosok úgy látták ez okozta az állandó fejfájását és az erőszakos kitöréseit. De a tumor nem jelentett magyarázatot Whitman tettére. Ugyanis azt ő gondosan megtervezte. A szakértők szerint Whitman nem volt őrült. A levelei azt mutatták tudta mit tesz és mi annak a következménye. Kétségtelen tettével Whitman például szolgált másoknak. Egy nappal később egy 15 éves texasi fiú megölt egy őrt. „Chicagót és Austint utánoztam.” – vallotta. Egy másik férfi 1966 november 12-én öt embert ölt meg Arizonában, egy gimnáziumban. A búcsúlevelében azt írta Whitman inspirálta.

Sok helyen a rendőrség felfegyverkezett. Speciális egységeket (SWAT) hoztak létre. A speciális rendőri erők Austin után több mint ötven évvel, 150 alkalommal léptek fel az Egyesült Államokban magányos lövöldözőkkel szemben. Ha úgy nézzük az austini eset ragályos volt. Egy dologról azóta is vitatkoznak: a fegyverviselési jogról. Az FBI főnöke Hoover mondta: „Aki kétségbe vonja a szabad fegyverviselést és az ilyen tragédiák közötti kapcsolatot, magát csapja be.” Tragikus módon a liberális fegyverhasználat pártján állókat erősítette meg Whitman esete. Szerintük, ha a polgároknál nincs fegyver, több áldozat lett volna. Ők túlbecsülik az összevissza lövöldöző önkéntesek szerepét. Claire Wilson Whitman első áldozata csodálatos módon túl élte a lövöldözést. 2013-ban felszólalt az ellen, hogy az egyetemi hallgatóknak joguk legyen fegyvert vinniük az egyetemi előadásra Texas államban. Wilson elmesélte, hogy feküdt másfél órát halott barátja mellett és hogyan vesztette el gyermekét. Több fegyver szerinte annak idején nem segített volna. „Az egyetem a tanulás helye és nem a fegyverviselésé” – mondta. A texasi parlament mégis elfogadta a javaslatot, ami 2016 augusztus elsején 50 évvel Whitman ámokfutása után érvénybe lépett.    

 A második világháború a hosszú ideig vitatott státuszú kikötővárosban Danzingban kezdődött. 1939 szeptember elsején egy postahivatalért folytak itt a harcok. 

 1939 szeptember elsején röviddel a napfelkelte előtt Danzigban fegyveres férfiak csoportja közelítette meg a „Lengyel Posta és Távírda” vöröstéglás épültét. Német rendőrök, SS tagok és önkéntesek a város lengyel bástyáját akarták bevenni. A nemzeti szocialisták úgy érezték eljött a leszámolás napja. Ennek a napnak a végére a városnak ismét a Német Birodalomhoz kell csatlakoznia. Ez a vágy fűtötte a 150 felfegyverzett férfit. Megtöltötték fegyvereiket és feszülten várták a támadási parancsot. A posta épületén belül is feszültség uralkodott. A hivatalnokok támadásra számítottak és ezért az éjszaka folyamán felváltva álltak őrt. Ötvennyolc ember tartózkodott az épületben, közöttük egy vasúti alkalmazott, a házmester és felesége, valamint tizenegy éves neveltlányuk, aki házimunkát végzett. Az épületben tartózkodó férfiak közül sokan katonai kiképzéssel rendelkeztek. Egyikük Franciszek Krause, aki danzigi német volt. Az elmúlt napokban a hivatalnokok felkészültek az esetleges támadásra. Elbarikádozták az ajtókat és ablakokat, fákat vágtak ki az épület körül, hogy jobb rálátásuk legyen a támadási irányokra. Fegyvereket szereztek be: géppisztolyokat, pisztolyokat és egy láda kézigránátot. Éjfélkor jött a parancs, hogy a védelem irányítását Konrad Guderski tartalékos hadnagynak kell átvennie. Támadás esetén az épületet hat órán keresztül kell tartani, amíg meg nem érkezik a lengyel hadsereg erősítése. Hetek óta a lengyel hadsereg a legnagyobb harckészültségben volt. Velük együtt a világ politikusai is. Mindenki egy új háború kitörésével számolt. Neville Chamberlain angol miniszterelnök a térséget Európa legveszélyesebb pontjának nevezte.

A „Keleti tenger Velencéje” állt annak a krízisnek a középpontjában, amely a második világháborúhoz vezetett. Itt dördültek el az első lövések. Már régóta vitatkoztak a lengyelek és a németek a Hansa város és annak postájának státusza miatt. Az 1919-es versailles-i szerződés nem csak Nyugat Poroszországot vette el a németektől, hanem Danzig városát is. Azért, hogy a lengyel államnak a Keleti tengeren kikötőt biztosítsanak a város különleges státuszt kapott. Nem tartozott sem Németországhoz, sem Lengyelországhoz. A Népszövetség felügyelete alatt álló úgynevezett szabad város lett. A német kormány megdöbbent ezen a döntésen, hiszen a város lakóinak 94 százaléka németnek vallotta magát. A német vezetés követelte a város visszaadását az anyaországtól elválasztó korridorral együtt. E nélkül ugyanis nem volt szárazföldi összeköttetés Kelet Poroszországgal. Különösen bántotta a németeket, hogy a lengyelek a városban vámhivatalnokokat tarthattak és a postát üzemeltethették. Ráadásul a kikötő bejáratánál levő félszigeten az Westerplattén katonákat is állomásoztathattak. 1924 október 23-án hiába tiltakoztak a danzigiak a városcentrumában a Hevelius téren megnyitott lengyel főposta ellen. A tíz postaládát, amit a városban felállítottak a helyiek rendszeresen megrongálták és a rajtuk levő lengyel címert lemázolták. Odáig fajult a helyzet, hogy a várost irányító szenátus kénytelen volt rendőröket állítani a postaládák mellé, nehogy a lengyelek katonákat vezényeljenek Danzigba.

Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülésével meglepő módon harmonikus német lengyel viszony vette kezdetét. Ennek ellenére a nácik Danzigban is létrehozták szervezeteiket. A viszonylagos kiegyenlített viszony oka az volt, hogy Németországnak szüksége volt a lengyel erőforrásokra és felvonulási terepként számoltak Lengyelországgal a Szovjetunió elleni háború esetén. 1934-ben egy kölcsönös meg nem támadási szerződést írtak alá. A lengyel ellenes provokációk és sajtókampányok alábbhagytak. Csak 1938 őszén változtatott a helyzeten Hitler. Autópálya és vasúti összeköttetés kiépítését követelte Németország és Danzig között a korridoron keresztül. Ezen kívül egy antibolsevista szövetséget akart tető alá hozni a lengyelekkel. Amikor 1939 márciusában a német követeléseket Jósef Beck lengyel külügyminiszter visszautasította, mondván nem akar német szatellit állammá válni Lengyelország, Hitler változtatott politikáján. Már március 25-én felszólította tábornokait, hogy a „lengyel kérdésre” keressenek megoldást. „Ha konfliktus alakul ki, akkor Lengyelországra olyan csapást kell mérni, ami után sem politikailag sem katonailag ne kelljen a lengyelekkel számolni”- adta utasításba Hitler. Négy nappal később a lengyel külügyminiszter kijelentette Danzig helyzetének megváltoztatására tett minden próbálkozás háborút jelentene. A lengyelek magabiztossága mögött az állt, hogy a németek prágai bevonulása után a britek és a franciák további német provokációt már nem voltak hajlandók eltűrni.

Hitlert mindez nem hatotta meg. Április 11-én aláírt egy dokumentumot, a Lengyelország elleni hadműveletet. Ez azt tartalmazta, hogy első adandó alkalommal meg kell támadni a szomszédos országot másfél millió katonával, páncélosokkal és 1000 repülőgéppel. Pár hét alatt térdre kell kényszeríteni a lengyeleket. Hitler május 23-án tábornokai előtt világossá tette, nem Danzig a cél, hanem az élettér keleti kiterjesztése. De azért Danzigban is neki álltak a háborús felkészüléshez. A nemzeti szocialisták felfegyverezték nehézfegyverekkel a helyi rendőrséget és az SS tagjait. Páncélozott járművek, puskák, lőszer érkezett a városba hajókon. Azért, hogy a lengyel vámhivatalnokokat kijátsszák nem a kikötőkbe futottak be a szállítóhajók, hanem a javító dokkokba. Önkéntesek és SS tagok érkeztek a városba turistának álcázva. Hamar egy 1500 fős haderőt képeztek „Heimatwehr Danzig” néven. A lengyelek a fegyver csempészetre még erősebb kontrollal reagáltak. Közben egyre több lett a városban a konfliktus. A németek ott akadályozták a lengyel hivatalnokok munkáját, ahol tudták. Válaszul a lengyel katonaság megnövelte katonáinak számát a Westerplattén, persze titokban. A náci sajtó folyamatosan a lengyeleket okolta a helyzet romlásáért. Állandóan a németek elleni provokációról írtak. Szerintük a lengyelek úgy bántak a németekkel, mint az állatokkal. A német propaganda ugyanúgy viselkedett, mint 1938-ban a Szudétavidék miatti konfliktus idején. Hitler a tábornokai tudtára adta, akkor támadnak, ha a politikai feltételek adottak lesznek. Mindennek úgy kell kinéznie, mintha a lengyelek provokációjára reagálnának.

Egy dolog még visszatartotta Hitlert, a Szovjetunió. Hogyan fog a lengyelek keleti szomszédja a támadásra reagálni? Sztálin vajon beavatkozik? Azért hogy ezt a problémát megoldja Hitler radikális fordulatot tett. Aki eddig a bolsevikokat halálos ellenfelének nevezte, augusztus 23-án elküldte külügyminiszterét Moszkvába, hogy egy meg nem támadási szerződést aláírjon. Ennek titkos jegyzőkönyvében a németek és a szovjetek felosztották egymás között Lengyelországot és egész Kelet Európát. Keletről tehát ezek után már nem veszélyeztette a terveit semmi. Úgy számolt Danzig miatt a nyugati hatalmak nem reszkíroznak meg egy háborút. Kiadta a parancsot a lengyelországi hadművelet megindítására. Az SS már előkészített jó pár határ menti provokációt az invázió igazolására. Augusztus 31-én lengyel gerilláknak öltözött SS férfiak megtámadták Felső Sziléziában található gleiwitzi rádióadót. Beolvastak egy kiáltványt: „Figyelem, figyelem! Itt a lengyel szabadságharcos szövetség. A gleiwitzi adó a kezünkben van. A szabadság órája eljött!” A tetthelyen egy lengyel egyenruhába öltöztetett holtestet hagytak hátra. Franciszek Hornik, a második világháború első áldozata, akit előző nap tartóztattak le. Szeptember elsején kezdődött a visszavágás. A danzingi lengyel posta épületében tartózkodók hajnali négy órakor tapasztalták, hogy a telefonvonalakat elvágták az áramszolgáltatás megszűnt. Tudták közel a támadás ideje. 4 óra 45 perckor hatalmas durranást lehetett hallani a kikötő irányából. A Schleswig-Holstein nevű német hadihajó kezdte lőni a Westerplattén állomásozó lengyel katonaságot. Ez a lövés nyitotta meg a lengyel német háborút. Danzig központjában a Hevelius téren a rendőrök és az SS tagjai megrohamozták a lengyel posta épületét. Lövések dördültek. A védők tüzelni kezdtek a támadókra. A Willy Bethke vezette német támadóknak egy halottjuk és nyolc sebesültjük volt. Ilyen erős ellenállással a támadók nem számoltak. Újabb fegyvereket hozattak maguknak. Három páncélozott jármű mögül az SS tagjai az ablakokat vették tűz alá. Annak ellenére, hogy a németek berobbantották a bejárati ajtót és a szomszédos épület pince falát a lengyelek kitartottak.

A vezetőjük Guderski hadnagy még a délelőtt folyamán életét vesztette. Emberei ennek ellenére úgy döntöttek, hogy tovább harcolnak, amíg megérkezik a megígért erősítés. De hol marad a támogatás? – tették fel a kérdést. Közben a németek készültek valamire. Bethke a parancsnokuk három löveget állítatott fel. A civileket eltávolították az utcáról, majd lőni kezdték a főkaput. Az épület elülső lépcsőháza beomlott. A védők kénytelenek voltak a pincébe lemenni. A németek 17 órakor halálos tervet dolgoztak ki, hogy a védőket megadásra kényszerítsék. Egy teljes benzinszállító teherautó rakományát a pincébe pumpálták. Amikor meggyújtották a benzint lángra lobbant az egész pince. Öt ember égett halálra, hat súlyosan megsérült. Közöttük a tizenegy éves lány, a házmesterék nevelt lánya. 14 órás harc után két férfi fehér zászlóval jött ki, őket lelőtték. 38 ember került a németek fogságába. Őket később halálraítélték és kivégezték. Közöttük volt Franciszek Krause is. Az ő unokaöccse Günther Grass Nobel díjas író állított emléket „Bádogdob” című könyvében az áldozatoknak.               

 Az első világháború után a győztes nagyhatalmak Franciaország és Anglia szétverték a legyőzött Oszmán Birodalmat. Az egykori török provinciákat felosztották egymás között, hogy az ásványkincseiket ki tudják maguknak termelni és saját világpolitikai helyzetüket meg tudják erősíteni. Ennek a nagyhatalmi osztozkodásnak lett áldozata Irak.

 Az iraki szolgálat a törökök között nem volt népszerű. Ami után a szultán hadserege 1534-ben bevonult Bagdadba katonákra és hivatalnokokra volt szükség a Tigris és az Eufrátesz folyók közötti terület irányításához, amely az Oszmán Birodalom fővárosától, Konstantinápolytól több mint 2000 kilométerre fekszik. A helytartóknak állandóan meggyűlt a bajuk a helyi törzsfőnökökkel és csak a városokban tudták teljesen biztosítani a hatalmukat. Kevesüknek sikerült nagyobb területre a befolyásukat kiterjeszteni. Például Baszra kormányzója egy ideig Kuvait felett is irányítást gyakorolt és ezért gondolta később sok iraki, hogy az öböl menti ország hozzájuk tartozik. A helytartók első sorban a saját gazdagodásukban voltak érdekelve. Nem nagyon törődtek a rájuk bízott területtel. Irak többek között azért szegényedet el, mert a létfontosságú öntöző rendszerek elhomokosodtak. Oszmánok több mint háromszáz évig maradtak az egykori Babilon területén. Irak stratégiailag túl fontos volt, hogy lemondjanak róla. Baszra kikötője az egyiptomi és a szíriai kereskedelem egyik fontos központja volt. A britek is biztosítani akarták a befolyásukat Mezopotámia felett. 1802-ben már konzulátust nyitottak Bagdadban. A kulisszák mögött London támogatta az iraki ellenzéket, a sejkeket, akik a török földreformnak köszönhetően megerősödtek és saját államot akartak maguknak. De nem csak a britek láttak fantáziát a két folyó országában, hanem a németek is.  II. Vilmos idején finanszírozták a Bagdad Isztambul vasútvonal építését. Német gazdaságnak szüksége volt piacokra és természetesen a kőolajra. A szultán pedig abban reménykedett, hogy a széteső birodalmát egyben tudja tartani. Csakhogy a vasút tervét rosszallóan nézték az oroszok, a franciák és az angolok. A vasút építése 1903-ban kezdődött és 1918-ra majdnem elkészült, de közben Németország elvesztette a világháborút, az Oszmán Birodalmat pedig felosztották a győztesek, így a vasútvonal nem lett befejezve. Irakból a törökök kivonultak. A helyiek úgy gondolták, vége az idegen uralomnak. A világháború idején a síta törzsi vezetők a britek oldalán harcoltak a törökök ellen. Ezért cserébe az angolok függetlenséget ígértek. De, ahogy a világháború véget ért, a korábban magukat az arabok barátjának beállító britek már kevésbé voltak megértők az egykori szövetségesük szuverenitása iránt. 1920-ban San Remoban tartott konferencián a franciák és az angolok felosztották egymás között a Közel Keletet tekintet nélkül az itt élő népek nemzeti és vallási hovatartozására. A bagdadi és baszrai tartományok a britekhez a moszuli francia kézen levő Szíriához került. A britek megalapították az Iraq Oil Company-t, ami kitermelési jogokat kapott Baszra és Moszul provinciákban. A franciák részesedést kaptak a vállalatban cserében lemondtak Moszulról. A briteknek így sikerült egy összefüggő területre szert tenniük, amelyen 420 ezer katonájuk állomásozott.        

A gyarmattartó hatalmak árulása egység frontba tömörítette az irakiakat. Síták és szunniták, keresztények és zsidók közös ellenállási csoportokat hoztak létre. 1920-ban kitört a lázadás, tízezrek haltak meg. Az angoloknak 40 millió fontjukba került az ellenállás elfojtása. Winston Churchillnek, aki ebben az időben had- és légügyi miniszter volt, ez túl költségesnek bizonyult. Azért, hogy a brit befolyást biztosítsák, és az irakiakat kiengeszteljék egy királyt küldtek az országba. A kiválasztott I. Fejszál száműzetésben élt és az első világháború idején Arábiai Lawrencevel az oszmánok ellen harcolt. Az új uralkodó szunnita volt, így a többségben síta vallású Irakban nem volt hatalmi bázisa, ezért rá volt utalva a britek támogatására. 1921-ben foglalta el a trónt, ami az iraki állam születését jelentette, egy olyan államét, ami mai napig szenved a gyarmati politika következményeitől.    

Churchill megoldása úgy tűnt működik. A brit katonák helyébe tanácsadók léptek, akik a szunnita törzsfőkkel szövetkezve biztosították az Iraq Oil Company kitermelési terveinek megvalósulását. Brit jogászok kidolgozták az iraki alkotmányt és segítettek kiépíteni a parlamentáris rendszert. A kormányzat egy szenátusból állt, amit a király nevezett ki és egy képviselőházból, amit indirekt választottak. A síta többség mindkét helyen alulreprezentált volt és ezért nagyon elégedetlenek voltak a helyzetükkel csak úgy, mint a kurdok. Ők Moszul tartományból kiválva saját államot akartak létrehozni Wilson amerikai elnök által meghirdetett népek önrendelkezési jogaira hivatkozva. A britek más megoldásban gondolkodtak. Megállapodtak az Oszmán Birodalom romjain létre jött Törökországgal, hogy lemond Moszul iránti igényéről és cserébe részesedést kap – 25 éven át 10%-ot - az ott kitermelt kőolajból. És hol voltak ebben a kurdok? Sehol. Őket átverték. A legsúlyosabb következményekkel az államhatárok meghúzás járt. Percy Cox fő komisszár 1922-ben vonalzóval húzta meg azt a határt, ami Irakot Szaúdi Arábiától és Kuvaittól elválasztja, ezzel állandó határvitát idézve elő a három ország között. 1933-ban Fejszál király halála után fia Ghazi vette át a kormányzást. Apjával ellentétben brit ellenes politikát képviselt. Amikor hat évvel később autóbalesetben meghalt, szinte nem volt olyan iraki, aki elhitte, hogy ez véletlen volt. Az ifjú uralkodó halála tovább növelte a britek elleni gyűlöletet. 1941-ben tábornokok vették át a hatalmat és nacionalista pánarab államot, Hitler példájára ezer éves birodalmat akartak létrehozni. A britek csapatokat küldtek megakadályozandó a német befolyás megerősödését. Egy német repülős egység, ami a tábornokok segítségére sietett keveset tudott tenni. A náci szimpatizánsoknak menekülniük kellett, a britek pedig bevonultak Bagdadba. A régi kormányt visszahelyezték a pozíciójába, ami azt jelentette, hogy a szunnita kisebbség irányított ismét. A felszín alatt izzott a hangulat. A megbuktatott fasiszta vezetés szimpatizánsai Bagdad zsidó negyedében rendezetek pogromot. A kommunisták és a kurdok is lázadtak. Mindeközben Szíriában létrehozták a Baath Pártot (magyarul: az újjászületés párja), amely a gyarmatosítás ellen és egy pánarab államért harcolt. A nyugat komolyan aggódott, hogy elveszti befolyását az olajban gazdag közel keleten. John Foster Dulles amerikai külügyminiszternek viszont sikerült 1955-ben a hidegháború idején Irakot, Pakisztánt és Törökországot a „bagdadi paktum” nevű katonai szövetségben egyesíteni. De Irakban nőtt a szűk szunnita elittel szembeni elégedetlenség. A brit befolyásnak 1958-ban újabb katonai puccs vetett véget. Abdel Karim Kassem tábornok megbuktatta a királyságot és kikiáltották a köztársaságot. II. Fejszált az 1939-ben meghalt Ghazi fiát megölték.

 A monarchia megszüntetése után Kassem lett a miniszterelnök és az iszlámot államvallásnak nyilvánították. Kassem szunnita asztalos és egy síta kurd asszony házasságából született. Számára az új állam minden muszlim hazája kellett, hogy legyen. A tábornok szociális biztonságot akart teremteni, kiépítette az egészség ellátó rendszert, ami minden iraki számára elérhetővé tett. A briteket rákényszerítette, hogy az utolsó katonájukat is vonják ki Irakból. Bojkottálta a „bagdadi paktum” üléseit. Bár nem volt kommunista felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Az új kurzus jól jött a sítáknak. Évtizedes elnyomatás után végre szabadnak érezhették magukat.  Kassemnek ellenfelei is voltak, többek között az egykori harcostársa Aref.  Ő azért vált veszélyessé, mert patriotizmussal szemben a pánarab eszmét hirdette. Aref mögött nem csak katonatisztek álltak, hanem a Baath Párt is, amelynek a képviselői 1959 óta próbálták Kassemet a hatalomból elmozdítani. Egy ellene elkövetett merényletkísérletben egy bizonyos Szaddam Husszein is rész vett.

Négy évvel később a Baath Párt puccsal átvette a hatalmat. Kassemet halálra ítélték és kivégezték. Husszein jordániai király erről az időszakról később így beszélt: „Ami 1963. február 8-án Irakban történt, az a CIA, az amerikai titkosszolgálat támogatásával zajlott le. Tudja, a puccsisták titkos rádióadókon keresztül megkapták a kommunisták neveit, akiket kivégeztek.” A puccs után három évig Aref volt a miniszterelnök, aztán elzavarták és Hassan Al-Bakr Szaddam Husszein nagybátyja került hatalomra. Ő a szunnita Tikritből származott és nagy nacionalista volt. Az ellenfeleit nem csak az ágyukból rángatta ki, hanem a családjuk szemeláttára végeztette ki őket. Ugyanakkor reformokat is bevezetett; kisajátította a nagybirtokokat és államosította az Iraq Oil Company-t. Ugyan Al-Bakr végképp nem volt kommunista mégis fő jelszavának „Egység, szabadság, szocializmus”-t választotta. Az arab egység mellett állt ki, az idegen befolyással szembeni szabadságot hirdette és szétverte a kapitalizmusra épülő gazdaságot. 1972-ben „barátsági és együttműködési szerződést” kötött a Szovjetunióval. Irak ezek után a fegyverbeszerzéseit a keleti blokk országaiból intézte.

A Baath párt vissza akarta adni Iraknak az ókorban élvezett nagyhatalmi státuszát és kultúrfölényét. A hetvenes évekbeli kőolaj árrobbanásnak köszönhetően Irak gazdag lett. Amikor 1979-ben Szaddam Husszein miniszterelnök lett Irak regionális hatalom volt. Az Egyesült Államok, hogy Irakot destabilizálja felhasználta a kurdok és a síták elégedetlenségét. A lázadásuk, arra kényszerítette Szaddamot, hogy az iráni sahhal kössön szövetséget. Ezzel feladta a nyugat ellenes irányvonalát. Amikor Iránban Khomeini ajatollah elkergette a sahot Amerika felhasználta Irakot Irán ellen. A hosszú véres iraki és iráni háború érdekessége az volt, hogy Amerika zsoldjában Irak szovjet fegyverekkel harcolt Irán ellen, amelynek viszont amerikai fegyverei voltak a sah idejéből. Irakot hitelekkel támogatta Franciaország, fegyverekkel pedig az USA. A háború viszont nem hozta meg a várt győzelmet. Irak a harcokban tönkre ment. Ráadásul az olajárak visszaestek. Szaddam az Egyesült Arab Emirátusokat és Kuvaitot okolta ezért, mivel egyoldalúan növelték a termelésüket. A következő konfliktus már be volt programozva.