A „Skull and Bones” nevű társaság tagjai Amerika legöregebb és leggazdagabb családjaihoz tartoznak. Generációk óta belőlük kerülnek ki az amerikai politika az igazságszolgáltatás és a gazdaság irányítói.

A 2004-es elnökválasztás évében történt. Még hónapokkal az első nagy tévé vita elött az NBC sztár riporter Tim Russert interjút készített külön külön a két elnökjelölttel. A republikánus George W. Bush-al és a demokrata kihívójával John Kerryvel. Két férfi nagyon kevés dologban hasonlít egymásra. Amikor Russert egy Yale egyetemi diákszövetségről a „Skull and Bones”-ról (Koponya és csontok) kérdezte őket, mindkettő nagy vehemenciával utasította el a választ: „Ez olyan titkos, hogy nem beszélhetek róla.” Georg W. Bush és John Kerry mégis egy dologban hasonlítanak egymásra. Mindketten a „Skull and Bones” tagjai. A szövetség minden tagja (ahogy hívják magukat: „Bonesman”; csontember) így válaszolt volna, ugyanis hallgatásra vannak kötelezve. Ha egy társaságban erről kezdenek beszélni a szövetség tagjának el kell hagynia a termet. Persze egy tv interjúnál ezt nehéz megtenni. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy a két párt „Bonesman”-jeinek, akik ráadásul elnökjelöltek feltették a kérdést a titkos társasághoz való viszonyukról. Bush 1968 óta, Kerry pedig 1966 óta tagja „Skull and Bones” diákszervezetnek. Alexandra Robbins a titkos társaságokat jó ismerő újságíró, maga is tagja egy ilyenek a Yale Egyetemen működő „Scroll and Kay-nek állítja az Egyesült Államokat a „Skull and Bones” irányítja már jó ideje. Lehet, hogy ezzel egy kicsit túloz, de van benne igazság: a diák szervezetből kinővő rend (ténylegesen úgy működik) Georg W. Bushal ugyan csak a harmadik elnököt adta az Egyesült Államoknak, de kerültek kis a soraiból szenátorok, kongresszusi küldöttek, kormány tagok, legfelsőbb bírók. A legnagyobb számban a titkosszolgálatban a CIA-ben vannak jelen. Gaddis Smith a Yale Egyetem történész professzora szerint a CIA-nak olyan a jellege, mint egy osztálytalálkozónak. 2001-ben ünnepelte a Yale Egyetem 300 éve évfordulóját, ami olyan volt, mint a gazdagok és hatalmasok bemutatója. Természetesen az élen a „Bonesman”-kel. Persze a gyanús hírnevükről első sorban a „Skull and Bones” tagok titkolózása tehet. „A mi erősségünk a titoktartás” – mondja az egyik tag. De ennek van egy másik oldala: Aki titkolódzik, az ideális céltáblája a gyanúsítgatásnak és az összeesküvés elméleteknek. Andreas von Retyi a titkos társaságok német kutatója állítja: „Az USA látható kormánya mögött létezik egy sötét képződmény, amelynek a központjában a „Bonesman”-ek állnak. A találkozóin hozott döntések olyanok, mintha egy világbíróság hozta volna. Ők határozzák meg a történelem menetét.”

1832 eseménydús év volt: Goethe meghalt, Wilhelm Bush megszületett, az utolsó indiánháború véget ért, Black Hawk sziú indiánfőnök fogságba került, Párizsban égtek az utcákon a barikádok, New Yorkban elindult az első villamos. Connecticutban a Yale Egyetem diákja William Huntington Russell megalapította a diákszövetségét Brotherhood of Death néven, egyet a több százból, amely Európában és Amerikában, ebben az időben létrejött. A címerük a kalózzászlóra hasonlít, koponya és keresztbe tett lábszárcsontok: Skull and Bones. Nem sokkal korábban Russell, aki egy rabszolga és ópium kereskedelmen meggazdagodott keleti parti családból származott Németországban tett utazást. Titkos és radikális diákszövetségeket pénzelt, közöttük a „Germania” nevűt, amit a világuralomra törő illuminátusok utódjának tartottak és erősen antiszemita beállítódású volt. Sokan azt állítják, hogy a Skull and Bones a Germanianak volt az alszervezete, ez jelöli a címerükben a 322-es szám (322-es szekció). Minden esetre ez magyarázat lenne a 322-höz való furcsa ragaszkodásra. A második iraki háború kezdetével kapcsolatban felmerült, hogy Bush nem véletlen indította a támadást 2003 március 22-én az amerikai írásmód szerint 3-22-2003. Mint minden diákszervezet Russellé is egy alkalmas helyet keresett magának gyűlései megtartásához. Meg is találták egy elhagyatott sírbolt formájában a 64 High Streeten, New Havenben, ami máig a szervezet központja. A helyet a tagok „Tomb”-nak hívják és gyerekes módon kalózzászlókkal, csontvázakkal, koponyákkal, és titkosírással díszítik. Itt tartják a rituálékat csontok és holtest maradványok között. Lehet, hogy az egész csak egy hátborzongató diáktréfa, egy álarcos mulatság hormon vezérelt fiataloknak, de a nimbuszuk és vonzerejük rendkívül erős a Yale Egyetemen. Mindenki tag akar lenni! A furcsaság, a titokzatosság, de legfőképpen lojalistás imponál sokaknak. A Bonesman-ek rendkívül összetartók. Feltétel nélkül segítik egymást. Ugyanakkor nagyon válogatósak. Minden évben az 1300 első évesből csak 15 új tagot vesznek fel. Már a felvételi rituálé is hátborzongató: késő éjszaka kopog egy kapucnis küldött a kiválasztott ajtaján. Amikor az kinyitja az ajtót csak annyit kérdez az éjszakai látogató: Skull and Bones - you accept?

Az, hogy milyen kritériumok szerint válogatják ki a jelölteket titkos. Kívülről csak az látszik, hogy tettre kész, célorientált, jó családból származó fiatalokat vesznek fel. 1991 óta egyébként már nőket is. Szűk többséggel döntött erről a 800 tag. Bush elnök lánya Barbara is felvételt nyert. A nők felvétele mind a mai napig vitatott. Egykori Yale hallgató szavait idézve: „A nők azok az emberek, akik a hétvégén koktél ruhát hordanak, de semmi keresni valójuk a szervezetben.” A beavatási szertartásról, amelyen az új tagnak keresztül kell mennie sokféle pletyka terjeng: embercsontokkal való megveréstől a közös maszturbációig. Viszont helytálló az az információ miszerint az újoncnak a legszentebb helyen a 322-es teremben meztelenül egy koporsóba kell feküdnie és a patriarchák – legidősebb diákok – legkellemetlenebb kérdéseire is válaszolniuk kell az élete minden kisiklásairól és félrelépéseiről. Ez a rituálé rendkívül fontos. A tagok ennek köszönhetően irányíthatók s befolyásolhatók lesznek. Alexandra Robbins szerint a rend parancsolhat tagjainak és meghatározhatja számukra mi a jó és mi a rossz. Az egykori hadügyminiszter Henry Lewis Stimson (I867-I950), aki öt elnök alatt szolgált és a Japánra az atombomba ledobását megparancsolta azt mondta: „A klubba való felvétel volt életem legmeghatározóbb élménye.” Georg W. Bushal egy időben a rendbe felvett tag így fogalmaz: „A felszín alatt mi testvérek vagyunk. Nincs sehol a világon nagyobb összetartás.” De nagyobb adakozás sincs. A tagok jövedelmük tíz százalékát a rendnek kell adniuk. Ha valaki anyagi nehézségbe kerül, ebből segélyezik. A Bush család kétszer profitált belőle: előszőr az idősebb Bush Zapata-Petroleum cégének megmentésekor, másodszor pedig az ifjabb Bush elnökké választásakor a „Bonesman”-ek adták össze a pénzt a republikánus pártnak. Robbins szerint e nélkül a támogatás nélkül nem lett volna elnök ez az inkompetens ember. Amit a Yale Egyetem egykori titkára Lyman Bagg leírt máig érvényes: „A rendebe való felvétel minden egyetemi kitűntetésnél többet ér.”

A személyiségen kívül a származás is fontos. A keleti parti gazdag családok adják mind a mai napig a gerincét a tagságnak. A régi 17. századi és az „új” 19 századi vagyonos famíliák gyermekei. Ezek a családok azért jöttek Amerikába, hogy nagy vagyonra tegyenek szert. Amilyen gazdag ez a csoport olyannyira áttekinthető a névsoruk. Mindössze harminc család tartozik a pénzarisztokráciához. Páran közülük: Davison, Sloane, Wadforth, Weyershäuser, Payne és Perkins. Ők főleg egymással tartják a kapcsolatot és mint az európai királyi házak tagjai ők is egymás között házasodnak. Még egy különös dolog összeköti őket.  Sohasem szerepelnek az újságok társasági rovataiban. A legkevésbé: Bundy, Phelp, Rockefeller, Taft vagy a Whitney családok. A „Bonesman”- eknél a diszkréció is fontos. A keleti part a gazdagok és a hatalmasok menedékhelye. A turisták is csak megfelelő távolságból készíthetnek fotót a rezidenciájukról. De még ez sem fordulhat elő a Deer szigeten. Ez az üdülősziget csak a „Bonesman”- eknek és családtagjaiknak van fenntartva. A San Lorenz folyónál levő Alexandra öböltől három kilométerre fekszik és csak hajóval megközelíthető. Ha egy „Bonesman” a szigetre akar menni Roger’s Marina nevű jacht kikötő titkos számát kell felhívnia. Érte jön egy hajó és átviszi a szigetre. A sziget maga 16 hektár nagyságú és három kilométer hosszú homokos stranddal és nyaralóházakkal rendelkezik. Ide csak a kiválasztottak juthatnak be. Ha már ott vagy semmit sem kell bizonyítanod. A házak az 1900-as évek elején épültek századfordulós stílusban. 24 kilométer hosszú erdei kiránduló út van a szigeten és egy központi ház, ahol étterem működik. Ezen kívül rendelkezik egy könyvtárral és egy lovagteremmel is. Ha a „Bonesman”-ek üzleti megbeszélést akarnak tartani egy görög mintára épült amfiteátrumban találkoznak a szabad ég alatt. Az, hogy a cégjeik fúziójáró William Averell Harriman és Walther H. Brown itt állapodtak-e meg, itt jött-e létre a Brown Brothers Harriman cég, amely a náci párt felemelkedését támogatta nem bizonyított. Az viszont biztos mindkét üzletember „Bonesman” volt. Az is kérdéses, hogy 1917-es oroszországi puccs finanszírozását Harriman und Rockefeller innen irányították-e, hogy biztosítsák a kaukázusi olaj és mangán lelőhelyeket. William A. Harriman viszont 1943-ban az USA moszkvai nagykövete lett. Minden csütörtökön és szombaton este találkoznak a rend Yale-n tanuló diákjai. A végzett rendtagok pedig fél évente jönnek össze. Arról, hogy egy ilyen találkozón hányan vesznek részt nincs adat. Nem az összes 800 „Bonesman” aktív. A legaktívabb tagok egy belső kőrt alkotnak, amelynek a neve „Jason Society”, amelynek a legfontosabb szívügye a média befolyásolása. Ennek a társaságnak a központja a kancellária, amelynek két tagja irányítja Amerika legnagyobb lapját a New York Times-t. A kulisszák mögött messze nyúlik a kezük. Connie Chung esete mutatja ezt a legjobban. A CNN hírtelevízió „Connie Chung Tonight” című műsorban beharangoztak egy leleplező riportot Skull and Bones-ról, ami helyett érdekes módon egy Floridáról szóló történelmi film ment le. Chung asszony egy időre eltűnt a képernyőről, majd az egykor rendkívül kritikus újságírónő, mint Bush elnök iraki háborújának támogatójaként tért vissza. A „Bonesman”-ok, akiket a külvilág csak barbároknak hív jó kapcsolatot ápolnak a nyugat part, csak úgy, mint az Egyesült Királyság szupergazdagjaival. Egyeseknek ez csak egy szimpla üzleti hálózat, másoknak viszont veszélyt jelent. Két harmada az amerikaiaknak úgy gondolja a kormánya mögött összeesküvők húzódnak meg. El tudják képzelni, hogy a drogüzlet és Kennedy halála mögött a CIA rejtőzött. De 2001 szeptember 11- támadást csak úgy, mint ugyan ebben az évben a floridai választási csalás olyan titkos szervezetek műve, mint a Skull and Bones. Andreas von Retyi meggyőződése ebben a szervezetben az Illuminátusok születtek újjá. Persze ha léteztek Illuminátusok. De ez már egy másik összeesküvés elmélet…

 Merilyn Monroe öngyilkossága, lövések John F. Kennedy elnökre és testvérére a hatvanas évek leghíresebb halálesetei több megválaszoltalan kérdést is felvetnek. Ilyenek például: miért kellett meghalniuk, kik álltak a halálesetek mögött, milyen kapcsolat fűzte őket egymáshoz?

Gyilkos CIA ügynökök; kormányzati aktamanipulációk; a titokzatos második lövész – olyan állítások, amelyek mind a mai napig részei három ember John F. Kennedy, Robert Kennedy és Merilyn Monroe halálához kapcsolódó összeesküvés elméleteknek. Évtizedek óta nem hagyja nyugodni a közvéleményt a hatvanas évek ezen három ikonikus tagjának a halála. A Kennedy fivérek és a hollywoodi csillag öngyilkossága közötti kapcsolatról újabb és újabb teóriák és beszámolók látnak napvilágot. Az egyik ilyen szerint Monroe öngyilkosságának helyszínét a Kennedy kormányzat emberei manipulálták, hogy a nagyobb bajt megelőzzék. Tizenhét év alatt a törvénytelen gyerekből Hollywood megasztárrá váló Marilyn Monroe 36 évesen bekövetkező hirtelen halála sokkolta az embereket. A filmdívát 1962 augusztus 5-én 22 óra körül találták holtan Los Angeles-i villájában kezében telefonnal. A hivatalos verzió szerint altató túladagolás következtében vesztette életét. Valószínűsíthetően öngyilkosság. Hamarosan szaporodni kezdtek Monroe halálához kapcsolódó különböző elképzelések. Ezek széles skálán mozogtak: az orvosa félrekezelte, öngyilkosság a Kennedy fivérekhez kötődő szerelmi viszony miatt, gyilkosság; három olyan ok, ami ekkor felmerült. A gyilkosságot állítólag a maffia követte el, hogy a Kennedyeknek ártsanak. Az öngyilkossági teóriához több évtized eltelte óta is erős kétségek kötődnek. John W. Miner az ügyet vizsgáló Los angelesi ügyészség munkatársa 43 évvel a filmsztár halála után olyan írásokat hozott nyilvánosságra, amelyek a pszichológusával történt beszélgetés leiratai. Ezeket Miner 1962-ben a vizsgálatkor meghallgathatta, de meg kellett ígérnie a pszichiáternek, hogy nem hozza nyilvánosságra. Miner 2005-ben törte meg először a hallgatást, amikor a pszichiáter Dr. Greenson özvegyével megállapodott. „Néhány héttel halála elött Monroe mindenek tűnt csak életuntnak nem” – állítja Miner. „Nagy tervei voltak, és teljesen feldobott volt, hogy végre egy Shakespeare darabban bizonyíthat.”  A pszichiáternél tett látogatás során szóba került Robert Kennedyhez való viszony, amit éppen befejezni készült. „Nincs helye az életemben, de nincs merészségem ezt megmondani neki, mert félek megbántom. Más valakinek kell ezt közölnie vele, akit mind ketten jól ismerünk.” – mondta hangszalagra Monroe.

A hollywoodi díva és a Kennedyek közötti szerelmi viszony az összeesküvés elméletek gyakori témája. Az, hogy Monroe intim kapcsolatba került Kennedyekkel ma már nagy részt elfogadott tény. Minden esetre az vitatott, hogy Robert Kennedy Monroe halála napján annak villájában járt volna. Keya Morgan dokumentumfilmes viszont beszélt egy olyan FBI ügynökkel, aki megfigyelést végzett azon az estén a filmszínésznő háza elött. Ő látta Robert Kennedyt emberivel Monroe házában, ráadásul veszekedni. Addig amíg ennek az ügynöknek a nevét titok homálya fedi nem lehet ellenőrizni ezt az információt. Ennek ellenére a keretfeltételek adottak voltak a névtelen FBI ügynök állításaihoz. Los Angeles korabeli rendőrfőnöke Anthony Summersnek Monroe életrajzírójának elmondta, hogy tudomása szerint Robert Kennedy ebben az időben a városban tartózkodott. „Az aktáink ezt megerősítik és valószínű az FBI is tudott róla.” Az életrajzíró Summers nem hiszi, hogy Robert Kennedynek köze lenne a színésznő halálához, de úgy gondolja emberei lényeges bizonyítékokat tüntettek el, amelyek utalhattak Monroe és Robert Kennedy kapcsolatára. „Monroe utolsó óráit összefüggésbe hozni az elnök öcsével egy rémalom lett volna.” – mondja az író. „Elképzelhető, hogy volt egy eltusoló manőver.”

Alig egy évvel később 1963 november 22-én John F. Kennedy merénylet áldozata lett Dallasban. Az Egyesült Államokban élők csak egy kis része hiszi el a merénylet hivatalos verzióját, hogy a gyilkos Lee Harvey Oswald lett volna. Legtöbben a gyilkosság mögött keményvonalas katonatiszteket és CIA-t feltételezik. Ezt a vonalat erősíti Oliver Stone 1991-es „JFK” című mozifilmje főszerepben Kevin Costnerrel. Több elterjedt teória Fidel Castrót vagy a maffiát sejti a háttérben. Leginkább a vizsgálat felületessége teszi gyanússá az emberek számára a Kennedy gyilkosságot. A boncolási jegyzőkönyv, valamint a lövések iránya és számához kötődő kétségek hajtják a vizet az összeesküvés elméletek híveinek malmára. A legújabb időkben a modern technika segítségével azonban néhány elméletet cáfolni lehet. Az egyik ilyen ahhoz a fotóhoz kötődik, amelyet Oswald felesége készített 1963 márciusában házuk háta mögött. Ez az híres „hátsóudvar” fotó. Ezen a képen Oswald marxista újságokkal és egy puskával pózol. Annak idején a Kennedy vizsgálat erre a fotóra építette a gyanúját, hogy a merényletet egy zavaros fejű kommunista hajtotta végre. Az összeesküvés hívők viszont azt állították, hogy a fotó hamísított. Az álláspontjukat kép fényviszonyaival, pontosabban az árnyékok elhelyezkedésével támasztották alá. Szerintük Oswald arcán az orr hajlatánál levő árnyék nem felel meg a test többi részén látható árnyékkal. Oliver Stone filmjében is utalnak rá, hogy Oswald fejét később montírozták a képre. Hany Farid amerikai informatikai professzor új eljárást dolgozott ki képi manipulációk leleplezésére. A tudósnak két hónapig tartott míg pontosan rekonstruálni tudta 3D formátumban az Oswald fotót. Azért, hogy a kamera pontos helyét és a nap állását kiszámítsa egy algoritmus segítségével különböző információkat kellett figyelembe vennie, mint például Oswald szemében a fénypontot, vagy az arcán az árnyék eloszlást. Végül Faridnak sikerült rekonstruálnia a felvétel idejében uralkodó fényviszonyokat. Az eredmény: a képen látható árnyékok egy fényforrásnak köszönhetőek. „Rendkívül valószínűtlen, hogy hamísított fotóval lenne dolgunk.” – mondja Farid. Az informatikus korábbi tanulmányában megállapította: „a szemünk rendkívül rossz ahhoz, hogy egy kép pontos árnyékviszonyait megállapítsuk.” Erős szűklátókörűség jellemzi az interneten publikáló összeesküvéselmélet hívőket. Ha a saját elméletüknek ellentmondó tényekkel találkoznak azokat nem veszik figyelembe. Például Fidel Castro esetében hiányzik a gyilkosság indítéka. Ugyan a forradalmár még 1962 novemberében a kubai rakétaválság idején erős Amerika ellenes vonalat képviselt, 1963-as merénylet idején már titkos tárgyalásokat folytatott a két ország közeledése érdekében. A klasszikus kérdés minden büntetnél a motiváció - „kinek az érdeke” - és ez leginkább az amerikai maffiára tereli a gyanút. Oswald ebben az esetben csak egy sakkfigura a nagyok játékában, amelyben Kennedy testvére és kormányának igazságügyi minisztere, valamint a maffia a főszereplők. Robert Kennedy régóta folytatott kereszteshadjáratot a maffia ellen. Hivatali ideje alatt az elítélt maffiózók száma megháromszorozódott.  Az amerikai történész Lamar Waldron 2006-os könyvében az „Ultimate Sacrifice”-ben azt írja, a Kennedyk különösen keményen léptek fel Carlos Marcelloval szemben, aki a déli államokban működő maffia vezére volt. Őt 1963 április 4-én tartóztatták le és két US Marshal kíséretében Guatemalába szállították, ahonnan nagy nehézségek árán tudott csak visszatérni az Államokba. Mindenesetre a gengszter nem felejtette el a vele történteket. Még húsz évvel később amikor a texakanai börtönben ült gyűlölet triádákat mondott a Kennedykről, akik őt „elrabolták.” Amit Marcello nem tudott, azt az író Waldron leplezte le: fogolytársa a börtönben az FBI informátora volt. Egy 1985 decemberi kihallgatási jegyzőkönyvben szerepel, hogy a besúgó azt vallotta, hogy neki Marcello elismerte, hogy ő adott utasítást „a kurafi” meggyilkolására, és még hozzá tette: „még egyszer megtenném!”. Felmerül a kérdés miért nem tett a szövetségi rendőrség semmit, amikor ez a tudomására jutott?  A válasz Waldron szerint egyszerű: a besúgónak akkoriban egy kolumbiai drogbáró ellen kellett tanúskodnia és ez elsőbbséget élvezett a több, mint húsz évvel korábbi esettel szemben.

Kennedy elnök elleni merénylet után öt évvel öccse Robert is gyilkosság áldozata lett. 1968 elején jelöltette magát a demokrata párt színeiben az Egyesült Államok elnökének hivatalára. 1968 június 5-én a Los angelesi Ambasador Hotelben beszédet mondott hívei elött. Mikor éppen elhagyni készült az épületet a hotel konyhájában egy 24 éves palesztin Sirhan Sirhan 22-es kaliberű pisztolyból leadott lövésekkel halálosan megsebesítette. Robert Kennedy másnap meghalt. Mint, ahogy bátyjánál a hatóságok az ő esetében is politikailag motivált magányos merénylőről beszéltek. Sirhan a bíróság előtt elmondta, hogy Robert Kennedyt Izrael támogató politikája miatt ölte meg. 1967-es arab zsidó háború óta gyűlölte őt. Csak itt is mint ahogy John F. Kennedy esetében is egy második lövészről kezdek beszélni. Az amerikai dokumentumfilm csatorna Discovery 2007-ben egy a gyilkosságnál jelenlevő rádióriporter által rögzített hangfelvételt vizsgáltatott meg. Az elemzés szerint 13 lövés dördült el, tehát kellet második lövésznek lennie. Sirhan a hivatalos vizsgálat szerint rövid időközökben nyolcszor lőtt Robert Kennedyre és háromszor találta el. Mel Ayton a film egyik szakértője szerint a filmkészítők figyelmen kívül hagyták egy korábbi vizsgálatot, amelyet a brit Peter French akusztikus végzett el az intézetében a rendőrség megbízásából. French szerint nyolc lövést lehet hallani méghozzá Shirhan pisztolyából. De a dokumentumfilmesek ezt nem vették figyelembe „mert nekik a szenzáció kellett.” További összeesküvéselméletek is feltűntek Robert Kennedy meggyilkolása kapcsán. A brit újságíró Shane O’Sullivan a BBC munkatársa egy 2006-os adásban azt mondta CIA ügynökök láthatók az Ambasador Hotelben készült fotókon és valószínűleg a háttérből ők irányítottak. Így ott volt David Sanches Morales nevű ügynök, aki az amerikai titkosszolgálat különböző erőszakos akcióiban részt vett. Morales a Kennedy testvéreket a kubai Disznó öbölben lezajlott akció sikertelenségéért kárhoztatta. O’Sullivan szerint Morales elmondta ügyvédjének: „Ott voltam Dallasban, amkor a kurafit lelőtték és ott voltam Los Angelesben, amikor azt az átkozottat elintézték.” Ekkor az újságok címlapon hozták „CIA ölette meg a Kennedy fivéreket?” Amikor viszont kiderült, hogy O’ Sullivan rosszul azonosította az ügynököket már nem volt a dolognak hírértéke. Az újságoknak nagy felelősége van az összeesküvés elméletek terjesztésében, mert szükségük van a szenzációra. Robert Kennedy esetében további összeesküvés elméletek születnek még mostanában is. Lamar Waldron amerikai könyvszerző azt állítja, hogy Sirhan összeköttetésben állt a szervezett bűnözéssel. „A testvére drogot árult ő maga pedig megrögzött szerencsejátékos volt. Sokat vesztett így könnyű játékszere volt a maffiának.”- így Waldron. Robert Kennedy a maffia kései bosszújának lett az áldozata, és emellett meg akarták akadályozni, hogy elnökként fel tudjon lépni a szervezett bűnözés ellen. Azt állítják, hogy a Kennedy fivérek és Merylin Monroe esetében egy sereg új bizonyíték került elő. De megismeri-e ezeket valaha is a közvélemény? „Az összeesküvés a titoktartás szövetsége” - állítja Richard Marquise az FBI volt fővizsgálója. „Ha tényleg összeesküvés létezik, azt csak fáradtságos, aprólékos munkával lehet feltárni. De valaki előbb utóbb megtöri a csendet és kipakol!”             

Sztriptíztáncosnő, luxus prostituált, kettősügynök. 1917 februárjában tartóztatták le, majd ugyanezen év októberében végezték ki Mata Harit. De ki volt ő valójában? Szex istennőbe oltott szuper kém, vagy egyszerű áldozat? A fríz szépség szerepe mind a mai napi kérdéseket vet fel.

Még hogy elkényeztetett luxus hölgy! Halálának pillanatában Mata Hari hősiességről tett tanúbizonyságot. Nem, neki nem kell bekötni a szemét a kivégzés előtt – mondta a sötéthajú szépség a kivégző osztag parancsnokának. Ő szembe néz a tizenkét marokkói katonával és a ráirányított puskacsövekkel. „Moniseur, köszönöm szépen!” – szólt a sortüzet vezénylő tiszthez a 41 éves asszony mikor felkészült a halálra, hogy visszaadja lelkét teremtőjének. Előtte kezet csókolt a papnak hálából az utolsó áldásért és a bűnbocsánatért, hiszen mindkettő nagyon ráfért, mert sok bűn nyomta a lelkét. Aztán a Vincennes kastély várárkában felállt kivégzőosztag tette a dolgát. A rászegezett puskák eldördültek. 1917. október 15-én a hűvös hajnali szürkületben holtan esett össze oly sok férfi örömének forrása, aki a hadbíróság szerint komoly veszélyt jelentett Franciaországra és ANTANT szövetségeseikre. De valóban így halt meg? Vagy másképp? Esetleg nem ekkor halt meg? Tényleg megúszta a kivégzést, mert páncélmellény volt rajta?  Elképzelhető, hogy a hormonvezérelt katonák az egykori sztriptíz táncost látva nagy izgalmukban mellé lőttek? Hihető, hogy a kivégző osztagot megvesztegették, hogy vaktöltényt tegyenek a puskájukba? Vagy egy orosz herceg megmentette és ellovagolt vele a hajnali ködben?

 Ennyit a legendákról, amelyek Mata Hari személyét ma is körülveszik. Az biztos, hogy a holland táncosnőt és luxus prostituáltat 1917. február 13-án kémkedésért és hazaárulásért letartóztatták és hónapokkal később halálraítélték. Személye ma is izgalomba tartja nem csak a történészeket, hanem az átlagembereket is. Számtalan újságcikk, könyv és film készült életéről. De isten igazából még ma sem lehet tudni ki is volt ő valójában. Egy mindenhájjal megkent kém, vagy bűnbak? Zseniális kettős ügynök, vagy egy egyszerű nő, aki a körülmények áldozata lett. Azért nehéz az életéről bármit mondani, mert korának egyik nagy hazudozója volt. „A szentvárosban Jaffnapatamban születtem. Az apám tiszteletre méltó bráhmin volt, anyám pedig templomi táncosnő, aki születésemkor halt meg. A templomi papok neveltek fel, vezettek be a szeretet szent misztériumába, tanítottak az istenek tiszteletére és ajánlottak Shívának.” Életének ezt a verzióját ő maga terjesztette, csak egy gond volt vele egy szó sem igaz belőle. Ennek ellenére voltak sajtótermékek, amelyek szívesen publikálták. Valójában a végzett asszonya Hollandiában, Frieslandban született és nem Mata Hari (malájul a hajnalpír szeme) volt a neve, hanem Margaretha Geertruida Zelle.

Margaretha 1876-ban született Leeuwardenben. Apja Adam Zelle nem bráhmin volt, hanem kalaposmester, aki szívesen „bárónak” hívatta magát és a lányának hatodik születésnapjára kecskék által vontatatott kis hintót ajándékozott. Az anyja még gyermek korában meghalt. Miután apja csődbe ment a lány rokonokhoz került. Az óvónőnek szánt vonzó Margaretha pár év múlva válaszolt a nála 20 évvel idősebb Rudolph MacLeod skót származású gyarmati tiszt házassági hirdetésére és hozzá ment feleségül. Néhány évet, mint Lady MacLeod Jáva és Szumátra szigetén élt. Itt tanulta meg a keleti táncokat és fedezte fel, hogy a férfiak nagy érdeklődést mutatnak iránta. Talán ezt a népszerűséget nem nézte jó szemmel a féltékeny férj, mert a házasság vége válás lett. A kapcsolatból két gyerek született. Egy fiú, akit a gyarmatokon a házi szolgák megmérgeztek és egy lány, aki a válás után apjánál maradt. Lényegében az asszony nagyvilági élete ekkor vette kezdetét. Párizsba ment, ahol keleti stílusú erotikus táncokat adott elő. A többszörösen megcsalt ex férj szerint lúdtalpa volt és nem tudott táncolni. De valószínűleg csak a keserűség beszélt belőle, hiszen Margaretha sikert sikerre halmozott. Volt, aki szerint nem is a tánca miatt lett népszerű, hanem azért mert levetkőzött. Vékony kecses barna testéről egymás után hullottak le a ruhadarabok. De soha se mutatkozott teljesen meztelenül. A száma végén egy áttetsző lepelben hagyta el a színpadot. Egzotikum és erotika volt a sikerének a titka. A színpadi sikerek szeretők egész sorát hozták el neki. Méghozzá a felsőbb osztályokból. Nagykövetek, miniszterek, katonatisztek váltották egymást a hálószobájában. Főleg utóbbiakat szerette nagyon. Az 1 méter 78 centiméter magas kurtizán nem is csinált titkot az egyenruhások iránti vonzalmából. „Inkább egy szegény tiszt szeretője vagyok, mint egy gazdag bankáré.” – mondta 1917-ben a bíróság előtt. De azért a bankárokat sem zavarta el az ágyából.

 Ahogy a sikereinek a csillaga leáldozott, úgy került egyre inkább pénzzavarba. Már egy éve tartott az első világháború, amikor 1915-ben egy német konzul mentőövet dobott neki.  20 ezer frankot ajánlott fel, ha ügynökként információkkal látja el. Nem kell mást csinálnia, mint amit amúgy is kedvel, katonatisztekkel kellett kapcsolatba lépnie és belőlük haditikokat kiszednie, akkor, amikor a legsebezhetőbbek, szerelmi aktus közben. Fedőnevet is kapott. Ő lett a H21-es ügynök. A francia titkosszolgálat is alkalmazta őt, tőlük egy millió frankot kapott. A kettős ügynök viszont hamar lebukott. 1917. február 13-án a francia elhárítás a párizsi luxus szállodában az Elysées Palace Hotelben letartóztatta. Az anekdota szerint éppen fürdött, amikor a rendőrök rajta ütöttek. De ez nem zavarta, meztelenül csokoládéval kínálta a megdöbbent hatósági embereket. A rendőrök Mata Harit Pierre Bouchardon vizsgálóbíró elé vezették. Eleinte haditikok elárulását nem tudták rá bizonyítani, de 1917. május 22-én Mata Hari bevallotta, hogy a németeknek dolgozott.  Bouchardon nyeregben érezte magát. „Magas nő állt előttem, vastag ajkakkal, rézszínű bőrrel, a fülében hamis gyöngyök. Macskaszerű, simulékony, rámenős. Olyan asszony, aki hozzászokott, hogy a férfiak minden kívánságát teljesíti. Ideális típusa a kémeknek.” – jegyezte fel Bouchardon.

1917 július 25-én Mata Harit halálra ítélték. A franciák meg voltak győződve arról, hogy Antant katonák ezrei miatta haltak meg. Mítosz, ami megkérdőjeleződött, amikor az angol titkosszolgálat róla szóló aktái nyilvánosak lettek. A brit elhárítás szerint a szex istennőt valóban beszervezte az amszterdami német konzul jelentős összeg fejében, de lényeges információkat nem adott át. Mata Hari számára a németek pénze kényelmes jövedelemforrás volt. A brit források szerint valóban beismerő vallomást tett, de azt mondta, amit a franciák hallani akartak. Nem adott tovább más információt, mint, amit a spanyol újságok amúgy is megírtak.

Egyes szakértők szerint a politika nem az ő műfaja volt. Nem is értette a működését. Ideális bűnbak volt a francia katonai vezetés kezében, akivel „el lehetett vitetni a balhét” a háborús kudarcokért. A 2003 elhunyt Mata Hari kutató Léon Schirmann szerint a bírósági aktákat manipulálták és a Mata Hari elleni per propaganda célokat szolgált. A francia kutató könyve alapján 2001-ben Thibault de Montbrial államügyész perújrafelvételt indítványozott, de a bíróság ezt elutasította. Hasonló dolgot kísérelt meg a holland Mata Hari alapítvány is. A végzet asszonya mégis ártatlan volt? Az utolsó összekötő tisztje a német Roepell őrnagy ezt másképp látta: „Személyes meggyőződésem, hogy nagyon jó megfigyelő és nagyon jó ügynök volt. A legokosabb nő volt, akivel életemben találkoztam. Németország érdekében teljesen biztosan kémkedett. Véleményem szerint sajnos a franciák teljesen jogosan lőtték le.”

Mata Hari villája. Párizs melleti Neuilly-sur-Seineben. Itt fogadta a luxus prostituált a vendégei, minisztereket, nagyköveteket, katonatiszteket. A német császár fiával is volt szerelmi kapcsolata.

Mata Hari kivégzése. 1917. október 15.

A katharok történetét kutatta, mert úgy gondolta a segítségükkel megtalálja a Grált. Igyekezetében a nácik kiszolgálója lett, ami viszont megpecsételte a sorsát.

 „Mindenki olvassa el ezt a nagyon érdekes könyvet, mert elmesélni azt, hogy miről szól, csak gyenge próbálkozás lenne a könyvhöz képest!” Így dicsérte a „Nemzetiszocialista Tanárok Újsága” 1933 őszén a 29 éves Otto Rahn „Keresztes hadjárat a Grál ellen” című könyvét, amivel a szerző ezoterikus és okkult náci körökben nagy ismertségre tett szert. Az 1904 február 18-án az odenwaldi Michelstadtban született Rahn már gyerekkorában érdeklődött a mondák iránt. Különösen tetszett neki a részben Odenwaldhoz tartozó Burg Wildenbergben Wolfram Eschenbach által 1200 körül írt Grál kereső Parzivál története. A mítoszok és a misztika iránti érdeklődését felnőtt korára sem nőtte ki. Nagy hatással volt rá gimnáziumi hittantanára, aki nem csak az ezotériába és a faji felsőbbrendűségbe vezette be, hanem megismertette a középkori eretnek mozgalmakkal, többek között a katharokkal. Emellett megnyerte tanítványát a német népi mozgalomnak is.  1929-ben Rahm kénytelen volt megszakítani jogi és filológiai egyetemi tanulmányait, mivel apja látván a bukdácsolását nem finanszírozta tovább azokat. Ezek után Berlinben tűnt fel homoszexuális közegben. Egyik itteni svájci művész partnere úgy emlékezett, hogy ebben az időben Rahm segédtanító, eladó, illetve fordító volt, ha éppen nem munkanélküli. Később, amikor belépett az SS-be úgy jellemezte ezt az életszakaszát „harc a túlélésért.”  1931-ben kezdett dolgozni könyvén. Dél Franciaországba utazott a katharok egykori vidékére, mert a legenda szerint egy ideig náluk volt a Grál. Ezoterikus körökben, amelyben mozgott megerősítették ezt az elképzelését. Az útját Myrianne de Pujol-Murat grófnő finanszírozta egy idősebb asszony az okkult „Polaires” csoport tagja. Neki az volt a meggyőződése, hogy a kathar királynő Esclarmonde de Foix leszármazottja és a német ifjúban hűséges segédet látott a múlt kutatásában. Rahm felkereste Pamiert, Foixt, Carcassonet, és Montségurt a 13. századi katharok nyomát kutatva. Sok időt eltöltött Albi városában az albigensek, a katharok egyik csoportjának székhelyén. A szekta hitének a központjában a fény és a sötétség örök harca állt. A fény volt számukra a teremtő erő, a nap állt a vallásuk középpontjában. Rahm úgy sejtette, hogy a Grál Mountségurban található, itt rejtették el egy földalatti járatban az erődítmény 1244-es eleste után. A szenttárgy kutatatás során felkeresett és átkutatott jó pár földalatti járatott és lemásolt minden olyan iratot, amely a Grál feltételezett helyével kapcsolatba hozható volt. A sikertelen kutatásából azt a következtetést vonta le, hogy a Grál megtalálásához nagyobb áldozatot kell hoznia. Időközben azonban az idős grófnő támogatása elapadt. 1932-ben letelepedett Ussat-les-Bainsban, ahol egy hotelt vezetett, de hamar csődbe vitte. De ez nem riasztotta vissza a további kutatástól, amit kiterjesztett a trubadúrokra. Úgy tartotta ők őrizték meg és adták tovább a katharok eretneknek nyilvánított tudását. A számos Grál legendában az ősi gnosztikus tudás elemeit vélte felfedezni. Rahm kutatásainak eredményét 1933-ban könyv formájában is megjelenttette. Ez volt a „Keresztes hadjárat a Grál ellen” címet viselő alkotása. A könyvében élesen elítélte a középkori egyházat és annak tetteit a szerinte előremutató katharok által vallott hittel szemben. A művében részletesen írt a katharok vallásáról és az ellenük alkalmazott inkvizíciós módszerekről. A könyv valahogy ráérzett a korszellemre, mert nagy sikert aratott. A túl technikalizált, vallásból kiábrándult világ fogékony volt az okkult dolgokra.

Rahm pillanatok alatt ismerté vált, rádióadók és újságok készítettek vele interjúkat. A hirtelen népszerű lett Grál kutató Berlinbe költözött, ahol bekerült Karl-Maria Wiligut körébe. A náci okkultista és szélhámos Heinrich Himmler a SS vezetőjének volt a személyes tanácsadója. Ő készítette Wewelsburg várának SS kultikus központjává átalakító terveket, sőt a SS becsületgyűrűje is a nevéhez köthető. Ez utóbbit csak magas rangú SS vezetők kapták. Rahm Wiligut villájában ismerte meg személyesen Himmlert és adta elő neki teóriáját. Az SS főnök érdeklődve hallgatta Rahm előadását. Rögtön eszébe jutott a náci főideológus Alfred Rosenberg, aki mint sok más nemzeti szocialista, aki elhagyta az egyházát a végső győzelemhez egy régi-új német vallást tartott szükségesnek. Himmler is osztotta ezt a nézetet és bíztatta Rahmot az ősi germán hit kutatására a SS és az Ahnenerbe keretében. 1935 szeptember végén Rahm Himmler személyes stábjához csatalakozva körutat tett Hessent, Bajorországot és Westerwaldot érintve, középkori eretnekek nyomait kutatva. Régi misztikus helyeket keresett fel, a Grálra utaló jeleket keresett. Himmler úgy gondolta Rahmban eszmei társra talált. 1936-ban Rahm felvételét kérte az SS-be. „A könyvem megjelenése óta a nemzetiszocialista kultúrörökség része” – írta szerénytelenül jelentkezésében. A SS Unterscharführer feladata az SS birodalmi vezető személyes szolgálatában az őskutatás lett. A friss SS tag nagyon sajnálta, hogy őseit csak 100 évre tudta visszavezetni, igaz ezen felmenői között nem találtak zsidó származásút. Rahm Wiliguttall együtt olyan ősi germán pogány vallást keresett, amelyet fel lehetett volna éleszteni. Elkeseredett kitartással kutatta az olyan eretnek rítusokat, amelyeket az idők folyamán a keresztény egyház elnyomott. Kutatásait az SS nagystílűen finanszírozta. Elutazott Izlandra, ahol az Edda mondakör ősi törvényszerűségeit vizsgálta. Ezen északi „kutató útja” után 1937-ben jelentette meg új könyvét „Lucifer udvartartása” címmel. Az egyhangú izlandi tartózkodás után ismét a katharok történetének szentelte magát. Dicsérte az önfeláldozásukat, az idealizmusukat, tisztaságukat és természet szeretetüket. Nem a könyve miatt került végül bajba Rahm, azt senki sem merte kritizálni, hiszen Himmlernek nagyon tetszett. Alkoholizmusa miatt állították 1937-ben pártbíróság elé. Büntetésként az SS Totenkopf hadosztály felső bajorországi egységében kellett szolgálnia négy hónapig Dachauban, mint fegyőr. Az itt tapasztalt állapotok nagyon megviselték. Bizalmasai és barátai előtt nem titkolta homoszexualitását.  De amikor Himmler egyik közeli bizalmasával Hans Riedweggel konfliktusba került, mivel az el akarta lehetetleníteni a további Grál kutatást, hogy mentse a látszatot bejelentette, hogy eljegyezte magát, ami persze nem volt igaz. A nagy nyomás alatt Rahm depressziós lett és még többet ivott, ami újabb büntetéshez vezetett. Ezúttal Buchenwaldba került őrszolgálatra. Himmler, ami után kiderült védence homoszexualitása levette róla a kezét, így oda lett a Grál kutatási lehetősége is.  1939 februárjában maga kérte az SS-ből való elbocsátását. Márciusban Tirolba utazott, ahol Kufstein és Sölln közötti túrája idején egy fa alatt öngyilkos lett. Nagymennyiségű altatót vett be. A holtestére egy hónap múlva találtak rá kiránduló gyerekek. A „Schwarze Korps” az SS lapja megemlékezett haláláról, igaz nem azt írta, hogy öngyilkos lett, hanem egy hóviharban életét vesztette a magas hegyekben. Azt, hogy ezt Himmler intézte-e így nem tudni. Minden esetre a háború után halálának körülményei spekulációkra adtak okot. Sokan azt állították azért kellett meghalnia, mert megtalálta a Grált. Mondjuk meg őszintén ennek nem nagy a valószínűsége. Inkább rájött a koncentrációs táborbeli tapasztalataiból, hogy szomorú jövő várna rá az általa is támogatott Harmadik Birodalomban.       

 A második világháború után a Szovjetunió lett a legerősebb katonai hatalom Európában. Ugyan a szovjetek nagy veszteségeket szenvedtek el, de katonáik a Távol Kelettől az Elbáig mindenütt ott voltak. Amikor az amerikaiak felrobbantották 1945 júliusában az első atombombát a Szovjetunió hatalmas páncélos egyégei elveszítették jelentőségüket. Ezt felismerve Sztálin kiadta a parancsot saját bomba építésére.

 1945 július 24- e. A győztes nagyhatalmak már egy hete tárgyaltak zárt ajtók mögött Postdámban a Cecilienhof nevű kastélyban a legyőzött ellenség jövőjéről és a még mindig tartó Csendes óceáni háborúról. Sztálin ezen az ülésen őzbarna uniformisában jelent meg, amelyen még az Egyesült Államok elnöke és Nagy Britannia miniszterelnöke vettek részt. Láthatóan élvezte a győzelem diadalát. Annak ellenére, hogy a harcokban 26 millió szovjet ember halt meg és az ország városai, valamint az ipara romokban hevert. De a Vörös Hadsereg ott állt az Elbánál és uralta egész Kelet Európát és páncélosaival a legerősebb haderőt képviselték a kontinensen. Hitler legyőzésével Sztálin a világ egyik legerősebb embere lett. Az amerikaiak és a britek már nem tudnak nélküle dönteni a világ sorsáról. Ezen a napon este fél nyolckor értek véget a tárgyalások. Sztálin épp elhagyni készült a termet, amikor Harry S. Truman amerikai elnök hozzálépett. A brit miniszterelnök Winstson Churchill és a többi jelen lévő a szemüksarkából figyelték a történteket. „Egy teljesen új fegyverünk van rendkívüli pusztítóerővel” – mondta Truman csak úgy mellékesen Sztálinnak. A megszólított alig láthatóan bólintott és hallgatott. A brit külügyminiszter, aki pár lépésre állt hallani vélte még, hogy a generalisszimusz a „köszönöm” szót suttogta. Truman meg volt róla győződve, hogy Sztálin nem teljesen fogta fel mit is mondott neki, pedig ez nem így volt. A szovjet vezér többet is tudott a dologról, de nem akarta, hogy ez látszódjon rajta. A kémjei jelentették neki, hogy nyolc nappal azelőtt az amerikaiak az új mexikói sivatagban felrobbantották az atombombát.

Tizenhárom nappal Truman és Sztálin rövid beszélgetése után felszállt egy Csendes óceáni szigetről Enola Gay nevű amerikai B 29-es bombázó, hogy Hirosimára ledobja a 4000 kilogrammos atombombát. 1945 augusztus 6-át írtunk ekkor. A bomba pusztítóereje megfelelt 13 ezer tonna TNT robbanóanyagnak és kioltott minden életet 500 méteres körzetben. Ekkor több, mint 80 ezer ember vesztette az életét. Sztálint, aki ebben az időben már Moszkvában volt, sokkolta a bomba pusztító ereje és annak szimbolikus hatása: „A hirosimai bomba az egész világot megrázta és megszüntette az erőegyensúlyt” - jegyezte meg. A nukleáris kor beköszöntött. A Szovjetunió hirtelen másodosztályú hatalom lett. Az atom inferno nyilvánvalóvá tette a szovjetek technikai elmaradottságát. Alig három hónappal a berlini győzelem után a Vörös Hadsereg 300 hadosztálya elvesztette a jelentőségét. Az amerikaiaknak már nem volt szükségük a szovjetekre a Csendes óceáni hadszíntéren. A Szovjetunió ugyanis amerikai nyomásra a jaltai találkozó megegyezése értelmében feladta távol keleti semlegességét és hadat üzent Japánnak. A császár azonban látva az atombomba pusztító hatását békét kért azelőtt, hogy Sztálin csapatai érdemben be tudtak volna avatkozni. A Kremlben egyre erősödött az a gyanú, hogy az új fegyver indirekt ellenük irányul: megfélemlítésként és erődemonstrációként. Mindez annak ellenére keltett félelmet Sztálinban, hogy titkosszolgálata jelezte az USA-nak még évekig nem lesz annyi atombombája, hogy háborút indítson ellenük. A diktátor leginkább az nyugtalanította, hogy az amerikaiak kihasználva monopol helyzetüket nyomásgyakorló ezközként fogják használni az atombombát. Sztálin döntött minél hamarabb helyre kell állítani az erőegyensúlyt. 1945 augusztus 20-án megbízást adott a szovjet atombomba kifejlesztésére. A titkosszolgálat főnökét Lavrentyíj Beriját bízta meg az atom projekt koordinálásával és irányításával. Hetente egyszer jelentenie kellett a tudósok eredményeiről és fejlesztés előre haladásáról Sztálinnak. Ugyanakkor olyan légkört kellett teremteni, ami félelmet okoz az új fegyvertől és így gyorsítja a fejlesztést. Kiegyenlítetlen verseny indult egy olyan ország részvételével, amit világháború amúgy is tönkre tett és amelynek a rivális hatalom évtizedes előnyét kellet behoznia.

A bombát egy 42 éves az Urál déli vidékéről származó orosznak kellett megépítenie. Igor Kurcsatov az ország egyik vezető nukleáris fizikusa volt. A hosszú szerzetes szakállú férfi szívesen parancsolgatott. Amúgy munkamániás és hallgatag volt, ideális egy titkos projekthez. Már a harmincas évek elején kutatta a rádióaktivitást. 1939 elején olvasott arról egy szakfolyóiratban, hogy Berlinben sikerült tudósoknak az uránmagot megosztaniuk. Nyugati tudóstársaival ellentétben nem hitt abban, hogy ezt egy új fegyver kifejlesztésére fel lehetne használni. Ezért nem is tájékoztatta a hírről sem titkosszolgálatot, sem más vezetőket. A szovjet vezetést máshonnan riasztották. 1941 őszén egy informátor jelentkezett a londoni szovjet nagykövetségen. Klaus Fuchs egy meggyőződéses kommunista német fizikus, aki 1933-ban Angliába menekült és ott a britek atomprogramján dolgozott. Fuchs tájékoztatta összekötő tisztjét, hogy az amerikaiak a britekkel együtt egy korábban nem létező fegyver kifejlesztésébe kezdek. A szovjeteknek ekkor sürgősebb dolguk is akadt, mint hogy egy utópisztikusnak tűnő jelentéssel foglalkozzanak; a Wehrmachtot kellett megállítaniuk még Moszkva elött. 1942-ben az NKDV értesült arról, hogy a németek atombomba kifejlesztésén dolgoznak. A Vörös Hadsereg egy Wehrmacht tiszt feljegyzéseihez jutott, amiben egy bombához szükséges anyagok listáját olvashatták, ami hatalmas energiát szabadít fel és rettentő pusztítóerővel rendelkezik. De mégis csak 1943-ban a sztálingrádi győzelem után nevezték ki Kurcsatovot az atomenergia használhatóságának kutatására alapított intézet élére. Egy atombomba építése még ekkor haszontalannak és főleg drágának tűnt. Különben is Sztálin nem hitt abban, hogy ez fogja eldönteni a világháború menetét. Ráadásul egy szovjet ügynök azt jelentette Moszkvának Berlinből, hogy a németek kevés előre jutást mutattak fel kutatásaik során. Kurcsatov sem tudott figyelemre méltó eredményeket produkálni. Leginkább azért, mert hiányzott az uránmag. Irigykedve kellet olvasnia Klaus Fuchs jelentéseit, amelyekben a Manhattan Projekten dolgozó tudós összekötőjének beszámolt az amerikaiak erőfeszítéseiről. 1945 áprilisában az előre nyomuló Vörös Hadsereg német területen 100 kubik tonna elrejtett uránoxidot foglalt le, ami az atombomba előállításához kellett. A német tudósokért folyó harcban a szovjetek viszont lemaradtak, az amerikai speciális egységek az összes vezető magfizikust letartóztatták és Angliába internálták. A szovjetek kezébe csak másod osztályú tudósok kerültek.

1945 augusztus 22-én két nappal azután, hogy Kurcsatov megkapta a megbízatást az atombomba megépítésére távirat ment az Atlanti óceán túloldalára. A katonai hírszerzés küldte az ügynökeinek: „Intézkedéseket kell foganatosítani, hogy az atombombáról dokumentációkat beszerezzünk! Műszaki rajzokat, technikai és folyamat leírásokat.” Moszkvának sok informátora volt, akik a Manhattan projekt munkatársaiként dolgoztak. Ezek legtöbbje a Szovjetunió titkos csodálója volt, mint az ifjú David Greenglas, aki amerikai hadsereg kötelékében technikusként dolgozott az új mexikói Los Alamos egy laborjában és nővére és annak férje szervezte be. Ethel (született Greenglas) és Julius Rosenberg rábeszélte, hogy a bombaépítésről rendelkezésére álló információkat továbbítson, hogy a „szövetségesek háborús erőfeszítéseit támogassák.” Az NKDV külföldi részlege a házaspárt már a harmincas évek elején beszervezte. De a legértékesebb forrás továbbra is Klaus Fuchs volt, aki 1945 szeptemberében újabb információkat szállított összekötőjének; régebbi beszámolókkal együtt átadta a bomba építésének tervét, aminek minden részletét a szovjet tudósok átvizsgálták. Kurcsatov úgy döntött, hogy megépítik az amerikai teszt bomba pontos mását. Ekkor már a szovjetek rendelkeztek uránlelőhelyekkel Csehszlovákiában és Szászországban. Emellett geológusok utaztak Közép Ázsiába újabb lelőhelyek után kutatni. Azért, hogy a bombát valóban meg tudják építeni Kurcsatovnak egészen új ipart kellett létrehoznia. 1945 végén Moszkvától 70 kilométerre gyárkomplexumot hoztak létre, ahol német specialisták vezetésével uránércből használható alapanyagot gyártottak. Ez az uránüzem első volt a sorban. Mellette még tucatnyi gyárat létesítettek az egész országban sokszor egymástól több ezer kilométer távolságban. Közel fél millió ember dolgozott a bomba előállításán. 360 ezer munkás termelt ki uránércet csehszlovák és kelet német bányákban. 60 ezer ember csak az új üzemek építésével foglalkozott. Kurcsatov pedig közvetlen 10 ezer tudóst és labortechnikust irányított. Senki sem ismeri a projekt költségeit. Az biztos hatalmas volt: az USA a saját bombájába 2 milliárd dollárt invesztált, ami 30 milliárd rubelnek felel meg. Csaknem a negyede az utolsó háborús év szovjet katonai kiadásainak. Mégis amikor Sztálin 1946 januárjában Kurcsatovot fogadta szokatlanul kegyesnek mutatkozott. Kurcsatov beszélgetésre így emlékezett: „Sztálin elvtárs azt mondta, nem kell a kedvező költségeket keresni!” Kurcsatov ezek után tudta bármit megkap. A fizikusnak a láncreakcióra kellett kontrolálnia. Ezért 1946-ban egy moszkvai speciális épületben kísérleti reaktort hoztak létre. Az épületet vastag betonfalakkal vették körül és minden hova mérőműszereket telepítettek nehogy a radioaktivitás kijusson. 45 tonna uránt és 400 tonna grafitot rétegeztek egymásra. A radioaktív nehézanyagnak egy meghatározott mennyiségű neutront kellett felszabadítania, ami elég az uránmag széthasításához, ez önmaga részéről újabb neutronokat bocsát ki újabb uránmag szétválasztásához és így tovább… De ez a folyamatot csak meghatározott mennyiségű hasítható urán esetén lehet mozgásba hozni. 1946 december 25-én minden készen állt: Egy önmagát fenntartani képes láncreakció beindult. A reaktor 100 Watt energiát produkált, amíg Kurcsatov le nem állította. „Az atomenergia meghajolt a szovjet ember akarata elött!” – jegyezte meg diadalmasan a tudós. Ez döntő lépés volt az atombomba felé. A működő reaktor ugyanis nem csak a bomba pusztítóerejét jelentő láncreakció tanulmányozását tette lehetővé, hanem előállította a szükséges radioaktív robbanó anyagot, amelyet Kurcsatov az első bombájánál akart felhasználni. Ezután egy sokkal nagyobb reaktort építetett 70 ezer Gulág rabbal mélyen az Urál hegységben. Sok kényszermunkás azért nem szabadulhatott soha, mert ezen a titkos projekten dolgozott és túl sokat tudott. 1948 júliusától már plutóniumot állított elő a reaktor. Pár hónappal később két másik létesítmény is elkészült, ahol technikusok a bombához szükséges anyagot tisztították és bevehető képessé tették. Millió kubikméter radioaktív szemetet öntöttek a folyókba nem tájékoztatva erről az ott élőket.

400 kilométerre Moszkvától keletre időközben egy további atomkomplexum jött létre. A város egyik hivatalos térképen sem szerepelt. A biztonsági erők Arsamas város körül 250 kilométer szögesdróttal körülvett biztonsági zónát létesítettek. Kurcsatov munkatársainak egy elhagyott kolostor cellájában hozott létre laboratóriumot, hogy a bomba gyújtószerkezetét és más alkatrészeit megalkossák. Egy közelben fekvő koncentrációs tábor lakóival pedig házakat és műhelyeket építettek. A titkos városban a tudósok és a családtagjaik szigorú elszigeteltségben éltek. Míg Moszkvában az emberek még mindig éheztek itt nem volt hiány élelmiszerben és fogyasztási cikkekben. Ennek viszont meg volt az ára. Arsamasban az NKVD ügynököket telepített az árulók felkutatására, így senki sem érezhette magát biztonságban. Ez azért is volt így mert a mérnökök Sztálinnak nélkülözhetetlenek voltak az ország iparosításában. Az ő terveik alapján épültek többek között erőművek, repülőgépek így is növelve a Szovjetunió elismertségét. Ugyanakkor a diktátor bizalmatlansága kampányokat hívott életre tudományos diszciplínák ellen, amelyek túl „nyugatinak” tűntek. Egyes patrióta teoretikusok a kvantummechanika és a relativitáselméletről állították – amelyek a bomba építésének fontos területei voltak -, hogy túl idealisták és nem következnek a dialektikus materializmusból. Ez az ideológiai vita a tudósok közötti hatalmi harcra vezethető vissza: egy pár moszkvai fizikus, akik kizárva érezték magukat az atomprogramból úgy látták a szovjet eredményeket nem veszik figyelembe a „nyugatival” szemben. Kiélezte a helyzetet Arsamasban a kozmopoliták elleni hadjárat, ami lényegében a zsidók ellen irányult. Kurcsatovnak áskálódásokkal kellett számolnia, mivel csoportjában zsidó tudósok is dolgoztak. Végül mivel Sztálin rá volt utalva az atomtudósokra utasította a titkosszolgálat vezérét, hogy hagyják nyugodtan dolgozni őket. A tudósok sejtették az életük függ a teszt sikerétől. Négy évre volt szüksége Kurcsatovéknak, hogy elég plutóniumot előállítsanak, hogy két nyolc centiméter átmérőjű félgömböt formáljanak; a bomba magját.

1949 augusztus 29 -e. Arsamastól 2500 kilométerre délkeletre a kazah sztyeppén kezdték a mindent eldöntő tesztet előkészíteni. A technikusok egy harminc méter magas toronyra rögzítették a bombát. Azért, hogy a pusztítóerejét megmérjék faházakat, kecske istállókat, hidakat és alagutat építettek. Mozdonyokat, páncélosokat, tűzérségi fegyvereket és mérő műszereket tettek a bomba hatósugarába. Reggel hatórakor egy a bombától tíz kilométerre fekvő parancsnoki bunkerben Kurcsatov kiadta a parancsot a bomba felrobbantására. Ragyogó villámfény világította meg a tájat, majd 30 másodperccel később a lökéshullámok elérték a parancsnoki bunkert. A fizikusok kirohantak a szabadba, hogy saját szemükkel lássák a porból és hamuból álló gomba alakú felhőt, amit a robbanás hozott létre. Berija átölelte Kuracsovot és homlokon csókolta. A tudósok megmenekültek. Megkönnyebbülést és hazafias büszkeséget éreztek. A hazájuk többé már nem sebezhető, az USA-val szembeni helyzetük megerősödött. Ekkora Moszkva és Washington viszonya alapvetően megváltozott. Az 1945-ig tartó szövetség felbomlott és rivalizálásra változott át: ez már a hideg háború kora. Az egykori szövetségesek ideológiailag és katonailag is szemben álltak egymással. A föld két részre szakadt: keletre és nyugatra. Mind a két fél megpróbálta a felfegyverzésben túl tenni a másikon. Ennek a legfontosabb a része az atombomba lett. Azonnal a teszt után Kurcsatov futárgéppel üzenetet küldött Moszkvába: „a mérési eredmények alapján úgy látjuk, hogy a bombánk erősebb az amerikainál.” A robbanóereje elérte a 20 kilotonnát, ami 7000 tonna TNT robbanóanyagnak felelt meg, tényleg több mint az amerikai. Sztálin lelkesedett. Kurcsatovnak „A szocialista munka hőse” kitüntetést adományozott. Emellett a fizikus autót és egy dácsát kapott a Krímben, ami egy átlag szovjet polgárnak elérhetetlen volt. Mai napig nem lehet tudni hány ember életét követelte az atomprojekt. Számtalan uránbányász, akik védőöltözet nélkül dolgozott betegedett meg rákban. Több tízezer kényszermunkás halt meg, akik életveszélyes körülmények között építettek kísérleti laboratóriumokat és gyártóhelyeket. A szovjet tudósok amerikai társaik után négy évvel építették meg a bombájukat, de két évet spóroltak meg a szovjeteknek a Manhattan projekten dolgozó NKVD spionok, mint Klaus Fuchs. A CIA viszont teljesen alul értékelte a szovjet tudósokat. Úgy számoltak, hogy 1953 elött nem készülnek el vele. Sztálin is inkább elhallgatta egy ideig az 1949-es nyári sikert. Félt ugyanis attól, hogy ezzel felgyorsul az atomfegyver továbbfejlesztéséért folytatott verseny. Truman amerikai elnök a teszt után három és fél héttel bejelentette, hogy információjuk van arról, hogy a Szovjetunióban atomrobbantás történt. Két nappal később kontrázott a TASZSZ szovjet hírügynökség: már 1947-ben a Szovjetunió megfejtette az atomtitkot. Ez a hír elhallgatta az augusztusi tesztet, de azt sugalta, hogy a szovjeteknek korábban is volt atombombája. Sztálin ezzel a játékkal el akarta titkolni, hogy a Szovjetuniónak még időre van szüksége további atomfegyverek előállításához. Az, hogy 1948-ban az USA 56 nukleáris bombával rendelkezett figyelmeztető jel volt. Ráadásul további pénzeket tettek be az atomprogramjukba és Truman 1950-ben bejelentette, hogy utasítást adott egy sokkal nagyobb romboló erővel rendelkező bomba előállítására; a hidrogén bombáéra.

Így elkezdődött egy második versenyfutás, de most a két ellenfél közel azonos időben fogott neki a fejlesztéshez. Két hónappal a sikeres atombomba teszt után Igor Kurcsatov visszatért a laborjába és a munkatársaival a hidrogénbombán kezdtek dolgozni. Ezúttal azonban le kellett mondania legfontosabb információs forrásáról Klaus Fuchsról. 1950-ben Fuchsot letartóztatták Londonban. Az FBI már 1948-ban elfogott egy árulkodó üzenetet, amelyet a new yorki szovjet konzulátus küldött a titkosszolgálatnak Moszkvába, de ezt csak 1949-ben tudták megfejteni. Fuchs teljes beismerő vallomást tett. Egy londoni bíróság 14 év börtönre ítélte, de 1959-ben jó magaviselete miatt korábban szabadult. A híres atomkém 1988-ban halt meg Drezdában. David Greenglasst is lebuktatta az FBI. Vallomása hozzájárult a Rosenberg házaspár halálos ítéletélhez. Greenglass maga 15 évet kapott.

A versenyt ismét az amerikaiak nyerték. 1952 november elsején felrobbantották a Csendes óceánon az első hidrogénbombát. A szovjetek két hónap múlva követték őket. A borzalom erőegyensúlya ismét helyre állt. Igor Kurcsatov két évvel a halála elött 1960-ban a kísérleti atomrobbantások felfüggesztését követelte; eredménytelenül. A hidegháború csúcspontján a két nagyhatalomnak az USA-nak és a Szovjetuniónak 60 ezer atom robbanófeje volt. Ezzel többször is el lehetett volna pusztítani a világot.