Az amerikai kollektív emlékezetben a második világháború dicsőséges eseményként él. Pearl Harborral legitimizálva, a náci diktatúra legyőzésével megkoronázva. De azért a dolog nem ilyen egyszerű.

 Képes egy jó háború így végződni? Úgy hogy, az embereket radioaktív sugárzásnak teszi ki, amely izzóan emészti el az áldozatait, a túlélők testén gennyes keléseket hozva létre, olyan betegséget okozva, ami még hónapok és évek múlva is belülről emészti őket? Az amerikaiak többsége mindenesetre meg van győződve arról, hogy a második világháború jó háború volt. Végül is az Egyesült Államok a demokráciáért harcolt, a náci Németország, a despota Japán és a fasiszta Olaszország ellen. A győzelem pedig egy nemzeti erődemonstráció volt, amellyel kilábaltak a gazdasági és morális válságból, ahova a harmincas évek elejére jutottak. A jó háború ideája napjainkra nemzeti mítosszá nőtte ki magát. Ennek egyik csúcspontja 1998-ban volt, amikor Tom Brokaw neves újságíró dicshimnuszt tett közzé. Brokaw a második világháborús amerikaiakat „greatest generation”-nak nevezte, amelyet a személyes felelősség, a becsület és a hit irányított. Ez a mítosz sok dolgot viszont figyelmen kívül hagy. Többek között, hogy Amerika nem a diktátorok legyőzése miatt lépett be a háborúba.

1940 június végén még az amerikaiak többsége a háborúba belépés ellen foglalt állást. Ekkor a náci Németország Európa nagyobb részét meghódította és a francia partokról Nagy Britannia felé tekintett. Japán ekkora már Mandzsúriát bekebelezte és Kína keleti felét fosztogatta. Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek a britek segélykérését kellett összeegyeztetnie a saját népnek háborúellenes hangulatával. Az angoloknak minden támogatást megígért, kivéve a háborúba való belépést. 1941 márciusában elindult a „Lend-Lease” program, ami praktikusan ingyen hadianyagot biztosított a briteknek. Az Egyesült Államok 32. elnöke idealista volt, nagy elhívatottsággal. A háborút különböző világnézetek csatájának tekintette. A demokrácia harcának a totalitárius államokkal szemben. Ebből a harcból új világrendnek kellett születnie, amely négy alappilléren nyugszik: szólásszabadság, sajtószabadság, szabadság a szegénységtől és a félelemtől. Ezzel próbálta meggyőzni az amerikaiakat a háborúba való belépésre. Csakhogy nem Roosevelt érvei győzték meg és egyesítették a megosztott amerikaiakat, hanem az 1941 december 8-i újságfőcímek: „Japánok bombáztak amerikaiakat”. Előző nap japán repülők támadtak meg Pearl Harbort és 2403 amerikait öltek meg. Ezután az amerikaiak többsége háborúpárti lett. Bosszú Pearl Harborért lett a háborúba belépés fő oka. Alig játszottak szerepet Hitler zsidó ellenes intézkedései. Ezután sem tartották fontosnak az amerikai politikusok a bevándorlási kvóta felemelését. A kémektől ennél jobban féltek. A katonai vezetés sem tartotta fontos feladatnak a zsidók megsegítését. „Mi a háborút akarjuk megnyerni, nem menekülteknek segíteni.” – mondta az egyik amerikai parancsnok. George C. Marshall amerikai tábornok szorgalmazta a katonák motiválását. Ezért a neves hollywoodi filmrendezővel Frank Caprával propaganda filmet készítetett. „Why We Fight?” című sorozatot minden kaszárnyában bemutatták. Ebben az újoncok azt láthatták, hogy az amerikaiak a világ összes rabságban élő népét felszabadítják. Rooseveltnek annyira tetszett az alkotás, hogy újabb részeket rendelt belőle. De a felszabadítás üzenete nagyon elvont volt. 1943-ban az amerikai légierő egyik katonája megjegyezte, hogy 100-ból 99 társa nem tudja, hogy miért is harcol. És ezen Capra filmje sem sokat változtatott. Az átalag amerikai katonát ugyanis jobban motiválta a nacionalizmus és a rasszista előítélet, mint a szabadság elvitelének nemes vágya más nemzetekhez. A japánok például sárga veszedelmet jelentettek. Egy amerikai katona nem demokrataként, hanem inkább fehér amerikaiként harcolt.  

Ugyanakkor a fekete amerikaiak azt kérdezték maguktól miért harcoljanak Európában a demokráciáért, ha otthon számukra ez nem működik. Ha egy fekete az Egyesült Államokban egy étteremben csak felszolgáló lehet, de vendég nem. Ha az amerikai hadseregben csak elkülönített egységekben szolgálhatnak és maga a Vörös Kereszt is külön kezeli a feketéknek szánt vérkonzervet. A propaganda a háborúban a pragmatizmus és az idealizmus között csapongott. A Capra féle filmben a nézősereg rácsodálkozhatott, hogy a Szovjetunió milyen békés több nemzetiségű állam. Arról, hogy Sztálin Hitlerrel szövetségben kezdte a háborút és csak 1941-ben lett a nyugat szövetségese ekkor már szó se esett. Azt, hogy Sztálin Roosevelttel együtt a négy szabadságért harcol az előző elnök Herbert Hoover „gigantikus viccnek” nevezte. A háború az amerikaiaknak Pearl Harborral kezdődött és Hirosimával és Nagaszakival végződött és nagyrészt a Csendes óceáni térségben játszódott le. De a hőstörténet ritkábban szólt arról, hogy Hawaii mellett a Fülöp szigetek is amerikai külbirtok volt, amit a japánok megszálltak. Ugyan a japánok kegyetlen harcosok voltak, de az amerikaiak sem számítottak Grál lovagnak. Eugene Sladge amerikai haditengerész például jól emlékszik arra, hogy honfitársai hogyan végeztek ki japán sebesülteket és az amerikaiak, hogyan gyűjtötték be a japánok koponyáit. A trófea vadászat olyan mértékeket öltött, hogy az amerikai hadvezetés megtiltotta az emberi testrészek szuvenírként való begyűjtését. Sladge feltette magának a kérdést, „hogyan tudnak az amerikai fiúk ilyet tenni?” A válasz egyszerű: az amerikaiak sem ismertek kegyelmet. A japán háborús kódex nem engedélyezett megadást. A japánoknak a végsőkig kellet harcolniuk. Rosszul bántak a foglyaikkal, kórházakat támadtak meg. Az amerikaiak hamar feljogosítva érezték magukat hasonló bánásmódra. 

A második válasz, hogy az ellenfél lenézését a legtöbb amerikai katona otthonról hozta magával. Az amerikai propaganda a japánokat patkányként, csótányként, vagy egyéb kártevőként ábrázolta. Míg az Egyesült Államokban a legtöbb német származású állampolgár szabadlábon maradt, addig a japánokat internáló táborokba zárták. 100 ezer japán internálása nem csak rasszista intézkedés volt, hanem jogtalan is. De ahogy a háborús minisztériumban dolgozó hivatalnok mondta: „ha a nemzetbiztonság és a polgári jogok között kell választani, akkor az alkotmány csak egy papír fecni.” Jogilag, katonailag és erkölcsileg ma is vitatott az atomfegyver bevetése, amire Harry S. Truman adott parancsot.  Amikor Roosevelt 1945 áprilisában meghalt az atomfegyver még nem készült el. Hirosimára és Nagaszakira 1945 augusztus 6-án és 9-én ledobott bombák 200 ezer embert öltek meg. De mégsem csak az áldozatok magas száma sokkoló. A nyugati szövetségesek tízezreket öltek meg gyújtóbombákkal Hamburgban, Kölnben és Drezdában. Csak 1945 elején Tokióban 100 ezer főt. Hirosimában és Nagaszakiban ez hatékonyabb volt.  Pár perc alatt egy repülő és egy bomba olyan pusztítást végzett, mint korábban több száz repülő és bomba. Az amerikaiak 85%-a mai napig meg van győződve az atombomba bevetésének helyességéről. Ahogy Truman annak idején mondta, úgy látják ők is: az atomfegyver bevetése lerövidítette a háborút és amerikai életeket mentett meg. Egyedül Okinava szigetéért folytatott küzdelemben 13 ezer amerikai és 200 ezer japán katona halt meg. Truman elnök 1945 augusztus 14-én bejelentette Japán kapitulációját, a szovjetek pedig augusztus 9-én bevonultak Mandzsúriába. Truman döntését kritizálók egyik érve pontosan a szovjetek belépése a japánok elleni háborúba. Ezt még Jaltán ígértette meg Roosevelt Sztálinnal. 1945 augusztusában gyorsan követték az események egymást. A japánok tudták két fronton sokáig nem bírják a háborút, már amúgy is a kapituláción gondolkodtak. Az atombomba sokak szerint nem a japánoknak szólt, inkább már a szovjeteknek. Így vagy úgy bevetése szörnyű következményekkel járt. A második világháborúban 16 millió amerikai szolgált. Közülük fél millióan haltak meg. Az amerikai ipar és a hadsereg nélkül nem lehetett volna legyőzni Japánt és Németországot. 1945 áprilisában az amerikai csapatok felszabadították Dachaut. Itt olyan szörnyűségekkel találkoztak, amellyel korábban nem szembesültek. Ugyanakkor, amikor az egyik diktátort legyőzték a másikat megerősítették. Sztálin a nyugati hatalmak beleegyezésével kiterjeszthette hatalmát Kelet Európára. Az amerikaiak háborúja jó háború volt? Nehéz megmondani. Talán ez a két szó a „jó” és a „háború” nem való egymás mellé. A célok lehettek jók, de sokszor az eszközök, amelyeket használtak ennek elérésére már nem voltak azok. A 20. század Amerika évszázada volt. Két világháborút nélküle szövetségesei nem tudtak volna megnyerni. A hidegháborúból is győztesen került ki. Az Egyesült Államok az első világhatalom, amely nem csak fegyverekkel hódít, hanem életformával is. Az „American Way of Life” –t sokan másolják. Joggal. De azért arra is figyelni kell ebből mit érdemes átvenni és mit nem. A történelem arra is megtanít nincs csak jó és csak rossz. Főleg ha a háborúkról van szó!

 A pápai állam legfelsőbb vezetése titkos politikai manőverekben vesz részt? Ez sok hívőnek kellemetlen, sőt elképzelhetetlen jelenség. De a mítoszok és feltételezések mögött van némi igazság. Vatikán, nem csak lelki, hanem világi hatalom is, amely kénytelen ilyen eszközökhöz nyúlni, ha meg akarja védeni magát.

 1973 január 15-én reggel alig néhányan ismerték az úti célját a párizsi repülőtér kifutópályáján éppen felszállásra készülő jelzés nélküli repülőgépnek. És alig néhányan tudták ki az utasa. Golda Meir volt, Izrael miniszterelnöke. Amíg a levegőbe nem emelkedett Meir munkatársai azt hitték a gép úti célja Afrika. De a miniszterelnöknő egy köztes megállót még beiktatott. Rómát a katolikusok szent városát, ebben az időben a nemzetközi terrorizmus egyik központját. Nem volt olyan izraeli politikus, akinek nyomós oka lett volna oda utazni. Most viszont VI. Pál pápa egy titkos találkozót kért Golda Meirtől. Eddig látszólag nem jól jöttek ki egymással. VI. Pál nehezményezte Meir „ótestamentumi” szemet szemért politikáját, az izraeli miniszterelnöknő pedig nem nézte jó szemmel, hogy a pápa Izrael fő ellenségével, Jasszer Arafattal ápol szívélyes viszonyt. Az úttal kapcsolatos titkolódzás hiába való volt. Valaki a palesztinoknak elárulta a látogatást. Ezen a hideg januári reggelen gyilkos kommandó várta a római reptérnél a magas rangú látogatót. Öt férfi két Fiat kombiban föld levegő rakétával felszerelve. A Fekete Szeptember palesztin terrorcsoport tagjai, amely pár hónappal korábban a müncheni olimpián izraeli sportolókat rabolt el és végzett ki. Az izraeli miniszterelnöknő meggyilkolásával akarták a munkájukra a koronát feltenni. A landolás előtt viszont az izraeli titkosszolgálatot értesítették. Figyelő szemeknek ugyanis a terroristák feltűntek. A figyelőszemek a Vatikáné voltak. Az értesítés Angelo Casoni pátertől jött, a pápa titkosügynökétől. A Moszad tűzharcban semlegesítette a merénylőket, mire a miniszterelnök repülőgépe látótávolságba ért. Golda Meir tárgyalt a pápával, majd folytatta útját Afrika felé. A nyilvánosság számára a találkozóra nem került sor.

A közös terroristaellenes akció hosszú közös munka kezdete volt a pápaság és a zsidó állam titkosszolgálatai között. Miközben Izrael és a Vatikán a nyílt színen gyakran vitatkoztak egymással, a kulisszák mögött jól együttműködtek. Például, amikor 2009-ben XVI. Benedek pápa a Közel Keletre utazott az izraeliek is védték az iszlamista terrorfenyegetésekkel szemben. De tényleg létezik pápai titkosszolgálat? Hivatalos álláspont szerint a Szentszéknek nincsen titkosszolgálata. Valóban a Vatikánban sehol sem olvashatunk olyan ajtófeliratot, hogy titkosszolgálat. De egyes esetek, amelyek nyilvánosságra kerültek, arra utalnak, hogy vannak ügynökei a pápai államnak. A vatikáni titkosszolgálat a történelem során számos név alatt szerepelt. „Szent Szövetség”, „Fekete Rend”, „Sodalitium Pianum”, vagy egyszerűen „Az Entitás”. Gyakran laza papi szövetségnek tűnik, pedig a közös küldetés és szigorú szervezettség tartja össze. Sokszor ártatlannak látszó homlokzat mögött működik, amelyről senki sem gondolja, hogy titkosszolgálat. Például a belga domonkos páter Felix Morlion által a második világháború után alapított Pro Deo vatikáni egyetem, amelynek szerte a világban vannak képviseletei. Hivatalosan Nemzetközi Vatikáni Tudományok Egyetemének nevezik. De különböző források szerint az amerikai titkosszolgálat segített Morlionnak kiépíteni az intézményt. Többek szerint akadémiai köntösben működő hírszerző szervezet. A korábbi olasz miniszterelnök Guilio Andreotti is megerősítette, hogy vannak titkosszolgálati összekötetései a Vatikánnak, főleg az amerikaiakkal. Ő tudja miről beszél. 1945 után ő volt Morlion titkára.

A pápa, ha akarna se tudná magát kivonnia nemzetközi kémügyekből. Ugyanis a nemzetközi politikai élet résztvevője. Ha például Palesztina ürügyén a két állam megoldásról beszél, akkor az újságok címlapjára kerül. A világ egyik leginformáltabb államfőjének számít a pápa. Sokszor befolyásos politikusok kérik ki a tanácsát. Például 1962-ben a kubai rakétaválság idején, ami majdnem atomháborúhoz vezetett John F. Kennedy amerikai elnök kérte ki a véleményét. Ugyanakkor a szentszék vezetőjeként hatalmas ellenfelei vannak. Totalitárius rezsimek, mint például Kína sok fejfájást okoznak a mindenkori pápának. A kínai kormányzat nem csak a katolikusok vallás gyakorlását akadályozza, hanem a hívek kapcsolattartását a Vatikánnal. De más területeken is kihívások érik a pápságot. A hagyományosan katolikus Dél Amerikában ilyen az evangéliumi keresztény szekták terjedése. A világ országainak titkosszolgálatai ügynököket küldenek Rómába, hogy befolyást tudjanak gyakorolni a pápai állam politikájára. Csak sejteni lehet, ezeknek mekkora hatásuk van. Vatikánt jól ismerő szakértők szerint a pápai államnak effektív ügynökhálózata van Rómában és világszerte. Eric Frattini perui-spanyol származású újságíró és titkosszolgálati szakértő „La Santa Alianza” című könyvében sok vatikáni ügynök történetet írt le, többek között a Golda Meir ellen meghiúsított merénylet kísérletét.             

A katolikus egyház helyzete szinte adja magát, hogy célpontja, vagy tevékeny résztvevője legyen a nemzetközi hírszerzésnek. Az egyházi állam 174 országgal tart fent diplomáciai kapcsolatot. Ugyanakkor egy világszerte működő hálózat központja. Szinte mindenhol a földgolyón működnek plébániák és 1,2 millió pap szolgálja a katolikus egyházat. Bennük megbíznak a hívek és gyakran legszemélyesebb titkaikat bízzák rájuk. Az egyes országokban működő egyházi emberek folyamatosan küldik a jelentéseiket Rómába. Természetesen ez nem kémkedés. De akkor is az információ szerzés egyfajta módja. A kémkedés és a titkos diplomácia virágkora a második világháború idején kezdődött. Mialatt az országok egymással harcoltak a színfalak mögött folyt az egymás titkainak kifürkészése és titkos információk cseréje. A Vatikán, mint semleges állam sem maradhatott ki ebből. Mary Ellen Reese újságíró szerint a katolikus egyház tevékenysége vörös vonalként húzódik a második világháború titkos történésein keresztül. A legmerészebb akció XII. Pius pápa nevéhez fűződik, aki a német katonai ellenállás és a nyugati szövetségesek között közvetített, hogy minél hamarabb vége legyen a világháborúnak. Ezzel azt kockáztatta, hogy Hitler haragját magára vonja. Pius teljes titoktartást rendelt el és még az írott dokumentumokat is meg kellett semmisíteni. A német ellenállással kapcsolatban lévő emberük egy mélyen hívő és náci ellenes müncheni jogász Josef Müller volt, aki nem mellesleg az Abwehrnek a német katonai elhárításnak is dolgozott. Müller rendszeresen utazott Rómába, ahol a Szentszéket tájékoztatta a nácik haditerveiről. De az Abwehr hamar felfedezte a kiszivárogtatást. Müller halott ember lett volna, ha nem Wilhelm Canaris lett volna a katonai elhárítás vezetője. Ugyanis ő is titokban a Hitler rezsim ellen dolgozott. Canaris egy elterelő manőverbe kezdett és Müllert bízta meg a kiszivárogtató felkutatásával. Az ügyről Hitlernek olyan jelentést küldtek, hogy az egész ügy egy „butaság”. Ennek ellenére az egyházi vonal később mégis lebukott. Müllert a Gestapo letartóztatta és kegyetlenül megkínozták, de szerencséje volt, túlélte. A háború után a CDU, a Keresztény Demokrata Párt egyik alapítója lett. Canaris nem úszta meg ilyen szerencsésen. Koncentrációs táborba zárták és felakasztották. A hidegháború a katolikus egyház számára minden volt, csak hideg nem. A Vatikán kitartóan harcolt az antiklerikális keleti blokk országaival szemben, persze a saját eszközeivel. De ez nem volt könnyű, hiszen a szovjet csatlós államokban üldözték a Vatikánhoz hű egyházi embereket. Sok papot, akik a Szovjetunióba mentek a Collegium Russicum a jezsuita rend szemináriumában készítették fel a missziójára. A hivatalosan papképző iskola Rómában a Via Carlo Cattaneon található. Az itt tanulók különböztek a többi papnövendéktől, hosszú szakállat növesztettek és oroszul beszéltek egymással. Mielőtt Oroszországba utaztak felvették az utolsó kenetet. Közéjük tartozott az amerikai Walter M. Ciszek a Vatikán egyik legjobb ügynöke. A titkos missziója 1940-ben kezdődött szovjet földön Vladimir Lipinski álnéven. A szovjetek leleplezték és 15 évre ítélték, ebből ötöt a hírhedett moszkvai Lubjankában töltött. Végül egy kémcsere akció keretében elengedték. A családja sokáig abban a hitben élt, hogy kivégezték a szovjetek.                  

A moszkvai kommunista vezetés is mindent megtett, hogy a Vatikánba ügynököket építsen be. A Collegium Russicum alapítása után rögtön informátorokat küldött az intézménybe. A lapok címoldalára került a jezsuita testvér és Collegium Russicum szeminarista Alexander Deubner kettősügynök 1932-es lebukása. Neki kalandos úton sikerült a Szovjetunióba menekülnie, ahol kivégezték. A hidegháború után is történtek furcsa dolgok a Vatikánban. 1998 május 4-e estéjén három holtestet találtak a svájci gárdisták kaszárnyájában, egy lakásban, amit láthatóan átkutattak. Alois Estermann II. János Pál fő testőre, akit nem régen neveztek ki a gárda élére volt az egyik. A másik két holttest Estermann felesége Gladysé és Cédric Tornay gárdatiszté voltak. A tetthelyet lezárták és a vatikáni szóvivő Jouaquin Navarro-Valls gyorsan közölte, hogy féltékenységi drámáról van szó. De az esettel kapcsolatban sok érdekes dolog tűnt fel. Nem csak a gyilkosság elkövetésének módjával, hanem Estermann személyével kapcsolatban is. A Berliner Zeitungnál egy volt Stasi tiszt jelentkezett, aki azt állította, hogy Estermann „Werder” álnéven a kelet német titkosszolgálatnak dolgozott. Ezt megerősítette Marcus Wolf a Stasi külföldi hírszerzésért felelős volt vezetője is. Navarro-Valls ellenben úgy nyilatkozott, nincs alapja az ilyen spekulációknak. Eric Frattini szerint a kémkedésnek hagyományai vannak a római katolikus egyházban. A világtörténelem színpadán az első nagy fellépésük Luther Márton idejére tehető, amikor a reformátor az egyházat saját fegyverével, a szavak erejével támadta meg. Amiután a teológiai professzor 1517-ben a wittenbergi templom ajtajára kiszögezte téziseit, a katolikus egyház jelentős pozíciókat vesztett az Alpokon túl. A tridenti zsinaton 1545 és 1563 között az egyház megszervezte az ellencsapást. Kémek épültek be a reformátorok közé, és gyakran bíróknak és ítéletvégrehajtóknak szolgáltatták ki őket. A reformátorokat dezinformációs kampányokkal járatták le. A küzdelem egyik csúcspontja I. Erzsébet angol királynő uralkodásának idejére esett, aki minden eszközzel terjeszteni akarta a protestantizmust nem csak Angliában, hanem a katolikus Skóciában is.

A római katolikus egyház félt, hogy elveszti befolyását a szigetországban. Ügynököket épített be a skót királynő Stuart Mária környezetébe. A cél Máriát az angol trónra ültetni. Az egyik ügynök az itáliai muzsikus David Riccio volt, aki nem csak Mária személyi titkára, hanem szeretője is lett. Minden jól ment addig, amíg Mária férje rá nem jött a viszonyra és megölette Ricciot. De később maga is merénylet áldozata lett. A haragos V. Pius pápa megpróbálta rávenni II. Fülöp spanyol királyt Anglia megtámadására és Erzsébetet kiátkozta. Ezzel csak azt érte el, hogy a katolikusokat még jobban üldözték Angliában, Stuart Máriát pedig kivégezték. A trón megszerzése sem úgy alakult, ahogy Rómában elképzelték. Mária fia VI. Jakab lett Anglia és Skócia első közös királya, protestánsként! Ráadásul rossznyelvek szerint apja David Riccio volt. Ugyan a pápai ügynököknek ez az akciója kudarc volt, de tanultak belőle. A francia forradalom idején, amikor templomok égtek, áldozó kelyheket olvasztottak be, papokat végeztek ki, Róma ügynökei tevékenykedtek Párizsban. A leghíresebb Salamon abbé volt, akit csak Pius fülének neveztek. Nap, mint nap járta Párizs utcáit és küldte jelentéseit Rómába. De lebukott és börtönbe került. Szerencséje volt. 1792-ben a szeptemberi leszámolás idején, amikor a feldühödött tömeg papok százait végezte ki, ő életben maradt és tovább gyűjtötte az információkat. Ha az egyház látókörébe egy ellenség került, azt később sem tévesztették szem elől. Így volt ez Bonaparte Napóleonnal. Amikor a bukott császárt Elba szigetére száműzték a nagyhatalmak tudni akarták milyen tervei vannak. Ügynököket szerveztek be a közvetlen környezetébe. A pápa titkosszolgálatának viszont sikerült megszereznie egyik futárától a levelét. Így tudomást szereztek a Párizsba való visszatéréséről és fel tudtak rá készülni. A pápaságnak minden oka meg volt, hogy bizalmatlan legyen Napóleonnal szemben. Kétszer rohanta le a pápai államot. Néha ha a pápa ügynökei csődöt mondtak a pápának magának kellett James Bondot játszani. Így volt ez 1848-ban. Az egyházi állam miniszterelnökét egy merénylő megölte a pápa titkárát pedig a fellázadt tömeg megsebesítette. IX. Pius, hogy a vérontást elkerülje feladta magát és házi őrizetbe került. Innen, mint egy 007-es ügynöknek sikerült megszöknie, egyszerű papnak öltözve. Nápolyba ment, ahol biztonságban készülhetett a visszatérésére.  

Úgy tűnt sokáig, hogy 1989-ben a két nagyhatalmi tömb harca véget ért. Ez nem így alakult. Sőt újabb hatalmi központok jöttek létre a világban. Ennek is a következménye, hogy a nemzetközi politika sok esetben nem az egyházi állam kívánalmai szerint alakul. Ha a Vatikánnak nem tetszik egy ország politikája nem küldhet hadsereget. Viszont haladhat a korral. A modern technika alkalmazása ma már mindennapi dolognak számít. Főleg ha a hit védelméről van szó. A BBC fedezte fel, hogy vatikáni számítógépekről manipuláltak olyan Wikipédia szócikkeket, amelyek a katolikus meggyőződést és hitét sértették. A 21. század eddig nem tapasztalt kihívások elé állítják a katolikus egyházat. Ezen kihívásokra adandó válaszok között biztos, hogy ott lesznek továbbra is a titkosszolgálati eszközök.

Az első Ukrajnában elesett katonák koporsói már elkezdtek megérkezni Oroszországba. Az egyikben Jurij Duskin holteste fekszik. A Der Spiegel német hírmagazin tudósítója ott volt az orosz katona temetésén.

 A cinkkoporsót az egyetem bejárati termében ravatalozták fel. Rajta a fehér, kék és piros színű orosz lobogó valamint egy olíva zöld katonai sapka. Jurij Duskin az orosz hadsereg őrvezetője volt. Az ukrajnai harcokban halt meg tüzérségi tűz következtében, olvasható a teremben kifüggesztett feliraton. Duskin 23 évesen vesztette életét. A koporsó mellett összehajtható széken édesanyja Olga ül, kezében fia fotójával. Ezen egy fiatalembert láthatunk egyenruhában egyenesen a kamerába néző szemekkel, kissé elálló fülekkel, keskeny arccal. Csend van az insai egyetem előcsarnokában. Néha szipogást hallani, vagy a nehéz bejárati ajtó nyílását, ha rokonok, ismerősök, barátok érkeznek. A gyászolók koszorúkat és virágokat helyeznek a koporsó mellé, amelyben Jura fekszik, majd megölelik a gyászoló szülőket. Mihajil az apa a koporsóra teszi a kezét és hosszasan rajta hagyja, mint aki nem is akarná elengedni. A holtestet éjszaka hozták Duskin szülővárosába, amely 740 kilométerre fekszik délkeltre Moszkvától, az uljanovski kormányzóságban. Úgy mesélik Duskin egy becsapódó tüzérségi lövedék szilánkjától halt meg, amely a fejébe fúródott. Jura több tízezer társával együtt Vlagyimir Putyin parancsára vonult be Ukrajnába február 24-én a háború első napján. A hadműveletet Oroszországban nem szabad háborúnak hívni, hanem csak „különleges műveletnek”.  Öt hete folynak a harcok Ukrajnában egyre több áldozatot szedve civilek és katonák között egyaránt. Egyre több koporsó érkezik haza Oroszországba. Ezekről többnyire a helyi médiában és VKontakte nevű közösségi hálón megjelenő gyászhírekből lehet értesülni. Szamarában 1000 kilométerre délkeletre Moszkvától a Volga folyó mellett egy gimnáziumi tanárnő írta: „Ma veszünk végső búcsút Ivan Frolovtól, aki a katonai és polgári kötelessége teljesítése közben vesztette életét az ukrajnai különleges bevetés során. Vanja, az egész gimnázium emlékezni fog rád!” Egy szentpétervári internetportálon az alábbi olvasható: „Katonai szolgálata közben honfitársunk Szergej Szolovjev főtörzsőrmester hősies körülmények között életét vesztette. Hazafi volt, aki becsülettel szolgálta hazáját. Halála tragédia rokonainak, ismerőseinek, Podposje összes lakójának.” Több száz ilyen gyászjelentés jelent meg eddig és minden nap újak látnak napvilágot. Mennyi orosz katona vesztette eddig életét Ukrajnában senki sem tudja. Oroszországban büntetendő más adatot közölni, mint a hivatalos szám. A védelmi minisztérium szerint eddig 1351 orosz katona halt meg. Szergej Krivenko a „Polgár. Hadsereg. Jog.” nevű emberjogi szervezet vezetője szerint a nyilvános adatokból valóban ennyire lehet következtetni. De ez csak az alsó határ. Krivenko viszont több ezer halottat sejt. Meg kell vizsgálni az eltűnt katonákat is. „Nem lehet tudni ki esett fogságba és ki a halott.” – mondja az aktivista, aki 20 éve az orosz katonák sorsával foglalkozik. A NATO 7000 orosz katona haláláról beszél, Kijev még ennél is többről. Az ismert emberjogi aktivista, az orosz Katona Anyák Szövetségének vezetője Valentina Melnikova egy orosz újságnak adott interjújában az ukrán számokat tartotta a legreálisabbnak. A Der Spiegellel viszont nem akart beszélni, mert szerinte a külföldi médiával való kapcsolat ezekben az időkben veszélyes. A hatályos orosz jogszabályok szerint, aki célzottan katonai adatokat gyűjt, megoszt, és emellett külföldről támogatást kap szigorúan büntetendő. Az orosz titkosszolgálat az FSB világossá tette betartatja a jogszabályt. Nem csak az orosz csapatok adatai esnek a törvény hatálya alá, hanem a hangulatukról szóló beszámolók is. Krivenko szervezetét már külföldi ügynöknek nyilvánították. A honlapukat eltávolították az internetről, pedig a háború első hetében több százan keresték meg a szervezetet katonák hozzátartozói. „Mi csak tanácsot tudunk adni, de megvédeni mindenki csak magát tudja.” – mondja Krivenko. Felesleges a katonai ügyészséghez fordulni, vagy a hatóságokhoz, mert gyakran megtagadják a segítséget. Sokan a „nagy hallgatásról” beszélnek. „Anyák megkapják fiúk kitüntetését és valami pénzt, cserébe hallgatnak. Nem mernek beszélni. Mindenki fél.” – írja egy nevét elhallgatni kívánó aktivista.

Insában két napig vehettek búcsút Duskin őrvezetőtől. A településen 17 ezer ember él, amely egy ezüstszínű Lenin szoborral meg egy fafeldolgozó üzemmel büszkélkedhet. Mint sok más orosz kisváros Insa is folyamatosan veszti el lakóit. Talán ezért is az önkormányzat gondoskodott Duskin temetéséről. Így az emberek lehetőséget kaptak a búcsúra. Maga Uljanovszk kormányzója is eljött, és egy rózsát helyezett a koporsóra gyászbeszédében pedig nagy veszteségről beszélt. A település vezetője hősnek nevezte az elesett katonát, aki az életét áldozta a békés életért és munkáért. A veteránok képviselője azt mondta: „Az őrvezető a legrosszabb dolog, az ukrán nacionalizmus ellen harcolt, ami az oroszok legádázabb ellensége. A lövedék, amely Duskin életét elvette, mindanyiuknak volt szánva”. A szakiskola, ahol a fiatalember a gépkocsi szerelő képesítését szerezte egy hazafias, történelmi és katonai kiállítással akar az egykori tanulójára emlékezni. Más városokban és településeken az elesett katonákról utcákat akarnak elnevezni.  Oleg Dibrov, Duskin egyik gyermekkori barátja sokáig állt a koporsó mellett. Hét éves korukban ismerték meg egymást. Sokat játszottak együtt és jó pár autót közösen bütyköltek meg. Dibrov nagydarab férfi, most egyedül áll az egyetem fehér oszlopos bejárata előtt, cipője mellett pocsolyába gyűlik az olvadó hó. A márciusi nap elolvasztja a még megmaradt hófoltokat. Idegesnek tűnik. Külföldi újságírók ritkán jönnek a városba. A barátja egy jobb életről álmodott, önálló otthonról - meséli. Ezért is hosszabbította meg három évvel katonai szolgálatát, és ezt újra meg akarta tenni. Duskin sofőr volt egy tüzérségi alakulatnál. Dibrov, mint autószerelő szintén a hadseregben akart elhelyezkedni, de egészségi problémák miatt elutasították. Most egy szupermarketben pénztárosként dolgozik. Jurával ez év januárjában találkozott utoljára. A barátja szabadságon volt a szüleinél. Jura mindig pozitív személyiség volt, megbocsátó típus. Azt mondta, ha meg kell halnia, akkor ez a sors jutott neki. Egyet ígértetett meg Dibrovval, hogy halála esetén gondoskodjon szüleiről. Férfi itt megakad és mereven nézi a lábánál az olvadó havat. Olvasott itt a régióban más elesett katonákról is. „Senki sem tudja, mi van a politikusok fejében. A fiúk meghalnak, mi pedig itt maradunk.” – jegyzi meg halkan. Dibrov egyébként támogatja Putyin politikáját. Szerinte az elnök „okos vezető”. Azt mondja a helyzet ellentmondásos. „Valakinek különleges hadművelet, másoknak pedig más...” Nem fejezi be a mondatot. Arra a kérdésre milyen hosszan tart ez az egész, azt mondja, Isten tudja. „Azt hiszem a nácikat, és  ezalatt a nacionalistákat értem le fogjuk győzni.” Volodimir Zelenszkij, mivel olyan náci egységeket támogat, mint az Azov ezred, maga is náci – teszi hozzá. Dibrov ezzel az állami televízió talkshowjának műsorvezetőjét idézi, aki minden nap kemény szavakkal bírálja Zelenszkij elnököt kizárólag az Azov regiment miatt. Ez a harci egység 2000 főből áll, többnyire jobboldali radikálisokból és része az ukrán nemzeti gárdának. Az egységet használják az ukránok lejáratására. A VKontakte profiljában Dibrov nagy „Z”-t használ szülőhelye Insa nevében, InZa-nak írva. Ezzel fejezi ki szolidaritását a harcolókkal, akiknek a járművein ez a betű szerepel. A „Z” betű nemcsak Putyin Ukrajna ellenes háborújának szimbóluma lett, hanem egyben Putyin Ukrajna politikájának támogatását is kifejezi. Insa lakói nem régen a városházára egy nagy „Z”-vel díszített orosz zászlót raktak ki. Az eseményről a videót közzé tették a közösségi médiában. Insa vasúti csomópont is. Nyugatot a kelettel köti össze. Általában éjszaka suhannak át a nyugatra tartó katonai szerelvények. Egy ilyennel ment el Duskin is Ukrajnába - mondja Dibrov. „Még Belorusszia felé menet a hadgyakorlat idején telefonált. Kétségei voltak, hogy ez csak gyakorlat marad”. Február 23 –án Dibrov barátja még küldött egy rövid SMS-t, miszerint a gyakorlatnak vége, visszatérnek a kaszárnyába. „Megpróbáltam hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva, a VKontakte profilját pedig törölték.” Duskin már nem volt elérhető.                                   

Insa központjában a buszpályaudvarnál áll egy terepszínű óriásplakát rajta nagy „Z” betűvel alatta a felirat: „A mieinkért!”. A városban többnyire az idősebbek támogatják Putyin Ukrajna ellenes háborúját. „Én teljes mértékben mellette vagyok!” – mondja az 56 éves Jelena, aki kérte csak a keresztnevét említsük meg a cikkben. Azt meséli komoly vitája volt az ukrajnai Sumyban élő ismerőseivel. „Én megértem, hogy most nehéz nekik, de nyolc éven keresztül kínozták a dombasziakat, gyerekeket bombáztak le. Ennek véget kellett vetni.” Természetesen vannak veszteségek az orosz oldalon teszi hozzá, de ezt az áldozatot meg kell hozni az ukrán nácik elleni harcban. Putyin hadművelete elkerülhetetlen volt, hallani mindenfele Insában, ahogy az állami televízió műsoraiban is. A közvélemény kutatók szerint a többség Putyint támogatja. A fiatalok viszont szkeptikusak. „Senkinek nincs szüksége erre a háborúra.”- mondja egy 18 éves, akinek nyáron kell majd bevonulnia. Arra a kérdésre, hogy fél-e, azt feleli: „Mit tudok tenni? Nincs választásom!” Artur 26 éves és ellene van a vérveszteségnek és a háborúnak. „Nem áll a hatalmunkban ellene tenni.” A városban mindenfelé látható „Z” betűket igyekszik nem észrevenni. Később sokadmagával részt vesz Duskin gyászmenetén. Körülbelül 300 ember gyűlt össze, hogy végső búcsút vegyen a fiatalon meghalt katonától. Fiatalok emelik a vállukra a koporsót, hogy a halottszállító autóhoz vigyék. Mögötte Duskin szülei és Dibrov a gyermekkori barát. A menetet katonazenekar kíséri utána a gyászolók kezükben virággal. Aki nem a környékről való gyanús. A Spiegel fotósát egy városi hivatalnok felszólítja, igazolja magát. A tudósítót lefilmezik. Az út szélén fekete egyenruhás emberek figyelnek. A város elhagyása után a Der Spiegel csapat autóját követik, egészen az uljanovszki reptérig. Uljanovszk környékén a külföldi tudósítók nem kívánatos személyek. De ugyanezt érzik az orosz újságírók is. A katonák halálhírét hamar törölni kell az internetes oldalakról. A Kreml kritikus újság a Novaja Gazeta megpróbál a cenzúra ellenére tovább tudósítani az Ukrajnában történtekről. Az újság a kevés megmaradt független médium. Temetésekről számolnak be, felkeresik az elesett katonák családjait és szót adnak a kétségbe esett hozzátartozóknak. Amikor Jurij Duskin katonát március 24-én eltemetik egy hónapja tart a háború. A gyászmenetet, amely a koporsót kíséri jó pár autó követi rajtuk nagy „Z” betű felragasztva. Közöttük egy kettőn felírat: „A bajtársainkat nem hagyjuk hátra!”.       

„Azonosítatlan repülő objektum” – ha erről hallanak az emberek, akkor mindenki repülő csészeajakra, vagy zöld kis emberekre gondol. Valaki fél tőlük, de vannak jó páran olyanok, akik izgalmasnak találják őket. Viszont senki sem cáfolja, hogy lehetséges a földön kívüli élet. A legtöbb UFO észlelésért ugyanakkor nem az „idegenek” a felelősek. Mégis, hogyan lehet ezeket a jelenségeket megmagyarázni?

„Ez egy őrült!” – gondolnák sokan és letennék a telefont. Ezzel szemben Walter Wagner türelmesen végighallgatja az Oberurselből telefonáló asszonyt, aki arról számol be, hogy gömb formájú repülő tárgyat látott az éjszakai égbolton, ami sokkal nagyobbnak látszott, mint egy csillag. Szombat este volt, 2010 szeptember 18-a. Egy este olyan, mint a többi. A telefonáló éppen televíziót nézett, amikor 23 óra körül kiment az erkélyre egy cigarettát elszívni. Ekkor tűnt fel neki a város háztetői felett lebegő vörös és arany színben tündöklő két kerek képződmény. Az „űrhajók” lassabban mozogtak, mint a repülők, majd hirtelen elnyelte őket az éjszakai égbolt. Eddig a napig a telefonáló asszony nem hitt az UFO-kban. Álmatlanul forgolódott éjszaka az ágyában, majd másnap tárcsázta Walter Wagner UFO kutató számát. Walter számára az ilyen hívások mindennapinak számítanak. Harminc éve hozta létre szervezetét, amely azonosítatlan repülő tárgyakkal foglakozik. Természetesen vannak őrültek, akik felhívják és vannak olyanok is, akik szórakoznak vele. Ha viszont egy dologról több egymástól független forrás számol be, abban lehet valami. A szeptember esti esemény ilyen volt. Még két helyről jelentettek hasonló azonosítatlan repülő tárgyakat ugyanazon a napon 23 óra környékére téve a jelenséget. Azonosítatlan repülő tárgyak régóta foglalkoztatják az embereket, főleg az összeesküvés elméletben hívőket. Gyakran merülnek fel a kérdések velük kapcsolatban. Idegen civilizáció küldöttei lennének, esetleg titkos katonai kísérletek eszközei, vagy a jövőből érkező időutazók? Werner Walter még iskolás volt, amikor egy azonosítatlan repülő tárgyra lett figyelmes. Ezért is kezdet a hetvenes években a témával foglalkozni. De azóta szkeptikus lett. Sem egy bizonyító erejű roncs, vagy filmfelvétel nem került elő az idegenekről. Jogosan adódik a kérdés az UFO jelenségeket csak bemesélik maguknak az emberek, vagy esetlegek csalásokról, tudatos megtévesztésekről van szó? Réges régen már megfigyeltek ilyen jelenségeket. A római természettudós Plinius 2000 évvel ezelőtt beszámolt „repülő fáklyákról” és „égő pajzsokról”, amelyeket az égen vett észre. Egy fametszetten a tizenötödik századból Nürnberg városa felett egy hosszúkás lebegő tárgy látható. 1646-ból származó angol leírás az égen repülő golyókról számol be, amelyek aztán hirtelen eltűntek.

Az 1940 évek végén az Egyesült Államokban szabályos UFO őrület tört ki. 1947 június 24-én a hobby pilóta Kenneth Arnold nem messze Washingtontól repülés közben a pilótafülkéjéből ovális repülőtárgyakra lett figyelmes. „Úgy pattogtak, mint a csészealjak a víz felszínén.” – számolt be a sokk hatás alá került pilóta landolása után az újságíróknak. A média azonnal felkapta a sztorit és innentől az azonosítatlan repülő tárgyakat csészealjnak kezdték hívni. Nem sokkal Arnold bizarr találkozója után 2500 kilométerre délkeletre Washingtontól az Új Mexikó állambeli Roswellben a Wilmot házaspár a házuk verandáján egy nagy világító objektumot figyelt meg. Másnap reggel Barney Barnett San Agustin síkságán roncsokat fedezett fel. Egy UFO maradványai? Mások a közelben holtesteket láttak, mégpedig különös holtesteket. Ha hinni lehet a szemtanúknak humanoid lényekről volt szó, szürke overállban nagy kopasz fejjel és pici szemekkel. Barnett és a többi szemtanú beszámolói ellentmondásosak. Sok közülük egyenesen hihetetlen tűnik. Hamar elterjedt a hír, hogy a katonaság lezárta a területet, a civileket elzavarták és a roncsokat egy ismeretlen titkos bázisra szállították. Az UFO-k egyre népszerűbbek lettek az Egyesült Államokban. Csak az 1940-es években több ezer UFO észlelést jelentettek. A hidegháború, az atomfegyverektől való félelem okozta volna a hirtelen megszaporodott észleléseket? Lehetséges, hogy ennyi embert megtévesztettek? Az 1950-es évek végén a Pentagon egy titkos UFO bizottságot hozott létre. Ez volt a híres „Blue Book” projekt. Több mint 12000 esetet vizsgáltak meg a „Projekt Blue Book” során és ebből 700-ra nem tudtak meggyőző magyarázatot adni. Sok jelentés származott az állampolgároktól, de voltak olyan esetek, amelyekről magas rangú katonatisztek, vagy rendőrök számoltak be. A legtöbb jelenséget szokásos dolgokra lehetett visszavezetni, például időjárási jelenségre. De maradtak megmagyarázhatatlan események, mint a „Mantell eset” 1948-ból. A rendőrség Kentucky államban érzékelt egy különös objektumot. A hadsereg megerősítette az észlelést. Thomas Mantell a nemzeti gárda pilótája követte az objektumot a vadászrepülőjével 7000 méter magasban, míg elfogyott az oxigénje, elvesztette az eszméletét, lezuhant a gépével és meghalt. Az első jelentés az objektumot a Vénusz bolygóként akarta azonosítani, de később a „Projekt Blue Book”-ban időjárási léggömbként írták le, ami 1948-ban még titkos volt. Négy év múlva különösen sok UFO jelentés keletkezett. 1952 júliusában Washingtonban több napon keresztül ritka tárgyakat észleltek az égen. Július 20-án este a radarok furcsa mód összezavarodtak. Az objektumok olyan mozgásokat hajtottak végre, amire egy repülő képtelen lett volna. Miután a repülő tárgyak egyre többen lettek és a Fehér Házhoz közelítettek riadoztatták a légvédelmet. Egy katona jelentette, hogy narancssárga golyó alakú tárgyat lát, ami hihetetlen sebességgel emelkedik. Egy héttel később hasonló események játszódtak le, amire a légvédelem tüzelési parancsot kapott, de mire a gépek oda érek nem volt ott semmi. A jelenségek a főváros lakóiban bizonytalanságot és félelmet idéztek elő. „UFO-k nyüzsögnek a város felett” írta az egyik újság főcíme. Egy sajtótájékoztatón azt mondták, hogy a radarok meghibásodását időjárási okok idézték elő. A „Projekt Blue Book” arra a következtetésre jutott, hogy az emberek csillagokat és meteoritokat láttak, ezeket nézték UFO-nak. A „Lonnie Zamora” esemény 1964-ből szintén mind a mai napig rejtély. Lonnie Zamora egy új mexikói rendőr, aki furcsa dolgot látott. Fehér kerek tárgy volt lábakkal. Zamora motor hangot hallott és lángot és füstöt látott az objektum alján, amikor az felszállt. Felperzselt földet hagyott maga után. Zamora egy becsületes szavahihető ember, aki nem talál ki ilyen dolgokat olvashatjuk a légierő jelentésében. A hatóságok megpróbáltak utána járni az esetnek, de az akta mind a mai napig a megoldatlan pecsétet viseli. A légierő 1970-ben lezárta a „Projekt Blue Book” kutatást és megállapították nincs biztonsági kockázat.

Vannak tudósok, akik nem zárják ki azt, hogy idegen létformák már meglátogatták a földet, de a Pentagon kutatásai erre nem tudtak bizonyítékot találni. Egy két megfigyelést viszont a védelmi minisztérium titkos kísérleteire lehetett visszavezetni, például a Lockheed cég U2-es repülőjére. Elképzelhető ezek a kísérletek táplálták az UFO őrületet. Az ésszerű magyarázatok ellenére mégsem csillapodott az UFO láz. Vannak, akik egyenesen azt állítják, hogy az idegenek rabolták el őket. Sokan közülük, arról számolnak be, hogy az elrablóik emberszerűen néztek ki. A tudósok nagy része nem ad hitelt ezeknek az elbeszéléseknek. Azt mondják sok sci-fit láttak azok, akik ilyen dolgokról számolnak be. Egyes szakértők mégsem zárják ki a lehetőséget, hogy az idegenek hasonlítanak ránk. Cambridge Egyetem paleontológusa Simon Conway Morris úgy látja az evolúció mindig hasonló megoldásokkal áll elő. Például az idegeneknek van szemük. De nem csak szemmel, hanem orral, és füllel is rendelkeznek. Sőt az ereikben vér folyik. A magasabb intelligenciához ugyanakkor egy nagyobb tréfogatú agyra van szüksége. Az anyagcsere pedig magasabb testhőmérsékletet feltételez. Ha hiszünk a brazil földművesnek Antonio Villas Boasnak párzásra is alkalmasak. 1957 októberében őt egy nőnemű idegen rabolta el, akinek formás mellei voltak és többször párosodott vele. Az egy éjszakás kaland után furcsa sebek jelentek meg a bőrén, amiket egy orvos kozmikus sugárzásra vezetett vissza. De hogyan jutnak el a földre az idegenek? A több fényévnyi távolságot sok tudós leküzdhetetlen akadálynak tartja. De Albert Einstein általános relativitás elmélete óta elképzelhető a távolság lerövidítése úgynevezett féregjáratok segítségével. Ha ez tényleg működne, akkor a világegyetem lakónak lényegesen megkönnyebbedne a csillagközi utazás.

Az UFO-k valóban léteznek, akkor a világtörténelem egyik nagy rejtélyére lenne megoldás: az úgynevezett Tunguszka eseményre. 1908 június 30-án Szibéria közepén 50 ezer fát tarolt le és 2150 km² nagyságú területet tett tönkre egy meteor. Legalábbis ma a tudományos élet nagy része ezt tartja a katasztrófa okának. Annak ellenére gondolják így, hogy sem egy meteor töredéket sem más bizonyítékot nem találtak ennek a teóriának alátámasztására. Alexander Kazancev mérnök és ufológus érdekes megfigyeléseket tett. Amikor a Hirosimára ledobott atombomba pusztítását összehasonlította a szibériai rombolással számos hasonlóságot fedezett fel. Kazancev nem feltételezte, hogy 1908-ban lettek volna már atombomba kísérletek, de abból indult ki, hogy egy nukleáris meghajtású idegen eredetű űrhajóról szó lehet esetleg. Az 1950-es években szovjet tudósok megmérték a tunguszkai becsapódás radioaktivitását és úgy találták, hogy másfélszer magasabb, mint 30 kilométerre távolabb eső vidékeké. De ugyanakkor meg kell említeni, hogy a szovjet hidrogénbomba kísérletek következménye is lehet az eltérés. A tudósok megvizsgálták az épen maradt fákat és azt állapították meg, hogy az 1908-as és 1909-es évgyűrűknél nagyobb Cézium 137 koncentráció. Botanikusok azt is kimutatták, hogy a becsapódás után nőtt fák szélesebbek voltak, mint az őket megelőzőek. Radioaktív szennyezett területeken ezt a jelenséget szintén meg lehet figyelni. Persze arra nincs közvetlen bizonyíték, amit Kazancev állít, hogy űrhajó járt volna Tunguszkán és esetleg szerencsétlenség is érte volna. Ez csak egy a számos feltételezés közül.

Az 1970-es évek óta mindenhol észlelnek repülő csészealjakat. Csak az Egyesült Államokban 15 millió ember látott már UFO-t.  És nem csak a tengerentúlon tombolt az UFO mánia. A hidegháború idején Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban is kutattak UFO-k után állami szervek titokban. No nem a világűrből jövők iránt, hanem a Varsói Szerződés által küldöttek felderítésére. A vasfüggöny lebontása óta az ilyen fajta érdeklődés jelentősen megcsappant. Viszont a hétköznapi emberek érdeklődése a rejtélyes égi jelenségek iránt nem csökkent. Kutatók szerint sok mindent lehet UFO-nak nézni. Fényesebb csillagokat, meteorokat, meteorológiai ballonokat. Sok UFO észlelést banális okokra lehet visszavezetni. 1989 augusztusában a londoni rendőrségre sok telefonhívás érkezett, hogy furcsa fényeket láttak az égen. A végén kiderült, hogy a jelenséget Tina Turner koncertjének lézer showja okozta. Ugyanakkor vannak esetek, amelyek máig rejtélyesek. Szintén 1989-ben Belgium keleti részén titokzatos háromszög alakú repülő tárgyakat láttak. 2010 szeptember 10-én Kínában, belső mongóliai területen fekvő Baotou városban az égen fényes tárgyakat észleltek. Még a város repülőterét is lezárták. 2007 márciusában a francia kormány addig titkos UFO aktákat rakott fel a netre. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy a szolgáltató szervere összeomlott. Ez is azt mutatja, hogy a téma sokakat érdekel. Akkor is, ha kiderül egyes esetekről, hogy nem UFO-ról volt szó. Werner Walter szerint 2010 szeptember 18-i esetnek is volt racionális magyarázata. Kisméretű lampionszerű papírból készült hőlégballonok voltak, amelyeket UFO-nak néztek. Ilyeneket Kínában már több száz év óta használnak különböző ünnepeken. Persze sok telefonálót ez a magyarázat nem elégített ki. Ragaszkodnak hozzá, hogy UFO-t láttak, hiszen a rejtély mindig vonzóbb, mint az egyszerűnek tűnő valóság.                                    

 Nem régen még tanítottak, vagy logisztikával foglalkoztak, most az ellenállásba kapcsolódtak be, mint önkéntesek. Összefogva nehezen áttörhető védőbástyát hoztak létre Kijev körül.

Mint egy nyíl úgy repül a föld levegő rakéta a láthatatlan célja irányába a Kijevet a külvilággal összekötő autópálya felett. Nem sokkal ezután öt elterelő lövedéket lőnek ki az ukrán légvédelem tagjai az ég felé. Hosszú tűzcsíkot húznak maguk mögött, majd a magasban felrobbannak. Rakétahajtómű füstjét, mint egy kondenzcsíkot sokáig lehet még látni. „Az orosz rakétákra lőnek velük, amelyekkel a városainkat akarják megsemmisíteni.” – mondja Daniel, aki az eseményt a kocsi szélvédője mögül kíséri figyelemmel. „Öt rakéta egy célra, a légvédelmünk úgy látszik nincs híján a muníciónak.”- jegyzi még meg. Daniel 20 éves és Luhanszkból jött, a nyolc éve oroszbarát lázadók által uralt donbaszi régióból. Anyanyelve orosz, mégis inkább ukránnak érzi magát. 2014-ben szüleivel együtt Kijevbe menekült. Talán azért, mert nem élt a szovjet idők alatt, Daniel meggyőződéses kommunistának vallja magát. Sok ukrán nem érti, hogy miért gondolkodik így. Ők még emlékeznek a kommunizmus szörnyűségeire. Daniel úgy gondolja „mindenki tegye meg, amit tennie kell és kapjon annyit, amire szüksége van.” Ő ezen irányelv alapján él. Tavaly szerezte meg a jogosítványát és most rászorulóknak szállít segélyeket és élelmiszert Kijevben és környékén. A barátnője intézi a logisztikát. Felveszi a rendeléseket telefonon, vagy a közösségi média segítségével. Összeállítja a beszerzési listát, Daniel pedig kiszállítja. A pénz a szükséges dolgok beszerzésére adományokból származik. Bürokráciamentesen, gyorsan ott segíteni, ahol szükség van rá ez az ukrán ellenállás sikerének titka. Mindenki ott segít, ahol tud. Számtalan egymástól függetlenül működő önkéntesek hálózata szervezi meg a segítséget ország szerte. Az elüldözötteknek alvóhelyeket, élelmet, üzemanyagot, de a harcolóknak még éjjellátó készüléket is be tudnak szerezni. Az önkéntesek hálózata nélkül az ellenállás már rég összeroppant volna, például nem lenne élelmük az ellenőrzőpontokon tevékenykedő milicistáknak. De külföldről is jön segítség. Buszkonvojok hozzák a segélyt, visszaúton pedig menekülőket szállítanak. A konvojokat önkéntesek védik, akiket a T3-Concepts nevű svájci cég toborozza. A belföldi és külföldi segítségnek köszönhetően az ukrán fővárosban még nincs nélkülözés.

Daniellel Kijevtől délnyugatra Vaszilkivbe megyünk. A településnek 40 ezer lakója van és a Dnyepertől nyugatra fekszik egy folyosóban, ahol még élelmiszert, üzemanyagot és katonai utánpótlást lehet szállítani Kijevbe. Ha a települést és környékét az oroszok elfoglalnák, az autópályával és a mellette futó vasútvonallal az ellátás megszakadna. Akkor Kijevet csak a Dnyeper keleti partjáról lehetne ellátni, ami lényegesebben nagyobb kerülőt és veszélyesebb utat jelentene. A vaszilkivi folyosó éppen ezért stratégiailag nagyon fontos. Emellett a város otthont ad egy légvédelmi bázisnak nagy kaszárnyával, amit az oroszok többször támadtak. A főutcán egy támaszpont mellett haladunk el, amely katonai akadémiával határos. Február végén ez a komplexum többször rakétatámadás célpontja volt. Egy rakéta elvétette a katonai akadémia épületét és a 100 méterre fekvő szakiskolába csapódott be. Az épület közepe beomlott. Most hatalmas kráter tátong a téglaépületben. Ahol egykor a bejárat állt, csak romhalmaz látható. Daniel pár kilométerre fekvő épen maradt iskolába szállít élelmiszert. Húskonzervet cipel a raktárhelységbe, ahol asszonyok répát pucolnak. A szomszédos konyhában tésztát főznek az elüldözötteknek és rászorulóknak. Visszafelé úton Kijev előtt hosszú sorban állnak az autók az ellenőrző pont előtt. Sok milicista csak oroszul beszél és nem is tud ukránul. Mégis a területvédelmi erőkben szolgálnak önkéntesként. „Mi nem akarunk orosz gyarmat lenni”, vagy „nem akarunk az oroszok rabszolgájává válni” – hallatszik minden felől. Néha az ellenőrzés szigorú. Előfordul, hogy a milicista látni akarja a mobiltelefon legutóbbi híváslistáját. A városból kifele lényegesebben enyhébb a forgalom. Emberek még el tudnak menekülni Kijevből, de aki el akart menni azok nagyobb része már nincs itt. Aki a fővárosban maradt az ki akar tartani a végsőkig. Mint például Anna, aki tanárnő. Ő a fia miatt maradt, aki a húszas évei elején jár. A fiú rosszul lát, ennek ellenére nem mehet el az országból, mert katonaköteles. Anna nem akarta egyedül hagyni. Hasonlóan gondolkodott barátnője, aki kénytelen volt a város délnyugati részében található házát elhagyni, mert azt tüzérségi löveg találta el. Egy nyugat Európában élő barátja városközpontban található lakásába költözött be. Este Pavlo Haidai visz magával. Haidai egy logisztikai cég vezetője. Most a területvédelmi erők karszalagját viseli, a kocsiban mellette egy amerikai Beretta típusú pisztoly. A férfi nem hiszi, hogy az oroszok körbe tudnák venni a várost. „Délnyugatra az orosz haderő, 20 ezer emberből, ha áll.” – mondja. „Ennyi emberrel Kijev megtámadása illuzórikus. Nincsen jele annak, hogy az Irpin, Buha és a Hostomel repülőtérnél levő orosz egységek erősítést kapnának.” Sok az ellenőrzőpontokon szolgálatot teljesítő milicista jól ismeri Haidai-t és az autóját. Ezért viszonylag könnyen haladunk. Az Irpin folyóhoz közelítünk, amely komoly akadályt jelentetett az oroszoknak az előrenyomulás során. Ugyanis az ukránok a hidakat felrobbantották. Itt a város szélén sok bevásárló központ van, hatalmas parkolókkal, mellettük pedig erdős vidék. Ahogy közeledünk délnyugat felé egyre hangosabban hallatszik a tüzérségi tűz hangja. Az ukránok lövik az oroszokat azok meg visszalőnek. Egész este folyik az ide-oda lövöldözés. Néha megszólalnak az orosz sorozatvetők is. A területvédelmi egységek egy támaszpontján töltjük az éjszakát. A helyiek, akik még nem menekültek el hoznak enni és inni valót. A legtöbb egyenruhát viselő férfi 40 év körüli. A fiatalabbak nem a városokban harcolnak, hanem városon kívül, kisebb településeken, erdőkben. A parancsnok egy népszerű izmos férfi, aki mindenki csak Sárkánynak hív. Az éjszaka folyamán keresztülvezet egy bonyolult lövészárok rendszeren, ami bunkerekkel és lőállásokkal van ellátva. A lövészárok alja fadeszkával van kirakva, így kevésbé merülnek el a harcosok a sárban. „Mindent magunk építettünk.” – mondja büszkén Haidai. Ők könnyű gyalogságnak számítanak. AK 47-es géppisztollyal és gépfegyverrel vannak felszerelve. Elsődleges feladatuk az ellenőrzőpontok védelme, amelyek Kijev bejáratai. „Előőrseink vannak páncélos elhárító fegyverekkel felszerelve, akik ha vissza kell vonulnunk, fedeznek minket. A háború első három hetében a területvédelmi erők civil segítőkkel együtt lőállásokat, bunkereket és a főutakon útzárakat építettek. Azokon az utakon, amelyeken a támadást várják aknákat telepítettek. Vörös táblákon hívják fel az aknaveszélyre a figyelmet. A védők úgy gondolják a támadóknak nehéz dolguk lesz ostrom esetén. Előfordul, hogy a páncélosokat sikerül a védőknek az utakról lekényszeríteni. A városon kívül a sárban több elakadt orosz tankot látni, amelyeket hátra hagyott a személyzete. A város közepén van egy zsákmányolt T 72-es, amelyet ukrán színekre festettek.

Másnap az egyik kórházban a sebész főorvos Igor Csomenko fogad az irodájában. Most tért vissza nyugdíjból, az eredeti rangja tábornok volt a hadseregben. Most ismét egyenruhát hord. Büszkén mutat egy videót a mobiltelefonján, amit nem régen rögzítettek és egy sebesültön végrehajtott szívműtétet örökített meg. Egy repesz találta el a mellkasán az áldozatot, de sikerült az életét megmenteni. „A legtöbb sebesülést repeszek okozzák, vagy gyalogsági fegyverek.” – mondja a főorvos. „Húsz kilométerre vagyunk a frontvonaltól. Ide hozzák először a sebesülteket. Itt stabilizáljuk az állapotukat és utána szállítjuk át őket más kórházakba, amelyek távolabb vannak a harcoktól. Sok kórházi munkatárs elmenekült, de akik itt maradtak azokkal még bírjuk a munkát. Minden negyedik ágy foglalt. Ezen az ágyon egy olyan katona fekszik,” - mutatja a főorvos – „aki a területvédelmi erőkhöz tartozik és harcolt már a Dombasz vidékén. A harcállása Kijevtől északra volt egy nagy gát mellett. Egy aknagránát sebesítette meg a combján.” Egy nyugdíjas, aki az oroszok által elfoglalt repülőtér Hostomel mellett élt, barátjával úton volt éppen, amikor egy orosz rakétatámadás meglepte. „A barátom nem élte túl a támadást.” – mondja. A kórházi látogatás után ismét Danielt kísérem el útjára. Nála van a bevásárlási lista, ezért először Kijev nyugati részén található szupermarketbe megyünk. Itt is hallani a tüzérség hangját. A vevők már hozzászoktak és nem foglalkoznak vele. A közeli frontszakaszon szolgáló katonák is ide járnak, hogy ételt vegyenek maguknak. Hitelkártyát a pénztárnál továbbra is elfogadnak. Később egy nagy gát fala mellett haladunk el északra a várostól, majd miután átkeltünk keletnek vesszük az irányt. Az ukránok a Dnyeper egyik mellék csatornáján felrobbantották a hidat ezért a Daniel által hozott élelmiszert a felrobbantott hídig visszük. A másik oldalról gumicsónakon jönnek az áruért. Az egyik segítő Alberto Flores-Cortes, akinek az apja bolíviai az anyja meg ukrán. A háború előtt volt néhány edzőterme 75 alkalmazottal. „Az üzlet jól ment, de most halott.” – mondja. Azért, hogy az ellenállást támogassa alapítványt hozott létre, a megtakarításait pedig az államnak utalta át, hogy fegyvereket tudjanak venni. Flores-Cortesszel átkelünk a csatornán és Csotjanivka falu közösségi házába megyünk. Ott vár ebédosztásra egy háromgyerekes család. A szülők jól beszélnek németül, mert több éven át a bajorországi Ansbachban dolgoztak. A visszafelé vezető úton Flores-Cortes mesél az edzőtermeiről, amelynek az egyik logójának a végén nagy „Z” betű szerepelt. Ezt a háború után meg kell változtatnia, mert az orosz megszállók harci járművein ez a betű látható. „Valami újat kell kitalálnom” – mondja. A „Z” betű Ukrajnában sokáig rossz emlékeket fog idézni.

Az írás Kurt Pelda a Weltwoche újságírójának riportja, ami Der Spiegel hírmagazinban jelent meg.