1967 végén az amerikai kormányzat bejelentette, hogy nemsokára a vietnámi konfliktust győzelemmel fogja lezárni. De a kommunista gerillák Észak Vietnám tervei alapján és támogatásával egy addig lehetetlennek tartott támadássorozatot indítottak. Az amerikai közvélemény megdöbbent. Többé nem hitt a kormány optimista győzelmi jelentéseinek. 

Saigon. 1968 január 31-én, éjfél körül George D. Jacobson úton volt autójával Dél Vietnám fővárosában. Jacobson egy kicsit ideges - Plymouthját balról és jobbról robbanások rázzák meg. A nyugállományú ezredes azok közé az amerikai katonák közé tartozik, akiket 1954-ben a franciákhoz küldték tanácsadónak. Most diplomata státuszban, mint úgynevezett „Misson Coordinator”, azaz tanácsadó a nagykövet Ellsworth Bunker mellett. A vietnámi újév kezdődik ezen az éjszakán. Petárdák zajával kergetik el a gonosz szellemeket Tet Nguyen Dan, a majom év kezdetén. A fasorokkal szegélyezett sugárutakon és az utcákon mindenhol emberek. A háború elött az őserdővel és mocsarakkal körülvett fővárosban kétmillió ember élt, most három. Nap mint, nap özönlenek a menekültek a háború sújtotta vidékről Saigonba, földművesek, halászok és kézművesek. Azt hiszik Saigonban béke van. Innen a palotájából irányítja az országot Nguyen Van Thieu elnök. Egy hatalmas légitámaszponton, amelyen csillagos sávos lobogó leng, található William C. Westmoreland tábornok a Vietnámban állomásozó amerikai hadsereg főparancsnokának főhadiszállása. Ha egy biztonságos város van valahol Dél Vietnámban, akkor ez a hely az. És ha egy biztonságos nap van, akkor az a Tet napja. Eddig mind a két fél betartotta, hogy ezen a napon nem szólnak a fegyverek, ugyanis ekkor a vietnámiak nem csak az új évet ünneplik, hanem hazatérnek és felkeresik őseik sírhelyeit. Senki sem lövöldözik, hacsak nem petárdát. És mégis: Jacobson úgy érzi magát, mintha egy vihar közepén lenne. Nyugtalanul autózik két órája fel alá a városban. Az ünnep, mintha hangosabb lenne, mint eddig volt, több robbanás, több tűz, de ezeken kívül semmi. Nincsenek harcok, nincsenek tüntetések. Hallgatja a diplomáciai adóvevőt, de ott sem említenek semmi különöset. Éjfélkor elhatározza visszatér a nagykövetségre, ami úgy néz ki, mint egy erőd. Az amerikai külképviselet hatemelet magas kolosszus, betonból, acélból, és üvegből. A Thong-Nhut sugárúton, egy helikopter leszállóhellyel ellátott bunker. Az amerikai hatalom építészeti szimbóluma. Két és félméteres betonkerítés veszi körbe a területét. Félköríves őrbódékban állnak a délvietnámi biztonsági erők tagjai és a kapuknál az amerikai tengerészgyalogosok. Belül egy tér választja el a kerítést a főépülettől. Egytelen dísze egy beton virágtartó, mintha az amerikaiak még díszítésnek sem tűrnék a lágyságot, a bájt. Csak egy épületnek van emberi mértéke: a gyarmati korból, a francia időkből származó villának. Itt van a felső emeleten Jacobson szállása. A tanácsadó megmutatja papírjait a kapunál két tengerészgyalogosnak, leparkol a villa elött és végre lefekszik. A diplomáciai képviselet kihalt és csendes. A legtöbb munkatárs valahol a városban ünnepel, vagy mint Bunker nagykövet a követségen kívüli szállására húzódott vissza. Csak 13 amerikai van az követség területén: Jacobson egy másik diplomatával, öt katona őrségben, kettő a kapuban, egy a tetőn, egy a földszinten, valamint az új épületben Ronald W. Harper őrmester küzd a fáradsággal. A titkosszolgálati részlegben két CIA ügynök dolgozik, a rádiósszobában pedig két dekódoló. Hozzájuk jönnek még a délvietnámiak: a négy őrbódéban egy-egy rendőr posztol, ha lehet ezt mondani, hiszen minimum az egyik alszik, a másik szellemileg instabilnak számít ezért nincs fegyvere, egy pedig körbe járja az épületet. Egy délvietnámi alkalmazott a rádiósszobában dolgozik a két sofőr pedig az épületben alszik. Az éjszakai szolgálat vezetője (a nagykövetség ügyeletese) E. Allen Wendt diplomata és közgazdász, aki négy hónapja van Dél Vietnámban, és eredetileg a rizs termelés számaihoz ért. Az ügyeletesszobában fekszik, ez az első szolgálata. Valószínűleg senkinek sem tűnt fel, hogy a harmadik sofőr, Nguyen Van De hiányzott. Pedig 1951 óta dolgozott a nagykövetségen és karizmatikusab, mint többi társa. „Annyival értelmesebb, mint a többi sofőr” - viccelődött egyszer a nagykövet – „biztos Vietkong.” Mint, ahogy az is volt. Nguyen Van De minden jel szerint ahhoz a húsz férfihoz tartozott, akik éjfélkor a nagykövetségtől nem messze egy autószerelőműhelyben gyülekeztek. Az épület egy nőé, aki vietkong tagja és a dél vietnámi rendőrség többször megbüntette, mert támogatta a kommunista gerillákat. De senki sem figyelte garázst, és így az sem tűnt fel, hogy ott két napja kosarakat és bambuszdobozokat pakolnak, amelyek a látszat szerint rizst és paradicsomot tartalmaztak. Pontosan abban az időben, amikor Jacobson aludni ment és Harper őrmester a fáradsággal küzdött, a garázsban a rizs és paradicsom alól a férfiak AK 47 géppisztolyokat, páncélöklöket és robbanóanyagokat vettek elő. Gerilla harcosok, a vietkong egy titkos egysége, amely évek óta Saigonban tevékenykedett. Az egyikük Nguyen Van Sau egy rizstermesztő földműves, aki a főváros közelében lakott. Eddig egy gumiültetvényen rejtőzködött körülbelül 50 kilométerre északra a fővárostól, most a fegyveresekkel tartott. Egy rizstermesztő, aki az ellenség nagykövetségét, akarta elfoglalni. Leo E. Crampsey a nagykövetség biztonsági főnöke. Amikor a Tet tűzijáték alábbhagyott, felkereste az ügyeletes CIA ügynököket. „Minden rendben?” -kérdezte. „Saigon csendes.” – válaszoltak az ügynökök. Crampsey, mint, aki jól végezte dolgát haza ment Rue Pasteur alatti lakásába és lefeküdt aludni. Jó 45 perc múlva két autó tűnt fel a követségnél, egy taxi és egy normál személyautó, mind kettő világítás nélkül. Egy a követségnél szolgálatot teljesítő rendőrnek feltűntek a gépjárművek, de nem foglalkozott velük. A taxi az esti bejárathoz gurult és a benne ülők tüzet nyitottak a két tengerészgyalogos őr irányába. A golyózápor az acélkapúra zúdult a két katona pedig a követség területén belül a betonfal mögé húzódott fedezékbe. Nem láthatták, hogy kint az utcán teherautó közelít a nagykövetséghez, amiből több vietkong ugrott ki és robbanóanyagot rögzítettek a kerítés falához. „Signal 300”; a támadást jelző kódot jelentette rádión az egyik tengerészgyalogos. Mielőtt részleteket mondhatott volna robbanás rázta meg a környéket. Gomolygó füst, por és törmelék. Körülbelül egy négyzetméter nagyságú lyuk keletkezett a falon. Árnyékok tűntek fel benne. A két tengerészgyalogos azonnal lőtt. Az első töltények a támadók két vezetőjét ölte meg. Merész, de nem elég okos harcosok. Ugyanis az akció elején a vietkong kommandó elvesztette vezetőit, akik részletesen ismerték a támadás egész tervét. A többek nem nagyon tudták, mit tegyenek. Ennek ellenére folyamatosan tüzeltek és átmentek a lyukon. „Jönnek be! Jönnek be!” – kiáltotta a két tengerészgyalogos a rádiójukba. „Segítsetek nekünk! Segítsetek!” – aztán elhallgattak.
Az amerikai nagykövetség elleni támadás jel volt, nem egy kis incidens. Egy nagy offenzíva elejét jelentette. A Tet ünnep elején 80 ezer dél vietnámi gerilla és észak vietnámi katona támadta meg Dél Vietnám hat legnagyobb városát, 44-ből 36 tartományi fővárost, 242-ből 64 kerületi központot, 50 falut. Csaknem mindegyik tartományban dúltak harcok. Katonai támaszpontok, a saigoni elnöki palota, amerikai főparancsnokság mind-mind célpont volt, csak úgy, mint Hue az egykori császári főváros. A támadás kiterjedt az észak vietnámi határtól, a Mekong deltán át egészen a Kambodzsával határos felföldig. Egy nyugati megfigyelő úgy írta le a helyzetet, hogy úgy robbant fel az ország, mint egy sor petárda. A Tet offenzíva a legdrámaibb esemény volt, amit az amerikaiak Vietnámban átéltek. Semmikor máskor nem halt meg mindkét oldalon ilyen rövid idő alatt ilyen sok ember. 48 óra alatt teljes ezredek tűntek el, városok semmisültek meg. Palotákat, bunkereket rohamoztak meg, civileket gyilkos egységek temetek el élve. Az az egész történet paradoxona: sohasem verték meg ilyen nagy mértékben a vietkongot, mint ekkor, soha se volt ekkora győzelme az amerikaiaknak, mint ezekben a napokban. Mégis a végén Hanoi jött ki győztesen az egészből; Washingtonnak pedig ezzel kezdődött a katasztrófa. A hadjárat döntő fordulatot jelentett a vietnámi konfliktusban. Ekkor vált egyértelművé, hogy az amerikaiak nem tudják megnyerni a háborút. 1967 óta a konfliktus húsdarálóvá vált, anélkül, hogy bármit is elért volna az Egyesült Államok. 486 ezer jól felfegyverzett katona, akik 3000 helikopterrel az ország minden részét elérték. Mellettük a szövetségeseik, Ausztrália, Dél Korea, Új Zéland katonái. Ehhez jött még 750 ezer dél vietnámi katona. Az amerikai átlag katona csak egy évet töltött az országban, így kezdőnek számított ebben a konfliktusban. És kiért harcolt? A dél vietnámi hadsereg vezetése korrupt volt. A tábornokok a katonai segélyt a saját zsebükbe rakták. A besorozott dél vietnámi katonákat második világháborús amerikai tankönyvekből oktatták, és nem készítették fel őket a gerilla háborúra. Az amerikaiak 60%-a úgy gondolta, hogy dél vietnámiak alkalmatlanok a harcra. Ezzel szemben az ellenség extrém módon harcképesnek bizonyult. 200 ezer vietkong küzdött Dél Vietnámban és őket támogatta még 50 ezer észak vietnámi katona. A kézi fegyvereik jók voltak. Az Ak47-es felül múlta az amerikaiak M16-osát. Ellenben más tekintetben alul maradtak az ellenséggel szemben. Az utánpótlási vonalak Kambodzsa és Laosz őserdőin keresztül vezettek. 1967-ben úgy saccolta az amerikai vezetés, hogy Dél Vietnám lakosainak egyharmada a vietkong ellenőrzése alatt állt. Főleg az ország elzárt részein az őserdőkben és a Mekong deltában. A városokat viszont a dél vietnámi kormány irányította. Egyik oldal sem tűnt arra képesnek, hogy saját javára döntse el a konfliktust. Az amerikaiak helikoptereikkel a leglehetetlenebb helyeket is el tudták foglalni, de mihelyst elhagyták a területet visszajött az ellenség. A vitkongnak sikerült az ügynökeiket a városokba becsempészni, de az esetleges támadás az amerikai tűzerő fölényén elbukott. Patthelyzet. Mindkét oldalon a döntő fordulat kikényszerítésén gondolkodtak.
Hanoiban a védelmi minisztérium élén Vo Nguyen Giap tábornok állt. Egy rutinos gerillaharcos. Lesből támadni és gyorsan visszavonulni – ez volt a taktikája. Mindezt addig csinálni, amíg ez az amerikaiakat megtöri és visszavonulnak. De milyen hosszan fog ez tartani? Úgy tűnt Észak Vietnámban néhány politikust és tábornokot ez a technika jobban megviselte, mint az amerikaiakat. Új stratégiát követeltek, mivel 1965 óta minden éveben 500 ezer - 1 millió délvietnámi menekült a városokba. Félő volt, hogy a vietkongnak elfogynak a segítői. Ha a vidéki települések elnéptelenednek, akkor elfogynak a támogatók, akik figyelmeztetnek, ha jönnek az amerikaiak, embereket és utánpótlást rejtenek el és a célpontokról felvilágosítást adnak. Észak Vietnámban minden évben 200 ezer fiú ünnepelte a 18. születésnapját. Hatalmas számú utánpótlás. Az északvietnámi hadsereg minden évben 200 ezer főt veszthetett és még mindig ott voltak, ahonnan elindultak. Csak elég cinikusnak kell lenni, és ügyesen kell elfogadtatni a veszteséget. 1967 áprilisában az északvietnámi kommunista vezetés elfogadott egy titkos „13-as határozatnak” nevezett új stratégiát. Nem egy klasszikus gerilla háborút kell a győzelemig megvívni, amelyben a veszteségek viszonylag alacsonyak, hanem „spontán” felkelést kell kirobbantani Dél Vietnámban. Giap, aki a klasszikus gerillaharcot akarta tovább folytatni, kénytelen volt meghajolni a pártvezetés akarata elött. Egy hibrid hadviselést dolgoztak ki, amelyben a gerilla háborút elegyítették a klasszikus hadviseléssel. Ehhez a szükséges utánpótlást a Ho Si Min ösvényen juttatták el a délvietnámi célpontokhoz. A legfontosabb búvóhely Cu Chi kerületben volt a Saigon folyónál a fővárostól észak nyugatra. Itt még a franciák elleni harcok idején építettek ki egy alagútrendszert, egy gigantikus hangyavárat, méter széles folyosókkal, elsősegélyhelyekkel, kórházzal, legénységi hálótermekkel, raktárakkal. Csónakokon és ökör karavánokkal vitték a futárok a szállítmányokat – fegyvereket és robbanóanyagot -Cu Chibe. Itt összegyűjtötték a szállítmányokat és a vietkong vezetők megtervezték az akciókat. Ehhez asszonyok hozták az információkat Saigonból, hol húzódnak az ellenséges védelmi vonalak. 1967 végén harcosokat és fegyvereket csempésztek például a Saigonhoz közeli Michelin gumiültetvényre, onnan pedig többek között a nagykövetség közeli autójavítóba. Ilyen módon a vietkong 100 tonna fegyvert és lőszert csempészet csak a fővárosba. A harcosoknak az ország különböző részein ugyanazon a napon kell támadásba lendülniük. Giap eddig egy hatalmas gerilla támadást szervezett. Lesből támadni és utána visszavonulni. Csak hogy most változott a felállás. Nem csak a méretek voltak nagyobbak, hanem a stratégia is megváltozott. Most nem lehetett visszavonulni, hanem ott kellett maradni. Városokat, katonai támaszpontokat elfoglalni és addig tartani, amíg megérkezik a reguláris hadsereg. Giap tervének három célja volt:
Meglepetés támadással az amúgy is demoralizált délvietnámi egységeket megsemmisíteni.
A lakosság ezen felbátorodik – legalább is a kommunisták ebben reménykedtek- és népi felkelés tör ki az amerikaiak ellen.
Az amerikai hadseregnek, akkorák lesznek a veszteségeik, hogy kénytelenek lesznek kivonulni Dél Vietnámból.
A konfliktust, amely Vietnám feletti hatalom megszerzéséről szólt és már 20 éve tartott, egy végső körben gerillaharcból, hagyományos hadviselésből, és népfelkelésből álló hibrid offenzívával kell döntésre vinni. Giap úgy számolt ez nyolc hónapig fog tartani. És melyik időpont lenne erre a legmegfelelgetőbb, mint a Tet ünnep. Az újévi ünnepekor nem csak fegyverszünet van, hanem a délvietnámi katonák fele otthon tartózkodik, az amerikaiak pedig a bázisaikon. Tehát a Tet. A holdnaptár azt mutatja, hogy az ünnep január utolsó napjára esik. Ezért Giap erre a napra teszi a támadás időpontját. A visszaszámlálás megkezdődött.
Westmoreland tábornok is egy végső csapásról álmodik. Az amerikai erők főparancsnoka Lyndon B. Johnson elnök személyes protezsáltja frusztráló harcot vív két fronton. Vietnámban a helyzetét kell megvédenie olyan támadókkal szemben, akiket nem tud megragadni. Ugyan az amerikai katonák mániákusan számolják a megölt ellenséget, a vietkong és Észak Vietnám ember utánpótlása kifogyhatatlannak tűnik. Egyszer, csak egy alkalommal – reménykedik Westmoreland tábornok – a túlvilágra kellene bombázni az összes ellenséget. Hol lehetne ezt a megsemmisítő csapást megtenni? A tábornok Khe Sahn mellet döntött. Észak nyugat Vietnámban fekvő faluban megközelítően ezer tengerészgyalogos van beásva: bunkerek, tűzérség, gránátvetők és egy repülőtér. Khe Sahn Laosztól tíz kilométerre a demilitarizált zónától pedig húsz kilométerre fekszik. A tengerészgyalogosok Khe Sahnból erőteljesen zavarják az északvietnámiak utánpótlását. A hatalmas bázis provokatívan az ellenséges területhez közel fekszik. 1967 augusztusától Westmoreland megnagyobbíttatta a bázist. A hanoi tervezőket ez arra fogja ingerelni - így reméli a tábornok – Khe Sahnból egy második Dien Bien Phut csináljanak. Arra készteti őket, hogy körül vegyék és kiéheztessék, mint a franciákkal tették és ehhez minél több katonát egy helyen összegyűjtsenek. Westmoreland tábornok meg van győződve arról, hogy az ellenség lenyelte a csalit. 1967 végén a felderítők azt jelentették, hogy jelentős csapat mozgásokat hajtanak végre az északvietnámiak. Ezért 1968 januárjában titokban 2000 harcigépet helyez készenlétbe közöttük B52-es bombázókat különböző repülőtereken. Ha az ellenség Khe Sahn körül fogja összevonni az erőit őt ez nem zavarja. Ha a bázist körül veszik Giap katonái ő szabadjára engedi erőit. Vadászgépekkel, helikopterekkel, tűzérséggel szétveri őket és amikor felszáll a füst Giap hadserege megszűnik létezni. A második front Washingtonban húzódik. A vezetés fél az otthoni tiltakozástól és ezért egy PR kampányt szervez. „El kell adni az árunkat!” -jelenti ki Johnson elnök. A veteránok napján – amikor a különböző háborúkban résztvevőkre emlékeznek – Johnson egy repülőgépanyahajón tart beszédet. „Ez a háború nem fog több álmatlan éjszakát okozni nekünk” – mondja magabiztosan. Westmorelandot hazarendelik. A tábornok tart egy pár optimista beszédet. 1967 november 21-én befolyásos újságírók elött kijelenti: „Lényeges ponthoz érkeztünk, amikor is az ellenség a végét járja. Egészen biztos vagyok benne, hogy az ellenfél veszít. Az ellenséges reményeknek vége!” Csak hogy a tábornok, aki az ellenségnek akart csapdát állítani maga esett csapdába. Ugyanis az északvietnámiak nem rögtön Khe Sahnt támadták és így nem lehetett őket megsemmisíteni ezért Westmoreland később az amerikai nyilvánosság elött nagyotmondónak, sőt hazugnak tűnt.
Annak a híre, hogy Vietnámban valami készülődik 1967 tavaszán elért az amerikaiakhoz. Májusban egy textilgyár igazgatóját tartóztatták le, aki kommunista volt. A férfinél kapcsolati listát találtak neves délvietnámi hivatalnokok, mérnökök, jogászok neveivel. Az igazgató kijelentette a vietkongokkal nemsokára megalakuló koalíciós kormányt készít elő. Júniusban egy informátor jelentette, hogy vezető diplomatát hívtak vissza Párizsból Hanoiba. Nemsokára kiderült, hogy Kínából, és Indonéziából is az északvietnámi nagyköveteket hazarendelték. A londoni Times arról cikkezett, hogy esetleg Észak Vietnám békeszerződést készít elő. Valójában a diplomatákat a készülő offenzíváról értesítették titokban. Októberben a délvietnámi hadsereg egy őrjárata lefoglalta a helyi vietkong vezetés háromoldalas szövegét, amelybe év elejei kampányról írtak. De ez mi pontosan nem derült ki. Kilenc nappal később az amerikai hadsereg kezébe került egy dokumentum Tay Ninh provinciában „Új szituáció, új feladatok” címmel, ami praktikusan a Tet offenzíva taktikai céljait írta le. November 6-án az amerikai katonák újabb utasítást foglaltak le „egy nagy jelentőségű harcihelyzet esetére”. November 19-én pedig egy jegyzetfüzet került hozzájuk „Offenzíva és népfelkelés” címmel 1967 tele és 1968 tavaszra, valamint nyárra vonatkozóan. Ennek a híre még az amerikai nagykövetség sajtóközleményébe is belekerült. És ezek nem csak jelzések maradtak. Október 29-én Loc Ninh tartományban a fővárost támadták meg a vietkong erői, és nem vonultak vissza, hanem megpróbáltak kitartani, de a veszteségeik olyan nagyok voltak, hogy végül inkább mégis visszavonultak. Az amerikai tisztek azt kérdezgették egymástól mind ez miért történt? Mi volt a célja a támadásnak? A válasz erre az volt, hogy a dzsungel harcosok Loc Ninhben gyakorolták a városi harcot, a ház ostromokat. De ez értékelés nem jutott el a főhadiszállásra. Néhány amerikai megközelítően sejtette mi folyik a felszín alatt. 1967 november végén CIA ügynökök megjelentettek egy elemzést jó pár okot figyelembe véve – nem utolsó sorban a kommunista dezertőrök számának visszaesését. Ezt a vietkongok abbéli meggyőződédéhez kapcsolták, hogy közel a győzelem. De pontosan mit tervez az ellenfél az ügynökök sem tudták. Azt viszont sejtették, hogy a stratégiájuk megváltozott. És Westmoreland tábornok? Ment a saját feje után. Azt a felderítők által küldött jelentést, miszerint a Ho Shi Min ösvényen a teherautó forgalom megháromszorozódott figyelmen kívül hagyta. 1968 január másodikán amerikai tengerészgyalogosok Khe Sahnnál északvietnámi katonákra csaptak le, ötöt megöltek, egyet elfogtak. Az ellesettek egy ezred kommandójának tagjai voltak, akik az amerikai állásokat akarták kikémlelni. Az amerikai őrjárat egy új erdei úton bukkant rájuk, igen egy közönséges nyílt útszakaszon. Az incidens ellenére semmi jel nem mutatott egy nagyobb arányú támadásra a támaszpont ellen. Ennek ellenére az amerikai főparancsnok örült. Khe Sahn végre! Westmoreland parancsainak és csapatösszevonásainak végre értelme lett. A tábornok úgy gondolta az északvietnámiak Khe Sahn felé masíroznak. Mégis lesz egy második Dien Bien Phu egy mindent eldöntő csata. És valóban rejtőzködő északvietnámiak 1968 január 21-én aknatűz alá vették a Khe Sahn-i bázist. Westmoreland a Dél Vietnám északi felén tartózkodó amerikai haderő felét Khe Sahnhoz rendelte, hogy az ellencsapást előkészítse. 1968 január 28-án délvietnámi ügynökök teljesen máshol Qui Nonh városnál vietkong funkcionáriusokat kaptak el, hangfelvétellel, amelyen propaganda szöveg volt: „A nép felkelésre kész. Saigon, Hue, Da Nang és más helyek népei szabadítsátok fel magatokat!” Egy felhívás a népfelkelésre. Az északvietnámi a Tet offenzíva három céljának egyikére. A kádereknek a rádió elfoglalása után ezt a szalagot kellett volna lejátszani a népfelkelés kirobbantása érdekében. Az amerikaiak és a délvietnámiak kezében ott a bizonyíték, ha nem is papíron hangszalagon, megnevezve az offenzíva célhelyeit. Westmoreland mégsem ezzel törődik, hanem Khe Sahnra figyel. Még 48 órája van a támadásig és az egész országban elszabadul a pokol, főleg a fővárosban.
Saigon január 31-i 2 óra 47 perc az amerikai nagykövetségnél. A két időközben elesett tengerészgyalogos kapuőr segélyhívása elérte a városban dzsippel járőröző két másik tengerészgyalogost. A követséghez száguldottak segíteni, de a vietkong golyózáporában életüket vesztették. A délvietnámi őröket ekkora már lefegyverezték a gerillák. A nagykövetség épületének környéke védtelenné vált. A kerítés falát áttörték minimum 12 támadó jutott be a követség területére. Az egyikük páncélos elhárító rakétával rálőtt a főépületre. A lövedék az előcsarnokban robbant és megsebesítette az ottani amerikai őrt. Csakhogy Harper őrmester még mozgásképes maradt. A két nagykövetségi sofőr később kereszttűzbe került és meghaltak. Az egyikük hiába lengette segélykérőn igazolványát, nem használt. Harper fedezékbe vetette magát. Egy gépfegyver és egy .38-as pisztoly volt nála. A két rádióadója egy robbanásnál darabokra tört. Hallotta a vietkongok kiabálását az udvaron, és azt gondolta rövidesen meg fog halni. A tetőn őrködő amerikai katona látta az udvaron az árnyakat és lőni akart, de a gépfegyvere tárjában elakadtak a lőszerek, így csak a pisztolya maradt. Elsáncolta magát és ő is várta a halált. Jacobson szobájában az ablak üvegszilánkjai hullottak az ágyára. Az egykori katonatiszt idegesen kutatott fegyver után és az egyik fiókba talált M26-os kézigránátot. A folyosón egyik lakótársába botlott, aki szintén valamikor katona volt, ő csak egy vasalót talált, amiről azt gondolta fegyverként esetleg fel tudja használni. Allen Wendt a nagykövetség ügyeletese az első robbanások után tájékoztatta a helyzetről az előjáróját az éjszakai szállásán. Amikor újabb robbanás rázta meg az épületet és azt hallotta a telefonkagylóban őrizze meg a nyugalmát a tábori ágy alatt keresett menedéket. Röviddel ezután felsietett a negyedik emeleti kommunikációs terembe, mondván ott több telefonvonal van, magával vitt egy pisztolyt, meg a fogkeféjét, felkészülve minden eshetőségre. Ebben a pillanatban a lázadók kezében volt a nagykövetség, csak nem tudták. Az éjszaka nagy rejtélye, hogy a támadók miért nem azt az épületet rohamozták, amelyben kevés, izolált, dezorientált és rosszul felfegyverzett amerikai próbált kitartani. Ehelyett Nguyen Van Sau és harcostársai az udvar hatalmas betonvirágtartói mögé barikádozták el magukat és onnan lőtték a főépületet. Miért? Valószínűleg azért, mert ugyanúgy össze voltak zavarodva, mint a védők, mivel az akció elején elvesztették parancsnokaikat. Nem adott nekik senki egyértelmű parancsot, hogy mi az akció valódi célja és hogyan lehet azt elérni. A vezérnélküli csoport maradt az udvaron és hevesen lövöldözött. Nem próbálták elfoglalni épületet, de visszavonulni sem kíséreltek meg. Ilyen módon a gerillákra a biztos halál várt.
Saigon, Rue Pasteur röviddel 3 óra elött. Leo Crampsey a nagykövetség biztonsági főnöke az első riadó után elhagyta helyettesével együtt a lakását. Teljes a káosz a követség elött. A vietkong egész biztosan a követség területén van. De hogy jutott oda? -törte a fejét a biztonsági főnök. Crampsey pozíciójából nem lehetett jól látni a kerítés falán a lyukat. Az acél kaput akarta berobbantani, hogy a követség területére jussanak. Viszont senkinél sincs kézigránát. Egy katonát a katonai rendészet főhadiszállására küldenek. Semmi. Az amerikaiak, akik naponta ezer tonna robbanószert dobnak Vietnámra a fővárosban nem tudtak felhajtani egy kézigránátot. Ugyanebben az időben a sajtóattasé, aki szintén a követség elött tartózkodott megpróbálta az újágírókat tájékoztatni. De ő sem tudja pontosan mi történt. Felhívja Jacobsont. Ő villaépületben rejtőzködött el a hálószobában, egyik kezében a telefonkagyló másikban a kézigránát. A készülékkel az egész világot eléri, csak groteszk módon a szomszédos épülettel nem tud beszélni. 3 óra 15 perckor jelentette előszőr Associated Press – az AP hírügynökség -, hogy harcok vannak Saigonban. Rövid idő múlva egy tudósító kiegészíti a hírt: egy öngyilkos kommandó tartózkodik a fővárosban és közülük három férfi támadta meg az amerikai követséget. Washington helyi idő szerint 14 óra 15 perc. Az AP híre elérte a Fehér Házat és a külügyminisztériumot, még mielőtt a saigoni diplomaták tájékoztatása befutott volna. Hatalmas a megdöbbenés. A külügyminisztérium egy hivatalnoka felhívta a követséget. Wendt vette fel a kagylót. „Lövöldözés van oda kint!” -jelentette. „Úgy értette, hogy a követség területén?”- kérdezett vissza a mit sem sejtő külügyi hivatalnok. „A követség területén, közvetlen az épület elött.” – erősíti meg Wendt. Nem ez az utolsó szörnyűhír, ami ezen a délutánon eléri Washingtont. Giap támadása előkészületlenül érte az amerikaiakat és a délvietnámiakat. Csak Saigon körzetében 130 támaszpontja volt az amerikaiaknak, ezeket pedig csak 1000 katonai rendész védte. Ráadásul a Tet ünnep miatt kétharmaduk szabadságon volt. A vietkong 4000 harcosa támadta a fővárost és ebből 250 helyi lakos volt, akik minden sarkot ismertek Saigonban. Ezen az éjszakán az elnöki palotát is megtámadta egy vietkong kommandó. Az ünnep miatt olyan kevés délvietnámi őr volt ott, hogy azok megadták magukat. Thieu elnök nem tartózkodott az épületben, a nyaralójában volt, ahonnan az amerikaiak menekítették ki helikopterrel és amerikai főhadiszállásra vitték. Gerillák támadták meg a rádió épületét, de mielőtt elfoglalták volna sikerült a stúdió és az adó között a kapcsolatot megszakítani. Így a propaganda adás nem jutott ki az éterbe. De támadás érte a délvietnámi hadsereg főparancsnokságát, a tengerészgyalogos főhadiszállást, Cho Lon városrészt, Westmoreland főhadiszállását és a Tan Son Nhut légibázist. Halálkommandók járták végig a városnegyedeket, a délvietnámi hadsereg szabadságon levő tisztjeinek nevével, akiket, ha otthon találtak helyben kivégeztek. De előfordult, hogy a támadók csak félszívvel, nem nagyon lelkesen vettek rész az akcióban. Ők a gerilla hadviselés régi módjához voltak szokva, nem tudtak lélekben átállni az új taktikára. Csak nem mindenütt az első csapás után, mint az amerikai követségen egyszerűen leálltak és nem tudták a meglepetés erejét kihasználni. Az elnöki palota támadói sem támadtak tovább, de nem is tűntek el Saigon útvesztőiben, hanem egy szomszédos épületben elbarikádozták magukat, míg a túlerő fel nem számolta őket. Ugyanez történt a rádió épületének ostromlóival is. Az amerikai főhadiszállás támadói ugyan elmenekültek a túlerő elől, de egy gyárépületben, ahová elbújtak egy helikopteres egység rájuk talált. A legnagyobb terület, amit a gerillák, ellenőrzésük alatt tudtak tartani az a kínai negyed a Cho Lon volt. Itt egy napig tartottak ki.
Vidéken viszont a támadások sikeresebbek voltak. Ezen az éjszakán számos falu és város került a vietkong illetve az északvietnámiak kezébe. Meghódították a régi császárvárost Dél Vietnám legpatinásabb helyét Hue-t. A Mekong deltában olyan város került a kezükbe, mint Ben Tre. Az egész delta vidéken összeomlott a délvietnámi hadsereg. Egyik tábornokuk elsáncolta magát a bunkerében és nem csinált semmit. Egy másik bár kitartott a helyén, de az egyenruhája alatt civil ruhát hordott, ha úgy hozza a helyzet menekülni tudjon. Még a hajnal első fényei megjelenése elött Westmoreland tábornok számára tiszta lett, hogy Dél Vietnám tűzben áll, nem utolsó sorban azért is, mert saját főhadiszállását is aknatámadás érte. Mindenhol támadások, halottak, rombolás. De mi az ellenség célja? Nem lehetett tudni. Egyik helyen, mint Hue-ban szabályos hadsereg várost támadott, máshol kis gerilla csoport elszigetet állásokat rohantak le. Nem volt összefüggő terület, amit megszereztek volna maguknak, nem voltak frontvonalak. Egyszerűen az ellenség, mintha a földből nőtt volna ki. A tábornok oda küldte a csapatait helikopterekkel, tankokkal, gyorshajókat, ahol a legégetőbb volt a helyzet. Vadászgépeket és bombázókat rendelt a levegőbe. Egy két órán belül tízezer amerikai katona harcolt.
Saigon, amerikai főparancsnokság, 4 óra 20 perc. Egy diplomata hívta fel Westmoreland tábornokot és követelte a nagykövetség felszabadítását. A főparancsnoknak a nagykövetség épülete stratégiailag nem fontos, más gondjai vannak. Katonai bázisokat, repülőtereket, összekötő utakat értek támadások. Mégis enged, és néhány katonát oda küld. De azok a sötétség miatt, nem mertek bemenni a követség területére. „Senki nem ment be, és senki nem jött ki!” -jelentették rádión a katonai rendészek. Az ellenség nem tud megszökni. Ha kivilágosodik majd támadnak. És Westmoreland? Úgy gondolja felismerte a támadások igazi célját. Figyelemelterelés Khe Sanhról, az igazi célrpontról. Az egész azt a célt szolgálja, hogy az amerikai erőket megosszák és a főcélponttól elvonják a katonákat. De ő ebbe a csapdába nem fog belelépni. Végre az ellenség kimutatta a foga fehérjét, közel a győzelem. Westmoreland továbbra is Khe Sanhra koncentrált miközben Saigon ég. Nem ismerte fel a nagykövetség elleni támadás szimbolikus voltát. Lehet, hogy katonailag egy kis csetepaténak tűnik, de politikailag egy katasztrófa, hogy a vietkong végre tudta hajtani ezt a támadást.
Saigon, Amerikai nagykövetség, 4 óra 30 perc körül. A támadók még mindig az épületet lövik. A követség környékén és a tetőn amerikai katonák. A tetőn lévők magukat elbarikádozva tüzelnek a gerillákra. Helikopter köröz az épület felett, de a káosz miatt nem kockáztatja meg a leszállást, hiába van leszállóhely a tetőn. A követség épületébe szorultak ugyan tudnak beszélni Westmorelanddal, a Fehér Házzal telefonon, de a helikopterrel nem tudják felvenni a kapcsolatot ugyanis más frekvenciát használ a rádiója, mint a követség. Harper őrmester az előcsarnok egyetlen védője. Neki is nehezére esik a kommunikáció. A rádióadóvevője tönkre ment, ugyan mindig csöng a portán levő telefon, akkor viszont kénytelen oda ugrani és felvenni, mert fél, hogy felhívja magára a támadók figyelmét. Félre nem teheti a kagylót, ugyanis ez az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Egyszer Westmoreland segédtisztje hívta érdeklődve a helyzetről. Jacobson telefonja is állandóan csörög a villa épületében. A villát még nem támadják a gerillák. Őt többek között Peter Arnett az AP hírügynökség tudósítója hívta a legújabb fejlemények iránt érdeklődve. Jacobson válasza: „Egy vietkong kommandó ünnepli a Tet újévet sajátságos módon.” Valamivel később Arnett jelenti, miután katonákkal és diplomatákkal beszélt: „mintegy húsz vietkong elfoglalta a nagykövetség földszintjét.” Az ellenség a nagykövetség épületében! A szenzációs hírt azonnal közlik az amerikai televíziós csatornák. Csakhogy a hír nem igaz! A gerillák még nem voltak az épületben. De senki sem tudta ellenőrizni a hír valódiságát. A Fehér Házban és a külügyminisztériumban pánik közeli volt a hangulat. Egy diplomata felhívja Westmoreland tábornokot: „A nagykövetség visszafoglalása priortást élvez!”. A főparancsnokságon egy tiszt őrjöng. Számtalan támadás fontos célpontok ellen van folyamatban, mégis a diplomatáknak a nagykövetség az elsődleges problémája.
Saigon, Amerikai Nagykövetség, reggel hatóra. Végre felkelt a nap! A hajnali fényben az egyik biztonsági ember felfedezi a beton kerítésen a lyukat és ezen keresztül bemennek. Csaknem ugyanebben a pillanatban katonai rendészek dzsipjükkel áttörték a kaput. A tetőre a helikopter segítségével megérkezett 36 ejtőernyős a 101-es Airborne Divízióból. Súlyos tűzharc és kézigránát robbanások. A legtöbb vietkonong rövid időn belül meghalt.
Amerikai Nagykövetség 6 óra 45 perc. Jacobson a villa első emeletén még mindig lövéseket hallott. Amikor a lépcsőházban lenéz a lépcsőn véres lábnyomokat vett észre. Minimum egy sarokba szorított sebesült gerilla bejutott a villába. A hevesen lövöldöző amerikai katonák, akik az udvart akarják megtisztítani csak néhány méterre vannak Jacobsontól. De a tanácsadó nem tudta őket elérni. Felhívja a város másik felén található régi követségi épületet. Egy katona vesz fel a telefont. Ő riadoztatja társait. Az amerikai katonák a villa felé rohannak. Jacobson lépéseket hall a lépcsőházban. A lépcső tetejéről Kalasnyikovval a vietkong tüzel. Jacobson fedezékből figyeli az eseményeket. Amikor a gerilla ellövi az utolsó töltényét közvetlen közelről lelövik. Ő volt az utolsó vietkong. A nagykövetség felszabadult. 19 holttestet számoltak össze. Három közülük a követség sofőrjei. Két ártatlan volt, a harmadik Nguyen Van De mellett találtak egy AK47-est és az övében pisztolyt. Bizonyítékok, hogy sofőr a vietkong tagja volt. Nguyen Van Sau a földműves az egyike a két túlélőnek. Őt letartóztatták és valószínűleg tőle tudtak meg részleteket az éjszaka történtekről. Társával együtt sohasem került elő a délvietnámi hatóságok börtönéből.
Amerikai követség 9 óra 20 perc. Westmoreland tábornok frissen vasalt uniformisában belépett a követség épületébe. Mögötte riporterek. Egyik újságírónő, úgy írta le a helyet, mint a „Paradicsom mészárszéke”. A kapuban a két halott tengerészgyalogos teste még ott feküdt. Az épület homlokzatán lövedék nyomok, a bejárat feletti címert egy robbanás leszakította. A darabjai a törmelék között hevertek. Westmoreland tábornok kezet rázott Harper őrmesterrel, majd rögtönzött sajtótájékoztatót tartott a szétlőtt előcsarnokban. „Az ellenség gondosan előkészített tervei kudarcot vallottak.”- nyilatkozta – „Az épületen pár felületi rongálódás látható.” De ez a támadás is mint a többi elterelő manőver a valódi célról Khe Sahn ostromáról és elfoglalásáról- állítja. „Az ellenség eddig is komoly veszteségeket szenvedett. Mihelyst Thieu elnök felmondja a fegyverszünetet a beleegyezésemmel, megindítjuk az offenzívát.” –teszi még hozzá. Az újságírók nem akarnak hinni a fülüknek. A követség romokban és a főparancsnok arról beszél, hogy minden a legjobban alakult. Hét órával a támadások megindulása után a tábornok még nem fogta fel milyen jelentősége van a támadásoknak, és nem csak ennek.
A Tet offenzívát kigondoló északvietnámi stratégák sem gondolták a tervezésnél, hogy ez a hadjárat éppen úgy a hírek, képek és az írások offenzívája lesz, mint a katonáké. Saigonban az eseményeket az újságírók a „Caravelle” Hotel tetőjéről tudták követni. A riportereket, legalább annyira meglepte és megdöbbentette az offenzíva hevessége, mint a hadsereget és a győzelemmel szemben a tudósításaikban inkább a veszteségeket mutatták és ezzel a vereséget sugalták. A televíziós felvételek a nagykövetség romos épületéről a pusztulás üzenetét küldték, miközben a képernyőkön „Saigon ostrom alatt” felirat jelent meg. Westmoreland mondhatott bármit, ezen képek mellett semmit sem értek a szavai. A vietnámi háború egyik leghatásosabb képe a Tet offenzíva másnapján február elsején készült. A délvietnámi rendőrfőnök Nguyen Ngoc Loan elé vittek egy vietkong harcost, akit minden figyelmeztetés nélkül főbelőtt. Az AP hírügynökség fotósa Eddie Adams és az NBC tévétársaság operatőre Vo Suu megörökítették az eseményt. Képek, amik minden szónál többet mondanak a háború kegyetlenségéről. Egyébként a gerillát azzal vádolták, hogy civileket ölt meg. Nagy valószínűleg az egyik vietkong halálkommandó tagja volt, amelyek listával járták a várost és a délvietnámi rendszerhez hű embereket végeztek ki, csak hogy ezt nem örökítették meg. Így a gonoszság képe a délvietnámiakra és támogatójukra az amerikaiakra ragadt. Nguyen Ngoc Loan rendőrfőnök úgy reagált a kivégzésre, hogy odaszólt a két tudósítónak: „Buddha megérti ezt, és önök?”
Egyetlen egy nyugati tudósító sem próbált meg a vietkonghoz csatlakozni, hogy róluk és tényleges tetteikről számoljon be. Talán ez nem is sikerült volna egy olyan ideológiát képviselő gerillák esetében, ahol a valóságot elnyomta a propaganda. Így kifele maradt az amerikai katonák és délvietnámi tásaikról sugalt kép, ami egyre rosszabb volt. Például, amikor az AP hírügynökség tudósítója tévesen azt közölte, hogy a vietkong elfoglalta az amerikai követség épületét, azt is üzente, hogy az amerikaiak képtelenek megvédeni saját objektumaikat. Csakhogy ez nem volt teljesen így. Végül a gerillák nem foglalták el a követséget, sőt csoportjukat, igaz sok szerencsétlenkedés után felszámolták.
A legszörnyűbb események nem is a fővárosban, hanem Dél Vietnám észak részén az egykori császárvárosban Hue-ben történtek, ahol a harcok majdnem négy hétig tartottak. Hueba, mint mindenütt Dél Vietnámban január 31-e első óráiban nyomultak be a kommunisták. Csaknem 8000 harcos, dupla annyi, mint Saigonba. A háromnegyede volt vietkong a többiek az észak vietnámi reguláris hadsereg tagja. Ha volt egy hely, ahol Hanoi az erőit koncentrálta az császárváros volt, ami most kommunista lett. Csak két bázist tudtak az amerikaiak és a délvietnámiak tartani, ezeken kívül minden a kommunisták kezére került. Utcák, házak, buddhista pagodák, katolikus templomok, mind a támadók ellenőrzése alá került. Az egykori császári palota erődjén a vietkong zászlója lengett. A régi szűk kanyargós utcák, amelyek korábban annyi látogatót elkápráztatott, az amerikai és délvietnámi katonák ezrei számára pokollá változott. Páncélosokkal és helikopterekkel csak néhány métert jutottak előre naponta. A vietkong halál kommandóinak elég idő jutott ahhoz, hogy „kémek és reakciósok” után kutassanak. Erre a célra kivégzendők listáját vitték magukkal. Az egyiken ez állt: „Amerikai személyzet él Truong-Dinh utca 4-ben. --- Pham Tra Dang, tanár, rendkívüli módon reakciós, a címe: Duy-Tan-utca 34. ---Duy-Tan-utca 52 Pham Lien vezető ágyasának háza. Általában nem alszik az ágyasánál.” A vietkong kémeinek elötte hónapokig kellett kutakodnia, míg a listát összeállították. Ennek ellenére sokat tévedtek. Egy özvegy asszonynak, aki szerény jövedelmét cigaretta árusításból szerezte, azért kellett meghalnia, mert a nővérével összetévesztették. A nővérének a bűne az volt, hogy titkárnőként dolgozott az államirányításban, így kollaboránsnak számított. Aki a listán szerepelt a házából kirángatták és az utcán lelőtték. Közöttük voltak délvietnámi civilek, katonák, hivatalnokok. De nem csak kivégeztek, el is raboltak embereket; például papokat, értelmiségieket, orvosokat. Közöttük volt Horst-Günther Krainick Freiburgból, aki, mint orvosprofesszor 1961 óta élt Huéban és a város egészségügyi főiskoláját hozta létre. Pár nappal korábban még a vietnámi újévet ünnepelte feleségével. Két másik orvossal együtt hurcolták el, soha nem kerültek elő. Egy hónappal később fedeztek fel az őserdőben egy tömegsírt. Számos áldozatot lelőttek. De volt, olyan, akit megkötöztek és élve temették el. Ilyen sors jutott egy bencés szerzetesnek. 25 napig tartott a csata Huéért. Ez volt a vietnámi háború leghosszabb csatája. Amikor az amerikai és délvietnámi erők elkergették a támadókat a város épületeinek a 40 %-a elpusztult, a 140 ezer lakosból 116 ezer lett hajléktalan, és 5700-an vesztették életüket. Ki halt meg a harcok miatt, kit végeztek ki a kommunisták, kit a délvietnámiak nehéz volt megmondani. Egy amerikai újságíró úgy becsülte a kommunista tömeggyilkosságnak 2800 áldozata volt.
A Tet offenzíva, amely Giap tábornok elképzelése szerint népfelkelésbe kellett volna torkolnia és nyolc hónap után ki kellett volna kényszerítenie az amerikai csapatok kivonulását teljes kudarcba fulladt. Volt, ahol nem, hogy nyolc hónapig, hanem nyolc óráig sem tartottak ki a támadók. Népfelkelésről szó sem volt. Saigonban négy órával a nagykövetség támadás után az összes támadó vagy halott volt vagy fogoly. A fővárosban a legtöbb objektumot az amerikai és délvietnámi erők rövidesen visszafoglalták. A metropoliszon kívül a harcok csak pár napig tartottak, ez alól csak Hue és Khe Sanhn voltak a kivétel. De Hanoi szempontjából ezek is kudarcnak minősültek. Különlegesen hosszan húzódtak el a harcok Khe Sanhnál. Az első lövéstől a támadók visszavonulásáig tíz hét telt el. De ide még se központosított annyi harcost a támadáshoz az ellenség, mint, ahogy azt Westmoreland gondolta. Ma se tisztázott milyen stratégiát követtek az északvietnámi tábornokok Khe Sanh esetében. De valószínű, hogy szimpla katonai támadás volt, egy a Tet offenzíva támadásai közül. Westmoreland azon feltételezése, hogy ez volt a főcsapás irány minden más elterelés volt hibás elgondolásnak minősült. Egy szempontból viszont teljesült Westmoreland reménye az ellenség megmutatta magát. Az első sokk után az amerikaiak összeszedték magukat és vissza tudtak vágni. De ennek ára volt. 3895 amerikai katona esett el az offenzíva idején, a délvietnámiaknál ez a szám 4954 volt. Giap sokkal nagyobb emberveszteség érte. 80 ezer bevetett harcosának több, mint 50 %-a egyes becslések szerint pedig 90 %-a veszett oda. „A legjobbjainkat vesztettük el” -vallotta be később egy kommunista funkcionárius. A vietkong gerilláknál olyan nagy volt a veszteség, hogy északról reguláris katonákkal kellett pótolni őket.
Egy dolgot Giap offenzívája elért. Komolyan rontott a délvietnámi katonák morálján. 1968-ban 13500 katonájuk dezertált. A délvietnámi lakosságra viszont nem hatott az északi propaganda. Messzebb voltak a népfelkeléstől, mint bármikor. Hue tömegsírja és a halálkommandók megtették hatásukat. A kommunisták népszerűtlenebbek lettek, mint bármikor. Még évekig tartott, amíg a katonai és morális veszteséget a kommunisták kiheverték.
De mi volt az amerikai oldalon? Végeredményben a haderő jól tejesített, úgy járt el, mint ahogy a világ egyik legerősebb hadseregének kell. De a látszat mást mutatott! Az újságokba és az elektronikus médiában főleg a televízió híradókban mást kép jelent meg. A beharangozott közeli győzelem helyett a veszteségek domináltak. A végső győzelem reménye messzire került. Előszőr a háború történetében egy közvélemény kutatás azt mutatta ki, hogy többen akarják az amerikai részvételét befejezni a konfliktusban, mint folytatni. Amikor Westmoreland még 200 ezer katonát kért botrány tört ki. A tábornokot pár hónap múlva visszahívták Vietnámból. Vele bukott a támogatója Lyndon B. Johnson elnök is. Nem jelöltette magát elnöknek az 1968-as választásokon. A 68-as év amúgy is nehéz időszaka volt az Egyesült Államoknak. Faji zavargások, Martin Luther King meggyilkolása, a chicagói demokrata konvenció körüli botrányok, a hippi ellen kultúra csúcspontja. Ebben a légkörben a délkelet ázsiai konfliktus már nem sok jóval kecsegtetett. Amerika otthon vesztette el a vietnámi háborút. Így tényleg úgy tűnt Giap tábornoknak volt igaza: „A Tet offenzíváig az amerikaiak úgy gondolták megnyerhetik a vietnámi háborút, utána tudták, hogy nem.” Ezért ez a győzelem egy vereséggel ért fel!