Az első világháború után a győztes nagyhatalmak Franciaország és Anglia szétverték a legyőzött Oszmán Birodalmat. Az egykori török provinciákat felosztották egymás között, hogy az ásványkincseiket ki tudják maguknak termelni és saját világpolitikai helyzetüket meg tudják erősíteni. Ennek a nagyhatalmi osztozkodásnak lett áldozata Irak.

 Az iraki szolgálat a törökök között nem volt népszerű. Ami után a szultán hadserege 1534-ben bevonult Bagdadba katonákra és hivatalnokokra volt szükség a Tigris és az Eufrátesz folyók közötti terület irányításához, amely az Oszmán Birodalom fővárosától, Konstantinápolytól több mint 2000 kilométerre fekszik. A helytartóknak állandóan meggyűlt a bajuk a helyi törzsfőnökökkel és csak a városokban tudták teljesen biztosítani a hatalmukat. Kevesüknek sikerült nagyobb területre a befolyásukat kiterjeszteni. Például Baszra kormányzója egy ideig Kuvait felett is irányítást gyakorolt és ezért gondolta később sok iraki, hogy az öböl menti ország hozzájuk tartozik. A helytartók első sorban a saját gazdagodásukban voltak érdekelve. Nem nagyon törődtek a rájuk bízott területtel. Irak többek között azért szegényedet el, mert a létfontosságú öntöző rendszerek elhomokosodtak. Oszmánok több mint háromszáz évig maradtak az egykori Babilon területén. Irak stratégiailag túl fontos volt, hogy lemondjanak róla. Baszra kikötője az egyiptomi és a szíriai kereskedelem egyik fontos központja volt. A britek is biztosítani akarták a befolyásukat Mezopotámia felett. 1802-ben már konzulátust nyitottak Bagdadban. A kulisszák mögött London támogatta az iraki ellenzéket, a sejkeket, akik a török földreformnak köszönhetően megerősödtek és saját államot akartak maguknak. De nem csak a britek láttak fantáziát a két folyó országában, hanem a németek is.  II. Vilmos idején finanszírozták a Bagdad Isztambul vasútvonal építését. Német gazdaságnak szüksége volt piacokra és természetesen a kőolajra. A szultán pedig abban reménykedett, hogy a széteső birodalmát egyben tudja tartani. Csakhogy a vasút tervét rosszallóan nézték az oroszok, a franciák és az angolok. A vasút építése 1903-ban kezdődött és 1918-ra majdnem elkészült, de közben Németország elvesztette a világháborút, az Oszmán Birodalmat pedig felosztották a győztesek, így a vasútvonal nem lett befejezve. Irakból a törökök kivonultak. A helyiek úgy gondolták, vége az idegen uralomnak. A világháború idején a síta törzsi vezetők a britek oldalán harcoltak a törökök ellen. Ezért cserébe az angolok függetlenséget ígértek. De, ahogy a világháború véget ért, a korábban magukat az arabok barátjának beállító britek már kevésbé voltak megértők az egykori szövetségesük szuverenitása iránt. 1920-ban San Remoban tartott konferencián a franciák és az angolok felosztották egymás között a Közel Keletet tekintet nélkül az itt élő népek nemzeti és vallási hovatartozására. A bagdadi és baszrai tartományok a britekhez a moszuli francia kézen levő Szíriához került. A britek megalapították az Iraq Oil Company-t, ami kitermelési jogokat kapott Baszra és Moszul provinciákban. A franciák részesedést kaptak a vállalatban cserében lemondtak Moszulról. A briteknek így sikerült egy összefüggő területre szert tenniük, amelyen 420 ezer katonájuk állomásozott.        

A gyarmattartó hatalmak árulása egység frontba tömörítette az irakiakat. Síták és szunniták, keresztények és zsidók közös ellenállási csoportokat hoztak létre. 1920-ban kitört a lázadás, tízezrek haltak meg. Az angoloknak 40 millió fontjukba került az ellenállás elfojtása. Winston Churchillnek, aki ebben az időben had- és légügyi miniszter volt, ez túl költségesnek bizonyult. Azért, hogy a brit befolyást biztosítsák, és az irakiakat kiengeszteljék egy királyt küldtek az országba. A kiválasztott I. Fejszál száműzetésben élt és az első világháború idején Arábiai Lawrencevel az oszmánok ellen harcolt. Az új uralkodó szunnita volt, így a többségben síta vallású Irakban nem volt hatalmi bázisa, ezért rá volt utalva a britek támogatására. 1921-ben foglalta el a trónt, ami az iraki állam születését jelentette, egy olyan államét, ami mai napig szenved a gyarmati politika következményeitől.    

Churchill megoldása úgy tűnt működik. A brit katonák helyébe tanácsadók léptek, akik a szunnita törzsfőkkel szövetkezve biztosították az Iraq Oil Company kitermelési terveinek megvalósulását. Brit jogászok kidolgozták az iraki alkotmányt és segítettek kiépíteni a parlamentáris rendszert. A kormányzat egy szenátusból állt, amit a király nevezett ki és egy képviselőházból, amit indirekt választottak. A síta többség mindkét helyen alulreprezentált volt és ezért nagyon elégedetlenek voltak a helyzetükkel csak úgy, mint a kurdok. Ők Moszul tartományból kiválva saját államot akartak létrehozni Wilson amerikai elnök által meghirdetett népek önrendelkezési jogaira hivatkozva. A britek más megoldásban gondolkodtak. Megállapodtak az Oszmán Birodalom romjain létre jött Törökországgal, hogy lemond Moszul iránti igényéről és cserébe részesedést kap – 25 éven át 10%-ot - az ott kitermelt kőolajból. És hol voltak ebben a kurdok? Sehol. Őket átverték. A legsúlyosabb következményekkel az államhatárok meghúzás járt. Percy Cox fő komisszár 1922-ben vonalzóval húzta meg azt a határt, ami Irakot Szaúdi Arábiától és Kuvaittól elválasztja, ezzel állandó határvitát idézve elő a három ország között. 1933-ban Fejszál király halála után fia Ghazi vette át a kormányzást. Apjával ellentétben brit ellenes politikát képviselt. Amikor hat évvel később autóbalesetben meghalt, szinte nem volt olyan iraki, aki elhitte, hogy ez véletlen volt. Az ifjú uralkodó halála tovább növelte a britek elleni gyűlöletet. 1941-ben tábornokok vették át a hatalmat és nacionalista pánarab államot, Hitler példájára ezer éves birodalmat akartak létrehozni. A britek csapatokat küldtek megakadályozandó a német befolyás megerősödését. Egy német repülős egység, ami a tábornokok segítségére sietett keveset tudott tenni. A náci szimpatizánsoknak menekülniük kellett, a britek pedig bevonultak Bagdadba. A régi kormányt visszahelyezték a pozíciójába, ami azt jelentette, hogy a szunnita kisebbség irányított ismét. A felszín alatt izzott a hangulat. A megbuktatott fasiszta vezetés szimpatizánsai Bagdad zsidó negyedében rendezetek pogromot. A kommunisták és a kurdok is lázadtak. Mindeközben Szíriában létrehozták a Baath Pártot (magyarul: az újjászületés párja), amely a gyarmatosítás ellen és egy pánarab államért harcolt. A nyugat komolyan aggódott, hogy elveszti befolyását az olajban gazdag közel keleten. John Foster Dulles amerikai külügyminiszternek viszont sikerült 1955-ben a hidegháború idején Irakot, Pakisztánt és Törökországot a „bagdadi paktum” nevű katonai szövetségben egyesíteni. De Irakban nőtt a szűk szunnita elittel szembeni elégedetlenség. A brit befolyásnak 1958-ban újabb katonai puccs vetett véget. Abdel Karim Kassem tábornok megbuktatta a királyságot és kikiáltották a köztársaságot. II. Fejszált az 1939-ben meghalt Ghazi fiát megölték.

 A monarchia megszüntetése után Kassem lett a miniszterelnök és az iszlámot államvallásnak nyilvánították. Kassem szunnita asztalos és egy síta kurd asszony házasságából született. Számára az új állam minden muszlim hazája kellett, hogy legyen. A tábornok szociális biztonságot akart teremteni, kiépítette az egészség ellátó rendszert, ami minden iraki számára elérhetővé tett. A briteket rákényszerítette, hogy az utolsó katonájukat is vonják ki Irakból. Bojkottálta a „bagdadi paktum” üléseit. Bár nem volt kommunista felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Az új kurzus jól jött a sítáknak. Évtizedes elnyomatás után végre szabadnak érezhették magukat.  Kassemnek ellenfelei is voltak, többek között az egykori harcostársa Aref.  Ő azért vált veszélyessé, mert patriotizmussal szemben a pánarab eszmét hirdette. Aref mögött nem csak katonatisztek álltak, hanem a Baath Párt is, amelynek a képviselői 1959 óta próbálták Kassemet a hatalomból elmozdítani. Egy ellene elkövetett merényletkísérletben egy bizonyos Szaddam Husszein is rész vett.

Négy évvel később a Baath Párt puccsal átvette a hatalmat. Kassemet halálra ítélték és kivégezték. Husszein jordániai király erről az időszakról később így beszélt: „Ami 1963. február 8-án Irakban történt, az a CIA, az amerikai titkosszolgálat támogatásával zajlott le. Tudja, a puccsisták titkos rádióadókon keresztül megkapták a kommunisták neveit, akiket kivégeztek.” A puccs után három évig Aref volt a miniszterelnök, aztán elzavarták és Hassan Al-Bakr Szaddam Husszein nagybátyja került hatalomra. Ő a szunnita Tikritből származott és nagy nacionalista volt. Az ellenfeleit nem csak az ágyukból rángatta ki, hanem a családjuk szemeláttára végeztette ki őket. Ugyanakkor reformokat is bevezetett; kisajátította a nagybirtokokat és államosította az Iraq Oil Company-t. Ugyan Al-Bakr végképp nem volt kommunista mégis fő jelszavának „Egység, szabadság, szocializmus”-t választotta. Az arab egység mellett állt ki, az idegen befolyással szembeni szabadságot hirdette és szétverte a kapitalizmusra épülő gazdaságot. 1972-ben „barátsági és együttműködési szerződést” kötött a Szovjetunióval. Irak ezek után a fegyverbeszerzéseit a keleti blokk országaiból intézte.

A Baath párt vissza akarta adni Iraknak az ókorban élvezett nagyhatalmi státuszát és kultúrfölényét. A hetvenes évekbeli kőolaj árrobbanásnak köszönhetően Irak gazdag lett. Amikor 1979-ben Szaddam Husszein miniszterelnök lett Irak regionális hatalom volt. Az Egyesült Államok, hogy Irakot destabilizálja felhasználta a kurdok és a síták elégedetlenségét. A lázadásuk, arra kényszerítette Szaddamot, hogy az iráni sahhal kössön szövetséget. Ezzel feladta a nyugat ellenes irányvonalát. Amikor Iránban Khomeini ajatollah elkergette a sahot Amerika felhasználta Irakot Irán ellen. A hosszú véres iraki és iráni háború érdekessége az volt, hogy Amerika zsoldjában Irak szovjet fegyverekkel harcolt Irán ellen, amelynek viszont amerikai fegyverei voltak a sah idejéből. Irakot hitelekkel támogatta Franciaország, fegyverekkel pedig az USA. A háború viszont nem hozta meg a várt győzelmet. Irak a harcokban tönkre ment. Ráadásul az olajárak visszaestek. Szaddam az Egyesült Arab Emirátusokat és Kuvaitot okolta ezért, mivel egyoldalúan növelték a termelésüket. A következő konfliktus már be volt programozva.

Egyik döntő pillanata volt a huszadik századnak. 1908 májusában a britek megtalálták a közel kelet első olajmezőjét Perzsiában.

  A messzi Glasgowban az igazgatók döntöttek. Adnak még egy lehetőséget a geológusnak. Georg Bernard Reynolds még egyszer 490 méter mélyre fúrhat Masdsched Solaymanban. Ha pechje van, akkor abba kell hagynia. Reynolds hét éve keresett olajat a Perzsa öbölben. A főnökök 1908 tavaszán végül fel akartak hagyni a kutatással. Mostanáig 250 ezer fontot invesztáltak a homoksivatagba. Az álom, hogy fekte aranyat találnak eddig beteljesületlen maradt. A csalódott európai urak nem tudták belátni, az ötven éves Reynolds miért nem akarja abba hagyni a kutatást. Pedig a válasz egyszerű volt. Napok óta érezték Reynolds és emberei a gáz szagát. Reményt keltő jel. És tényleg 1908 május 26-án reggel 4 óra 30 perckor bűzös fekete sugárban tört elő az olaj. Reynolds azonnal hírnököt küldött teveháton Bagdadba. Az olajmezőt megtalálták! Ez még csak a kezdet volt. A britek ugyanis az összes további olajmezőt, amelyre rátalálnak Perzsiában, kitermelhetik. Ezt tartalmazta a koncessziós szerződés, amelyet hét éve kötött William Knox D’Arcy brit befektető Mozaffar ad-Din sahhal Teherán urával. D’Arcy és társai, valamint leszármazottjai pontosan hatvan évre kapták meg a kitermelési jogokat perzsa földön. Masdsched Solaymanban található kőolaj D’Arcy számára már a második telitalálat volt. Pár évvel korábban Ausztráliában már feltárt aranybányát, ami mesés vagyonhoz jutatta. De az olaj a perzsáknak több átkot fog jelenteni, mint szerencsét. Ugyanis a szerződés, amit a sah aláírt, a nemzeti megaláztatás lesz számukra. A természeti kincseiket ugyanis a külföldiek ellenőrzik, egész pontosan az Angol Perzsa Olajtársaság későbbi nevén British Petroleum –BP-.  A cég perzsák generációinak lesz szálka a szemében.

Ugyanakkor a kőolaj kitermelésről szóló megállapodás a 20. század egyik meghatározó dokumentuma volt. Nélküle nem lehet megérteni a közel kelet és a nyugat közötti szakadék kialakulását. A perzsa nacionalizmus ráadásul egy sajátos keveréke az erős öntudatnak és az érzékenységnek. Ebben rejlik Khomeini ajatollah és az iszlám forradalom sikere, valamint az önálló iráni atombomba iránti vágy titka is. És ezek mind visszavezethetők a D’Arcy féle koncesszióra. Igaz a britek nem sejtették mit fognak találni, de a 20 ezer fontért vett kitermelési koncesszióért csak 16% kereskedelmi hasznot adtak a mindenkori bevételből a perzsáknak. 1901-ben a kereskedelmi mennyiségű kitermelés még távoli célnak tűnt. Mégis az ekkor aláírt szerződés egyenlőtlen volt. A dokumentumban „igen hatalmas kormányzatnak” hívott perzsa vezetés ugyanis papírtigris volt. Az uralkodó dinasztia 1779 óta volt hatalmon és rendkívül gyengének számított. A hadserege motiválatlan és fegyelmezetlen, a közigazgatás középkori, az államkassza meg üres. A kormányzat a befolyásért harcoló két európai nagyhatalommal, Angliával és Oroszországgal szemben nem nagyon tudott mit tenni. Négy háborút vesztett el Perzsia a 18. és a 19. században az orosz cárral szemben. Oroszország sorra annektálta a kaukázusi államokat és itt a gazdasági privilégiumokat magának biztosította. Anglia pedig Afganisztánba verte meg a perzsákat. Ráadásul az angolok adómentességet élvezet a sah országában.

Perzsia Közép Ázsiáért Oroszország és Anglia között folytatott nagyhatalmi vetélkedésben az úgynevezett „Great Game”-ben kulcs szerepet játszott. Mind a két ország súlyosan beavatkozott az ország belügyeibe. Orosz katonatisztek segítettek a sahnak a modern hadsereg kiépítésében. Az iráni kozákokat például maguk irányították. A 19. század közepe után a sahnak már csak látszólagos hatalma volt saját országa felett. De Oroszország és Anglia rivalizálása valami jót is hozott. Megakadályozta, hogy más országok gyarmatosítsák. Ugyanakkor volt negatív oldala is. A két nagyhatalom útját állta minden olyan reformnak, amelyek nyugtalansághoz, vagy a másik hatalom előnyére vezetett volna. Mialatt a szomszédos Oszmán Birodalom reformokat vezetett be, Perzsia egyhelyben állt. Az oroszok és az angolok megakadályozták még a vasútvonal kiépítését is. Inkább teve karavánok szállították az árukat. Ugyanakkor Naser ad-Din uralkodása idején gyorsan haladt az ország kiárusítása. Az 1848 óta uralkodó sah állandó pénzszűkében volt. Az adóbevételi nem fedezték a luxuskiadásait. Az uralkodó már az 1860-as években felfedezett egy új bevételi forrást, a koncessziók eladását az Európaiaknak. A briteknek eladta a távíróhálózat kiépítésének koncesszióját, az oroszoknak pedig a Kaszpi tengeri halászati jogokat. A Kasselben született báró Julius de Reuternek – Reuters hírügynökség alapítójának -  a sah eladta a vasút, az úthálózat, gyárak, posták és bányák létesítésének jogát. Amikor az oroszok nyomására a perzsák visszaléptek a Reuterrel kötött szerződéstől, a britek megkapták a jogot a Bank of Persia megalapítására. Ők nyomtathatták az ország bankjegyeit. Lord Curzon a későbbi brit külügyminiszter a szerződést „egy ország gazdasági forrásainak teljes és példanélküli átadásának”nevezte. A nép dühe mindeközben tovább nőtt. Amikor a sah 1890-ben egy angol konzorciumnak eladta a dohánykereskedés jogát lázadások törtek ki az ország különböző részeiben. A dohánytermelők inkább elégették terményeiket, minthogy a briteknek odaadják, a kereskedők is hasonló módon cselekedtek. A sahnak végül vissza kellett vonnia a megállapodást, de ezért nagy árat fizetett. 500 ezer font kártérítést kellett adnia az Imperial Tobacco Corporation of Persia nevű cégnek, amit a britektől felvett hitelből finanszírozott. Ezzel óriásira nőtt az államadóság és az ország függősége is.

1896 május elsején egy mecset látogatás alkalmával halálos lövés érte a sahot. A tettes a merénylettel a sah uralkodóházát akarta a hatalomtól megfosztani. De a terv nem sikerült. Az országban az indulatok tovább forrottak. A sah fia Mozaffar ad-Din örökölte a trónt, aki ugyanazokat a hibákat követte el, mint az apja. Nem csak további koncessziókat adott el, hanem a briteknek és az oroszoknak megengedte katonai támaszpontok létrehozását. 1905 decemberében újabb konfliktus robbant ki. A teheráni bazárból a kormányzó parancsára kikergették a cukorárusokat, mert nem a hatósági áron adták termékeiket. Széleskörű felháborodás tört ki. Vallási vezetők, gazdag üzlettulajdonosok, értelmiségiek kerültek szembe sahhal. Elfoglalták a királyi mecsetet. Sztrájk tört ki, ami megbénította az üzleti életet. Először csak a kormány leváltását követelték, majd radikalizálódtak. Nem csak reformokat követeltek, hanem alkotmányt is. Olyan parlamentet, amely korlátozza a sah hatalmát. Ez az alkotmányos forradalom volt az első a Közel Keleten, amely polgárjogokat és pluralizmust követelt. Egyik vezetője Hassan Taqizadeh volt. Mint sok fiatal sorstársa ő is nyugaton tanult, vagy az Oszmán Birodalomban élte át a reformokat. Céljuk Perzsia elmaradottságának legyőzése és egy modern állam létrehozása volt. Visszatekintve ő, mint egy vallási vezető tehetséges fia szimbolizálta az átmenetet a tradíciókból a modernitásba. Este – hogy apját ne idegesítse – titokban franciául tanult és orvosi valamint nyugati szellemtörténeti könyveket olvasott. „Iránnak külsőleg és belsőleg, lelkileg és szellemileg Európaivá kell válnia.” – mondta Taqizadeh.

Már 1906 augusztusában a sahnak engednie kellett a forradalmárok követelésének. Az államháztartásról való döntés már nem nála volt, hanem a parlamentnél. Első döntésükkel elutasítottak egy 400 ezer fontos brit-orosz hitelfelvételt. Viszont hamar megosztott lett a változást akarók tábora. A klerikális része az alkotmányt a koránnak megfelelően akarta átalakítani. Taqizadeh és társai viszont az egyházat és az államot egymástól el akarta választani. Mindeközben a változást ellenző erők ellentámadásba lendültek. 1908 június 23-án 1500 fős kozák egység orosz vezetéssel körbe fogták a parlamentet. Amikor a képviselők nem voltak hajlandók elhagyni az épületet harcra került sor. A csata négy órán keresztül tartott és sok száz ember éltébe került. Egy tragédia, ami mély sebeket ejtett a perzsák lelkén. Az orosz beavatkozásra brit segítséggel került sor. Hetekkel korábban a brit és orosz követ felhívta a sah figyelmét közös kiáltványban, hogy meg akarják dönteni a hatalmát és ezt nem lehet tolerálni. Észak Perzsiát azonnal megszállta 12 ezer orosz katona. A britek pedig az ország déli részében növelték katonai jelenlétüket az első világháború előestéjén.                                

Londonnak cselekednie kellett. Időközben egész Perzsia sorsa – és az olajé – a Brit Birodalomtól függött. Pár évvel Reynolds szenzációs felfedezése után a kormány Winston Churchill sürgetésére a királyi haditengerészet hajóit szén és olaj meghajtásura állították át. Ennek a változtatásnak köszönhetően a hajók sokkal gyorsabbak lettek. Azért, hogy az utánpótlást biztosítsák, az állam átvette 1914-ben az Anglo-Persian Oil Company többségi tulajdonát. Az iráni forradalmárok viszont Németországból kaptak támogatást. Hassan Taqizadeh Berlinben élt és 1916-tól ott adta ki újságát. A „Mi újságunk” egy újabb forradalmat akart az idegen urak elűzése érdekében. A berlini agitációnál jóval nagyobb hatása volt egy másik eseménynek az irániakra. Az orosz cári hatalom összeomlása után a britek ki tudták terjeszteni befolyásukat egész Perzsiára. Az első világháború végén szomorú volt a helyzet. Sok civil éhezett és járványos betegségben halt meg. Egy évtizeddel az alkotmányos forradalom után a független, szabad Irán képe távolinak tűnt. De a lázadás szelleme nem hunyt ki. 1921 február 21-én röviddel éjfél után északnyugatról jövő 2500 katona elérte Teheránt. A vezetőjük egy magas növésű tiszt Reza Khan volt. Az egyszerű családban született férfi a kozákok közt szolgált, majd a britek segítségével főparancsnok lett. Elege lett a gyenge kormányzatból és modernizálni akarta országát. Reza véráldozat nélkül magához ragadta a hatalmat. Rákényszerítette a sahot, hogy hadügyminiszternek nevezzék ki. Két év múlva miniszterelnök lett. A sah ekkor már sok időt töltött Európában és 1925-ben a parlament meg is fosztotta a hatalmától. Reza elérte célját. Ő lett 1926 áprilisában a „királyok királya”, megalapítva a Pahlavi dinasztiát. Hassan Taqizadeh rövidesen hazatért Németországból Reza szoros tanácsadója lett. Az egykori forradalmár nagy reményeket táplált az új sah uralma iránt. A 48 éves Reza kemény volt magával és népével. A következő két évtizedben gyors modernizációt hajtott végre. Utakat, vasútvonalakat, gyárakat és egyetemeket építetett. A nyugati vívmányokat akarta meghonosítani úgy, hogy a nyugati befolyást csökkenteni akarta. Reza az iszlámban a fejlődés akadályát látta. Számára a Perzsa hagyomány a Szasszanida és az Ahemenida birodalmak jelentették. Ezért is nevezte át országát hivatalosan Iránnak és megtiltotta a csador viselését.        

A britek támogatták az új sahot, mert nyugalmat biztosított az országban. A brit követ dicsérte Rezát: „nem pazarolja az időt felesleges udvariasságokra, amelyek oly drágák a perzsa lelkeknek”. Ugyan az új sah magasabb részesedést ért el a kőolaj kitermelés hasznából, de azért a döntő rész még mindig az angoloké volt. Az iráni kőolajra nagy szüksége volt az első világháborúban meggyengült birodalomnak, főleg a hadiflottának és az iparnak. Autók, tehergépkocsik, buszok az egész brit világbirodalomban iráni benzinnel mentek. Nem volt véletlen, hogy Winston Churchill már 1911-ben az Anglo Persian Oil Company államosítását sürgette, mivel látta milyen fontos szerepe van a fekete aranynak a világ feletti uralom megtartásában.

 Eva Braun szenvedélyesen fotózott, gyermeki naivitással rajongott a Harmadik Birodalom vezéréért, akinek szeretője, később felesége volt. És nem mellesleg naplót is írt, amit 1948-ban Luis Trenker nevű férfi nyilvánosságra hozott. Ezzel csak egy hiba volt: hamisítvány volt.

 Harmincöt évvel a „Stern” magazin áltál publikált állítólagos Hitler napló előtt, már 1948-ban megjelent egy napló, amely a Führer legszűkebb környezetének életébe engedett bepillantást. „Egy időben a legvadabb fehérneműkhöz kellett hozzá szoknom, amiket az ő kívánságára kellett viselnem. Ma már csak azt tudom mondani, ezek a legfinomabb és legkényelmesebb fehérneműk, amelyeket bármikor is hordtam”. A napló a náci vezetőkről is elárul különös dolgokat. Julius Streicher a „Stürmer” című náci hecclapot adta ki. Róla ezt olvashatjuk: „Streicher kedvenc időtöltése volt, hogy egy ökröt egész nap a tűző napon, hagyott szomjazni, majd addig hagyta inni, míg össze nem esett”. A leleplezések állítólagos írója Hitler szeretője, majd röviddel a 1945 április 30-i közös öngyilkosságuk előtt felesége, Eva Braun volt. Ahogy a Hitler naplót – amiről azt állították miatta újra kell írni a második világháború történetét – ezt is hamisították. Csak míg a Hitler naplót 1981 és 1983 között egy kisstílű bűnöző készítette, addig a Führer szerető állítólagos vallomásai mögött egy nemzetközi híresség állt, Luis Trenker, aki az 1920-as évek óta ünnepelt hegymászónak, regényírónak és filmkészítőnek számított. A mindig joviális napbarnított alpinista azt állított, hogy Eva Braun 1944-ben egy kitzbüheli hotelben kereste fel egy zárt borítékkal a kezében és azt kérte, ha vele bármi történik, hozza nyilvánosságra a boríték tartalmát. Ez egy különleges 89 oldalas kordokumentumként jellemezte Trenker, amiről Eva Braun állítólag az mondta: „Meg fogja érteni, miért fontos feljegyzések, és miért nem akartam eldugni, vagy megsemmisíteni.” A háború utáni médiaérdeklődés hatalmas volt. Kiadók jelentkeztek Angliából, Franciaországból, Olaszországból, Hollandiából és az USA-ból. Hollywood is kíváncsi volt az anyagra. Az, hogy a naplót nem kézzel írták, hanem gépelték senkit sem zavart, mint ahogy az aláírás hiánya sem. Végül is Luis Trenker a nevét adta hozzá, ráadásul a neves publicista Hans Habe azt mondta „kispolgári, félművelt stílus” pont olyan, mint Eva Braun levelei.

A fotólaboránsnak tanult szerető valóban vezetett naplót, de ennek nagy része eltűnt. Csak 22 kézzel írott oldal maradt meg 1935-ből. Egy teljesen naiv ifjú nő képe bontakozik ki ebből, akinek a gondolatai csak az általa Németország, sőt a világ legnagyobbnak tartott embere körül forogtak. „Jön-e ma, vagy nem?”, „Szeret-e igazán?” , „Miért nem hallok híreket felőle?”. Eufória és rezignáció, dac és kiengesztelődés váltakozik folyamatosan. De a részletek soha sem olyan szaftosak, mint Trenker géppel írt szövege.

1935 február 18-án Eva Braun ezt írta: „Váratlanul jött és egy édes este lett belőle. Olyan végtelenül boldog vagyok, hogy szeret. Nem tartoznák neki semmivel, ha többé nem látna szívesen.” 1935 március 11-i bejegyzés: „Csak egy dolgot kívánok magamnak. Súlyos betegséget, és minimum 8 napig semmit sem tudni róla. Bárcsak soha sem látnám! Csak akkor van rám szüksége, ha nincs jobb dolga. (Butaság!) Miért kínoz engem, és miért nem vet véget az egésznek?” Eva Braun megpróbálja elterelni a figyelmét az elhagyatottságról: „Ma este Hertával megyek vacsorázni. Mi lehet tenni egy ilyen egyoldalú 23 éves nővel? Azt hiszem, úgy kell kezelni őt, amilyen.” „Ha lenne, egy kis kutyám nem lennék egyedül.” Május 28-i írás: „Istenem segíts, hogy ma még beszélni tudjak vele, különben késő lesz. Elhatároztam 35 altató tablettát veszek be. Ez holt biztos lehetőség lesz. Bárcsak felhívna!” Az öngyilkosság kísérlettel Eva Braun Hitler figyelmét próbálta magára vonni. Egészen a berlini bunkerben töltött utolsó napokig szeretője maradt a Führernek. A kapcsolatukat mindvégig titokban tartották. Hitler menyasszonya csak Németország lehetett. Csak Eva családja és a szűk belső kör tudott a viszonyukról. 

Luis Trenker 1937 óta ismerte Eva Braunt. Saját elmesélése szerint, anélkül, hogy tudta volna kicsoda, egy bálteremben kocogtatta meg a vállát. Később azt tapasztalta, hogy az ilyenfajta közeledése miatt a lány, ha találkoztak egy kicsit mindig elfintorodott. A dél tiroli származású Trenker Mussolini Itáliája és Hitler Németországa között ingadozott. Pedig árja jellegzetes kinézete miatt szívesen látott művész volt náci körökben. Tehát akár még a lehetősége is meg lett volna, hogy az általa csak „korán elriasztott szépasszonynak” hívott Eva Brauntól a naplóját megkapja. Ráadásul egy ilyen írásmű tele szenzációs bulvár témákkal, amit a pénzszűkét jelentő háborút követő években el lehetett adni a sajtónak nem jött volna jól Trenkernek? Vadul vonzó fehérneműkkel és szenvedő ökrökkel? Vagy az egyik náci vezér Robert Ley házi oltárárával? „A hálószobájába vezetett és azt mondta olyat mutat, amit még más nem látott. A komódon állt egy oltár középen a Führer fotójával. Előtte egy vörös tálkában égett „az öröktűz”. Ettől balra és jobbra friss virágok. Minden reggel saját magam hozok új virágokat – mondta Ley, majd hozzá tette: Reggel és este itt mondok imát. Ez ad erőt a munkához.” De az állítólagos naplóban olvashatunk arról, hogy a 17 éves Hitler részegen Bécsben hogyan vesztette el szüzességét és mi történt másnap: „Órákkal később egy széles franciaágyban ébredt, mellette egy kövér nem éppen fiatal nő aludt. Borzalmasan érezte magát. Amikor a nő felébredt csak annyit mondott „Legyél nyugodt, minden ki van fizetve!” – majd elfordult és tovább folytatta az alvást.” Ritkán érintette Trenker géppel írt kézirata a politikát. Viszont az álnapló tartalmaz részeket, milyen terveket osztott meg Hitler szeretőjével 1939-ben Lengyelországgal kapcsolatban. „A lengyelek alkoholisták. Heti rum adag hozzáadva az IG Farben által gyártott droggal hamar a lengyel értelmi szintet a minimálisra csökkenti. Így nem tudnak politikai ötletekkel előállni.” Az írásnak hitelt adóknak nem tűnt fel, hogy a lengyelek nem annyira rumot, mint vodkát isznak! Apró malőr… Eva Braun viszont a 89 oldalas műben nem beszél politikáról. Ő szeret és szenved. Például Leni Riefenstahl miatt. Amikor az „Akarat diadala” és az „Olimpia” című propagandafilmek rendezője meglátogatta Hitlert Eva Braun Hamupipőke szerepbe kényszerült. „A hálószobámban kellett várnom, míg be nem jött. Amíg a Leni meztelen táncot lejtett nem lehettem ott. Talán azért mert én még fiatal voltam vagy, mert én voltam az ő titkos királynője?” 

Szerepeltek ennél vadabb dolgok is Trenker írásában. Eva Braun állítólagos kapcsolata egy Kurt nevű bécsi festőművésszel. Gyakran találkoztak egymással és egyre közelebb kerültek egymáshoz. De Hitler tudomást szerzett a dologról. Mint egy ócska ponyvaregényben követte a párt egészen Kurt lakásáig: „Ami ezután történt borzalmas, borzalmas, borzalmas! Kurtnak alig volt ideje felkelni az ágyból. A hajam a szememre hullott, nem láttam semmit. Mikor tudatosult bennem mit történt, már megtörtént.” Hitler a vetélytársát saját kezűleg ölte meg. A következő napi bejegyzésben ezt olvashatjuk: „Kurt halála nem jelentett érzelmileg számomra semmit. Nem éreztem fájdalmat. Egy sötét és borzalmas vége egy életnek, amellyel egy darabig kapcsolatban voltam.” Ez már viszont sok volt Eva Braun családjának. Amikor 1948 szeptemberében a „Wochenend” című képeslap, ami alcímében úgy hirdette magát, mint a „pihenés a hétköznapok után” lehozta a történetet a család Leni Riefestahl támogatásával perre ment és nyert. A müncheni bíróság előtt Hitler titkárnője Traudl Junge is tanúskodott és cáfolta az állítólagos naplóban leírtakat. De Hitler volt sofőrje is megjelent a tanúk padján és határozottan kétségbe vonta például azt, hogy Hitler egy hónapban csak egyszer fürdött volna. Ugyanis az ő feladata volt, ha bárhova megérkeztek a fürdő előkészítése. A bíróság előtt derült ki, hogy egyes részeket a hamisító egy másik botrányműből lopta. Az 1913-ban Sissi császárné unokahúga Larisch grófnő által írt memoárban már lehetett olvasni a „vad fehérneműkről”, amiket Rudolf trónörökös vásárolt Mary Vetsera, a szeretője számára és egy másik főherceggel kapcsolatban az ökörről szóló történet is visszaköszönt. „Nem kell szakértő irodalomtudósnak lenni, hogy felismerjük a grófnő szövegeit.” – írta a tiroli történész, Roman Urbaner Trenker nagy ellenfele. A müncheni bíróság ugyan megtiltotta, hogy a szöveget Eva Braun naplójaként jelentessék meg, ennek ellenére a francia és az olasz könyvváltozat már kapható volt.                 

Rögtön a müncheni per után Hans Habe már nem akart tudni arról, hogy egyszer az álnaplót hitelesnek tartotta. Trenker a biztos itáliai távolságból továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy az írást Eva Brauntól kapta. Arról nem tehet – mint mondta – hogy néhány rész nem felel meg a valóságnak. Egészen 1976-ig áldozatként állította be magát: „Soha nem hoztam nyilvánosságra Eva Braun naplóját. Ezt bizonyos sajtóban dolgozó emberek tették az akaratom ellenére, mert így az újságaikat könnyebben el tudták adni. Soha nem hallottam, vagy olvastam Larisch grófnő memoárjáról.” Később egy bocsánatkérés félére is futotta tőle: „csak egy tréfa volt” jegyezte meg a naplóról. Valójában nehéz mind a mai napig megmondani, hogy Trenker személyesen hamisította-e a naplót. Ha valaki más fogalmazta meg a szöveget, az dél tiroli Louis Barcata az egykori náci lap a „Das Reich” római tudósítójának kellett lennie. Ő Trenker barátja volt. Az bizonyos, hogy Trenker ha nem is a szerző volt, de az biztos, hogy a csalás egyik hajtómotorjának számított. Minden esetre a hírnevének nem ártott. Már az 1960-as és 70-es években, a televízióban a hegyek szépségeiről készített műsorokat. Tevékenységét Olaszországban, Tirolban és Ausztriában szövetségi szinten kitüntetésekkel jutalmazták. Amikor 1990-ben Bozenben meghalt, tudta életrajzi könyve a helyes címet viseli: „Minden jól alakult.”        

 A 17. század elején Johannes Kepler megfejtette a bolygók mozgásának titkát. De ezek után egész tudományát be kellett vetnie, hogy egy boszorkánysággal gyanúsított nőt megmentsen: a saját anyját.

 Amikor 1615 december 29-én Johannes Kepler ajtaján kopogtattak és egy küldönc levelet adott át neki úgy gondolta valaki újévi jókívánsággal lepte meg. A küldemény két hónapon keresztül utazott, míg a svábföldi Heumadenből Linzbe megérkezett és egyáltalán nem tartalmazott jó hírt. Leánytestvére Margaretha küldte, aki segítséget kért tőle. Anyjukat Katharinát boszorkánysággal vádolták. De ez még nem volt elég. Az egyik feljelentő nem más volt, mint Kepler fiútestvére Heinrich. A lesújtó üzenet a csillagászt a karrierje csúcsán érte. Pár év telt el azóta, hogy a forradalmi felfedezéseit megtette. A bolygók a nap körül nem kör, hanem ellipszis pályán mozognak, és minél közelebb vannak hozzá, annál gyorsabbak. A műveivel Kepler a modern természettudomány előtt nyitotta meg az utat. Most viszont nem arról volt szó, hogy a világűr titkait megfejtse, hanem, hogy az emberi babona ellen vegye fel a harcot.  Hat évet fog ez a küzdelem az életéből elvenni. De kik voltak Keplerék, akiknek a családjában ez a dráma lejátszódott? A család 1575-ben telepedett le a svábföldi kisvárosban Leonbergben. Katharina egyedül nevelte négy gyermekét, mert férje katonaként szolgált és sokszor volt távol. 1589-ben a férfi végleg eltűnt. Ekkor a gyerekek Johannes és Heinrich 18 és 16 évesek voltak, míg Margaretha és Christoph öt és két évesek. A körülmények ellenére Katharina a gyerekeinek jó sorsot biztosított. Legalább is majdnem mindegyiknek. Christoph rézöntő mester lett, Margaretha egy lelkészhez ment feleségül. Johannes minden elvárást felülmúlva híres tudóssá vált. Elvileg anyja lelkésznek szánta a tehetséges fiát, de ő félbehagyta teológiai tanulmányait Tübingenben és matematikusként helyezkedett el Linzben. Asztrológiai naptárakat kellett készítenie. Már tanulóként csodálattal töltötte el az éjszakai égbolt tanulmányozása. Az első könyvével 1596-ban felkeltette a híres matematikus Tyho Brache figyelmét, aki meghívta Prágába II. Rudolf udvarába. Brache halála után Kepler lett az udvari matematikus. Rudolf uralkodása után viszont el kellett hagynia a várost, mert az új császár az ellenreformáció élharcosa volt. Keplernek, mint protestáns vallású tudósnak nem volt helye az udvarban. De szerencséje volt. Újra állást kapott régi lakóhelyén Linzben, mint matematikus. Heinrich sorsa rosszabbul alakult. Az epilepsziára hajlamos öccse két szakma elsajátításába is belebukott, majd koldulva és fosztogatva járta az országot. Kepler szerzett neki a prágai udvarban a császári gárdában állást. Ebből viszont elege lett 1614/15 telén és hazament. Elszegényedve, nincstelenül, amikor hazatért az étkezésnél húst követelt az anyjától. De viszont ezt a téli időszakban nem tudott szerezni neki a szerencsétlen asszony. Heinrich sértve érezte magát és szidni kezdte. Elmondta mindennek, többek között boszorkánynak. Egy kijelentés, aminek következményei lettek.

Az hogy a gyanú hogyan terjedt el nem teljesen tisztázott. Leonbergben semmi sem maradt titok, főleg, ha olyan faragatlan fickó terjesztette, mint Heinrich. Ráadásul Ursula Reinbold a helyi üveges felesége is megtudta, aki fájdalmaktól és bénulástól szenvedett. Nem Katharina okozta a fogyatékosságát? Nem rég Reinboldot egy pohár borra meghívta. Csak nem varázsital volt? Ekkor még nem történt semmi. Ám a következő augusztusban a leonbergi elöljáró Lukas Einhorn Kathrinát berendelte a városházára. A hivatali épületben találkozott Ursula Reinbolddal és fivérével. Ez rákiáltott: „Te boszorkány! Varázsitalt adtál a testvéremnek, nézd, hogy szenved!” Katharina reszketett a felháborodástól, de összeszedte annyira magát, hogy válaszoljon. Azt mondta nem jogos vádaskodni bizonyítékok nélkül. Ő egy idős asszony, aki támogatásra szorul. Einhorn elengedte, de a rémálom csak ekkor kezdődött Katharina számára. Johannes Keplert húga levele teljesen váratlanul érte. Röviddel ezelőtt 65 éves anyja meg jó hírnévnek örvendett. Ugyan analfabéta volt, de volt egy présháza és az adózók között a középréteghez tartozott. Kepler öccse Christoph és húga férje már beperelt Reinboldot alaptalan vádaskodásért és Kepler is tudta anyja oldalán a helye. A protestáns Württembergben is súlyos vádnak számított a boszorkányság. Ugyan abban hittek az emberek, hogy az Isten a végső ítéletnél elválasztja a búzát az ocsútól, tehát ő ítéli meg az emberek cselekedetét, mégis a világi bíróságok 1560 és 1750 között 197 személyt ítéltek halálara boszorkányságért. Ez viszonylag alacsony szám volt a többi délnémet államhoz képest. Ennek ellenére Kepleréknek nem volt szerencséje, ugyanis ügyük a legnagyobb üldözési időszakba esett bele.             

Kepler anyjának ügye időközben az idegek harca lett. Einhorn tovább gyűjtötte a bizonyítékokat. Csak Heinrichet nem tudta már megidézni, ugyanis ő 1615-ben meghalt. Katharina az egyre ellenségesebb hangulat miatt kénytelen volt elköltözni, hol lányánál Margarethánál, hol pedig fiánál, Christophnál lakott. Kepler is mozgalmas időszakot élt meg. Felesége Susanna három gyereküket vesztette el. Most meghalt két éves kislánya Meruschl és egy másik lányuk is csak fél évet élt. Ennek ellenére befejezte 1619-ben főművét a „Világ harmóniáját”, amelyben bemutatta, hogyan lehet a bolygók közötti távolságot kiszámítani. De a boszorkányság ügye még nem jutott nyugvópontra. Végén már Kepler kapcsolatai sem segítettek. 1620 augusztus 7-én Margaretha figyelmeztette anyját, hogy az elöljáró az embereivel jön érte. Einhorn időközben 20 további tanút felhajtott. Többek között egy lányt, aki a karját és kézfejét sem tudta mozgatni, miután az állítólagos boszorkány hozzáért. A pék felesége állította, hogy a borjújuk megdöglött miután Katharina náluk járt. Az iskolaigazgató azzal gyanúsította meg, hogy a bora miatta romlott meg. Minden az özvegy ellen irányult. Einhorn még további két dologgal gyanúsította. Megvesztegetéssel, mivel korábban egy ezüst kelyhet akart neki adni, valamint azzal, hogy az apja koponyáját ki akarta ásni. Kepler anyja letartóztatása után átvette a védelmét. Otthagyta a tudományos életet Linzben, hogy anyját megmentse. Összepakolta a dolgait és állapotos feleségével és három gyerekével útra kelt. A családot Regensburgban hagyta, míg ő Württembergbe ment. Anyját a Leonbergtől 30 kilométerre északra fekvő Güglingenbe vitték és itt egy toronyba zárták be. Itt várta megbilincselve őrizet alatt perét, de hónapokon keresztül nem történt semmi. Johannes Kepler az ősz folyamán többször felkereste anyját, kikérdezte a tanúkat és érdeklődött Leonberg hétköznapjairól. De lényegében semmire sem jutott, ezért frusztráltan családjához utazott Regensburgba. Kepler számára a helyzet drámai lett. Tombolt a harmincéves háború és Linzet elfoglalták a bajor csapatok. Bizonytalan volt, hogy vissza tud-e térni a városba. A nehézségek ellenére sikerült új művét befejezni az „Epitomé” -ét, ami az első és teljes összefoglalása volt a csillagászatnak. A könyv 17. század alapműve lett. Még a könyve utolsó sorait írta, amikor elkezdte összeállítani anyja védelmének iratát. És ehhez igénybe vette egész tudományos munkásságának tapasztalatait. Az írásbeli tanúvallomásokat alaposan kielemezte és megállapította mi benne a hisztéria és mi a ténybeli állítás. Sok tanú vagy túl fiatal volt, vagy keveset élt Leonbergen, hogy jól ismerje Katharinát. Ursula Reinboldot babonás, rendetlen, önző nőnek írta le, aki saját maga kezelte félre betegségét. Ráadásul a birodalmi törvények két egymástól független tanút követeltek meg a vád alátámasztására. Nála ez nem volt meg, tehát kizárható tanúként. Más esetekben pedig kimutatta, hogy az illetők betegségei korábban jelentkeztek, mint mielőtt anyjával kapcsolatba kerültek volna.                   

Érdekes, hogy Kepler nem kérdőjelezte meg úgy általában a boszorkányságot. Talán azért, mert még nem teljesen a modern értelemben vett racionális gondolkodó volt. Ezt mutatja, hogy horoszkópkészítésből is élt. De az is lehet, anélkül is védhetőnek látta az ügyet és nem akart új frontot nyitni. Ennek ellenére azt bizonyította, hogy a vádak mögött természetes módon megmagyarázható és cáfolható dolgok állnak. Például Heinrich bátyja vádjait tragikus életével indokolta. A vesztegetést azzal magyarázta, hogy idős édesanyja ezzel akarta az ellenséges hivatalnok jó indulatát elnyerni. A védőszöveg végén hozzátette Katharina csak egy öreg, gyenge asszony. Kepler a védelem iratait 1621 májusában adta be. Az államügyészség minden állítását támadta. Szerintük Katharinát kínzásnak kell alá vetni, hogy az igazságot kiszedjék belőle. A bíróság nem hozott ítéletet. Kepler viszont lehetőséget kapott, hogy a szövegét átdolgozza, mielőtt a tübingeni jogászok elé terjesztik az ügyet, akik dönteni fognak. Hatvannégy sűrűn írt oldalon megint összefoglalta érveit, sikerrel. Szeptember 10-én Johann Ulrich Aulber tübingeni jogász úgy találta, hogy a tanúk szavahihetetlenek, az asszony pedig túl idős a kínvallatáshoz. Fel nem mentette Kepler anyját, de azt az utasítást adta, hogy az igazságot másképp kell kideríteni.           

1621 szeptember 28-án Katharina Keplert a városházára szállították. Ott egy kínvallató már előkészítette a szerszámait és pontosan elmondta az idős asszonynak mi fog vele történni, ha nem vallja be a bűnét. Ez egy színjáték volt, de ezt általában a vádlott nem tudta és gyakran ez is elég volt a vallomás kicsikarásához. Katharina viszont nem ijedt meg. „Bármit tehetnek velem” – mondta - „de nem tudom, mit kellene bevallanom!” Kepler tudta anyját nem tudják vallomásra kényszeríteni. Aulber, a bíró és a kínvallató azért még megpróbálta párszor beismertetni vele az ellene szóló vádakat, de ez sem vezetett eredményre. Végül az elöljáró visszavitette a toronyban lévő börtönbe. Hat nappal később szabadon engedték. 14 hónapi fogság után nyerte vissza szabadságát, amit viszont nem élvezhetett sokáig. Fél évvel később 1622 április 13-án leánya házában meghalt. Johannes Kepler visszatért Linzbe. Azt, hogy miért volt olyan sokáig távol, senkinek nem árulta el. 1630–ban bekövetkezett halála után, mint egy nagy tudós vonult be a történelembe és nem úgy, mint egy boszorkány fia.       

 A második világháborúban nem volt ritka eset, hogy egy ügynök egyszerre két ellenséges országnak dolgozott. Közéjük tartozott a spanyol Juan Pujol Garcia. A nácik annyira megbíztak benne, hogy Londonba küldték, az angolok pedig egy hihetetlen zavarkeltő akcióra használták fel.

 Tél volt, amikor Juan Pujol Garcia karrierje elkezdődött. Nemsokára a britek ünnepelt ügynöke lett egyben a náci Németország legfontosabb kémje. A náciktól megkapta a Vaskeresztet, a britektől pedig a Member of the Order of the British Empire kitüntetést. Ez egy nagy mesélő története, aki a náci megbízóit bátran és rendkívül fantáziadús módon játszotta ki. 1941 januárjában Juan Pujol Garcia 28 éves. Eredetileg baromfitenyésztő volt a szakmája, de ebben az időben, mint egy lepukkant szálloda menedzsere próbált érvényesülni. A felesége Araceli éppen gyereket várt. Spanyolország két évvel a polgárháború után romokban hevert. Alig volt mit enni, a börtönök Franco tábornok ellenfeleivel voltak tele, a horizonton pedig már ott sejlett a következő katasztrófa. Nem tudta senki, hogy Spanyolország belép-e a háborúba. A politikához nem értett Pujol, Franco diktatúrája meg félelemmel töltötte el. El akart menni feleségével oda, ahol az élet könnyebb és minden reményét a britekbe vetette. Szívesen hozzájárult volna Hitler legyőzéséhez. Arra az elhatározásra jutott, hogy kémnek áll. „Be kell vallanom” – írta később emlékirataiban – „ez elég őrült ötlet volt.” Naivan bement a madridi brit nagykövetségre. A külképviselet tiszteletben tartva a spanyol semlegességet nem is gondolt ügynökök alkalmazására. Németország ezzel szemben intenzíven keresett olyan embereket, akiket be tudna szervezni. Pujol ezért arra gondolt, hogy a németekhez beépülve az angoloknak szerez információkat, hogy alkalmasságát bizonyítsa. Ezután a britek is más szemmel néznek majd rá. Pár telefonhívás után egy szőke német úr karján esőkabáttal valóban akart találkozni vele egy kávézóban. Azonban kudarccal végződött az első feladat, amivel a német megbízta: Pujolnak tudósítói állást kellett volna szereznie magának egy újságnál, amely Londonba küldte volna. Onnan pedig Abwehrt – a német elhárítást - kellett volna informálnia. Egy ilyen állást Pujol nem tudott magának szerezni. Viszont mást tudott: mesélni. A spanyol azt mesélte a német összekötőjének, hogy egy barátja tud neki diplomata útlevelet keríteni, amivel ő Londonba utazhat és ott speciális megbízottként devizát csempészhet. Pujolnak valóban volt egy diplomata útlevele. Egy mintapéldány, amit az egyik nyomdász barátjától kapott. A kávézóban az asztal alatt átcsúsztatva meg is mutatta német összekötőtisztjének, aki bármilyen abszurdnak hangzik bedőlt a trükknek. Pujol megkapta első megbízatását, utazzon Londonba.        

1941 július 12-én aztán eljött az idő. Juan Pujol Garcia látszólag elindult Londonba, kofferjében láthatatlan tintával és fogkrémes tubusba rejtett készpénzzel. Az első levelében, amelyet a német összekötőtisztjének küldött, arról számolt be, hogy egészségesen megérkezett az angol fővárosba és megismerkedett a Lisszabon-London járat utaskísérőjével, akivel a jövőben küldeni fogja a leveleit, hogy a brit cenzúrát kijátsszák. Az üzenetből egy sor sem volt igaz. Pujol valójában feleségével és gyermekével Lisszabonba utazott és ott egy halásznál lakott. A németek megbízatását, hogy egy ügynökhálózatot hozzon létre a portugál fővárosból intézte, pontosabban nem intézett semmit csak a fantáziája által kitalált történetekkel traktálta megbízóit. És ez tökéletesen működött. A madridi felettesének, Karl-Erich Kühlenthalnak küldte a sikereiről a beszámolókat. Októberig állítása szerint három ügynököt szervezett be: egy kereskedelmi utazót, aki Anglia déli partjainál figyeli a hajók mozgását, egy Liverpoolban élő Gerber nevű svájcit és egy Glasgowban tanuló venezuelai cserediákot. Mindegyik kitalált figura. Pujol hetente küldte a jelentéseit, hogy például emberei hajókonvojokról számoltak be, amelyek páncélosokat és élelmiszert hoztak Amerikából. De írt egy partraszállás gyakorlatról Windermere tónál, pontosan megemlítve a hajókat, a táborokat és a légierő gyakorlóhelyét. De a spanyol a lábát még Angliába sem tette be, ráadásul a nyelvet sem beszélte. Az adatokat útleírásokból, menetrendekből és térképekről szerezte, az aktuális politikai helyzetről az újságokból és filmhíradókból tájékozódott. Néha komoly hibákat ejtett: beszámolt hajókról, amelyek régen elsüllyedtek és nem nagyon ismerte ki magát az angol pénzügyi rendszerben. Kühlenthalnak nem nagyon tűntek fel ezek a hibák. Nagyra értékelte ügynökét, akinek a jelentéseit rádión továbbította Berlinbe. Amikor Pujol azt jelentette, hogy egy nagy hajókonvoj indult Málta felé, oda küldték a tengeralattjáróikat és felderítőgépeiket, de nem találtak semmit.

Angliában a tevékenysége nem maradt ismeretlen. A Madrid és Berlin közötti rádióadásokat lehallgatták és riadóztatták az MI5-ot a belső elhárítást. Eddig úgy tudták, hogy a Nagy Britanniában működő összes német ügynököt elfogták, kivégezték, vagy átállították kettős ügynöknek. De ki lehet ez az új ember „Alaric” fedőnévvel? Kit hozott Kühlenthal az országba? És mit jelentenek ezek a különleges jelentések? A német elhárítás az egyik kettős ügynökétől megerősítést kért „Alaric” ügynök információival kapcsolatban. Ez csapda lenne? Guy Liddell a brit elhárítás vezetőjének sok kérdése volt. Scotland Yard és az MI5 „Alaric” ügynök utáni hajszája eredménytelen maradt mindaddig, míg MI6 a brit hírszerzés egyik tagja nem jelentette, hogy Spanyolországban és Portugáliában dolgozó kollegáinak egy Juan Pujol Garcia nevű spanyol az idegeire megy. Ő neki kell „Alaricnak” lennie – gondolták a britek. Most mindenki meg akarta szerezni. A két kémszervezett az MI5 és az MI6 elkeseredett harcot vívott a spanyol beszervezéséért. Ő nem sejtett semmit, de egyre jobban félt, hogy a németek előtt lelepleződik. Majd hirtelen az MI6 egyik tisztje találkozni akart vele. A híres fürdőhely Estoril egyik tengerparti éttermében jött létre a találkozó. Három nappal később Pujol megtudta titokban Londonba kell utaznia. Április 10-én szállt fel egy Gibraltárba menő hajóra. Két hétig maradt itt, míg végre egy hűvös tavaszi napon Londonba repült. 1942 április 24-én Pujol repülőgépe egy dél angliai repülőtéren landolt. Egy biztonsági házban helyezték el. Napokon keresztül hallgatták ki a titkosszolgálat tisztjei. Ismételten el kellett mesélnie a történetét. A Kühlethalnak küldött jelentéseit kellett megmutatnia, amelyeket a rádióadások szövegeivel összehasonlítottak. Végén az MI5 emberei biztosak voltak benne, hogy „Alaric” van a kezükben, aki nem német csali.

Pujol szerencsésnek érezte magát. A britek ügynöke lett. Az új fedőneve „Garbo” lett, amit Cyril Mills az MI5 tisztje választott ki neki, a híres színésznő neve után, utalva ezzel a spanyol színészi teljesítményére. „A britek kaptak egy kettős ügynököt, akit a saját céljaik alapján kellett már csak felhasználni” – írta John Mastermann oxfordi történész professzor, aki a második világháború idején a brit titkosszolgálaton belül a kettős ügynökökéért felelt. Ezek közé olyan emberek tartoztak, akiket a németek küldtek a britekhez, de vagy lebuktak, vagy feladták magukat. Mialatt a német hírszerzés azt hitte nekik dolgoznak, megtévesztő, hamis információkat szolgáltattak. Ez egy bonyolult játék volt. Valós információkkal is kellett szolgálniuk, hogy ne veszítsék el a hitelüket. De végeredményben mit küldtek el, az angolok határozták meg. Összesen 120 német kettős ügynök dolgozott az MI5-nak, voltak, akik rövidebb ideig voltak, akik évekig. Előfordult, hogy egy kettősügynök csak szigorú felügyelet mellett dolgozhatott, mert nem bíztak benne. Juan Pujol Garcia családjával észak Londonban élt. Minden reggel pontosan ugyanabban időben elhagyta a lakását és a Citybe ment, ahol egy irodában Piccadilly Circuson akták várták. Mint Garbo ügynök továbbra is a fantáziája segítségével dolgozott. A segítségére Tomás Harris ügynök volt, akinek az anyja Spanyolországból származott. Együtt találták ki Pujol hálózatát: egy gibraltári pincért, egy kommunista gyűlölő dél afrikait és a Glasgowban élő venezuelai diák testvérét. Minden személynek Pujol és Harris komplett életrajzot talált ki.

1942 nyarán Kühlenthal azt akarta tudni terveznek-e a britek támadást. Pujol azonnal válaszolt, hogy venezuelai ügynöke Skóciában csapat mozgást érzékelt, akik hegyi hadviselésre készültek fel. Téli ruházat és hóláncokat látott nagy mennyiségben, minden arra utal, hogy a szövetségesek Norvégiában akarnak partra szállni. A brit lehallgató szolgálat érzékelte, hogy Pujol információi prioritást élveztek a németeknél és azonnal továbbították Berlinnek. Novemberben brit csapatok észak Afrikába készültek és erről a németek nem tudhattak. Pujol azt jelentette, hogy svájci ügynöke Liverpoolban annyira megbetegedett, hogy nem fogható munkára. Sőt a végén meg is halt. Kühlenthal gyászüzenetet küldött a nem létező özvegynek. 1943-ban a szövetségesek tervezni kezdték a normandiai inváziót. Garbo ügynöknek a helyről és az időről hamis információkat kellett küldenie. Folyamatosan küldte a megtévesztő adatokat nem létező csapatösszevonásokról a partvidéken, kitalált csapatszállító gépekről, hadihajó mozgásokról. Naponta mentek az üzenetek Madridba. Szeptember 8-ra támadást jelzett Calaisnál. Reggel meg is jelent egy hajóraj repülőgépek kíséretében, majd visszavonultak. A BBC másnap bejelentette gyakorlatról volt szó.

A Wehrmacht számára Pujol rendkívül megbízható forrásnak számított. Mindeközben Angliában már javában folytak mindenidők legnagyobb partraszállásának előkészületei. 1944 elejétől minden egy célnak volt alárendelve, a „D-Day” sikerének. A hatalmas készülődést Dél Angliában nem lehetett titokban tartani. Azt is lehetett tudni, hogy a célterület a francia csatorna övezetben lesz. Azért, hogy a németek elől az invázió valódi időpontját, helyét és méreteit titokban tartsák hatalmas elterelő manőverbe kezdtek a szövetségesek, melynek neve: Operation Fortitude volt. A nácik megtévesztésére kitaláltak egy komplett hadsereget, amelyet Délkelet Angliában Calaissal szemben állomásoztattak. A németeknek úgy kellett tudniuk, hogy a partraszállás itt fog lezajlódni. Ebben a színjátékban Pujolra fontos szerep hárult. A német hírszerzés szemében nagy a megbecsültsége és a fantom ügynöki köre jól működött. Időközben a spanyol már 24 kitalált ügynökkel zsonglőrködött. A németek megkönnyítették munkáját, mert pontosan azt az információt várták, amit neki le kellett adnia. Azt, hogy Calisnál lesz a támadás. Pujol naponta többször küldött információ puzzle daraboakt, olyanokat, amelyből a nagy kirakóst össze lehetett állítani, természetesen az angolok szája íze szerint. A fiktív amerikai First Army Gorup rövidítve FUSAG úgy lett megalkotva, hogy a légi felderítés és a lehallgatások által is meg legyen erősítve a létezése. 1944 májusában Hitler és tábornokai meg voltak győződve arról Nagy Britanniában 80 divízió állomásozik a tényleges 52 helyett. Június 6-án este Pujolnak jelentenie kellett az invázió kezdetét. Hajnali háromkor hívta rádión Madridot, de nem jött válasz. Csak reggel nyolckor érte el őket, de ekkor már folytak a harcok. A német tábornokok határozatlanok voltak, hogy ez a fő támadás-e. Végeredményben az amerikai First Army Gorupot még nem vetették be. Bizonytalankodások közepette több páncélos egységet Normandiába irányítottak. A 15. hadsereg még semmit sem érzékelt Calais környékén. Hitler végül két páncélos egységet június 10 –én a francia tengerparti városhoz irányított. Előző nap Pujol a legfontosabb üzenetét adta le. Dél Angliában levő tartalékot Calaisnál akarják bevetni. Este a Wehrmacht összefoglaló jelentésében már szerepelt az információ. Ezzel Pujol hozzájárult a németek további bizonytalankodásához. Eisenhower arra számított, hogy az Operation Fortitude 24 órára tereli el a németek figyelmét, ezzel szemben a Wehrmacht vezetése júliusig számolt Calaisnál a támadásra. Angliában még mindig voltak katonák, akik azzal foglalkoztak, hogy a FUSAG létezését bizonyítsák. A németek még 1945 tavaszán is keresték a nyomát a nem létező amerikai hadseregnek. Pujolt is megkérdezte Kühlenthal. A spanyol azt felelte már nincs semmi nyoma. Pujol május 8-án a háború utolsó napján is küldött még üzenetet. Juan Pujol Gracianak ezek után már csak egy kívánsága volt. Új életet kezdeni. Felesége elhagyta és a két gyerekükkel visszaköltözött Spanyolországba. Pujol úgy identitást kapott és Venezuelában telepedett le. MI5 azt terjesztette, hogy Angolában maláriában halt meg. 1984-ben azonban egy másik nagy mesélő a nyomára bukkant. Négy évvel a valódi halála előtt az angol író Rupert Allason Pujolt felkutatta. Allason ismerte az álneveket, saját könyvét is Nigel West néven írta. Téma? A hírszerzők világa.