A második világháború idején sok jugoszláv működött együtt a németekkel. Boszniai és horvát SS önkéntesek, fasiszta egységek, királypárti milíciák harcoltak a Harmadik Birodalom oldalán. Az 1945 májusi kapituláció után ezek a kollaboránsok a győztes kommunista partizánok kegyetlen bosszúja elől nyugatra, Ausztria felé menekültek. De az üldözőik beérték őket.

A menekülés egy réten ért véget. Más időkben ez ideális hely lett volna egy piknikhez. Kilométer széles zöld völgy, fákkal, csörgedező patakkal, a távolban hófedte hegycsúcsokkal. A hegyvonulat északi részén egy kisváros, Bleiburg büszke kastélyával a dombtetőn. De ez nem egy átlagos völgy. A közepén húzódott az osztrák jugoszláv határ. Ezen az 1945 május 19-i napon, osztrák területen brit páncélosok álltak, ágyúcsöveikkel a jugoszláv határ felé nézve. A völgy zsákutcává vált és felette időnként mélyrepüléssel angol Spitfire vadászgépek húztak el. Az igazi veszélyt azonban nem ezek jelentették, hanem a környező hegyekben állomásozó Josip Broz Tito vezette 3. jugoszláv partizán hadsereg katonái. Előlük menekült 100 ezer egykori bosnyák és horvát SS katona, valamint fasiszta milíciák tagjai. Közülük több 10 ezer érte el a völgyet. Férfiak szakadt uniformisban, sárgásbarna, kék és fekete kabátban, néhányuk meztelen felsőtesttel. Voltak, akik a fák friss lombjai alatt kerestek árnyékot. Körülöttük legelő lovak, gépkocsik és teherautók. Utolsó gyülekezőhelye a német szövetséges és a világháborúban vesztes horvát usztasa államnak. A második világháborúnak két hete vége, de ezek a katonák még fegyvert viseltek. Az életüket mentik és a családjukét, amelynek tagjai a vasúti töltés másik oldalán táboroznak. A megerőltető menettől elfáradt asszonyok, gyerekek, csecsemők. A több éves véres, kegyetlen háború után kommunista partizánoktól semmi kegyelemre nem számíthatnak. A menekülteknek egyetlen esélyük van a túlélésre, ha a briteknek tudják megadni magukat. Dél óta erről tárgyalt a bleiburgi kastélyban Patrick Scott angol tábornok a horvátok vezetőjével Ivo Herenćićel. Egyszer csak belépett a terembe a 24 éves Milan Basta politikai komisszár. A kommunista vezető fenyegető hangon közölte, hogy 16 óráig a völgyben tartózkodóknak meg kell adniuk magukat. Ha ezt nem teszik, megsemmisítik őket. Ha megadják magukat, visszaviszik őket szülőföldjükre, ahol hadifogolytáborba kerülnek és a nemzetközi jog alapján fognak velük eljárni. Az angoloknak egy szavuk se volt az egészhez. Herenćić visszatért az övéihez és közölte velük a helyzetük kilátástalan. Talán hitt Basta ígéreteinek és 16 órakor felhúzatta a megadást jelző fehér lobogót. Ez a jel tízezrek számára felért a halálos ítélettel. Ami a következő órákban kezdetét vette az egy dráma utolsó fejezetét jelentette, amely Jugoszlávia német megszállásával vette kezdetét.

Tizenegy nap alatt győzte le 1941-ben a német Wehrmacht szövetségeseivel együtt a jugoszláv hadsereget. A király Londonba menekült és az 1918-ban a Habsburg monarchia romjain létrejött soknemzetiségű ország darabjaira esett szét. Németország megszállta észak Szlovéniát, Szerbiát és a Romániával határos nyugat Bánátot. Olaszország kezére került dél Szlovénia, Montenegró, Dalmácia az Adriai tengeri szigetekkel. A Berlinnel és Rómával szövetséges Bulgária és Magyarország is kaptak területeket. Horvátországból és Bosznia Hercegovinából egy független horvát államot hoztak létre Zágráb központtal, Ante Pavelić vezetésével, aki az usztasák vezetője volt. Az usztasák egy etnikailag tiszta Horvátországot akartak létrehozni. Ezért az országból el akarták üldözni a szerb és zsidó lakosságot. Pavelić hatalomra jutása után két héttel az usztasák Bjelovár körzetében 180 szerbet végeztek ki. A szerbeknek megtiltották, hogy többek között mozikat és nyilvános fürdőket látogassanak. Az ortodox keresztényeknek kék karszalagot kellett viselniük rajta „P” betűvel, ami pravoszlávot (ortodox keresztényt) jelentett. A cirill abc használatát megtiltották. Usztasa milíciák ortodox templomokat és zsinagógákat pusztítottak el. Falvakat égettek fel és kegyetlen módon irtották ki lakosságukat. A horvát kormány által létrehozott koncentrációs táborokban becslések szerint 200 ezer szerb, zsidó és cigány vesztette életét. A legnagyobb tábor Jasenovacban működött. Aki nem volt képes dolgozni, azt azonnal agyon lőtték. A legtöbb fogoly a rossz életkörülmények és az éhezés miatt vesztette életét. Ennek ellenére kialakult az ellenállás a német megszállókkal és a kollaboráns kormánnyal szemben. Az egykori jugoszláv hadsereg tagjai fegyveres bandákba tömörültek és csetnikeknek nevezték magukat. A legnagyobb csoportjuk 4000 főt számlált és tevékenységük abban merült ki, hogy szabotázs akciókat hajtottak végre és várták a nyugati szövetségesek megérkezését. Közvetlenül a németekre nem nagyon mertek támadni. Ugyanebben az időben szervezett maga köré kommunista harcosokat Josip Broz. A horvát parasztcsaládba született mozgalmi nevén magát Titonak hívó férfi kezdetben a csetnikekkel és a londoni emigráns kormánnyal is szövetségben harcolt. Csak az egyenlőtlen koalíció hamar szétesett. A Tito elleni harc miatt a csetnikek titokban még a németekkel és az olaszokkal is összefogtak. Civileket terrorizáltak, hogy ne merjék támogatni a kommunista partizánokat. Tito emberei is sorra likvidálták a csetnikeket így aztán mindenki harcolt mindenki ellen. 1942 júniusában a jugoszláv népi felszabadító hadsereg – így hívták magukat a kommunista partizánok – nagy része Horvátországba menekült. Egy évvel később a partizánok az usztasa állam egy jelentős részét ellenőrizték, körülbelül 2 millió lakossal. Tito hadseregében szerbek, horvátok, szlovének és zsidók harcoltak együtt az usztasák, a csetnikek és a németek ellen. Ugyanekkor az SS egyre brutálisabban járt el a partizánokkal szemben, soraiba horvátokat és bosnyákokat is felvéve. 

Ezek a vehemens erőszak évei voltak. Nem volt Európában olyan németek által megszállt ország, amelyben az ott élő különböző népcsoportok ilyen erőszakosan harcoltak volna egymás ellen. A szakadék a római katolikus horvátok, az ortodox szerbek és a muzulmán bosnyákok között hatalmas volt. Ezt csak ideig, óráig tudta leplezni a jugoszláv királyság. A németek rá is erősítettek erre. Tito partizánjai rengeteg embert vesztettek a csetnikek és az usztasák elleni harcban. 1943 novemberében a britek a kommunista partizánokat ismerték el a hivatalos szövetségesüknek. A csetnikek a németekkel való együttműködésük miatt vállalhatatlanok lettek. Hét hónappal később Tito kényszerszövetséget kötött a londoni emigráns jugoszláv kormánnyal. 1944 októberében a kommunista partizánok a Vörös Hadsereg segítségével felszabadították Belgrádot és Szerbia egy részét. Itt Tito taktikázása mutatkozott meg. Azért, hogy az angolok ne szólhassanak bele a jugoszláv ügyekbe Sztálin hadseregét hívta segítségül. Jugoszlávia többi részét a partizánok saját erejükből foglalták el. Fél évvel később az utolsó ellenállási pontot is felszámolták Zágrábnál. Az usztasák feladták fővárosukat. A lakosok között pánik tört ki. Már régóta beszélték, hogy a kommunista különleges egységek és a titkosrendőrség tagjai az elfoglalt városokban és falvakban bosszút állnak. Úgynevezett becsületbíróságok ezreket ítéltek halálra, vagy kényszermunkára. De rendkívül sok embert végeztek ki mindenfajta eljárás nélkül Például Dubrovnikban 48 embert lőttek agyon, közöttük egy papot. Zágrábból 1945 május 6-án menekültek hatalmas tömege indult meg a 200 kilométerre fekvő Ausztria felé. A tömegben ott voltak Ante Pavelić és emberei, horvát és bosnyák SS katonák, valamint csetnikek is. Hozzájuk csatlakozott nagyszámú civil is, akik féltek a partizánok kegyetlenségétől. A menekültek között sokan megtartották fegyvereiket is. Az osztrák határ felé vonuló tömeg nagyságát nehéz volt meghatározni, mint azt is nehéz volt megmondani hányan voltak felfegyverezve és mennyi volt közöttük a nők és a gyerekek száma. Voltak, akik 40-60 kilométer hosszú sorról beszéltek. Más útvonalakon is menekültek szerbek, horvátok, szlovének. Összesen 150-200 ezerre teszik a menekülők számát, akik gépkocsival, teherautóval, lovas és tehénszekérrel, vagy gyalog menekültek. Május 8-án kapituláltak a németek. Minden fegyveres egységnek elvileg ott kellett volna maradniuk, ahol ebben az időben tartózkodtak és fegyvereiket le is le kellett volna rakniuk. Egy nappal korábban Pavelić a németektől négyéves uralma alatt először megkapta fegyveres erői feletti teljes rendelkezést. Az első és egyben utolsó parancsa úgy szólt, hogy folytatni kell az erőltetett menetet Ausztria felé. A tábornokai követték a parancsot és a határ felé többször összecsaptak a partizánokkal. Az európai fegyverletétel után érte el a menekülők első része Bleiburgot. Egyes menekültek még a határon is átkeltek. Messze nem jutottak. A horvátok azt nem tudták, hogy a britek a kapituláció minden pontját betartatják legfőképp a lefegyverzést és a helyben maradást. Néhány angol tiszt utasította a horvátokat, hogy a fegyvereiket tegyék le és adják meg magukat a partizánoknak. Ugyanakkor az angol tiszteknek és a brit miniszterelnöknek tisztában kellett lenniük azzal, hogy ezzel az intézkedésükkel több ezer embert a biztos halálba küldenek.

Május 15-én délután, amikor a fehér zászlót a megadás jeléül felhúzták kitört a pánik. Az emberek sikoltoztak, kiabáltak, de voltak, akik imádkoztak. Lövéseket és robbanásokat lehetett hallani minden felé. Usztasa katonák és tisztek végeztek magukkal és családtagjaikkal. Néhányan a környező erdőkbe menekültek. Közöttük volt Herenćić tábornok is. A bleiburgi réten a parancsnokságot a partizánok vették át Basta politkai komiszár vezetésével. Az elmúlt órákban sok egyenruhás összekeveredett a vasúti töltés túloldalán levő civilekkel. Basta emberei négy soros oszlopokban állították fel a menekülteket és ellenőrzőpontokon letetették velük a fegyvereiket. Az egyenruhásokat elválasztották a civilektől és elvezették őket. Ismét lövések dördültek, nem mindenki adta át a fegyverét ellenállás nélkül. Körülbelül 200 embert lőttek le még a réten. Végül mindenki engedelmeskedett. A menekülteknek nem maradt más választásuk. Senkitől sem számíthattak támogatásra. Végül elindultak arra felé, amelyről jöttek, keletre. Ausztria más részén is átadtak a britek menekülőket a partizánoknak. A történészek úgy számolnak, hogy 1160000 horvát, 20000 szerb, szlovén, és montenegrói került a kommunisták fogságába. Ehhez jöttek még a civilek, akikről nincsenek pontos számok. A kommunisták foglyaikat több helyre vitték. Egyik ilyen hely Maribor volt. Bleiburgot elhagyva még az angol páncélosok látótávolságában Basta megparancsolta a kommunista titkosrendőrség OZNA tagjainak, hogy feltételezett kollaboránsokat végezzék ki. A halottakat, vagy az útszélén elföldelték, vagy tömegsírba rakták őket.  Amikor az első menet Mariborba megérkezett, ezreket vetkőztettek le, összekötözték, majd kivégezték őket. A holtesteket német lövészárkokba temették. Ugyanakkor a partizánok sok antikommunista szlovént és német származású civilt is kivégeztek. Akik túlélték a maribori vérengzést, azokat Zágráb felé vitték tovább. A bleiburgiak első csoportja május 24-én érték el a horvát fővárost. Itt sokakat egy téglagyár területén végeztek ki.

Rengeteg visszaküldött menekült került koncentrációs táborba. Ott dolgoztatták őket, de sokukat ki is végezték. Nem csak usztasákat, milicistákat, hanem asszonyokat és gyereket is. A menekültek egy részét Ljubljanába vitték. Ezek egy részét a karszthegység üregeibe és barlangjaiban végezték és hagyták ott a holttesteiket. Kutatók több mint hatszáz olyan helyet tártak fel egyedül Szlovéniában, ahova a kommunista partizánok kivégzett áldozataik tetemeit rakták. Horvátországban 840 tömegsírt azonosítottak be. De voltak tömegsírok Szerbiában, Boszniában és Montenegróban is. A kutatók úgy számolnak 70 ezer embert végeztek ki 1945-ben ezek közül 50 ezret Bleiburg és környékéről vittek vissza Jugoszláviába. Miközben a titkosrendőrség és a partizánok tömegmészárlásokat hajtott végre pár száz kilométerre, keletre Belgrádban Tito a királyi palotában rendezkedett be, mint a demokratikus és föderatív Jugoszlávia ideiglenes miniszterelnöke. Ma is vitatott mennyire volt bűnös Tito a tömeggyilkosságokban. Az nehezen hihető, hogy tábornokai az ő tudta nélkül cselekedtek volna. Milovan Djilas Tito harcostársa és későbbi kritikusa szerint a kommunista vezér azt egyszerűbb utat választotta. Jugoszlávia anarchiába süllyedt. Tito erőt akart felmutatni és nem akart bonyolult egyéni ügyeket kivizsgálni, ezért a kollektív büntetést alkalmazta. De azt is tudta ezt a végtelenségig nem csinálhatja. Ezért 1945 júliusában kiadott egy parancsot, amelyben a 35 évnél idősebb és háborúsbűnöket nem elkövető embereket szabadon engedte. Egy rövid ideig a „Népfrontba” tömörült szociáldemokrata, királypárti és polgári politikusokkal kellett a hatalmát megosztania. Ugyanakkor mindent megtett, hogy a kommunistákat egyeduralomra jutassa, riválisaival leszámoljon. 1945 novemberében a kommunisták által uralt népfront 90%-ot ért el a választásokon. Tito eltörölte a monarchiát és kikiáltotta Jugoszláv Népköztársaságot. Bár papíron az ország föderatív köztársaság volt, a kommunisták irányítottak Titoval az élen. A titkosrendőrség gyilkosságai még egy ideig folytatódtak, de Tito kijelentette „senkinek sem kell a halálbüntetéstől félnie.” Kétszínű játék volt ez Tito részéről. 1946-ban Dragoljub Mihailovićot a csetnikek vezetőjét kivégeztette. Még egypár perben hoztak halálos ítéleteket, de Tito hagyta, hogy a kisebb ügyekben enyhén járjanak el. Feltétel csak egy volt: a Jugoszláv Népköztársaság hű polgárja legyen a vádlott.

1946-ban az OZNA-t felszámolták. A kivégzések irányítóit és elrendelőit soha sem vonták felelőségre. Milan Basta a politikai komisszár is megúszta büntetés nélkül. A kommunisták mindig az „egység és testvériség” jelszavát hangoztatták. A szocializmusban igyekeztek a nemzetiségi származást másodlagossá tenni. A háború idejéből a partizánharcok mítoszát emelték ki. Tito személye és kultusza fogta össze a soknemzetiségű államot. Az emberek amúgy is belefáradtak a véres háborúba. Elfoglalta őket az újjáépítés. A nép respektálta Tito függetlenségi politikáját. Se Moszkva, se London! A negyvenes évek közepén megpróbált összehozni egy Bulgáriából, Görögországból és Jugoszláviából álló balkáni szövetséget. Támogatta a görög kommunisták harcát. Ez nyugatnak nem tetszett, mint ahogy Sztálinnak sem. A szovjetek a görög kommunistákat a hátuk mögött elárulták. Igaz a keleti blokk országai így Magyarország sok menekült görög kommunistának adtak menedéket. 1948-ban Jugoszláviát kizárták a Kominternből. Tito lett a nyugat láncos kutyája. Pedig kevés olyan sztálinista volt, min ő. De nem tűrte, hogy beleszóljanak a dolgaiba. Kiegyezett a nyugattal, segélyt is kapott tőlük. Végül az ő országa lett a legnyugatibb kommunista állam. Egy dologról viszont nem szabadott beszélni. A kommunisták 1945 mészárlásairól. Milan Basta a hatvanas években írt egy könyvet Bleibrugról, de ebben elhallgatta a tömeges kivégzéseket. 1980-ban meghalt Tito és állam megindult a felbomlás útján. 1991-ben darabjaira esett szét a délszláv állam. Hosszú és véres polgárháború következett. A függetlenedő horvátoknak ismét fontos lett Bleiburg emléke. Minden évben megemlékezéseket tartottak és tartanak az osztrák településen. Csak a nyugat nem tud ezekkel mit kezdeni. Ezért inkább fasiszta megemlékezéseknek bélyegzi ezeket. Pedig jó lenne elgondolkoznia neki mi a felelősége abban, hogy idáig jutottak a dolgok!